Alderton büfé

visszatérés
to; Sophie


2002. szeptember 6.


zenéd: At The Chime Of A City Clock ● outfited: style

Szeretem a gabonapelyheket, akkor is, ha nem ilyen fene mód vidámak. Szeretem a fahéjasat, a kakaós bogyókat, a kakós rizsszemeset, a mézes köröket, de a sima kukorica pelyhet is. Anyunál régen mindig kakaós rizssemes volt, a szépséghibája csupán az volt, hogy uncsi és béna idézeteket mondott. Nem győztem gyorsan enni, nehogy be tudják fejezni a pelyhek. Szeretem az Alderon büfét, az vek során kitapasztaltam a legtöbb reggeliző pelyhez. Van, hogy itt is ebédelek. Általában a saját kis magányomban, vagy más Mandragórásokkal, bár a legtöbben mostanra már elszoktak menni egy közeli étterembe. Én szeretem a régi szokásaimat megtartani, így ideszoktam. Maradok. Bár eszembe jut, hogy mi lenne, ha néha lejárnék a faluba, hogy...de aztán csak megrázom a fejem. Tényleg, fogalmam sincs, mit kéne, mit nem kéne, és azzal a rendkívül béna módszerrel vígasztalom magam, hogy majd úgyis lesz valahogy. Éppen nagy elhatározós lendülettel keresnék magamnak egy ablak közeli helyet, mikor durrbele módon egy vörös lényra borítom a kis reggelicském felét. A wííző gabonaőelyhektől még jobban megriadok. Ilyenkor wíízni?  Aszívbajt ozzák rám. Bénázok, a pelyhek meg még hangot is adnak neki. Csodás.
- Öhm semmi baj -
A pelyhek lelkesedése alig ha lankad mindenközben. Nagyon kell fülelnem, hogy halljam, amit a lány mondd, aztán a hajamra mutat.
- Rajtad is vannak És valóban, a kis vidám banda egy része a hajamba kapaszkodik.
- Na de ilyet...Hé, pehely uraság..tessék elengedni a hajam! na de igazán most már...-
Próbálom az ujjaimmal lelökdösni őket, de nem megy ez olyan könnyen. Fahéjas kétszersültet kellett volna ennem. Azzal nincs semmi baj. Vagy vajas pirítóst. Lehet, hogy eljött a pillanat, hogy leszokjak a pelyhekről.
- Tudtam, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor leszokom a gabonapelyhekről, de azt nem hittem, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat...-
Sziszegem kissé ingerülten. Elővennék egy papírzsebkendőt, mikor is leesik, hogy nem ez életem reggelje.
- Hűha, sziámi ikrek lettünk -
Jaj, neee...tényleg, soha de soha többé nem eszek pelyhet. Palacsinta? Palacsintát akarok. Én is megpróbálkozom egy tisztíó bűbájjal, de semmi. Ugyanígy fullad kudarca a bűbáj megszüntetésem. Nagyokat pislogva nézek a lányra.
- De..hát...- Majd egy nagy sóhajtásba fullad a mondanóm. Megpróbálom levenni a pulcsim, de ez sem sikerül. Valami bosszantó mókának szánt csapdába estem. A franc essen bele...
- Uhm..hát akkor...tényleg bocsi. April vagyok, ha már így ragaszkodunk egymáshoz...vagy hogy a bűbáj vagy mi a fene.
Közben eszembe ötlik, hogy Merlinre, még jó, hogy nem egy oktatóval ragadtam össze. Minden rosszban van valami jó..
- Van valami ötleted, hogyan szabaduljunk meg..bocsánat, de hogyan szabaduljunk meg egymástól? Félre ne értsd, kedves lánynak tűnsz, de volt már egy ikertesóm és...
Kicsúszott. Csak viccelni kartam. Azt akartam mondani, hogy nem szeretnék sziámi iker lenni, de közben meg Kilian. Zavaromban félre húzott szájjal mosolygok.
- A sziámi ikrek élete nem lehet egyszerű..
Mindig elviselni a másik hülyeségid, tényleg nem. Együtt menni a budira, és..juj, akkor ezek mindig hármasban...szexelnek? Nem, a sziámi ikrek élte szívás. Soha többet pelyhek. Soha, de soha.

[ღ Még a gabonapehely is mosolyog ღ]

ღ Még a gabonapehely is mosolyog ღ

ღ April ღ

(2002. szeptember 6.)

Ruci

Some days, I'm treadin' the water
And feel like it's gettin' deep

Ilyenkor kár, hogy nincs a közelemben Armin. Mármint tök jó lenne, ha most ideszaladna és olyan elegánsan elválasztana minket. Az olyan meseszép lenne és filmbe illő. Úgy érzem magam, mintha egy olyan furcsa show műsorba kerültem volna bele, ahol viccelnek az emberrel, megijesztik, rá hozzák a frászt kirebolják, üldözik, aztán amikor kikészül az alany, kiderül, hogy csak vicc az egész, és vége van. Örülnék neki, ha most is ez lenne, és nem lennék igazából összeragadva egy ismeretlen lánnyal. Meglehetősen zavarban vagyok, ráadásul egyszer már Estherrel is összeragadt a hajam, valami hernyóból készült vattacukor miatt.
- Na de ilyet...Hé, pehely uraság..tessék elengedni a hajam! na de igazán most már...- dünnyögi méltatlankodva a lány én meg csak egyszerűen némán egyet értek vele, amint próbálok én is szabadulni tőlük. Nem hittem volna, hogy ezek a wíííípelyhek ilyen vezsélyesek is lehetnek. De a megvadult Unikornis óta megtanultam, hogy még a vattacukor is lehet veszélyes. Bruh.
- Hűha... Remélem a pelyhek nem készültek selyemhernyóból, mint a Megvadult Unikornisban a vattacukor... - sóhajtom fel hangosan. April is biztos ismeri azt a hatalmas varázsvidámparkot, hiszen itt van ez is a városban, egészen közel a büféhez. Néha behallatszanak a halálsikolyok, meg a megvadult unikornis unikornis fugurájának a nyerítése, ami mozog a bejárati kapu tetején, és dühösen nyerít. őszintén még megható is lenne, mikre nem képes egy hernyóból készült nasi... Összehozza az embereket. Szó szerint.
- Ezek után én is kétszer meggondolom, hogy egyek-e egyáltalán ilyen gabonapelyhet - Lehet Arminnak igaza volt, amikor azt mondta, nem bízik azokban a kajákban, amik túlságosan vidámak. Pedig azt hittem ő csak azért mondja ezt, mert éppen festő módban volt, amikor művészi szemmel nézett a világra és éppen melankólia szemüvege volt. Na jól van, Sophie, csak gondolkodj nyugodtan, te vagy itt az alkalmazott, neked kell megoldani. Nem szeretném Aprilt minden egyes rendeléshez magammal rángatni, gondolom nem örülne neki. Főleg ha egy-egy tag mondjuk ráböfizik, majd rátüsszenti a kávét. Ahh, ma ez egy ilyem koszolós nap, vagy mi van ma a csillagokkal?!
- Uhm..hát akkor...tényleg bocsi. April vagyok, ha már így ragaszkodunk egymáshoz...vagy hogy a bűbáj vagy mi a fene. - Ahogy bemutatkozik, barátságosan elvigyorodom. Majd meg kell írnom ezt Beth-nek. Szeirntem nagyon mulattságosnak tartaná. Lehet rajzolna nekem egy csomó nevető arcú gabonapelyhet. Vicces lenne.
- Sophie vagyok - mutatkozom be én is. - Te melyik campuszon tanulsz? - kérdezem kíváncsian, ha már ennyire belsőségesen is kezdjük egymást megismerni. Egyetemista korúnak tűnik. Mondjuk nekem jelenleg 30 éves korig mindenki egyetemista korúnak néz ki. Közben persze hiába próbálkozunk varázslattal, nem sikeürl leszedni ezt a valamit rólunk, ami egyre kellemetlenebb. Vagy le kell borotválnuk a hajunkat, vagy le kell venniünk a ruhákat, ami azért eléggé fura lenne egymás előtt levetkőzni úgy, hogy össze vagyunk nőve... Ahjaj....
- Van valami ötleted, hogyan szabaduljunk meg..bocsánat, de hogyan szabaduljunk meg egymástól? Félre ne értsd, kedves lánynak tűnsz, de volt már egy ikertesóm és...
Furcsa csend van a mondat végén, olyan ami szomorú emlékeket takar. Sokszor én is ilyen csendet hagyok magam után, ha Balthasarról van szó. Ó, az én legjobb első barátom és... És ott a szörnyű csend, és az és befejezetlen marad. Kicsit szomorúan lebiggyesztem a számat, de nem kotyogok bele, hagyom, hogy az az és kicsit kevésbé fájón ülepedjen meg a levegőben.
- A sziámi ikrek élete nem lehet egyszerű.. - teszi hozzá, mire egyetértően bólogatok. valamiért azjut eszembe, hogy akkor ők hogyan... miképpen... szexelnek. Húznak egymás közzé egy függönyt? Egy hangszigetelő függönyt? vaalmikért az az érzésem April is erre godnolhat, a sziámi ikreknél ez az első kérdés általában.
- Háát... kellemetlen lehet... Na jó, én most kikérem a reggeli szünetemet és Monica majd helyettesít - magyarázom, majd segítségkérően ránézek Monicára, aki amúgy elég mogorva és csendes nő. Aztán szépen oldalazva kiosonok a büféből. technikai baleset miatt zárva vagyok. Vagy üzemen kívül helyezem magam egy rövid időre. - Na jó, itt kevésbé bámulnak meg minket... Vajon ha egyessével lecsipegetjük őket, lejönnek? - kérdezem mormogva, miközben próbálok valami megoldást kitalálni, kicist fékre húzódva a kívácnsi szemek elől, a fák és a bokrok takarásában.

