Sakáltanya

A Sakáltanya nevű szórakozóhely Hertfordshire kertvárosában helyezkedik el. Az Oak Street 52. szám alatt. Az egyetemváros fiatalsága előszeretettel ül be egy egy sörre, vagy épp erősebb italra. Kívül és belül meglehetősen modern képet mutat a hely. Kívülről talán kicsinek tűnik a hely, de belül meglepően tágas. Még egy színpad is elfért, mely teret ad alkalmi együtteseknek, hogy esténként szórakozhassanak a vendégek. Emellett egy tágas bárpult is, és egy pár elkülönített boksz is szolgálja a vendégek kényelmét. Hátul viszont egy kisebb iroda is helyt kapott, ahol a tulaj, Elektra Skouris az ügyeket intézi, és tárgyal a megrendelőivel. Ide idegeneknek a legszigorúbban tilos a belépés.

minifesztivál
to; Charlie


2002. június 30.


zenéd: People Are Strange ● outfited: style

A nyár mindig olyan jó kedvre derít, mintha az egész stresszes gyakorlati félév nem is lett volna. A kórházban töltött unalmas hajnali órák emlékei a nővérszobákban úgy halványulnak el a fejemben, mint egy kellemetlen álom az ébredés után. Minden egyes órával, nappal halványabb. Az idő is kevésbé felhős, már már szinte fullasztó, amitől még inkább érzem, hogy vége az félévnek, berobbannt a nyár. A  koliból való kiköltözésem napján ragadt a kezemhez egy kisebb szórólap, ami egy helyi zenekaroknak szóló minifesztivált hirdetett. Tökéletes első program a nyár elejére, így még nem is igazán rendezkedtem be az új albérletembe. Mert igen, életem első lakása, ahol nincs lakótársam. A lakás közel van a városközponthoz, boltokhoz, és a zöld övezet is csak egy köpésnyire van. Tökéletes egy első albérletnek. A sakáltanyába belépve rögtön feltűnik, hoogy végre valami koncert is lesz, mert a bejáratnál rögtön belépőt is kérnek. A kis színpadon éppen valami kezdő banda hangol. Ahogy kifizetem a belépőt, hátra nézek Merylre, megvan e még. Valami kretén srác elé furakodott. Intek neki, hogy a pultnál leszek, úgyis egy óra, mire sorra jutok.
– Kettő vajsört, és kettő kicsi lángnyelvet szeretnék.
Kezd egyre nagyobb tömeg kialakulni, az emberek tolongani kezdenek a oultnél, és a szokásosnél több pultos is dolgozik. A zenekar még hangol, így figyelem a tömeget, ahogy szépen duzzad. Elégedetten mosolygok. Mire az italokat megkapom, Meryl is beveredi magát mellém.
– Na mi van? azt hittem már be se engednek. Jegyzem meg mosolyogva, majd elé tolom a sört és a lángnyelvet.
-Ne is mondd, az előttem lévő srác vagy egy tucat belépőt vett. Pedig a mosdóba is be kell néznem...-
– Jól van, a lényeg hogy itt vagy. Na tessék. Gondoltam iszunk egy jó kezdő lángnyelvet, hogy jól induljon az este. Háromra...egy..kettő...-  
Nem vagyok oda a röviditalokért, illetve van egy, amit a muglik szoktak inni, és a személyes kedvencem, de azt mások nem szokták kedvelni, mert édes gejl íze van. Én meg pont azért szeretem. Olyan, mintha valami citrusos szörp lenne, csak jól beüt. Mert kurva erős. Kisebb grimaszt vágok, majd az üres rövudes poharakat visszaadjuk.
- Ismered valamelyik fellépő zenekart?
Leszállok a bárpult székéről, hogy előrébb menjünk, de egyelőre beállt a tömeg.
- Meryl, ha ismernék, akkor nem kellett volna fizetnünk. Most menj a mosdóba, addig fogom a sörödet.-
Meryl el is indul a női mosdó felé, én meg az egyik fogas mellett ácsorogok, kezemben a két vajsörrel. A társaság nagyjából velünk egyidős, fiatal huszonévesek. Egy két idősebb is van, sőt pár gyereket is látok, akikhátra felé roannak. Nem is értem, miért kll ilyen helyre elhozni 6-7 éves gyerekeket. Hangos zene, tömeg, alkoholizáló emberek. Biztosnagyon érdekes lehet nekik. A helyükben én is unatkoznék. Ahogy elnézem, még vagy egy negyed óra, mire kezd az első zenekar. Tétován ácsorgok a két sörrel a kezemben. Talán addig maradhattunk volna ott a pultnál. Most már itt maradok, Meryl a végén nem talál meg.  Néha néha a korsómba kortyolok, és várok. Várok, hogy legyen valami.Hmmm.. a színpad felé sandítok. Szeretem, ahogyan a bandák hangolnak. Egész fesztiválos.

[– Majd én megmutatom nektek hogyan kell. Az a szőkeség ott… –]

thief of hearts


2002. június 30.

Nem vagyok a tehetségkutatók híve, de most már jó ideje játszottunk együtt, mint zenekar. Így hát Matt nyomására, miszerint a Roxfort koboljainak ideje lenne megmutatnia magát odakint is, a kastély falain túl, erre pedig a tehetségkutatók jók. Jók, de én lámpalázas voltam, ezért csak arra vágytam, hogy minél gyorsabban legalább egy korsó sörhöz jussak. Az egyik asztalnál pakolhattunk le, míg sorra kerültünk, ami nagyjából az egész rendezvény végén, ez pont elég volt arra, hogy Tommy elővegye a gitárját és máris pengetni kezdje.
Én csak a cigisdobozt rángattam elő és egy szál cigi már ott is volt a számba. A tüzet szerencsére Eric adta, aki hozzám hasonlóan feszülten ücsörgött az asztal mellett. Hallottam, ahogy Patrick is dobol az ujjával a másik oldalamon. Ez pedig picit megnyugtatott… nem csak én voltam ideges. Ahogy a füst kisiklott az ajkaim között hirtelen minden sokkal békésebb lett. Az első banda már ott hangolt a színpadon, hallottam, ahogy még el-elcsúszik egy-egy hang a gitáron, de nem volt bosszantó. Szerettem ezt, a próbákra emlékeztetett, amikor ki tudtam még zárni apám emlékét. Néha-néha eszembe jutott, ahogy fogva tartott, vagy amikor decemberben megjelent a Tiltott Rengetegben és találkozót kért… láttam, hogy össze van karmolva az arca és elmondta, hogy egy másik falkával küzdöttek meg. Szüksége van rám. Azt akarja, hogy én legyek az utódja. Már alig értettem a nyelvet amit beszélt.
– Hallod, Oswin, itt vannak akadémista csajok – magyarázta Eric és vigyorogva a pult felé bökött. Néhányan már kérték ki a sört, meg a mindenféle italokat, amik közül én magam is szívesen ledöntöttem volna a torkomon egy keveset. Kellett volna az ellazulás. – Fogadjunk, hogy mindegyik kiskölyöknek nézne és nem tudnád felszedni őket.
– Majd én megmutatom nektek hogyan kell. Az a szőkeség ott… – bökött Matt a pult mellett álló lányhoz. Túl telt volt, hatalmas mellekkel… ami látványra jó volt, de én ugyan nem akartam az este végén belefulladni.
– Gyerünk Matt – mondtam és még hangosan éljeneztem is bátorításnak. A többiek is hangos újjongással jelezték neki a támogatást, ő meg megindult a csaj felé.
– Na, Charlie, te nem szedsz fel valaki? – kérdezte Tommy, majd a pult felé bökött megint a fejével. – Az a kis barna egész jó darab. – Vigyorgott rám. – Persze, ha neked nem kell odamehetek én.
Megköszörültem a torkom, majd elvigyorodva felkeltem. A gyomromban lévő görcs feloldódott és megnéztem magamnak a lányt, ahogy nyújtóztam egyet. Az asztalunk közepéről elvettem egy szórólapot, amit Matt készített erre az alkalomra. Kicsit népszerűsíteni akarta a bandát. Jó ürügy lehetett odamenni bárkihez. Azért vetettem rá egy pillantást menet közben, ahogy szippantottam egyet a cigiből. Szerencsére nekem nem jött éljenzés a többiektől, így nem volt annyira béna az egész szituáció, ahogy odasétáltam a lányhoz.
– Szia! – Fújtam az arcába a füstöt,  ahogy megálltam előtt. Csak egy egész kicsivel voltam nála magasabb, ami alapvetően ciki is lehetett volna, de én gyorsan kihúztam magam és a kezébe adtam a szórólapot. – Charlie vagyok, a Roxfort koboldjai énekese. Mi fogunk fellépni zárásként, remélem itt maradsz addig. – Közöltem, majd újabb adagot szippantottam a cigiből. Ezután néztem meg mit iszik.
– Ez nem nekem való. – Állapítottam meg. – Majdnem azt mondtam, hogy azt kérek, amit te iszol… – Böktem a fejemmel a pultos felé. – Egy lángnyelv lesz. – A pultos csak bólintott és már töltötte is ki.

