Duncombe Aula

2004. augusztus
Wesley Fawcett

Koránt sem vagyok olyan felkészült vendégfogadómban, mint ahogyan ő vizsgázott le belőlem. Ez felvet bennem pár kérdést, mégpedig hogy minden leendő oktatóról ilyen informált-e, még ha csak vendégként is szerepel a neve egy-egy speciális kurzus kapcsán, vagy csak én kaptam valamiért ekkora kitüntetett figyelmet. Ahhoz hozzá vagyok szokva, hogy speciális figyelem kísér. Izlandon a családom politikai befolyása miatt, a Durmstrangban családnevem miatt, a Roxfortban az idegenekkel szembeni bizalmatlanság szülte a kísérő tekinteteket, Kínában pedig az európaiságom és az ottani átlagtól jelentősen eltérő hajszínem garantálta, hogy lépten-nyomon kiszúrjanak. Nem volt tehát ez ritka – de egyik sem az eredményeimre, illetve laikusok számára rémesen unalmasnak tűnő kutatási munkáimra összpontosulnak. Nem tudom még hova tenni az ezzel kapcsolatos érzéseimet; csak füleim vörösödnek el az ismételt dicséretek után. Nem szoktam még meg, hogy egyenlő partnerként, felnőttnek kezelnek. Még Oakley professzor felé is van egyfajta alá-felé rendeltségem, hiszen ő is egyike volt azon mestereknek, akiktől tanulhattam.
- A kínaiak változatos és kiszámíthatatlan évet jósoltak. Nem tudhatom, mire számíthatok. – helyet foglalok Fawcett mellett a padon, a jobb lábamat pedig keresztbe vetem a bal térdemen, hogy kényelmesebb legyen. Egészen megszoktam, hogy a kínaiak holdnaptára alapján veszem az új akadályokat. Valószínűleg nincs mögötte más, csak simán belemagyarázom, de kényelmes kapaszkodót nyújt a dilemmák és válaszutak közepén. Így volt ez akkor is, amikor úgy döntöttem, hogy megkockáztatom a visszatérést ide. Az országból hivatalosan kitiltva nem voltam, de nem volt épp békés a búcsú az angoloktól, és a gyatra iskolájuktól, ahol még csak alkímiát se tanulhattam.
- Azt csak remélni merem, hogy úgy lesz, ahogy mondja. Különben hiába jöttem ide. Szükségem van az új nézetekre, máshogy a kutatási munkám egy soha véget nem érő ciklus. Egy álom hatványozódva még több álomban, amiből az ébredés lehetetlen. – az ouroboros, a saját farkába harapó kígyó nem más, mint az állandó megújulás. De ha nincs miből táplálkozni, akkor nincs miből megújulni. Nem ismerem Fawcettet, semmit se tudok a szakterületéről. Nem tudom, hogy mennyire lehetek vele nyitott a kutatásom iránt. Hiába nem tiltja semmilyen törvény, mégis olyan érzés, mintha ingoványos, érzékeny talajra lépnék. Megannyi kérdést vet fel, ha valakiről kiderül, hogy egyenesen a Bölcsek Köve után kutat.
- Nézze, én a tanárokat a Roxfortban nem kedveltem. A felük legalább alkalmatlan a pályára. Nem tudnak tanítani. Tiszteletet és fegyelmet követelnek, de nem tudják, az nem jár automatikusan. Én nem várok csodát, és nem követelem, vakon és kérdések nélkül higgyék, amit mondok. – két kezem összekulcsolom, és az ölembe rakom. A testbeszédem bár laza, tartásomból megvannak még a jelei az arisztokrata nevelésnek. Még akkor is, ha az elmúlt években mindent, de tényleg mindent megtettem azért, hogy elfojtsam a láthatóságát.
- Diákjaik azonban szemfülesek és tehetségesek. És önállóak, mert magukra hagyták őket. Meg fog találni az, akinek az a tudás kell, amit én szedtem magamra. – legalábbis bízom benne.