visszatérés
to; Sophie


2002. szeptember 6.


zenéd: At The Chime Of A City Clock ● outfited: style

Mostanában már kevésbé lepődöm eg a körülöttem előforduló klülönös dolgokon. Mióta kijárkálok, újból élek társadalmi életet, megszaporodtak a történések is. Sőt, sokszor viccesnek is találom őket, de ma reggel még nem ittam kávét, és ilyenkor még egy bánatos bólintér vagyok. Tegnap sokáig nem tudtam lehunyni a szemem, csak forgolódtam össze vissza. Hol Charlie jutott az eszembe. Helyes e egyáltalán, hogy taálkozgatok vele. Elengedjem? Vagy ne? Aztán mire nagy nehezen elaludtam, Kilianről álmodtam, egy régi fiókos szekrényről, ami tele van a saját fényképünkkel. Nem is tudom mi lenne, ha még egyszer vala be kéne lépnek a Roxfort falai közé. Lehet, hogy nem lennék rá képes. Így  aztán csak hajnali kettő körül tudtam elaludni. Ami nem is akkora baj, mert csak délután lesz gyakorlatom az Ispotályban. Most osztanak majd be minket egy egy plaszti medi mágushoz. Vajon az a...Cherub? azt hiszem azt mondta Serena. Vajon ő is ott lesz? Az is lehet, pont hozzá kerülök. Na de, addigra újból magam kéne, hogy legyek.
- Hűha... Remélem a pelyhek nem készültek selyemhernyóból, mint a Megvadult Unikornisban a vattacukor...
Nem értem, mit mond. Mármint értem, csak fogalmam sincs, milyen a vattacukor az unikornisban. De nem lettem nyugodtam attól, ahogy emlegeti. Kissé kétségbeesetten szomorú hangon kérdezek utána.
- Miért, ott milyen a vattacukor? Mit csinálnak azok a...hernyók?
A hernyó szóra elfintorodom, és nem értem, miért akar valaki olyasvalamit megenni, ami egy hernyóból jön ki. Bleeeh. Sosem jártam még az unikornisban, de ezt nem akarom bevallani neki. Én ugyanis eléggé..hogy úgy mondjam, fura éveket tudok a hátam mögött. Vagyis...tulajdonképpen lehettem is ott, csak annyira be voltam nyomva a sok nyugtatóval, és egyéb dologgal, hogy nem emlékszem. Szia. April vagyok, volt gyógyszerfüggő. És már nem vettem magamhoz semmi pirulát, se erősebb gyógyitalt úgy...1 éve. Klassz bemutatkozó lenne. De tuti, úgy sem ettem volna a hernyós izéből.
- Ezek után én is kétszer meggondolom, hogy egyek-e egyáltalán ilyen gabonapelyhet
Ezt szomorúnak tartom, mármint hogy így esett a dolog, mert én igazán imádom a gabonapelyheket. Jó, gyerekkoromban apa mindig mugli gabonapelyhet vett, de imádtam őket. És ezekenek is egész gyerekkor ízük van. Azt pedig szeretem. Jó lett volna, ha az első gyakorlati napom előtt bereggelizek a gyerekkoromból.
- Sophie vagyok. Te melyik campuszon tanulsz?
Sophie. Milyen kellemes név. Bár a haját jobban irigylem. Minidg is irigyeltem a szép vörös hajó lányokat és fiúkat. Mintha lenne bennük valami plusz dolog. Nem hiszem persze, hogy a hajuk színétől lesznek igazi egyéniségek, de..talán mégis..van benne valami.
- Mandargórás vagyok. Első éves Plaszti medimágián.
Ezt már egy fokkal jobb kedvűen mondtam ki, mert borzasztóan várom a az egészet. Még három év itt az egyetemen, és én is igazi plaszti medimágus lehetek! Olyan jó érzés, hogy végre van egy álmom. Az alapképzésen csak tanultam, de nem volt vele igazi célom. Nem jó érzés céltalannak lenni. Miután véletlenül ikrekről beszélek, kicsit kínossá válik számomra ez a ragadási móka, de valahogy csak kilábalunk belőle. Jobb, mintha egy idős oktatómmal ragadnék össze.
- Háát... kellemetlen lehet... Na jó, én most kikérem a reggeli szünetemet és Monica majd helyettesít -
Óvatosan lépkedve követem Sophiet, és valahol mélyen, a lelkem mélyén sírok. Egyáltalán nem így terveztem ezt a napot, és...mindegy. Kimegyünk a büféből, aminek örülök, mert nem kívánom, hogy az egész diéksereg rajtunk röhögjön. Így is kínos a dolog...
 - Na jó, itt kevésbé bámulnak meg minket... Vajon ha egyessével lecsipegetjük őket, lejönnek?
Hát..próbáljuk meg fejjel megvonom a vállam, és megpróbálom leszedni őket. Egy kettőt nagyon nehezen sikerül lefejtenem a pulcsimról, de baromira ragaszkodnak. De ami még ennél is idegestőbb, hogy közben nevetnek. Hangosan
- Te, szerintem ezek rajtunk röhögnek..-
Eddig sose csináltak még ilyet, valaki tuti megbűvölte, vagy valami löttyöt , port, vagy tudom is én, rájuk szórt. 2 pehely irgalmatlan sok melóval való lefeszítése után, kezdem feladni. Le kéne vennem a pulcsit. Alattam van még egy zöld ujjatlan, szóval az oké. De a hajamból nem tudom kiszedni, és a nyakamon is ktelenkedik egy. Megpróbálom lefeszíteni, de fáj.
- Hajajj. Még a végén plaszti medimágusra lesz szükségünk...
Nevetek fel már kínomban.

[ღ Még a gabonapehely is mosolyog ღ]

ღ Még a gabonapehely is mosolyog ღ

ღ April ღ

(2002. szeptember 6.)

