Duncombe Aula

2004. augusztus
Wesley Fawcett

Koránt sem vagyok olyan felkészült vendégfogadómban, mint ahogyan ő vizsgázott le belőlem. Ez felvet bennem pár kérdést, mégpedig hogy minden leendő oktatóról ilyen informált-e, még ha csak vendégként is szerepel a neve egy-egy speciális kurzus kapcsán, vagy csak én kaptam valamiért ekkora kitüntetett figyelmet. Ahhoz hozzá vagyok szokva, hogy speciális figyelem kísér. Izlandon a családom politikai befolyása miatt, a Durmstrangban családnevem miatt, a Roxfortban az idegenekkel szembeni bizalmatlanság szülte a kísérő tekinteteket, Kínában pedig az európaiságom és az ottani átlagtól jelentősen eltérő hajszínem garantálta, hogy lépten-nyomon kiszúrjanak. Nem volt tehát ez ritka – de egyik sem az eredményeimre, illetve laikusok számára rémesen unalmasnak tűnő kutatási munkáimra összpontosulnak. Nem tudom még hova tenni az ezzel kapcsolatos érzéseimet; csak füleim vörösödnek el az ismételt dicséretek után. Nem szoktam még meg, hogy egyenlő partnerként, felnőttnek kezelnek. Még Oakley professzor felé is van egyfajta alá-felé rendeltségem, hiszen ő is egyike volt azon mestereknek, akiktől tanulhattam.
- A kínaiak változatos és kiszámíthatatlan évet jósoltak. Nem tudhatom, mire számíthatok. – helyet foglalok Fawcett mellett a padon, a jobb lábamat pedig keresztbe vetem a bal térdemen, hogy kényelmesebb legyen. Egészen megszoktam, hogy a kínaiak holdnaptára alapján veszem az új akadályokat. Valószínűleg nincs mögötte más, csak simán belemagyarázom, de kényelmes kapaszkodót nyújt a dilemmák és válaszutak közepén. Így volt ez akkor is, amikor úgy döntöttem, hogy megkockáztatom a visszatérést ide. Az országból hivatalosan kitiltva nem voltam, de nem volt épp békés a búcsú az angoloktól, és a gyatra iskolájuktól, ahol még csak alkímiát se tanulhattam.
- Azt csak remélni merem, hogy úgy lesz, ahogy mondja. Különben hiába jöttem ide. Szükségem van az új nézetekre, máshogy a kutatási munkám egy soha véget nem érő ciklus. Egy álom hatványozódva még több álomban, amiből az ébredés lehetetlen. – az ouroboros, a saját farkába harapó kígyó nem más, mint az állandó megújulás. De ha nincs miből táplálkozni, akkor nincs miből megújulni. Nem ismerem Fawcettet, semmit se tudok a szakterületéről. Nem tudom, hogy mennyire lehetek vele nyitott a kutatásom iránt. Hiába nem tiltja semmilyen törvény, mégis olyan érzés, mintha ingoványos, érzékeny talajra lépnék. Megannyi kérdést vet fel, ha valakiről kiderül, hogy egyenesen a Bölcsek Köve után kutat.
- Nézze, én a tanárokat a Roxfortban nem kedveltem. A felük legalább alkalmatlan a pályára. Nem tudnak tanítani. Tiszteletet és fegyelmet követelnek, de nem tudják, az nem jár automatikusan. Én nem várok csodát, és nem követelem, vakon és kérdések nélkül higgyék, amit mondok. – két kezem összekulcsolom, és az ölembe rakom. A testbeszédem bár laza, tartásomból megvannak még a jelei az arisztokrata nevelésnek. Még akkor is, ha az elmúlt években mindent, de tényleg mindent megtettem azért, hogy elfojtsam a láthatóságát.
- Diákjaik azonban szemfülesek és tehetségesek. És önállóak, mert magukra hagyták őket. Meg fog találni az, akinek az a tudás kell, amit én szedtem magamra. – legalábbis bízom benne.

