Díszterem

Az ajtón lévő táblán hatalmas felirat hirdeti: diákoknak tilos a belépés. A termet a félévek közben egyszerű pihenőnek használják, azonban a kizárólag dolgozók számára tartott rendezvények is itt zajlanak. Hatalmas, értékes festmények, körasztalok, kellemes székek és kanapék várják a betérőket. A diákok elől elzárt könyveket is itt tárolják - nem egy példány olyan veszélyes, hogy varázslattal lezárt szekrényekben kaptak helyet.

Meneküljünk, de hova? Uh, te is hallottad?
to; Oscar


2002. november. 7.


zenéd: Angel Of Small Death & The Codeine Scene ● outfited: style

Tudtam, hogy még reggel vissza kellett volna vinnem őket, de még ki kellett jegyzetelnem ezt azt, és az a baj, hogy nagyon szeretek jegyzetelni. Vettem színes kiemelőket is., és az egész lakásom tele van a cetlikkel. Aztán meg el is merengtem a dolgaimon. Kezdenek felettem összesűrűsödni a dolgok. Amióta nem vagyok a koliban, nehezemre esik visszahozni időre a könyveket, de annyi pénzm meg nincs, hogy mindet megvegyem. Most már hűvös is van nálam othton ez már a karácsony időszak kezdete. Megittam az utolsó adag lefőzött kávém, és útnak indultam. Elvégre csak két saroknyira lakom a sulitól. Csend van, pedig ilyenkor még szoktak mászkálni diákok. Csak nem ma szünnap van a könyvtárban? Lemaradtam valamiről? Vagy egész napos leltár van és én elfelejtettem? A díszterem előtt elhaladva megtorppanok egy pillanatra.
- Ha....haló?
Hangom olyan elhaló, hogy talán csak a kisegerek hallották, meg az elbújt furkászok. Nem tetszenek nekem ezek a hangok. És most itt nincs Hóborc, nem tudok abban reménykedni, hogy csak Hóborc az, mert nem a Roxfortban vagyunk...Sétáljak tovább? De...mi van akkor, ha valaki megsérült, én meg tovább megyek? Lassan hátrálok pár lépést, nem akarom megtudni mi ez, nem úgy tűnik, mint ha egy lány vagy egy srác lenne bajba..ez olyan ijesztő nyöszörgés..szóval akkor én most...
- Auuu!-
 Nagy lendülettel csapódnak ki az ajtók, amitől egy, majdnem összepisilem magam, kettő hókon nyom az ajtó, és nem is kicsit. A könyvek kireülnek a kezemből, kettőt sikerült az ölembe tartani. Igyekszem feltámászkodni a földről, és a könyveim összekaparni, mielőtt elsuakadnak, vagy elvesznek, de már nincs erre se időm. Arra sincs, hogy a szaladó lépések hangja felé fordítsam a fejem, mert valaki lendülettel magával ránt, amitől megint majdnem elesek, de olyan erővel húznak, hogy még elesni sincs lehetőségem. Az ajtó becsukódik, és ketten ácsorgunk a nem túl világos teremben. Csak most veszem észre, hogy ki volt a hirtelen berángató személy.
- Hát te? Úgy értem, szia.
Ismét hallom a nyöszörgő hangot, de kintről is hallok valami kiabálást. Csendben fülelek, és egyáltalán nem tetszik a helyzet. Mármint a nyöszörgés, és hogy most ide bent vagyunk. Az ajtó ugye nem záródott be?
- Nekünk nem szabadna ám itt lennünk...-
Felelem remegő ajkakkal. Oscarra pislogok, aztán próbálok körül nézni...a hang most sokkal hangosabb...eszembe jut az inferusos óra, és még jobban összerezzenek a következő bömbölésre.
- Menekültél valaki elől?
Mert ha igen, lehet barátom, hogcs cseberből vederbe estünk...szeretnék láthatatlanná válni....nem tetszik ez nekem, kicsit sem. Nem a legjbb hely este ez a díszterem...olyan, mintha Dorian Gray nappalijában lennénk, és ettől cseppet sem nyugszom meg.

[Merre tovább?]

Merre tovább?
2002. november 7.



zene: jobb lesz holnap ● oufit: pulcsi ősszel

- MEGDÖGLESZ, CAINE! OLYAN NAGYON KINYÍRLAK, HOGY SENKI SE FOG TUDNI TÉGED BEAZONOSÍTANI!
A visítás úgy hasított keresztül a folyosón, hogy szeirntem még a pokolban is meghallották, és még az ördög farka  - a tüskés - is az égnek állt. Esmeraldával eddig semmi baja nincsen az embernek, amíg meg nem szólal. Iagzából én se tudtam, hogy miért keveredtem vele össze egy éjszakára, ami ráadásul hónapokkal ezelőtt volt. Persze, Godrikosokkal összeszűrni a levet mindig is vezsélyes volt. Vagy ő a szaktérsam? Őszintén szóval fogalmam sincsen. Tészeg voltam és sebezhető. Legközelebb megmaradok a házam tájékán. pedig amióta Armin belecsöppent az életembe, esküszöm nem feküdtem le senkivel! csak egyszer... kétszer. Mondom, hogy részeg voltam és sebezhető! Nem volt kellemes a kettőnk között fezsülő utállak-szeretlek valami. Bár egyre inkább a felé hajoltam, hogy a szeretlek rész csak a magam felől jött érzés volt.
Szóval ott tartottam, hogy keresztülvágtattam a folyosón, mert az a csaj valami őrült módon üldözött engem, hogy még egy versenyseprűt is képes lett volna leszaladni. Vagy egy porshet. A messzeségből hallottam, hogy valami varázslatot kiabált utánam, én pedig hasra dobtam magam, és csúsztam pár métert, majd igyekeztem felkászálódni a földről, amit alaposan végig nyaltam. persze, az ember elkap egy gyilkost és ez a hála, hogy egy érzelmileg instabil csaj majd kinyírja, mert azt hitte rögtön elveszem feleségül. A külföldi diákok veszélyesek voltak. Ez is Narek hibája volt, amiért egy indiaival keveredtem össze.
- Bassza meg! - kiabáltam futás közben, minden egyes kikerült átok után,. aztán egyszer csak a díszterem közeledett felém, aminek váratlanul kinyílt az ajtaja és egy bamba csaj állt előtte. Be kellett jutbnom, de közben egy újabb átok közelített felé, így muszáj voltam a lányt is magammal rántanom be a terembe. Lihegve álltam meg kicsit megtámasztottam magam a térdemen is, miközben próbáltam összeszedn magamat ezután az őrült maraton alatt. A díszterem ajtaja hangosan becsapódott, és egy kicsit megkönnyebbültem. Nem zavart, hogy tilos helyen voltunk, sosem izgattak a szabályok. És még meg is menekültem egy őrült boszorkénytól.
- Hát te? Úgy értem, szia.
Ekkor néztem fel a hang irányába, és kellett egy kis idő, mire összeszedtem magam a kifulladásból. April volt, és ő azon kivételes emberek közzé tartozott, akikkel nem gabalyodtam össze éjjel. talán még szerencse is, hogy nem minden emberrel hemperegtem, valahogy amúgy sem volt olyan lány,a ki kedvem lett volna összeszedni. HAsonlított a húgomra, és volt pár közös óránk is.
- Hajjj. Csá - nyögtam, miközben kiegyenesedtem és a kezemet az oldalamra szorítottam. - Bocs, nem akartam, hogy leolvassza a fejedről a bőröd - vigyorodtam el. Ekkor hallottam meg azta  fura ordítást, mintha valakit konkrétan nyúztak volna. Mi a franc. Bár inkább furcsán pislogtam körbe, de úgy tűnt Aprilt már enyhe pánikroham kerülgette.
- Nekünk nem szabadna ám itt lennünk... - csak legyintettem egyet, bár kedztem megbánni én is, hogy itt kötöttünk ki, a rikácsolástól alig hallottam a csajt.
- Menekültél valaki elől? - kérdezte, miközben konkrétan ezt már le kellett olvasnom a szájáról. Oké, valaki nagoyn a halállán volt. Lehet meg kellett volna néznünk.
- Aha, az egyik éjjeli kalandom megőrült - viygorodtam el lazán, és megvontam a vállamat, majd az ajtó felé léptem, amit megpróbáltam megmozdítani, de meg se modzult. Úgy tűnt beszorultunk. És még egy torz bömbölés töltötte meg a díszterem csicsás beljsejét. Mormogva fordultam April felé.
- Oké, nézzük meg ki a fanc van a halálán. Nyugi, megvédelek, meg minden egyéb.

