Megpihent Legendák Állatfarm

[mi van velünk?]

mi van velünk?

2002. április 10.
Sophie
 
„don’t be afraid,
i feel it too”

Sophie korán reggel érkezett, a holmiját lepakoltuk a kollégiumi szobámba, hogy aztán a lénypark felé vegyük az irányt. Nem is tudom, hogy járt-e egyáltalán Hertfrodshire-ben korábban, de úgy döntöttem, hogy egy közös kis városfelfedezésből nem lehet baj. Mégis csak itt lesz a lakásom nyártól, valószínűleg sokáig fogok itt élni, nem ártott normálisan megnézni a környéket… na meg titkon abban is reménykedtem, hogy Sophie is sokszor lesz majd nálam. Nagyon sokszor. Mindig. Talán a kapcsolat eleje bolondított meg egy kicsit, az a rózsaszín köd, amit eddig mindössze egyszer tapasztaltam korábban. Akkor is állandóan vele akartam lenni… és most ugyanez – ha csak nem még hevesebben – fennállt Sophie-val.
Az együtt alvástól persze kicsit féltem. Csak vissza akartam fogni magam a kedvéért, mégis… szóval elég egyértelmű volt, hogy még nem csinálta azt és nem akartam lerohanni, mint valami őrült viking sereg a lindisfarne-i kolostort. Azon gondolkodtam vajon mennyire lenne kellemetlen, hogyha kettőnk közé nyomnék egy párnát… de az illatát akkor is érezném. Megráztam a fejemet és megpróbáltam inkább a lényparkra koncentrálni.
– Nem iszunk meg egy kávét? – kérdeztem, mikor elhaladva a kappa kifutója mellett megpillantottam a „Jeti-kávézó, állati italok” feliratot, meg néhány kis asztalt. Egész kellemes lett volna ebben az időben kint ücsörögni a rózsaszín terítős körasztalok mellett, ráadásul szívesen ledöntöttem volna egy pohár feketét, Sophie bámulása közben. Azért persze eszembe jutott, hogy legutóbb attól is zavarba jött, hacsak ránéztem… de végülis belement, hogy a barátnőm legyen. Gondolom ez előbb-utóbb elmúlik. Vagy nem?
– A Szemiflázs cappuccino vajon mit tud? Láthatatlanná válik a csészében? – Gondolkodtam lényegében hangosan, ahogy átkarolva a lány vállai szépen a megfelelő irányba tessékeltem. Egyébként a kínálat krétával volt felírva egy kisebb táblára, amit egészen közelről lehetett csak elolvasni.
Mindenesetre Sophie-nak kihúztam az egyik széket és mire én magam is leültem volna, megjelent egy pincérnő. Hangosan, csámcsogva rágózott, nem lehetett több tizenkilenc-húsz évesnél, de a színes hajviselete arról árulkodott, hogy fiatalabbnak hiszi magát. Sosem értettem az ilyen lányokat. Nem jó a természetes, csak a kék mega lila a divatos, amivel még egy nyalókának is beillene? Fintorogva forgattam meg a szemeimet.
– Mit kértek? Az unikornispuki le van árazva. – Magyarázta szinte kedvtelenül, majd buborékot fújt a rágóból. – Ha nem tudnátok mi az, hát forrócsoki, szivárványszínű és csillámporral van leszórva. Nagyon édes. Pont neked való, szivi. – Bökte oda Sophie-nak, miután észrevette, hogy én totálisan meg vagyok rökönyödve az ajánlaton. Tehát nem tűntem potenciális vásárlónak éppenséggel. Hát nem tévedett nagyot. Az unikornispukira aligha voltam vevő.
– Nekem elég lesz a legerősebb kávé, ami van. – Mondtam és megvártam, hogy Sophie is válasszon valamit. Aztán a csaj nagy nehez odébb állt és végre nem az arcomba kérődzött. Ezért legalább hálás lehettem Merlinre.
– Te jó ég… ez vajon honnan szabadult… – Morogtam.

[ღ Nézlek, zuhanok veled érted akarok ღ]

ღ Nézlek, zuhanok veled érted akarok ღ

Jasper

(2002. április 10.)

Valami éppen, csak odaúszik
Odatéved kinyílik majd az ég
Afölött nincsen
Az aki innen messze vágyna, ha nem vinné a szél

ha bár a balészerencsémnek köszönhetően már egyszer elkeveredtem Olaszorszégba, meg aztán Oroszországba is, fura, hogy eddig nem jártam még Hertfordshire-ban. Szóval rettenetesen izgatott voltam, amikor megérkeztem, miközben megnyugodva hagyotam magam mögött az állataimat Rose néninél. Azt hiszem Jasper kicsit furának tarthatott volna azzal, ha így hírtelen beállítok három állattal, ami közül az egyik kőből van Örülök, hogy vele lehetek. Rose néninek nem kellett annyit magyarázkodnom a városról, meg az itteni egyetemről, meg a jövőmről, mint a családomnál. Mert hát. Hát. Hát nekik még nem mondtam el semmit, és Lizzy azt hiszi, hogy semmirekellő valaki leszek. Mert ugye Abbie az Oxfordra fog menni.  De nem is tudom, hogy tálaljam ezt nekik... Na mindegy, ha nem gondolunk agondokra, megoldódnak, nem igaz? Most jasper a fontos. jasper, Jasper, Jasper.
Oké, kenyérre lehetne kenni, miközben vele sétálgatok a lényparkban. És próbálok nem arra gondolni, hogy meniyre jó lesz Jasperrel aludni. modnjuk izgulok, sosem aludtam még fiúval, csak Willel, de hát ő a féltestvérem, annyira nem számít így fiú-fiúnak. Bocsi, öcsi. De tényleg hogy kell ezt csinálni? Igazából nem mertem ezt snekivel sem megbeszélni, Averyhez meg nyilván már nem szaladtam ilyenekkel oda. De mielőtt elfacsarodhatna a szívem tőle, hogy nem a barátnőm, Jasperre fordítom a tekintetemet.
– Nem iszunk meg egy kávét? - kérdezi, mire csak fáziskéséssel válaszolok, mert lefoglal jasper bámulása, mert még midnig olyan lenyűgözően menőn néz ki. A menő emberek menők, de Jasper még menőbb, és ez olyan szexy meg aj. Oké, Sophie, állj... Valaki nagyon-nagyon megnyomta azt a pubertáskori gombot benned, mert most nagyon kamaszlányosan vagy szerelmes. Eddig érzem ezt a legdurvábban. És ez fura. És rózsaszín.
- Ó, dehoyg nem! - lelkesedek fel, majd behúzom a vicces nevű kávézóba. - Képzeld, legutóbb voltam egy teahában, és a Szeszély miatt elvándoroltak a csészék... Meg összekeveredtek máséval. És vaalmi fintess edzőnek éreztem tőle magam, és kiabáltam - magyarázom a legutóbbi kalandomat. Azért remélem nem lesz itt ilyen, mert nem szeretnék felsülni Jasper előtt, ahogy fekvőtámaszozom.
Közben lekesen vizsgálom a fura itallpaot. remélem ettől az unikornispukitól nem kedzünk el csillámosat... Vagy szivárvyányosat...öhem. Egyáltalán milyen nekik? Rózsaszín? És miért gondolok ilyenekre? Közben lenyűgözve bámulom a színes hajú lányt. Olyan bátor dolog ilyen színűre festeni a hajat, nekem biztos nyomin állna a zöld meg a kék. Határozottan menőnek néz ki, de ahogy Jasperre pillantok, ő kifejezetten döbbent arcot vág. Eszembe jut, hogy legközelebb április elején megviccelem egy lila hajjal.
- Igen? Akkor egy olyat szeretnék - vágom rá, mert nem tudom féltem visszautasítani, meg zavarba is jöttem hirtelen, hogy miért magyaráz nekem. Miután elmegy, kuncogva nézek Jasperre. - Lehet leböffentette a haját egy csillámpóni, azért ilyen a színe. Vagy ebben a kávézóban ez az elvárás - mutatok szolidan az egyik háttal álló felszolgálófiúra, akinek zöld punk tarajos haja van.