minifesztivál
to; Charlie


2002. június 30.


zenéd: People Are Strange ● outfited: style

Hiába nyújtogatom a nyakam, Meryl még sehol. Na most vagy beszorult a mosdóba, vagy megint összefutott valakivel, és majd beesik mellém a második számnál. MIndegy, ha nem érkzik meg addig, míg a saját  vajsöröm elfogy, akkor benyúlom az övét. Legalább nem kell kétszer sorban állni a pultnál. Amúgy is kifejezetten utálok a pultnál sorban állni. Meryl mindig mindenhol sürög forog, és mindenhol van ismerőse. Ha ő nem lenne, akkor lehet, hogy nem is jöttem volna ma el. Segít újra szocializálódni. És jobb, ha nem egyedül vagyok, mert vagy nagyon becsípek, vagy fura idegenekkel találkozom, mint az az extra fura Godric Hollowi este. Igazából csak halvány foltokban maradtak meg emlékek. Másnap iszonyú fejfájásra keltem, és kidobtam a szobában lévő összes fellelhető szombati boszorkányt. Azt mondtam magamnak, Soha, de soha többet nem olvasom. És azóta valóban nem vettem a kezembe egyetlen példányt sem. Ahogy gondolataim a kamu bemutatkozáson járrnak, valaki megszólít.
– Szia!
Az én gondolataim viszont annyira máshol járnak még, hogy megijedek, és kishíján a srácra lötykölom a söröm. Kis híján. Szerencsére már nincs tele a pohár.
– Jesszus, bocsi, csak megijesztettél. Elgondolkodtam.
– Charlie vagyok, a Roxfort koboldjai énekese. Mi fogunk fellépni zárásként, remélem itt maradsz addig.
- Szia..Charlie. Én meg April.
Nem tudom, miért olyan jó, ha maradok, de nem terveztük Meryllel hogy a harmadik zenekar után lelépünk, bár még bármi lehet. Akár tovább is állhatunk. Lerakom a pellettem lévő pultra Meryl sörét, hogy a kezembe vegyem a szórólapot. Roxfort koboltjai. Ezen nevetnem kell, de nem bántásból, csupán baromi viccesnek találom a nevet. Igyekszem elfojtani, de csak kibuggyan belőlem egy rövid felkacagás idejére.
- Igazán...érdekes név választás...
Eszembe jut Katie barátnőm, aki lovastornára járt, és volt egy száma, a robogjatok parázspatájú mének. Szegény, órákig nevettem ezen a címen. Egyszerűen nagyon viccesek.
-Ha lenne egy lánybandám, biztos úgy hívnák, hogy harcos Pixiek.
Mondom mindezt tiszta komolysággal, mint egy sima ténymegállapítást, de a végén belemosolygok. Mének...Belenéz a poharamba, amiben már csak pár korty sör van, ami azt jelenti, Merylnek van öt perce visszaérni, vagy kérhet magának egy másikat.
– Ez nem nekem való. Majdnem azt mondtam, hogy azt kérek, amit te iszol…
Pff...na tessék. Nem neki való...aztán majd fél óra múlva úgy kell összeszedni a lángnyelv miatt. Nem egy atléta típus a srác, inkább művész alkata van. Megnézném őt egy ra múlva, ha ledönt még egy két olyat.
- Na, mert mi bajod lesz a vajsörtől kedves Charlie kobold?
Ebben a pillanatban, felselik messziről Meryl, aki hadonászva integet nekem, hogy 5 perc, és itt van, de találkozott a...szóval valakivel, akit nyilván nem ismerek. Remek.

thief of hearts


2002. június 30.

Egy ideje nem ismerkedtem senkivel. Persze volt egy-két kalandom a Roxfortban, mert a csajok buknak a zenészekre, főleg, ha azt mondom nekik, hogy éppen dalszöveget írok az érzéseimről. Érzékenynek tartanak és menőnek, én pedig szeretek ebben fürdeni. Hiszen melyik srác nem élvezné ezt a fajta életet? Hazudik, aki azt mondja, hogy ő nem. Tommy ráadásul állandóan versenyt csinált az ilyen helyzetekből, így hát most nekem kellett nyernem, hogy igen: el tudom csavarni egy nálam idősebb lány fejét. Amúgy sem lehetett közöttünk túl nagy a korkülönbség, ráadásul már nagykorú is voltam… oké, egy évvel ezelőtt talán érdekesebb kihívás lett volna.
- Szia..Charlie. Én meg April. – Mutatkozott be ő is, én pedig csak elmosolyodtam. Szép neve volt, és ha minden jól megy közöttünk, biztosan meg is jegyzem. Először is be akartam neki bizonyítani, hogy valóban egy együttes tagja vagyok. A kezébe nyomtam a szórólapunkat, amin egy csomó érdekes infó, meg néhány táncoló kobold is volt. Matt ötlete volt persze, ahelyett, hogy rólunk lett volna rajta egy fénykép.
- Igazán...érdekes név választás... – magyarázta, miközben a számba dugotam a cigit. Nagyot szívtam belőle, hagytam, hogy a dohányfüst megtöltse a tüdőmet, majd hosszan engedtem ki az orromon keresztül. – Ha lenne egy lánybandám, biztos úgy hívnák, hogy harcos Pixiek.
- Képzeld el, ha összeengednénk a koboldokat és a harcos pixieket. Komoly bulit is csaphatnánk egy olyan összeállással. – Kacsintottam rá, majd fogtam a cigimet, hogy elnyomjam a pultra pakolt hamutálban. Ezután kíséreltem meg az alkoholrendelés, ami kishíján rosszul sült el. Nem, a vajsör határozottan ártatlan kislányoknak való, meg olyanoknak, akik nem bírják az alkoholt, de nem nekem. Szóval beértem egy lángnyelvvel.
- Na, mert mi bajod lesz a vajsörtől kedves Charlie kobold? – kérdezte, én meg felé fordultam, ahogy megkaptam végre a lángnyelvet. Azonnal a kezembe vettem és belekortyoltam, majd kissé végig nyalva felső ajkaimon szólaltam csak meg újra.
- Nem tudom, olyan kislányos… – rántottam meg a vállamat, majd egy kegyetlen vigyort is megengedtem felé. - De hozzád passzol. – csipkelődtem tovább. Jó-jó, Roxmortsban mindenki ivott már vajsört, még én is, amikor először jártam a Három Seprűben. Nem valami erős cucc, igazából inkább édességnek mondtam volna. Kölyök fejjel persze minden jó volt, ami édes. Mostanra viszont kinőttem belőle és a kocsmatúrák nagyrészét a lángnyelv és a sörök tették ki. Egy ideig Matt fizette, a legidősebb tagunk, most meg már magamnak is megvehettem.
- És mi járatban vagy? Csak benéztél egy jó kis zenéért vagy randi? – kérdezgettem és azt kémleltem nem jön-e felénk valami izomagy, aki éppen most akarja betörni az orromat, mert hozzászóltam a csajához. - Nem akarok belerondítani semmibe. Csak kiszúrtalak távolról és aranyosnak tűntél a vajsöröddel… a koboldtársaimat hagytam ott érted, kedves April pixie. – Kacsintottam rá és a bandám felé böktem. Az ott maradt három srác éppen a gitárokról beszélhetett valamit, mert hevesen mutogattak a Tommy gitárja felé.

