Duncombe Aula

Az aulába belépve hatalmas, fényes helyiségbe érkezünk, hófehér márványpadlóján minden lépés visszhangot ver. Körbetekintve hosszú padok szolgálnak ülőhelyként a várakozók számára, míg a falakon híres medimágusok képeit láthatjuk, a lépcsők két oldalán pedig szobrok helyezkednek el. Bal oldalon széles lépcsők vezetnek a felsőbb emeletekre, míg jobboldalt az alagsori termekhez való lejáró indul. A terem közepén egy óriási kör alakú rész van kivágva a padlóból, melybe vastag üveglapot helyeztek. Itt a laborba nézhetünk le, bár az esetek nagy többségében csak sűrű füst gomolyog alatta, mely a szivárvány minden színében pompázik. A nem sokkal távolabb lógó, egyben legnagyobb festmény Madame Duncombe-ot ábrázolja, aki mindig szemmel tartja a laborban folyó munkát, a füst láttán pedig jó tanácsokkal látja el a tanulókat, kár, hogy ezeket a laborban senki sem hallja.

[túl nagy a csend]

túl nagy a csend

2002. február 26.
Bea
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Hetek óta nem történt semmi. Talán csak az, hogy Sophie-val egyre többet beszélek és levelezek. Olyan volt, mintha megtaláltam volna a másik, összetört felemet. Furcsa érzés volt, bár a tény, hogy Cassennel szétmentünk még mindig ott lebegett a fejem felett… valójában már csak nem fájt. A gondolataim egészen más irányba billentek el. Az iskolára koncentráltam, a barátaimra és Sophie-re… akkor is éppen a vörös tincseken gondolkodtam, amikor kezemben a könyvtári könyvekkel kiléptem a folyosóra.
– Flynn! – hallottam meg a kiáltást a hátam mögül, éppen amikor már azt hittem, kisurranhatok a következő órám kezdése előtt az épületből. Semmi kedvem nem volt ma betegek felett ácsorogni és arról beszélni nekik, megjátszott nyugalommal, hogy minden rendben lesz. Nem. Ma semmi ilyesmihez nem volt hangulatom. Csak csendet akartam, a szobámat, az ágyamat.
Megpróbáltam tovább menni, mintha nem hallanám meg a tömegben a nevemet. De a fiú, aki utánam szólt, nem állt le ennyivel. Hallottam, ahogy rohanni kezd és mire már gyorsabbra vettem volna a lépteimet, megérintette a vállamat.
– Mit akarsz Pye? – sóhajtottam és megálltam. Morogva fordultam felé. – Nem vagyok jól, éppen le akartam lépni. 
– Ugye nem a szivárványhimlőt kaptad el attól a kislánytól? – kérdezte, de közben már a táskáját húzta előre, úgy hogy bele tudjon túrni. – Azt hallottam, hogy felnőttekre sokkal veszélyesebb, mint gyerekekre. Na meg, a színes pöttyökkel elég röhejesen néznél ki. – Tette hozzá, majd előhúzott egy pergamentekercset és felém nyújtotta.
– Kösz, de nem kell aggódnod értem. – Válaszoltam, de átvettem a pergament, majd kérdően bámultam rá, aztán Pye-ra is. – Ez meg mi a fene?
– A jegyzet, amit ígértem. Holnapra hozd vissza! – Mondta, majd a karórájára pillantott. – A fene! Na… mindegy! Gyógyulj meg! Szia! – Hadarta el, majd hirtelen megfordult és elkezdett rohanni az épület belseje felé. Egy ideig a jegyzetet bámultam, majd összesodortam újra a pergament, hogy a táskámba dugjam, mielőtt tovább indultam volna. A könyvek ott voltak a hónom alatt, szorosan tartottam őket, miközben a kabátomat gomboltam össze.
Alig vártam, hogy odakint legyek, legalább a friss levegőn. Ez a nap furcsán nyomasztó volt, valahogy, mintha azt vártam volna, hogy akkor most történjen valami… ezért is akartam visszamenni a kollégiumba, sőt talán haza Plumbridge-be, hogy kicsit a szüleimmel legyek. Mostanság nem sokat mentem haza. Még a szabadnapok nagyrészét is kollégiumban töltöttem, mert a tanulás volt az egyetlen dolog, ami eléggé le tudta kötni a gondolataimat.
Ezekkel az ötletekkel a fejemben érkeztem el az aulába. Hallottam már távolról, ahogy a márvány visszaveri a lépéseket a hatalmas, fehér részén az akadémiának. Csak éppen arra nem számítottam, hogy ismerős arcot pillantok meg… Beát.
Nem. Nem. Nem. Nem akartam még véletlenül sem odamenni és köszönni, ezért egyszerűen csak elfordítottam a fejemet, mintha nem látnám… de valójában tudtam, hogy esélyem sem lesz elkerülni.

A sors útjai...