[mi van velünk?]

mi van velünk?

2002. április 10.
Sophie
 
„don’t be afraid,
i feel it too”

Kevésbé tűnt kellemetlennek a Jeti-kávézó, mint azt a neve sugallta. Talán csak azért, mert Sophie is ott volt velem és ahogy kiültöm a teraszra a vörös tincsekbe kapott a szellő. Kellemesen bizseregett bennem minden, ahogy a szemeibe néztem... nem tudom. Különös hatással volt rám, nem csak a kinézete és a külseje, a mosolya, ahogy mesélt. Egy szeleburdi kislánynak tűnt, de valahogy mégis nekem így volt tökéletes.
- Képzeld, legutóbb voltam egy teahában, és a Szeszély miatt elvándoroltak a csészék... Meg összekeveredtek máséval. És vaalmi fintess edzőnek éreztem tőle magam, és kiabáltam - mesélte. Elmosolyodtam, mert abban nem hittem, hogy esetleg itt majd beüt a Szeszély és neki állnánk hasazni meg fekvőtámaszozni. Bár nem bánnám, ha lekaphatnám végre a felsőmet a közelébe, hogy... khöm... megmutassam a hasizmaimat neki. Most már jó pár hete kerülgetjük egymást, el kezdtem vágyni másfajta érintésekre is. Csakhogy zavarba hozott a tény, hogy Sophie-hoz még nem ért hozzá senki. Jonestól többet vártam, bevallom.
- Ha akarod, edzős-tea nélkül is bármikor megnézheted az izmaimat... - kacsintottam rá.
A beszélgetésünket egy fura szerzet zavarta meg, pincérnőnek álcázva magát. Elég ijesztően tukmálta rá az unikornispuki nevű forrócsokit vagy mit Sophie-ra. Hát nem örültem neki... de végül is ő lány, szereti a csicsás, túlédes dolgokat.
- Lehet leböffentette a haját egy csillámpóni, azért ilyen a színe. Vagy ebben a kávézóban ez az elvárás - mondta. Oda pillantottam, amerre a fejével bökött. A zöld, tarajos srác leginkább egy elcseszett papagályra hasonlított.
- Meglehet valami állatra akarnak hasonlítani. Nem csoda egy lénypark közepén... - sóhajtottam és az asztal alatt Sophie lábához nyomtam az enyémet. Legalább ennyire hozzá akartam érni. Még megszólalni sem tudtam, már megis érkeztek az italok. Sophie egy mindenszínű, hatalmas, áttátsző bögrében felszolgált csodát kapott. A tejszínhabba valaki beleszúrte egy unikornisszarv formájú csukorpálcát is, majd jól meghintette színes gyöngyökkel. Ehhez képest az én kávém csak egy egyszerű fehér csésézben volt felszolgálva.
A lány még odakacsintott nekünk, aztán szépen tovább riszált.
- Remélem nem köpött bele... - sóhajtottam és már emeltem fel a csészémet, mikor a szemem sarkából megpillantottam valami mozgó fekete foltott. Egy vakond, egy patkány és egy kacsa keverékének tűnt. - Az meg mi a franc?! - Kérdeztem kicsit talán túl riadtan, ahogy a valami közel jött hozzák és a lábat szaglászta.

[ღ Nézlek, zuhanok veled érted akarok ღ]

ღ Nézlek, zuhanok veled érted akarok ღ

Jasper

(2002. április 10.)

Valami éppen, csak odaúszik
Odatéved kinyílik majd az ég
Afölött nincsen
Az aki innen messze vágyna, ha nem vinné a szél

Olyan izgatott vagyok mindig, amikor Jasperrel találkozok, mintha az első randim lenne, pedig azért azon már túl vagyok. Mégis vele minden olyan klassz és új, és annyira menő, jó ég, hogy mindig attól izgulok, mennyire is fogok előtte beégni, de ő csak vagy rám villantja a félisten mosolyát, vagy csak megpuszil és megcsókol, én meg mégjobban odaleszek tőle, jó ég. Bármi is röpített fel etrre a körhintára, ahol egyfolytában pörgök az érzelmeim közepette... Ne kapocslja ki, mert még a szédülés is olyan jólesik mellette. Eddig ilyen nem is volt, annyira különleges ez az egész, és valahogy úgy érzem talán örökké is tarthatna. Kicsit még félek ettől, hogy mi van ha elrontom, ha valamit rosszul csinálok, ha kiszeretek belőle, ha unalmas leszek neki, ha ő szeret ki belőlem... De akárhányszor meglátom újraindulok, és boldog vagyok, hogy ő velem van, és itt van nekem.
Oké, figyelem, Sophie megint túlcsordult.
- Ha akarod, edzős-tea nélkül is bármikor megnézheted az izmaimat... - kacsint rám, mire én ahogy vagyok elpirulok. Jaspert mesztelenül elképzelve... még inkább olyan mint egy görög félisten, és én csak egyszerű halandó mégis pisloghatok rá, félig megvakulva tőle. Lehet túlzás, de egyszerűen totál rózsaszínben vagyok. Nem is értem, hogy nem kattantam így be rá,a mikor Averyvel járt. Lehet akkor még normális voltam, mert most teljesen őrültnek érzem magam, pedig sisem szerettem volna olyan betegesen rémisztően bolondulni senkiért. Remélem most sem vagyok betegesen őrült, csak enyhén nagyon szerelmes.
Jézusom, még jó, hogy Jasper nem legilimentor... Ha ezeket tudná, visítva menekülne előlem, azt hiszem, Szóval, Sophie szállj vissza a földre, légyszi.
- Hát ha ez megnyugtat, ha idejövök egyetemre nem itt keresek munkát még a végén nekem is punk hajam kell, hogy legyen - kuncogok, majd megölelem a lábaimmal Jasper lábát, mert olyan jól esik valahogy hozzáérni.
Közben meghozzák az italunkat én meg már alig várom hogy ebbe a mennyei mannába elsüppedjek és megízleljem az unikornispuki kellemes ízét, fogom is és nagyban elégedetten belekortyolok, és úgy érzem az íztől miindenfelé tüzijáték kezd pattogni bennem, mert merlinre de isteni az íze. Legszívesebben mindekinek a torkán lenyomnám, hogy nesze igyál egy kis pukit. De megállom, mmár csak ezért is, mert jaspert tényleg őrültnek nézne.
- Alig várom, hogy itt tanuljak, és akkor jó gyakran találkoznánk  - fecsegek lelkesen, és már szinte elképzelem, haogy folyton Jasper nyakán lógok. Közben valami furcsa kis izé szökken be a látószögembe, egy nagy fekete pamacs, és én is összerezzenek Jasperrel együtt.
- Az meg mi a franc?!
- Csak nem egy... - kezdem el, hogy a sejtésemet elmodnjam, miközben belesek az asztal alá. - Furkász! - kiáltom, mire  akis édesen kapzsi lény rám bámul azokkal az aranyos szemeivel, majd a következő pillanatban eliszkol a fejem mellett, mire hirtelen fura hiányérzetem lesz. zavartan megtapogatom a fülemet, miközben Jasperre nézek. - Ó - pislogok rá, amikor ralizálom, hogy a fülbevalómat levarázsolták a fejemről.