minifesztivál
to; Charlie


2002. június 30.


zenéd: People Are Strange ● outfited: style

A bár hagulata könnyen magával tudja ragadni az embert. A nyárra már elterveztem, hogy igazán jól fogom magam érezni, mintha soha nem történt volna velem semmi. Mint akit soha nem bántott meg senki, aki soha nem hagyott cserben senkit, és aki sosem került még nagyon a padlóra. megpróbálok igazán átlagos egyetemista lenni, aki majd szerelmes lesz, és nem fél. Senkitől és semmitől. Mikor esténként lehunyom a szemem, többször leforgatok kisfilmeket, hogy milyen szeretnék lenni, és elképzelem, hogy olyan vagyok. Nagyon jó érzés. Olyan kellemesen bizserget aznnak az elkpzelt valóságnak az érzékelése, hogy mikor felkelek, még teljesen el is hiszem. De aztán mindig rá kell hogy jöjjek, ez nem olyasmi, ami olyan könnyen megy. Charliék szórólapja egyértelműen amatőrnek tűnt. Amivel ha azt veszük, ninc is baj, hiszen ez egy amatőr verseny vagy mi. Mégis, ahogy a kezembe fogom, legszívesebben képen röhögném, és ugye..kicsit sikerül is. Sajnálom, nem bírom ki. De most tényyleg. Táncoló koboldok. Jesszusmária. Ez a Charlie fiú meg úgy pöfékel itt, mintha valami nyolcvanas évek beli romkomban lenne. Ettől hirtelen még jobban kell nevetnem, de talán...eetleg..esetleg mégsem akarom elrontani a kedvét.
- Képzeld el, ha összeengednénk a koboldokat és a harcos pixieket. Komoly bulit is csaphatnánk egy olyan összeállással.
Elnyomja a cigijét, amolyan Belmondosan. Végignézem, ahogy nagyfiút játszva kikéri a hatalmas alkoholtartalmú lángnyelvét. Fú. Most..most kéne rátapadnom, mint egy 14 éves lánynak? Vagy az eggyel odébb van még?
- Nem tudom, olyan kislányos… De hozzád passzol.
Azta mindenit. Így bele, az én törékeny lelki világomba. Most mit csináljak? Szépen közel hajolok hozzá, egészen az orra hegyéig, mélyen a szemébe nézve.
-Touché.
Bűbájos ez a Charlie. Minden bizonnyal fiatalabb, mint aminek gondoltam, olyan édesen igyekszik igazolni férfiúi énjét, hogy már már ettől enyhül a szívem.
- És mi járatban vagy? Csak benéztél egy jó kis zenéért vagy randi?
Benéztem, hogy megint leigyam magam a sárga földig, amoylan nőies kivitelben, szanaszét táncoljam a helyiséget, és szétszivassam az emberek agyát, mert ez kell ahhoz, hogy jól érezzem magam. Válaszoljam talán ezt? Ijesszem el?  
- Eljöttem, hogy az agyam kiszakítsam a helyéről. Remélem Charlie kobold, ez kielégítő válasz a kérdésedre.
Jelzek a pultosnak hogy kérek egy nefeledd gömböt is, azt a finom kis shotot, majd felhajtom, mintha valami életelixír lenne, és haldokolnék. Aztán persze a szép Charlie is kiböki, miért is zsizseg itt nekem annyira.
 - Nem akarok belerondítani semmibe. Csak kiszúrtalak távolról és aranyosnak tűntél a vajsöröddel… a koboldtársaimat hagytam ott érted, kedves April pixie.
Én. Aranyos. Hátra fordulok, és keresem azt az aranyos lányt, aki szintén sört ivott, mert az egészen biztos, hogy nem én voltam. Basszus, mögöttem egy szakállas fickó ül. Ezt most csúnyán benézte a szép fiú. Kelletlenül, de félre húzom a szám, muszáj esz fevilágosítanom. Ismét egészen közel hajolok hozzá, és a fölébe duruzsolok .Szépen, mégis kicsit élesen. Olyan Aprilesen, na.
-Hát nem tudom, a pasas nem tűnik olyannak, aki saját kapura rúgna...  
Kacsintok, majd a pasara mutogatok.
- Egyébként meg nem randizom. Mármint szoktam, csak ma nem. Ma táncolni jöttem, és mint mondtam, ezt a bájos fejet leszakítani.

thief of hearts


2002. június 30.