2002. február 26.
Jasper

outfit

Ott álltam Hertfordshire-ben, a Madragóra Intézet előtt, és azon gondolkodtam, ha szerencsés vagyok az életben, és nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy alakultak, akkor vajon én is itt kötöttem volna-e ki. Valójában nem is itt, de legalább a városban. Sosem akartam gyógyító lenni, az Jasper terve volt mindig is. Én inkább az Akadémiára vágytam, a kalandos életet kívántam - hát megkaptam, de valahogy teljesen máshogy, mint ahogy azt a Roxfortban, Jasper mellett merengve elképzeltem.
Valószínűleg a sors furcsa fintora volt az, hogy néhány héttel azután, hogy Jasper olyan szépen faképnél hagyott Londonban, újra egy olyan helyre kerültem, ahol komoly lehetőségem volt újra találkozni vele. Ráadásul a Szombati Boszorkány szerkesztőségében olyan információk birtokába juthattam, amikre egyáltalán nem gondoltam volna. Cassen és Flynn szakítottak. Sosem gondoltam volna, hogy ez a hír ennyire felpörget. Már éppen azon voltam, hogy tovább lépjek, hogy túl tegyem magam Jasperen, erre jött egy égi jel. Mert mi más lehetett volna az, hogy Tamara pont annak a Mardekáros lánynak az anyja, aki Cassen szobatársa, és így első kézből jutott el hozzám az információ. A nő még csak nem is sejtette, mekkora ajándékot adott a kezembe.
Így lelkesen, elsőként jelentkeztem, amikor Vitrol felvetette, hogy kellene egy cikket írni a plaszti-medimágia képzésről, ami egyre inkább felkapottá vált a Madragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály szakjai közül. Minden boszorkány vágya, hogy némi varázslattal a tökéleteset hozza ki magából. Persze a téma sem volt semmi, és meglepetésemre Vitrol tényleg nekem adta a feladatot, de a tény, hogy így közelebb kerülhetek Jasperhez, még jobban feldobott.
Úgyhogy itt álltam az épület előtt, ami elválasztott a fiútól, és Wilfred Murray professzortól. Néhány lépés választott már csak el az ajtótól, hogy beléphessek az aulába. Ahogy elindultam, azon kattogott az agyam, hogy van-e még időm kicsit Jasper után kérdeznem. Tuti ismeri itt valaki, elég feltűnő jelenség tud lenni, ha akar. Habár úgy láttam, mostanában nem akar feltűnő lenni, mindenesetre valaki csak ismerte egy gyakorlatról vagy előadásról.
A kezem a kilincsen volt, a másik kezemmel kitapogattam a varázspálcát, amit Jaspernek készítettem, és egy nagy levegővel beléptem a hófehér helyiségben. Gyönyörű volt, elámultam tőle. Talán a Roxfort étkezője nyűgözött le utoljára ennyire.
Néhány pillanatig a plafont, és a falakat néztem - baromi kitűnhettem a zöld kosztümömben -, és ahogy a pillantásom lejjebb eset... Megdobbant a szívem. Nem hittem a szememnek. Nem lehetett ez ennyire könnyű. Ott állt, ő is engem nézett egy pillanatig, aztán elkapta a fejét, de nem mozdult.
A testem megint előbb cselekedett, mint az agyam gondolkodott volna - általában ez így volt Jasper esetében. Odaléptem hozzá, próbáltam nem túl izgatottnak tűnni, és halványan rámosolyogtam.
-Szia. Úgy tűnik, mostanában folyamatosan egymás felé terel minket az élet.
Reménykedtem benne, hogy nem szalad el, hogy meghallgat. Meg kell hallgatnia! Meg kell értenie, mi történt. Esélyt kell adnia nekem!
Kérlek, Jasper, kérlek! Adj nekem még egy utolsó esélyt. - néztem rá könyörgő tekintettel.

[túl nagy a csend]

túl nagy a csend

2002. február 26.
Bea
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Az aulán át kifelésétálva szinte éreztem, ahogy a halántékomban még is csa kel kezd lüktetni a fájdalom. Eddig csak tompa, nyomott érzés volt lényegi fájdalom nélkül. Csendesen igazgattam a könyveket a kezemben, hogy legalább azt ne ejtsem el és úgy sétáljak ki innen, hogy az kevésbé legyen ciki. Lógni persze elve az, de ma nem volt kedvem a gyakorlatokhoz, sem az előadásokhoz. Csendet akartam. Egy kis magányt, hogy megint rosszul érezzem magam Cassen miatt... vagy éppen Sophie-n agyaljak.
Már majdnem áthatoltam a folyosón, mikor megpillantottam azt a túlzottan is zöld foltot. Éreztem, hogy nem kellett volna odanéznem, csak hagynom, hogy a szemem sarkából kiszúrt pont legyen. Menekülnöm kellett volna, nem belegondolva, hogy mi lehet az... mégis odafordultam. Azonnal kiszúrtam a barna tincseket, az ismerős arcvonásokat. Annyira sokkolt Beatrix Flint puszta jelenléte, hogy megtorpantam. Tudtam, hogy követett vagy legalábbis szánt szándékkal jött ide. Undorral pillantottam hát rá, miközben ő halvány mosollyal lépett hozzám.
- Szia. Úgy tűnik, mostanában folyamatosan egymás felé terel minket az élet.
Csendesen bámultam rá. Kellett egy pillanat, hogy ne küldjem el a francba a lehető legcsúnyább szavakkal. Még is mit akart tőlem ennyire? Megmondtam neki már többször is, hogy ami közöttünk volt csak gyerekes érzések voltak és eltűnt. Eltűnt baszki. Nem akartam vele többet találkozni, nem akartam annak a szemébe nézni, aki köztem és a barátnőm... a voltbarátnőm közé akart lépni. Talán már nem vagyok Cassennel, de azért van annyi bennem, hogy nem fogok új dolgokba kezdeni.
- Mit akarsz már megint? - kérdeztem száraz, de még így is a lehető legkegyetlenebb hangon, amivel csak képes voltam viszonylag nyugalmi állapotban. Remegő kézzel simítottam végig a szőke tincseimen, hogy ne kússzanak a homlokomba. Cigi kellett, egy rohadt cigi, hogy ne érezzem magam ilyen mocskosul kellemetlenül vagy legalábbis meg tudjak birkózni a helyzet okozta stresszel.
- Most komolyan? Még az akadémiára is utánam jössz, Bea? Mikor lettél ennyire beteg?! - faggattam és persze, hogy kiszakadt belőlem a düh. Nem tudtam tovbább vissazfogni magamat. Ez a helyzet még tőle is rohadtul túlzás volt. 