Ruci

Some days, I'm treadin' the water
And feel like it's gettin' deep

Kicsit olyan punnyadt vagyok ma. Az üráimat nem szoktam még meg, hogy ilyen nem összevisszán vannak. Hol csak délelőtt vannak, hol csak délután, egészen estig. Egyébként eddig imádom mindegyik órámat, olyan naiva elsőéves lelkesedéssel ülök mindegyiken és jegyzetelek le mindent. Még a vicceket is leírom, csoda, hogy a tüsszentést nem jegyeztem ki. jasper mondjuk mindig jól szórakozik, hogy mennyire komolyan veszem ezt. Még az évnyitóra is elmentem, pedig nem is volt kötelező, mint a Roxfortban. Igazából túlságosan képben szerettem volna lenni. Élvezem nagyon, hogy nem ugrik rám egy-egy tanár a folyosókon, hogy Miss vanheim mégis mit keres itt ebben és ebben az időpontban és mégis milt rejteget a háta mögött?! Na jó, iagzából a Konyha hiányzik, és egy kicsit a Roxfort is. De most Jasperrel élek és ez minden boldogságom forrása.
Még akkor is, ha tele vagyok vííí-ző gabonapelyhekkel és... és összeragadtam egy egyetemista lánnyal. A hernyós vattacukor jut eszembe, amit Estherrel ettünk. Nagyon finom volt, csak... csak őrjítően ragadt.
- Miért, ott milyen a vattacukor? Mit csinálnak azok a...hernyók? - kérdezi megrökönyödve April. ELhúzom egy kicist a számat, ahogy felidézem a napot és a pillanatot. Még a hajunkat is majdnem levágta a vattacukros bácsi. Modnjuk szerintem csak ijesztgetett minket.
- Hát a hernyóbél van benne, amitől olyan óóriásira megnő  avattacukor. Legalábbis ezt mondta a bácsi. Csak nagyon összeragadtunk, meg ilyenek - sóhajtok fel, ahogy magyarázok, és emlékszem utána valahogy az a finom vattacukor sem tűnt már olyan jónak. Valahogy sosem jutna eszembe ilyen hozzávalót tenni az ehető kajákba, mert nem is tudom. Az olyan groteszk és nem is hangzik túlságosan étvágygerjesztően. - Szóval, az Unikornis furcsa hely. De vicces, csak furcsa - teszem hozzá, és megpróbálkozom azzal ismét, hogy leszedegetem a cuccokat magunkról, de még a bőröm is alig tud elválni tőle.
- Figyu, ezek az szádban is ilyen tapadósak? nem félsz, hogy összeragad a szád tőlük, vagy a torkod, és meghalsz? Az hallottam japánban van egy olyan édesség, ami olyan ragadós, hogy halálos - dünnyögöm a kínlódás közben. Persze ilynekor jutnak eszembe a hülyeségek. Közben a sulira kanyarpdunk, és megörülök, amikor megtudom, hogy ő is Mandragórás. Biztosan ismeri jaspert is. Ő olyan srác, aki mindenkinek feltűnik, ha nem a magassága meg a haja miatt, akkor a lenyűgöző Jasperséggel.
-  Mandargórás vagyok. Első éves Plaszti medimágián.
- Óóó! Akkor biztosan ismered Jaspert is! Tudod, szőke és nagyon magas... - teszem hozzá kissé túl ábrándos tekintettel. - Ő másodéves a medimágusin - magyarázom. - Örülök, hogy megismerhettelek, még ha ilyen intim közelségből is - sóhajtom, mert kicsit kezdem kellemetlenül érezni magam, mert kosos is vagyok és az egyik oldalam már zsibbad is.
Odakint persze nem lesz jobb ahelyzetünk, de még a gabonapelyhek nevetni is kezdenek. Ettől zavaroban elpirulok, mert... mert ez olyan... furán ciki. Még vicces is lenne, de az elején az volt talán, most meg... csak kellemetlen. Próbálkozunk, próbálkozunk, de fájunk is meg minden bajunk van.
- Hajajj. Még a végén plaszti medimágusra lesz szükségünk... nevet fel April, és én is vele nevetek mert ez már olyan röhejes. Végül feladom, és felemelem a pálcám nagy nehezen.
- Előbb adjunk még egy esélyt ennek.. hátha... aztán már mehetünk a szikék alá - modnom én is kínlódva, majd a pálcámat felénk szegezem. - Remélem nem bánod, ha egy kicsit vizes leszel... Aqua Eructo! - dünnyögöm, és arcon csap minket a víz, miközben azon imádkozom, hogy áztassa le rólunk a gonosz kis pelyheket, akik még mindig gyúnosan kacarásznak.

visszatérés
to; Sophie


2002. szeptember 6.


zenéd: At The Chime Of A City Clock ● outfited: style

A vattacukros dolognál azon is elgondolkodom, hogy lehet, én vagyok túl finnyás? A halloweeni bulikon se ettem a nagyon veszélyesnek tűnű édességekből. Még a sikító muffinból sem mertem enni, mert féltem, hogy ciki, ha utána az egész estét szemmel sikítva töltöm. És persze a vérző kézcsonkok, ami bőrtapintású..uff nem, nem, ha ez finnyásság, akkor az vagyok, vállalom. De Sophie egy kicsit nyugtatóbb választ kap, habár ettől nem jött meg a kedvem hozzá.
- Hát a hernyóbél van benne, amitől olyan óriásira megnő  a vattacukor. Legalábbis ezt mondta a bácsi. Csak nagyon összeragadtunk, meg ilyenek -
Hmm..bólogatok, hogy értem, talán egyszer, valami fogadásból megkóstolom, de egyelőre nem ismerkednék meg vele.
-Szóval, az Unikornis furcsa hely. De vicces, csak furcsa.
Hát akkor előbb utóbb oda is eljutok. Kicsit fintorra húzódik a szám, de hogy nehogy azt higyje ophie, hogy miatta fintorgom, hozzáteszem a belső monológom is.
- Hááát..akkor tuti hamarosan oda is eljutok, mert...szóval mostanában képtelen dolgokba kerül, pedig én nem szoktam. Most meg..,mntha valami béna kulimáz rontás lenne rajtam. -
Ehh..ki érti ugyebár...van egyáltalán ilyen rontás? Nem tartom kizártnak. És ez vaon elmúlik majd magától? Vagy..vagy netán külső segítséget kell majd kérnem? Ó anyám, lehet meg kéne említenem az egyik oktatómnak. De mi van ha szembe röhög? Nem akarok beégni...
- Figyu, ezek az szádban is ilyen tapadósak? nem félsz, hogy összeragad a szád tőlük, vagy a torkod, és meghalsz? Az hallottam japánban van egy olyan édesség, ami olyan ragadós, hogy halálos -
Jaj, biztos a Mochira gondol. Ami egyébként nem halálos, csak ha valaki egy csomót töm a szájába, mert egy mohó dög. Én szeretem, néha veszek is egy csomaggal.
- Á, a Mochira gondolsz? Nem halálos, csak óvatosan kell enni. Könnyebb, mint mondjuk..a pelyhek...és hát...a pelyhek nem ragadnak a számban. Lehet nyállal lejönnének, de..ugye nem nyalogatjuk egymást össze mint a kutyák..?-
Kérdem félve, de annyira hülyén hangzik a mondat, ami elhagyja aszámat, hogy a végét elröhögöm. Elképzeltem ugyanis, hogy mint két idióta, kutyaként nyalogatjuk a ruhákat, a hajunkat. Akkor azt hiszem, elhinném, hogy valaki egy rontást szórt rám.
- Óóó! Akkor biztosan ismered Jaspert is! Tudod, szőke és nagyon magas... Ő másodéves a medimágusin - magyarázom.  Örülök, hogy megismerhettelek, még ha ilyen intim közelségből is -
Felkuncogok, és én is kezdek kénelmetlenül ficeregni. Tuti, ha egyszer hazajutok, egy jó nagy habfürdőt veszek. NA meg azért elmesélem majd Charlinek is, hadd nevessen egy kicsit.
- Jasper? Igen, ismerem. Az a hirtelen szőke fiú ugye?
Japser első ránézésre elég ridegnek tűnik, aztán hamar kiderül, hogy jószívű. Ahogy icergünk-ficergünk, érzem, hogy a hajam húzódik, jaj, vége lehetne ennek a ragadásnak...Sophinek mintha lenne még egy ötlete. Jaj, csak ne mégis a nyál legyen. Sima nyál, csiga nyál,semmilyen nyál ne legyen, légysziiii...
- Előbb adjunk még egy esélyt ennek.. hátha... aztán már mehetünk a szikék alá . Remélem nem bánod, ha egy kicsit vizes leszel... Aqua Eructo!
Vizes, hát jó, jobb, mint a nyál, legyen. Ahogy a víz beterít, erősen csukva tartom a szemem, ki se merem nyitni. Ha mindez hiába volt, tényleg mérges leszek. Csukott szemmel várom, hallom e még a nevetést, vagy mást.
- Szerinted sikerült? Én még nem nyitottam ki a szemem...a remény így tovább él...