[mi van velünk?]

mi van velünk?

2002. április 10.
Sophie
 
„don’t be afraid,
i feel it too”

Valahol élveztem, hogy kicsit húzom Sophie agyát. Olyan édesen zavarba tudott jönni… ahogy elképzelte az izmaim látványát vagy éppen azt, hogy összebújunk az ágyon. Ezt már megfigyeltem és imádtam. A humorát is szerettem, azt a kis csípősséget, amivel észrevett és szórakoztatónak talált minden apróságot. Mellette nem úgy éreztem magamat, mint aki egy folyót próbál a medréből kizökkenteni. Ő nem ragadt le egy helyzetben, vele tényleg mindennap furcsán kalandos volt, még ha nem is szörnyetegekkel küzdöttem érte.
– Hát ha ez megnyugtat, ha idejövök egyetemre nem itt keresek munkát még a végén nekem is punk hajam kell, hogy legyen – nevetett fel. Az asztal alatt a lábaival átkulcsolta a lábaimat. Kellemes kis forróság zúgott át rajtam. Olyan volt, mint egy meleg vízesés, ami remegős hatást váltott ki belőlem.
– Pedig egy vakítóan lila taraj kifejezetten jól állna. – Halálosan komoly arcot próbáltam vágni, hogy ne tudja eldönteni, komolyan gondolom-e vagy sem. Ismertem már olyan lányt, aki a kedvemért levágatta a haját vagy éppen megnövesztette. Mielőtt még hozzá tehettem volna, hogy csak viccelek, megérkezett a rendelésünk. Szinte azonnal az ajkaimhoz emeltem a csészét, hogy lehúzzam a fekete ital felét.
Már majdnem férfiasnak és menőnek éreztem magam, mikor megjelent az a fekete valami. Sokat tanultam a lényekről is, de inkább az emberi test részletei érdekeltek, na meg a szülészet. Mindentől féltem, amit nem ismertem, a lényektől és állatoktól pedig különösen. Ha Sophie nem lett volna ott, még a székre is felpattanok, nehogy elérje a lábaimat.
– Csak nem egy... – Kezdte Sophie, majd lehajolt, hogy benézzen az asztal alá. Nem értettem, hogy ő miért nem fél. Még csak meg sem remegett, hogy egy óriáspatkány szaglássza a lábát. Addig jó, míg nem az enyémet, mert akkor talán még sikoltozni is elkezdek. Nyeltem egyet, nehogy remegjen a hangom, ahogy megszólalok.
– Valami patkány! – Vágtam rá. Bár nem remegtek a szavak, ahogy kiszabadultak az ajkaim közül, azért azt érezhettem a lány, mennyire zaklatott vagyok. Ezért nem mentem lénygonzodónak. Nem bírnék hozzájuk sem érni. Csak a baglyomat és Pete-et tudtam úgy igazán elfogadni. Rajtuk kívül a macskákat is egészen szerettem… de az ilyen furcsa, rágcsálókat gyűlültem. Egy csomó betegséget terjesztettek.
– Furkász!
Sophie hangja túl lelkes volt, de még mindig az asztal alatt volt, ezért lehajoltam. Már csak annyit láttam, hogy a lény elfut, ő meg a fülét tapogatja.
– Ó – ennyit tudott csak kinyögni, miközben én már felegyenesedtem, hogy gyorsan lehúzzam a kávém alját. Pontosan tudtam, mit kell mondanom, csak éppen némi lelkierőt kellett hozzá szereznem. Nem. Ez nem az a helyzet volt, amikor könnyű volt lazán és lovagiasan viselkedni, de nagy nehezen kipakoltam némi pénz az asztalra. Aztán felkeltem és Sophie felé nyújtottam a kezemet.
– Gyere! – Fűztem össze az ujjainkat és odahúztam egy rövid csókra. Ez is kellett ahhoz, hogy meglegyen a lelkierőm a folytatáshoz. – Szerezzük vissza a fülbevalódat. – Tettem hozzá és szépen húzni kezdtem arra, amerre elrohant a furkász.

[ღ Nézlek, zuhanok veled érted akarok ღ]

ღ Nézlek, zuhanok veled érted akarok ღ

Jasper

(2002. április 10.)

Valami éppen, csak odaúszik
Odatéved kinyílik majd az ég
Afölött nincsen
Az aki innen messze vágyna, ha nem vinné a szél

AHogy a furkász beveti magát a lábunk aláés szimatol kedvem lenne mehgölelni, de félek, hogy lelopja rólam a ruhát is. Még jó, hogy az emberek nem ilyen aranyba öltözötten járnak. Mondjuk nem hiszem, hogy Jaspert annyira zavarná, hogy ruhátlan vagyok... Vagyis... Na jó, Sophie miféle piszkos gondolatok ezek?! Annyira belemerülök ebbe a zavaros hülyeségbe, hogy a furkáász ellopja a fülbevalómat. A kis tolvajszörmók pedig az ámokfutásai végeztével tova is slisszol azzal az édes kis tipegéssel. De hát nem úgy néz ki, mint egy négylábú pingvin? Vagy egy kacsacsőrű emlős? Egy kleptomániás kacsacsőrű emlős.
Még szerencse hogy ez az unikornis dolog olyan jó ízű volt, hogy nagyjából meg is ittam, mert jasper felkapott amennyire csak lehetett és akár egy szőke lovag nekivág velem a furkászt megkeresni... Ami egy lányparkban igazán merész válallkozás, de engem levesz a lábamról, hogy nem hagyja annyiban és mondja azt, hogy nem is tudom... majd lesz másik... vagy ilyesmi.  Ráadásul az egy színátmenetes fülbevaló, amit Rose néni vett nekem a szülinapomra,. szóval hiányozna, hogy nincs meg. Bizsu darab, de csillog, pont annyira, hogy levegyen egy kis tolvajt a lábáról. Kívácncsi mit csinál azokkal a sokmindennel amit begyűjt... lehet ő megértené tarzant is. Bár neki nincsen erzsénye ahogy a bugyikat eldughatná...
- Gyere! Szerezzük vissza a fülbevalódat - szólal meg jasper és elkezd húzni a furkász után.
- Tudod, egyszer megszökött előlem már egy Furkász és miatta majdnem kitoltottak a Roxmortsi teaházból, mert mindekit meglopott - magyarázom menet közben, miközben visszagondolok arra a tavalyi tavaszi délutánra, amikor is Luppal a nyomába eredtünk Salamander furkászának. Hihetetlen, hogy vannak dolgok, amik folyton bevonzódnak. Valaki mindig kirabol. Kiraboltak Olaszországban. Kiraboltak Oroszországban. Kiraboltam Amerikában. És Kirabolt most egy egy furkász. Vajon mi lesz a következő alkalom? Kirabolnak miközben valaki megkéri a kezemet? Valahogy nagyon extrém helyzeteket vonzok...
- Szóval nem vagyok egy nagy varázslány szakértő, de ha megtaláljuk, talán valami értékes cuccal magunkhoz vonzhatjuk - mondom, miközben elhaladunk az egyszarvúakkaránja mellett.
A furkász beslisszol egy táncoló utcazenész mögött lévő kisboltba, amiben mindenféle csillogó dolgok vannak, amik egy lényparkos bazárba beleillenek. csillogó kulcstartók, csillogó etetőszatyrok, csillogó ételek valami fura varázslénynek.
- Oda osont! - mutogatok a bolt felé, ami meglehetősen kicsinek tűnik... és nincs is nyitva.

