Botanikus szoba

Trying to relax

2004. február 12.

Simple casual
♫ Walk ♫

Noisy Nora

„Szívemnek szüksége van nyugalomra
mindig verni és csak verni, megszakadni
ideje mostmár fellélegezni”


Sok hollóhátassal ellentétben én eszközként tekintettem a könyvekre és a tudásra. Nem voltam a szerelmese mindezen dolgoknak, ha tehettem volna, minden szabad időmben inkább kimentem volna a pályára repkedni a seprűmön, edzeni kicsit, természetet járni, vagy kiülni az ablakba éjszaka és nézni a holdat. Otthon sokszor felrepültem a tetőre, felfeküdtem és úgy csodáltam az éjszakát. Gyönyörű. Hiányzik.
A tanulás és az olvasás egy olyan szükséges rossz, ami a neveltetésemmel és az aranyvérűséggel jár. Nem vihetek haza rossz jegyet, nem hozhatok szégyent a családnevemre, sem apámra, de még a testvérem is odafigyelt, hogy mindent megfelelően csináljak.
Itt azért szerettem, mert ha már tanulnom kellett, akkor azt a legjobb volt nyugalomban tenni, nem pedig olyan helyen, ahol nagy a nyüzsgés és a hangzavar. Ilyen például a közös helység, vagy a könyvtár. Úgy néz mondjuk, hogy a botanikus szoba is áldozatává vált a hangoskodó embereknek és a káosznak, mit magukkal hoztak. Ezen gondolatom mellett szúrós pillantással is jutalmazom Norát, ki úgy néz ki, még mindig jobban aggódik a macskája miatt, mint azon, hogy tönkretette a könyvemet és megzavarta a tanulás utáni heverészésemet. Na meg aztán az édességemről ne is beszéljünk, elvitte a maradékot, pedig biztos volt még közte fincsi citromos.
- Azt senki sem szereti, ugye tudod? – vágott vissza a lány, miután rászóltam, ne ijesztgessen. Meglepődve hőköltem hátra, ahogy ültemben végignéztem, hogy teszi rendbe magát a futkorászás okozta rendetlenségből. Még neki áll feljebb.
Miközben ő a helyet nézte meg, én őt mértem le alaposabban, bár a köpeny sok mindent takart, azért nem volt nehéz kivenni sportos, formás alapját. Végül elkergetve a gondolatot megrántottam a vállam és úgy válaszoltam.
- Aki nem szereti, az nem csinálja. – fintorogtam rá, miközben elcuccoltam, majd fellengzősen beletúrtam a hajamba, ahogy ráemeltem a tekintetem. Alacsony volt hozzám képest, na persze én örököltem a Flintek magasságát és termetét, apám is szép nagy darab ember, míg a nővérem inkább anyámra ütött, na persze csak kinézetre, viselkedésre tisztára édesapám. Ha százalékokban kellene mérnem, én 50-50 százalékban örököltem a szüleimtől, Eleonore 80 százalékban apámtól.
- Nem tudom, én csak a macskámat akartam elkapni. Nem tudtam, hogy létezik ez itt – mondta, mi-kor csodálatom fejeztem ki az iránt, hogy be tudott jönni ide, miközben a legjobb tudomásom szerint csak nyugodt kedélyállapotban lehet ide betérni.
- Valószínűleg azért, mert negatív idegállapotban jársz erre. Ide csak akkor jöhetsz be, ha nyugodt vagy. – válaszoltam lekezelően, majd vállamra kanyarítottam a táskámat.
- De várj kitalálom, te vagy tanultál, vagy valami indokolatlanul unalmas könyvet olvastál csendes magányodban. – gúnyolódott most ő rajtam, mire felemeltem a szemöldököm. Megzavarja a nyugal-mamat és még nem átall rajtam viccelődni. Na megállj csak Narek.  
Megnyújtoztattam a tagjaimat és már azon gondolkoztam, hogy vághatnék vissza, de mikor felajánlottam a segítségemet, gond nélkül fogadta azt el és megkönnyebbűlve, mintha semmi sem történt volna indult el arra, amerre a macska elmenekülhetett.
- Ugye itt nincsenek emberevő növények? – kérdezte, ahogy elhaladt néhány kilógó bokros és fa között, mire én természetesen elmosolyodtam. Aranyos volt ez a lány a maga módján, habár rendkívül zajos volt és hozzám hasonlóan arrogáns, talán pont ez tetszett benne, viszont, nem jó emberrel kezdett, mikor beszólt. Mellé értem és természetesen nem méltattam válaszra, még ha van is erre felé valami ilyesmi, nem találkoztam hasonlóval, bár szerintem Nora sem vette komolyan magát.
- Hová bújnál ha macska lennél egy doboz édességgel? – kérdezte, mikor pont egy nagyobb bokor mellett haladtunk el én pedig nem is találhattam volna jobb alkalmat a visszavágásra.
- Szerintem pont ott. – mutattam arra, s amint Nora oda emelte tekintetét, meglöktem a vállát, pont annyira, hogy beleboruljon a bokorba. Ha sikerül, unott arccal benézek utána.
- Nincs itt az ideje a fetrengésnek Narek. Nem a macskádat keressük? – kérdeztem, majd mintha mi sem történt volna tovább indultam az ösvényen, várva hogy utolérjen a hangzavar királynő. Nem hinném, hogy nagyon megütötte magát, ártatlan tüske nélküli kis csermely volt, selyemlevelekkel, maximum egy kicsit koszos lett, de ez elégtétel számomra az elrontott délutánomért. Ha nem borul bele, vagy valahogy sikerül elkerülnie az ismerkedést a növényvilággal, megrántom egy a vállam egy hoppá választ mellékelve.

[- Aki nem szereti, az nem csinálja -]

♥ a macska vitte el ♥

( maow )