Hagen Romanov

- A kínaiak változatos és kiszámíthatatlan évet jósoltak. Nem tudhatom, mire számíthatok. - Bevallom, nem vagyok jártas a kínai kultúrában és hiedelmekben, így nehezen tudok állást foglalni az ilyen jóslatok hitelességéről. Számomra ezek a bölcsességek, bármennyire is érdekesek, inkább távoli és misztikus képet festenek, mintsem kézzelfogható útmutatást nyújtanak. Úgy érzem, a holdnaptár és az ahhoz kapcsolódó előrejelzések egy olyan kulturális réteg részét képezik, amely bár érdekes, az avatatlan szem könnyedén eltéved az útvesztőiben. Talán éppen ez a távolság az, ami miatt inkább óvatos szkepticizmussal, semmint bizalommal tekintek ezekre az állításokra. Ugyanakkor megértem, hogy egy ilyen szimbolikus rendszer, amely hagyományokkal és jelentéssel átszőtt, kapaszkodót nyújthat, amikor a jövő bizonytalanságaival nézünk szembe.
Közben egy pillanatra oldalra fordítottam a fejem, hogy a távolabb elsétáló diákokat figyeljem. Az egyikük kezében egy köteg pergamen volt, amit olyan szorosan markolt, mintha attól félne, hogy egy pillanat alatt kiszakadnak a jegyzetei a szélbe. Ez mindig megmosolyogtatott – a diákok lelkesedése, még ha néha ügyetlen is volt, emlékeztetett rá, hogy miért is választottam ezt a pályát. Vagy hogy miért is szerettem diák lenni.
- Azt csak remélni merem, hogy úgy lesz, ahogy mondja. Különben hiába jöttem ide. Szükségem van az új nézetekre, máshogy a kutatási munkám egy soha véget nem érő ciklus. Egy álom hatványozódva még több álomban, amiből az ébredés lehetetlen. - Az új nézetek keresése valóban elengedhetetlen, különösen, ha az ember úgy érzi, a munkája egyre csak önmagát ismétli. Ezt teljesen megértem. Néha a legnagyobb áttörések nem abból születnek, hogy valamit tovább csiszolunk, hanem abból, hogy valaki más szemével látjuk újra. Az álom hatványozódása, ahogy mondja, lehet egyszerre inspiráló és nyomasztó – de talán épp az álom rétegei között található meg az a váratlan elem, ami tovább lendít.
- Az, hogy visszajött az országba, és vállalta ennek a helynek a különös energiáit, valamint az önt övező fürkész esetleg rosszalló tekinteteket, már önmagában is bátorságra vall. - Hiszek benne, hogy mind a helyszín, mind az emberek, akikkel találkozni fog, hozzáadnak majd valamit, amit talán még nem is sejt. Az ébredés néha ott kezdődik, ahol legkevésbé számítunk rá.
Egy szélroham söpört végig a folyosón, felkapva néhány lehullott levelet, amelyeket a bejárati csarnokból fújt be a huzat. Egy diák sietett el mellettünk, látszólag a könyvtár felé tartott, mert kezében egy zsúfolásig megtöltött táska himbálózott. Egy pillanatra rám nézett, zavartan biccentett, aztán folytatta az útját.
- Nézze, én a tanárokat a Roxfortban nem kedveltem. A felük legalább alkalmatlan a pályára. Nem tudnak tanítani. Tiszteletet és fegyelmet követelnek, de nem tudják, az nem jár automatikusan. Én nem várok csodát, és nem követelem, vakon és kérdések nélkül higgyék, amit mondok. Diákjaik azonban szemfülesek és tehetségesek. És önállóak, mert magukra hagyták őket. Meg fog találni az, akinek az a tudás kell, amit én szedtem magamra.
- A tisztelet valóban nem követelés kérdése, ahogy a hit sem abban, amit tanítunk. – folytattam, közben a pad karfájára könyököltem. Az ujjaim lassan doboltak a fa felületén, mintha a mondandómat ritmizálnám, bár ez inkább megszokás volt, semmint tudatos gesztus. – Egyik sem adják maguktól, de ha jól bánik az ember velük, képesek gyökeret verni. Legalábbis ez az én tapasztalatom az évek során. - A szavakat ízlelgetve figyeltem Hagen arckifejezését. Végül kissé előredőltem, hogy jobban bevonjam a beszélgetésbe, a hangom halkabb lett, mint az előbb, mintha bizalmasan akarnék valamit elárulni.
- A magukra hagyottság itt nem cél, hanem néha egyszerűen a környezet velejárója. Mindenkinek megvan a maga útja, amit végig kell járnia, és a mi dolgunk, hogy biztosítsuk a megfelelő ösvényt, de ne sétáljunk végig helyettük rajta. Az ön jelenléte pedig egy ilyen ösvény lehet néhányuk számára. - a fiú harcára pillantok, de nem szakítom meg a mondanivalómat. Talán teljesen feleselgesen szónokolok neki, hiszen értelmes embernek tűnik, már ez a néhány perc is bizonyítja ezt, mégis fontosnak tartom, hogy némi útmutatással szolgáljak számára ebben az új világban, amit a brit mágusfelsőoktatásnak hívunk. - És ha valóban lesz olyan, aki önhöz fordul, akkor remélem, hogy ön is felismeri, hogy ez nem csupán a diákok tehetségéről szól, hanem az ön képességéről is, hogy meg tudja osztani velük azt, amiért önmaga annyit dolgozott. - egy szolid mosollyal dőltem vissza a pad támlájának. Egy arra járó púposhátú portré éppen ekkor állt meg mögöttünk, és kíváncsian hallgatózott, bár úgy tett, mintha csak pihenne egy kicsit a folyosó sarkában.

