Jerome Rowe Könyvtár

God is in the houses and God is in my head
I see God come in my garden, but I don't know what he said

Le Chariot est la septième carte

        Vajon emlékszik közös óráink anyagára, szövetére, alkalmatlanságomra, mely áthatotta azokat olykor? Ma már tudom, mi okozta azon időszak kínjait, és ha nem is gondolok rá néma megbocsájtással, tudom, az ő közvetlen szerepe benne kevesebb, mint elhanyagolható. Nem tisztem ítélkezni valaki felett, kit a körülményei mindig ridegségre neveltek, mások figyelmének kivont tőrökhöz hasonlatos félelmére. Hagen Romanov szótlan diákjaim közül volt az egyik, utólag talán nem hiszem már, hogy a divináció ismeretének vágya hozta a toronyszobába - bölcsebb azonban nem felfejteni mindazt, amelyet jótékony homállyal fedett az emlékezet.
        Távozásukat nem követte valódi nyugalom, az az áhított, melyet néhány kollégám remélt a hiányuktól, biztosan nem. Bíztam benne, a bennük élő pedagógus egyszer arra eszmél majd, hogy kötelességeit félelmeire, az ismeretlentől való tartózkodásra cserélte, de ez egy üres ígéret maradt: kétlem, hogy máig felismerték volna az akkor vétett hibát az emberségben. Hiába tudtam meg mindazt, ami tudható volt számomra észak hírnökeiről, nem szűntem meg rokonszenvezni az eleve elrendelésben osztozókkal, mindazokkal, akiknek útja mindig megadott körülmények között futhatott csak tova a szabadság, gyógyulás reménye nélkül.

        Mr. Romanovnak azonban természetesen nincs szüksége eme figyelemre, amelyre pedig igen, abban attól tartok, csalódni fog. Zavartan bólintok csak a felajánlásra, holott valóban gáláns, nem fogadhatom el azt: sem viselkedésemre, sem a most is nyomomban járó látomásokra nem tudnék magyarázattal szolgálni még egy figyelmes medimágus előtt sem.. Habár nem tudom, milyen engedéllyel léphet e falak közé, talán kutató, talán már medimágus maga is. Fiatal, de a fiatalság mindig nagy dolgokra hivatott: ki tudná jobban, mint én, aki sosem voltam az?
        - Nem, ez sokkal inkább a látók osztályrésze, kérem, ne fáradjon vele. Az ön kérdései előrébb valóak, bármi természetűek is legyenek, mint az egészségem ismerős labilitása. - könnyebb beismernem a nehézséget valaki előtt, aki bár talán nem emlékszik, nem először hallhat róla. Még a professzorok kollégiuma előtt nem szívesen hoznám fel, Mr. Romanov azonban nem jelent fenyegetést rám gyors ítéleteiben sem. Jobban belegondolva bizonyára mindig hitt a tárgyam jelentőségében, és míg az óráimat hallgatta, pontosan tudta, mivel küzdök, mi szorítja hatalmas tenyerét mindannyiunk szemére - az a kéz, amely az ő szájára is.

        - Ezt nem kétlem, Mr. Romanov, ön sosem volt híján a tehetség ígéretének, ha tudom is, hogy a tárgyam nem keltette fel az érdeklődését. Nem tudom még, milyen minőségben van jelen, kérem, bocsássa meg, ha időközben kollégák is lettünk, és nem ismertem fel, elég ritkán járok ide. Vagy tévedek? Emlékszem, medimágusnak kívánt tanulni, hogy a testvérén segítsen. - nem merem még megkérdezni, a félelemtől jéghideg kezeimet egymáshoz simítom önkéntelenül kétszer. Nehezemre esik a nyelés, mintha már tudnám, rossz lesz a hír, amelyet közöl, amelyben kérdez - csak a mosoly az, amely eloszlatja a legrosszabbtól való félelmem. Oakley bizonyára most is az iskolában tanít, ha még nem is volt alkalmam szót váltani vele, a nevét láttam a névsoron.. akkor hát a testvéréről lehet szó, amely ha lehet, még baljóslatúbb.
        Eleinte nem egészen értem, hogyan érthetném félre a szándékait, gondolataim a félelmestől a borzasztóig szaladnak hirtelen, aztán vissza. Pótcselekvésként lezárom a fekete tinta üvegét, amely itt ül közöttünk, nehezebb most a folyamat, mint bármikor ebben a máskor nyugodt, némaságot lélegző helyiségben. Talán sejtem a látogatása okát, talán láthatnám is, amitől annyira fél: nála jobban csak én, hogy az időnek ismét nem lesz ideje ránk.