[ღ Még a gabonapehely is mosolyog ღ]

ღ Még a gabonapehely is mosolyog ღ

ღ April ღ

(2002. szeptember 6.)

Ruci

Some days, I'm treadin' the water
And feel like it's gettin' deep

Kimondva még groteszkebbül hat ez a hernyós vattacukor, de igazából vetekszik a gabonapleyhekkel, amik összetapasztanak minket. A varázsvilág még most is egy csomó meghökkentő dologgal van tele. Hogy lehet ezeket mondjuk természetesen venni? Egy részem még mindig ugyan az a mugli hátterű lány marad, aki egyszerűen... nem értette a beszélő süveget, aki nem értette a seprűket, amivel nem sepregettek, hanem amin repültek... De lassan megszokom, végül is varázsolni is szeretek most már, csak... csak ezek a pelyhek és a hernyós vattacukrok. és a visító rémsajtok a Roxfort vacsijáin, amikor beköszöntött a haloweeni hét. Nem is beszélve a halálos édességekről, amiket modnjuk a muglik is esznek... De azt hiszem April is eléggé kétségbe van esve. Szóval lassan orvosolni kéne a helyzetet, mert lassan minden vendég, aki betér ide röhögni fog rajtunk.
- Á, a Mochira gondolsz? Nem halálos, csak óvatosan kell enni. Könnyebb, mint mondjuk..a pelyhek...és hát...a pelyhek nem ragadnak a számban. Lehet nyállal lejönnének, de..ugye nem nyalogatjuk egymást össze mint a kutyák..?
A mochitól azt hiszem mégis csak távol maradok, túlságosan rémisztőnek hangzik. Jaspert mondjuk legalább nem kell emiatt féltenem, mert utálja az édességeket. A kutyás megjegyzésre meg én is elröhögöm magam Aprillelé együtt. Elképzelni sem tudom anélkül, hogy ne lenne furcsán groteszk, perverz és röhejes. Biztosan jasper jót szórakozna ezen a történeten, hogy mennyire béna vagyok. Inkább jobb is, hogy a jelek szerint egyikünk sem animágus, és nem kezdi el ezt a kijelentést komolyan venni. Egyébként ha állatokká tudnánk változni, akkor is össze lennénk vajon ragadva?
- Jasper? Igen, ismerem. Az a hirtelen szőke fiú ugye? - csak bólogatok egy kis szerelmes vigyoral az ajkamon. Közben csak próbálok kitalálni egy normális megoldást, hogy ne legyünk így örök életünkre, gondolom jasper sem örülne, hogy ha April is velem együtt lenne mondjuk az ágyban... Bár lehet a fiúk mindig is egy háremről álmodoznak, nem? Na jó, ez nagyon groteszk, inkább szabaduljunk meg a golyóktól. összeszedem magam, és vizet fröcskölök magunkra. Érzem, hogy teljesen elázoko, mindenemből csöpögni kezd a víz, de a csukott szemem ellenére is érzem, hogy kevsébé ragadok, és a gabonapelyhek szomorú búúúú és wuuuu hangot hallatva távoznak rólunk. Kilesek az egyik szememmel, aztán a másikkal is végignézem magamat, megtapogatom a hajamat, és megkisíérelek egy távolodást Apriltől. És! És!
ééééés szabadság!
- Huhh, te jó ég - sóhajtok fel, megkönyebbülve. Milyen jó érzés szabadon mozogni. - Azt hittem örökké együtt leszünk - sójatok fel. - Mármint tök jó meg minden, de gondolj csak bele milyen kellemetlen lett volna mondjuk a vécézés - magyarázom, aztán megborzongok egy hideg szellőtől, így gyorsan megszárítom magunkat, hogy a nagy szabadságban ne kapujunk instant tüdőgyulladást. Rámosolygok kicsit bocsánat kérően a lányra, majd sóhajtva visszanézek a büfé felé.
- Hát, azt hiszem vissza kellene mennem. Mivel mégis  csak egy károsult vendég vagy, egy tapadás mentes palacsintával a vendégem vagy - viygorgok rá, és megindulok vissza a büfébe. Közben pedig elhatározom, hogy mostantól óvakodni fogok a pelyhektől, és a pelyhes tányéros emberektől is.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD!

[kibaszottul lebuktam]

kibaszottul lebuktam



2003. május 4.

outfit: alone # megjegyzés: Sophie-nak

Minden megváltozott. Nem elég, hogy bevallottam annak a hülye Caine-nek, hogy szeretem még a rokonságát is a nyakamba vettem, mintha nekem kéne megoldanom az életüket. Képtelen voltam rá, túl fiatal voltam hozzá és egész egyszerűen egy büféből aligha származott rendes bevételem. Apám fenyegető leveli pedig hamar eljutottak odáig, hogy megvonta a teljes ellátásomat és kijelentette: nem kapok semmit addig, míg el nem veszem a lányt, akinek az apjával megállapodtak.
Már nem akartam elválni. Valahogy minden a helyére került Oscarral. Csak azok a dolgok maradtak meg függőben, amik az anyagi dolgokat illeték. A nővérének nem engedtük, hogy „dolgozzon,” helyette beirattam egy tanfolyamra a maradék pénzből. Valami mugli dolog, körmökkel kapcsolatos, szóval nem is igazán értettem, csak támogatni akartam. Barbara még mindig szorongó volt, de szép lassan megnyílni látszott… tehát a legnagyobb gond a kaja volt, így maradt a büfé. Étellel dolgoztam egésznap és persze, hogy megfordult a fejemben, hogy innen kéne ételt vinni.
A két szakács elmentek pihenőre, a váltásig pedig még volt félóra. Sophie is odakint volt, hogy kiszolgálja a kisebb tömeget. Most nem voltak sokan igazából, mert délelőtt volt, ráadásul pont ebéd és reggeli között, ami azt jelentette, hogy szinte mindenki dolgozott vagy órán volt éppen.
Gyorsan a táskámhoz siettem. Kivettem belőle a műanyag dobozokat, majd elkezdtem megpakolni az édesburgonyával, meg a pulykafesírttal. Abból mindig rengeteg volt itt, mégis csak erről volt híres a büfé. Nem egyszer fordult elő, hogy nap végére túl sok maradt és a kukában kötött ki. Érdekes, akkoriban meg sem fordult a fejembe, hogy el kéne vinni belőle.
Tudtam persze, hogy rosszban sántikálok, így minden egyes neszelésre felkaptam a fejem. Caine, baszki, még lopok is érted… - futott át a gondolat az agyamon, majd lecsuktam az első dobozt és jött a következő adag. A tekintetem persze a sütőtökös pitére vándorolt. Egész egyszerűen elképzeltem Barbarát, hogy abból enne és boldog lenne… szóval muszáj volt vinnem neki abból is.
Már a mások műanyag dobozt nyitottam ki, mikor az ajtónál zajt hallottam. Bepánikoltam, majd felemeltem a kezemet, de még mindig háttal az érkezőnek. Nem akartam ránézni, hogy lássa, jóformán vérvörös az arcom a lebukástól.
– Nem csináltam semmi rosszat! – Mondtam túlzottan is magas hangon. Nos gyerekkoromban ebből tudta az anyám, hogy igenis büntetést érdemlek. Sosem voltam kifejezetten jó hazudozó, színésznek is a lehető leggyatrább lettem volna… így hát megfordultam, hogy Sophie-ra pillantsak. Csak ketten voltunk, más meg nem sétálhatott be csak úgy a konyhára.
– Meg tudom magyarázni! – mondtam még mindig fölfelé tartott kezekkel. Éppen csak annyira emeltem el a tekintetem Sophie-ról, hogy a gyűrűmre nézzek. Caine, meg fogsz dögleni…

[ღ Jótékonysági lopás ღ]

ღ Jótékonysági lopás ღ

Armin

(2003. május 4.)

