Ironikus, hogy most itt tartok, pedig mennyire nem voltam soha jó véleménnyel a brit oktatásról. A tanáraik többségét rühelltem, ami valószínűleg kölcsönös volt, különben nem kellett volna az RBF vizsgáim után távoznom. Alkímiát egyáltalán nem is tanítottak, semmilyen formában, így kénytelen voltam a saját szorgalmamra hagyatkozni, hogy szinten tudjam tartani tudásomat. A jóslástan és hasonló áltudományok pedig még büntető dolgozatok formájában is előkerültek – már akkor, 15 évesen is éreztem, hogy ez nincs teljesen rendben. Pedig akkor még semmit se tudtam a minket körülvevő világról, alig valamit a gyógyításról, hiába volt rögeszmém (vagy a valósággal való kooperációs technikám?), hogy enyém a világ. Talán már finomabban fogalmaznék, ha most kellene újra kétségbe vonnom az ilyen áltudományokat, de makacsul kitartok amellett, hogy a tartalmat nézve igazam volt.
Nem volt semmi, amit szerettem volna ebben az országban, talán csak azt a káoszt leszámítva, amit magammal hoztam. Ennek ellenére most ennyi év után újra itt vagyok, olyan szerepben, amiben nem tudtam volna elképzelni magam.
A helyi klímához még nem szokott vissza teljesen szervezetem az ázsiai, párás, meleg időjárás után. Az első itt töltött hetem alatt részlegesen tudtam csak intézni a dolgaimat, valamint mind a Szent Mungós, mind pedig az akadémiai interjúmat halasztanom kellett megfázás miatt. Nagyon fiatal voltam, amikor utoljára ilyen problémám volt, még bőven a Durmstrangos éveim előtt. A valóságban pár nap telhetett csak el, de nekem gyerekként ez egy örökkön tartó időszaknak tűnt.
Hertfordshire utcáit alaposan átmossa az eső. Már túl késő a vízlepergető bűbáj használatára. A Mandragóra közelébe történő hoppanálásomat követően két lépés elég hozzá, hogy a bakancsom beázzon. Pálcámat magam felé emelve mormolok el egy bűbájt, ami esernyőként vezeti el a felettem zuhogó esővizet, és sietve keresek menedéket az egyetem aulájában, jókora tócsákat magam után hagyva.
Tekintetemmel próbálom megkeresni Mr Fawcettet – nem tudok sokat róla, csak azt, hogy régebb óta oktat itt, és ő fog segíteni az orientációban. Elvállaltam, hogy olykor-olykor megtartanék egy-egy órát, hiszen nekem olyan szakterületem van, ami itt ritkaságnak számít. A valódi munkát természetesen a Szent Mungóban, valamint a kutatólaborokban végzem. De amióta nem beszélek az őseimmel, nem utasíthatok vissza semmit, ami pénzt hoz a házhoz. Kínában eléggé leadtam az igényeimből, és képes vagyok egy hónapon át nyers rizsen vegetálni, ha muszáj. De mégis jobb az, ha nem muszáj.
- Mr Fawcett? – kérdezem az egyetlen személytől, aki megközelít, és akire ráillhet a leírás. Az aulában persze lézengenek hallgatók is – némelyikük hasonlóan elázott, mint én. Teszek egy határozott lépést felé, immáron pálcámat leeresztve az esernyő üzemmódból – a bakancsom még cuppog is egyet hangosan.
- Romanov, Hagen. Én leszek vendégelőadójuk. – nyújtok neki kezet. A diákok többsége körülbelül velem lehet egyidős. Más, és számomra megfelelőbb volt az a tanítási rendszer, amiben én tanultam. Nem akarom, azt mondják, valami meg nem értett zseni vagyok, mint Quinton, mert erről szó sincs. Csak van türelmem leülni hat órát magolni egy anyagot egyhuzamban. Tulajdonképpen aki erre képes, az bátran léphet a medimágusi pályára, boldogulni fog.
- Volt-e esetleg rokon, aki tanított Rozsfortban, vagy csak gyakori a neve? – kérdezem enyhe, oroszos akcentussal. Több nyelven is beszélek, az angolom igazán a Roxfortban töltött egyetlen évem végére javult, de az akcentustól teljesen megszabadulni sohasem fogok. A kérdés pedig valóban foglalkoztat. Emlékszem Willowra, mint az egyik olyan tanárra, aki nyílt vagy rejtett unszimpátiát nyilvánított ki felém. Mi más magyarázná, hogy egy párbaj szakkörrön egy kiképzett aurorral állított szembe egy 15 évest? Ráadásul szabálytalan is volt. Szégyenkezni nincs okom, miután a plafonon függő sárkány csontvázat rárobbantottam.