Megpihent Legendák Állatfarm

Nathaniel Forest pennájából

Az egyetemváros szélén kialakított, védett farm, sérült legendás állatok számára nyújt biztonságos helyet a gyógyulásra, vagy biztosít akár végső menedéket. Itt a legkülönfélébb fajok és egyedek fordulnak elő a legkülönfélébb sérülésekkel és betegségekkel. Jólétükről és biztonságukról számos mágus gondoskodik. De kitűnő gyakorlóterep a Benedict Sachkville Lénygondozói Kar hallgatóinak is.

Skye

Segítőkész dolog Anyától, hogy támogatja, hogy mozduljak ki, lássak világot, kalandozzak, bár továbbra sem egészen érzem magaménak ezt az életstílust, amennyire Anyáékra jellemző. Igen, tudom, aztán időnként meg mégiscsak én ugrok fejest spontán, néha egész mély vizekbe.
Mindenesetre ez most Anya ötlete volt, mondván, hogy érdekes és tanulságos is lehet, itt varázslényeket gondoznak, meg hogy biztonságosabb mint például egy túlélő sátrazás lenne, jöjjek csak felfedezni. És tény, az állatokkal mindig könnyebben kijöttem, mint az emberekkel sikerül, és valóba nem érzem veszélyes helynek - bár ha vannak sárkányok, őket talán messzebbről nézem majd meg - de nem is a veszélyességén aggódok. Senki, aki az ilyen kalandokra ösztökélni szeret, nem szokott gondolni a hétköznapibban kínos bonyodalmakba, amik annyira szeretnek megtalálni, jobban mint szeretném.
Például egy nagy külföldi látogatóáradat, ami talán két yardra a bejárattól már hullámként magávalindított, és hamarosan közre is fogott valahogy.
-Bocsánat,.. Elnézést,.. Kérem, bo...- próbálgatok felszólalni, meg-megakadva benne akár mer valaki nekemütközik, ahogy épp beazonosítani próbálok valami idegenvezetőjük-félét, vagy csak irányítani - nem sok sikerrel - merre sodródok köztük, vagy mer csak elveszik egyszerűen a hangom az övéké között. Feltéve pláne, hogy értenék is, ha hallják, amibe szintén nem vagyok egészen biztos.
Az egyetlen változás, nem is tudom mennyi idő után, hogy elsodródik mellettem valaki a külföldiektől felismerhetően különböző. Persze nem valami idegenvezető vagy tolmácsuk, akinek tudnék szólni, hogy "bocsánat, én nem a csoporttal vagyok, csak szeretnék kievickélni belőle", hátha tud szólni a nevemben, hogy pár láb helyet szorítsanak már, amég kioldalgok közülük.
Nem, ő is minden jel szerint ugyanígy tovasöpörve van az emberhullámba. Gyorsan megfogom a csuklóját, ilyesmik reményébe, hogy nem tévesztem szem elől három másodperc múlva, vagy neadjisten még együtt túl nagy akadályt is képezünk, és elkezdenek inkább kikerülni, ezzel továbbhaladva rólunk, és megszabadulunk. Bár az én szerencsémet ismerve ez már túl nagy remény lenne.
-Öhm... bocsánat, csak...- pislogok az "áldozatomra", nem akartam így a személyes terébe tolakodni, csak ez lehet talán a legjobb esélyünk a kiszabadulásra.
-...talán arra ki tudunk jutni- mutatok egy irányba, amerre innen a legközelebbinek tűnik a túristatömb széle.
És most jön az a rész, ahol nagyon reménykedek, hogy nem csak óriási hülyét csináltam magamból, mer mittudomén, ő is a külföldiekhez tartozik, én meg béna vagyok.

[DAMMIT]

DAMMIT

MIRA L. WYNE
2001:08:19
❇ CUCC ❇

Türelmesen várakozom az Állatfarm bejárata mellett a haverokra, miközben unatkozva figyelem a beáramló tömeget a kapun. Persze az, hogy türelmes vagyok nem jeletni azt, hogy nem unatkozom. Ha valami nem történik velem azonnal, én komolyan belegágyulok. Szeretek az eseményekbe belerohanni, akármi is legyen az, csak körbevegyen valami pezsgően jó pörgés. De a várakozásba ez persze nem fér bele. Már azon agyalok, hogy csinálok valamit én egyedül, de aztán csak visszafogom magam, és jobb híjján rágyújtok a cigarettára, a kopottas fém öngyújtómmal. Valahogy nem áll a kezemre az, hogy a hülye pálcát használjam bizonyos dolgokhoz, de végül is, én csak valami útszéli mugli származású csaj vagyok, tök átlagos narancs színű hajjal. Valahogy ilyen helyzetben a pálcával meggyújtott cigaretta rombolná a punk összképet.
Lehunyom a szemem egy pillanatra, hogy élvezzem, ahogy a nikotin telitölti a tüdőmet, amikor valaki belém jön, vagy karol, vagy egyszerűen csak magába cuppant, nem tudom. Csak valami zsíros kolbász szagot érzek, és némi furán tömény sört. Leesik, hogy zsíros nagy darab kövér csoport szippantott magába, mintha ez a fura massza maga lenne a megtestesült fekete lyuk. És valami nagyon hülye karhácsolós nyelven hablatyoltak.
Hiába igyekszem kitörni, csak hozzájuk vagyok tapadva, miközben bosszúsan a pálcámat keresem a farzsemebben egyik szabad kezemmel. Nem erre gondoltam, amikor izgalmas dolgot akartam csinálni. Fogalmam sincsen, meddig tolongok, meg nyomnak össze, de valaki mintha megradagdná a csuklómat.
-Öhm... bocsánat, csak... - szólal meg a kéz gazdája, mire talán túlságosan szúrús pillantást vetek felé, pedig nem is igazán miatta, csak egyszerűen ettől a béna dünnyögéstől nem igazán hallom mit is mond. Lehet valami másik szerencsétlen áldozat ő is, akit magával cuppantott a külföldi hullám. - ...talán arra ki tudunk jutni - mutat valamerre, de én egy előttem fityegő,  hájas alkar miatt nem igazán látom merre mutogat.
- Remek, akkor most ki fogunk törni - mondom kissé hangosan, majd végre magkaparintom a pálcám, majd előrántva elmotyogok egy varázslatot. - Ventus! -
A szél ereje pedig elég ahhoz, hogy errébb sodródjanak ezek a hájas túristák, így nagy lendülettel kivetem magunkat a hústömkelegből.