[mi van velünk?]

mi van velünk?

2002. április 10.
Sophie
 
„don’t be afraid,
i feel it too”

Nem kellett volna hősködnöm. Nagyon nem, miközben minden apró, szőrös, rágcsálószerű dologtól féltem. Mégis megfogtam Sophie vékonyka ujjait és húztam magammal a Lénypark belseje felé. Valahol reménykedtem benne, hogy nem bukkanunk a furkász nyomára… de azért korholtam magam rendesen, hogy nem figyeltem rendesen az LLG órákon. Általában annyira rettegtem a bemutatott állatoktól, hogy csak gyorsan túl akartam esni az egészen.
– Tudod, egyszer megszökött előlem már egy Furkász és miatta majdnem kitoltottak a Roxmortsi teaházból, mert mindekit meglopott – magyarázta Sophie. Remek… még neki is több tapasztalata van az állatvilággal, mint nekem, holott én készülök medimágusnak. Mondhatni nálunk az ilyesmi legalább annyira alapkövetelmény, minthogy ismerjük az emberi test. Én azonban szörnyen rosszul éreztem magam az állatoktól.
– Kitiltottak? – kérdeztem vissza lés nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel hangosan. Sophie nem tűnt annak a rendbontó típusnak. Azt sem tudtam elképzelni róla, hogy valaha megbüntessék. A lehető legártatlanabb ember volt, akivel valaha találkoztam és persze pozitív értelemben. Imádtam, hogy ilyen, még ha emiatt kicsit féltem is leteperni… hiába vágytam rá percről perce jobban.
–  Szóval nem vagyok egy nagy varázslány szakértő, de ha megtaláljuk, talán valami értékes cuccal magunkhoz vonzhatjuk – mondta. Közben tőlünk jobbra az egyszarvúak kifutója kapott helyet. Épp csak egy pillantást vetettem az egyik ágaskodó példány felé, ezzel persze el is ellehetetlenítve, hogy esetleg kiszúrjam a furkászt. Csak akkor pillantottam talajszintre, mikor Sophie kicsit meghúzta a kezemet.
– Oda osont!
Egy bolt felé mutatott valami utca zenész mögött. Meg sem lepődtem, hogy itt még ilyesmi is akad… olyan volt, mint egy cirkusz ez az egész hely. Csodálkoztam, hogy nem vadult még meg egy lény sem a zenétől, hogy aztán lemészároljon mindenkit a parkba. Persze, ami késik nem múlik. Még itt leszünk egy darabig egy tesztráltámadáshoz. Azok veszélyesek egyáltalán?! Még a gondolatba is belezavarodtam.
– Egy csillogó kacatokkal teli boltnál aligha találunk érdekesebbet… – sóhajtottam kicsit csalódottan, be az ajtóban megálltam és úgy néztem be. Láthatóan az eladó nem volt éppen ott, ezért könnyen le tudtam hajolni, hogy benézzek a giccsekkel teli konzolok alá. A furkászt ugyan nem láttam sehol, de hallottam a matatását.
– Így nehéz lesz előcsalni. Itt minden érdekes… – sóhajtottam, de levettem az órámat. Igazából fekete volt, de a számlapnak a széle aranyozott, akárcsak a számok és a mutatók. – Talán egy márkás óra megteszi… – Tettem hozzá és leguggoltam, hogy úgy mozgassam, megcsillanjon rajta az épületbe betörő napfény.
Elengedtem Sophie kezét és próbáltam nagyon bátor lenni. Végül is megérintenem talán nem kel… talán magától is elejti a fülebevalót vagy éppen elcseréli velem az órámért. Az egyszerűbb lett volna, minthogy szószerint elvegyem tőle. Amúgy sem akartam bántani… kicsi… meg ijesztő meg minden.

[ღ Nézlek, zuhanok veled érted akarok ღ]

ღ Nézlek, zuhanok veled érted akarok ღ

Jasper

(2002. április 10.)

Valami éppen, csak odaúszik
Odatéved kinyílik majd az ég
Afölött nincsen
Az aki innen messze vágyna, ha nem vinné a szél