2004. augusztus
Wesley Fawcett

Az én utam egészen eltér mindattól, ami a briteknél átlagosnak számít. Három varázslóiskolában tettem tiszteletemet a RAVASZ vizsgáim letételéig, és végül a bolygó másik felén sikerült bármi érdemi eredményt elérnem, amire már joggal lehetek büszke. Ebben igaza lehet Fawcettnek. Lehetek példa annak, aki hasonló módon a szokványostól eltérő utat kell járjon. Viszont az én helyzetem úgy gondolom, egyedi, amit a kényszer, a kapcsolatok és a lehetőségek szültek.
- A legnagyobb tisztelettel, Mr. Fawcett, de az átlag hallgató nem fog tudni velem azonosulni. Még ha egy korosztály is vagyunk. – hangszínemben nem érződik arrogancia, és az, hogy jobbnak gondolnám magam másoknál. Egyszerű ténymegállapítás. Megtanultam olyan maszkot magamra ölteni, ami hatékonyan előrevisz a karrierem során, ami szimpatikus az embereknek, akár az egyik betegemről, vagy az aktuális partneremről van szó, de ha tetszik, ha nem, ez csak egy álarc azért, hogy kooperálni tudjak a világgal. Ez van, ha egy belterjes szekta nevelt. Ezt az indiai csoporttársam, Rajan se volt képes megérteni, pedig a királyi gyökerekből neki is kijutott bőven.
- A legjobb, amit tudok nyújtani, hogy autentikus leszek önmagamhoz, és az odakint elsajátított tanokhoz. – bár ami az autentikusságot illeti, a roxforti példából kiindulva talán nem mindig ez a legcélravezetőbb. Megértem, ha minden tanár önmegvalósítani kíván, de ezt ne az oktatás színvonalának kárán, ahogyan azt egyesek tették. Persze ott is volt kivételes, pozitív példa.
- Mióta tanít? Mit tudna tanácsolni, mire ügyeljek, hogy jó oktatójuk lehessek? – kérem ki a tanácsát, mialatt tekintetem egy pillanatra elvándorol a púpos hátú boszorkányra, aki egy közeli festménybe lépett be. Szinte komikus, ahogyan megpróbál úgy tenni, mintha csak aludna. Annak idején a cári palotában elég sok festményt megsemmisítettek, mert jól tudták, hogy kémkedésre használhatják őket. Végülis bevált, hiszen nagyanyám azóta sem került olyan hatalomba.