Ruci

én az éheseknek
hallom hallgatását
míg a jóllakottak
csámcsognak beszélnek

Kellemes tavazsi délelőtt van, olyan átlagos forgalommal. Szeretem ezeket  aholt időket, ilynekor még van is időm gondolkodni. Iagzából még nem is nagyon baj, hogy itt dolgozok, legaléább nem ülök otthon tétlenül. Azért mégis csak örülök, hogy így kicsit hasznos is tudok lenni jasper számára, neki még ideje nincs dolgozni se, vagy akkor még az esti közös összebújásorkól is lemondhatunk. Jól van ez így, minden kis apró galleont félre teszek, hogy ha kell, akkor ne érezzük magunkat úgy, hogy nincsen semmink.
Kellemesen süt a nap, olyan tipikus tavaszi délelőtt van. leginkább csak szendvicseket és kávékat vagy üdítőket kell kicipelnem, amiket még most is nagyon lassan és nagyon óvatosan tudok kiszállítani. Általában Armin az ügyesebb de ő a konyhában matat valamivel, és mégis csak elboldogulok én is. Persze az ember azt hinné, hogy szerzek némi rutint a tálcázással, de ez nálam nem iagzán tűnik úgy, hogy sikerülne. Legutóbb is kiesett a kezemből a tálca, és akkor takaríthattam fel. Szerenécsre a tuladjonos nagy ritkén van ott, ahol mi is dolgozunk, általában az irodájában ücsörög, és a legújabb furcsaságokon töri a fejét. A kacagó müzlik nagyon jó karriert futottak be, egy időben mindenki azt akart enni. Látástól vakulásig. Én amióta összeragadtam Aprillel, inkább csak kerültem őket. Néha most is úgy érzem, hogy gúnyosan engem nevetnek ki, pedig ezek már új müzli generációk. lehet rendelkeznek valami furcsa kollektív tudattal, vagy ilyesmi. A varázsvilágban mág midnig anyni minden fura dolog megtörténhetett, hogy meg se lepődtem volna ezen se.
Öntudatra ébredt müzlik. Az új horror film. Bemutató 2003 nyara.
Na jó, ezek a gondolatok jelzik leginkább azt, hogy ideje lennem bemennem a konyhára és inni valamit. Legalább az üdítőkből ihattunk, mert végül is rossz fényt vetne  abüfére, ha a diákmunkások szomjan halnának itt. Ebédet is kaptunk, ennek is örültem, bár igazából nekünk nem volt szabad csak úgy ellapátolni a pultból a sok kaját. Amúgy is fájni kezdett a lábam, és már végre nem jött egy új ember sem, akinek lfel kellett venni a rednelést, szóval végre kicist berohanhatok inni, meg úgy egy picit emberré válni.
Ahogy belépek a konyhába megcsap a jellegzetes pulyka illata, és a köretek keverékének kellemes aromája. Össze is fut a nyál a számban, ezen a helyen folyton éhes vagyok. Egy időben azt hittem, hogy terhes is, de az végül is kiderült, hogy nem. Csak valamilyen oknál fogva úgy ettem, mint valami bélpoklos harmadim világbeli árva. Szóval éppen csak meglátom Armint, ahogy háttal áll nekem a pult előtt, gondolom éppen megnézte elég meleg-e, de aztán hirtelen felteszi a két kezét, mintha valami bűntényen kaptam volna, és furcsán mesefigurásan vékony hangon megszólalt, amitől pedig én rezzentem össze. Nem vagyok hozzászokva a hirtelen mozdulatokhoz.
– Nem csináltam semmi rosszat!  Meg tudom magyarázni! - pillant rám Armin miközben nagyokat pislogva bámulok rá, és még el is hinném, hogy nem csinál semmit, de látom a háta mögött a műanyag dobozokat, az egyik épp csukva van és megtömve áll finomsággal, a másik pedig éppenc sak félig van. Ránézek Armin ijedt arcára, a dobozokra, aztán a tekintetét követve  agyűrűre, és sóhajtok. Megtörlöm a kezem a büfés felszolgáló kötényemben, és közelebb lépek hozzá.
- Psszt, még meghall Teresa - kacsintok rá, és amikor mellé állok a pulra nézek, és előveszek egy másik üres dobozt. - Biztosan okkal teszed, segítek -- suttogom alig hallhatóan, és a szabad kezemmel megpaskolom Armin karját.
- Még mit tegyek? Jöhet a süti? - kérdezem, és ha válaszol, akkor gyorsan én is pakolni kezdem az adagot. mosolyodom el bíztatóan, de nem merek nagyon tolakodó lenni. Közben az ajtó mögül megint motozás hallatszik. Teresa éppen cigiszünetet tarthatott, ezért lehetett Armin idebent egyedül.

[kibaszottul lebuktam]

kibaszottul lebuktam



2003. május 4.

outfit: alone # megjegyzés: Sophie-nak

Tudhattam volna, hogy ez lesz. Ha az ember tilosban jár, abból sok jó nem sülhet ki. Ezt tanultam egész gyerekkoromban, mégis most, hogy Caine bekerült az életembe, ezt is megléptem. Túlságosan is felelősséget éreztem Barbaráért és Alexért, mintha az én testvéreim is volnának. Na meg, egy egészen kicsi részem azt sem szerette volna, hogy Caine maga éhen haljon… miután végre kifestett a konyhát, amit legutóbb kértem tőle.
– Psszt, még meghall Teresa – dünnyögte Sophie. Láttam, hogy látja, ahogy a gyűrűmet bámulom, mint valami talizmánt. Tényleg az volt, még ha bevallani fájt is. Boldog voltam. Egészen boldog, hogy Caine a férjem… annak nevezhettem, annak is éreztem, mert együtt éltünk és én tényleg mindent feladtam érte. Szar volt a csóróság, nem ehhez voltam szokva, de képes voltam összeszorítani a fogaimat és tűrni azért, amit választottam.
– Biztosan okkal teszed, segítek– mondta, egészen halkan. Megpaskolta a kezemet, de én ugyanúgy döbbenettel pillantottam rá. Hogy lehet valaki ilyen… ilyen ártatlan? Sophie-ban egy csepp rosszindulat sem volt, ráadásul úgy tűnt, hogy még az állása sem érdekli, inkább segít mindenben.
A kezembe vettem hát a merőkanalat és az édesburgonya püréből raktam újabb, meg még újabb adagot a műanyagdobzba. Egyelőre nem vágtam bele miért csinálom, szólni sem tudtam. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam, mi ez az egész, ami itt történik. Jóban voltunk Sophie-val, barátok voltunk, de nem hittem volna soha, hogy ezért átnéz a lopáson.
– Még mit tegyek? Jöhet a süti? – kérdezte, ahogy a kezébe vett egy másik műanyagdobozt, amit az előbb hoztam ide a táskámból.
Lassan bólintottam.
Elképzeltem, ahogy Barbara mosolyogva tömi az édességet, vagy hogy az ágyban fekve etetem Caine-t… jó ez túlzás, de a szexuális életünk még sokkal, de sokkal jobb lett attól kezdve, hogy felvállaltam őt és minket. A kapcsolatunk nyílt tény volt és még az apámnak is megmondtam: ő az, akivel lenni akarok.
– Köszi… – suttogtam.
A telepakolt edényre rázártam a tetőt, még nem voltam képes Sophie szemébe nézni. A lehető leggyengébb pillanatomban kapott el… kicsit szégyelltem, hogy ilyen teszek a házasságom kedvéért. Más nem tudta, milyen szegénységben élünk, hogy Caine háttere, milyen. A szegénység persze enyhe szó, azt a házat már csak a por és a kosz tartotta össze, meg a mágia, amivel megbabráltam egy kicsit.
– Caine húga és a nővére éheznek… és mi gondoskodunk róluk… – nyeltem egyet. Tudtam, hogy az eksüvőről is kéne vele beszélnem, mert Sophie azt sem tudta, legfeljebb, hogy ki akarok költözni a kollégiumból, mert őt kérdeztem meg, hogy szerinte el lehet-e menni félév közben egyáltalán.
Megköszörültem a torkomat. Úgy éreztem, elment a hangom és nem tudok többé beszélni sem, de muszáj volt. Sophie miattam kockáztatta a munkáját és persze a hírnevét is, mert Herfordshire nem volt olyan nagy, hogy egy ilyen után könnyen kapjon melót.
– Összeházasodtunk Szilveszterkor Oscarral.– Sütöttem le a szememet. – Hozzáköltöztem.

[ღ Jótékonysági lopás ღ]

ღ Jótékonysági lopás ღ

Armin

(2003. május 4.)

