Megpihent Legendák Állatfarm

[α ︱ e l i z a b e t h ︱ α]

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

β︱I'm breathing in the chemicals︱β


Ω time 2002076 beat: donuts Ω

Igazából mindnig is szerettem bezsélgetni a könyvekről. Érdekesek voltak, érdekesebbek, mint az emberek. És nem is bántottak a szavikkal. Maximum a Roxfortban megcsócsált pár, de... De azok is megszelidültek, hogy ha jól bámtunk velük. Ez volzt igaz a varázslényekre is. Igazából sokkal ártatlanabbak voltak az embereknél, akik mindenben csak a másik hibáit keresték. Mindenben csak összehasonlítottak, összemértek, kiveséztek, kiforgattak, kielemeztek. ÉGyűlöltem ezt, hogy csak egy termék voltam otthon, egy hibás termék, aki bármit is tesz, sosem lesz elég.  vajon Beth is ezt gondolja rólam? Igazából máris kígyózik fel a gerincemen a bizonyítási vágy, egyre erősebben ropogtat, és egyre csak roppanok, hogy aztán beletörjek ismét abba, hogy nem vagyok jól. Mérget lélegzem, és füstöt látok, csípi a szemem minden amit mondanak nekem, és fáj, hogy senkinek sosem.
De Beth egyelőre nem köt belém, és ahogy beszél... Tényleg bezsélget velem. És hagyja, hogy én is bezsélgessek. Ez valahogy annyira fura. Kicsit kihúzom magam, ahogy a dínók előjönnek. Szeretem a dínókat. Érdekesek és menők, legalább is addig azok voltak, míg anyáék le nem szóltak, hogy bezzeg Amy sosem foglalkozik ilyen butaságokkal. És akkor megint minden mérgező és csípős lett. De Beth elvezsi ezeknek az ízét. És megint látok egy kis színt.
- A növényevők a kedvenceim. Az egyik legnagyobb, az Argentinoszaurusz, 90 tonnát nyomott. Tudod, az is  ilyen...hosszú nyakú. - Elmosolyodom Beth mozdulatára, egy halk kis kuncogás is kicsusszan belőlem, de aztán megköszörülöm a torkomat, majd megint zavartan megtekergetek egy tincset az ujjaim között.
- Ők egsézen menők. Beláthattak mindent, olyan magasról, biztos nagyon gyönyörű lehetett a naplemente - állapítom meg elgonodlkozva. - Az Ankiloszaurusz meg a Sztegoszaurusz is szép lehetett. A Sztegoszaurusznak a hátán a tüskék olyanok, mintha levelek lennének. Jó lenne visszautazni abba a korszakba és látni, hogyan éltek - sóhajtok fel aztán. Kicsit megfeledkezve magamról, mert már rág nem beszélgettem normélisan senkivel.
Odaérünk az egyik karámhoz, ahol az Erumpentek vannak. Kicsit ők is olyanok, mintha valamiféle dínók lennének.
- te tényleg okos lány vagy - válaszolom Beth magyarázására komoly fejjel. Igen, ezzel a szerencsétlen kölyökkel még törődik az anyukája, engem meg nem is lát az Amy imádatától. Kissé érzem a gombócot megint a gyomromban, ahogy látam őket összebújni. Egyszerűen csak kedvem lenne elszaaldni otthonról, és meg nem állni a világ végéig. Sőt talán azon túl is csak rohannék. Biztos van valami a világ vége mögött is. Monjuk dínók. Akik nem is pusztultak ki, csak modnjuk meguntak itt lenni. Én is meguntam itt lenni. Ahol minden olyan rossz. Megrázom a fejemet és inkább Beth felé pislogok.
- Igen. Elképesztő az állatokban az életösztön. És mégsem stresszelnek annyit. Nem aggódnak előre azon, hogy vajon mikor támadnak meg. Csak élvezik, ha nyugi van. Ha pedig jön a veszély, rögtön védekeznek, futnak vagy támadnak. Csupán ösztönből. De sokat számít, ha falkában élnek.
Halkan hümmögök, ahogy a másik karám felé megyünk, ahol néhány unikornis legelészik. A nap álmos fénye megcsillan a hófehár szőrükön és megtörik a fényes szarvukon.
- Ők legalább el tudnak menekülni - teszem még hozzá Beth előző megjegyzésére reagálva. - Ha választhatnál, te melyik varázslény lennél? - kérdezem aztán, miközben a karámnak támaszkodva nézem a békés unikornisokat. Az egyiknek be van kötve a bal hátsó lába, míg a másiknak a háta sebes. Még mindig sok undorító ember van, akik a vérüket akarják.