Hagen Romanov

Ahogy Hagen szavait hallgatom, látom benne azt az elszántságot és bizonyos fokú távolságtartást, amelyet magam is jól ismerek. Az élet különös módon alakítja az embereket, különösen azokat, akiket a körülmények szorítása kényszerít más utakra, mint amit a többség jár.
- A legnagyobb tisztelettel, Mr. Fawcett, de az átlag hallgató nem fog tudni velem azonosulni. Még ha egy korosztály is vagyunk. - Időnként halvány bólintással jelzem, hogy értem és értékelem a gondolatait, és csak egy rövid csend után válaszolok.
- Nem az a tanár lesz jó oktató, aki minden diákhoz egyformán akar közelíteni, hanem az, aki elismeri, hogy mindannyian más háttérrel, más történetekkel érkezünk. Ha már csak egyvalakit inspirálhat a maga példája, már nem volt hiába, hogy itt van. - Egy pillanatra elgondolkodom, miközben a szavaim súlyát mérlegelem. Nem tudom, mennyire érzi Hagen, hogy a múltja – bármennyire egyedi is – éppen olyan eszköz lehet, mint amekkora teher. De van valami a jelenlétében, ami arra késztet, hogy folytassam. - - Ha valamire figyelnie kell, hát az az, hogy ne hagyja, hogy a múltja határozza meg a jövőjét – se az övékét, se az önét. - Ezen még nekem is dolgoznom kell ennyi idő elteltével is. Az embernek élethosszig tartó dolga, hogy munkálkodjon a testén, lelkén és elméjén.
- A legjobb, amit tudok nyújtani, hogy autentikus leszek önmagamhoz, és az odakint elsajátított tanokhoz. - Ez a mondat többet árul el róla, mint amit talán szándékában állt megosztani. Valahogy érzem, hogy ezek mögött a szavak mögött ott lapul a múltjának minden árnyéka, minden harca. Az a fajta önazonosság, amit ő emleget, nem egyszerű dolog. Sokszor fájdalmasan nehéz, mert minden pillanatban emlékeztet arra, hogy honnan jöttél, és miken mentél keresztül.
De vajon meddig tartható ez fent? Egy ideig én is megpróbáltam ragaszkodni ahhoz, aki voltam, mielőtt a háború mindent elvett volna tőlem. Aztán rájöttem, hogy az ember önmagában sosem lehet elég, ha nem tudja, hogy mire használja ezt az önazonosságot. Az autentikusság... Szép elv, de önmagában kevés, ha közben nem találjuk meg a módját, hogy másokhoz is kapcsolódjunk.
- Mióta tanít? Mit tudna tanácsolni, mire ügyeljek, hogy jó oktatójuk lehessek? - A tekintetem egy pillanatra elidőzik a festményen, mielőtt újra Hagenre néznék. Elgondolkodom, ahogy visszatekintek saját tanári pályámra, és a második varázslóháború utáni évek kihívásaira.
- Ez volt az ötödik évem az Akadémián. Sokféle diákot láttam, és egy dolgot tanultam meg igazán: az őszinteség és a következetesség többet ér, mint bármilyen pedagógiai módszertan. Nem mindig a legokosabb diák az, aki később helytáll, hanem az, aki elhiszi, hogy képes rá. A tanár dolga az, hogy ezt az önbizalmat megteremtse – még akkor is, ha néha keményebb eszközökhöz kell folyamodnia. - Szavaim után hagyom, hogy a csend kitöltse a teret, majd hozzáteszem: - És ha úgy érzi, hogy a világ túl nagy terhet rakott a vállára, emlékezzen arra, hogy az egyetemen vagy akár a Roxfortban több szövetségest találhat, mint gondolná. - Fiatalabb koromban azt hittem, mindent egyedül kell megoldanom – hogy az erő abból fakad, ha nem támaszkodom senkire. De a háború, az elvesztett szeretteim és a veszteségek, amelyek után évekig csak a munkámba temetkeztem, megtanítottak arra, hogy az igazi bátorság nem a magányban rejlik. Mégis sokszor tudatosan elnyomom ezt a tapasztalatot, hiszen mindenkinek megvannak a maga titkos céljai, amelyeket más nem láthat.
- Azt hiszem, önnek megvan az esélye arra, hogy igazán kivételes oktató legyen, azonban ha úgy érzi, hogy a segítségére lehetek, a levelével bármikor megtalál a Roxfortban.

[- Azért nem egy játszótéri homokózóban vagyunk, mint a Roskfortban. Akik eljutottak idáig, mind kiérdemelték a helyet.]