        - Mr. Romanov.. a testvére.. elhunyt, és ezért szeretne tudni a Bölcsek Kövéről? - lassan pillantok a szemébe, de nem találom egyelőre a válaszokat, amelyekre olyannyira szükségem volna csupán a nyugalom egy apró rebbenéséért. Nem akarom, hogy igazam legyen, azt kívánom, hogy puszta feltételezés maradjon, amelynek végén talán indulatba jön - és bár inkább ez történne, mint aminek jelenléte már a polcok között les ránk. Nem ő volna az egyetlen, aki gyászát bátran viselve a tudományhoz fordul, hogy megragadja azt, amelyre nem születtünk: és nem ő volna az első, akinek segíteni próbálok.
        - Mert ha ez a célja.. ha ez az oka ennek a beszélgetésnek, akkor tudnia kell nálam jobban, hogy bizonyos dolgok.. olyan ajtók mögött rejtőznek, amelyeknek kilincse talán létezik, azt azonban sosem tudhatjuk, oda vezetnek-e, ahová érkezni akartunk. - nem kell magunk mögé pillantanom, anélkül is tudom, hogy azzal, hogy nem azonnal tiltakozni kezdtem, ahogy az elvárható, kívánatos volna, már etikai normákat citálhatna ellenem egy kíváncsi hallgató, és mégis.. Hogyan is kárhoztathatnék valakit, ha magam is erre az ösvényre tévednék, erre, amelyet egész életemben láttam magam előtt, és amely még drágább a baj idején? Talán tudok válaszolni a kérdéseire, talán nem volna szabad: talán nem számít, ha nem következik emberi eredmény végtelen számsorainkból.
        - Nem vagyok már a tanára, Mr. Romanov, és alkimista sem, azonban.. azt hiszem, bizonyos válaszok hiánya jóval nagyobb sebet tud ejteni a meglétüknél. Nem tudom még, hogy tudom-e a válaszokat az ön kérdéseire, de legjobb tudásom szerint megpróbálom megtalálni őket.

