Wesley Fawcett
Akadémiai tanár
Hozzászólások: 9
Jutalmak: +14
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : barna
Szemszín: gesztenyebarna
Kor: 35 éves
Ház: Hugrabug
Évfolyam: Kijárta
Családi állapot: Özvegy
Munkahely: Griffendél Godrik Akadémia / Mágiaügyi Minisztérium - Aurorparancsnokság
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: 11 és fél hüvelyk, mogyorófa, főnixtoll mag
Elérhető
|
|
« Válasz #16 Dátum: 2024. 12. 25. - 00:33:40 » |
+1
|
Hagen Romanov - A kínaiak változatos és kiszámíthatatlan évet jósoltak. Nem tudhatom, mire számíthatok. - Bevallom, nem vagyok jártas a kínai kultúrában és hiedelmekben, így nehezen tudok állást foglalni az ilyen jóslatok hitelességéről. Számomra ezek a bölcsességek, bármennyire is érdekesek, inkább távoli és misztikus képet festenek, mintsem kézzelfogható útmutatást nyújtanak. Úgy érzem, a holdnaptár és az ahhoz kapcsolódó előrejelzések egy olyan kulturális réteg részét képezik, amely bár érdekes, az avatatlan szem könnyedén eltéved az útvesztőiben. Talán éppen ez a távolság az, ami miatt inkább óvatos szkepticizmussal, semmint bizalommal tekintek ezekre az állításokra. Ugyanakkor megértem, hogy egy ilyen szimbolikus rendszer, amely hagyományokkal és jelentéssel átszőtt, kapaszkodót nyújthat, amikor a jövő bizonytalanságaival nézünk szembe. Közben egy pillanatra oldalra fordítottam a fejem, hogy a távolabb elsétáló diákokat figyeljem. Az egyikük kezében egy köteg pergamen volt, amit olyan szorosan markolt, mintha attól félne, hogy egy pillanat alatt kiszakadnak a jegyzetei a szélbe. Ez mindig megmosolyogtatott – a diákok lelkesedése, még ha néha ügyetlen is volt, emlékeztetett rá, hogy miért is választottam ezt a pályát. Vagy hogy miért is szerettem diák lenni. - Azt csak remélni merem, hogy úgy lesz, ahogy mondja. Különben hiába jöttem ide. Szükségem van az új nézetekre, máshogy a kutatási munkám egy soha véget nem érő ciklus. Egy álom hatványozódva még több álomban, amiből az ébredés lehetetlen. - Az új nézetek keresése valóban elengedhetetlen, különösen, ha az ember úgy érzi, a munkája egyre csak önmagát ismétli. Ezt teljesen megértem. Néha a legnagyobb áttörések nem abból születnek, hogy valamit tovább csiszolunk, hanem abból, hogy valaki más szemével látjuk újra. Az álom hatványozódása, ahogy mondja, lehet egyszerre inspiráló és nyomasztó – de talán épp az álom rétegei között található meg az a váratlan elem, ami tovább lendít. - Az, hogy visszajött az országba, és vállalta ennek a helynek a különös energiáit, valamint az önt övező fürkész esetleg rosszalló tekinteteket, már önmagában is bátorságra vall. - Hiszek benne, hogy mind a helyszín, mind az emberek, akikkel találkozni fog, hozzáadnak majd valamit, amit talán még nem is sejt. Az ébredés néha ott kezdődik, ahol legkevésbé számítunk rá. Egy szélroham söpört végig a folyosón, felkapva néhány lehullott levelet, amelyeket a bejárati csarnokból fújt be a huzat. Egy diák sietett el mellettünk, látszólag a könyvtár felé tartott, mert kezében egy zsúfolásig megtöltött táska himbálózott. Egy pillanatra rám nézett, zavartan biccentett, aztán folytatta az útját. - Nézze, én a tanárokat a Roxfortban nem kedveltem. A felük legalább alkalmatlan a pályára. Nem tudnak tanítani. Tiszteletet és fegyelmet követelnek, de nem tudják, az nem jár automatikusan. Én nem várok csodát, és nem követelem, vakon és kérdések nélkül higgyék, amit mondok. Diákjaik azonban szemfülesek és tehetségesek. És önállóak, mert magukra hagyták őket. Meg fog találni az, akinek az a tudás kell, amit én szedtem magamra. - A tisztelet valóban nem követelés kérdése, ahogy a hit sem abban, amit tanítunk. – folytattam, közben a pad karfájára könyököltem. Az ujjaim lassan doboltak a fa felületén, mintha a mondandómat ritmizálnám, bár ez inkább megszokás volt, semmint tudatos gesztus. – Egyik sem adják maguktól, de ha jól bánik az ember velük, képesek gyökeret verni. Legalábbis ez az én tapasztalatom az évek során. - A szavakat ízlelgetve figyeltem Hagen arckifejezését. Végül kissé előredőltem, hogy jobban bevonjam a beszélgetésbe, a hangom halkabb lett, mint az előbb, mintha bizalmasan akarnék valamit elárulni. - A magukra hagyottság itt nem cél, hanem néha egyszerűen a környezet velejárója. Mindenkinek megvan a maga útja, amit végig kell járnia, és a mi dolgunk, hogy biztosítsuk a megfelelő ösvényt, de ne sétáljunk végig helyettük rajta. Az ön jelenléte pedig egy ilyen ösvény lehet néhányuk számára. - a fiú harcára pillantok, de nem szakítom meg a mondanivalómat. Talán teljesen feleselgesen szónokolok neki, hiszen értelmes embernek tűnik, már ez a néhány perc is bizonyítja ezt, mégis fontosnak tartom, hogy némi útmutatással szolgáljak számára ebben az új világban, amit a brit mágusfelsőoktatásnak hívunk. - És ha valóban lesz olyan, aki önhöz fordul, akkor remélem, hogy ön is felismeri, hogy ez nem csupán a diákok tehetségéről szól, hanem az ön képességéről is, hogy meg tudja osztani velük azt, amiért önmaga annyit dolgozott. - egy szolid mosollyal dőltem vissza a pad támlájának. Egy arra járó púposhátú portré éppen ekkor állt meg mögöttünk, és kíváncsian hallgatózott, bár úgy tett, mintha csak pihenne egy kicsit a folyosó sarkában.
|