pretty : hagyományos ♥ vibe: cool cat

2004. 02. 12..
p.s. Leonard

Miért is vitatkozom én, amikor a macskámat kellene megkeresnem? Nem mondom azt, hogy az első barátomat, mert együtt nőttem fel Jasmine-nal és Ayshaval, na meg az első mentett élet se a cicám volt, hanem az a nő, akit megtámadt az a kutya. De ugyan olyan nyomorultul festett mint én, éppen akkor nem kellett senkinek. Pedig csak egy duci macska, és mennyi mindent jelenthet egy embernek egy duci macska.
De persze azért még szépen összerendezgettem magamat, csak szerette emberi módon kinézni, még akkor is, ha éppen egy susánysban voltam, bár ahhoz képest egészen szép volt. Jó, nem egy Szemiramisz függőkertje, amit a muglik már nem is láthattak, és ezért egy kicsit sajnáltam is őket, de túl varázslatos és szép hely volt nekik. Néha mentünk oda családilag. Szerettem a növényeket, a virágokat főleg, a picében lévő klubhelyiséget és a hálószobánkat is mindig telepakoltam szép virágokkal, hogy ne legyen olyan kellemetlenül nyomasztó az egész hely. Nem szerettem azokat a falakat, a pincét, a szűkös folyosókat... Szörnyű volt, otthon sem volt a házunk ilyen, szép nagy ablakok, nagy belmagasság, tágas terek, és a többi és a többi. De legalább egy kicsit ez a kis hely felidézte bennem az otthoni oázisok hangulatát. Egy kicsit még mindig honvágyam volt.
- Aki nem szereti, az nem csinálja - válaszolta vissza, én meg csak megforgattam a szememet, miközben visszasandítottam rá, ahogy felmagasodott. Láttam, hogy azért végigmért, az ilyesmiket minden lány észre szokta venni, én én meg még élveztem is az ilyet, nem úgy, mint mondjuk ELoise, aki inkább olvadt volna bele a falba olyankor. Leo meg a korához képest is érettebbnek tűnt, és tényleg helyes is volt, úgy tűnt a hollóhátba jártak a hűvös jóképű srácok, akikért rajongtak a lányok. Mint az a Bangold, csak ő még egy beképzelt gőgös szemét is volt.
- Pedig attól csinálhatja másokkal - válaszoltam vissza, csak hogy az enyém legyen az utolsó szó, majd inkább rátértünk az itt létem okaira. Ami számomra is egy rejtély volt.
- Valószínűleg azért, mert negatív idegállapotban jársz erre. Ide csak akkor jöhetsz be, ha nyugodt vagy. - válaszolta Leo, én meg csípőre tettem a bal kezemet, miközben a másikkal hátradobtam a vállamra hullot hajamat, és úgy néztem rá összevont szemöldökkel.
- Kettőnk közül te vagy itt a negatív, nem félsz, hogy csak úgy kiköp magából ez a hely? - kérdeztem vissza megforgatva a szememet és még sóhajtottam is egyet olyan hercegnős drámaisággal. Én kérem a nyugalom megtestesítője voltam, egy gyógyító mégsem lehetett idegbeteg, akkor mégis hogy lesz belőlem plasztimedimágus? Egyébként se voltam nagyon beprögve, ahogyan Ezra szokta mondani, csak... voltak dolgok, amikért igen is ki kellett álnom. És akkor persze szenvedélyesebb is voltam.
Azért csak elindultunk a cicám után, aki valahol éppen édességet dézsmált. Kemény fogyókúra fog rá várni, hallal és hallal és hallal meg egy kis macskakajával dúsított fogyókúra, mert a végén ki fog pukkanni, és akkor én nagyon szomorú lennék.
Inkább csak hoztam a formám és piszkálódtam, nem tudom, miért csináltam ezt, otthon velem is ezt tették az idősebb testvéreim, Armin kivételével. De persze ettől függetlenül kedves és jóindulatú embernek tartottam magam, mert hát büszke voltam és egoista, de hát aki ilyen szép, mint én... Az már csak megengedheti magának ezt, nem igaz? Keresgéltem a növények között, amikor egyszer csak megböktek, én meg halk "kyááá" sikkantással találtam magam a növények testi közelségében. Azért ennyire nem szerettem ezeket, főleg, hogy ez valami zöld bokor volt, furcsa levelekkel, amik összekenték a szoknyámat és a taláromat is.
- Nincs itt az ideje a fetrengésnek Narek. Nem a macskádat keressük? - hallottam valahonnan a hangját, én meg bosszúsan fújtatva verekedtem ki magam a növényzetből, és szedegettem ki a hajamból a leveleket, merg a pollent, vagy mi a fenét, miközben robogtam Leo felé.
- Na jó, ezt nagyon meg fogod bánni, Leonard! - magyaráztam neki, és talán olyan akcentussal, amit senki sem ért, majd a fejéhez vágtam egy levelet, amit az előbb szedtem ki a frizurámból. A volt frizurámból. Velem nem lehetett csak úgy szórakozni, nagyon aljasul tudtam visszavágni, bár eddig nem nagyon hozták ki ezt az oldalamat belőlem, mert akkor valamit nagyon elvágtak bennem.
- Tönkre ment miattad a szoknyám is! - mutattam, az egyik szakadásra, amit varázslattal helyre lehetett hozni, de most jól esett az orra alá dörgölnöm. - És a hajam! - tettem hozzá drámaian.
- Ki kell engesztelned, amiért ilyen voltál velem - húztam ki magam dölyfösen, és még az orromat is fentebb kaptam. Már éppen mondtam volna a követeléseimet, amikor valami furcsa zajt, valami morgás félét, mintha rágtak volna valamit.
- Ez mi volt?

Trying to relax

2004. február 12.

Simple casual
♫ Walk ♫

Noisy Nora

„Szívemnek szüksége van nyugalomra
mindig verni és csak verni, megszakadni
ideje mostmár fellélegezni”