◊ Címkétlen Címtelen ◊
2002.07.06

◊ H u g o ◊


zene ◊ J'ai demandé à la lune

Olyan furcsa...érzek Hugon valami folytonos feszülést, befeszülést. Igyekszem szépen elhessegetni azokat a gondolatait, amitktől megfeszül. Szeretném megismerni őket, hátha...hátha meg tudom szorongatni azokat a fránya gondoltokat és megszelidülnek tőle. Hugonak olyan sok mindent kell elviselni egyedül. ..ahogy a nyakamat nyújtogatom, csak elmoslyolyodik, és hallom, ahogy kuncog. Milyen szépen kuncog...aztán persze ettől zavarba jön, és megint tekergetni kezdi az egyik hajtincsét. Innen tudom, hogy mikor van zavarban. Én semmi ilyesmit nem csinálok, cserébe rögtön rákvörös leszek.
- Ők egészen menők. Beláthattak mindent, olyan magasról, biztos nagyon gyönyörű lehetett a naplemente. Az Ankiloszaurusz meg a Sztegoszaurusz is szép lehetett. A Sztegoszaurusznak a hátán a tüskék olyanok, mintha levelek lennének. Jó lenne visszautazni abba a korszakba és látni, hogyan éltek -
El...ké...pesz..tő...Némán pislogok, csak haladok mellette és persze bólogatok. Aztán a karámhoz érve eszembe jutnak a roxfortos tanórák, és a roxforti könyvek, amik számomra ugyanolyan érdekesek, mint iskoromban a dinoszauruszos könyvek.
- te tényleg okos lány vagy
Mi?? Már hogy Ééén? Tessék, itt van. lehet is látni a rákvörös fejem, mert ahogy Hugo rám néz és okosnak titulál, már érzem, hogy a fülem is ég, és olyan vörös lehetek, mint aki jól leégett a napon. Egy zavart köszönömöt motyogok, majd igyekszem eltrelni a figyelmet az tulipiros fejemről, és az Erumpetekről kezdek beszélni.
- Ők legalább el tudnak menekülni
Elmenekülni. Ők legalább? Hugo rossz kedvű gondolatai mintha megint megtámadnák. Arca is teljesen más ilyenkor. Óvatosan, kicsit közelebb megyek hozzá, ekkor a karám előtt elhalad Amanda, egy idegesítő hatodéves mardekáros, és egy szöszi évfolyamtársam, akik rögtön kiszúrnak minket és nem is hagyják szó nélkül.
- Merlinre, nézd már, Beth megint ezzel a nyomival van van. Mi van, megtaláltad a hozzád illő is barátkádat?
Ah, komolyan, ezek a lányok mindig mindenhol ott vannak Belby seggében. Az agyuk mérete meg egy trolléhoz hasonlít. Dühít, hogy folyton megjegyzéseket tesznek az embrekre. Fel kéne lógatni őket egy kicsit...áh, nem kibírom.
- Tényleg? Ennyire telt csak? Amanda, sétálj vissza szépen abszol útra, és vegyél egy sértegetés alapjait.
Aztán hangom valahogy nyugodtabb lesz, a haragom elszáll. Rájövök, hogy semmi értelme, pont az a céluk, hogy felbosszantsanak.
- Siess, szedd a lábad, amíg még tudod...
Nyúlok a pálcámért, még mosolygok is hozzá, pedig tudom, hogy nagy bajban leszek, ha használni merészelem, de szerencsére elég volt az ijesztő vigyor, mert vihogva elszaladnak. Visszasétálok Hugo mellé, és egy ideig csak némán nézek belefé, aztán némi hezitálás után csak nekifutok.
- Hogy értetted azt, hogy ők legalább? Hogy el tudnak menekülni...
Talán ennyire nagy lenne a baj náluk? Ezért ilyen szomorú? Mi lenne ha...anya biztos megengedné, hogy nálunk legyen pár hétig...