Hagen Romanov

- A kínaiak változatos és kiszámíthatatlan évet jósoltak. Nem tudhatom, mire számíthatok. - Bevallom, nem vagyok jártas a kínai kultúrában és hiedelmekben, így nehezen tudok állást foglalni az ilyen jóslatok hitelességéről. Számomra ezek a bölcsességek, bármennyire is érdekesek, inkább távoli és misztikus képet festenek, mintsem kézzelfogható útmutatást nyújtanak. Úgy érzem, a holdnaptár és az ahhoz kapcsolódó előrejelzések egy olyan kulturális réteg részét képezik, amely bár érdekes, az avatatlan szem könnyedén eltéved az útvesztőiben. Talán éppen ez a távolság az, ami miatt inkább óvatos szkepticizmussal, semmint bizalommal tekintek ezekre az állításokra. Ugyanakkor megértem, hogy egy ilyen szimbolikus rendszer, amely hagyományokkal és jelentéssel átszőtt, kapaszkodót nyújthat, amikor a jövő bizonytalanságaival nézünk szembe.
Közben egy pillanatra oldalra fordítottam a fejem, hogy a távolabb elsétáló diákokat figyeljem. Az egyikük kezében egy köteg pergamen volt, amit olyan szorosan markolt, mintha attól félne, hogy egy pillanat alatt kiszakadnak a jegyzetei a szélbe. Ez mindig megmosolyogtatott – a diákok lelkesedése, még ha néha ügyetlen is volt, emlékeztetett rá, hogy miért is választottam ezt a pályát. Vagy hogy miért is szerettem diák lenni.
- Azt csak remélni merem, hogy úgy lesz, ahogy mondja. Különben hiába jöttem ide. Szükségem van az új nézetekre, máshogy a kutatási munkám egy soha véget nem érő ciklus. Egy álom hatványozódva még több álomban, amiből az ébredés lehetetlen. - Az új nézetek keresése valóban elengedhetetlen, különösen, ha az ember úgy érzi, a munkája egyre csak önmagát ismétli. Ezt teljesen megértem. Néha a legnagyobb áttörések nem abból születnek, hogy valamit tovább csiszolunk, hanem abból, hogy valaki más szemével látjuk újra. Az álom hatványozódása, ahogy mondja, lehet egyszerre inspiráló és nyomasztó – de talán épp az álom rétegei között található meg az a váratlan elem, ami tovább lendít.
- Az, hogy visszajött az országba, és vállalta ennek a helynek a különös energiáit, valamint az önt övező fürkész esetleg rosszalló tekinteteket, már önmagában is bátorságra vall. - Hiszek benne, hogy mind a helyszín, mind az emberek, akikkel találkozni fog, hozzáadnak majd valamit, amit talán még nem is sejt. Az ébredés néha ott kezdődik, ahol legkevésbé számítunk rá.
Egy szélroham söpört végig a folyosón, felkapva néhány lehullott levelet, amelyeket a bejárati csarnokból fújt be a huzat. Egy diák sietett el mellettünk, látszólag a könyvtár felé tartott, mert kezében egy zsúfolásig megtöltött táska himbálózott. Egy pillanatra rám nézett, zavartan biccentett, aztán folytatta az útját.
- Nézze, én a tanárokat a Roxfortban nem kedveltem. A felük legalább alkalmatlan a pályára. Nem tudnak tanítani. Tiszteletet és fegyelmet követelnek, de nem tudják, az nem jár automatikusan. Én nem várok csodát, és nem követelem, vakon és kérdések nélkül higgyék, amit mondok. Diákjaik azonban szemfülesek és tehetségesek. És önállóak, mert magukra hagyták őket. Meg fog találni az, akinek az a tudás kell, amit én szedtem magamra.
- A tisztelet valóban nem követelés kérdése, ahogy a hit sem abban, amit tanítunk. – folytattam, közben a pad karfájára könyököltem. Az ujjaim lassan doboltak a fa felületén, mintha a mondandómat ritmizálnám, bár ez inkább megszokás volt, semmint tudatos gesztus. – Egyik sem adják maguktól, de ha jól bánik az ember velük, képesek gyökeret verni. Legalábbis ez az én tapasztalatom az évek során. - A szavakat ízlelgetve figyeltem Hagen arckifejezését. Végül kissé előredőltem, hogy jobban bevonjam a beszélgetésbe, a hangom halkabb lett, mint az előbb, mintha bizalmasan akarnék valamit elárulni.
- A magukra hagyottság itt nem cél, hanem néha egyszerűen a környezet velejárója. Mindenkinek megvan a maga útja, amit végig kell járnia, és a mi dolgunk, hogy biztosítsuk a megfelelő ösvényt, de ne sétáljunk végig helyettük rajta. Az ön jelenléte pedig egy ilyen ösvény lehet néhányuk számára. - a fiú harcára pillantok, de nem szakítom meg a mondanivalómat. Talán teljesen feleselgesen szónokolok neki, hiszen értelmes embernek tűnik, már ez a néhány perc is bizonyítja ezt, mégis fontosnak tartom, hogy némi útmutatással szolgáljak számára ebben az új világban, amit a brit mágusfelsőoktatásnak hívunk. - És ha valóban lesz olyan, aki önhöz fordul, akkor remélem, hogy ön is felismeri, hogy ez nem csupán a diákok tehetségéről szól, hanem az ön képességéről is, hogy meg tudja osztani velük azt, amiért önmaga annyit dolgozott. - egy szolid mosollyal dőltem vissza a pad támlájának. Egy arra járó púposhátú portré éppen ekkor állt meg mögöttünk, és kíváncsian hallgatózott, bár úgy tett, mintha csak pihenne egy kicsit a folyosó sarkában.