El se tudtam képzelni, hogy a szabad időmet, amit pihenéssel és olvasással kellene töltenem elpazarlom egy zajos lány dagadt macskájára, főleg azok után, hogy elég kellemetlen helyzetbe is hozott. Széttépte a tankönyvem és még az édességem is ellopta, pedig nem igen szoktam ilyesmivel élni, inkább Monstro szokása, amikor pedig néha úgy döntök megérdemlek valami kis nyalánkságot, akkor jön egy gömbmacska és lenyúlja előlem. Nagyot sóhajtva veszem tudomásom sorsomat és unott arccal hallgattam Narek válaszát.
- Pedig attól csinálhatja másokkal  - Merlinre, micsoda válasz volt ez, a hét monológja. Megrázom a fejem alig láthatóan, majd inkább úgy döntök, nem erőltetem tovább ezt a fennkölt beszélgetést arról, miért nem jó, ha megijesztünk másokat, mert se füle se farka nem volt, meghagyom a győzelmet a lánynak, valószínű, addig folytatná úgyis, míg övé nem maradna az utolsó szó.
Tényleg nem értettem hogy engedhette be őt a szoba, vagy lehet egyszerűen tényleg nem negatív és idegbeteg, csak ilyen kis idegesítő, szószártyár. Vele ellentétben engem könnyebb volt kihozni a sodromból, de valahogy a környezet hatással volt rám és talán ez az, amiért még nem keltem ki magamból, függetlenül a macskájától vagy az idegesítő kotyogásától.
- Kettőnk közül te vagy itt a negatív, nem félsz, hogy csak úgy kiköp magából ez a hely? – kérdezte ismét szemeit forgatva. Meglepődve néztem vissza rá, nem tudtam eldönteni az volt nagyobb marhaság, amit mondott vagy elhűljek inkább azon, hogy nem esett ki még a szeme ettől a sok forgástól.
- Én ide pihenni járok és tanulni, nem lenyugodni, ha feszült vagyok. Arra ott van a kviddics. – magyaráztam neki félvállról, majd előkészítettem a kis bosszúmat, amiért így rám tört a hájgombolyagjával. Recsegett-ropogott a lány súlya alatt az aljnövényzet én pedig diadalittas mosollyal az arcomon lépkedtem tovább hagyva had mérgelődje ki magát.
- Na jó, ezt nagyon meg fogod bánni, Leonard! – pörölt velem, ahogy mellém ért. Teljesen kiütközött rajta az iráni vér, alig tudtam összerakni a mondandójának lényegét, mérgében még egy levelet is próbált nekituszakolni a fejemnek, de természetesen nem talált el.
- Mondták már milyen szexi vagy, ha mérges vagy? – kérdeztem közelebb hajolva, megsímogatva az állát. Csibészesen elmosolyodtam, valószínű ezzel vagy mégjobban magamra haragítom vagy zavarba hozom, bármelyik is lesz, rettentő mód élvezem, dehát ez az én vígaszdíjam, amiért elrontotta a délutánomat, habár, amit mondtam, végülis komolyan gondoltam. Nem csak a kinézetem miatt vannak oda értem a lányok, a csábítás sem áll tőlem távol és kihasználom a pillanatot, ha tudom.
- Tönkre ment miattad a szoknyám is! – mutatta végül a lukat a ruhadarabon, mire én közönyösen bámultam meg a szoknyáját, meg azt a kis lukat, ahol most az ujja kandikált ki. - És a hajam! – drámázott tovább, mire én ismét elővettem a legmegnyerőbb mosolyomat.
- Ha így távozunk a szobából, még azt fogják hinni…tudod… - kacsintottam csábosan, majd folytattam az utamat az ösvényen. Kedveltem ezt a lányt, olyan volt, mint én, szeretett incselkedni, aranyvérű volt és nemes családból származott. Igazi férfifaló, míg én a csajok után loholtam, jó leginkább fordítva volt, de a lényeg ugyanaz. Szerettem a csajokat. Most kiderül, milyen az, ha akasztják a hóhért, ebben az esetben őt próbálják meg zavarba hozni.
- Ki kell engesztelned, amiért ilyen voltál velem. – húzta ki magát hitelt adva véleményének, bár úgy látszott végre kezd megnyugodni, pedig mérgesen, idegen szavakat pörgetve kis éles nyelvével megnyerőbb volt.
- Engeszteljelek ki Narek? Nocsak, mire gondolsz? Itt és most? – húztam tovább az agyát, mikor megtorpantunk az ösvényen és a lány hangot is adott észrevételének.
- Ez mi volt? – kérdezte, mire én kikukucskáltam a bokrok közül kezemmel a hátam mögé utasítva Nareket.
- Vagy az édességemet majszoló macskád vagy valami… - akadt el a szavam, mikor megláttam, hogy egészen más miatt morog a macska, minthogy veszélyben a kajája, inkább attól fél, belőle válik eledel.
- Azt hiszem…a macskád épp most falja fel egy kigyó. – közöltem hűvösen a tényeket, mire elővettem a pálcámat a belső zsebemből. Hagytam, hogy mostmár a lány is közelebb húzódjon és figyelje ő is, ahogy a egész méretes hüllő próbálja sarokba szorítani a macskát, az pedig hősiesen ellenáll, de a méregbeli különbségek egész rendkívüliek. Nem is tudtam, hogy ezen a helyen ekkora kígyók is lehetnek.
- Megtámadom, te hozd a macskát. – suttogtam oda Nareknek, remélve, hogy az nem csinál meggondolatlanságot.

[- Én ide pihenni járok és tanulni, nem lenyugodni, ha feszült vagyok. Arra ott van a kviddics. –]

♥ a macska vitte el ♥

( maow )

pretty : hagyományos ♥ vibe: cool cat

2004. 02. 12..
p.s. Leonard

Nem igazán rettentett el az a fajta stílus, ami Leonak is volt. Inkább emlékeztetett egy folyton morcos gyerekre, aki mindig be akar szólni mindenkinek. Persze én nem voltam az a fajta, aki hagyta, hogy játszanak vele, és amúgy is a legtöbb esetben enyém volt az utolsó szó is. Otthon az ember lánya eléggé sok tapasztaltot szerezhetett, hiszen volt három bátyám és két nővérem. Legkisebbnek lenni megvolt az előnye, és én mindenből azt kovácsoltam, még akkor is, ha legtöbbször utáltam, hogy még most is mindenki gyereknek nézett és kezelt otthon. Voltak dolgok, amikből nem lehetett kinőni.
- Én ide pihenni járok és tanulni, nem lenyugodni, ha feszült vagyok. Arra ott van a kviddics. – magyarázta, én meg csak bosszúsan sóhajtoztam. Persze itt veszekedek vele, tudom is én miért, miközben lehet a macskámat éppen most szippantja be valami hegyes fogú groteszk, húsevő növény. Helva sokat jelentett nekem, magamat láttam benne, amikor éppen nem kellet senkinek, és mind a kettőnket kidobták az utcára. Ott akartam hagyni, hiszen minden gyenge elesik, a természetben már ez így ment, és a valóságban, az emberek között is. De nem tudtam úgy elmenni mellette, nem voltam rá képes. Ha már magamat nem tudtam megmenteni, akkor megmentek másokat. Belegondolni is szörnyű volt, mi van ha elveszítem a macskámat, pedig nem tartoztam azok közzé az őrült állatvédők közzé, mint amilyen Wheeland is volt. A társaimhoz ragaszkodtam, és a cicám is az volt.
- Vettem észre, csodálkozom, hogy nem repítetted le valaki fejét a kviddics alatt - vetettem oda, majd hercegnős tipegéssel megindultam a macskámat megkeresni. Én csak azért játszottam, mert szerettem a levegőt, a szelet, a repülést, és mert Lola befűzött, hogy játszak én is. Jó, egy kicsit szerettem volna, ha Len mondjuk ezt értékeli, mert nem voltam egy masszív alkat, de eddig megúsztam a gurkókat, hála a jó terelőknek. Szerintem, ha egy eltalálna én biztos, hogy nem tudnék utána felkelni, de valahogy nem izgatott a dolog. Csak tettem amit akartam, anélkül hogy a következményekbe belegondoltam volna.
Ahogy belelökött a bokorba, erősen felhúzott. Mégis hogy is képzeli, hogy csak úgy megteheti ezt velem. Még nem ismerte, milyen voltam, amikor igzaán felhúzott valaki, de közel járt hozzá, nagyon-nagyon közel. Ennek hangot is adtam, és ha lett volna itt valami dongó méhekkel teliberakott izé, akkor azt is a fejéhez vágtam volna. Persze nem volt neki elég, hirtelen túl közel állt meg, aztán már az ujjai az államhoz értek.
- Mondták már milyen szexi vagy, ha mérges vagy? - kérdezte és még el is mosolyodott, én meg már most faképnél hagytam volna, ha nem lett volna itt a macskám. Eltoltam magamtól a kezét, és mérgesen bámultam rá. Nem szerettem, ha csak úgy megérintettek, mintha a tulajdonuk lettem volna. Csak az jöhetett közel hozzám, akit én engedtem, és nem, Leot pont nem.
- Tényleg? Nem furcsa egy kicsit, ha a kiabálást tartod izgatónak? - kérdeztem kicsit gorombán is, miközben igyekeztem magamat rendbe tenni. Még a hajam is, meg a ruhám is, aztán meg is fogdostak... felháborító, miket meg nem engednek maguknak egyes emberek.
- Ha így távozunk a szobából, még azt fogják hinni…tudod… - És csak nem hagyta abba. Összehúzott szemökdökkel bámultam rá, sokat jelzően, hogy már régen túlment a határaimon. A pálcámat előszedve rendbe varázsoltam magamat, bár egy tükör most nagyon kellett volna.
- Azt fogják hinni, hogy csak a szoknyám lyukasztottad ki, ciki lenne, nem? - vetettem oda. Nem értettem ezt a birtoklási vágyat, egyik aranyvérű családnál sem. Utáltam ezt, mintha mindenre joguk lett volna, csak mert ki tudja hány évre visszamenőleg fel tudjuk vázolni, hogy varázslók a felmenőink. És akkor? Ez az egész csak tönkretette az embert. Engem nem érdekelt ez az egész, de tudtam, hogy otthon muszáj lesz mindezek ellenére is a kötelességemet ellátni. Utáltam, hogy aranyvérű voltam, utáltam, hogy mivel járt mindez, utáltam, hogy csak egy csodálatos test voltam a számukra, akin legeltethették a szemüket. Persze az egómnak jól esett, hogy szép voltam és elbűvölő. De magamért csináltam mindezt.
- Igen Leonard Flint, kezdhetnéd azzal, hogy itt és most abbahagyod - pislogtam rá, de aztán valami sziszegő hangot hallottam a bokroból, és a macksám ismerős nyávogását. Ezer közül is megismertem volna, de mielőtt bármit is léphettem volna, Leo megszólalt.
- Azt hiszem…a macskád épp most falja fel egy kigyó. – Sötét pillantást vetettem rá, olvasson ki belőle amit szeretne, ám mielőtt megindultam volna Helva felé, elém keveredett. A kígyó hatalmas volt, de nem most láttam először kígyót, otthon is lehetett velük találkozni, nem mintha imádtam volna őket, de azok veszélyesebbek voltak.
Megvártam, míg támadt, majd ha a kígyó elkábult, felkaptam a macskámat, akinek a mancsa a dobozkába volt szorulva és odébb vontam magunkat, majd a srác felé fordultam. Még nem voltam mindezek ellenére kiengesztelve. A cicám nagy szemekkel bámulta, mintha még lenne a zsebében édesség, de nem érdekelt.
- Mondanám, hogy ezzel egálban vagyunk, de nem hiszem, hogy igen - jegyeztem meg és vészjósló pillantást vetettem a mellettünk lévő kisebb tavirózsás tó felé. Bosszúálló típus voltam, de az a fajta, aki akkor állt bosszút, amikor már nem is számítottak rá. Majd egyszer eldugom az ütőjét Lolával, vagy valami. - Nem vagyok olyan lány, akivel kedvedre szórakozhatsz, ezt jobb ha megjegyzed. És ne akard, hogy az ellenséged legyek, mielőtt a barátoddá válnék - tettem még hozzá, majd mérgesen még egyszer ránéztem.
- Köszi, hogy megmentetted velem a cicám, de még nem vagyunk egálban - tettem hozzá, majd ahogy itt szokás, olyan angolosan hátat fordítottam neki, és megindultam kifelé.