Skye

Gondolom, a lesújtó pillantást a kézmegfogásér kapom, és igazat is adva neki, bűntudatosan pislogok vissza, de egyelőre nem akarózik elengedni, gyanított újra elsodródás veszélyének köszönhetően.
De legalább az egyikünk talpraesett és tettrekész a helyzetbe. Nem, ez alatt nem magamat értem, bár gondolom soh fel sem merült a gyanú.
A narancssárga ciklon, akihez szerencsém van, széllökést varázsol elő, és azzal nyit utat a tömegből. Őszintén szólva nem vártam ekkora emberektől, hogy így libbenjenek félre, mindenesetre mi végre kiszabadulunk a túristahömpölyegből. Bűntudatosan leskelődök vissza, ahogy a félrefújt külföldiek morgolódva kászálódnak föl a földről, és mégis, ólálkodik bennem a gondolat, hogy igazából kiérdemelték, odafigyelhettek volna csak annyira, hogy kiengedjenek, tényleg csak egy pillanat lett volna nekik.
Khm. Nem kéne így gondolkoznom. Gyorsan elkapom róluk a tekintetem, ahogy még errefele morgolódnak valamit, de végül ők is továbbállnak.
-khm. Izé... bocsánat- jut eszembe elengedni a lány csuklóját, most hogy már kijutottunk. -És köszönöm.
Körülnézek, egyáltalán hova kötöttünk ki. A bejáratot sehol nem látom már, gondolom messze kerültünk tőle, de legalább egy tábla mutat valami utat, igazából csak néhány lábra tőlünk. Hipogriffek vagy sárkányok, ennyit mutat két irányba. Végülis, bejutottunk, tulajdonképpen ez lett volna a terv a lökdösődés nélkül is, ha úgy vesszük, sikerült. Igen, Lu, tessék pozitív irányból nézni a dolgokat.

Morgó gorgók

Elliot
2001. szeptember 12.

Úgy tűnik, én semmiből nem tanulok. Az előző napi kis gorgós kalandunk után ezzel az Elliot nevű fickóval, most egy újabb kalandra indulok a Megpihent Legendák Állatfarmra. Persze hitegethetném magam, hogy ez csak egy kellemes, reggeli séta, ahol útba ejtem a város egyik legnevezetesebb látnivalóját, de tudom, hogy ez nem igaz. Elliot szavai gyökeret vertek a fejemben, és nem tudtam szabadulni tőlük. Ő ide akart jönni, és engem is érdekelt, honnan került elő az a fenevad. Mondjuk nekem a hasznomra volt, mert megszereztem a kis kígyók mérgét, de nem tudom, ennyire szerencsés lettem volna-e, ha a férfi nem kerül el a semmiből.
Végül úgy döntöttem, hogy a kis bájital laboratóriumom marad, ahol van, nem tűnt túl valószínűnek, hogy egymás után kétszer felbukkan ott valami vérengző szörny. Este még visszamentem a pinceterembe, akkor már sem a gorgó holtteste, sem az aurorok nem voltak ott. Kétlem, hogy túl nagy figyelmet fordítottak volna az esetre, szerintem szimplán elvitték onnan a gorgó maradványait. Engem viszont hajtott a kíváncsiság, ahogy Elliotot is, így elindultam a kis sétára az Állatfarm felé.
Arról mondjuk nem kell senkinek sem tudnia, hogy emiatt ellógtam egy Asztronómia órát, de abban éppen eléggé járatos vagyok ahhoz, hogy ne legyen gondom egy kihagyott órából. Valószínűleg még mindig a Merkúrt fogjuk venni, ami a világ legeslegunalmasabb bolygója, mivel nagyjából semmi hatása nincs az életünkre. Persze a tudatlan varázslókat és boszorkányokat könnyű volt a jól hangzó nevével elámítani, de annak a csillagnaptárnak nem szabad hinni, amelyik azt mondja, hogy a Merkúr így és úgy komoly hatással lesz a jövő évre.
Ahogy közeledtem a Megpihent Legendák Állatfarm bejáratához már jobban figyeltem a környezetemre, mint a gondolataimra. Elliotnak már itt kellett lennie valahol, de egyelőre nem vettem észre. Remélem, hogy nem akar lesből megtámadni, vagy ledönteni a földe, mint előző nap. Az elmúlt napokban már éppen eleget dőltem jobbra-balra a földön ahhoz, hogy egy életre elegem legyen belőle.
Végül szerencsém volt: Elliot a bejáratnál várt.
-Szép jó reggelt! - léptem oda hozzá. - Kiheverted már a gorgó okozta sokkot? Tegnap eléggé rossz színed volt, de lehet, hogy csak a félhomály tette.
Várok egy pillanatot, hátha válaszol valamit, majd kérdőn nézek rá:
-Ismersz itt valakit? Lesz egyáltalán itt valaki, aki tud és akar is válaszolni a kérdéseinkre?

morgó gorgók


Serena
2001. szeptember 12.