A sors útjai...



2002. február 26.
Jasper

outfit

Megint ott voltunk, ott álltunk egymással szemben, sokadszorra, és semmit nem változott a helyzet. Jasper undorodva nézett rám, mintha nem is ugyanaz a fiú lett volna, akivel a Roxfortban olyan jól meg voltunk. Mint aki egy ismeretlenre néz, mint aki csak el akar kerülni egy kínos beszélgetést.
Annyiszor megfogadtam már, hogy ez vagy az lesz az utolsó alkalom, amikor próbálkozom, de egy láthatatlan erő folyamatosan felé húzott. Nem hittem el, hogy ő nem érzi ugyanezt.
Az elmúlt hetekben annyi lehetőségem lett volna tovább lépni, mégsem bírtam megtenni. Ő az életem része volt, akár akarta, akár nem. Az ő arca, tekintete, és hangja volt az, aki erőt adott a Szent Mungóban. Ki más lehetett volna? Senki más nem volt rajta kívül, aki akár egy kicsit is törődött volna velem. Mégis úgy tűnt, őt is elvesztettem.
Ez a felismerés - habár nem először költözött a szívembe -, újra és újra a padlóra vágott. Ha Jasper nem hallgat meg, ha nem bocsát meg nekem, akkor tényleg teljesen egyedül maradok. Csak magamra számíthatok. Mi lesz akkor velem?
Az összes gondolatom az arcomra lehetett írva. Az elmúlt években tökéletesre tudtam fejleszteni a pókerarcomat, de Jasper előtt minden törekvésem szertefoszlott. Előtte nem akartam megjátszani magam, csak önmagam akartam lenni.
-Mit akarsz már megint? Most komolyan? Még az akadémiára is utánam jössz, Bea? Mikor lettél ennyire beteg?! - a kérdései tőrként döftek a szívembe. Hiszen még ő is azt gondolja, hogy még mindig beteg vagyok. De én meggyógyultam, Roxane és az orvosok szerint teljesen ép az elmém. Meggyógyítottak. Dacosan néztema szemébe, engem még ő sem nevezhet betegnek.
-Nem vagyok beteg. Nem téged kerestelek, csak véletlenül összetalálkoztunk. - mondtam, hangomon hallatszott némi sértettség és büszkeség. - A Szombati Boszorkánynál dolgozom, és interjút kell készítenem Wilfred Murray professzorral. - Aztán megenyhültem, tényleg szerettem volna beszélni vele. Nyugodtan, veszekedés nélkül, csak ennyit kértem volna: hallgasson meg.
A zsebemben még mindig ott volt Jasper pálcája. Belenyúltam a zsebembe, megszorítottam, abból nyertem erőt.
-Kérlek, ne legyél dühös rám. Én nem követlek téged, még ha úgy is néz ki. De talán adhatnál egy esélyt, hogy elmondjam a én álláspontomat. - próbáltam nyugodtan beszélni, habár a szívem rendkívül hevesen vert. Miért ilyen elutasító velem? Miért haragszik rám ennyire? Miért gyűlöl? A kérdésem úgy cikáztak az agyamban, mint egy cikesz a kviddicspályán, és reméltem, hogy előbb-utóbb választ kapok rá.
Miért nem folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk? Milyen megbocsáthatatlan bűnt követtem el Jasper ellen, hogy ennyire haragszik rám? Egyáltalán tudja, mi történt velem? Érdekli egyáltalán, hogy én min mentem keresztül?
Ő tudja, hogy mennyire magányos voltam mindig. Mellette persze mindig volt valaki, aki támogatta. Neki mindig sokkal könnyebb volt. És most is a könnyebbik utat akarta választani.
-Én csak szeretném megérteni, hogy miért vagy ennyire mérges rám. Jasper, kérlek, mondd el nekem, hogy megértsem... - Sosem akartam könyörögni neki, de a hangom mégis kérlelően hangzott. Amíg nem értem, nem is tudom lezárni. Magamban azért fohászkodtam, hogy ne rohanjon el, mint már tette annyiszor. Osszon ki, mondja el, mit gondol, átkozzon meg. Csináljon valamit, csak ne fusson el!