2004. augusztus
Wesley Fawcett

Egy valamit megtanultam életem során. Általában érdemes meghallgatni a tanítást átadót, de az információkkal utána mindenki kezdjen azt, amit akar. Merni kell kritikusnak lenni, és olykor ki kell válogatni a hasznosítható adatokat az információhalmazból. Végülis QCross tanórájából is megtaláltam azt, ami hasznos nekem, másként aligha tudtam volna annyi alkoholt csempészni a Szellemszállásra tizenöt évesen, pedig ami az óráit illeti… Máig vita tárgya, hogy Prescott vagy az ő órája volt rosszabb. Az egyikük ignorálja a hallgatóság felé intézett kérdéseit, mintha nem egyazon nyelven beszélnénk (és erre nem lehet kifogás az akkori, gyenge angolom), a másikuk pedig jóslástant, asztrológiát szeretne tanítani asztronómia helyett. A nagyfokú önállóságom nélkül egészen biztos, hogy nem tehettem volna sikeres RBF vizsgát egyik tárgyból sem, melyeket magasabb szintre emelhettem utána Ázsiában, speciális tankeretek között.
Fawcett válaszai informálisak, őszinték és jószándékúak – mindenképp megéri gondolkoznom rajta egy kicsit, még ha nem is veszem minden jótanácsát pontos használati útmutatónak. Önmagam sosem képzeltem el ebben a szerepben ezelőtt, hiszen a viszony mindig fordított volt minden mentorommal és tanítómmal. Nem is tervezem, hogy hosszú ideig csinálom. Csak teljesítem a megállapodást a brit oktatásüggyel – átnyújtok valamennyit abból a nagyon speciális tudásanyagból, amit elsajátítottam, cserébe megengedik, hogy használhassam a könyvtárukat, és könnyebben kialakíthatom a szükséges kapcsolati tőkét.
- Azért nem egy játszótéri homokózóban vagyunk, mint a Roskfortban. Akik eljutottak idáig, mind kiérdemelték a helyet. – nem tudom nem gúnyosan a számra venni az iskolájuk nevét. Bármennyire is ellenálltam, végül a diáktársak közül meglettek azok a kapcsolatok, amikre évek múltán is örömmel gondolok vissza. De a tanáraik jó része ostoba, következetlen és még gonosz is. Ezt már nem lehet menteni, kár ragozni. Ez azonban már felsőbb szintű oktatás, ahova csak a megfelelő RAVASZ eredményekkel lehet bejutni. Nem tetszik, hogy Fawcett kettébontja a tanulókat egy olyan skálán, melynek két pontja nem is ellensúlyos egymással.
- Aki itt tanul, tudja, mit vállalt. – és nekem nem dolgom az, hogy én adjak nekik önbizalmat. Más lenne a helyzet, ha gyerekeket kellene oktatnom. De szerencsére aki az én előadásomra ül be a keleti medimágusi módszerekről, vagy épp a magas szintű alkímiai ismeretekről, nagykorú, cselekvőképes, felnőtt boszorkány vagy varázsló lesz. Nem pedig az önbizalomhiányos, Hugrabugos másodéves, aki nem mer kikéredzkedni a mosdóba.
- A Roskfortban? – összevonom a szemöldökeim, és próbálom az arcát fürkészni. – - Azt hittem, itt tanít. – bárha öt éve tanítana ott, már biztosan elkerültük volna egymást. Persze ez nem változtat személyes véleményemen, hogy az iskolájuk dicső fénye már csak nosztalgia. Utólag visszagondolva már nyomorúságosnak látom a Durmstrangban töltött, négy évemet, de legalább tanultam is valamit.
- Reméltem, megmutatja, hogy a könyvtáruk merre található. El tudna vezetni? Lenne kérdésem is a könyvtári rendszert illetően. – ahol valószínűleg elég sok időt fogok tölteni mindaddig, amíg találok ott olyat, ami számomra érdekes. Semmi sem elég drága ahhoz, hogy megfizessem azokat az információkat, amik közelebb visznek a Bölcsek Kövéhez.