Trying to relax

2004. február 12.

Simple casual
♫ Walk ♫

Noisy Nora

„Szívemnek szüksége van nyugalomra
mindig verni és csak verni, megszakadni
ideje mostmár fellélegezni”

Mennyi jobb dolgot is csinálhatnék most, mint hogy a zajos Nora dagadt, zabagép macskáját keresgélem, aki ráadásul az én édességemre vetette ki a hálóját és az én nyugalmamat zavarta meg. Jó, hogy kijárt nekem egy kis elégtétel, persze, hogy szívtam a vérét Nareknek, hiszen élvezet volt nézni, ahogy gépfegyver módjára pörög a nyelve, miközben a szemei úgy pörögnek, mint egy hibás óra. Vicces volt én meg szerettem ugratni a lányokat, adni nekik a szépet, kicsit flörtölni.
- Vettem észre, csodálkozom, hogy nem repítetted le valaki fejét a kviddics alatt. – vágott vissza menetrendszerűen, mire én csak megráztam a fejem és egy hatalmasat sóhajtoztam könyörögve az ősi mágusoknak adják vissza ennek a lánynak a macskáját, én pedig vonuljak vissza a hálókörletembe egy könyv társaságában, hátha ott már nem támad rám a macskája.
- Néha rosszul célzok. – rántottam meg a vállaimat, miközben tovább araszoltunk a susnyásban, s bár mindig csak addig a patakig és a padig sétálok el, újdonságként hat a botanikus szoba többi területének felfedezése.
- Tényleg? Nem furcsa egy kicsit, ha a kiabálást tartod izgatónak? – legyintettem felé végül, úgy tűnik nem igen lehet vele bohóckodni, egyáltalán nem izgatott fel a folyamatos kotyogása és iráni akcentusban való hőbörgése, de úgy tűnik nem társ a szórakozásban, ő csak kárt okozni szeret, elszenvedni már nem olyan vices, úgy látom. Nem méltattam válaszra, innentől a maradék érdeklődésem is elszállt iránta, unalmas. Azt hittem több ennél, azoknál az unalmas, hisztérikus lányoknál, akik az iskola folyosóit és parkját koptatják. Láttam benne szenvedélyt, szikrát, amit csinál, abba odateszi magát, de ha baj éri vagy megsértik, már felfújja magát, mint egy lufi és elfelejti a kettős mércét. Mindegy.
- Igen Leonard Flint, kezdhetnéd azzal, hogy itt és most abbahagyod. – vágta rá nagyokat pislogva, miután az utolsó fricskámat is elejtettem felé, de igaza van. Abbahagyom.
- Nyugi, ennyi volt. Untat ez az egész. Nyűg. – rántottam meg a vállam, mikor eldöntöm, ott hagyom, keresse egyedül a macskáját, mikor meghallottuk a dagadt állat nyávogását. Egy kígyóval hadakozott éppen, s bár tényleg untam már ezt az egészet, nem hagyhattam, hogy az iskolatársam állatkáját felfallja egy kígyó. Menő vagyok vagy, mi a szösz.
Próbáltam hangtalan és gyors lenni, nem igen volt tapasztalatom kígyók bűvölésében, de célozni azt tudtam, hála kviddicses mivoltomnak. A kábítóátok hatott, lefegyvereztem vele a kígyót, ami egyébként furcsán nagyra nőtt, majd kihúzva magam figyeltem meg varázslatom és tudásom eredményét. Azonban Nora ezt a szórakozásomat is elrontotta. Teljesen lehangoló ez a lány.
- Mondanám, hogy ezzel egálban vagyunk, de nem hiszem, hogy igen. – magyarázott, majd rám nézett szúrós szemekkel, miközben macskája már a kezében pihent. Csoda, hogy elbírja azt a dögöt, nagyon dúrva.
- Szerintem sem Narek. Elszúrtad a délutánomat, a könyvem megsérült, a macskád behabzsolta az édességemet és jelenleg is a hisztidet hallgatom. – sóhajtottam egy mélyet és zsebre vágtam a kezem. Végig hallgattam még egy monológot arról, hogy ne szórakozzak vele, mert ő nem olyan lány, de csak egy látványos ásítást kapott cserébe.
- Nem akarom, hogy az ellenségem legyél, de barátnak sem kellesz. Ne szúrd el többé a délutánjaimat. – válaszoltam neki, ahogy sarkon fordult és kifelé igyekezett a teremből.
- Köszi, hogy megmentetted velem a cicám, de még nem vagyunk egálban.- mormogott még kifelé menet, de már nem méltattam válaszra. Oda az édességem. A citromos cukorkáim…  

Köszönöm a játékot! a Helyszín szabad!