[túl nagy a csend]

túl nagy a csend

2002. február 26.
Bea
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Éreztem, ahogy elönt az ideg a barna fürtök látványától is. Nem tudom miért, hiszen pár perccel korábban még nyugalomra vágytam, visszamenekülni a kollégiumi szobába. A pillanatnyi fejfájás is elillanni látszott. Úgy kellett magamra erőltetni a szokásos hidegségemet, hogy ne kezdjek el üvöltözni vele. Eleinte rosszul voltam a látványától, mintha puszta kísértet volna. Aztán szép lassan ez átalakult dühvé.
- Nem vagyok beteg. Nem téged kerestelek, csak véletlenül összetalálkoztunk. - válaszolta. Tudhatná már, hogy nem nézhet ennyire hülyének. A kezdetektől fogva az volt a célja, hogy elválasszon Cassentől. Bár nem sikerült neki, mégis szakítottunk. -  A Szombati Boszorkánynál dolgozom, és interjút kell készítenem Wilfred Murray professzorral.
A rögtönzésre gúnyos mosoly ült ki az arcomra. Na persze! Hihetetlen volt, hogy azt hitte, majd betethet ezzel. Jól emlékszem hogyan beszélt velem és tudtam, hogy még most is féltékeny, mert nem tudhatta, hogy szakítottunk.
- Hogyne. - Közöltem hidegen és még tettem is hátrafelé egy lépést tőle. Tényleg megbolondult, ez már teljesen biztos volt. A tekintetem az ajtó felé vándorolt, minél előbb szerettem volna eltűnni innen. Csak vissza akartam térni a kollégiumba, most már még jobban.
- Kérlek, ne legyél dühös rám. Én nem követlek téged, még ha úgy is néz ki. De talán adhatnál egy esélyt, hogy elmondjam a én álláspontomat. - Magyarázta. Nem, nem érdekelt az álláspontja, mégis miben lenne az fontos? Már bebizonyította mivé vált, hogy nem ugyanaz a lány, aki volt. Talán akkor is más volt, mint akinek hittem.
- Én csak szeretném megérteni, hogy miért vagy ennyire mérges rám. Jasper, kérlek, mondd el nekem, hogy megértsem...
Hogy mi van? Nagyjából ez a kérdés ült meg a tekintetemben, ahogy megint a szemeibe pillantottam. Nem hittem el, hogy ezt ak érdést komolyan meg kell magyaráznom. Odajött a faluba, ahol éltem, a barátnőmet becsmérelte és megpróbált közénk lépni. Vagy már talán ezt is elfelejtette? Még betegebb, mint hittem.
- Bea, bassza meg! - sóhajtottam gondterhelten, ahogy a szemöldökeimet összevonva méregettem. Hihetetlen volt, hogy ez számára még kérdéses. - Te ott voltál Pulmbridge-ben vagy csak a hasonmásod volt az?
Mellkason talált az érzés, hogy még időt pocsékolni rá. Teljesen elment az esze és még hülyének is próbált nézni. Mégsem mozdultak a lábaim, csak rápillantottam megint... és vártam, hogy mi tör ki belőlem a hatására. Sajnos közel állt ahhoz, hogy jelenet legyen belőle, azt pedig nem kellett volna éppen az akadémián.
- Komolyan azt hiszed, hogy majd egy csettintésgre megbocsátom, hogy a barátnőm és közém akartál lépni?

A sors útjai...