Ruci

én az éheseknek
hallom hallgatását
míg a jóllakottak
csámcsognak beszélnek

Kicsit sokat aggódtam mostanában Armin miatt, olyan volt,. mintha az egyik pillanatban valami hatalmas teher nyomta volna a vállát, aztán meg szinte madarat lehetett volna vele fogatni. ismerem már anynira, hogy tudjam, mikor boldog, még ha nem is szokott ugrálni meg dúdolni vagy énekelni öröméban vagy elvarázsolt pillanataiban. Néha modnjuk én szoktam, mindenki nagy örömére - vagy bánatára -, de hát Armin mégis csak Armin. És ez az Armin olyan kétségbeesett tekintettel nézett rám az előbb a nagy barna szemeivel, mint egy kiskutya, hogy aztán a gyűrűjét bámulja. Hát igen, gondolom sok izgalmas és érdekes dolog történt vele mostanában, de az egyetemen is felgyorsultak a dolgok, és hát... Jasperrel most mi is nagyon nagyon nagy bajban voltunk. Nem is tudom talán emiatt kicsit ideges is vagyok, de Arminnak segítenem kell, ezt tudom. Jasperrel is megodljuk a dolgokat. Valéahogy. Ha ötszázu álmatlan éjszaka után is, de megoldjuk. Egy olyan alak miatt nem tartóztathatják le, aki megkeserítette az egész gyerekkorát, és aki elrabolt és csak... önvédelem volt az egész. Olyan mnélyre akartam azt a napot temetni, hogy egyszerűen nem akartam tudomást se venni róla. Pedig most is megtalált minket is a valóság.
Csendesen és gyorsan lépek mellé, hogy segítsek a pakolásban, most Arminnak kellet segítenem, az én életemmel ráértem aggódni. Csendesen pakolászunk egymás mellett, miközben fülelek és néha hátra-hátra lesek, hogy nem jön-e a kedves konyhás néni, hogy aztán üvöltsön velünk. Pedig aki rászorul attól nem lehet sajnálni az ennivalót. és itt nagyon sok van. És nagyon sokszor el sem fogy.
- Caine húga és a nővére éheznek… és mi gondoskodunk róluk… - töri meg a csendet Armin én pedig nagy szemekkel pislogok rá. Nos, igen Oscar Caine sokat kereste itt, meg általában egészen bájosan civakodtak a közös óráinkon is, de nagyon keveset tudtam Armin kapcoslatáról. olyan illetklennek tartottam erről faggatni, főleg, hogy általában mindig mérges volt Oscarra valamiért. De ő sosem tűnt olyan szegénynek, hogy éhezzen. Mindig olyan nagyon tette-vette magát, meg minden, így hát nem csoda, hogy egy hatalmas, csodálkozó Óóó-ra nílt a szám, és a szemem is.
- óóóó. Szegények - motyogom, és inkább még pakolok egy-egy kanál ezt-azt még a dobozokba. AUz éhezs szörnyű lehet. Nem akarom, hogy Jasper is éhezzen és börtönbe kerüljön. Akkor nem tudnék neki minden nap adni valami kedvenc sós rágcsálnivalót. A börtönbe midnig főzelkékek vannak, amiket a kövér emberek mernek ki egy hatalmas kondérból. Bár nem tudom milyen lehet az Azkaban. Nem is akarom tudni. Azt se, hogy Jasper megtudja milyen.
– Összeházasodtunk Szilveszterkor Oscarral. Hozzáköltöztem süti le és magyarázza Armin, miközben én most már teljesen felé fordulok, a helyén hagyva a dobozokat és összecsapom a tenyerem, hogy aztán megint Óóó-zzak egyet.
- Óóóóóóó! Hát ez de csodálatoos! A szerelem olyan nagyon széppé teszi a dolgokat és biztos vagyok benne, hogy Előbb utóbb kilábaltok ebből - ölelem meg Armint barátiasan, aztán ezt az alkalmat megtöri az ajtó felőli szöszkötölés, és az ismerős döngő léptek zaja.
- Ez Teresa. Indulnunk kell - motyogom, és gyorsan lezárom a dobozokat, kerítek nekik egy tasakot, amibe beledobálhatjuk a dobozokat. Megragadom Armin kezét, és amilyen gyorsan csak tudom, kihúzom a hátsó ajtón, ami a kukás sikátoros hátsó kis rszre vezet, ahol általában csak a szemetet visszük ki. Ránézek Arminra, hogy most merre menjünk, ugyanis a szökési tervem egyedül eddig tart. Hallom Bentről, ahogy Teresa kiabál utánunk.
- Jaaj,. Armin rosszul lett haza kell kísérnem, majd ledolgozom - magyarázom kiabálva és gyorsan kiloholok Amrinostól, szatyrostól az utcára, messze a büfétől.
- Na jó, most merre?

[kibaszottul lebuktam]

kibaszottul lebuktam



2003. május 4.

outfit: alone # megjegyzés: Sophie-nak

Nem tudom. Sophie óóózása nem sokat segített a hangulatomon. Lényegében látta, ahogy lopok a konyháról, ami a büféhez tartozott… a munkahelyünkhöz. Előbb-utóbb az ilyen dolgok kibuknak, vagy elszólja magát, vagy összeveszünk és azért árul be, én meg mehetek az utcára. Jelenleg az egyetlen pénzforrásom ez a munka volt, meg Caine gyakornoki melója a minisztériumnál. De négy ember eltartására ez már ennyi idő együttlét után is eléggé látszott, hogy nem elég.
Ahelyett, hogy védekeztem volna, inkább beavattam a történtekbe. Megházasodtam, eldobtam magamtól az aranyvérű élet előnyeit… mert egész egyszerűen tényleg készen álltam végre önmagam lenni. Az önmagam pedig az volt, hogy engedek a vágyaimnak, hagyom magam szerelmesnek lenni és ezeket az érzéseket meglovagolva festek. A támogatóim eltűntek, mert annyira átadtam magam ennek, így hát megvenni sem vette meg senki a képeimet mostanában.
– Óóóóóóó! Hát ez de csodálatoos! A szerelem olyan nagyon széppé teszi a dolgokat és biztos vagyok benne, hogy Előbb utóbb kilábaltok ebből – ölelt meg hirtelen a hírre megint egy óóózás keretében. Jó, hát sejtettem, hogy a házasságra majd nem vágja az arcomba, hogy mekkora hülye voltam. Talán el sem húzódik, ha nem jönnek a döngő léptek.
– Ez Teresa. Indulnunk kell – mondta és gyorsan bedobálta egy tasakba a kaját. Persze a táskámba kellett volna bepakolni, hogy jobban elrejthető legyen. Így viszont már húzott is kifelé Sophie az utcára. – Jaaj,. Armin rosszul lett haza kell kísérnem, majd ledolgozom – magyarázott tovább. Teresának szóltak ezek a szavak persze, mert ő a hátunk mögött kiabált, hogy „hovahova.”
– Khöm… khöm… – játszottam el egy erőltetett köhögéssel. Aztán hagytam magam az utca felé húzni. Nem igazán voltam most erre felkészülve, mármint még kulcs sem volt nálam, mert mindenem odabent maradt. Na jó, tény, hogy anélkül sem lehetetlen bemenni, hiszen a pálcám a zsebemben volt.
– Sophie… – kezdtem, de addigra már ott voltunk a tömeg közepén, akik ide-oda sodortak. Akik nem az órájukon voltak, éppen ott lófráltak, hogy kávézni menjenek vagy befelé a büfébe.
– Na jó, most merre?
Úgy néztem rá, mintha bolond lenne. Honnan tudjam merre? Nem én rángattam ki magamat… mármint én csak bedugtam volna a táskámba a dobozokat, hogy aztán este meglépjek. Nem kellett volna ekkora körítés, de Sophie kissé túlreagálta Teresa közeledését, akit amúgy is jobban érdekelt saját maga, mint bárki más körülötte.
– Hoppanálva lehet csak Caine-ékhez… hozzánk menni… de kétlem, hogy örülne, ha látnád, hol lakunk. Szóval… nem kéne elkísérned oda. – magyaráztam és végig túrtam a hajamat. Az a lakás egy kész romhalmaz volt. Tény, ami tény, én magam sem annyira mutogattam volna.
– Többé nem kapok pénzt otthonról. Caine-t választottam. – Magyaráztam és megköszörültem a torkom. – Figyelj. Az nem is ház, csak egy rom.