Meneküljünk, de hova? Uh, te is hallottad?
to; Oscar


2002. november. 7.


zenéd: Angel Of Small Death & The Codeine Scene ● outfited: style

Ahogy Oscar fejvesztve szaladt, majd kis híján elsodort, sejtettem, hogy menekül valaki elől, de hogy ki elől, azt nem tudom. Innen -onnan ugyan hallottam, hogy szereti nagykanéllal habzsolni az életet, meg a csajokat, de mivel én a szobában tanuló és kuksoló féle lány voltam, részleteket nem ismerek. Ahogy becsapódik mögöttünk az ajtó, végigfut a libabőr rajtam. Keveredhettünk voolna valami világosabb, vidámabb helyre is. Nem akarok egy félős nyuszinak látszani, de az ijesztő hangok, meg a sötétség egyvelege kicsit parássá tesz.
- Hajjj. Csá. Bocs, nem akartam, hogy leolvassza a fejedről a bőröd-
Eeehhh... az valóban nem lett volna szerencsés. Kissé kényszeredetten visszamosolygok, és fogalmam sincs, mi a francot keresek én itt. A nyöszorgő hang újból felcsendül, vagy zeng, nem is tudom, hogy nevezzem. És ha...tényleg kínoznak valakit? De itt a suliban? áááá....az kizárt. Lehet, hogy valaki csak kísérletezett, és valami balul sült el. Leégette akarját, vagy az arcát csúfytotta el. Én egyszer láttam egy lányt, aki a pattanásait szerette volna eltűnteni, de sajnos sikerült bárányhimlőt varázsolnia magára. Viszketett és fájt neki. Lehet, hogy most is erről van szó. Remegő szájjal hebegem Oscarnak, hogy nem kéne itt lennünk, és célzok rá, hogy el kéne mennünk. Megint a hang. Ekkor Oscar mögé ugrok. Persze rre zavarba jövök, és igyekszem újból mellé kerülni. April, nem szabad félni. Az a legnagyobb ellenségem.
- Aha, az egyik éjjeli kalandom megőrült -
Félre húzom a szám, amolyan együttérzően.
elhaladva megtorppanok egy pillanatra.
-Hát, az ciki...sajnálom.
De valahol sajnálom is a lányt. Mit tudnak a férfiak arról, mi van akkor, ha egy lány szerelmes, de úgy igazán...tényleg forog velünk a világ, és teszünk teljesen érthetetlen és eszelős dolgokat. Na meg szánalmasakat. Nem is tudom, szeretem e a szerelmet.
-Biztos...őrjítő vagy..-
Kuncogok kicsit, ami jót is tesz, egy pillanatig megfeledkezek a félelemről és a fura nyöszörgésről. De nem sokáig, mert a hang bizony nem marad abba. Én legszívesebben elpucolnék innen, és örömmel teszek előre két lépést, ahogy Oscar megindul az ajtó felé...de hiába, az ajtó nem nyílik.
- Na...benne vagyunk a kulimázbaaan...-
A hirtelen jött hatalmas bömböléstől ugrok egyet, és megszorítom Oscar karját. Jaj mami, én..én...mi van, ha valami szellem? Én nem vagyok velük jóba. De ha meg segteni kell valakinek, akkor muszáj mennem. Mennünk. Segíteni fontosabb, mint félni. a Díszes terem hangulata miatt az is eszembe jut, mi van, ha egy vámpír jött be. A könyveimet lerakom a sarokba, csak útban vannak, és  nem akarom, hogy elszakadjanak, elégjenek, vagy valami.
- Oké, nézzük meg ki a franc van a halálán. Nyugi, megvédelek, meg minden egyéb.
Bólintok, és elő veszem a pálcám, hogy világítsak vele egy kicsit, mert nem igazán látok. Veszek egy nagy levegőt, és igyekszem szorosan Oscar mellett haladni. Többnyire  a földet bámulom, igyekszem nem elesni a lábamba. Uff, még a szőnyegnek is milyen csicsás mintája van. Oroszlánfejek? Jól látom? Nem ez a legízlésesebb szoba. A terem kicsit, mintha visszhangzana, nem tudom pontosan honnan jön a hang. Hátra hátra pillantok, de semmi.
- Izéé, mi segíteni jöttünk! Hahóóó!

[Merre tovább?]