Alighogy a pulton koppant a lángnyelves pohár, magamhoz vettem és belekortyoltam. Szerettem az ízét, olyan égetősen fűszeres volt. Nem tudom miért, de egészen olyan érzésem támadt tőle, mintha tényleg rocksztár lennék. Persze a Walpurgistól messze állt még a mi kis együttesünk, ahogy Myron Wagtailtől is olyan messze álltam, ahogy csak lehetett. De azért alakult a dolog és talán túléljük az utolsó évünket is a Roxfortban. A RAVASZ lesz a nagyvízválasztó és ha, mint együttes kitartunk, még talán a mi egyik számunk is bekerül a Varázsrádió heti zenelistájára.
- Eljöttem, hogy az agyam kiszakítsam a helyéről. Remélem Charlie kobold, ez kielégítő válasz a kérdésedre.
A válaszra elégedett vigyor ült ki az arcomra. Ő persze ezt nem láthatta, mert újabb adag alkoholt rendelt. Nem baj, jobb, ha nem tudta, mennyire örülök, hogy nem randizni jött ide. Talán lesz is esélyem nála, ha nem koptat le a nap végén egy idősebb srác miatt… vagy Tommy miatt. Nehéz lett volna megmondani melyik sértett volna jobban meg. Bár azt már megszoktam, hogy a gitárosunk gátlástalanul flörtölt mindenkivel, aki csak szóba jöhetett.
Csak akkor néztem már rá, mikor lehúzta azt a rövid italt. Alig vártam, hogy mikor tántorodik meg a lábán, ehelyett kislányosan előadta magát. Ahogy visszahajolt felém, hogy a fülembe súgjon, voltam olyan szemtelen, hogy a tenyeremet a derekára csúsztassam.
- Hát nem tudom, a pasas nem tűnik olyannak, aki saját kapura rúgna...- húzódott el, aztán rám kacsintott. A kezemet ott hagytam, ha csak nem fejtette le magáról.
- Szerencs én sem rúgok saját kapumra – válaszoltam és megint beleittam a lángnyelvembe, lényegében le is húzva az alját. Azért nem lett volna szerencsés berúgnom, úgyhogy nem kértem egy újabb adagot. Visszatettem a kiürült poharat a pultra, ezzel elhúzva a kezem a lánytól is.
- Egyébként meg nem randizom. Mármint szoktam, csak ma nem. Ma táncolni jöttem, és mint mondtam, ezt a bájos fejet leszakítani.
Hirtelen úgy hangzott, mintha arra célozgatna, hogy akkor elhívhatom randira. Nem, mintha számított volna, így is úgyis elhívom. Ezt már elhatároztam, hiszen ez volt a lényege elve annak, hogy idejöttem. Igaza volt a többieknek, rám férne egy kis csajozás. Talán nem valami komoly, megkötött módon… de még éppen arról is lehet szó. Ezen a téren még mindig össze vagyok zavarodva. Akárhányszor eszembe jutott, hogy megkedveljek valakit, valami történt… felbukkant az apám és vérfarkas dolgokkal zaklatott.
- Ezek szerint holnap mondjuk randiznál? - kérdeztem és közelebb húzódtam hozzá, hogy érezzem az illatát. - Holnap után reggelig a városban vagyok… szóval, ha lenne kedved esetleg valamihez… – kezdtem, de a szakállas pasas felkelt a székéből, úgy, hogy kicsit megtaszította Aprilt, aki egyenesen nekem esett. Bár átkaroltam és megpróbáltam megtartani, de én is megtántorodtam.
- Hé! Kérjen bocsánatot! – szóltam utána, mire rám nézett, láthatóan kissé ittas volt. Vagyis nagyon ittas, mert egy hatalmasat böfögött is. Óvatosan léptem April elé, hátha gázabbá válna a helyzet… és azzá is vált. A következő pillanatban egy „te kis szaros” morgás érkezett, majd egy ököl az arcomba. Csak annyit fogtam fel, hogy hanyatt esek, beütöm a fejemet a padlóba. Elájulni nem sikerült, de a pasas szép lassan elsétált morogva és embereket lökdösve ide-oda.
- Aú… – simogattam a szemem alatti duzzadt részt.

minifesztivál
to; Charlie


2002. június 30.


zenéd: People Are Strange ● outfited: style

A tenyerét a derekamra csúsztatja, ami határozottan azt jelenti, rám akar nyomulni. Valahogy hirtelen kezd ismerőssé válni a helyzet. Tényleg? Tényleg ennyi kell? Egy nem csúnya arc, egy kis kacérkodás, és máris megvannak? A különbség annyi, hogy Charlie kevésbé tűnik aljas játszadozónak, talán csak azért, mert fiatalabb is, mint a nagy játékosok. Mindenki kicsiben kezdni, ezért még mindig nem bízom benne, nem vagyok naív.
- Szerencsére én sem rúgok a saját kapumra –
Hát ez elég nyilván valónak tűnik, látván az előbb tett mozdulatát. Ha nem lenne ilyen helyeske, akkora pofont kapna, hogy egészen a mosdóig repülne. Volt már rá példa. Hiába tűnök kis törékenynek, jártam mugli önvédelemre, erősebb vagyok, mint amit az emberek gondolnának.  De Charlie sajnos hiába szemtelen, szép embereket nem szoktam bántani. Azt hiszem hogy az emberek nagy százaléka így van ezzel. A szép emberek előbb kapnak munkát, és több mindent elnéznek nekik. Én sem vagyok sajnos jobb náluk. Nem zártam szívembe a srácot, de akármennyire is szemtelen, nem tudok neki behúzni.
- Ezt észre vettem, minthogy a kezed még mindig a derekamon van.-
A keze lekerül a derkamról, és megnyugszom. Végtére is tényleg nem tudom ki ő, mi ő, bármennyire is helyes, ne taperoljon, nem vagyok részeg, hogy sokáig eltűrjem. Emlékszem még, milyen voltam 18 évesen. Sajnos emlékszem, hogyne  emlékeznék. Kilian akkor halt meg. 18 évesen annyi érzelmet kellett megélnem és feldolgoznom, hogy az agyam utána leállt, megőrült. Szerettem valakit, igazán szerettem, aki nem viszonozta soha. Haragudni nem lehetett rá, hiszen....aztán ezt megspékelte a szégyen érzet, hogy cserben hagytam az iker bátyjám. Ezt öntöttem le a gyász ragcsos szirupjával, amit nem tudok azóta sem lemosni rendesen, csak megszoktam, hogy néha ide oda beleragadok dolgokba, emberekbe, és nem tudok kikászálódni. Ha ránézek Charliera, ezt jut az eszembe, és ez egyáltalán nem tetszik. És nem is az a baj, hogy az eszembe jut, hiszen persze, időnként mindenkinek. Csak nem tudom kordában tartani az érzelmeimet, még mindig nem. Ha eszembe jut minden, akkor vagy begubózik, és beveszek egy csomó nyugi bogyót, vagy széttombolom magam, és iszok , amíg még tudok, vagy elindulok a nagyvilágba, és ki tudja, mikbe keveredek. Fájdalmas hát Charlirera néznem, mert azt érzem, elveszítem magam fölött a kontrollt, az irányítást. Milyen hülyeség ez. Ma tényleg csak táncolni jöttem, és kikapcsolni a tanév után. Randizni pedig igen, szoktam, de legalább történik valami. Nem volt eget rengető randim. Randiztam muglival, varázslóval, de katasztrófa. Talán csak azárt, mert sose veszem komolyan. Inkább afféle pótcselekvés.
- Ezek szerint holnap mondjuk randiznál? -
Ahogy közelebb húzódik, összeszorul a gyomrom és a szívem is gyorsabban ver, biztos az alkohol is rásegít a hormonjaimra, így kissé elhúzódok, hogy észre ne vegye rajtam.
-Holnap után reggelig a városban vagyok… szóval, ha lenne kedved esetleg valamihez… -
Az agyam épp kezdni fontolóra venni, és beadni a derekát, mikor a mögöttem ülő pasas egyenesen fellük, ahogy feláll, és Charlieval együtt majdnem vadidegenekre esünk.
- Hé! Kérjen bocsánatot!
Jaj, csak balhét ne kezdeményezzen...még a koncertek sem kezdődtek el, a végén még kizavarnak minket, és azt nem szeretném. Meryl meg majd kereshetneeeeééééés, ó, igen. Naná hogy bunyó lett. Jaj nem igaz, hogy a férfiak nem bírnak a tesztoszteronnal, ha piálnak. Charlie persze gyorsan kap egy lendületes öklöt az arcába, amire felszisszenek. A nyomi részeg pasas elsétál, remélem kifele, ráférne gy kis józan friss levegő. Az emberek csak pislognak, hogy segítsenek e, intek nekik, hogy nincs gond, vége a műsornak, majd leguggolok Charlie mellé.
-Ezt a kis műsort is végig nézték a zenész haverjaid?-
Hangnemem mögött kihallatszódik a na tessék, kell itt hősködni össze vissza. De a végén azért csak megsajnálom kicsit, basszus, elég keményen odabasztak neki.
-Jól vagy? Nem tört el semmid?-
Ajj, tessék, most itt aggódom emiatt a lökött miatt. Az emberek szerencsére elindulnak előre, az első zenekar rázendít, a koncrt elkezdődik. A pálcámat előkapom, rábökök, elmormolok egy néma Valetudod, és visszateszem a pálcám.
- Így jobb. Bár henceghetnél a dagadt szemeddel a csajoknak, de..így jobb. -

thief of hearts


2002. június 30.