[ღ Jótékonysági lopás ღ]

ღ Jótékonysági lopás ღ

Armin

(2003. május 4.)

Ruci

én az éheseknek
hallom hallgatását
míg a jóllakottak
csámcsognak beszélnek

Még most is hevesen kalimpál a szívem, mintha csak most esne le a testemnek, hogy mégis mit csináltunk. Végül is tényleg loptunk, de igazából csak jótékonykodásból. Ha akarnám még drámaian el is énekelhetném az Aladinból a kenyeres dalt, amikor mindeki üldözi szerencsétlen srácot pedig csak éhes és kenyeret akar enni. Mosnjuk nagyjából itt is az éheseknek adunk enni, de legalább nem csak egy falat kenyeret. Ez azért mégis csak jobb. De ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy este nem fogok tudni aludni, mert azon fpg járni az eszem, hogy de mégis mi van ha látták, csak nem szóltak, és csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy lecsaphassanak ránk, és kirúgjanak mind a kettőnket. Te jó ég, nem akarom, hogy kirúgjanak. De akkor is segíteni kellett Arminnak, és kész!
Gyerünk, Sophie, nyugodj le, menni fog, csak vegéyl egy naaagy mééély levegőőőt. Meg még egyet.
Egyébként is Armin a szegény férjének visz enni, meg az ő családjának! Hát ez tényleg szörnyen megható áés nagyon imádnivaló gesztus, de komolyan. Iagzából még túlságosan örülök a hírnek is, mint hogy szomorú legyek, amiatt, hogy erről nem is beszéltünk. Sokszor a dolgokra várni kell, és Armin is akkor meéslt erről, amikor elérkezettnek látta az időt. Amúgy lehet hogy kicsit túlizgultam ezt a szökést meg minden, de úgy éreztem magam, mint nyúl a hurokban, pontosan olyan nyugodtan, és hát muszáj volt valamit cisnálnom, aminek következtében kint ácsorgunk a konyha mögötti utcán, mint két eltévedt túrista. Nagyjából úgy is érzem magam.  De legalább a pálcám nálam van. Meg azt hiszem Arminnál is.
– Hoppanálva lehet csak Caine-ékhez… hozzánk menni… de kétlem, hogy örülne, ha látnád, hol lakunk. Szóval… nem kéne elkísérned oda - magyarázza mire én csak a cipőm orrát nézem, és nagyon gondolkodom, hogy mit csináljak. Iagzából azt hiszem tényleg túllőttem a célon ezzel a kirohanással, de nem is tudom miért. De a hír hallatán szomorú leszek. Szegénynek lenni nem túl jó, és valahogy azt szeirntem sneki se érdemeli meg, hogy még egy egyszerű büfés kajára meg sütire se futja. Ez valahogy olyan szomorúvá tesz, hogy újra érzem magamban a tettvágyat.
- Naa, lehet, hogy nincs is otthon senki, nem? Oscar mostanában azt mondtad gyakorlatokon van a Minisztériumban - emlékszem vissza néha miket fecsegett csak úgy Armin róla. Iagzából elég sokszor róla beszélt és akit utál az ember arról ennyit sose mesél. - Meglephetnéd őket vele - teszem hozzá és a kezünkben lévő kajára nézek.
– Többé nem kapok pénzt otthonról. Caine-t választottam. –Erre nagy szemekkel nézek arminra és még a szám is tátva marad. Még jó, hogy nincs a környéken bogár biztos belerepült volna, de ez... De Ez! Olyan romantikuuuuus. - Figyelj. Az nem is ház, csak egy rom.
Éppen készülnék válazsolni, hogy de hát a szerelem mindent legyőz, és biztosan lesz még jobb is, meg hát ha romos, akkor majd segítek valamit benne nem romossá tenni, mert Bűbájtanból még egészen jó is vagyok, de aztán valaki megáll megöttünk és megszólal.
- Éppen ezért nem kell veled maradnod tovább - hangzik fel a szigorú tónusú hang és felé fordulva látok egy idősebb Armint.

[kibaszottul lebuktam]

kibaszottul lebuktam



2003. május 4.

outfit: alone # megjegyzés: Sophie-nak

Ez volt az első, hogy loptam… a szívem őrült kalapálással jelezte, mennyire nem elégedett ezzel az egésszel. Nem kellett volna így tennem, hiszen nem így neveltek. A szüleimnek mindig elegendő pénze volt ahhoz, hogy elmenjek megvenni, amit akarok. Csak nem rég jöttem rá, hogy az apám miatt semmi vagyok. Vagyontalanul nem voltam különleges, csupán olyan, mint a többi egyetemista, aki próbált életben maradni kevés fizetésből. Ráadásul nekem - Caine-nel együtt működve - két lányt is fenn kellett volna tartanom.
- Naa, lehet, hogy nincs is otthon senki, nem? Oscar mostanában azt mondtad gyakorlatokon van a Minisztériumban - mondta Sophie, mikor ellenkezni próbáltam a hazafelé sétálás ellen. Nem akartam igazából megmutatni neki, hol élünk… Caine állandóan titkolta a valódi énjét. Úgy éreztem, nem nekem kéne lelepleznem Sophie előtt, habár épp az előbb böktem ki, hogy szegények vagyunk. Az persze enyhe kifejezés volt.
- Nem tudom, Sophie… én… - dünnyögtem és lesütöttem a szememet. - Az a hely tényleg szörnyű. - Folytattam aztán, kissé kiszáradt torokkal. Nem érthette persze Sophie, míg nem látja a helyet. Tényleg az én kevéske mágiám tartotta egyben az egészet. Amikor először mentem arra, csak egy rom volt, most pedig egy romos otthon. Már azt is elterveztem, hogy majd kifestem virágosra a falakat, hogy Barbara jobban érezze magát. Őt viselte meg legjobban a család helyzete és múltja.
-  Meglephetnéd őket vele.
Tényleg aranyos lett volna, ha mire hazaérnek, már ott várja őket a finom vacsora. Barb is iskolában volt, Alex meg a tanfolyamon… és Caine, hát ő is estig a minisztériumban dolgozott. 
Végül bólintottam Sophie szavaira.
Hoppanálni kellett volna, hogy gyorsabban érjünk oda. Ezért hát körbe néztem, látok-e a környéken varázstalant vagy bárkit. Hertfordshire-ben éppenséggel ez is előfordulhatott volna, én pedig nem akartam még annál is nagyobb bajba keverni magam, mint amiben voltam. Szinte éreztem a zsigereimben, hogy le fogok bukni még ezért a lopásért is.
- Éppen ezért nem kell veled maradnod tovább - Angol, de durván keleties akcentussal csendült fel mögöttem. Ismerős volt a tónus, de ahogy megfordultam azonnal ismerős barna szempárt pillantottam meg. Az őszes haj most még szürkébbnek tűnt… de ugyanolyan erősnek tűnt apám, mint máskor.
- Caine-nel fogok maradni. - Feleltem csendesen, üdvözlés helyett. Nem voltak már kedves szavaim az apámhoz. A bátyáimon keresztül fenyegetett meg eddig… nem gondoltam volna, hogy személyesen idejön, de legalább tudtam, milyen céllal került ide.
- Mire jó ez fiam? Ott az örökséged, egy hagyomány, ami biztos pont lesz… ez a Caine gyerek egy bűnöző családból származik. Igen. Utánanéztem. - Magyarázta apai szigorral, de legalább angolul beszélt, hogy Sophie se legyen kirekesztve.
- Ha azért jöttél, hogy lebeszélj róla, nem kell erőlködnöd. Mehetsz haza.
- Azért jöttem, hogy megnézzem, hol él a fiam. - Érintette meg a vállamat, amire kicsit meghatódtam. Apám jó ember volt, csak szigorú és merev. Most viszont gyengéden érintett.
- Eljössz hozzám egy kávéra? - kérdeztem. Rövid bólintás érkezett válaszként, én pedig Sophie-ra pillantottam: - Ő egy barátom, Sophie Vanheim. Ő is velünk kávézik ma. - Tettem hozzá és már vezettem is őket az egyik sikátorba, hogy aztán hoppanáljak.