outfit

Minden búcsú egy kis halál. Tudtam már egy ideje s így tekintettem a házasságom végére is. Én elbúcsúztam, elbúcsúztam, mikor kimondtam azokat az utolsó szavakat a hajón, ahogy néztem el távolra, a napfénybe… tudtam, hogy akkor ölelem utoljára olyan szerelmesen, hogy nincs már visszaút. Mégis, akárhányszor eszembe jutott, minden gyásszal töltött nap és óra ellenére is, ismét fájni kezdett. Ezért is esett annyira nehezemre becsomagolni az a kis könyvet ma reggel és útnak engedni Hermésszel Noah és az apja… az imádott apja otthonába. Szerettem Aident, nagyon-nagyon szerettem, még ha ő nem is vette komolyan a közöttünk alakuló dolgokat… de közben még fájt a Nattól való különválás. Ezt lehetetlen lett volna tagadni. Talán nem töltöttem elég időt a gyásszal… talán az zavart, hogy nem kapok olyan figyelmet és rajongást már, ki tudja.
Ezekkel a keserű gondolatokkal indultam meg szépen a mai programra. Korán reggel volt még, így volt egy kis időm sétálni Hertfordshire-be. Figyeltem, amint újabb és újabb macskakövek bukkannak fel a cipőm orra előtt. Szép volt ez a hely a maga kisvárosias módján és persze a diákok okozta hangzavar ellenére is. Szipogva bámultam feléjük, azon gondolkodva, vajon Noah is ilyen lesz-e… vajon látom-e majd ilyennek. Tudtam jól, hogy nem. Egyszerűen egyre nehezebben működött nekem ez az egész. A zsigereimben éreztem, mennyire fáj látom, a karomba vennem. Nem vagyok apának való. Egyedülálló apának, hétvégi apának meg végképp nem. Jobb helyen volt Nattal… meg az új párjával – ha van éppen, ha nincs… nem is igazán ez számított.
Egy kicsivel korábban érkeztem az Állatfarmhoz, ahol egyébként korábban már jártam. Egy családi program volt… itt vesztünk össze először komolyabban Anson miatt. Emlékszem, hogy rákényszerítettem Natot a házasságra, csak azért, mert nem tudtam benne megbízni. Aztán kiderült, hogy a házasság sem feltétlenül akadálya annak, hogy köztünk minden tönkre menjen. Hát így alakult. Végül is már nem számít, csak néha-néha még rám tört a bánat, ha eszembe jutott.
– Két felnőtt jegyet kérek – léptem oda a pénztáros banyához, míg a lányra… Serenára várakoztam. Kíváncsi voltam, hogy innen megszökhet-e bármi… bár ezt erősen úgy éreztem, hogy téves felvetés. Mágiával van levédve, szóval, ha csak a Szeszély nem éppen a gorgók kifutójánál ütött be, akkor jó kérdés, hogy hogyan történhetett volna meg.
A két papírfecnivel a kezemben ácsorogtam a bejáratnál még egy pár percig. Elnézegettem a felhők felé, amik igencsak szürkén gyülekeztek.
– Szép jó reggelt! – Jelent meg aztán végül Serena. –  Kiheverted már a gorgó okozta sokkot? Tegnap eléggé rossz színed volt, de lehet, hogy csak a félhomály tette.
Hát azért a sokkolónak nem neveztem volna a történeteket. Mármint mi volt ott? Vér meg harc? Már egészen megszoktam a dolgot, s ettől függetlenül egészen jól aludtam is. Már nem ráz meg az ilyesmi… mondhatni mindennapossá vált.
– Hello… – köszöntem, majd kicsit elhúztam a számat. – Komolyan? Pedig engem a vér nem igen szokott zavarni. Sem a halott gorgók– vontam vállat, majd mutattam neki, hogy megvannak a jegyek, így már el is indultam befelé. A jegyeinket egyből megnézték, aztán már előttünk is volt tárva-nyitva az Állatfarm. Meg is lepett, mennyire más lett az elmúlt két évben, mióta nem jártunk erre… és most bizonya sárkányokat is megnézhetném, mert senki sem rángatna el.
– Ismersz itt valakit? Lesz egyáltalán itt valaki, aki tud és akar is válaszolni a kérdéseinkre?
– Nem vagyok jóban állatidomárokkal… bár van egy nagyon jó barátom, aki lénygondozónak vagy mi a tökömnek tanul. – Magyaráztam komolyan. – Viszont ő nem hiszem, hogy itt van… bár sokat nem tudok róla – tettem hozzá és közben elhaladok a holdborjak mellett, akik éppen az elsötétített kifutójukban szaladgáltak szoros kis csoportban. Elmosolyodtam rajtuk… végre kezdett megjönni a jókedvem.
– Az egzotikus lények, mint a gorgók egészen hátul vannak – magyaráztam. Ebből Serena sejthette, hogy már jártam itt. Az elrendezés pedig láthatóan nem változott meg, csak minden ősziesebb és kicsit jobban kiépítettebb volt, mint akkoriban. – Nem baj, ha vetünk egy pillantást a sárkányokra? Évek óta várom, hogy láthassam őket.

Morgó gorgók

Elliot
2001. szeptember 12.

Elliott talpig feketében vár az állatfarm bejáratánál. Már messziről látom, hogy két jegyet lebegtet, gyorsan túl akar lenni ezen az egész. Valószínűleg még mindig dolgozik benne a tegnapi nap adrenalinja. Kölcsönösen köszöntjük egymást, majd megpróbál úgy tenni, mintha tegnap nem akarta volna nagy ívben kikerülni a gorgó fejének helyéből csordogáló vért és a levágott fejet. Inkább meg sem hallom, mekkora hős volt. Szerintem meg inkább csak szerencséje volt, hogy másodszor bejött az a furcsa átka, amiről nem volt hajlandó nyilatkozni. Nem is forszírozom a kérdést, ha nem akar róla beszélni, nem kell. Bár gondolom egy kis beszélgetés terápia nem jönne rosszul neki.
Tényleg nem húzzuk az időt felesleges beszélgetéssel, hipp-hopp benn vagyunk az állatfarm területén. A bejárat mellett van egy tábla, ahol jelzik, melyik lény merre található. A gorgók hátul vannak, állapítom meg. Gyorsan megjegyzem merre kell menni, aztán követem Elliotot.
-Ki az a barátod? Itt tanul az Akadémián? - kérdezem egyből, hátha ismerem a férfi barátját.
Közben a holdborjak mellett sétálunk el. Vidáman játszadoznak egymással, én meg mosolyogva figyelem őket, amíg elhaladunk mellettük. Nekem is, és ahogy nézem Elliotnak is egyből jobb kedve kerekedik.
-Jártál már itt? - kíváncsiskodom, amikor meghallom, a férfi pontosan tudja merre kell mennünk. - És pont a sárkányokat hagytad ki? - ámulok el. - Ők itt a legnépszerűbb lények. De ha teheted, egyszer inkább egy sárkány rezervátumba menj el. A kanadai kifejezetten jó, de a kínai gömblángsárkányok védett otthona is lenyűgöző.
Eszembe jut az a két hét, amit Kínában töltöttem. Hát két hét nagyon nem volt elég arra, hogy az ottani ősszes mágikus helyet bejárjam. Még úgy sem, hogy mindenhova hoppanáltunk. Kína csodálatos hely, ugyanúgy, mint a világ bármelyik része. De a sárkány rezervátumuk világszínvonalú. Nagy becsben tartják azt a kevés sárkányt, akik túlélték az évszázadokat.
A gondolataimban merültem, de végül csak a férfira nézek:
-Akkor először menjünk a sárkányokhoz? Itt azt hiszem három fajta van. Egy svéd sróforrú, egy wales-i és egy magyar mennydörgő. Na az aztán igazán lenyűgöző faj.
Sajnos a magyar mennydörgők őshazájába nem jutottam el az európai utam során, de Romániában láttam párat a természetes élőhelyükön. Elég félelmetes találkozás volt, ugyanakkor lenyűgöző is. A sárkányok érdekes teremtmények, nagyon könnyen támadnak emberre, ugyanakkor rendkívül félénkek, és gyorsan el tudnak tűnni a varázslók és a boszorkányok szeme elől.
Vártam Elliot válaszát, merre induljunk, de egy kicsit reménykedtem, hogy a sárkányokra fog szavazni.

morgó gorgók


Serena
2001. szeptember 12.