[α ︱ e l i z a b e t h ︱ α]

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

β︱I'm breathing in the chemicals︱β


Ω time 2002076 beat: donuts Ω

egészen kellemesen alakulnak a dolgok, így a szülőktől távol talán nem hiszem azt, hogy olyan értékelhetetlen lenne az életem. Legalább is beth számára nem csak egy kisebbik, elfuseráltabb Amy voltam, hanem csak valami tizennégy éves gyerek, akik mondjuk szereti a dínókat és mindenféle olyan dolgot, amiből egy kisebb tudást szippanthat fel. Szeretek elveszi az információkban, főleh, hogy ha azok megelevenednek . De a könyvek szavait is szeretem. Minden szó egy új lehetőség arra, hogy valamit tanulhassak, és egy kicsit talán olyan okos legyek, mint Amy.
Látom, hogy Beth teljesen elvörösödik arra, hogy azt mondtam, okosnak tartom. Pedig az volt és aranyos is azokkal a szeplőkkel, meg a vörös tincseivel, és a pirulása is egészen bájos volt. Megin megül egy kis mosoly az ajkaim szélén. Valahogy Beth egy kicsit mindig mosolygásra késztet. Még akkor is, ha ettől teljesen zavarba jövök és magam sem értem, hogy mmi történik velem. De mellette a színek is élénkek, és máris van jelentésük. Például a vörösnek egészen szép jelentése van, az hogy Beth. Nem mintha ezt valaha is kimondanám neki.
inkább elkalandozunk a karámik felé, és már az unikornisoknál járunk, amikor megüti egy nagyon kellemetlen hang a fülemet, pedig még le sem reagálom azt, hogy Beth közelebb araszol hozzánk, szinte összeér a karom az övével. Kicsit magasabb, mint én, de nekem még erősen növésgyanűs a termetem, és szerintem a nyáron lehet utól is fogom érni. De hirtelen egy idegesítő hang vág közénk messzi távolságot.
- Merlinre, nézd már, Beth megint ezzel a nyomival van van. Mi van, megtaláltad a hozzád illő is barátkádat? - kérdezi viháncolva egy lány, aki mindig Belb körül ólálkodik. Amanda a neve, túl só a memóriám ahhoz, hogy mindent megjegyezzek elsőre is, pedig sok felesleges ember arcát nevét szeretném kitörölni az emlékeimből. És néha önzőn és kegyetlenül azt kívánom, bárcsak Amyt én felejtettem volna el. Szeretnék modnani valamit, de Beth megelőz, én pedig csak nagy szemekkel pislogok rá, meg a jelenetre. Engem nem zavar, hogy lenyomiznak, sosem voltam anynira jó, hogy jobb legyek. És azt hiszem már ott tartok, hogy elhiszem magamtól, nem vagyok elég jó.
- Tényleg? Ennyire telt csak? Amanda, sétálj vissza szépen abszol útra, és vegyél egy sértegetés alapjait. - Hirtelen nem tudom mit gondoljak, de valami olyan fura érzés tölt el, hogy nem is nagyon értem még én se mi játszik le bennem. Sosem védett meg senki. Szóval csak némán bámulok a jelenetre, ahogy Beth pálcát ránt és evonul a többi Roxfortos diák. Szinte le vagyok nyűgözve, és olyan mérhetetlenül zavarban vagyok, hogy nehezen jönnek a szavak a számra.
- Azta. Menő voltál. Tudod, engem més sosem.... sosem történt ilyen - dünnyögöm, úgy, hogy nem is találom rendesen a szavakat. Meg a hangokat. - Köszönöm - mondom, miközben zavartan pislogok és megint babrálni kezdek a hajammal. Aztán egy kicsit odébb dőlök, neki Beth karjának, egy halovány gyors kis gesztus ez, aztán hagyom is elúszni, és visszbaillenek a helyemre. Mintha mi sem történt volna.
Kicsit csend van köztünk, nézzük a szép csillogó szőrű unikornisokat, de aztán beth megszólal.
- Hogy értetted azt, hogy ők legalább? Hogy el tudnak menekülni... - tör meg a csendet Beth, mire én nem is tudom. nem pillantok rá egyből, csak bámulom a két unikornist, a zold karámon belül. nem is tudom mit válaszoljak, Sneki se kérdezett engem meg sose semmiről. Én csak voltam. Voltam mint egy félre dobott góc a sarokban. És sosem kérdeztek tőlem semmit. Csak Amy, de én vele szörnyű voltam.
- Szeretnék vándor madár lenni, Beth. Átszelni az eget. Akkor két otthonom lenne. És ha az egyiket le is rombolják tudnék keresni másikat - vonom meg a vállamat. De aztán nem modnok többet. Valahogy nem tudom, nehéz elhinni, hogy valakit érdekel az, hogy mi van velem. - Gólya szeretnék lenni. Vagy pedig viharmadár.
Közben azért elhúzódom az unokornisos karámtól, és a tekintetemmel Beth pillantását keresem. Azon gondolkdomo, vajon Amy mit nézne most itt meg. valahogy az agyamban nincsn az, hogy Hugo mit nézne meg, Hiszen a könyv is Amy könyve.
- Kérsz szívárványos popcornt? Az nem olyan fura, mint a mindenízű drazsé, csak sokízű. Láttam, hogy a bejáratnál árulják.