[ღ Jótékonysági lopás ღ]

ღ Jótékonysági lopás ღ

Armin

(2003. május 4.)

Ruci

én az éheseknek
hallom hallgatását
míg a jóllakottak
csámcsognak beszélnek

Látom Arminon hogy menbnyire nyomasztja a helyzet, igazából beleképzelve magam, ugyan így gyötrődnék. és még Oscart is megértem, hogy ennyire titkolja az egész származását. Nagyon-nagyon rossz lehet neki, és még csak nem is ismerem úgy, hogy beállítsak hozzá. De Armin jót akar. Majd ha ott találkozunk mégis vele azt mondom, hogy én beszéltem rá arra, hogy menjünk együtt... Ami igazából így is volt, de annyira szerettem volna segíteni. Armin a barátom és nem hagyhatom cserben. Azért megkönnyebbülve sóhajtok, amikor rábólint a javaslatomra, és én is körbenézek, hogy el tudjunk hoppanálni. Ez a hely sem volt teljesen varázslós, mint mondjuk úgy semmi, maximum egyedül a Roxmorts, amiről tudok. Szóval nem kellene ráhozni senkire a frászt, hogy mni itt éppen elpárolgunk egy másik helyre ami ki tudja hogy hol van- Ám mielőtt behúzódnánk egy sikátorba, megjelnik Armin idősebb, komorabb és kissé ijesztőbb hasonmása. Hirtelen úgy érzem magam, mint akit lopáson kaptak rajta... Bár végül is éppen azt csináljuk, csak hát erősen kétlem, hogy ezt Armin apja tudná. Mégis kissé elpirulok zavaromban.
- Caine-nel fogok maradni. - válaszolta Armin mire kicist úgy érzem, hogy nagyon nem kellene ennek a belsőséges jelenetnek a része legyek, de kihátrálni sem tudok, mert nálam van a fél adagnyi kaja. Nerm merek beleszólni, meg megszólalni, de azért elég paprikás és feszült köztük a hangulat, ami miatt elszomorodom. Valahogy sejtem miért. Armin végül is aranyvérű, és ezek szerint rajtam kívül nem mindenki örülhetett a házasságuknak.
- Eljössz hozzám egy kávéra? Ő egy barátom, Sophie Vanheim. Ő is velünk kávézik ma - mutat be, én meg csak zavartan motyogok valamit, majd észbe kapok, és kezet nyújtok. Aranyvérüekkel mindig stresszes találkozni Ben és Aiden más volt, bár azt hiszem Albert is. Ő csak furcsa, szimplán, de Armin apukájából áradt valami rájuk jellemző elegancia és hűvösség.Végül csak sikerül elhoppanálnunk, miközben véletlenül, fene se tudja hogyan, de kettejük közzé kerülök.
Amint végre Armin elhoppanál egy nagyon szomorú, sötét helyre érkezünk egy romos ház elé, amit nem is tudom, talán maximum a szentlélek tarthat egyben, meg mondjuk némi varázslat. Armin apja körbenéz az arca meg olyan kifejezéstelen, hogy nem is tudom mi járhat a fejében.
- Biztos, hogy van itt kávé, fiam? - kérdezi, és megindul, ám mielőtt rendesen a házba érnénk, ahol nincs kerítés sem. csak a kiégett lepusztult fűmaradványok meg göcsörtös megszáradt homok-sáros kupacok, elénk keveredik egy hajléktalan vagy kéregető, aki mintha egyenesen a házból jött volna ki. Sovány és büdös. Alkohol és egyéb nem túl tisztaságra jellemző szagokat áraszt magából.
- Azt hiszem le kéne zárni mágiával a házatokat - suttogom halkan, miközben a hajléktalan a kezét szinte az arcunkba nyomja. - Vagy mondjuk kellene pár német juhász vagy rottwailer...
- Gazdagok! Gazdagok! Pénzt! - kiabál teljes hangerőből, és megragadja az egyik kajás zsákot, Armin kezében és húzni kezdi. Hirtelen az se tudom, mit csináljak, így felkiáltok és a messzeségbe mutatok.
- Te jó ég! Egy rendőr! - mondom, aztán mivel kizökken a fickó megfogom a két másikat és beszaladok velük Oscarék házába. Vagy házának falai közzé.

[kibaszottul lebuktam]

kibaszottul lebuktam



2003. május 4.

outfit: alone # megjegyzés: Sophie-nak

Nem akartam, hogy apám lássa azt, ahogyan élek. Nem azért, mert szégyelltem, egyszerűen csak nem akartam, hogy bíráljon a döntésemért. Fogalma sem volt mit érzek, hiszen az ő szemében a szerelem másodlagos dolog volt. Sosem szerette igazán az anyámat, ő csak egy eszköz volt neki, akivel még több begolyáshoz jutott.
- Biztos, hogy van itt kávé, fiam? - kérdezte apám, ahogy végignézett a kráterekkel teli piszkos utcán. Láttam, ahogy fintorogva kerülgeti a pocsolyákat. Ezen a helyen a kéregető és a hajléktalan mindennapos látvány volt. Engem már persze nem támadtak le, mert látták melyik házból jövök ki és az ugyanolyan mocskos és nyomorult volt, mint a többi.
- Tudom, hogy nem tetszik, de igen, van kávé. - Sóhajtottam és csendesen mentem tovább, miközben apám elegáns Armani öltönyét egyre több szempár figyelte a távolból. Reméltem, hogy nem szűrik ki a közöttünk lévő hasonlóságot... ami elég lehetetlennek tűnt.
A házhoz érve egyenesen onnan sétált ki valaki. Nem, mintha tenni tudott volna ellene bárki is itt. Nem volt kerítés, normális ajtó sem és gyakran még fal sem. Nálunk pedig napközben senki sem volt ott. Barbara iskolában volt, Alex a tanfolyamon.
- Azt hiszem le kéne zárni mágiával a házatokat - jegyezte meg Sophie. Fogalma sem volt, milyen volt itt élni. - Vagy mondjuk kellene pár német juhász vagy rottwailer...
Megköszörültem a torkom.
- A mágia itt kevés. - Sóhajtottam fel. Persze nem volt sok időm magyarázni, mert odalépett hozzánk a fickó és megpróbálta kirángatni Sophie kezéből az egyik csomagot. Valamit üvöltött is, de nem volt időm felfogni. Csak odaléptem és eltéptem a kezét a szatyortól.
- Te jó ég! Egy rendőr!
Sophie kiáltására a támadó összerezzent, majd hangos káromkodások közepette menekülőre fogta. Így hát a szegényes ajtóhoz léphettünk, ami persze egy még szegényesebb házba vezetett. A konyhát is csak a mágiám tartotta egyben. Azonban most, hogy mindenki belépett egy pálcaintéssel lezártam az ajtót. Nem volt annyi időm, hogy komolyabban foglalkozzak vele. Az ilyen mágia csak néhány óráig tartott.
- Az ott jobbra a konyha. - Mondtam. Apám persze morgolódva indult meg és huppant le az asztal elé. Sophie meg egy szúrós nézést kapott, mikor le akart ülni a másik székre. Nálunk a nők sosem ültek egy asztalnál a férfiakkal.
- Apa... Sophie, ülj le nyugodtan. - Tettem hozzá a lányra pillantva, majd a kotyogós kávéfőzőt kezdtem szétcsavarni. Aztán már töltöttem is meg vízzel és kávéval.
- Szóval ezért adtad fel az életed... - jegyezte meg apám és megint körbe nézett. - Otthon felőlem festhettél is volna... - rázta meg újra a fejét, ahogy találkozott a pillantásunk.
- De én szeretem Caine-t. - Feleltem és leültem oda hozzájuk az asztalhoz, míg a víz felforr. Nem akartam ezt jobban magyarázni, már csak azért sem, mert itt volt Sophie és nem akartam kihagyni a beszélgetésből.
- Tehát egy férfivel akarsz lenni. - Sóhajtott fel apám újra, ugyanolyan gondterhelten, mire én csak biccenteni tudtam. Tényleg ez volt az igazság. - Ennek súlyos következményei lesznek, fiam. Nem jöhetsz többé haza... és nem gyakorolhatod a vallásunkat sem.