Run with Anne-Rose

Megint a futás. Szerintem kezdek öregedni, nem is tudom, manapság egyből lebukok, ha valami rosszaságon töröm a fejem, vagy éppen rosszul számolom ki a csíny hatóidejét és még a helyszínen érnek, mikor csapódik a huncutság. Most éppen a Hollóhátas társaságot vicceltem meg egy trágyagránáttal, tudom, nem túl eredeti, de most csak erre telt, még mindig érzem a kviddics mérkőzés következményeit a testemen, szerencsére mentálisan már rendbe jöttem, uralom a testem, a tikkelés az egyedüli, ami megmaradt, de azt kacsintásokkal tudom leplezni.
Meglep, hogy a hollóhátasok ilyen kitartó futók, igaz, az öt főböl már csak ketten üldöznek, de aggodalomra ad okot, hogy kezdek kifutni a jövendőbeli búvóhelyekből. Eredetileg a bagolyházban akartam elrejtőzni, oda senki nem jönne utánam a bűz és a kakitenger miatt, de azon már túl jöttünk. Mit is mondhatnék, bíztam a sebességemben és abban, hogy a Hollóhátasok inkább kitervelnek valami bosszú félét, ahelyett, hogy a torkomra pályáznának.
Marad az üvegházak, ott a sok virág és növény között talán el tudok rejtőzni, de ha nem, maximum egérutat nyerek és felszívódok.
-   Finnighan! – üvöltött utánam az egyik srác, mire én csak elkuncogtam magam. Hát de, mit gondola, majd megállok és megkérdezem, mit szeretne? – Bárcsak…a földben maradtál volna…Travers gurkójától! – próbált sértegetni, de nem reagáltam a dologra, túlzottan jó csínytevő vagyok ahhoz, hogy ne üljek fel az ilyen sértésekre, habár tényleg fáj a vereség, azért annyira nem, hogy farkasszemet nézzek az üldözőimmel és belemenjek egy párbajba, amit lehet könnyűszerrel megnyernék, egy csíny azonban nem ér ennyit.
-   Nem tudok… odafigyelni…úgy bűzölögtök… - ordítottam vissza, ahogy bekanyarodtam a folyosóra, ahol az a botanikus szoba nyílik. Egyszer véletlen betévedtem ide, szintén egy menekülésem alkalmával, azután pedig sok mindent megtudtam erről a helyről, a legalkalmasabb menekülési út, hiszen ide ideges emberek nem tudnak belépni, mire pedig megnyugodnának üldözőim, addigra már elfogy a türelmük és lelépnek, gondolván, majd máskor nyakon csípnek.

 

Hiding with Robert

A legnagyobb békében és nyugalomban ücsörgök kedvenc helyemen a növények között elrejtőzve, a félhomályban pedig a legújabb szerzeményemet olvasom, amit apu küldött tegnap bagolypostán.  Még csak az ötvenedik oldalnál tartok, de minden létező módon felidegesített a könyv. Nem is értem, miért rajonganak érte annyian a mugli világban. Van egy semmi személyiséggel sem rendelkező főhősnő,  és egy szintén semmi jellemmel nem bíró, de nagyon kúl főhős, akik első látásra egymásba szeretnek, de vagy 6-8 könyvön keresztül szenvednek majd azon,  hogy összejöjjenek-e vagy sem. Bleh. Ennek ellenére megállás nélkül mosolygok magam elé, mert kedvenc gondnokomnak, Frics bácsinak sikerült megújítanom a kinézetét. Full pinkké varázsoltam: a ruhái, a haja a rózsaszín minden árnyalatában pompázik, valamint egy kis sminket is megpróbáltam felvinni rá alvás közben, de mivel elkezdett ébredezni, így inkább félbe hagytam a művemet. Mikor elhagytam a bűntett helyszínét, akkor még nem realizálta, hogy mi történt vele, s szembe is sétáltam vele, hogy megjegyezzem milyen fessen néz ki ma. Erre csak morgott valamit, de akkor még nem realizálta a dolgokat. Majd ha belefut másba. Hehe.

Gondolataimból üvöltözések szakítanak ki, majd nem is olyan soká megjelenik a szobában, lihegve de mosolyogva az egyik kedvenc emberem, Robert. Szemeim felcsillannak, ahogy halkan becsukom a könyvem. Egyelőre nem fedem fel előtte a jelenlétem, csak nesztelenül felállok, és a háta mögé lopózom, mint egy macska, aki éppen áldozatát cserkészi be.

-Nocsak-nocsak Mr. Finnighan, már megint rossz fát tett a tűzre...? - kérdezem elmélyített hangon, amely cseppet hajaz Madame Hooch hangjára így. Ha Robert megfordul, nagyon közelről találkozhat az én barna íriszeimmel, amelyekben huncutság fénye csillan. - Hello Sunshine, megint nem sikerült időben elmenekülni? - kérdezem tőle vidáman, ahogy kettőt hátrébb lépek.