Leon R. Lutece
2004. szeptember

A látók semmire se mentek ajándékukkal abban a tanévben, amíg itt vendégeskedtem. Anglia elpusztított egy zsarnokot, de küldtek helyettük más zsarnokok kilenc hírnököt. Köztük két olyat, akik elvakították a látóikat.
Nem a figyelmem hiánya volt a legnagyobb hiba, amit abban a tanévben, vagy úgy az egész életemben elkövettem. Az első megtörésem talán annak volt köszönhető, amikor megtudtam, Movrede-ék rituáléja milyen közel halálos kimenetelt jelentett Balmoral számára. A bűntudat motivált, mikor elmondtam neki, talán mégis csak közöm, közünk van ahhoz, hogy kevés híján elvesztette életét. Nem tudom, hogy Lutece mennyire van tisztában vele, hogy én voltam az, aki elindította a dominósort, én voltam a gyenge láncszem, ami miatt minden borult – és újra megtenném. Persze köszönetet nem várok érte. Legjobb lett volna, ha soha nem lépünk angol földekre.
Biccentek, ezzel tudomásul véve, hogy megértettem a kérését – nem firtatom tovább. A látók fájdalmát valamelyik Movrede is megszenvedte. Nyugtalanságára rendszeresen főztem neki a bájitalokat. Oakley professzor is azt követően figyelt fel rám, hogy épp ezt a bájitalt kellett óra alatt megfőznöm, melyet én már számtalanszor elkészítettem azelőtt. Akkor még csak gyermeteg álom volt, hogy én egyszer medimágus leszek. Valami, amit reméltem egy olyan alternatív univerzumban, ahol van jövőm. Ahol lisichka és én önmagunkban vagyunk egészek. Szívben továbbra is elválaszthatatlanok, de mégis, érdemesek az emberhez méltó életre.
Az az árulás volt szükséges ahhoz, hogy megteremtsük magunknak ezt az univerzumot.
- Sajnálom, professzor. Nem volt személyes. – keresem a tekintetét. Nagyon sok mindent tudnék még sajnálni, ha lenne értelme. A jóslástant meghagyom azoknak, akik valóban fogékonyak erre. Annyival tudtam hozzátenni, hogy szándékosan nem zavartam az óráját, ami jóval több, mint amit mondjuk Prescott vagy Qcross kapott.
- Kiváló a memóriája, Professzor. – nem hittem volna, hogy ilyen alaposan emlékszik ezekre. Hiszen az óráin sosem szólaltam meg, csak ha célzottan kérdezett. Csak a büntetőmunkáján találkoztunk viszont, ami elég laza volt ahhoz képest, hogy én mire számítottam. Hallottam, hogy elsőéveseket a gyilkos erdejükbe küldenek. A Durmstrangban legfeljebb takarítanod kell. - Az elmúlt éveket Ázsiában töltöttem, és ott fejeztem be a tanulmányaimat is. Tavaly nyáron vettem át a fehér köpenyemet. Még egy évet ráhúztam az alkímiára. – számolok be neki ezekről. Dicsekvésnek a hangsúlya nem érződik. Csak kérdezte, válaszolok. Liliya szerint bőven lenne miért büszkének lennem, és élveznem a sikert. Mindig kellő melegséggel töltenek el a szavai. De nekem az ő elismerésén túl másé nem számít.
- Most a maguk kórházában dolgozok. Megegyeztem az egyetemeikkel is, hogy vendégelőadójuk leszek. Szívesen látom magát, ha érdeklődik a keleti gyógyászat és a magas szintű alkímia iránt. – összekulcsolom a kezeimet, mutatóujjammal és hüvelykujjammal pedig rombusz alakzatot formázok. A Roxfortban egyáltalán nem volt lehetőségem alkímiát tanulni, ezt a hiányosságot pedig nem győztem emlegetni nekik. A Durmstrangban már első éves koromban foglalkozhattam ezzel, itt viszont nem volt semmi akkor, amikor én tanultam itt.
- Liliya jól van. – ismét elmosolyodok, különös melegséggel, ahogyan véremre és húsomra gondolok. Mindent érte teszek, minden döntésem akörül forog, hogy őt épen, egészségesen lássam. - A holtakat megsegíteni nem lehet, és megfizeti az árát az, aki ebbe a körforgásba erőszakkal beavatkozik. Viszont nem téved, valóban Liliya az, aki miatt ezt csinálom. Addig cselekedhetek, amíg az idő rendelkezésre áll, de a Halál kiszámíthatatlan, bármikor eljöhet. – és bármikor elragadhatja őt tőlem. - Nem több a kutatásokba és tanulásba öltött időm, mint egy csere a Halállal. Az én időm az ő idejéért cserébe. – mert a tudás az gyakorlás. A tudás az a beleöltött idő. Az évek alatt összeharácsolt tudás kulcsfontosságú lehet abban, hogy megtaláljam a gyógyírt. Nem látom, hogy ennél jobb opció állna rendelkezésre. El kell készítenem a követ. Meg kell főznöm a panaceát. Meg kell gyógyítanom Liliyát.
- Tudom, hogy nem a szakterülete. De azt is, hogy tudása több annál, mint amit a harmadik szeme lát. A szakirodalom szerint utoljára Nicholas Flamel volt képes arra, hogy elkészítse a követ több száz évvel ezelőtt. Több, mint hat évszázadot élt meg, bár engem az öröklét és a gazdagság is hidegen hagy. Ön szerint mi lehetett Flamel legnagyobb akadálya a kő megalkotásakor? – feszülten várom a válaszát, mintha valami tiltott dologról lenne szó Pedig valójában semmilyen törvényi tiltás nincs arra, hogy valaki ilyen kutatást végezzen. Legfeljebb merőben szokatlan.