Merre tovább?
2002. november 7.



zene: jobb lesz holnap ● oufit: pulcsi ősszel

-Hát, az ciki...sajnálom.
April nagyon kedves és együtt érző, végre valaki aki megértette, hogy nekem is vannak érzéseim, és azért csinálom ezt mert... Csak emellett biztos más is megsérült, de nem érdekelt. Minden aranyvérá bekaphatja, akinek összetörtenm a szívét, ennyit elviselnek azok után, hogy háborúba taszították a világot, és megölték a családomat. Valahogy ez a bosszúszomjas élvezethajhász viselkedés volt a legnormálisabb büntetés a részemről feléjük, mert ennél többet úgysem viselt volna ez az a cseszett erkölcsi kódexem. A picsába, túl jó ember voltam még így is. DE egy aranyvérű liba vinnyogása nem hatott meg. Maximum armin érdekelt annyira, hogy vele minden pillanatban foglakozzanm, de jelenleg látni sem akart, mert... valljuk be egy bunkó faszfej voltam vagyok és leszek is, hogy költőin fejezzem ki magamat.
-Biztos...őrjítő vagy..
- Még szép, hogy az vagyok - húztam ki magamat, de aztán megint megszólalt valami kellemetlen bömbölés és én is hirtelen megtorpantam, hogy mégis ez mi a szar volt. mert mégis mi a szar ez. Nem sok ember hörrög és szenved így, bár igazából nem sok tapasztalatom van az élőkhöz, sőt még a haldoklókhoz se, mert hát... a hullákkal foglalkozom. DE azok legalább már nem csinálka semmit, nem kell velük kedvesnek se lenni, és csak a psutta tények vannak előttem, hogy mi a redványtól pusztultak meg. Nem mintha nem rendítene meg. Pontosan ezért akarok minde  szemétládát elkapni aki megölte őket. És még az ajtók sem nyitódtak ki, szóval... dupla szívás volt.
- Na...benne vagyunk a kulimázbaaan...-
- Benne hát - momrogtam, majd ketten rezzentünk össze az isméti felbömbölésre, és April anynira megrémült, hogy egyenesen belém csimpaszkodott így kénytelen voltam kihúzni magam és adni a nyugodt srcáot, aki nem fosik be minden ilyen ki tudja honnan miből és kiből miért jövő random hangoktól. Megköszörültem a torkomat, miközben csak felvetettem, hogy meg kéne keresnünk azt a valamit aki így tudott szenvedni. Lassan el is indulunk, és én is magam előtt tartottam a pálcámat, miközben April hátulról világította a szobát, és ahogy a giccses csicsász oroszlánfejes szőnyegen trappoltunk, magamban elfintorodtam, ebben a teremben minden túlságosan csicsás volt és ízléstelen.
- AWWAHAHAWAAWWW - hangzott megint a bömbölés, de a visszhang miatt úgy tűnt mintha ezer felől jött volna ez a riménkosás, vagy mi a franc, de ez persze annyira váratlanul ért, hogy hátra ugrottam beleüttközve Aprilbe, és lehet, hogy még a pálcáját is kivertem a kezéből. Baszki mi van itt. DE aztán megint felhangzott a bömbölés. - AAAUAUAUAUAU BWAHAHAHA - én meg úgy léreztem, mintha valami furcsán elcseszett filmbe kerültem volna az akaratomon kívül. Bár a összezavaró volt a visszhang, kicist közelebbről jött a forrása, és előrébb léptem, hogy aztán valami hideget tapintsak ki. Márványos és hideg érintsée volt, ami egyértelmáen nem volt emberi. Nem is tudom, hogy ez megnyugtató volt-e vagy nem minden esetre ha April megvilágította láthattuk, hogy egy hatalmas porcelán oroszlánfej állt előttünk, és megint csak bvahahaházott egyett, egyenesen bele a fejünkbe.
- oookééé. Ez egy oroszlán fej szobor. Sajnos nem értek a márvány anatómiájához - mormogtam, miközben félbeszakítot a bömbölés. - Jóóóó ég mi az? MI van? Mi a baj? Mármint mi történt? - kérdeztem kicsit ingerülten nem is várva azt, hogy kapok választ de... de kaptam. a fejtől.
Az oroszlán. Fejtől.
- Nagy bánatom vaaan BWAHAHAAA - zokogta bele a képembe.
- Igen azt sejtettem... - sóhajtottam fel, és Aprilre néztem.

Meneküljünk, de hova? Uh, te is hallottad?
to; Oscar


2002. november. 7.