2002. február 26.
Jasper

outfit

Rettenetes volt látni Japser elutasító, gyűlölködő tekintetét. Mi történt közöttünk? Hol csúszott ez félre? Hamar megkapom rá a választ: Plumbridge-ben. Egy pillanatra becsukom a szemem, megpróbálok visszaemlékezni az egészre, habár az emlékezetem inkább próbálja kitörölni azt a napot a fejemből. Annyira soha nem aláztam meg magam, mint ahogy ott tettem. Nem is tudom, mi ütött belém. De a tudat, hogy ott van ez a szőke férfi, és egy másik lány kezét fogja. Elöntötte az agyamat a vörös köd - és akkor még messze nem voltam ennyire az érzelmeim ura.
-Saj...sajnálom, ami ott történt. - motyogom zavartan. - Ott...még egy teljesen más tudatállapotban voltam. Fogalmam sem volt, hogyan vegyem fel a kapcsolatot veled, és végül kitaláltam, hogy utazzak Plumbridge-be. De ott nem azt kaptam, amit vártam, ezt pedig nem tudtam megfelelően feldolgozni. Hosszú évek után akkor voltam először a magam ura, de talán túl korán léptem. Talán írnom kellett volna neked... Nem tudom, mit kellett volna tennem. De hiányoztál nekem, most is hiányzol.
- Komolyan azt hiszed, hogy majd egy csettintésre megbocsátom, hogy a barátnőm és közém akartál lépni? - kérdezte  lesújtóan.
-Nem akartam közétek állni! - csattanok fel. - Azt sem tudtam, hogy barátnőd van! Én csak veled akartam beszélni. Sajnálom, hogy ott volt az a lány... Avery, ugye? - néztem fel rá, mert kíváncsi voltam, hogy reagál a névre. A reakciójából tudtam, mennyire igazak a pletykák. Szerettem volna, ha nem érdekel a szakításuk, ha nem a lehetőséget látom benne, de egyszerűen nem tudtam elszakadni Jaspertől.
Hogy nem látja rajtam, hogy mennyire őrlődök? Egyszerre szerettem, és gyűlöltem. Szerettem, mert ő volt az egyetlen az életben, aki kedves volt velem, aki nem nézett rá, aki nem becsült alá. Viszont gyűlöltem, amiért ő is gyűlölt engem. Hogy nem tudott túllépni azon az egy, őrült napon. Amiért nem bírt egyetlen, utolsó esélyt adni nekem.
A kezem újra a pálcára tévedt, és ez erőt adott nekem.
-Az a nap egy ballépés volt, belátom. Rosszul tettem, hogy odamentem, azt pedig még rosszabbul, hogy le is szólítottalak. De azóta próbálok új életet kezdeni. Most Londonban lakom, dolgozom, és...
Ott fogtam a pálcát a kezemben, de nem mertem előhúzni. Oda szerettem volna adni neki, de egyszerűen nem bírtam volna elviselni, ha nem fogadja el. Pedig szívem-lelkem beleadtam az elkészítésébe. Ez a pálca több, mint egy éve rá várt. És csakis ő fogja megkapni, ha majd már tényleg, szívből elfogadja.
-Szóval... én tényleg csak egy interjú miatt vagyok itt, Jasper. - mondtam halkan, de határozottan. - De nem titkolom, amióta megtudtam, hogy ide kell jönnöm, reménykedtem, hogy összefutunk. - Jasper szemébe néztem. Kérlek, emlékezz rá, milyen jókat beszélgettünk. Hogy mennyire jól éreztük magunkat a Roxfortban. Adj nekem egy esélyt, Jasper Flynn!

[túl nagy a csend]

túl nagy a csend

2002. február 26.
Bea
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Nem értettem ezt a lányt. Ez a Beatrix nem az volt, aki egykor... az a kislány, akivel összebújtam és akit szerettem is talán, eltűnt és felnőtt. Egy számító nőszemély lett belőle, akinek az egyetlen célja az, hogy elválasszon azzal, akivel éppen vagyok. Hát sikerült neki. Averyvel már nem voltunk együtt. Talán kicsit túl sok volt mindkettőknek ez az új helyzet, amiben Vincent és Bea is helyet kapott. De túl könnyen is álltam tovább abból a kapcsolatból... Sophie kezdett érdekelni a találkozásunk után is.
- Ott...még egy teljesen más tudatállapotban voltam. Fogalmam sem volt, hogyan vegyem fel a kapcsolatot veled, és végül kitaláltam, hogy utazzak Plumbridge-be. De ott nem azt kaptam, amit vártam, ezt pedig nem tudtam megfelelően feldolgozni. Hosszú évek után akkor voltam először a magam ura, de talán túl korán léptem. Talán írnom kellett volna neked... Nem tudom, mit kellett volna tennem. De hiányoztál nekem, most is hiányzol. - magyarázta.
Más tudatállapot... mintha valami drogos lett volna, aki nem tudja kimagyarázni magát mindabból, ami történt. Azt hitte, ha másképp viselkedik majd felülírja. Ha nem mászkáltak volna annyian körülöttünk, lehet, hogy jobban elküldtem volna a francba. Így azonban csak fojtott hangon közöltem vele a tényeket.
- Nekem viszont nem hiányoztál. - Jelentettem ki hidegen. Aztán jött a folytatás, hogy közénk akart állni, mert így volt.
- Nem akartam közétek állni! - Komolyan elkerekedett a szemem. Hát ott volt, ő beszélt, ő mondta ki azokat a szavakat. - Azt sem tudtam, hogy barátnőd van! Én csak veled akartam beszélni. Sajnálom, hogy ott volt az a lány... Avery, ugye? - kérdezte. A név hallatán megborzongtam.
- Neked tudathasadásod van? - kérdeztem vissza, most már olyan szinten idegesen, hogy képtelen voltam magamban tartani. Láthatta, hogy remegek. Tudta nagyon jól, hogy Avery a barátnőm volt, abban a percben, ahogyan meglátott minket. A szavai pedig mindazt támasztották alá, hogy közénk akart állni. Nem tudtam elhinni, hogy elfelejtette, mi történt. De nagyon is úgy festett a helyzet, hogy így van.
- Az a nap egy ballépés volt, belátom. Rosszul tettem, hogy odamentem, azt pedig még rosszabbul, hogy le is szólítottalak. De azóta próbálok új életet kezdeni. Most Londonban lakom, dolgozom, és...
Nyeltem egyet. Nem érdekelt mit csinált. Túlságosan elvaktított a dühöm. Megitn egy magyarázat volt, hogy ballépés volt, amit csinált. Az önellentmondása sem volt éppen szimpatikus. De nem reagált, csupán mordultam erre, majd a kifelé haladó diákok felé pillantottam, mert valaki a nevemet mondta és integetett. Csak mogorván biccentettem a lány felé.
- Szóval... én tényleg csak egy interjú miatt vagyok itt, Jasper. - Mondta el ismét, szerencsére elég halkan ahhoz, hogy ne vonja ránk senki figyelmét. - De nem titkolom, amióta megtudtam, hogy ide kell jönnöm, reménykedtem, hogy összefutunk. - Egyenesen a szemembe nézett, ami pár régi emléket felidézett. Elnyomtam őket magamban. Ingerülten simítottam végig a hajamon, egy cigarettára vágytam, hogy a füst megtöltse a tüdőmet, s megnyugtasson, ahogy kifújom azt.
- Mit akarsz tőlem? Mit vársz, Bea? - kérdeztem értetlenül.
Nyeltem még egyet, megpróbáltam összeszedni magam.
- Már nem az a Jasper vagyok, akit kedveltél a Roxfortban. - Emlékeztetni próbáltam rá, hogy én magam is sok mindenen átmenetem a külön töltött évek alatt. Egy másik ember lettem... szinte felnőtt, mégha ez nem is mondható el teljes bizonyosággal.  - Nem leszek beléd többé szerelmes. Ezen kívül nem értem, mi kellhet neked tőlem.