outfit

Egy részem nagyon is reménykedett, hogy találkozunk Montregoval. Nem tudom miért… talán csak, mert hiányzott, vagy mert olyan jó lett volna valakinek elmesélni, hogy mekkora szar az életem. Szar volt, hiába engedtem Aident a legféltettebb helyekre is a lelkem bugyraiba, még kellett egy kis idő, míg helyre rázódom. Nem tudom miért viselt meg a válás, a gyerekem elhagyása… egy részem mindig is tudta, hogy ez így lesz. A kezdetektől tudtam, hogy Foresttel közöttünk nem tartós, még ha neki is ajándékoztam az életem szerelme címet. Olyan erős kötődést éreztem iránta, amit senki iránt sem… ezért is fájt annyira, mikor végre ellöktem magamtól. Nem ellöktem, kitéptem a szívemből az iránta érzett dolgokat, csakhogy végre a maga életét élje. Neki erre volt szüksége. Nélkülem kellett léteznie. Talán nem véletlenül nem volt korábban komoly kapcsolata, ő nem tudta elkötelezni magát. Hülyeség volt rákényszerítenem arra a házasságra. Csak egy pillanatnyi rózsaszín köd volt semmi több.
– Ki az a barátod? Itt tanul az Akadémián? – kérdezett rá Serena.
Lassan bólintottam válaszként. Talán groteszk, hogy egy harmincas éveiben lévő férfi ilyen fiatalokkal barátkozik… de nekem nem volt lehetőségem felnőni. Egyszerűen csak tizenöt évesen kikerültem a világba és mintha azokat az éveket valaki kivágta volna ollóval vagy bűbájjal, olyan különállóan történtek meg az az előtthöz és az azutánhoz képest.
– A Godrikra jár Montrego – válaszoltam és a lányra pillantottam. Vele is azon az Akadémián futottam össze, de biztos voltam benne, hogy nem lénygondozónak készül. Valahogy egészen más típusnak tűnt és nem hibáztattam érte. Engem lenyűgöztek az állatok, de a legtöbbtől féltem… A sárkányok is leginkább csak a kíváncsiságomat vonzották, meg az adrenalin éhséget, amit aligha tudott volna bármi is csillapítani hosszabb távon.
Kihúztam magam, ahogy folytattam a mesémet. Nem akartam az elmúlt két évre egyetlen fájópontként emlékezni, inkább egy nagyjából pozitív élményt osztottam meg. Nagyjából… belegondolva, ha ott nem erőlködöm annyit, talán most minden könnyebb lenne.
– Jártál már itt? – kérdezte Serena. – És pont a sárkányokat hagytad ki? Ők itt a legnépszerűbb lények. De ha teheted, egyszer inkább egy sárkány rezervátumba menj el. A kanadai kifejezetten jó, de a kínai gömblángsárkányok védett otthona is lenyűgöző.
Elhúztam a számat egy fanyar mosolyra. Nem lett volna helyén való elmondanom, hogy Nat miatt volt az egész, mert úgy gondolta, hogy veszélyes és nem kéne magam megint szarba keverni. Mert persze nem voltam elég megbízható már akkor sem… vajon mit gondolna most rólam Forest? Ez tizennyolc éves fiúval vagyok, aki felnőttesebb nálam.
– A ex-férjem nem akarta, hogy a sárkányok közelébe menjek. Azt hitte, hogy valami hülyeséget csinálnék. – Őszintén válaszoltam végül. Nem tudom miért, de úgy gondoltam, hogy Serena nem veszélyes. Eddig semmi jelét nem mutatta annak, hogy felismert volna a híres író, Nathaniel Forest mellől a pletykalapokból, nem próbált meg belemászni az életembe. Ez már szimpatikus is volt. – Tény, hogy elég forrófejű tudok lenni, mint tapasztaltad… – tettem hozzá és inkább felnevettem, hogy oldjam a korábbi szavaimból áradó feszültséget. Nem kellett már keserűség… igen, valakinek a selyemfiúja voltam, de azoknak az időknek már vége. Más ember voltam. Rosszabb, de ez nem számított igazából.
– Akkor először menjünk a sárkányokhoz? Itt azt hiszem három fajta van. Egy svéd sróforrú, egy wales-i és egy magyar mennydörgő. Na az aztán igazán lenyűgöző faj.
Egy pillantást vetettem a következő kifutóra, mielőtt válaszoltam volna. Ebben éppen egy lényt sem láttam, de lehet, hogy éppen a napközbeni első sziesztát töltötték. Megköszörültem kicsit a torkomat, azon agyalva, vajon engednem kéne e a szórakozás lehetőségének ahelyett, hogy gyorsan végeznénk és ara jutottam, hogy miért is ne.
– Benne vagyok – bólintottam. Szinte ösztönösen húzódtam a sárkánycsemegét áruló bódé felé. Három knút volt egy nagyobb csomag, ami bőven elég lett volna az itteni sárkányok megetetésére. – Bocsi, de a sárkánycsemege kötelező, ha már odamegyünk – Mondtam és az érméket a bódéban ácsorgó boszorkány kezébe adtam. Egy rózsaszín csomag finomságot ölelhettem hamarosan magamhoz és indultam meg a sárkányok felé.
– Határozottan jobb fej vagy, mint az exem.

Morgó gorgók

Elliot
2001. szeptember 12.