Run with Anne-Rose

Nem is tartott sokáig, mire odaértem a Botanikus kert közelébe, legalábbis gondolom, hogy valahol itt lehet a bejárat, ezért futás közben már kezemmel a falat érintve kerestem a bejutás lehetőségét. Nem volt kedvem megvárni a társaságot, hogy utolérjenek és lássanak bejönni ide, így reméltem nem kell sokáig keresgélnem, próbáltam közben csendesíteni is az elmém, nehogy véletlen ne engedjen be amiatt, mert kicsit felhúztam magam a kviddics vereség miatt, amire a hollóhátasok nem átallottak emlékeztetni engem. Nem is értem, miért hozták szóba, holott, mi meg őket vertük el. Érdekes.
A kezem elakadt az ajtó keretében, így már szinte hirtelen fékezve vetettem be magam az ajtó nyílásán még párat lépkedve már bent találtam magam a kertben. Szinte minden zajt kívül hagyott, nem is hallottam, ahogy kint valószínűleg a nyomomat keresnék, gyengéd tó csobogás és madárcsicsergés csupán, ami idebent fogadott. Szerencsére ma már nincs órám, így akár el is tölthetek itt egyedül egy kis időt, de miután biztosra akartam menni, hogy nem követ ide be senki, aki mondjuk hollóhátas és nem utolsó sorban büdös, beljebb merészkedek.
Azonban, ahogy megfordulnék, egy kicsit ismerős, mégis furcsa hang gátol meg abban hogy csendben elosonjak és keressek magamnak egy nyugodt búvóhelyet.
-   Nem professzor asszony, én csak…én csak…a rajongóim elől menekültem! – füllentettem egy orbitálisat, hiszen nagyjából mára már mindenki fülébe eljuthatott, hogy én lettem a Hugrabug kviddics csapatának új kapitánya, amit egyenesen Madam Hooch engedélyezett Fawcett házvezető úrral egyetemben.
-   Ah. Anne! – ijedtem meg, ahogy megfordultam, na persze nem a lány személyétől, hanem a közelségétől. Még azt is ki tudtam olvasni a szemeiből, tegnap mit evett ebédre, olyan közel jött hozzám. Őt ismerve, direkt csinálta, biztos tudja, hogy az ilyenektől könnyen zavarba jövök, egyből el is fordulok, mert elkezd tikkelni a szemem és persze el is vörösödök. Pont ilyenkor jön elő a problémám, míg beszél, próbálok uralkodni rajta és elnyomni, de nem sokat segít a megszólítás sem, ahogy nevez engem. A fene egye meg, ez a lány olyan, mint én, csak az ellenkező nemből, nem tudom kezelni őt, olyan, mintha magammal állnék szemben. Eddig ebbe bele se gondoltam, milyen zavaró lehetek sokak számára.
-   Öhm, igen, öhm, gyere. – ragadom meg a kezét, majd még mindig kerülve a szemkontaktust messzebb ráncigáltam őt a bejárattól és az egyik nagyobb levelő bokor mögé ráncigáltam. – Gyere, mert ezek a Hollóhátasok ideg nélkül is képesek haragudni. – mondtam neki, ahogy még mindig kerülve a tekintetét kukucskáltam ki a bokrok mögül. Jó ötlet volt ahhoz, hogy leplezzem a zavaromat és megvárjam, míg elmúlik a tikkelés. Általában kacsintásnak leplezem, sokszor furának is találnak emiatt, de még mindig job, mintha fletnisnek könyvelnének el a mentális bajom miatt, ami izgalom vagy túlzott stress hatására tör elő.
-   Ez meleg pite volt. – “kacsintottam”  a lányra mostmár, bár lehet még mindig pirospozsgás volt az arcom, de rákenhetem a futás okozta pihegésre. Persze, ha nem jön velem, vagy kirántja a kezét a kezeim közül, akkor egyedül menekülök tovább, ebben az esetben majd később megmagyarázom neki a dolgokat.
 

Hiding with Robert

Be kell vallanom, majdnem elnevettem magam a mentegetőzésén, azonban sikerül elég ideig elfojtanom a nevetésemet, hogy a szívbajt hozzam szerencsétlen srácra. Mivel Roberttel nagyon hasonlóak vagyunk, eléggé jól meg tudom ítélni mire hogy reagál. Persze nem 100%-osan, de egy olyan 70-80%-os arányban. Fel is nevetek a reakcióján kedélyesen.

- Sajnálom... Egy-szerűen... muszáj... volt...! - préselem ki a szavakat hahotázás közben. Épp emelem a kezem, hogy a kicsordult örömkönnyeket letöröljem, mikor megragadja ezt a kezemet és maga után vontat. Kicsit meglepődöm, de nevetek tovább, amit szépen lassan igyekszem elfojtani, mert van rá esély, hogy a követői ide is kövessék.

- Mit csináltál? Megint trágyagránátokkal terrorizálod a népet? Nem kezd lassan unalmassá válni? Hogyhogy egyedül? - sorolom kérdéseimet, ahogy egymás után megfogalmazódnak a fejemben. Egy nagy bokor mögé telepedünk le. Kicsit furcsállom, hogy már jó ideje rám sem néz. Lehet, hogy túllőttem a célon? A világ minden kincséért sem akarnám, hogy pont Ő haragudjon rám.

- Rob, én saj...- kezdeném, de más a szavamba is vág, rám is kacsint, minden visszatér a normális kerékvágásba. Kifújom a benntartott levegőt. Ez fura volt...

- Nagyon ki vagy pirulva. Azt hinné az ember, jobb az erőnléte a Hugrabug újdonsült csapatkapitányának - húzom egy picit az agyát lehalkított hangon, hátha kellemetlen társaságunk akadna idebent. - Tényleg!!! - csapok a homlokomra. - Én még nem is gratuláltam neked... - A táskámban lapul egy kis karkötő, amit tavaly nyáron készítettem egy lovastábor kézműves foglalkozásán. Nem a legszebb, a borz kicsit (na jó közepesen) nyomi lett, de neki készítettem, ha csapatkapitánnyá nevezik ki. Mivel ez év elején nem történt meg, így el is vetettem a gondolatát, hogy odaadjam neki. Azóta hordozom mindenhova magammal. Most odaadhatnám neki, de elbizonytalanodom benne. Akkor és ott nyáron jó ötletnek tűnt, de én elég béna vagyok ezekben, nem lett szép, mi van ha nem örül neki? Most azonban már elkezdtem gratulálni, és más nincs nálam... Végülis a szándék a fontos, nem? Nem?
Minden mindegy alapon a táskámba nyúlok a kis dobozkáért. Legfeljebb egy jót derül rajta. Robert egy kedves srác, a szemembe úgysem mondaná, hogy béna lett, a gesztust meg értékelni fogja.

- Szóval gratulálok csk! Sok sikert majd a meccsekhez! Nem a legszebb, de hátha szerencsét hoz - nyújtom át neki a kis dobozt. - Meg mellé jár egy meghívás Roxmortsban. Te választod ki, hogy mit szeretnél és én állom! - egészítem ki az ajándékot. Így már azért szódával elmegy.

Run with Anne-Rose

A nevetéssel egybekötött mentegetőzésére már nem volt időm reagálni, próbáltam olyan gyorsan felhúzni a nyúlcipőt, amilyen gyorsan csak lehet, így bár húztam magammal a lányt, később lesz idő beszélgetni, ha már biztonságban érezhetjük magunkat. Még mindig kipirosodva hallgatom a megjegyzését a trágyagránátok elavultságára, mire én legyintek csak mosolyogva, hát hogy a fenébe lenne már elavult, ezt csak az mondhatja, aki még nem kapott az arcába egyszer sem. Megvetem a hátam a virágágyásnál, majd egy utolsó, nagyobb sóhajjal tudatosítom, hogy leráztuk a kelletlenkedő hollóhátasokat.
-   Nem ez a fura. – pihegtem még mindig Anne felé. – Hanem hogy a hollóhátasoknak hogy van ennyi erőnléte? – Utoljára kikukucskáltam, majd Anne felkiáltására majd beugrottam a mögöttünk lévő bokor mögé. – Cssss! – tettem a szájára a kezemet gyorsan, majd ismét az ajtó felé kukucskáltam, nem-e meghallotta valaki. A gratulációról szóló szövegét a kezem takarásába tudta csak kinyögni, ha addig el nem vette a kezem a szájáról, majd mikor már biztosra vettem, hogy senki nem hallotta meg a lány kiáltását, magamtól elengedtem. – Köszi, de szóra sem érdemes. Kedves tőled. – suttogtam, ahogy ismét ellazulva üldögéltem a lány mellett, majd figyeltem, ahogy a táskájában túrkál valami után. Talán adni akar nekem valamit, vagy meg akar viccelni, mondjuk elég huncutul viselkedik, Miles-al sem tudjuk soha kitalálni épp mi jár a fejében, nem régiben úgy döngöttünk, hogy odafigyelünk rá, nehogy akasszák a hóhért és ő vicceljen meg minket.
-   Hű de menő! – kiáltottam fel, ahogy kinyitottam a kis dobozkát és a fény felé tartottam a karkötőt. Szinte percekig csodáltam, mielőtt megszólalhattam volna, meg is feledkeztem annak a lehetőségéről, hogy valami viccnek lehetnék áldozata, hiszen ilyen kedvességet maximum Zafira vagy Miles szoktak nyújtani felém, megszoktam már hogy a suli több, mint fele utálja a képemet.
-   Ez nagyon kedves gesztus volt tőled Anne. – mondtam végül, ahogy feltettem a kezemre.
-   Roxmortsba? – kérdezem vissza még mindig az ajándékot csodálva, immáron úgy, hogy a kezemen lóg, akár egy győzelmi zászló. Tényleg úgy érzem magam, mintha át lenne itatva szerencse főzettel, nagy becsben fogom tartani az egyszer biztos. – Majd felmutatom a következő mérkőzésemen. – mosolyogtam rá. – Bár, pont a Griffendél ellen fogunk játszani. – tettem hozzá kicsit fintorogva, ez azért egy kicsit elrontja a hangulatot, hiszen Anne Griffendéles diák, nyilván nem fog saját csapata ellen szurkolni.
-   De Roxmortsban én fogok fizetni, a férfiaknak illik vagy mi? – mondom neki megrántva a vállam, hiszen nem vagyok valami jó az ilyesmiben.
-   Na és te? Miújság veled? Te is valami rosszban sántikáltál? – kérdeztem végül, mikor az ajándék okozta flow alábbhagyott, persze azért mindig mondandója között újra meg újra rálestem a kis ékszerre.
 