A sors útjai...



2002. február 26.
Jasper

outfit

Eltaszított magától, gyűlölt, látni sem akart, el akart felejteni. Ezeket mind kiolvastam a tekintetéből. Egyik pillanatban hagyni akartam a francba, nem ért ennyit ez a srác, de amint fordultam volna, és kereket oldtam volna, az én akaraterőm hagyott cserben. Tudtam én jól, hogy őrültség, amit csinálok, de valami vonzott efelé a fiú felé. A pillantása, az érintése, az emlékek. Ezek mind-mind odaláncoltak hozzá, és nem engedtek el. Vonzott Jasper egész lénye.
Ugyanakkor taszított a pillantása, a haraga, az egész kisugárzása. Azt mondta: Tűnj innen, Beatrix Flint! Miért gondolod, hogy számíthatsz rám?
Nem akartam gyengének tűnni a szemében, hiszen mindig is erősnek látott. De valami megtört bennem a roxforti csata napján, és az utána következő napokban. Na meg a hosszú hónapok alatt a Szent Mungóban. Össze voltam zárva bolondokkal! Talán egy ideig én is az voltam.
Hogyan mondhattam el Jaspernek, hogy csak ő tartotta meg a józan eszemet. Csak miatta gyógyultam meg? Ki másért érte volna meg?
Mit mondhattam volna, mit akarok tőle? Tulajdonképpen tudtam én, mit vártam ettől az egésztől? Nem voltam benne biztos. Ránéztem, belenéztem abba a gyűlölködő pillantásba, én is őt figyeltem, és azon gondolkodtam, mit mondhatnék. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, aztán úgy döntöttem, azt teszem, amit eddig mindig: őszinte voltam vele. Mert vele mindig őszinte voltam, akármit is gondolt.
-Én csak... - amint meghallottam a hangomat elbizonytalanodtam. - ... onnan szeretném folytatni, ahol abbahagytuk. Barátokként, mint a Roxfortban. - Ahogy egyre többet beszéltem, bemelegedtem, ez volt az utolsó lehetőségem. Jasper vagy elfogadja, amit mondok, vagy semmi értelme az egésznek. - A csata után... - elcsuklott a hangom, ahogy rágondoltam. - ... te voltál az egyetlen, akibe kapaszkodhattam. Nem voltál ott, de te öntöttél belém erőt. Mert ezt tetted a Roxfortban is. Te voltál az egyetlen barátom. Te voltál az egyetlen, aki valaha is többet látott bennem, mint egy ostoba kislányban. Te motiváltál engem. Nélküled nem lennék itt. Sem itt, sem sehol.
-Már nem az a Jasper vagyok, akit kedveltél a Roxfortban. - válaszolt, és összeszorult a szívem. Dehogynem, hiszen itt vagy, a medimágus képzőben. Te most is jót akarsz az embereknek.
Aztán felhozza, hogy nem lesz szerelmes belém. Szerelmes... Nem a szerelmed kell, te lüke - gondolom magamban.
-Én csak szeretném, hogy valaki... hogy te, végre újra büszke lehess rám. Mint a Roxfortban. Emlékszel, amikor megszereztem a K-t gyógynövénytanból? Együtt örültél velem, mert tudtad, hogy mennyire fontos ez nekem. Meghallgattál, mellettem voltál, amikor szükségem volt rád. De én is melletted voltam. - Kicsit elhallgattam, és Jasperre néztem. Tulajdonképpen ez előttem is most világosodott meg. Nekem nem Jasper szerelme kellett. Vagyis nem az a fajta szerelem. Inkább az a szeretet, amit egymás iránt éreztünk. A barátságára volt szükségem. Ezt el is mondtam neki: - Nekem rád, a legjobb barátomra van szükségem!
A zsebemben megint a pálcára került a kezem. Oda kellene adnom neki? Nem... Féltem a következményektől. Inkább Jasper válaszára vártam.