Elpattant valami, ahogy az a fazon meglökte Aprilt. Nem vagyok hősködös, de azt nem szerettem, mikor valaki képtelen volt odafigyelni másokra, főleg, ha lányokról volt szó. Meglehet, hogy azért, mert volt egy kishúgom, akit születése óta meg akartam védeni. Ez egy olyan nagytesó ösztön. Ezzel persze a randira hívást is sikerült elszúrnia a nagydarab fickónak. Hamar padlóra kerültem, még a fejem hátsó részét is alaposan megütöttem. Ezért kicsit felszisszenve, de nagyjából sikerült feltornáznom magam.
– Ezt a kis műsort is végig nézték a zenész haverjaid? – kérdezte April, ahogy leguggolt mellém.
Valójában eléggé kizárt volt, hogy ezt ne vegyék észre, de Tommyt ismerve már le is nyugtatta őket, hogy „majd a csaj leápolja.” Ezen a ponton én viszont majdnem biztos voltam benne, hogy a csaj nem fog többet ápolni a kelleténél is és a holnapi másnapos randi sem valószínű, hogy összejön. Nem vagyok naiv. A csajok a kemény fiúkat szeretik, én viszont a verekedésben nem voltam éppen jó.
– Gondolom… – motyogtam és végig simítottam a tarkómon. Még kicsit remegett a kezem a bennem tomboló, nem éppen levezetett adrenalin löktettől. Éreztem, hogy ez semmiképpen sem lesz jó, főleg hogy még színpadra is kell állnom és énekelnem tomboló hippogriffekről.
– Jól vagy? Nem tört el semmid?
Egy kicsit legalább a tömeg oszladozni kezdett. Így kaptam levegőt is, hogy nem állnak körém és bámulnak. Az ajtó nyitva volt, úgyhogy a kellemes huzat átjárta a kocsmának ezt a részét, de a színpad felől jövő zene nem esett jól a fájdalmamnak.
– Úgy érzem magam, mint akit egy óriás légycsapóval ütöttek le… – Morogtam magam elé, ahogy megpróbáltam legalább normálisan felülni, eddig ugyanis inkább csak egy szerencsétlen alkartámasz sikerült. Nagy nehezen felnyomtam magam, éppen csak nem fejelve le April varázspálcájának végét. Éreztem, ahogy az arcomban uralkodó nyomás csökkenni kezdett. Egyre kevésbé lüktetett a duzzadt fájdalomtól.
– Így jobb. Bár henceghetnél a dagadt szemeddel a csajoknak, de..így jobb.

– Csak egy csajnak akarok itt tetszeni, szóval tényleg jobb. – Kacsintottam rá, egyértelművé téve a célozgatást. Nem mintha a legjobb benyomást keltettem volna, de én ilyen vagyok. Sosem voltam az a jófiú típus, hiába akarta anyám esetleg az ellenkezőjét elhitetni a rokonsággal. Nem ment. Elvont voltam, sokszor morgós vagy éppen magamnak való.
– Nem kertelek, nem vagyok egy jófiú. De tényleg szívesen találkoznék veled. – Mondtam és közelebb húzódtam hozzá. Nem vártam meg a válaszát, csak rácuppantam az ajkaira egy hosszabb csókot. Nem is igazán csók volt, inkább csak egy puszi, de már ez is jó indok volt, hogy megpofozzon, ha esetleg nem jön be neki. – A megmentőmnek. – Leheltem az ajkaira, majd elvigyorodtam.

minifesztivál
to; Charlie


2002. június 30.


zenéd: People Are Strange ● outfited: style

 A kis zenésztársai most biztos röhögnek rajta, vagy épp úgy gondolják, hogy még kapóra is jöhet a kis törkény, de bátor fiú imidzs. Nincs kedvem részt venni ilyen hüye játékban. Nem tudom, miért érzem magam megbántva, nem kéne hogy így érezzek, és nem is szokott érdekelni April, mi a golymók van veled?
– Gondolom…– Úgy érzem magam, mint akit egy óriás légycsapóval ütöttek le…
A fájdalmát hamar megszüntetem egy rábökéssel, nem akarom, hogy ilyen duzzadt fejjel mászkáljon. Bár a haverjai jól vállba veregetnék, hogy mekkora pancser, és talán igazuk is lenne. Mit sertepeltél itt még mindig? Miért nem megy készülődni, miért cicázik itt?
– Csak egy csajnak akarok itt tetszeni, szóval tényleg jobb.
-Most komolyan?-
Jézus, de nyálas és lejárt ez a szöveg. Nem érzi, hogy ciki? Csak egy lánynak akarok tetszeti nyünyünyűű, uramatyám..
– Nem kertelek, nem vagyok egy jófiú. De tényleg szívesen találkoznék veled.
És mi van, ha én meg nem? És amúgy is, milyen már egy lebujban leszólítani egy csajt, ilyen dumával, most komolyan. Nincs kedvem játszani, így nem. Kissé felzaklat a viselkedése, és egy darab játékszernek érzem magam, amit meg lehet nyerni, ha jól játszol. Ez működik is, ha a játék fel nem ismeri a játéhyelzetet, a szabályokat. Hangom kissé ércessé válik, és talán kicsit hadarok is a nagy hév miatt.
- Na idefigyelj. Nem kívánok részt venni a játékotokban, nincs hozzá ked
Nem hagyja hogy befejezzem, ehelyett szájon csókol. Nem ad igazi nyelves csókot, de így is  belémüt a villám és egészen eljut a lábujjamig.
 – A megmentőmnek. –
Nem tudom hova tenni a szituációt, azt meg pláne nem, hogy netán észre veszi, hogy vonzónak találom. Egy ideig a villámcsapástól ledermedek, megnémulok, majd összeszedem magam, és mintha semmi sem történt volna, felállok, és felsegítem. Borzasztóan zavarban vagyok, és lövésem sincs miért. Egy ideig csak nézem őt, nem is figyelek a koncertre. Hallom a dobot a lábam alatt, a basszust a fülemben, de nem figyelek rá. Mérges vagyok Charlire, épp nagyon dühöngök belül.
- És hogy hogy csak holnap utánig vagy a városban? Hazamész?-
Azért kicsit érdekel, ki ez a srác, hol lakik, meg hogy...na, érdekel ki ez a Charlie kobold. Prsze nem azért, mert bármit is akarnék tőle. Mondjuk ha valahol véletlenül összefutnánk, talán leállnék beszélgetni vele...vagy meginni egy kávét, mert csak felkeltette a figyelmem a pimaszsága. Lehet, hogy ha valamikor összefutnék vele, egy elmosolyodnék. Nem tudom, lehetséges.
 

thief of hearts


2002. június 30.