Hagen Romanov

Évekkel ezelőtt én is ugyanezeket az épületeket jártam, de most már nem mint kíváncsi ifjú varázsló, hanem mint tapasztalt oktató. A második varázslóháború emléke, a feleségem és a lányom elvesztése, mind-mind ott kísértett, mintha a hátam mögött lenne, de a tanítás iránti elhivatottság most valahogy világosabbnak tűnt, mint valaha. Az élet egy új fejezetet kínált nekem: az iskola folyosóin tett lépéseim már nem a tanulás, hanem a tudás átadása felé vezettek.
- Aki itt tanul, tudja, mit vállalt.
- Valóban, akik ide eljutottak, kiérdemelték a helyüket – ismerem el, bár Hagen szavai mögött ott van az a fanyar él, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni. – De ne feledje, hogy a legélesebb penge is elkophat, ha nincs megfelelően karbantartva. Nem vitatom, hogy a hallgatók önállósága elengedhetetlen, de ha azt hiszi, hogy mindenki magától el tud navigálni a felsőoktatási követelmények között, akkor talán kissé túlbecsüli az emberi természetet. - Az órák, a tapasztalatok, a mélyebb jelentések – mindezek kavarogtak a fejemben, miközben a jövő felé tekintettem.
- A Roskfortban? - Hagen éles eszű, ezt kár lenne vitatni. De az a gúnyos megjegyzés a Roxfortról… Bizonyos, hogy túl sok rossz tapasztalat formálta a véleményét, és nem látja meg az értékeket azokban a rendszerekben, amelyeket elutasít.
- A Roxfort nem tökéletes, ezt magam is tudom. És igen, az oktatás színvonala talán nem volt mindig egyenletes. De ha az ember hátralép, és összességében nézi, mit adott, talán több, mint elsőre látszik. - Az, hogy megérted, mi az, amit az oktatás adhat, már önmagában különleges dolog. Az, hogy ne csak a tudást, hanem a módszereket is figyelembe veszed, hogy azokat a saját utadra formáld, ez egy fontos előny, amit kevesen látnak meg. De az önbizalom nem csak arról szól, hogy megmutatjuk, amit tudunk. Hanem hogy hiszünk abban, hogy amit mondunk, annak valódi értéke van. Még akkor is, ha ezt nem mindenki látja így.
- Reméltem, megmutatja, hogy a könyvtáruk merre található. El tudna vezetni? Lenne kérdésem is a könyvtári rendszert illetően. - Hagen utolsó szavaira csak egy halvány mosollyal reagálok. Fel is állok, készen arra, hogy megmutassam az őt érdeklő helyet. Lehet, hogy hosszú ideje untatom őt a nem kért intelmeimmel.
- Természetesen, és szívesen válaszolok a kérdéseire. - mondom, miközben elindulok a könyvtár felé, és finoman intem, hogy kövessen. A könyvtár nem csupán a tudás szentélye, hanem egy biztonságos menedék is, ahol az ember – még ha nem is találja mindig meg, amit keres – mindig valami újra bukkanhat. Ahogy haladok előre, egy pillanatra elgondolkodom: mit hozhat ez a nap?
- Itt van, ahol az igazi kincs rejlik. - Ahogy belépek, az ismerős illat csapja meg az orrom: régi könyvek, bőrkötés, és egy csipetnyi füstölt tölgy. Minden könyvnek megvan a maga titka, mindegyik valamilyen fontos történetet őriz, de nem mindegyik érdekli azt, aki belép. Az egyik polc mellett, mintha az évek során elszivárgott volna egy kis varázslat is a könyvek közé. A levegőben ott vibrál a tudás, de egyben a történelem is, mindegyik kötet sajátos aurát áraszt. Az egyes polcok között szűk folyosók vezetnek, melyek végén gyakran látszanak elhagyatott olvasósarkok, ahol egy-egy kopott fotel vagy íróasztal hívogatja az egyedüllétre vágyó olvasót.

[- Chhhh...]