Elliot ma sokkal kommunikatívabbnak, és határozottan jobb kedvűbbnek tűnik, mint tegnap. Mondjuk ma nem is kell egy gorgóval harcolnunk. Itt az állatfarmon egész nyugodt minden. Borús az idő, ráadásul hétköznap van, úgyhogy nincsenek itt a kisgyerekes családok, akik mindig nagy nyüzsgést okoznak. Én egy kicsit örülök neki, mert semmi kedvem a kiabáló kisgyerekeket, és az utánuk rohangáló szülőket nézegetni. Most felnőttes programon vagyunk, egy felnőttel, és komoly dolgok miatt járunk errefelé. Majd ha lesz valami pasim, akkor biztos eljövünk ide randizni, és akkor majd poén lesz, ha mindenféle varázsló és boszorkány kiskölyök játszadozik majd körülöttünk, de most csak elterelné a figyelmünket.
Montregot nem ismerem, akit Eliott barátjaként említ meg. Való igaz, hogy nem ismerek még túl sok embert az Akadémiáról, és akiket ismerek, velük is inkább egy órára járok. A lénygondozók főleg itt töltik az idejüket, mi pedig az egyetem falai között. Maximum valami buliban találkozhattam volna Montregoval.
Kiderül, hogy Elliot az ex-férjével járt itt. Bevallom, kicsit meglep, hogy férje volt, ráadásul már nincsenek is együtt, de nem szólok egy szót sem. Nekem semmi bajom nincs senki párkapcsolataival, mindenki maga tudja, mit mikor és kivel szeretne csinálni. Mindenesetre engem már nagyon zavar, hogy amióta itthon vagyok, nem tudtam összeszedni még egy srácot sem, pedig egész nyáron Londonban voltam, és lehet, hogy bőven lett volna rá esélyem, csak nem vettem észre. Volt az a roxfortos srác, amikor Melanie-val találkoztam, de jobban érdekelt Melanie agyának húzása, mint a nálam pár évvel fiatalabb srác, akinek még csak a neve sem jutott eszembe.
-Forrófejű? - kérdezem mosolyogva. - Nem vettem észre... - válaszolom viccesen. - Miért tervezel valamit tenni a sárkányok közelében? Készüljek fel, hogy futnunk kell? - cukkolom, de azért mélyen reménykedem, hogy tényleg csak viccelődünk egymással és nem kell komolyan attól tartanom, hogy Elliot beveti magát a sárkányok közé. Amikor sárkánycsemegét vesz, megint elgondolkodom, hogy futunk kell-e majd, de végül hagyom, hadd sodorjanak magukkal a történések, és próbálok bízni Elliot épelméjűségében. Azért én is veszem egy kis csemegét, sárkányokat etetni mindig klassz dolog.
-Határozottan jobb fej vagy, mint az exem. - mondja. Ezt bóknak veszem, habár fogalmam sincs, milyen volt az exe. Amióta itt vagyunk, már kétszer említette meg. Lehet, hogy beszélgetni szeretne róla? Én mindig az a típusú barát vagyok, aki hagyja, hogy a barátai kiöntsék neki a lelkét, de sosem erőltetem rájuk a beszélgetést. Így inkább csak megköszönöm a bókot, és belépek a sárkányok kifutójába.
A walesi zöld van hozzánk a legközelebb, úgyhogy odadobok neki egy jó kis vértől csöpögő húscafatot, ami különleges, csepegésgátló varázzsal ellátott zacskóban van. A sárkány lelkesen bekapja, és hálából még egy kis tüzet is fúj az ég felé. Nevetve figyelem az akcióját, aztán odalépek a táblához és felolvasom Elliotnak:
-A walesi zöld azért van itt, mert sebesült a szárnya, és nem tud repülni. Egyébként Gekkónak hívják. Elég gonosz név ez egy sárkánynak, nem gondolod? A svéd sróforrú egy nőstény, Freya. Őt Svédországból hozták ide, ő az első itteni sárkány utóda, de ő is már elég idős. Már több, mint huszonöt éve itt él. A magyar mennydörgő, Pisti pedig egy varázscirkusz tagja volt, de kiöregedett és ezért itt helyezték el.
Visszafordulok a sárkányokhoz és tovább etetem őket. Közben azon gondolkom, hogy mennyi értékes bájital alapanyagot lehetne a sárkányoktól szerezni úgy, hogy nem is bántanánk őket. Az elhullajtott pikkelyek, a faroktövisek, vagy akár a varázstűz, amit kifújnak. Annyi lehetőség...
-Nagyon jó fejeknek tűnnek. - mondom végül, és figyelem Elliotot, ő hogyan viszonyul ezekhez a fennséges varázslényekhez.

 

morgó gorgók


Serena
2001. szeptember 12.

outfit

– Forrófejű? – kérdezett vissza, meglepően kedves mosollyal az arcán Serena. – Nem vettem észre… – Egyértelműen viccelt velem. – Miért tervele valamit tenni a sárkányok közelében? Készüljek fel, hogy futnunk kell?
Megrántottam a vállamat. Nem terveztem semmit, mármint nyilván nem, mégis mi a francot tehetnék a sárkányokkal azon kívül, hogy nassolnivalót tömök beléjük? Ez volt az egyetlen célom jelenleg… de magamat ismerve akármilyen szarságba is belekeveredhetünk, mielőtt egyáltalán a gorgókat megnézhetnénk magunknak. Egyelőre mondjuk az is kérdéses volt, hogy hogyan nézzük meg azokat anélkül, hogy kővé változnánk.
Hamar elértünk a sárkányok kifutójához, ami egyébként egy érdekesen kialakított, mágikus tértágítással ellátott terület volt. Kívülről aprónak tűnt, de ahogy beléptünk láthatóvá vált, ahogy a sárkányok saját területe a származási országuknak megfelelően volt kialakítva. A svéd sróforrú sárkányé kifejezetten tetszett, a hegyekkel, a fenyőkkel és a hóval… mint egy szelet észak, ami annyira vonzotta még most is a lelkem. Ez a rész azonban kicsit távolabb esett tőlünk, a walesi zöld volt ugyanis a legközelebb hozzánk. Ahogy megkapta az első falat húst mé egy kisebb bemutatót is tartott. Az ég felé fújta a tüzet, gondosan ügyelve, nehogy valaki megsérüljön. Egyértelműen látszott, hogy emberekhez volt szokva.
– Milyen bájos… – ámuldoztam és én is odadobtam neki egy falatot, amit szintén a levegőben elkapott.
– A walesi zöld azért van itt, mert sebesült a szárnya, és nem tud repülni. Egyébként Gekkónak hívják. Elég gonosz név ez egy sárkánynak, nem gondolod? A svéd sróforrú egy nőstény, Freya. Őt Svédországból hozták ide, ő az első itteni sárkány utóda, de ő is már elég idős. Már több, mint huszonöt éve itt él. A magyar mennydörgő, Pisti pedig egy varázscirkusz tagja volt, de kiöregedett és ezért itt helyezték el. – Olvasta fel közben Serena a táblára vésett feliratot.
Hagytam, hogy a lány újabb adagot vegyen a csemegéből és odavesse az állatoknak. Én egyelőre csak gyönyörködtem bennük… és azon agyaltam, mit is okozhattam volna annak idején, amivel magamra haragítom őket. Nat félelmei persze megint alaptalanok voltak. Ez utólag nem meglepő, egy idő után már a házból sem akart kiengedni, amit nem tudtam eldönteni, hogy a féltékenység, a túlaggódás vagy a kettő elegye okozott.
– Nagyon jó fejnek tűnnek – pillantott rám a lány, de nem viszonoztam. A tekintetem továbbra is a walesi zöldön pihent, örülve, hogy egyáltalán ennyi jutott nekem mára. Szórakoztató, gyönyörű, eltereli a figyelmemet az élet általános szarságairól. Ezt pedig most mindennél jobban esett.
– Igen… nem is értem, mitől kellett félteni engem régen – válaszoltam és csendesen dobtam még egy húst a sárkánynak. Csak ezután sétáltam tovább a hatalmas kifutórészen, hogy a következő teremtményhez, a svéd sróforrúhoz is közelebb kerülhessünk. Ez a példány éppen megpihent a fenyők között fekvő havas területeken, de amint elévetettem egy falat húst, kiszagolta és bakapta. Látszott rajta, hogy már idősebb, nem volt olyan fürge, mint a korábban megismert társa.
– Mindig lenyűgöztek a sárkányok, bár ilyen közelről még egyet sem láttam – imsertem el és ámulva figyeltem a teremtményt, ahogy elegánsan fekve várja a következő falatot. – Azt hiszem egyszer meg kéne látogatnom Montregot gyakorlat közben… – vontam vállat, bár továbbra sem tudtam, milyen kapcsolatban vagyunk is most végül is. Legutóbb a Mungóban találkoztunk, de az is olyan furcsán sült el, mintha nem is a régi barátság volna közöttünk. Megértem. Mindkettőnknek megváltozott az élete, az enyém már annyira, hogy talán rám sem ismerne… ő meg gondolom egy van Lyával.