[túl nagy a csend]

túl nagy a csend

2002. február 26.
Bea
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Tudtam, hogyha túl sokáig maradok az épületben, annak nem én, hanem Bea látja a kárát. Minden bizonnyal azért, mert már nem volt türelmem elviselni tovább őt... olyan volt, mintha a saját személyiségének egyes pontjaiba kavarodott volna bele. Már nem tudtam, mi a valóság és mi a színészkedés. Ahogyan velem... és Averyvel viselkedett tavaly a faluban egészen más volt, mint ez aki itt elő akarta adni, hogy még csak nem is követett.
Beletúrtam a hajamba. Egy pillanatra lehunytam a szememet, azonban a kitalált fejfájás, amivel korábban le akartam lépni, megjelent és egyre erősödött, mintha Bea szavai mérgek lennének, amik mind jobban csepegnek belém. Szabadulni akartam. Egyenesen menekülni.
- Egy olyan emlékbe kapaszkodtál, amit aztán te magad mérgeztél meg. Mit gondoltál, hogy éveket várok majd rád? Én tovább léptem Bea, mikor te még csak életjelet sem voltál hajlandó adni magadról. - Magyaráztam, ujjaim kisklottak a szőket tincsek közül. Elvontam a pillantásom róla és az ajtó felé néztem. - Ne haragudj de... nekem ez kicsit sok volt...
Tovább léptem volna, elhaladva mellette. Nem akartam ezt hallgatni, képtelen voltam több esélyt adni neki.
- -Én csak szeretném, hogy valaki... hogy te, végre újra büszke lehess rám. Mint a Roxfortban. Emlékszel, amikor megszereztem a K-t gyógynövénytanból? Együtt örültél velem, mert tudtad, hogy mennyire fontos ez nekem. Meghallgattál, mellettem voltál, amikor szükségem volt rád. De én is melletted voltam. - Mesélte. Ridegséget erőltettem az arcomra. Elintézte, hogy ne akarjam még csak meghallgatni sem. Kellően elrontotta már a kapcsolatunkat. - Nekem rád, a legjobb barátomra van szükségem!
Nyeltem egyet és megráztam a fejemet.
- Sajnálom. Akármit is akarsz tőlem, először tegyél rendet a fejedben. Hol így viselked, hol úgy, hol ezt mondod, hol azt... - Megigazítottam a kezemben szorongatott könyveket, csakhogy ne kelljen rá néznem. - Dolgom van. - tettem hozzá aztán és elindultam kifelé. Csak reméltem, hogy nem állít meg.

A sors útjai...



2002. február 26.
Jasper

outfit

-Sajnálom. Akármit is akarsz tőlem, először tegyél rendet a fejedben. Hol így viselked, hol úgy, hol ezt mondod, hol azt... - mondta Jasper, én meg csak néztem. Való igaz, a fejemben totál nagy káosz van, de az, amit iránta érzek egyértelmű. Folyamatosan ő jár az eszemben, rá gondolok, és még a véletlen is úgy hozza, hogy összetalálkozunk. Lehet, hogy ő ezt nem hiszi el, de akkor is így van. Csak tudnám, hogy mivel tudom bizonyítani, hogy nem kajtatok utána, ezt a dolgot már elengedtem. Hogy fogom tudni bizonyítani neki, hogy rend van a fejemben?
Ezt nekem is végig kellett gondolnom, új tervre volt szükségem. Az egyértelműen nem jó, ha néha-néha egymásba botlunk, és mindketten meg vagyunk lőve, mit mondjuk a másiknak. Nekem is szükségem volt időre, mert ez az utálat, a gyűlölet, amit a Jasper szemében láttam, szíven ütött.
Meg sem várta, hogy bármit mondjak neki, megfordult, és elindult kifelé. Én pedig csak néztem utána. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy utánaszólok, de a eszem azt súgta, hogy semmi értelme, csak még jobban felszítanám a dühét. Néztem, ahogy kimegy az aulából, ahogy becsapódik utána az ajtó, a szívem pedig egyre jobban sajgott. Szükségem volt Jasperre, hiszen ő volt mindig a támaszom, de egyszerűen nem akart velem beszélni. Fogalmam nem volt, hogyan tudnám jóvá tenni azt, amit akkor Plumbridge-ben történt. Ezerszer megbántam már, hogy odamentem, és úgy tűnt, Jasper szívében ez volt a legnagyobb tüske. Vagy rosszul gondolom? Fogalmam sem volt, de valahogy ki kellett derítenem.
Kezdett egy terv megfogalmazódni bennem, most már csak ki kellett találnom, hogyan valósítsam meg. De erről Jaspernek nem kellett tudnia... még.
A beszélgetésünk után felrémlett, hogy tökre nem Jasper miatt jöttem ide. De alapvetően már nem érdekelt az interjú, meg az a faszi, aki valami különleges varázslatot talált ki. Most inkább az érdekelt, hogy Jaspernek vannak-e itt barátai, van-e valaki, aki elég jól ismeri őt. Úgyhogy, amikor már elég időt vártam, hogy biztosan ne fussak bele Jasperbe, elindultam én is kifelé, és kerestem egy helyet, ahol elég sok diák fordult meg.