zenéd: Angel Of Small Death & The Codeine Scene ● outfited: style

Igen, nagyjából mindenki tudja, aki él és mozog az egyetemen, hogy Oscar eléggé kicsapongó tud lenni, és nem egy szaktársam számolt be a...hogy is mondjam..Oscar élményeiről. Valamiért én mégse orroltam rá, vagy ilyesmi. Az a helyzet, hogy azt hiszem, bírtam Oscart. Minden szexuális feszkó nélkül. Nem volt vele bajom, egész jófej srácnak tartom, és fura módon, néha megértem. Mindenkinek vannak kicsit megzuhant időszakai, és biztos oka van annak, hogy mindenkit elkap. Valamilyen szinten ez jó érzés is lehet és..hát mindegy. A lényeg, hogy nem török pálcát a feje felett. Főleg nem most, mikor eléggé be vagyok rezelve.
- Még szép, hogy az vagyok -
Igyekszem palástolni a kuncogásom, és a vállamba temetem a fejem. Utána még vigyorgok kicsit, de mivel nem sok fény van, jól elrejtem. Persze ezt a gyertyalángnyi jókedvem úgy elfújja a bömbölés, mint a huzat. Nem is tudom, mihez hasonló ez a bömbölés. Ha jobban megfigyelem, nem is emberi. Egyáltalán nem emberi. Ettől a gondolattól persze még jobban berezelek. Na nó, ez már nevetséges. Mi a franc lehetne itt, ami komoly veszélyt jelente ránk? Hisz az egyetemen vagyunk! Csak nem jelent itt meg a Rend. Győzködöm magam, hogy tuti valami bagatel dolog van a háttérben, és kívültől egészen biztos nevetségesen festek, így legjobb ideje, hogy össze szedjem magam.
- Benne hát Újabb bömbölés, amire persze ismét mindketten összerezzenünk. Na jó, akkor viszont itt az ideje annak is, hogy kimásszunk belőle. Vagy esetleg, hogy azt a szerencsétlent húzzuk ki belőle, aki ennyire halálán van. Oscar azért úgy tűnik jobban a helyzeet magaslatán van, mint én, de hát erősebb is, mint én, mégis csak fiú...óvatosan haladunk előre. A fény a pálcából megvilágítja a szőnyeget. Elég ronda oroszlános. Tényleg, minek van itt oroszlános szőnyeg? Senki nem mondta a sulinak, hogy ez túl...giccses? A bömbölés most már olyan hangos, hogy megfájdul tőle a fülem. Oscar kiveri a pálcát a kezemből, én meg kétségbeesetten a földön négykézláb rogyva tapogatózok
- Basszus, basszus...ÁÁÁÁ Felkiálltok, ahogy az ujjaim megtalálják a szőnyegen heverő pálcámat. Újra megmarkolom, ismét fényt varázsolva.
 - AAAUAUAUAUAU BWAHAHAHA Az üvöltés most már olyan, mintha pontosan előttünk, vagy mellettünk lenne. Ijedtemben kialudt a pálcám fénye is, Oscar pedig nem tudom, mit csinál pontosan, de majdnem megvakít a pálcájával. De jó. Vagy a sötét miatt nem látok semmit, vagy a hirtelen szemembe villanó fénytől. Újból fényt csinálok, hogy Oscar jobban megnézhesse, mivel van dolgunk.
- oookééé. Ez egy oroszlán fej szobor. Sajnos nem értek a márvány anatómiájához
Oroszlánfej? Mondjuk a szőnyeg alapján...de most komolyan. Mi ez a terem? Egy oroszlánkirály múzeum? Jobban örültem volna annak, ha Timonba botlunk, ő valahogy..kisebb, meg barátságosabb. Jó, a mesében az oroszlánok is azok. Aztán ismét egy bömbölés, majd Oscar szólal meg, én meg csak elbújva a háta mögött, ki-ki kanduláok mögüle.
- Jóóóó ég mi az? Mi van? Mi a baj? Mármint mi történt? -
Még fel sem fogtam igazából, mi a fészkes franc történik mikor a fej megszólal.
-- Nagy bánatom vaaan BWAHAHAAA
Jesszusom, ez beszél. Na jó, ha mondjuk bömbölni tud, nyilván beszélni is, nem is tudom, miért lpődök meg ezen.
- Igen azt sejtettem... -
Oké, szóval nem vagyunk veszélyben. Előavászkodom Oscar háta mögül, hogy jobban szemügyre vehessem az oroszlánfejünket.
- Talán elvették a bátorságod? Oké, ez talán kicsit bunkó volt, de nem annak szántam, csak rájöttem, milyen képtelen és vicces a szituáció. Amit persze az oroszlánfej nem hiszem, hogy viccesnek talál.
- Ezt nem értem... Az orrom, az orrom! Leesett, nincs többé! BWAHAAWWW. Szét fogok esniii! Szét mállok, mint egy kisgyerek keze által összerakott képződmény!
És tényleg. Az oroszlánnak nincs már orra. És hát..a sörénye is eléggé megkopott, hiányzonak belőle márvány darabok.

[Merre tovább?]

Merre tovább?
2002. november 7.



zene: jobb lesz holnap ● oufit: pulcsi ősszel

baszki de hülye helyzet ez, és nevettséges, nagyon bénán nevettséges, mert... Valahogy mésgsem talált el egy randa átok sem, és még Narek sem látta, hogy előtte kelljen magyarázkodnom. Majd ha a fülébe jut úgy is utálni fog érte, de akkor van még pár órám, hogy meg ne akarjon átkozni ő is. Milyen érdekese az élet, bezzeg a Roxfortban mindneki imádott most pedig mindenki utál, pedig én egy elbűvölő hugrás srác voltam. Minden esetre tényleg jó volt kicsit Aprillel lenni, mégsem volt olyan csaj aki utált, és ez nagy szó. valahogy olyan játékos volt, és ez még jófejjé is tette. 
Aztán az egymásra talállás örömét megtöri a bömbölő hang, és úgy érzem inkább vagyok kívácnsi, mint halálra rémült, ami inkább April, ezért is megyek elől. Szeretek utánna járni a furcsa dolgoknak, és igazából nekromágusként már szinte minden furcsát megtapasztalhattam, mindenre fel vagyok lelkileg készülve, a terepen is jártam már, szóval.. ha egy hullával vagy szellemmel, esetleg egy kifordított belű haldoklóval van dolgunk az is tök sima ügy. Kétlem, hogy valaki egy szporodási aktus közben adna ki ilyen hangot, vagy éppen egy magányos pásztoróra keretében. De miért is csak nekem jutnak eszembe az ilyen beteg dolgok, amúgy?
- Basszus, basszus...ÁÁÁÁ - sikolt a fülembe April, én meg azért erre modnjuk nem vagyok felkészülve, és remélem nem ilyenmagasan visít modnjuk azzal akivel éppen csinálja, mert akkor sajnálom a srcáot. Nagyokat psilogva megdörzsölöm a fülem, de jön a képembe is az ordítás, egy oroszlános cocc képébe, aki úgy bömböl, mintha sose akarná abbahagyni. Inkább nagy nehezen megkérdezem mi kínja van ennek a valaminek, mégis csak medimágus vagyok félig, bár a holtakkal azért nem túl izgalmas dumálni. Nem bezséltek vissza, de mondjuk ez a legtöbb ilyen izére is igaz. Milyen elcseszett egy hely ez a varázsvilág. Sosem fogom tudni megszokni.
- Talán elvették a bátorságod? - kérdezi April, én meg felröhögök az Oz-os poénon. Oké ez tetszik, valahogy nekem nem is jutott volna eszembe. Az oroszlán azonban szerencsére túlságosan el van foglalva a sjaát bajával, hogy erre bármit is reagáljon.
- Ezt nem értem... Az orrom, az orrom! Leesett, nincs többé! BWAHAAWWW. Szét fogok esniii! Szét mállok, mint egy kisgyerek keze által összerakott képződmény!
Nem hittem volna, hogy az oroszlánfejek ennyire drámaiak tudnak lenni, kezdem sajnálni, hogy ide van bezárva. Komolyan ha összeszereljük a részeit én esküszöm ki akarom innen lopni, hogy a többi egyetemista fejébe is beleüvöltsön, ha lepattan a márványcucca.
- Oké, oké, megkeressük az orrod, csak ne üvölts, mert ijesztő, tudod? - momrogom, és lehajolok, hogy a lumos fénye alatt kuatssak egy orr után. Majdnem úgy érzem magam, mintha egy Gogol könyvbe lennék. Az oroszlán csak szipog és hüppög a nem létező orrával az orra után. A szőnyegen tényleg apró márvényok vannak mindenhol. Térdre ereszkedem, hogy jobban lássak.
- Vajon mióta kuksolhat itt. Tök unalmas lehet. Sehol egy oroszlány lány akinek udvarolhat... - mormogom, majd megtalálom az orrát az egyik vitrines szekrény alatt, ami előtt kúszok. - Oké, az orr megvan, mit csináljunk a sörénnyel? - kérdezem, majd felegyenesedek, és sóhajtok egyet. Nem lenne szép csak úgy oda technokol rapidozni, és annyira nagyon nem is kellett sosem olyan precízen műtenem, mert... a trancsírozás és az utána való holttest összevarrása nem igényelt annyira nagyon nagy profizmust. De szerencsémre pont egy plasztimedimágusba rongyoltam bele, szóval bűbájos vigyorral néztem April felé.
- Te szépen öltesz, nem?