Zavartam heherészek, amikor Jasper rákérdez arra, hogy kitiltottak-e. Igazából elég mérges volt a Teaház tulajdonosa, hogy meg lett a furkász miatt kopasztva mindenki és aztán még az üveg is valahogy kitört. Már nem is emléskzem, de nagoyn megijdetem Luppal együtt, hogy most mi fog történni. A furkász meg folyamatosan eltűnt előlünk, és nem akartuk, hogy kicspajon minket Salamander miatt az igazgatónő. Valahogy bizonyos dolgokat folyton bevonzok, ez meg meglehetősen parának néz ki. Ez valami rejtett mágikus képesség? Végól is párszaszájság is van, lehet minden varázslónak vannak ilyen rejtélyes passzav képességei, és az enyém ahelyett, hogy ne lennék rosszul  amáguikus utazásoktól, inkább az, hogy varázsdolgok miatt rabolnak ki. Tökéletesen életképtelen lennék egy olyan szerepjátékszerűségbe, ahol történetmesélésesen megy a dolog.
- Igazából csak majdnem, de megtaláltuk a furkászt és avendégek nem köveltek tömeges kártérítést - válaszolok kicsit zavartan, Azt hiszem akkor egy életre adósságba vertük volna magunkat. Hihetetlen, hogy az a kis lány ennyi bajt tud okozni. De az egerek is ilyenek, nem? Rágcsálnak és picik és aranyosak. És mégis néha bajt okoznak.
Közben továbbra is le vagyok nyűgözve, hogy Jasper mennyire nyugodtan és férfiasan viselkedik. Valahogy ha egyedül lennék már agyérgörcsöt kapnék a pániktól, meg attól, hogy mit csináljak és annyira túlgodnolnám a dolgokat, hogy eszembe se jutna az, hogy modnjuk megkeressem a furkászt.
- Meglehetősen tapasztaltnak kéne lennem az ilyesmiben, Tarzan is mindefelé elszalad az ellopott alsóneműkkel - dünnyögöm magamban, de nem is tudom, hogy JAsper ezt meghallja-e. Közben megérkezünk a bolthoz, aminek a tulajdonosa pont nincsen itt. Nem is tuidom, hogy jobb-e, ha nincs itt.
– Így nehéz lesz előcsalni. Itt minden érdekes…  - szögezi le Jasper mire én helyyeslően bólintok, és teljesen elbambulok a sok izgis dolog láttán. Oké, ha az én nem furkász lényemet is leküti, ez lehet neki a második paradicsom. Látom, hogy JAsper leveszi az óráját, és azo meg egyenesen sziporkázni kezd a napfényben. Csendesen meglapulok én is, hogy ha előjön  akis jószág el lehessen kapni. Halk szöszmötölések, dobozkoppanások hallatszódnak, na meg mindeféle zizegés és csöröpölés, ahogy a kis lény aztán kiduga a fejét egy ékszeres dobozból, és aztán az órára emeli az édes kis szemeit. Határozottan úgy néz ki, mint aki tele van tömve mindenféléve, ahogy lezuttyan a földre az erszényeszinte a földet súrolja.
Mozdulatlanná dermedve lapítok Jasper mellett, ahogy közeledik hozzá, az orrávan szimatolgatja  alevegőt, majd két lábra állva, Jasper előtt megfogja az órát, én pedig ezzel egy időben magamhoz ölelem a kis lényt, aki szinte megdermed attól, hogy el lett kapva.
- Ahá! - kiáltom fel és diadalomittasan fogom a kezemben, mint ahogy Szimbát is tartották a trónszirten. - Vajon hány embernek a dolagi vannak az erszényáben? - kérdezem, miközben ficánkol a kezemben a furkász. - Jasper, nagyon menő voltál, nélküled nem sikerült volna - mondom neki és rávigyorgok.

[mi van velünk?]

mi van velünk?

2002. április 10.
Sophie
 
„don’t be afraid,
i feel it too”

Most komolyan... végre normálisan elkezdtünk barát és barátnőként viselkedni egymással. Találkozgattunk, elvittem a lakáshoz, amit a szüleimtől kaptam. Finoman célozgattam rá, hogy jó lenne, ha majd ő is ott laknak, mikor elkészül a hely - és feltétlezve, hogy még együtt leszünk -, amire igent mondott. Ráadásul elmentünk közösen őzeket is etetni... erre minden tökéletességet felrúgva egy furkász meglopja. Ez még nem is lenne baj, mármint egészen hősiesen lehetne kezelni, ha nem félnék a furkásztól olyan rohadtul. Ezt persze nem mutattam Sophie-nak, előtte férfiasnak és komolynak próbáltam tűnni. Ezért is mondtam, hogy keressük meg azt a lényt és szerezzük vissza a fülbevalóját. Persze egy részem reméltem, hogy nem bukkanunk még csak a nyomára sem. Hát nem volt szerencsém.
Jól van Jasper, jól van... őrizd meg a hidegvéred! Próbáltam magamra parancsolni, de nem igazán ment. Kicsit meg is remegett a kezem, ahogy a napfényben meglengettem a karórámat. De a csörömpölés hamarosan megérkezett. Meg kellett erőltetnem magam, hogy undor nélkül lessek a zajok irányába. Megpróbáltam nem mozdulni, hogy a furkász közelebb merjen merészkedni. Már csak abban reménykedtem, hogy más zaj sem támad, mert akkor bizonáyra elmenekült volna. De nem. Egészen közel merészkedett, megbámulva magának az érdekesen csillogó tárgyat. Az órát a kis mancsai közé vette, de még mielőtt eliszkolhatott volna Sophie elkapta. Hála az égnek, hogy csapatjátékos lányba szerettem bele!
- Vajon hány embernek a dolagi vannak az erszényáben? - kérdezte.
- Szerintem már van valahol egy fészke, tele kincsekkel, amiket a látogatóktól lopott... amúgy is tök furcsa, hogy csak így kint mászkált és senki sem kereste.  - Bámultam meg a furkászt, aztán inkább Sophie-ra emeltem a pillantásom.
- Jasper, nagyon menő voltál, nélküled nem sikerült volna - mondta Sophie, olyan vigyorral, mintha valóban én kaptam volna el a lényt. Közelebb hajoltam, finoman megcsókoltam, majd a lényhez nyúltam, hogy elszedjem tőle a fülbevalót. Az egyik mancsában szorongatta, így még csak nem is volt különösebben nehéz.
- Szerintem adjuk le valahol a kis bűnözőt, aztán menjünk vissza kollégiumba. Megmutatom a szobám újra... vangy nagyon menő része. - Megköszörültem a torkomat, majd megindultam visszafelé az úton, hátha belebotlunk egy lénygondozóba. A biztonság kedvéért nem vettem át Sophie-tól a furkászt. Jobb volt az ott, biztonságos távolságban tőlem.
- Tényleg menőnek tartottál?

A játék más helyszínen folytatódik.

[α ︱ e l i z a b e t h ︱ α]

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

β︱I'm breathing in the chemicals︱β


Ω time 2002.  07. 6. beat: donuts Ω

A kezemben a lénypark vaskos prospektusaival céltalanul barangolok az emberek közözz. Szürkés puclsimba bele-bele kap a kellemesen hűs, eső utáni nyári szellő, az égen úszva vonulnak a felhőz. Hol süt a nap, hol beboru. Iagzából magam sem tudom miért jöttem ide. Csak itt vagyok. Nem volt többé kedvem azt hallgatni otthon a szüleimtől, hogy Amy miattam lett beteg. De igazából igazuk is volt, nem? Én mégsem akartam megint ugyan azt újra és újra. Egy pillanatra megállok. Lehunyom a szememet és csak kifújom halk sóhajjal a levegőt. Nem voltak olyan sokan szerencsére, az emberek legtöbbször olyan kínosak. Meg zavaróak a butaságaik. Egyszerűen idegesítettek, de nem bújhattam el előlük.
Lassan megint erőt veszek magamon, hogy ismét beletemetkezzem a lánypark lényeinek a tanulményozásába. Sokkal izgalmasabb lenne az óra Salamander professzorral, hogy ha ide jönnénk egyszer tanulmányi kirándulásra. Talán a többieknek is több tudás verődne a fejébe, ha látnák is őket, nem csak a könyvekben. Iagzából egészen meghitt hely, ahol sok-sok fáradt tekintetű lény van. Elhaladok egy olyan karám mellett, ahol az egyik gondozó éppen egy furkásznak az égett lábait gyógítja. Igazán aranyos jelenet. Megint eszembe jut, hogy mennyire szeretnék gyógyító lenni, hogy ha Amyn nem is tudok seígteni, talán valai máson igen. De nyilván a szüleim szerint nem vennének fel oda, mert Amy inkább volt való medimágusnak, mint én. És már most nem is az zavar, hogy Amy. Hanem, hogy Amy már múlt idő.
Gondolataimba mélyedve nézegetem a bólintérek fészkét az egyik fán, amikor is egy kisgyerek teljes erőből belém rohan. Iagzából nem vagyok egy nagy izmos gyerek, szóval fel is billenek, az egyik prospektust a kezemből pedig ki is fújja a szél. csalódottan felsóhajtok. Szeretem ezeket a kis füzeteket. Sok midnent meg lehet belőlük tanulni. És a végén van kereszrejtvény is. A szél nem sokáig repteti, mert nem is olyan messze egy másik elkerített rész előtt álló egyén fejébe fújja. Elhúzom a számat, nem szeretek odamenni emberekhez, mert... igen is kínosak. És amúgy is. Tök béna már ez. De nekem kell a végén a keresztrejtvény, szóval nagy nehezen odalépek.
- Öö. Bocsánat, az a prospektus a fejeden, az... Elisabeth Hepburn! - vágok a saját mondandómba bele, így kissé bénán is sül el az egész, de meglepődök, hogy... hogy összefutok vele. Nem mintha nem lett volna rá esély, hogy más Roxfortos diákokkal találkozok. De hogy pont vele.