Morgó gorgók

Elliot
2001. szeptember 12.

Elliot határozottan el van bűvölve a sárkányoktól. Én egy kicsit hátrébb húzódom, és őt figyelem, ahogy a lényekkel játszadozik. Eteti őket, ámulva figyeli a mozdulataikat, engem egy kisfiúra emlékeztet. Azt hiszem, most kezdem elhinni, hogy valahol mélyen mindegyikünkben létezik egy gyermeki én. Ha tegnap valaki azt mondja nekem, hogy a gorgót lefejező, mindent bele, határozott Elliot ma sárkányokat fog etetni, azt körberöhögöm. Mégis, most itt vagyunk, és úgy néz ki a férfi, mintha élete legnagyobb álma vált volna valóra.
Én már többször láttam élőben sárkányt, talán ezért nem nyűgöznek le annyira. Kiskoromban is elvittek egy sárkányrezervátumba a szüleim, aztán az öcsémet is elvittük egyszer, amikor már annyira könyörgött, hogy mindenkinek elege lett belőle. A tavalyi év során pedig mindig, mindenki a sárkányokat akarta megmutatni nekem. Való igaz, lenyűgöző teremtmények, és rendkívül erős mágiájuk van, így ha nem a bájitalfőzésre és a csillagászatra specializálódtam volna, akkor valószínűleg a mágikus lényekben felgyülemlő varázslat és energia vizsgálódásába fogtam volna. Most viszont alapvetően rendkívül hasznos és értékes bájital hozzávalóként látom őket, még akkor is ha hatalmazos és félelmetesek. Szerencsére a kis patikákban már csak darabjaikat lehet megvenni. Azért remélem, egy sárkányt sem ölnek meg azért, hogy én bájitalokat tudjak kotyvasztani. Az annyira barbár dolog lenne.
Ez egy alapvető dolog, amit a bájital főzés során megtanultam: minden alapanyag begyűjthető olyan lényektől és növényektől, akik vagy természetes úton elhaláloztak, vagy úgy is megszerezhető minden, hogy nem kell megölni és bántani ezeket a csodás teremtményeket. Akik erővel szerzik meg a hozzávalókat, azok nem tisztelik a természetet és az életet.
Elliot megint szóba hozza Montregot, akit még mindig nem tudok, kicsoda.
-Vagy talán elmehetnél pár sárkányrezervátumba. Ha érdekelnek a sárkányok, van néhány ismerősöm, akik szívesen körbevezetnek, akár olyan helyeken is, ahova átlagos nézelődőt nem engednek be.
Kanadában például apa évfolyamtársa dolgozik, és nagyon kedves volt velem mindig. Tuti Elliot is szimpatikus lenne neki, ha már ennyire szereti a sárkányokat.
Én leülök egy padra a kifutó szélén, és Elliotot figyelem. Hagyom, hadd élvezze ki a sárkányokkal való játékot, én meg kiélvezem a nem létező napsütést. Mindenesetre nem sietek a gorgókhoz. A mai napomat a Megpihent Legendák Állatfarmnak szentelem.

morgó gorgók


Serena
2001. szeptember 12.

outfit

Ez a hely kihozta belőlem Montrego hiányát. Olyan volt, mint egy rossz emlék, hiszen Blaire jóslata lényegében valóra vált: mindent megtett, hogy ne kerüljek többé a bátyja közelében és szép lassan sikerrel is járt. Nem bántam, hogy így alakult, hiszen én sem sokat tettem ellene… valahogy elragadott az élet Nat mellett, az új családom töltötte ki minden időmet. Hát az biztos, hogy az „Év legjobb barátja” bögrét nem csak én, de Montrego sem kapja meg.
A svéd sárkány kifutójához érve, kicsit elidőztem az állat izmos felépítésén, s mintha ehhez a havas-fenyős tájhoz néhány hóphely is járt volna… már-már karácsonyi érzést keltett az emberben, ahogy a hóörvényt bámulta. Csupán a fahéj ízesítésű kávé hiányzott a kezemből. Messze volt még ugyan a karácsony, nekem még is valahogy ezt az érzést hozta a hó látványa… és máris azon agyaltam, de jó lenne a családom körében tölteni… na meg Aidennel, aki mindenféle részvétel helyett inkább a kanapén dohányozna és morogna.
– Vagy talán elmehetnél pár sárkányrezervátumba. Ha érdekelnek a sárkányok, van néhány ismerősöm, akik szívesen körbevezetnek, akár olyan helyeken is, ahova átlagos nézelődőt nem engednek be.
Serena megjegyzésére csak bólintotta.
– Az jó lenne… de még nem ismerjük annyira egymást, hogy ilyen ajánlatokat tegyél. Lehet, hogy egy őrült gyilkos vagyok… vagy valami hasonló szörnyűség. – Keserűen nyeltem egyet. Gyilkos voltam, méghozzá azok közül is a rosszabb fajta, aki hirtelen felindulásból, érzelmi alapon vett el életeket. Szörnyű ember voltam, ez volt az igazság és Serena ezt nem tudhatta…
Amikor leült a padra, megtámaszkodtam a korlátban és bámészkodtam. Nem is tudom, miért… talán a régi emlékek kicsit megint rám ültek ezen a helyen. Végül is, itt döntöttünk el, hogy megházasodunk, hogy megpróbálunk együtt élni, most meg egyedül vagyok… mocskosul elhagyva. Jó igazából, én hagytam el.
– Na jó… menjünk tovább! – szóltam oda Serenának, majd a sárkányok elé vetettem a maradék ételt, hogy aztán boldogan nyamnyogni kezdjenek. Mi pedig, ha a lány követett, szépen tovább álltunk a gorgók kifutójához. Az persze még elég távol volt, így néhány érdekes – számomra ismeretlen lény mellett is elmentünk. A hipogriffeket persze felismertem, azokban sokat gyönyörködtünk azon a bizonyos napon… de most nem lassítottam le, nem akartam újra átélni azt a napot. Akkor olyan gyönyörű volt minden… most szürke volt, rideg és furcsán fájdalmas.
– Azt hiszem ez az… – mondtam, mikor a furcsa, áttetsző falhoz értünk. A gorgók amögött voltak, egy barlangnak tűnő helyen, ők persze nem láttak kifelé, számukra ahol mi álltunk, az is csak a barlang részének tűnt. A tekintetem a kis táblára vándorolt, melynek barna felületén aranyszínű felirat vándorolt: A négy görögföldről származó gorgó – Hesztia, Aphrodité, Aurora és Pénelopé – már ötödik éve tagjai Állatfarmunknak. Mindannyian egy lénycsempész fogságából kerültek ide, s azóta senkit sem változtattak kővé tekintetükkel. Nem olvastam tovább, engem ugyanis az érdekelt megvan-e mindegyik példány.
– Az a gyanúm, Serena, hogy ezek mind megvannak – mondtam, ahogy a négy gorgót figyeltem.