2004. augusztus
Wesley Fawcett

Érthető, hogy szükséges néha a „felnőtt útmutatás” a kusza ügyletekben való eligazodásban és ügyintézésben. Emlékszem, hogy amikor megérkeztem Kínába, távol a családtól, és távol attól, aki a legtöbbet jelenti nekem e világon, mennyire el voltam veszve – főleg nyelvismeret nélkül. Hatalmas szerencsém volt, hogy megtaláltam azokat a személyeket, akik tudtak segíteni mindazokban a dolgokban, amikkel nem boldogultam. A hiányzó alkímia RBF vizsgámat (amit a Roxfortban nem volt lehetőségem letenni) letehettem orosz nyelven, és egyetlen év alatt fel tudtam készülni a következő szintre, mindezt egy számomra addig teljesen idegen nyelv tanulása mellett.
Mire végeztem, már ajánlólevéllel és meghívással folytathattam a tanulmányaimat a medimágusi képzésen, amit egy intenzív, fizetett nyelvtanfolyam előzött meg. Soha nem éreztem olyan erős szociális hálót, mint akkor. Izlandon csak egy tenyésztett és kiképzett fegyver voltam, nem több. A Roxfortban pedig a kellemetlen viszketés a fej tetején, amit könnyebb volt megoldani azzal, hogy elválasztották azt a testtől. Nem számít, hogy már nem egész. Nem számít, hogy már nem tud funkcionálni. Csak így kényelmesebb.
Én azonban csak vendégelőadó leszek, ki még saját maga is rengeteget kell tanuljon. Ha valaki feltétlenül hozzám akar fordulni, tanúsítom a kellő alázatot, amit a helyzet megkövetel. De nem én fogom megváltani a világukat. Biztos találnak erre más, alkalmasabb professzort.
Nehéz megállapítani, mi lehet az arckifejezésem arra, amit mond. Szempillantás alatt suhan át rajta megannyi kusza, zavarodott, negatív érzelem. Már sokkal jobban uralom a dühömet, mint régebben, mégis, egy szempillantásra a tekintetemben ott a… harag? Megvetés? Gyűlölet? Félelem? Talán kicsit mindegyik, talán kicsit egyik sem. Valami, amire egyik általam ismert nyelvvel se lehet megfelelő kifejezést használni.
- Chhhh... – szalad ki számon a gúnyos hang, és veszélyes villanás fut át tekintetemen. A Roxfort elvett tőlünk valamit, amit soha nem adhat vissza. Ellopta az időnket. Soha semmi sem fogja pótolni azokat az éveket, amikor távol tőle, űzött vadként, üldözöttként vergődtem, több ezer kilométerre attól, akivel szívünk közösen ver, és minden lélegzetünk közös. Az igaz, hogy végül mindketten profitáltunk belőle, de ez nem a Roxfort érdeme vagy célja volt, hanem a mi alkalmazkodóképességünk eredménye. Nem megoldani akartak egy problémát. Bűnbakot akartak, retorziót és büntetést – büntettek engem és Liliyát, amiért kényszerűségből elválasztottak egymástól. Bosszút álltak, és bizonyára csak nevettek, amikor látták Liliyát a magányban, az agóniában és a fájdalomban, mert tudták, hogy együtt szenvedünk. Egyikünk gyötrelme a másikunké is.
Keresem a tökéletességet. Kutatom, hogy formálhatom lelkem alkímiai elixírré. De vannak dolgok, melyek megbocsájthatatlanok.
Összeszorítom jobb öklömet a hátam mögött. Nagyon nehezen bírom ki, hogy ne szálljak vitába a professzorral. Ezek után az sem különösebben érdekel, hogy mit tanít, vagy hogy melyik házat képviselte – a házak és a velük járó megosztottságot mindig is az iskolájuk egyik legnegatívabb pontjának tartottam. Érzem, hogy nem szabad belebocsátkoznom tovább a vitába, ami azonban nem a meglátásaim gyengesége miatt, hanem a professzor társam iránti, alapvetően elvárt tisztelet jele. Vendég vagyok itt, és mint vendég, nem engedhetem meg magamnak, hogy az első alkalommal ellenséges legyek.
- Köszönöm az útmutatást. Csak angolul van irodalmuk, vagy elérhető más nyelven is anyaguk? – kérdezem, amikor megérkezünk. Elég tágas, elég csendesnek tűnik – és biztosan felszereltebb, mint az a pár könyv, ami az én birtokomban van. Hosszú kutatás áll még előttem, a Bölcsek Köve nem egy éjszaka alatt készül el. Nem árt, ha kihasználok minden lehetőséget arra, hogy közelebb érjek a végső célomhoz. Az útmutatást követően a kíséretet megköszönöm, hogy ki is válasszam a következő szakirodalmat, amivel foglalkozhatok a következő héten.