◊ Címkétlen Címtelen ◊
2002.07.06

◊ H u g o ◊


zene ◊ J'ai demandé à la lune

Mikor otthon nyavagolytam anyának, hogy megint azt érzem, áll az idő, de nem múlik, annyit mondott, menjek akkor valahova, ahol jól érzem magam. Menjem bulizni. Én. bulizni. Tudom, hogy jót akar, persze mindig jót akar, de tudhatná, hogy a buli szótól izzadni kezd a tenyerem, és legszívesebben bebújnék egy takaró alá, egy könyvvel , és napokig ki se jönnék. Persze igyekeztem megfontolni azt a részét anyai tanácsának, hogy menjek olyan helyre, ahol jól érzem magam, kikapcsolódok. Így visszajöttem Herrtfordshirebe, az állatfarmra. Itt tudok firkálgatni is, sétálgatni, és nézni, ahogy az állatokat gyógyítják. Azt hiszem ezel az én lelkem is gyógyul. Vagyis gyógyulnia éppen nem kell, én jól vagyok. Amióta eljött a nyári szünet, és teljesen jól érzem magam. Mikor otthon vagyok, akkor azt érzem, az idő vánszorog, és semmit sem tudok csinálni. Sután mozgok sok ember előtt, de amint meglátom a lámpás kampócot, amint egy gondozója éppen a hátán lévő sebet tisztítja. Közelebb merészkedek. Mielőtt idejöttem, utána olvastam a lényeknek, amik bár nem itt honosak, de ide szállítják őket gyógyítani. Csodálatos lehet ezket a lényeket ápolni. A kampóc épp rám néz. Szemeiben mingha kis fájdalmat látnék, és félelmet. Ki tudja, hogyan szerezhette azt a sebet. A kapmpócok Dél Amerikában élnek, így sokat utazott szegény, biztos vagyok benne, hogy nem egy sima seb, ami egy hét alatt meggyógyul. Kedvesen odaintegetek neki, mintha tudná, hogy köszönni akarok neki. Szegény csak néz rám fáradtan. Miután készen van a sebe, félrevonul, és elalszik. Sóhajtok egyet. Merre is menjek. Megnézem a szárnyasokat. Azt hiszem balra lehetnek a Fwooper-ek. Elindulok, de útközben kis furkászokat is látok, amitől könnybe is lábad a szemem. A furkászaim Mi lehet most velük? A kicsik is már biztos egészen megnőttek. Talán majd őssze esetleg visszame...A szél a fejembre fúj egy prosbektust, ami pont az arcomba fág. Ennél fogva hirtelen nem látok semmit. nem is figyeltem, mi a szöszt fújt ide a szél, de kívülről meglehetősen viccesen nézhetek ki. Próbálom magamról leszedni, miközben ismerős hangot hallok, bár egyelőre még nem látom.
- Öö. Bocsánat, az a prospektus a fejeden, az
Sikerül leszerelnem a prospektust az arcomról, és egy kellemes ismerős áll előttem.
Elisabeth Hepburn!
- Ó, Szia Hugo!  
Furcsn hangzik, ahogy a teljes nevemen szólít, de olyan kedvesen mondja, hogy még tetszik is. Nem gondoltam volna, hogy Hugot ilyen helyen látom. Non nem azért, mert mondjuk nem szeretné az állatokat, csak most nyár van, és olyan sok itt az ember. Hugot este felé tudmám elképzelni, vagy nagyon reggel, amikor nincsenek ennyien. Én is inkább reggel jönnék, de szeretek sokáig aludni. Este meg már nem szeretek egyedül kóricálni.
- Örülök, hogy látlak.  
A szfinxes dolog óta nem is nagyon találkoztunk úgy, hogy csak ketten lettünk volna. Azóta sem mondtam el neki, mennyire okosnak találom. Az évzáró vacsin oda akartam menni hozzá, de bénának találtam az egészet, és inkább a fenekemen maradtam.
-Ú, tessék, a szórólapod. Úgy tűnik, szimpatikus voltam neki.
Mosolygok, majd visszaadom neki. Én már kiolvastam az enyémet többször is, a térképet is áttanulmányoztam, de az ki van rakva a nagy műnyagag táblákra is.
- Mi jót csinálsz errefelé?
Talán a szüleivel jött, vagy a barátaival...nem is tudom, vannak e jó barátai. A hollóhátasoknak nem szokott sok barátjuk lenni, nekem sincs sok, éveken keresztül egyedül mentem mindenhova. Ez mondjuk most sem változott sokat, hiszen most is egyedül vagyok, de nem zavar.

[α ︱ e l i z a b e t h ︱ α]