Morgó gorgók

Elliot
2001. szeptember 12.

-Lehet, hogy egy őrült gyilkos vagyok… vagy valami hasonló szörnyűség. - mondja Elliot, én meg nem tudom komolyan venni. Az őrült gyilkosok nem viselkednek így. A hasonló szörnyűség meg szerintem már kiderült volna. Ha Elliot gyilkolászni akart volna, vagy valami elmebeteg lenne, akkor nem akart volna megmenteni a gorgótól a pincében. Szóval nem igazán hiszek neki. Valószínűleg ő is egy olyan alak, aki szeretne félelmetesnek látszani, így eltaszítani magát mindenkitől, megvonni magától a szeretetet, de valójában nem képes erre, mert jól esik neki, ha kedvelik. Én egyelőre kedveltem. Egy őrült nem így nézne egy sárkányra - sem.
Azon tűnődtem, hogy magam próbálom nyugtatni vagy Elliotot próbálom elemezni. Valószínűleg egyszerre csinálom a kettőt. Tényleg nem ismerem ezt a férfit, de amit eddig láttam belőle az pozitív volt. Szóval abban maradok magammal, hogy amíg nem akar megölni, kedvelem a fickót.
-Maximum elkísérlek, és figyelek rád. Ha kell kordában tartalak. - vonom meg a vállamat. - Tényleg szívesen elkísérnélek egy sárkányrezervátumba. - mondom őszintén. - Tegnap megmentettél a gorgótól, jövök neked eggyel.
Próbálok lazának látszani, de tényleg úgy érzem, Elliot előző nap az életemet mentette meg. Ha ő nincs, nem biztos, hogy egyedül le tudom győzni a lényt.
Végül a férfi odadobja a maradék sárkányeledelt az állatoknak és tovább állunk. A gorgókig nem sokat beszélgetünk, inkább mindketten nézelődünk, a lényeket figyeljük, hátha látunk valami különlegességet. Néhány éppen pihenget, nincs nagy élet egyik kifutóban sem.
Végül megérkezünk Hesztia, Aphrodité, Aurora és Pénelopé, a négy gorgó kifutójához, ahol minden óvintézkedést megtettek, hogy a látogatók kiélvezzék ezeknek a veszélyes lényeknek a látványát. A négy gorgó meg van, nem innen szökött meg a mi lényünk.
– Az a gyanúm, Serena, hogy ezek mind megvannak. - mondja ki Elliot hangosan, amit én is megállapítottam.
-Túl egyszerű lett volna, Elliot. - sóhajtok fel, és nézem a négy gorgók, akik így bezárva sokkal kevésbé tűnnek veszélyesnek, mint tegnap a kifutón kívül. - Igazából kicsit örülök, hogy nem innen szökött meg a mi gorgónk. Nem aludnék nyugodtan, ha ilyen lények csak úgy szabadon mászkálhatnának Hertfordshire utcáin. Viszont... Akkor a tegnapi gorgó máshonnan került ide. Mennyire ismered ezeknek a lényeknek a mágiáját? Ők tudnak bármilyen módon hoppanálni vagy a térben mozogni? Őszintén szólva a mágikus lényekről szóló tanulmányaim inkább a legendákra, mint a valóságra terjedtek ki.
Elliotra nézek, várom válaszát a gorgókról szóló tudásával kapcsolatban.
-Esetleg utánanézhetnénk a könyvtárban... - vonom meg a vállam végül.

morgó gorgók


Serena
2001. szeptember 12.