//köszönöm a játékot

Благими намерениями вымощена дорога в ад

Giada K. Dargan

Közel sem ismeretlen számomra az, ha egy közeg nem szeretne befogadó lenni. Az idegen lét kálváriáját végigjártam már mindenféle végkimenetellel. Voltam gyermek rontások célpontjaként, és voltam az is, aki a fájdalmat még több fájdalommal torolta meg. Én voltam a külföldi, akiben csak a legbátrabbak mertek bízni. És végül az is, aki vette a fáradtságot, hogy megtalálja a közös pontot. Pontosan tudom tehát, mit jelent az, ha idegen vagy, akár otthonodban, akár más országban, és a legáltalánosabb dolgok összes variációján keresztülmentem már.
Most is csak egy vendég vagyok az angol falak között, bár ezek kevésbé hidegek és elutasítóak, mint a Roxfort vaskos építőkövei, ahol nem tudtam nyugalomra lelni. Sok víz lefolyt azóta a Jangcén és a Temzén, de van, ami sosem változik: az idegen mindig idegen marad. Mindig szembesülnie kell a prekoncepciókkal, félelemmel, és az olyan akadályokkal, melyeket talán szándékosan az ő kedvéért gurítottak elé.
Ilyen akadályok azok a megalapozott vagy alaptalan pletykák, amik Irina barátnőjéről, Giadáról keringenek. Koromból, és egész egyszerű öltözetemből adódóan a hallgatók általában engem is diáknak néznek itt, és nem fogták vissza magukat, amikor Gia viselt, állítólagos dolgairól beszéltek az ebédlőben. Hidegen hagynak a másik személy magánéletével kapcsolatos pletykák, de mindaz, amit sikerült véletlenül kihallgatnom, kellően aggasztott ahhoz, hogy komolyan vegyem az egészet.
Más körülmények között az információt lepasszolnám valakinek, aki teljes állásban dolgozik itt. Az ügy kellően súlyos ahhoz, hogy muszáj legyen foglalkozni vele. Ebben az esetben azonban engedek jobbik felemnek, és szívességet teszek. Tiszteletben tartom azt, hogy Irina barátnője, és azt is, hogy csak segíteni szeretett volna többek között a családom tagjain – és még ki tudja, kiken rajtuk kívül.
- Jó reggelt, Gia. Gyere, beszéljünk. – határozottan lépek mellé, amikor látom, hogy kifelé tart valamelyik reggeli órájáról. Délután én tartok vendégelőadást a qi-gyógyászatról, ahogyan abban megegyeztem az egyetemmel, így talán nem lehet akkora meglepetés számára, hogy itt vagyok. Mindketten hasonló hivatást választottunk, és a Mardekár klubhelyiségén is osztoztunk egy évet. Ennek ellenére nem állítanám, hogy valaha is beszéltünk egymáshoz néhány szónál többet. Nem is tudom, hogy az ő nevén vagy Freyáén lepődtem meg jobban, amikor megláttam őket a vendéglistán Irina, illetve Amos plusz főiként.
Az egyik üres kutatószobába kísérem, ahol nyugodtan tudunk beszélni azokról a dolgokról, amiket aggasztónak tartok. Pálcám intésével bezárom az ajtót úgy, hogy kívülről ne lehessen bejönni, de persze bentről mi bármikor ki tudnánk menni. A terem már eleve silencio bűbájjal van kezelve, ezért attól nem kell tartanunk, hogy meghallhatják, amit mondunk. Én magam felülök az egyik asztalra, és intek Giadának, hogy foglaljon helyet valamelyik széken, ha gondolja.
- Szóval. – összekulcsolom a kezem magam előtt úgy, hogy a hüvelyk és mutatóujjaimmal egy rombuszt formálok. Valószínűtlen, hogy tudja, miért is kértem, hogy kövessen, és mit szeretnék tőle.
- Van ötleted, hogy miért mondják azt, hogy a fél családom a te titkos gyógykezeléseidre jár? – és még ki tudja, hogy mennyien rajtuk kívül. Értékelem és értem azt, hogy csak segíteni akart. De a Pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.