- Na idefigyelj. Nem kívánok részt venni a játékotokban, nincs hozzá ked-
Nem engedtem, hogy befejezze a mondandóját. Csak közelebb hajoltam és finoman megcsókoltam. Nem akartam túlmenni persze a határon, ezért a nyelvemmel nem próbálkoztam meg. Egyszerű, lágy csók volt, hogy megérezhessem milyen puhák az ajkai. Nem akartam elhúzódni túl gyorsan, ezért megsimítottam az arcát, hogy úgy nézzek a szemébe, mikor végre távolabb kerültem tőle.
Tudtam, hogy tetszik neki. Láttam a szemében azt a csillogást, ezért hát finoman és enyhén beképzeltem elmosolyodtam. Talán beképzelt vagyok, de pontosan tudtam, mikor hatok a lányokra és nem is volt olyan nehéz reakciót előrángatni belőle. Nem dörgöltem persze April orra alá ezt, csak hagytam, hogy felsegítsen. Kicsit megtámaszkodtam benne, még szédelegtem a beütött fejem miatt.
– Köszi… – Sóhajtottam és kicsit igazgatni kezdtem a nadrágomat, meg a kabátomat. A szemébe néztem aztán, talán, mintha kicsit zavarban lett volna, csakhogy közben a színpadnál felcsendült a zene.  Szerettem, ahogy a basszus egészen hatással van rám, a szívem felveszi a ritmusát.
–  És hogy hogy csak holnap utánig vagy a városban? Hazamész?
Bólintottam lassan.
A tenyerem a derekára simítottam és elmosolyodtam. A kezem finoman vándorolt kicsit lejjebb, de éppen csak addig, hogy még ne legyek túl szemtelen, de érezzem a ruhák alatt elrejtett kellemes domborulatot. Amúgy is szívesen beavattam az életemben, az apámat leszámítva átlagos tizenéves voltam. Az apám viszont nincs az országban, szóval nem is igazán számított.
– Igen. Az anyám és a nevelőapám most költöznek új lakásba Richmond upon Thamesben és én sem bánom annyira, hogy London külső kerületébe megyünk. A belváros elgé zajos volt. – Magyaráztam, ahogy az ujjaim doboltak a derekánál. – Szóval segítenem kell otthon. Na meg a szállás is csak addig ingyenes, míg tart ez a kis buli. – Folytattam és odahajoltam hozzá közelebb. Ezúttal nem csókoltam meg, csak egyenesen a szemébe néztem úgy téve, mintha akarnék tőle valamit.
– Ha van kedved, küldj egy baglyos Charlie Oswinnak, Richomond upon Thamesben… most mennem kell, szép szemű. – Súgtam az ajkaira, finoman léptem hátrébb, végig simítva megint a derekán.
Kicsit nehezen hagytam ott, de tudtam, hogy ez elég hatásos elválás lesz ahhoz, hogy keressen. Tommy meg már amúgy is integetett, hogy menjek hangolni. Csak egy pillanatra fordultam vissza, majd integettem egyet April felé, aztán egy kacsintással már siettem is tovább, hogy a mai napon hallhassák a zenénket az itt jelenlévők… csupán reménykedtem, hogy még láthatom ezt a bájos, csillogó szemű lányt.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín felszabadult.

[Részeg király]

Részeg király
2002. szeptember 30.



zene: Néhány korty, és semmi se fáj ● oufit: csodás stílusod

Este volt már, és én nem vágytam másra, csak az alkohol forró melegére. Túl sokat agyaltam, túlságosan is sokat. és kezdtem bekattanni. Megint. Lassan már egészen hozzám nőtt a szerepem, a jófej srác, aki mindenkivel kedves, és mégis egy kicsit dilis, olyan griffendéles hugrabugos féle keverék voltam. Egy cseppet sem arról volt szó, hogy nem élveztem ezt. Éjjelenként a hangok túl erősek lettek, a lekiismeretem sokkal hangosabban kiabált, és vert visszhangot  afejemben. Inni akartam. Nagyon-nagyon berúgni, hogy az aranyló folyadék keserédes íze úgy kiüssön, hogy arra se emlékezzek mi a szart cisnáltam az éjjel. Általában amúgy is más mellett ért a reggel. Nem is zavart ez, amíg az illető nem akart utána teljesen rám mászni. Midnig megfogadtam, hogy józanabbul válogatok szexre, de sosem jött össze. Ahhoz már nem voltam eléggé összeszedett.
Az előző srác volt vagy csaj? Nem is emlékszem rá. Kicist a memóriám kezdett alacsonyabb telejsítménnyel prögni, ha ilyenekről volt szó. Igazából semmi bajom nem lenne az egyéjszakás kalandjaimmal, ha nem hinnék azt, hogy örök életre gondolom. Főleg a fiatalabbakkal volt ez a bajom, de nem iagzán volt eszembe az sem, hogy két sör között benyögjek egy olyan kérdést, hogy na és te, szivi, hány éves is vagy? ennél szánalmasabb dumám már nem is lehetett volna.
Beléptem közben a kint szemerélő, hideg esőköppenyből a kellemesen fűtött - és a tömeg által belihegett - Sakáltanyába. Odakint már egészen hűvös szél csapkodta az arcomat, szinte azt éreztem, hogy minden erejével azon van, hogyan fújja ki a szemgolyóimat. pedig én akkor is be fogok rúgni. Nem fogok hátra názni megint, hogy a tehetetlenségemmel álljak szemben. Megborzoltam a hajamat, ahogy beléptem az ajtón, és rögtön a pult felé indultam. Nem volt olyan hatalmas nagy tömeg most, igazából nekem is tanulnom kellett volna mert közeledett egy zh. De nem érdekelt. ma semmi sem érdekelt azon kívül, hogy igyak.
- A szokásosat kérem, szivi - támaszkodtam meg a pultlál, és kacsintottam a pultos nő felé, aki csak horkant egyet és pár pillanaton belül elém csúsztatta a jägeremet. Háttal támasztottam meg utána a pultot és úgy kortyoltam az első üveggel. Körbepillantottam a helyiségben, és a tekintetem megakadt egy ismerős alakon, aki valahogy közel kuporgott a sarokban, az egyik padon.
Az égnek emeltem a tekintetemet. A halálfalóknál jobban már csak az aranyvérüeket utáltam. Az egész ostoba háború is amiatt robbant ki, hogy túlságosan többnek képzelték magukat másoknál. Olyanokat meghurcoltak, és megöltek, akiknek azon kívül, hogy csendes életet éljenek nem volt más céljuk. Eszembe jutott a családom, az anyám, a tetsvéreim, és hirtelen túl hamar ürült ki a kezemben az üveg, úgyhogy máris kértem a következőt. És mégis kiadtam magam egy ágról szakadt aranyvérűnek. Aztán támadt egy hülye ötletem, úgyhogy megindultam Narek felé.
- Mi van, Narek, ma te tartod a falat, nehogy összedőljön a ház? - kérdeztem és lazán mellé huppantam, miközben ravasz vigyorra húztam a számat.