Meneküljünk, de hova? Uh, te is hallottad?
to; Oscar


2002. november. 7.


zenéd: Angel Of Small Death & The Codeine Scene ● outfited: style

Nem én vagyok a legbátrabb, és kissé égőnek is érzem, hogy itt pánik sikítok. 22 éves vagyok, mégis úgy tudok reaglni helyzetekre, mint egy 15 éves kis csitri. Képtelen vagyok helyzetekbe beleállni, és ez már többször lefagyasztott. Talán ismét fel kéne keresnek egy pszicho medimágust...de cikinek tartom. Nem akarok megint dilidokihoz járni. Miután mindketten meggyőződünk róla, hogy csak egy sírós oroszlán fejről va  itt szó, rögtön humorizálni kezdek, amit Oscar levesz és ennek igazán örülök, de az oroszlánunk sajnos nem. Hát nem baj, kettőből egy, nem rossz az. Az oroszlánfej nagyon bánatosnak tűnik. Hogy tud ennyire sírni? Én sem örülnék, ha egyszer csak Michaellé transzformálódnék, valahol együtt érzek szegénnyel. Egész életébn itt kuksolni...mondjuk ez egy előlünk zárt rész...miket tudhat ez a sima fej...ezen elmorfondíroznék még, de a az oroszlán nyavajgésa megakadályoz.
- Oké, oké, megkeressük az orrod, csak ne üvölts, mert ijesztő, tudod?
Megsimogatom az oroszlán fejet, de óvatosan, nehogy még valami lepottyanjon róla. keresni kezdük a padlón.
- Vajon mióta kuksolhat itt. Tök unalmas lehet. Sehol egy oroszlány lány akinek udvarolhat...
Hát ez így valóban szomorúan hangzik, de egy szobor fej talán nem akar annyira csajozni. Bár az orra miattt kesereg, szóval ki tudja...bármi lehet...az is lehet, hogy az őzekre bukik, nem oroszlánokra. Különlegesebbnek látja őket. Már ha éppen izé. Nem éhes.
- Egy szobornak lehet nem ez a legfőbb baja. De hé..biztos tud egy csomó titkot, szaftos pletykát..képzeld csak el, itt van már....mióta.
Nem azt mondom, hogy államtitkokat tud, de amit itt meg szoktak beszélni, biztos tudja. Bár lehet nem foglalkozik vele és efelejti. De ha itt éli az életét, akkor én, ha a helyében lennék, ezzel ütném el a időt. A pletykákkal. Oscar meg is találja az orrot, szupe..
-Oké, az orr megvan, mit csináljunk a sörénnyel?
Mi? Á, igen igen, a sörény..sörénye is van. A i Zekénknek sörénye is van, hát persze. Mielőtt még válaszolhatnék, bájigyorral az arcán nyújtja felém a sörényt. Hát...így jártam. Márványba még nem varrtam, de kis trükkel menni fog.
- Na, jólvan kis Zeke, mindjárt megleszel.
Előkapom a pálcám, és nagy koncentrálás közepette, kidugott nyelvvel igyekszem a megfelelő bűbájokat mormolni. A sörény lassacskén, de szépen visszavarródik. Még egy kicsit megrángatom, jól sikerült e odavarrni, nem e esik le félig, de elég stabilnak tűnik. Büszkén vigyorodom el. Mégis csak hasznos vagyok!
- Kész is. De most már ne lógasd a visszanyert orrod oké? Nincs miért sírnod, szebb vagy, mint régen.
Kicsit hazudtam, hiszen azét látszik a felületén, hogy nem mai szoborka, de szerintem egész helyesre visszavarázsoltuk. Nem tudom, hogyan kell önbizallmat varázsolni, sőt, szerintem olyat nem is lehet, mert ha lehetne, magamra is varázsoltattam volna, és most a kis Zeke is kaphatott volna belőle.
-Na, most jobb lett? Szerintem elég klasszul festesz! NA, hallod? Ne szipohj kis Zeke...

[Merre tovább?]

Merre tovább?
2002. november 7.