Köszönöm a játékot! A helyszín szabad.

2004. augusztus
Wesley Fawcett

Ironikus, hogy most itt tartok, pedig mennyire nem voltam soha jó véleménnyel a brit oktatásról. A tanáraik többségét rühelltem, ami valószínűleg kölcsönös volt, különben nem kellett volna az RBF vizsgáim után távoznom. Alkímiát egyáltalán nem is tanítottak, semmilyen formában, így kénytelen voltam a saját szorgalmamra hagyatkozni, hogy szinten tudjam tartani tudásomat. A jóslástan és hasonló áltudományok pedig még büntető dolgozatok formájában is előkerültek – már akkor, 15 évesen is éreztem, hogy ez nincs teljesen rendben. Pedig akkor még semmit se tudtam a minket körülvevő világról, alig valamit a gyógyításról, hiába volt rögeszmém (vagy a valósággal való kooperációs technikám?), hogy enyém a világ. Talán már finomabban fogalmaznék, ha most kellene újra kétségbe vonnom az ilyen áltudományokat, de makacsul kitartok amellett, hogy a tartalmat nézve igazam volt.
Nem volt semmi, amit szerettem volna ebben az országban, talán csak azt a káoszt leszámítva, amit magammal hoztam. Ennek ellenére most ennyi év után újra itt vagyok, olyan szerepben, amiben nem tudtam volna elképzelni magam.
A helyi klímához még nem szokott vissza teljesen szervezetem az ázsiai, párás, meleg időjárás után. Az első itt töltött hetem alatt részlegesen tudtam csak intézni a dolgaimat, valamint mind a Szent Mungós, mind pedig az akadémiai interjúmat halasztanom kellett megfázás miatt. Nagyon fiatal voltam, amikor utoljára ilyen problémám volt, még bőven a Durmstrangos éveim előtt. A valóságban pár nap telhetett csak el, de nekem gyerekként ez egy örökkön tartó időszaknak tűnt.
Hertfordshire utcáit alaposan átmossa az eső. Már túl késő a vízlepergető bűbáj használatára. A Mandragóra közelébe történő hoppanálásomat követően két lépés elég hozzá, hogy a bakancsom beázzon. Pálcámat magam felé emelve mormolok el egy bűbájt, ami esernyőként vezeti el a felettem zuhogó esővizet, és sietve keresek menedéket az egyetem aulájában, jókora tócsákat magam után hagyva.
Tekintetemmel próbálom megkeresni Mr Fawcettet – nem tudok sokat róla, csak azt, hogy régebb óta oktat itt, és ő fog segíteni az orientációban. Elvállaltam, hogy olykor-olykor megtartanék egy-egy órát, hiszen nekem olyan szakterületem van, ami itt ritkaságnak számít. A valódi munkát természetesen a Szent Mungóban, valamint a kutatólaborokban végzem. De amióta nem beszélek az őseimmel, nem utasíthatok vissza semmit, ami pénzt hoz a házhoz. Kínában eléggé leadtam az igényeimből, és képes vagyok egy hónapon át nyers rizsen vegetálni, ha muszáj. De mégis jobb az, ha nem muszáj.
- Mr Fawcett? – kérdezem az egyetlen személytől, aki megközelít, és akire ráillhet a leírás. Az aulában persze lézengenek hallgatók is – némelyikük hasonlóan elázott, mint én. Teszek egy határozott lépést felé, immáron pálcámat leeresztve az esernyő üzemmódból – a bakancsom még cuppog is egyet hangosan.
- Romanov, Hagen. Én leszek vendégelőadójuk. – nyújtok neki kezet. A diákok többsége körülbelül velem lehet egyidős. Más, és számomra megfelelőbb volt az a tanítási rendszer, amiben én tanultam. Nem akarom, azt mondják, valami meg nem értett zseni vagyok, mint Quinton, mert erről szó sincs. Csak van türelmem leülni hat órát magolni egy anyagot egyhuzamban. Tulajdonképpen aki erre képes, az bátran léphet a medimágusi pályára, boldogulni fog.
- Volt-e esetleg rokon, aki tanított Rozsfortban, vagy csak gyakori a neve? – kérdezem enyhe, oroszos akcentussal. Több nyelven is beszélek, az angolom igazán a Roxfortban töltött egyetlen évem végére javult, de az akcentustól teljesen megszabadulni sohasem fogok. A kérdés pedig valóban foglalkoztat. Emlékszem Willowra, mint az egyik olyan tanárra, aki nyílt vagy rejtett unszimpátiát nyilvánított ki felém. Mi más magyarázná, hogy egy párbaj szakkörrön egy kiképzett aurorral állított szembe egy 15 évest? Ráadásul szabálytalan is volt. Szégyenkezni nincs okom, miután a plafonon függő sárkány csontvázat rárobbantottam.