[illuminált állapotok]

illuminált állapotok



2002. szeptember 30.

outfit: black # megjegyzés:

A padon ücsörögve lenéztem a kezembe szorongatott pohár tartalmára. Csak egy kóla volt, ami feketén pattogott az üveg falánál, várva, hogy belekortyoljak. A legtöbb ember ide lerészegedni járt, nekem viszont menekülési útvonal volt a kollégiumból. Semmi bajom nem volt a szobatársammal, de nekem kicsit merev volt és időnként ő is hívott át magához másokat. A barátait rosszul viseltem, nekem más volt a társaságom, nem a Godrikra jártam.
Megköszörültem a torkomat és megemeltem a poharamat, hogy beleigyak. Apám biztos büszke lenne, hogy még itt sem szoktam rá az alkoholra, habár valószínűleg a kérdésig sem jutott volna el, ha meglátja a tetoválásokat, amik a testem borítják. Ez csak művészet volt, imádtam, ahogy a testem is egy darab festővászon volt, amin megjelentek a minták, formák és színek. A ruha persze sokat takart, de a nyakamon lévő példányt már egyre nehezebb volt rejtegetni.
Az órára pillantottam, ahogy leeresztettem a poharat és abban reménykedtem, lassan eljön a kilenc óra és visszasétálhatok a szobámba, hogy csak elterüljek az ágyon. Valójában egészen fáradt voltam és szerettem volna egy egészen kicsit lehunyni a szememet, átadni magam a sötétségnek, mielőtt neki esek rajzolni valamit a holnapi órára.
– Mi van, Narek, ma te tartod a falat, nehogy összedőljön a ház?
A nevem hallatára összerezzentem. Nem voltam rá felkészülve, hogy bárki megszólít így… de igen. Egy mesterképzéses mandragórás srác volt, az a Caine. Nem ismertem közelebbről, a nevét sem tudtam, csak a Deffenzív mágia tömbösített óráin futottunk össze párszor, mert azt valamiért mindenkinek kellett tanulnia. Talán az a Rend volt az oka, hogy most már minden diáknak meg kellett tanulnia megvédeni magát. Nem számított, semmi kedvem nem volt ahhoz a bájgúnár fejhéz, ezért hümmögve pillantottam rá. Még a számat is elhúztam mellé, remélve, hogy leszáll rólam.
– Csak lejöttem meginni egy üdítőt. – Közöltem nyersen és elfordítottam a fejemet, hogy magam elé bámuljak. Így nem kellett végig néznem, ahogy leül mellém az italával. – Nem tennéd messzebb a piádat? Marha büdös. – Mondtam kicsit dörmögős hangon. Nem igazán haragudtam Caine-re, csak nem akartam vele csevegni, pláne nem, ha éppen most akarja leinni magát. Nálunk odahaza az ivászat tiltott volt, ezért sosem vonzott különösebben az alkohol. Eszembe sem jutott, hogy fogyasszak ilyesmit. Ha valami károsra vágytam, édességet ettem… ahogy az édes kólát is döntöttem éppen magamba.
Megköszörültem a torkomat és megint belekortyoltam az üdítőmbe. Addig sem kellett beszélnem vele, míg ittam… na meg amíg ő ivott. Aztán, ahogy elfogyott a kóla felé fordultam és végig mértem. Zavaróan magas volt – mint azok az emberek, aki általában túlnőtték a százkilencven centis valómat.
– Azt hittem, az emberek társaságban szeretnek inni. – Jegyeztem meg és már mocorogtam is, hogy felálljak mellől. Nem akartam efgy percig sem maradni. Főleg nem azért, hogy társaságban ihasson... nem vagyok szeretetszolgálat.

[Részeg király]

Részeg király
2002. szeptember 30.



zene: Néhány korty, és semmi se fáj ● oufit: másnak köpenye

Dübörgött a zene, de nem elég hangosan ahhoz, hogy kiverje a fejemben úszkáló káros gondolataimat. Most még a kezemben fénylő sört is olyan gyengének éreztem, hogy szinte képes lettem volna megcsapolni egy hordót, és az alá befeküdni, mint a béna muglimesékben, csak hogy végre beleússzak az édes tudatlanság könnyű felhőjébe. Szánalmas estének ígérkezik, ha a kedvenc hűtőfolyadékom is cserben készül hagyni.
Túl sok gondolatom van, és totál nem akarok most azokra koncentrálni. Ha ennyire nem segítettek ezek a cuccok eltompulni úgy még felcsípni se nagyon tudtam senkit. Nem a tehetségem nem bontakozott ki - mert ugyebár én abban zseniális voltam -, hanem túl sokat agyaltam, ez meg nem engedett folyni az eseményekkel. Mi van ha megint belebotlok egy undorító aranyvérűbe? Egyszerűen utáltam őket. Miattuk volt az a szánalmas háború. Még a mugliknál is biztos azért volt, mert éppenséggek kellett enkik a pénz és a fegyverkereskedésből jól megszedték magukat. Hülye felsőosztály. Na bazski, ezért kellett volna valami, ami kicsinálja az agyam, és nem godnolkodom. Így még szexelni sem lehet rendesen, bakker. Ajj a francba...
Remegve felsóhajtok, miközben a gyertyafénnyel megtűzdelt hangulatos kocsmában szétnézek.  Nem is fogom fel, mit látok. Azért a nappal nem voltak ilyen szánalmas állapotban. Ott voltak a haverok, az órák, a gyakorlatok, és a terepgyakok is, amik elvonták rendszerint a figyelmemet a saját dolagimról. Élveztem amit tanultam, mert úgy érzem, hogy ezzel a társadalmat, azt az elbaszott társadalmat segítem meg valamennyire, amit annyira elnyomnak. Néha elgondlkodom, nem voltam-e előző életemben kommunista. Biztos volt egy jó kis sarlókalapács is a kigyúrt orosz vállamra tetoválva, hm? aztán minden bizonnyal elpaktak és kivégeztek. Valahogy az kellően dráami lenne.
Megint felsóhajtok, ahogy a szememmel körbenézek a helyiségben. Általában belebotlom itt valami ismersőbe, de most snekit nem látok. Maximum ott gubbaszt a sarokban Narek, mintha valaki büntetésből odapakolta volna. Valahogy olyan szerencsétlenül nézett ki, hogy meg kellett szólítanom. Addig se azon kattogok, hogy mennyire szánalmas élet ez. Mennyire, de mennyire szánalmas. Ahogy az is, hogy annyira nem volt nálam pénz, se font, se galleon, hogy megint a bátyám cuccába kellett jönnöm. Mielőtt a Roxfortbe kezdtem járni, nem szégyelltem, hogy az ő régi ruhájukat hordtam. Valahogy tremészetes volt, mindenki ezt csinálta a környéken, és örülhettem, hogy legalább télen volt rajtam egy szakadt pulcsi meg zokni. Nyáron meg ventillátosunk se volt. Hogy is lett volna, lekapcsolták az áramot is. Valakinek annyira se futotta. De a Roxfortban... minden más lett. Én érteztem azt, hogy milyen szánalmasan külömbözök a többiektől, és hogy ez mennyire látszott rajtam. Gyűlöltem, hogy nem volt saját ruhám. De próbálok most is úgy tenni, mintha az enyém lenne. Nem sokat segít, de próbálkozom. Néha igazán kíváncsi vagyok, hogy nem léptem rá arra az ösvényre, amire Vincent és Bruno. De mindig is arra jutok, hogy túlságosan utálnám ha másoknak árthatnék. Kivéve, ha nem kellene modnjuk valami gazdagot tönkre tenni. Én lennék a Peremvidék Robin Hoodaja. Már ha a helyi maffián kívül - akivel jobb nem baszakodni - lennének ott gazdagok.
A szemem sarkában látom, hogy valaki egy személyes táncegyüttesként ugrándozika zenére. Jól teszed, haver, legalább te engedd el magad. MÉg az se zökkenti ki, hogy telibetüsszenti a kezében szorongatott söröspoharát.
Fúh, baszdmeg, Cain, neked kurva gyorsan innod kell.
Vagy dumálni mással. Tök mindegy. Csak ne gondolkozz. Szóval ledobom magam Narek mellé, akivel csak annyi a közös, hogy van az az óránk együtt. Nem is nagyon vágom, hogy ott mit csinálunk. A legtöbb esetben nem szoktam figyelni. Látom, ahogy elhúzza a száját, és arra gondolok hogy vajon büdös e a tesóm ruhája. Azért erre figyelni szoktam. Vagy lehet cska olyan sznob aranyvérű arcmimika, amit én földi haladó nem érthetek meg.
– Csak lejöttem meginni egy üdítőt.
- Tudod, ha gyerekzsúrra jöttél, az két házzal odébb van - viygorodom el. lazán, és kortyolok a sörből. Igen, Cain vicces fiú. Viccesen bunkó. Bunkón vicces. Az emberek általában szerették, amikor ilyen voltam. A hangnememben úgysincsen semmi fenyegető. De bizonyára nem érdekli. Az aranyvérűek úgyis minden szaron megsértődnek.
– Nem tennéd messzebb a piádat? Marha büdös. - Megnyugtató, hogy nem én vagyok az. De csak kortyolok a sörösüvegemből, és lazán felé pillantok, megvonva a vállam.
- Egy ez kocsma - mutatok rá a tényre. - Itt minden büdös és sör, cigi meg izzadság szagú, őnagysága - frogatom meg a szememet. DE aztán csak visszafogom magam. Még a végén lebukok, hogy nem vagyok aranyvérű. Ajajaj, mennyire-mennyire ciki lenne. Ja, nem. - Nyugi, lehányni meg leönteni nem foglak.
– Azt hittem, az emberek társaságban szeretnek inni - mondja, majd készült is felállni, de én kinyújtom a lábam, hogy azt a falnak támaszva elááljam az útját. Nyolc tetsvér mellett nőttem fel, ilyenekkel nem lehetett csak úgy lerázni.
- MIért, te mi vagy? - kérdezem gonosz vigyorral a szám sarkába. - Lazulj már Narek, szinte fáj látni azt a dekadensen kihúzott egyenes hátadat. Egyáltalán képes vagy olyanra, hogy elengedd magad? - kérdezem, majd hirtelen kicist közelebb hajolok hozzá. Érzem a finom illatát is a kólája mellett, de aztán megemberelem magamat. - Majd én megmutatom, milyen egy igazi szórakozás - modnom egy árnyalattal szexibb hangon, és kacsintok is hozzá egyet.