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

β︱I'm breathing in the chemicals︱β


Ω time 2002076 beat: donuts Ω

Kissé még feszengek a tömegtől. Valahogy... Nem az én időszakom ez. Bár monstanában semmi se az én időszakom. Ah a reggeli hajnal fényébe bújok bele, az jut eszembe, hogy Amy mennyire szeretett reggelente felkelni, kiülni a teraszra és ott nézni ahogy felkel a nap. Régen... Nagyon régen még együtt néztük, aztán a szüleim mindent tönkre tettek azzal, hogy Amy lett számukra a tökéletes gyerek. Aki boszorkány volt. Aki a legjobb eredményeket érte el. Aki... Aki egyszerűen tökéletes volt. Én pedig csak bántani akartam, hogy fájjon neki is a az, ami nekem. Hogy érezze milyen, amikor a saját családtagod gyűlöl. De... ő valahogy nem utált meg, csak szomorú lett. Akkor is,a mikor tönkretettem a kedvenc játékait. Ő utána is jó tetsvérem volt. És már nincs. Az késő este sem volt már olyan, mint régen. AMikor csak én voltam meg a csend. Ő szerette a hajnalt én pedig az éjszakát, mert akkor láthattam a csillagokat. De most a sötétről Amy jut eszembe. Mert ő a sötétségben ragadt, és már nem találhat soha többé haza. Arcomra szomorú árnyakat fest a nap, ahogy bóklászom a lények között. Szerettem volna visszakapni az estének a varázsát.
Hirtelen már nem is kötöttek le, csak bóklásztam, és prbáltam valami értelmesre gondolni. Mondjuk... Mondjuk arra, hogy a kezemben lévő leresztrejtvényt gondolatban elkezdtem már megfelyteni. Nem volt igazán nehéz, mert egyszerű volt, hogy a gyerekeknek is megjöjjön ehez a kedvük, engem mégis lekötött még ez is. Nagyjából. Addig, míg ki nem fújta a kezemből a szél, hogy az egy másik látogató képébe csapódjon.
AKi történetesen Elisabeth Hepburn volt. Az arcomra van írva ahogy meglepődöm a szemem is kikerekedve pislog rá. A hollóhátasok nem igazán szoktak csak úgy a tömegben lófrálni. De valahogy hozzá illett a lénypark. Olyan Elisabeth-es volt tőle. Nem mintha annyira ismertem volna.
- Ó, Szia Hugo! Örülök, hogy látlak - erre csak még inkább pislogok, eddig sosem mondták nekem, hogy örülnek annak, hogy látnak. Mert nem is tudom. A szüleim régóta úgy néznek rám, hogy eh, ez csak Hugo. Ami Amyvel történt, azóta pedig egyenesen undorodnak tőlem. De ezt meg is értem. Gyűlöltem, hogy nem tudtam megmenteni. Nekem kellett volna a mungóban lennem, kiforgatva önmagamból.
-Ú, tessék, a szórólapod. Úgy tűnik, szimpatikus voltam neki - adja vissza a cuccomat, mire én szerencsétlenül eléveszem. Nem vagyok túl jó a kommunikációban, így hümmögök egyet, de aztán zavar a beálló csend, úgyhogy kicsúszik a számon a következő válasz.
- Hát, téged nehéz lenne nem szimpatikusnak találni - mondom aztán tök komoly arccal, de közben megkérdezem magamtól, hogy ez mégis mi volt. Aztán inkább, mintha nem is mondtam volna semmi kedveset hozzáteszem: - Te is érdekesnek találtab benne a Diricawlról szóló részt? Furcsa, hogy ezt a lényt a muglik is látták, csak aztán azt hitték kihaltak, nem? - Aranyosnak találtam őket, olyan szerencsétlen és életképtelen lények voltak ők.
- Mi jót csinálsz errefelé? - érdeklődik, mire csak megvonom a vállamat.
- Megmaradt Amy könyve a varázslényekről, szóval úgy gondoltam megtanulom a következő évi anyagot és egy kicsit körbenézek itt is, egyedül - nézek körbe aztán még egyszer megvonom a vállamat, majd tekintetemel a lányra nézek. - Ha... van kedved... tanulhatnánk most együtt is.

◊ Címkétlen Címtelen ◊
2002.07.06

◊ H u g o ◊


zene ◊ J'ai demandé à la lune

Olykor eljövök ide, figyelni, ahogy a lényeket gyógyítják. Bámulatos, hogy egyik másik mennyire fél, és bizalmatlan, és hogy a gondozók mennyire türelmes velük. Sokszor elgondolkodom ezen a türelmen. Az állatok végén megbíznak bennük. Vajon utána a többi emberben is jobban megbíznak? Hugo valóban kellemes meglepetésként ér, még ha, ezt ő nehezen is hiszi el. Látom az arcán, hogy nem egészen érti. Elveszi a kezemből a papírt, de olyan lassan, hogy azt hiszem, talán mégse kéri. Kár lenne, egy csomó jó dolog van benne. Egész sokat írnak a Leprikónokról is..
- Hát, téged nehéz lenne nem szimpatikusnak találni
Most én lepődök meg, már cak azért is, mert én rögtön tudok mondani legalább 5 embert, aki nem bír. Mindenesetre jól esik hallani, és ettől igazán elpirulok. Jaj, megint..Nagyon könnyen el tudok pirulni. Ilyenkor igyekszem vagy a melegre fogni, vagy hogy a vérnyomásom mostanság ugrándozik..,de most olyannyira zavarba jövök ettől, hogy még csak reagálni sem tudok rá. De szerencsére Hugo megszólal, ezzel enyhítve a zavarom.
- Te is érdekesnek találtab benne a Diricawlról szóló részt? Furcsa, hogy ezt a lényt a muglik is látták, csak aztán azt hitték kihaltak, nem?
Köszönöm Hugo. Én is kedvellek.
- Igen, tényleg. Tudod, gyerekkoromban én is azt hittem, hogy kihaltak. Volt egy könyvem, amiben dinoszauruszok, és egyéb, mára "kihalt" állatok voltak. Hát, mi így tanultuk.
Jegyzem meg kissé félénken, mert még mindig sokszor elszégyenlem magam, amiért mugli származású vagyok. Azért i tanulok sokat, hogy ne látszódjon a lemaradásom. Hiszen 11 évig nekem a matematika volt a legnagyobb ellenségem, és annyi közöm volt a varázsvilághoz, hogy szerettem a gyógynövényekről olvasni. Nem is mesélek másnak ilyen béna sztorikat, de Hugonak szívesen mesélek bármit, ha attól jó kedve lesz.
- Megmaradt Amy könyve a varázslényekről, szóval úgy gondoltam megtanulom a következő évi anyagot és egy kicsit körbenézek itt is, egyedül
Amy...belül olyan nagyot dobban a szívem. Ha lenne egy időnyerőm, fognám magunkat, és visszarepülnék az időbe. Megakadályozánk, hogy oda menjek, vagy valami. De ilyet nem tudok. Nem tudok neki segíteni. Rám telepszik a tehetetlenség. Csak némán bólintok. Akkooor..ne zavarjam, és menjek tovább? Megértem, ha egyedül akar tovább menni. Azt hiszem, már tovább is áll, és itt hagy.
- Ha... van kedved... tanulhatnánk most együtt is.
De nem hagy. Örömmel tanulok vele, így beleegyezően bólogatok.
- Az jó lenne. Tudod mit?Járjuk végig azokat, amik a könyvben szerepelnek.
Nálam nincs meg az a könyv, így teljesen Hugora támaszkodom.

