Duncombe Aula

2004. augusztus
Wesley Fawcett

Koránt sem vagyok olyan felkészült vendégfogadómban, mint ahogyan ő vizsgázott le belőlem. Ez felvet bennem pár kérdést, mégpedig hogy minden leendő oktatóról ilyen informált-e, még ha csak vendégként is szerepel a neve egy-egy speciális kurzus kapcsán, vagy csak én kaptam valamiért ekkora kitüntetett figyelmet. Ahhoz hozzá vagyok szokva, hogy speciális figyelem kísér. Izlandon a családom politikai befolyása miatt, a Durmstrangban családnevem miatt, a Roxfortban az idegenekkel szembeni bizalmatlanság szülte a kísérő tekinteteket, Kínában pedig az európaiságom és az ottani átlagtól jelentősen eltérő hajszínem garantálta, hogy lépten-nyomon kiszúrjanak. Nem volt tehát ez ritka – de egyik sem az eredményeimre, illetve laikusok számára rémesen unalmasnak tűnő kutatási munkáimra összpontosulnak. Nem tudom még hova tenni az ezzel kapcsolatos érzéseimet; csak füleim vörösödnek el az ismételt dicséretek után. Nem szoktam még meg, hogy egyenlő partnerként, felnőttnek kezelnek. Még Oakley professzor felé is van egyfajta alá-felé rendeltségem, hiszen ő is egyike volt azon mestereknek, akiktől tanulhattam.
- A kínaiak változatos és kiszámíthatatlan évet jósoltak. Nem tudhatom, mire számíthatok. – helyet foglalok Fawcett mellett a padon, a jobb lábamat pedig keresztbe vetem a bal térdemen, hogy kényelmesebb legyen. Egészen megszoktam, hogy a kínaiak holdnaptára alapján veszem az új akadályokat. Valószínűleg nincs mögötte más, csak simán belemagyarázom, de kényelmes kapaszkodót nyújt a dilemmák és válaszutak közepén. Így volt ez akkor is, amikor úgy döntöttem, hogy megkockáztatom a visszatérést ide. Az országból hivatalosan kitiltva nem voltam, de nem volt épp békés a búcsú az angoloktól, és a gyatra iskolájuktól, ahol még csak alkímiát se tanulhattam.
- Azt csak remélni merem, hogy úgy lesz, ahogy mondja. Különben hiába jöttem ide. Szükségem van az új nézetekre, máshogy a kutatási munkám egy soha véget nem érő ciklus. Egy álom hatványozódva még több álomban, amiből az ébredés lehetetlen. – az ouroboros, a saját farkába harapó kígyó nem más, mint az állandó megújulás. De ha nincs miből táplálkozni, akkor nincs miből megújulni. Nem ismerem Fawcettet, semmit se tudok a szakterületéről. Nem tudom, hogy mennyire lehetek vele nyitott a kutatásom iránt. Hiába nem tiltja semmilyen törvény, mégis olyan érzés, mintha ingoványos, érzékeny talajra lépnék. Megannyi kérdést vet fel, ha valakiről kiderül, hogy egyenesen a Bölcsek Köve után kutat.
- Nézze, én a tanárokat a Roxfortban nem kedveltem. A felük legalább alkalmatlan a pályára. Nem tudnak tanítani. Tiszteletet és fegyelmet követelnek, de nem tudják, az nem jár automatikusan. Én nem várok csodát, és nem követelem, vakon és kérdések nélkül higgyék, amit mondok. – két kezem összekulcsolom, és az ölembe rakom. A testbeszédem bár laza, tartásomból megvannak még a jelei az arisztokrata nevelésnek. Még akkor is, ha az elmúlt években mindent, de tényleg mindent megtettem azért, hogy elfojtsam a láthatóságát.
- Diákjaik azonban szemfülesek és tehetségesek. És önállóak, mert magukra hagyták őket. Meg fog találni az, akinek az a tudás kell, amit én szedtem magamra. – legalábbis bízom benne.