Hiding with Robert

Halkan felnevetek a hollóhátas megjegyzésre. Végül is, létezik olyan jelenség, hogy bizonyos hatására egyének emberfeletti erőre tesznek szert. Nos, lehet hogy hollóhátas barátainkból éppen Rob trágyagránátja váltotta ki ezt, és állóképesség formájában manifesztálódott.

Felkiáltásom után reflexesen a számra tapasztja a kezét, a felét így mondom el, mire megelégelem a dolgot és inkább lehámozom a tenyerét a számról. Pedig az is megfordul a fejemben, hogy megnyalom, hátha ezzel kedvét szegem attól, hogy a jövőben ilyet tegyen, de leteszek róla, hiszen érzem az izzadtságát. És rühellem az izzadtság sós ízét, noha magát a NaCl-ot konyhasó formájában pedig szeretem, ahogy a sós ételeket is.

-Chiiiill... - mondom neki elnyújtva. Mikor átadom neki a dobozt, azért látom némi kétely és félelem árnyékát átsuhanni az arcán. Csak a fejemet csóválom, gondolom mi járhat a fejében. De én nem olyan lány vagyok. Mármint olyan, aki ajándékkal tréfál meg másokat. Ahogyan az egyszerű csínytevéseknek sem vagyok a híve, mint például a trágyagránát, én valami nagyobban gondolkodom. Valami maradandóban. Valami művészibben. Mint például amit Fred és George Weasley csináltak az utolsó tanítási napjukon!

Egyszerűen csak megvonom a vállamat.

-Ugyan, ez semmiség. Mostanában horgolni kezdtem el. Főleg ilyen figurákat. Na majd ha egyszer olyannal ajándékozlak meg! - könyökölöm oldalba mosolyogva egy kacsintással megspékelve. Boldogsággal tölt el, hogy tetszik neki. Vagy legalábbis nem utálja. Így azt érzem, hogy megérte vesződni vele a 6-10 évesek körében a táborban, ugyanis az idősebb korosztály bénának tartotta ezt a foglalkozást és inkább leléptek. - Annak viszont örülök, ha tetszik - jegyzem meg lágyan, csak úgy mellékesen és jóval halkabban is.

-Igen, és? - kérdezek vissza. - Jaaaa! - esik le végül a dolog. - Ha nyertek is, nem emiatt fogtok, hanem mert tehetséges vagy, és megdolgoztok a sikerért! Persze, szurkolok a saját házamnak is, de szurkolok nektek is, mert bírom a fejed - csapok finoman a térdére. Valóban így gondolom, akármelyik házhoz tartozom is, ha valaki jobb, azt el kell ismerni. Saját bőrömön tapasztaltam, milyen az, ha keményen dolgozol valamiért, és jó eredményt érsz el, de azért megvetnek, kitagadnak, lesajnálnak, meg akarják tagadni tőled. Éppen ezért én ezt nem teszem, és ameddig valaki tisztán játszik, addig minden elismerésemet megkapja a győzelemért.

-Neeem-nem! - nevetek fel arra, hogy Ő akar engem meghívni Roxmortsban. - Én szinte majdnem száz százalékig biztos vagyok abban, hogy ez csak akkor működik, ha randevúról van szó. Vagy ez azt jelentené, hogy randira hívsz? - fordulok felé komoly meglepettséggel. Azonban sajnos nem tudom addig tartani a pókerarcom, hogy végig hallgathassam a magyarázkodását, mert először csak a szemeim, majd az arcom kezd mosolyogni, végül nevetésbe torkollik a dolog. - Csak vicceltem, nyugi!

-Én?! Rosszban sántikálni?! Hát úgy ismersz Te engem Robert! Kikérem magamnak! Aljas rágalom! - szívom fel magam tettetett sértettséggel, majd hamarosan rá is öltöm a nyelvem poénkodva. - Kemény közösségi munka után eljöttem ide egy kis megérdemelt pihenésre... - lengetem meg a könyvem az orra előtt. Szemeim huncut csillogása azonban árulkodó lehet, hogy a közösségi munka az nem valódi közösségi munka volt ám.