[α ︱ e l i z a b e t h ︱ α]

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

β︱I'm breathing in the chemicals︱β


Ω time 2002076 beat: donuts Ω

Ahogy az a szerencsétlen és fura mondat kicsúszik a számon zavartan a hajamhoz nyúlok és az egyik ujjamra csavarok egy tincset, miközben félre pislogok a kerítés felé. Miért is mondok egyáltalán ilyne kínos dolgokat? Sose nagyon érdekelt a barátkozás, de azért arra már ráébredtem, hogy magányos vagyok. Vagyis.. eddig is az voltam, csak valahogy a háttérben ott volt a tudatomban, hogy Amy még van. És létezik. Most meg nem volt sehol. És ettől lettem én olyan kegyetlenül magányos, hogy akárhányszor rágondoltam összezsorult a gyomrom. És anyáék sem segítettek rajta. DE most csak igyekeztem valami másba kapaszkodni, mondjuk Beth aranyosan csillogó szeplős tekintetébe, vagy a vörös hajszálaiba, amin úgy csillogott a napfény. Ahh, inkább csak bámulom a kezemben a lapokat amiket vissza adott BEth, miután végre elengedem a tincsemet.
- Igen, tényleg. Tudod, gyerekkoromban én is azt hittem, hogy kihaltak. Volt egy könyvem, amiben dinoszauruszok, és egyéb, mára "kihalt" állatok voltak. Hát, mi így tanultuk - félig felsandítok felé, és egy mosolyfélére húzom el a számat. Vicces, ahogy egyre inkább zavarba jön, ahogy ezt magyarázza. Végül is ezek alapján leszűröm, hogy mugli szülei vannak, akár csak nekem.
- A dinoszauroszok érdekesek - modnom ezt, egy aprót bólintva. Szerettem őket, olyan átlagos kiskölyök voltam amíg nem tett mindent tönkre az, hogy Amy boszorkány lett. És addig mév szerettem is a tanulást. AZ érdekes dolgokat. Amy miatt pedig ez egyre inkább csak kényszeres versenyszellemmé vált. Aztán most itt vagyok egyedül. És már nincs is sok kedvem ahhoz. A tanulás is csak egy olyan dolog lett, ami kitölti az üres dolgaim, mert úgysincs mit csinálnom. - Abban a könyvben az erszényes farkas is érdekes volt, meg a mamutok - fűzöm hozzá, jelezve felé, hogy én sem vagyok külömb nála.
- Az jó lenne. Tudod mit?Járjuk végig azokat, amik a könyvben szerepelnek - egyzik bele Beth, én pedig csak megigazhatom a félig vállamra dobott sötétzöld hátizsákom, majd elidnulok.
- Erumpentek - mondom halkan, majd megindulok a karámuk felé. - Van itt egy nőstény, az egyik véletlenül felrobbantotta a párját, és ő is megsérült benne, azért ápolják itt. De van egy kicsinye is. - magyarázom mintegy mellékesen. A füzetben azt írták pár hete érkezett sokkos állapotban.
A hatalmas védőmágiával ellátott karámhoz érünk, ami egy hatalmas átlátszó falként enged bepillantást nyerni a nőstény erumenthez. Még látszanak rajta a sérülés nyomai, a borja pedig ott szaladgál közel az anyjához. - Fura lehet ilyen külsővel élni nem? Mindeki vagy fél tőled, vagy le akar vadászni mert különlegesnek számítasz - szólalok meg aztán kissé elmélkedve.

◊ Címkétlen Címtelen ◊
2002.07.06

◊ H u g o ◊


zene ◊ J'ai demandé à la lune

Azt gondolom, ez egy tökéletes nap arra, hogy a lények között, a fák árnyékában magunkba szívjunk egy kis jó kedvet. Mára úgy sem terveztem mást, és szívesen vagyok Hugóval. Talán idő közben eltűnik ez a kis zavarom, ami nem tudom, honnan bukkant fel, és semmi keresnivalója itt.
- A dinoszauroszok érdekesek
Elmosolyodom. Igen. Tényleg azok. Nem bírom ki, hogy meg ne osszam a lelkesedésem.
- A növényevők a kedvenceim. Az egyik legnagyobb, az Argentinoszaurusz, 90 tonnát nyomott. Tudod, az is  ilyen...hosszú nyakú.
Amíg nem jutott eszembe az az egyzserű kifejezés hogy hosszú nyak, megpróbáltam ezt reprezentálni nyakam nyújtogatásával. Amikor aztán már, addig nyújtogattam a nyakam, hogy kezdtem idiótának érezni maga, eszembe jutott. Hosszú nyakú.
- Abban a könyvben az erszényes farkas is érdekes volt, meg a mamutok
Szépen kikerekedik a szemem, és azt hiszem, mintha a pupilláim is kitágulnának. Esküszöm, érzem. Neki is megvolt az a könyv! A gyapjas mamut. Előttem van, ahogyan két szívószállal imitálom a társaimnak a mamut agyarait, és így megyek oda mindenkihez azt kiálltva hogy gyapjas mamuuut! Jó játéknak tartottam, de ha jól emlékszem ezzel a véleményemmel egyedül maradtam. De nem bántam sose.
- Nahát! Neked is volt ilyen könyved? Ez klassz.
Igazán nem számítottam rá, pedig nem is olyan nagy meglepetés, hiszen Hugoról van szó. Mellette valahogy mindig megjön a kedvem a felfedezéshez, és a fejtöréshez, így az az ötlet is tetszik, hogy tanuljunk együtt. Ezek a lények olyan különlegesek, és biztos még mindig vannak olyan lények, amiket még nem fedeztek fel, mert jól rejtőzködnek, vagy éppen felfedezés és megismerés alatt állnak. Milyen nagyszerű érzés lehet egy eddig teljesen ismeretlen lényt felfedezni...Hugo már igazítja ais a táskáját, és megindulunk.
- Erumpentek -
Elindulunk a karámuk felé, ahogy közelítünk feléjük, Hugo még plusz információval lát el.
- Van itt egy nőstény, az egyik véletlenül felrobbantotta a párját, és ő is megsérült benne, azért ápolják itt. De van egy kicsinye is.
Azt tudni lehet, az Erumpetekől, hogy ha felingerlik, akkor hatalmas szarvával megtámathatja társait, és olyan folyadékot fecskendez beléjük, amitől felrobbannak. Elég kellemetlen dolog. A nőstényért vagy a területért harcoló bikák gyakran felrobbantják egymást, sajnos ez nem egy ritka eset. De hogy szegény, valahogy felsértse a párját, és ő robbanjon, na, az még kellemetlenebb.
- Uhh, szegényke...de legalább akkor a kicsinek nem lett baja. Ez a robbantgatás elég veszélyes lehet. A robbantó bájitalhoz használják ezt a levet.
Illetve biztos máshoz is lehet, de nem vagyok a legjobb bájitaltanból ugyebár...bár a robbanásokban van egy kis..khmmegy picike kis gyakorlatom, bár nem direkt...köezelebb érünk a karámhoz, ahhol láthatjuk is a lábadozó anyukát, és a kicsinyét. Milyen jó nekik, hogy ilyen hamar megtnulnak járni, meg futkorászni. Kibújnak az anyukájukból és máris lábra állnak. Fura lett volna, ha kibújok anyuból, aztán elsétálok az üdítő automatához, hogy igyak egy kis vizet. Vicces ilyen dolgokon elmerengeni.
- Fura lehet ilyen külsővel élni nem? Mindeki vagy fél tőled, vagy le akar vadászni mert különlegesnek számítasz
Elgondolkodom Hugo szavain. Valóban nem lehet egyszerű nekik, pedig ők is csak békében, nyugodtan akarnak élni.
- Igen. Elképesztő az állatokban az életösztön. És mégsem stresszelnek annyit. Nem aggódnak előre azon, hogy vajon mikor támadnak meg. Csak élvezik, ha nyugi van. Ha pedig jön a veszély, rögtön védekeznek, futnak vagy támadnak. Csupán ösztönből. De sokat számít, ha falkában élnek.
Falkában, bizony. Még az állatok is tudják, hogy a család az család. Hogy fontos valahova tartozni.