outfit

– Maximum elkísérlek, és figyelek rád. Ha kell kordában tartalak. – Vonta meg a vállát Serena. Kicsit meglepetten pillantottam rá… mármint most komolyan velem akar sárkányok között lógni? Azért ez kicsit meredek volt egynapi ismerettség után. – Tényleg szívesen elkísérnélek egy sárkányrezervátumba. Tegnap megmentettél a gorgótól, jövök neked eggyel.
Felnevettem.
Igazából nem tudtam mit reagáljak… abban sem voltam biztos, hogy azt a gorgót nem éppen én csaltam oda Serena közelébe valami megmagyarázhatatlan, nagyon is Elliotos képességgel. Mármint mikor volt olyan, hogy nem vonzottam be a bajt, amikor lehetett? Mikor volt olyan, hogy nem én hoztam a bajt a körülöttem lévők fejére?
– Szerintem nélkülem is meg tudtad volna védeni magadat. Legfeljebb egy kicsit kevesebb vér folyt volna. Én csak túlságosan fejjel a falnak típus vagyok… – tettem hozzá büszkén vigyorogva, és még legyintettem is. – De azért benne vagyok egy kiruccanásban. Rám férne egy kis kikapcsolódás, sok a stressz.
Valahol azért örültem, hogy valakinek elnyertem a bizalmát, mostanában mintha egyre többen fújnának rám ilyen-olyan okokból. Serena más volt, nyitott és kedves, ezért hát, hiába vágtam le sötét mágiával egy gorgó fejét a szeme láttára, nem ítélt el, sőt életmentésnek könyvelte el. Csakhogy nem miatta cselekedtem, hanem magam miatt. Elhatároztam ugyanis, hogy mindent túl kell élnem, hogy lássam Noah-t felnőni… nem tehetem azt vele, mint a családom többi tagjával, nem hagyhatom magára. Ezt persze nem kötöttem a lány orrára, megtartottam magamnak, hogy nem vezettek túl hősies érdekek… tetszett, hogy kedvel. Az egom kellemesen elvolt ennek fényében a társaságban.
A gorgók kifutójánál pont az történt, amire számítottam. Nem tűnt úgy, mintha szökött teremtmény lenne a mi példányunk, sőt kifejezetten az az érzésem volt, hogy valamilyen módon szándékosan tették oda.
– Túl egyszerű lett volna, Elliot. – Állapította meg a lány is, én meg csak lassan bólintottam. Ebben igaza volt. – Igazából kicsit örülök, hogy nem innen szökött meg a mi gorgónk. Nem aludnék nyugodtan, ha ilyen lények csak úgy szabadon mászkálhatnának Hertfordshire utcáin. Viszont... Akkor a tegnapi gorgó máshonnan került ide. Mennyire ismered ezeknek a lényeknek a mágiáját? Ők tudnak bármilyen módon hoppanálni vagy a térben mozogni? Őszintén szólva a mágikus lényekről szóló tanulmányaim inkább a legendákra, mint a valóságra terjedtek ki.
A Szeszély tette volna? Ez jutott azonnal eszembe, ám nem mondtam ki azonnal. Így Serena tovább fűzte a mondandóját a könyvtár felé, ami aztán végképp nem volt az esetem.
– Jaj, csak könyveket ne! Két évig éltem egy könyvmollyal, azt hiszem egy életre elegem van a lapokból és a nyomtatott betűkből. – Vigyorodtam el, és megint a gorgókra néztem, aki láthatóan teljesen tökéletesen el voltak a kifutójukban… eszükbe sem jutott, hogy valaki esetleg megfigyeli őket. – Én azt gondolom, hogy egy vad példányba futottunk bele ott az akadémián. – Folytattam aztán és hátat fordítva a teremtményeknek, egyenesen Serena szemeibe néztem. Nem is tudom olyan furcsa érzésem volt a történtekkel kapcsolatban… először volt az a fesztivál, nyáron meg az a furcsa tárgy és Murphy egy helyen. Ez az egész Szeszély dolog többnek tűnt egyszerű anomáliánál s ki tudja, lehet kísérletképpen egy gorgót is megpróbáltak ránk szabadítani.
– Nem lehet, hogy valahogy a Szeszély dolog miatt keveredett oda? – kérdzetem és szép lassan elindultam kifelé az állatfarmról. – A dékán nem tudhat róla esetleg, hogy mire használták azt a termet? Te, mint a támadás túlélője nyugodtan kérdezősködhetsz. Az a gyanúm, hogy nem csak egy sima raktár volt az ott. – Folytattam aztán és szorosabbra húztam magamon a kabátot, ahogy feltámadt az őszi szél.

Morgó gorgók

Elliot
2001. szeptember 12.

Elliot szerint én egyedül is le tudtam volna győzni a gorgót. Ez ad egy kis önbizalmat, ezek szerint egy teljes értékű felnőtt boszorkánynak tűnök, aki ki tudja húzni magát a csávából, ha arra kerül a sor. Mondjuk baromira nem érzem így, de ha egy felnőtt varázsló mondja, csak igaza lehet. Elmondhatná ezt apámnak is... Habár amíg az ő pénzükön élősködöm, addig mindig gyereknek fog gondolni. Az egyetem mellett viszont nem tudok dolgozni, ők meg belekényszerítettek ebbe az egyetemi létbe, szóval eléggé patthelyzetbe kerültem.
Annak viszont örülök, hogy Elliot rászánja magát a kirándulásra. Szerintem rá is ráfér egy sárkányozósdi, rám pedig mindig rám fér a kiruccanás. Aztán vagy itt ér véget az életem, mert Elliot egy tökéletes gyilkos, ártatlan pofikával, vagy lesz egy jó napunk egy sárkányrezervátumban. Most már csak el kell rendeznem, hogy bevigyenek a kulisszák mögé is.
-Szuper! - csillan fel a szemem. Imádok szervezkedni, és most ez pont kedvemre is való. - Mit szólnál Kanadához? Ott tényleg nagyon sokféle sárkány él egy óriási parkban. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog neked.
Látom Ellioton, hogy tetszik neki az ötlet, bővebben viszont nem tudom kifejteni, mert megérkezünk a gorgókhoz. Ott hiába vetem fel, hogy menjünk a könyvtárba, Elliot elzárkózik az ötlet elől. Felveti, hogy a Szeszély hozhatta ide, Hertfordshire-be.
-A Szeszély nekem is eszembe jutott tegnap este. Csak... Olyan furcsa ez az egész. Én csak pár hónapja hallottam róla először, amikor hazaértem Angliába. A világ más táján még nem jelentkezik ez a mágikus anomália. Legalább is, ott nem csinál ilyen furcsa dolgokat. De rettentő kínos helyzeteket tud néha okozni.
Arra gondolok, amikor Cherubbal összeragadtunk. Abból végül is jól jöttem ki, megnézhettem egy musicalt, és szereztem egy jó barátot. De simán alakulhatott volna rosszabbul is.
Látom Ellioton, hogy semmi kedve velem jönni, vissza az egyetemre. Főleg nem a könyvtárba, de mintha kerülné azokat a helyeket, ahol sok emberrel összefuthat.
-Jó, akkor mi lenne, ha én visszamennék az Akadémiára, és beszélnék a dékánnal. Illetve körbekérdeznék máshol, meg utánajárnék a gorgók mágikus szokásainak. Te pedig... utánanézhetnél... akárhol, ami csak eszedbe jut.
Most már engem sem hagyott hidegen, hogy honnan jöttek a gorgók. Kíváncsi voltam, és meg akartam tudni, hogy ez egy véletlen volt-e, vagy aggódni kell más veszélyes mágikus lények megjelenése miatt is.
Végül megegyeztünk, hogy mindenki kutatgat kicsit a saját háza táján, de folyamatosan tartjuk a kapcsolatot baglyok útján.
Egy másik úton mentünk vissza a bejárathoz. Itt váltunk el Elliottal, és a kollégium felé sétálva azon gondolkodtam, hogy amióta itt vagyok az Akadémián ez volt a két legjobb napom. Habár majdnem meghaltunk, le kellett csapni egy mágikus lény fejét, de azt hiszem találtam egy újabb barátot - vagy legalább is ismerőst, akivel együtt kutathatunk.
Megígértem Elliotnak, hogy amint van új információm, vagy ha elrendeztem a kanadai utunkat, mindenképpen jelentkezem. Szóval lesz mit csinálnom a következő napokban.

- Elliot és Serena fejezet vége -