[illuminált állapotok]

illuminált állapotok



2002. szeptember 30.

outfit: black # megjegyzés:

– Tudod, ha gyerekzsúrra jöttél, az két házzal odébb van – elhúztam a számat a megjegyzésére. Talán neki nem figyeli senki odafentről, hogy mivel mérgezi magát, engem viszont ebbe neveltek bele. Figyelnek, tisztának és jónak kell lenni. Egy csepp alkoholt sem fogyasztottam még életemben és nem is akartam megváltoztatni ezt.
Nem sok kedvem volt cseverészni. Nem sok kedvem volt ott maradni és megvárni, míg berúg Caine a büdös alkoholtól, amit a szervezetébe plántált éppen. Amúgy is inkább gyógyszerszaga volt, semmint valami rendes italhoz illő. Úgyhogy felpattantam és már úgy voltam vele, hogy tovább állok.
– Egy ez kocsma – közölte kioktatóan. –  Itt minden büdös és sör, cigi meg izzadság szagú, őnagysága. – Megköszörültem a torkomat, de egyelőre nem reagáltam rá. Nem akartam kommentálni sem a dolgokat. Tényleg csak le akartam húzni gyorsan a kezembe szorongatott kólát, hogy lelépjek. Valójában még a műhelybe bemenni és festeni kicsit is kellemesebb lett volna, amíg visszatérhetek a kollégiumba. De igazából a séta is kellemesebb lett volna. – Nyugi, lehányni meg leönteni nem foglak.
Felpattantam inkább, finoman jelezve a szavaimmal, hogy jobb lesz, ha más társaság felé néz. Azonban, még mielőtt elindulhattam volna, kinyújtotta a lábát, ezzel elállva az utamat. A bátyáimra emlékeztetett, akik gyerekként szórakoztak velem. Ők tettek ilyen mozdulatokat, mikor sarokba akartak szorítani valamivel kapcsolatban.
Hangosan sóhajtottam egyet és rá pillantottam. Ha elkaptam a barna szempár átható pillantását, hát megforgattam a szemeimet. Semmi kedvem nem volt ezekhez az idióta játékokhoz, ráadásul nem is ismertem annyira Caine-t, hogy megvárjam, míg berúg mellettem és elkezd zagyvaságokat beszélni. Aligha volt hangulatam hozzá. Majd az egyik barátja foglalkozik vele… ha akar.
– MIért, te mi vagy? – kérdezi gonosz vigyorra, mintha nem is értette volna a célozgatást, miszerint vagy egyedül iszik vagy keres magának más társaságot. – Lazulj már Narek, szinte fáj látni azt a dekadensen kihúzott egyenes hátadat. Egyáltalán képes vagy olyanra, hogy elengedd magad? – A gúnyolódás nem állt jól neki, de ahogy visszahuppantam amúgy is túlzottan az arcomba mászott. Éreztem az illatát, ami elnyomta az alkoholt… lepillantottam a közepesen telt ajkaira. Nem értettem, mit akar és belegondolni sem mertem igazán. – Majd én megmutatom, milyen egy igazi szórakozás.
A kacsintástól nyeltem egyet.
– Mi a szart akarsz Caine? – kérdeztem értetlenül. Kicsit hátrébb akartam húzódni, de mivel túlságosan a pad szélén voltam, majdnem lebillentem… és bár időben megkapaszkodtam a kóla feketés folyadék a nadrágján landolt. Nem igazán kértem bocsánatot, helyett egy gúnyos mosollyal jutalmaztam, majd a zsebembe nyúlva, előhúzva egy puha vászonkendőt törölgetni kezdtem. Ha akar valami olyat, hát ez volt a tökéletes alkalom, hogy azt egyértelműen jelezze.
– Szegény nadrág… – közöltem enyhén kárörvendő stílusban. Ezzel akartam elterelni a figyelmem arról, mennyire zavarban vagyok. Persze könnyen elkaphatta az arcom színét megváltoztató pírt. Szerettem azt elhitetni az emberekkel, hogy kezembe van a helyzet, de valójában rohadtul kicsúszott az irányítás az ujjaim közül. Menekülni akartam Caine elől. Nem szerettem, hogy ennyire közel van… hogy érzem az illatát…