Run with Anne-Rose

Lehet túlzás az aggodalmam, egyébként érthető is a lány reakciója, de most valamiért óvatosabb lettem az utóbbi hetekben. Annyira, hogy a mardisokat nem is szivatom és bár Miles folyamatosan bíztat rá és javasolja a jobbnál jobb őrült poénokat, valahogy mindig letereltem valami ürüggyel, aminek semmi alapja nem volt. Lehet, hogy a vereséggel egybekötött mérkőzés az oka vagy az, hogy ilyen csúnyán elbántak velem, nem tudom.
Nem. Az ijesztett meg inkább, hogy a mérkőzés után előtört belőlem a betegségem. Zafira szeme láttára omlottam össze és remegtem, mint egy nyárfa level é sez korábban még sosem történt meg velem, pedig volt pár húzósabb mérkőzés a hátam mögött. Remélem ez nem fog traumát okozni nekem a továbbiakban, hamár profi kviddicsezőként képzelem el a jövőmet.
-   Oooké. – válaszolom neki mosolyogva, ahogy elengedem a száját, persze chill, bár biztos vagyok benne, hogy nem tanulni jött ide, annyira azért már átlátok rajta, hogy tudjam, hozzánk hasonlóan ő is mindig keresi a bajt. – Horgolsz? Az tök menő. – bólintottam már, miután a kezemen pihent az ajándéka. Nem győztem betelni a látványával, úgy emeltem a fény felé, mintha lányként kaptam volna valami drága ékszert, legszívesebben rohantam volna, hogy megmutassam Miles-nak. – Hogyne tetszene, nagyon király. Nem is értem, miért készítettél csak nekem ilyesmit. – mondtam neki mosolyogva, majd egy pillanatra elvörösödtem. Kimondva ez a mondat elég félreérthető lehetett és magam se gondoltam bele, erre milyen választ adhat, főleg, hogy utána még el is kezdett dícsérni, a kacsintással egybekötött oldalba könyöklésről nem is beszélve. – Jajj, menj már. – töröm meg a pillanatnyi zavaromat, remélve, hogy nem tűnt fel neki, bár a mondatának utolsó része ismét zavarba ejtő volt, el is fordultam, hogy kamuból ellenőrizzem, nem-e jöttek utánam a hollóhátasok. Bírja a fejem, persze sokan mondták ezt már, de az ajándék és a közvetlenség egyben tényleg kellemetlen helyzetet produkál, nem győzöm félreérteni a helyzetet.
Aztán ráadásul azt se engedi, hogy én fizessek a Roxmortsban, hát milyen dolog már, hogy ő hívjon meg engem, főleg egy ilyen ajándék után. Gyorsan, mostmár kontráznom kell, nincs mese, túl vörös vagyok ahhoz, hogy ennyiben hagyjam a dolgot. A mindig laza és közvetlen Robertet sarokba szorítja egy lány, ki olyan közvetlen, hogy az már félreérthető.
-   Szeretnéd? Persze, miért ne. Legyen randi. – vágom rá bele se gondolva a szavak súlyába, a fejem persze már a paradicsom színét öltötte magárta, de biztos vagyok benne, hogy ezzel megtöröm a közvetlenségét és belátja, túlzásba viszi a viccelődést, már ha viccelődik. Már magam sem tudom. Idegesen szorongatom mindkét kezemmel a taláromat, és persze a legjobbkor engedek meg felé két kacsintást, ami igazából tikkelés volt, de muszáj elrejtenem a problémát és bár már ígyis elég félreérthető a helyzet, nincs mit tenni, inkább higgyék azt, hogy flörtölök, mintsem hogy nem vagyok százas.
Mondjuk, az őszintét megmondva Anne szép lány, sosem gondoltam még rá, hogy randira hívjam. Nem vagyok ez a bájgúnár alkat, akikkel együtt voltam itt töltött időm alatt, általában felszedtek vagy ők kezdeményeztek, végül mindig ugyanaz lett a nóta vége, túlságosan gyerekes vagyok. Végül csak elnevette magát és kiderült, hogy poénnak szánta a dolgot, nyilván, mióta itt ülünk, csak a bolondját járatja velem és bár az én tervem volt a helyzet megtörése, még mélyebbre süllyedtem a zavartság süllyesztőjébe.
-   Közösségi munka mi? – váltottunk témát szerencsére, bár biztos vagyok benne, hogy erre még visszatérünk. – Valld be, hogy a helyünkre pályázol. Te akarsz lenni a suli viccmestere. – lököm most meg én a vállát kicsit és végül el is nevetem magam. Végre kezdem összeszedni a leesett államat és el is kellene végre hesegetni ezt a ködfátyolt, amibe Anne félreérthető cselekményei sodortak. 
 

Hiding with Robert

- Próbálkozom vele! - javítom ki a fiút. - A kettő távolról sem ugyanaz. Ilyet például nagyon jól tudok csinálni... - halászok ki egy kis kék amigurumi labdát, amit oda is dobok neki. Természetesen fejre megy, de a kviddics csk-tól nem azt várná az ember, hogy nem tudja elkapni. - Próbálkoztam már figurákkal, de... maradjunk annyiban, hogy egy horror film kellékesének jelen szintemen elmehetnék - nevetem el magam, ahogy a torz figuráim eszembe jutnak. Legalább nem porcelán babák, mert azoktól a hideg futkos a hátamon. Kevés dologgal lehet megborítani, de a magasság, a porcelán babák és a bohócok ilyenek.

Egyelőre nem javítom ki, hogy nem csak neki készítettem ilyen dolgokat, mert akkor egy hosszabb, számomra jóval kínosabb vizekre evezné a beszélgetést, amire nem vagyok felkészülve lelkileg. Talán sosem leszek. minden pillanatát kiélvezem Robert zavarának, úgyis ritkán látni őt így.

"- Szeretnéd? Persze, miért ne. Legyen randi."

Ritkán hagynak cserben a szavak, de ez most egy ilyen pillanat. Hirtelenjében köpni-nyelni sem tudok, így csak elkerekedett szemekkel pislogok a srácra, és érzem, ahogy forrósodni kezd körülöttem a levegő. Majd belém hasít a felismerés: Merlin szakállára, teljesen elvörösödtem! Gyorsan el is kapom róla a tekintetemet, és sűrű mély levegővételekkel próbálok megnyugodni. Majd kijelentem, hogy én csak vicceltem. A következő pillanatban pedig egy közepes erősségű Anne hurrikán csap le rá: azaz a kezemben lévő könyvvel úgy kellő mértékben megcsapom, hogy érezze a törődést.

- Hülye! - szólok rá erélyesen, hogy leplezzem saját zavaromat. Sosem gondoltam rá úgy, és kicsit megijesztett a dolgoknak ezen aspektusa. Ha úgy nézzük, Robert beleillik az én "románcról alkotott képembe": jól kijövünk, egy hullámhosszon vagyunk, talán még barátok is vagyunk... Na nem. Ha ilyeneken most elkezdek gondolkodni, akkor később nem lesz megállás! Minden ilyen jellegű gondolatot elmém leghátsó, legelfeledettebb, legsötétebb zugába rugdosom, bár tudom, hogy minden igyekezetem ellenére ezek a gondolatok valamikor újra a felszínre fognak törni...

- Soha, ismétlem soha ne így hívj el randira egy hölgyet, mert akkor egy életre megharagszanak rád! - kezdem komolyan, majd azért elmosolyodom. - Szerencsédre én nem igazán merítem ki a tipikus hölgy fogalmát, így nem is haragszom rád emiatt. De komolyan. Ne csináld ezt, annyira romantika romboló az egész... asszem. Vagy legalábbis számomra. Bár lehet nem nekem kellene erről előadást tartanom, aki ilyen téren romantasy-kból és dark romance-kből táplálkozik... - gondolom végig hangosan a dolgokat egy grimasszal.

- Én? A helyetekre pályázni? Ugyan, kérlek... - legyintek egyet kissé nagyképűen. - Én vagyok a Roxfort viccmestere, ti kispályások vagytok hozzám képest! - vigyorgok rá. Majd mielőtt ehhez bármit is hozzáfűzhetne, közelebb hajolok a füléhez. Ettől megint zavarba fog jönni, és elfelejt majd erre visszaszólni, tehát nyerek. - Egyébként meg nem csak neked készítettem ilyen apróságot, de te vagy az első és értelemszerűen eddig az egyetlen, aki megkapta - suttogom halkan, majd kuncogva elhúzódok a reakcióját figyelve.