zene: jobb lesz holnap ● oufit: pulcsi ősszel

Az oroslán nincsen vicces kedvében, bár lehet tényleg nekem se lenne humrom, ha egy fos márványtalpazathoz lennék szögezve. Komolyan egyszer tényleg ki kell innen lopnom, hogy legalább azo legyen az életének a fénypontja, hogy a sörényébe az utankozó diákok mondjuk elunk rágógumit ragasztanak, aminek még hülye mágikus hangjai vannak. Egyszer ettem olyat, ami nyerített, meg sípolt. Egy életre elmenne az életkedve, de közben meg az, hogy itt kuksol már nagyon is zavar, és még én is megsajnálom szerencsétlent. Na mindegy, csak meg kellett keresni a daerabokra hullott részeit, és valahogy én is így néztem volna ki, hogy ha Etelka, vagy hogy is hívták már a csajt, aki üldözött - ha eltalált volna az átka. De szerencsére nem talált el, és nem kell a gyógyítóknak összeszedni engem kiskanállal a szőnyegről. Pedig milyen jó alapanyag lettem volna a nekromágusoknak, ha zsiberi szintemre bomlok el. de talán máskor jótékonykodom nekik, jelenleg még egyben szerettem volna maradni.
- Egy szobornak lehet nem ez a legfőbb baja. De hé..biztos tud egy csomó titkot, szaftos pletykát..képzeld csak el, itt van már....mióta. - válaszol April, én meg hümmögök.
- Ó, lehet tudja mondjuk a mindenség titkait, mondjuk, hogy kivel szexel a dékán vagy ilyenek. - vonom meg  avállamat és villantok közben egy nagyon ártatlan vigyort April felé. Iagzából nem is vagyok kíváncsi annyira a  tutkaira, a végén elkezdene bezsélni nagy jókedvében, és ezzel untatna a következő évtizedig. Amíg Aprillel lassan, de biztosan megtaláljuk a darabjait, hogy aztán megelégedve a teljesítményünkkel szemléljük a végeredményt. Még hogy csak a művész sulisoknak van szépérzékük.
- Kész is. De most már ne lógasd a visszanyert orrod oké? Nincs miért sírnod, szebb vagy, mint régen - mondja April én pedig aztán csak helyeslően bólogatok, a hatás kedvéért. Az oroszlán még szipog egyet kettőt, majd megint kitátja  aszáját, gondolván ismét bömbölni készül. És igen,. bömböl
- VAAHAHAHAHAHAAA. DEEE SÍROK, SÍROK, ÖRÖMÖMBEN SÍROK, BAAAVHAVAHAHUA. KÖSZÖNÖM HÜPPHIPPP - bömböli. Most már kezdem érteni miért van itt. Lehet inkább ki se akarom lopni. Csak sóhajtok, és hátrálni kezdek, hogy még egyszer megpróbáljam az ajtót, amit hátha elenged a szeszély.
- Jól van haver, nagyon szívesen, de mi azt hiszem távozunk, további jó oroszlán könnyeket, és vigyázz a fejerde - mondom, hátrább és hátrább terelve magamat és Aprilt is, miközben az oroszlán hangosan bömböl utánunk, kiabálva hogy milyen rendesek vafyunk és látogassuk meg. csak bólogatok tovább, miközben a kilincs felé nyúlok, hátha kattan és végre kineged minket. Oké, egy kicsit talán sajnálom itthagyni ezt a fejet, olyan aranyos, meg nem tudom, gyámoltalan. lehet jozok neki valmi márvány húst néha.

Meneküljünk, de hova? Uh, te is hallottad?
to; Oscar


2002. november. 7.


zenéd: Angel Of Small Death & The Codeine Scene ● outfited: style

Nem tudom, végtére sosem gondolkoztam, milyen lehet szobornak lenni. Hát, mindenesetre akkor most már ezt is kipipálhatom. Azért remélem holnap nem fogok egy madárijesztővel találkozi, mert sem a jó boszorkány nem én vagyok, sem Óz.
- Ó, lehet tudja mondjuk a mindenség titkait, mondjuk, hogy kivel szexel a dékán vagy ilyenek.
Hát ha...ha egy szemernyit is érdekelne, akkor beszélgetnék vele, de nem nagyon érdekel a tanáraim szexuális élet. Na jó, van itt egy kettő elég szexi tanár, Cobhaim például elég dögös, de nem akarom tudni, kivel szexel.
- Hát lehet. De lehet jobb, ha ezeket csak az érintettek tudják. Az van, hogy ha én hallok egy ilyet, tudod...rögtön elképzelem..és hát.na, érted. Nem akarom, hogy a fejemben egy po..szexfilm pörögjön. Ha meg találkozok az illetővel, akkor meg elvörösödnék.
 Kicsit bíbelődök a darabjaival, meg a pálcámmal, erősen koncentrálok, hogy mindent helyesen csináljak, és...voilá. Szerintem elég jó lett.
- VAAHAHAHAHAHAAA. DEEE SÍROK, SÍROK, ÖRÖMÖMBEN SÍROK, BAAAVHAVAHAHUA. KÖSZÖNÖM HÜPPHIPPP
Még jó, hogy nincs igazi könnye, mert már benne úsznánk. Kedvesen mosolygok felé, de már nagyon menni innen. Egyre inkább vissza akarok bújni az ágyamba, felhúzni a pizsamámat, és olvasni.
- Jól van akkor...mi most...
De szerencére Oscar megelőz, és kerek perec kimondja, hogy mi elmegyünk. Viszlát Zeke. A soha viszont nem látásra.
- Jól van haver, nagyon szívesen, de mi azt hiszem távozunk, további jó oroszlán könnyeket, és vigyázz a fejerde
Bólogatok, bizony, mi most el, én be a zihany alá, és ágyba. Jaj, remélem nem fogok...nem fogok lémodni semmit. Nekem nem szabad ilyeneket modnani, elég piszkos tud lenni a fantáziám. Az ajtót becsukjuk magunk mögött, én meg sietve köszönök el.
- Hát ez..fura volt. Köszi a segítséget Oscar. További szép estét neked. MOst megyek és...kiverem a fejemből a szxelő oktatókat. 
Nevetek most már felszabadultabban, majd gyors léptekkel indulok  el.hazafele.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! A HELYSZÍN SZABAD

It's only existentialism if it comes from
the existentialism region of France,
Otherwise, it's just sparkling anxiety.

Les chênes de Léon

        Eleinte nem éreztem magaménak az előkelő, Díszterem névre keresztelt pihenőt, mely ünnepi alkalmakkor bizonyára elnyeri megnevezésének eredeti alakját, én azonban csak ezeken az esős hétköznapokon látom. Mondhatnék havas hétköznapokat is, ha volna épp itt valaki: hallgat azonban az épület, csendesen lélegzik a ködös decemberi fényekben.
        Megkérdőjeleztem talán nehezen megragadható jogaimat arra, hogy helyet foglaljak a kényelmes, de szaktekintélyeket fogadó kanapék egyikén, mintha betolakodó volnék. Bizonyos értelemben az vagyok, máig nem fér a fejembe, hogyan került az egyik szakterületem oktatása épp a Mandragórához eredetileg, de a tanrendet nem alakíthatom ki, és talán kevéssé bánom az ezzel járó megbecsülést is. Bár nincs okom panaszt megfogalmazni a divináció megítélésével kapcsolatban, hiszen az mindig annyi, amennyit hajlandóak vagyunk tenni érte tudományos eszközeinkkel, mellette kevesen sejtik, nem csupán ezzel foglalkozom, még publikációim többsége sem ennek a témakörnek szól. Talán olyannyira hozzászoktam ehhez a prekoncepcióhoz, hogy önként is tartok az ítéletektől, melyek egyelőre megfogalmazásra sem kerültek kollégáim által.
        
        A levél, amelyen dolgozom, lassan készül - még fel kell lapoznom néhány japán napilapot a nevek helyes írásmódját keresendő. Most bánom igazán, hogy a nyelvtanulást az utóbbi években úgy elhanyagoltam, mintha sosem tartozott volna kedvelt időtöltéseim közé: alig veszem észre, hogy társaságot kaptam. Azzal talán nem szegtem szabályt, hogy az általam készített kávéval kerestem fel a Díszterem rezzenéstelenségét, de egy egész asztalt beterítenem a jegyzeteimmel a legkevésbé ildomos - és annál is nagyobb ostobaság részemről. Le Lion nem való az egyetem falai közé, kilétét úgy fedi a homály, ahogy a Mandragóra kertjét a borzongó ablakokon túl - a könnyelműségem mintha itt mutatkozna meg igazán.
        - Oh, Oakley professzor! Elnézést, nem.. nem számítottam társaságra. - még időben el tudom kapni a kancsó peremét, mielőtt a padlóra önteném a cold brew sötétségét. Kárt talán nem okoznék vele, legalábbis ami a fát illeti - a reputációmért pedig már igazán nem kár.
        - Parancsol esetleg egy kávét? Magam készítettem, de.. nos, nem tudom, hogy fogyasztja általában. -  kínosan mosolygok csak a lelkesedésen, mely megelőzte a racionalitást. Az egyik pulton most is állnak kikészített kellékei egy kellemes teázásnak vagy kávézásnak: nem kis örömmel vettem észre, hogy már növényi tejek is helyet kaptak a kínálatban, ami több, mint figyelemreméltó haladásról árulkodik. Talán Quennel Oakley nem érti félre a gesztust: ha bármi aljas szándékkal készültem volna, azt a mérgeket felfedező bűbáj már jelezte volna azelőtt, hogy belépek ide. Sajnos nem emlékszem, volt-e lehetőségem valaha megtudni, miként áll a kérdéshez, míg a Roxfortban voltunk kollégák, hajlamos voltam a saját irodám magányát élvezni.. nos, mások társasága helyett.
      
        - Olvastam a legutóbbi észrevételeit a Prófétában megjelent per kapcsán a von Willebrand–Jürgens szindrómáról. Különös eset volt, és nem szenteltem neki komolyabb figyelmet, amíg nem jelent meg a publikációja. - mióta tudom, hogy Hagen Romanov ikertestvére biztonságban és életben van, mitöbb, Oakley professzor kezeli továbbra is, ezek az észrevételek nem kötődnek további félelmekhez. A látomások, melyeket a fiatal férfi mellett éreztem, aggasztóak ezután is, azonban ez valahol talán.. elkerülhetetlen a helyzetemben. A bizonyosság mégis könnyebbé teszi ezt az ismeretséget és a beszélgetést is.
        - Meglepne, ha idén nem ön nyerné a Mungo Bonham-díjat a vérzékenységgel kapcsolatos kutatásai és eredményei okán. Nem ismerem a Bizottság tagjait, de kétlem, hogy olvastam ebben az évtizedben nagyobb medimágusi áttörést, mint az ön munkái. - habár arról hallottam, hogy hajlamosak olykor ideológiai alapon odaítélni a díjat, ettől nem mentes ez az évszázad sem. Szeretném ámítani magam azzal, hogy ezek az évek elmaradtak mögöttünk, de kétlem, hogy érdemes volna: illúzióknak nincs helye a Díszteremben.

        - Illetve azt hiszem, hogy.. ez a gratuláció ideje is, mivel az iskolában még nem volt alkalmam beszélni önnel. Vagy a tanári kar további tagjaival. Vagy.. tulajdonképpen saját magammal, ami azt illeti, el vagyok kissé.. havazva. - az alkalmatlan, de annál aktuálisabb kipillantás a beszélgetés formalitásából szinte égeti a torkom egy pillanatra. Ms. Weasley gyakran említi, hogy lehetnék.. spontánabb, ennek a képességnek azonban mindig fájóan híján voltam, ellenben sikerrel választottam ki pótlására azokat a beszélgetéseket, amelyekben annak nem sok helye volt. A gratulációknak azonban megvan a pontos koreográfiája, ezek természetét könnyebb felismerni, mint a könnyed csevegés jeleit.
        - Gratulálok az ön és.. Ms. Romanov.. - hirtelen nem is tudom, mit volna ildomos mondanom, hiszen ez nem egy eljegyzés, és ami eljutott hozzám az ikertestvérem és mások révén, az talán sokkal bizalmasabb, mint először hittem. Mit érdemes ilyenkor mondani? Kínomban szinte meg akarok hajolni, hogy addig is tegyek valamit, amíg végre megtalálom a messze gurult szavakat.. Mi is a célom ezzel? Hiszen csak biztosítani akartam boldogságának helyesléséről, amelyet kihívni épp közös munkahelyünk fog valamilyen formában. Mély levegő, Leon: hiszen magad is hasonló csónakban evezel a társadalmi megsemmisülés felé. Ismét.
        - Boldogságához. A legteljesebb mértékben. - végül csak bólintok egyet, nem nyújtom a kezem, épp eléggé magamra vallottam már eddig is. Bizonyos értelemben tehát jobban megértem, mint gondolná, és talán hamarosan számot is kell adnom róla.

[- Nincs semmi probléma, Lutece professzor! Én nem kopogtam.]

l e o n   l u t e c e

Néhány évvel ezelőtt szinte mindent megadtam volna érte, hogy akár vendégelőadóként kollokviumot tarthassak a Mandragórában, vagy akár csak felszólalhassak egy konferencián. Ellentétben rengeteg anglo-centrikus boszorkánnyal és varázslóval, akik azt hiszik, hogy a világ határai véget érnek a vizeinken túl, nem gondolom, hogy az Egyesült Királyság mágiatudománya lenne a legjobb a világon, de kétség kívül az élvonalban van. Itt lenni egy kezemben tartott tanulmánnyal, mely helyet kapott a folyóiratban igazán megtisztelő, a gondolataim mégis időről időre visszatérnek az otthonomhoz.

 Amikor először megláttam Liliya Romanovot, ahogy a Roxfort hosszú asztalai között fekszik a padlón, eszembe sem jutott volna, hogy egy nap majd az otthonomban fog élni; a közös otthonunkban. Nehezen veszem rá magam, hogy sok más dologra és emberre szívesen szánjak időt, mert ha bármennyi időm felszabadul, melyről én rendelkezem, úgy érzem, hogy csak egy megfelelő módja van annak, hogy felhasználjam: az, ha vele töltöm az időmet. Talán soha korábban nem éreztem még hasonló boldogságot sem ahhoz, amit akkor érzek, amikor vele lehetek, ránézhetek, megérinthetem, hallhatom, láthatom, megcsókolhatom.

 Egészen biztos vagyok benne, hogy a kezemben tartott tanulmány, a tudományos elismerések nem terelnék el a figyelmemet Liliyáról, és csak félig lennék ma jelen, ha csak a megtervezett menetrend szerint haladnánk. Az emberek talán tudnák is, hogy miért mosolygok, és sokan megvetnének érte: sokan gondolják, hogy átléptem több határt, több erkölcsi vonalat, még ha törvényt vagy konkrét szerződést nem is sértettem. Leszámítva néhány igazán selejtes, felejthető szennylapot, egyelőre szinte senki nem foglalkozik velünk a nyilvánosság előtt, mégis gyorsan elterjedt, hogy már nem, mint ellátott páciens száll meg nálunk. Karácsony után talán még jobban elfog. Biztos, hogy egy átlagos napon semmi nem terelne el ezektől a gondolatoktól, a Díszterembe érve azonban a látvány eléggé meghökkentő hozzá, hogy megálljak egy pillanatra.

 Az én munkafolyamataim közben az asztalom meglepően normálisnak szokott kinézni, meglepően egyszerűnek és üresnek. Pontos beszámozások, hivatkozások, pontosan tudom, hogy mi hova kerül, az óravázlataimba még sokszor azt is megjelölöm, hogy pontosan mikor érdemes megemlíteni egy viccet, hogy a diákjaim elméjében megmaradjon. Tudom, hogy nem mindenki ilyen, de amikor meglátom Leon Lutecet, ahogy az asztalán (ami nem is az övé) rendezgeti a szétszórt jegyzeteit, ahogy majdnem leveri a poharát, azért nehéz elrejtenem a megdöbbenést az arcomról. Legalábbis egy pillanatra.

 - Nincs semmi probléma, Lutece professzor! Én nem kopogtam.- a mosolyom mögé elrejtem, hogy valójában nem is kellett volna kopognom, azután gyorsan elűzöm a negatív gondolatokat a férfi kutatási módszerével kapcsolatban. Nem árt vele senkinek, és zseniális kutató, emellett azok közé a pedagógusok közé tartozik, akikre az előző évezred végén, a Halálfalók tombolása után számítani lehetett az újjáépítésben. Mindig úgy éreztem, hogy több kellene belőle, és kevesebb Prescott professzorból.

  - Szívesen kávézom Önnel. Ebből a szempontból, azt hiszem, mondhatjuk úgy, hogy vállalkozó szellemű vagyok.- közelebb sétálok az asztalhoz, de csak egy lopott pillantást vetek a jegyzetekre. Még ha el is tér a szakterületünk, semmiképpen nem akarnám, hogy úgy tűnjön számára, hogy esetleg eltulajdonítanék bármit az eredményeiből, munkájából.

 Nem veszítem el a mosolyomat, amikor a férfi futólag mintha Liliyára utalhat. Rögtön tudom, hogy melyik cikkről van szó, és az eredményeim szinte mind az ő gyógyításába helyezett energiából, tapasztalatokból származnak. Alig tudtam bármit a vérzékenységről, és az azt okozó betegségekről régen, talán csak valami alap tantárgy szintjén foglalkoztam vele, és csak egy, jóval kevésbé súlyos esetem volt Liliyán kívül, még nagyon régen. Még ha nem is teljes mértékben az én érdemem a gyógyulása, még ha nem is hagyományos értelemben vett betegségről van szó, ebben a hat évben a terület szakértője lettem. Könnyen lehet, hogy a legjobb az országban.

  - Nagyon kedves, amit ezzel kapcsolatban mond, bár nem szeretnék szerénytelennek tűnni. Olvastam rengeteg nagyon jó munkát, amely megérdemelné a díjat.- nem teszem hozzá, hogy nem vagyok benne biztos, hogy szívesen adnák a díjat valakinek, aki aranyvérű, és akinek a családja inkább volt semleges, mint ellenálló a háború alatt. Különösen, ha a bizottság tagjai tudják, hogy ki volt a páciensem.

 Egy pillanatra kiül az arcomra, hogy mennyire meglep, amit Lutece professzor akadozva, talán zavarban, de mond. Elég jól ismerem az embereket hozzá, hogy felismerjem az udvariasságot, a talpnyalást, az elrejtett rosszindulatot, elítélést, de nála nem fedezek fel ilyesmit. És most, hogy belegondolok, nem vagyok benne biztos, hogy hány gratulációt fogadtam... fogadtam egyet is, leszámítva azt az udvariassággal igen gyéren takart epés elégedetlenséget, amit a szüleim mutattak felém? Vagy azon kívül, amit Adrian hirtelen, meglepetten össze tudott szedni?

   - Nagyon köszönöm! Őszintén.- tudom, hogy a mosolyom sem tűnik megjátszottnak; boldoggá tesz, hogy a férfi támogat minket. Az egész világ ellenére is hajlandó lennék vállalni a döntésemet, akkor is, ha a barátaim és a családom is elfordulna tőlem, akkor is, ha örökre ketten maradnánk, de természetesen jóval könnyebb úgy, ha nem az egész világ van ellenünk. Biztos vagyok benne, hogy örökre emlékezni fogok rá, hogy Lutece professzor volt az első.

 Néhány másodperc után rájövök, hogy talán bizarr, ijesztő lehet a hirtelen beálló csend, még ha az arckifejezésem barátságosabb is. Különösen azóta igyekszem figyelni erre, hogy visszahallottam, hogy legalább egy, azóta elballagott hollóhátas diákomnak én voltam a mumusa. Talán a felnőttek is ijesztőnek találhatnak sokszor.

   - Kérem, szólítson Quennelnek!- a Roxfortban van egyfajta hagyomány a tanári karban, mely szerint mindenki a keresztnevén hívja a többieket, de már több példát is láttam rá, hogy ez a szokás nem hagyja el az iskola falait. Lutece professzort már ezért az egy gesztusért is szeretném azok között tudni, akikkel ennyire közeli viszonyban vagyunk.

   - Ön... te is a legújabb tanulmányodon dolgozol most?- amennyiben persze elutasítja a kérésemet, sértő lehet számára a tegeződés, bár abban az esetben amúgy sem lenne sok dologról beszélni valónk. Az asztal felé nézek, ezúttal sem nézem meg annyira a papírokat, hogy szavakat keressek rajtuk. Szöget üt a fejembe a gondolat, hogy talán fontos az oldalak pontos elrendezése is a kutatás szempontjából.