◊ Címkétlen Címtelen ◊
2002.07.06

◊ H u g o ◊


zene ◊ J'ai demandé à la lune

Nem tudom, mi folyik odahaza Hugoéáknál. Bár azt sejteni lehet, hogy Amy állapota miatt nem a legrózsásabb, hogy is lehetne, de hogy igaziból mi van, mit érez Hugo és mit éreznek a szülei, azt nem tudom. És Hugo nem beszél róla, nem panaszkodik, inkább bezárkózik, ami megnehezíti azt, hogy megértsem őt. Márpedig én megszeretném. Egyáltalán nem tetszik hogy így érez, hogy ilyen bánatos. Ézem, hogy van valami fontos, amitől ilyen, amit nem tudok. Nem akarom harapófogóval kiszedni, hiszen ha nem akarja, nem mondja el. Én azért itt vagyok, hátha valamikor mgis...mégis elmondja nekem. Amandáék elzavarásában már egész jó vagyok, engem valamiért különösen utál. Egyszer mondjuk harmadikban gyógynövénytannál kijavítottam, mert már nem is emlékszem, de valamit nagyon elrontott. Azóta lehet rám ilyen zabos, amit mondjuk valahol megértek, de hogy még mindig...lehet hogy az  agya picike, de hogy sértődni sokáig tud, az vitathatatlan. Ami fura, mert olyan sok mindent elfelejt. Igazán ezt is elfelejthetné. Tudom, hogy most is miattam jött ide beszólogatni, nem Hugo miatt.
- Azta. Menő voltál. Tudod, engem még sosem.... sosem történt ilyen -
Igazából már nem is dühítenek, inkább csak bosszantanak. Mint a szúnyogok. Nem súlyos a csípésök, csak bosszantó, mert viszket. Szívesen elhessegeted, vagy rácspsz ha leszáll. Na, ez aaz Amanda egy szúnyog. Talán Belbyvel együtt.
- Bocsi, Amanda nem bír engem, ez nem neked szólt, inkább nekem.-
Olyan aranyos, ahogy mindig a hajával babrál. Ahogy közelebb dől, és a karja az enyémhez ér, igyekszem higgadt maradni. Csak nem gyorsult fel a szívverésem? Azt hiszem a meleg...hirtelen olyan meleg lett itt...az unikornisokra koncentrálok, hiszen olyan gyönyörűek, olyan különlegesek és varázslatosak. Tiszták. Olyasmiknek látom őket, mint ahogy az angyalokat leírják. Az unikornisok is angyalok. Aztán nem tudok sokáig a szemeim rajtuk pihentetni, mert Hugo olyat mond, ami igazán meglep, és megrémít.
- Szeretnék vándor madár lenni, Beth. Átszelni az eget. Akkor két otthonom lenne. És ha az egyiket le is rombolják tudnék keresni másikat
Annyira meglepődök, hogy nagy kerek szemeimmel csak nézem őt, bár még nem is néz rám, talán nem mer. Én most már kendőzetlenül belefúrom a tekintttm az arcába, de csak pislogni vagyok képes. Hogy micsoda? Megvonja a vállát, mintha azt mondta volna, ajj, Beth, az a bajom, hogy a jóslástan terem folyton tiszta budiszagú. Hiába szellőztetek, büdös. De hát, ez van, hagyjuk is, nem érdekel. A döbbenettől egy ideig még levegőt sem veszek, valahogy elfelejtek.
- Gólya szeretnék lenni. Vagy pedig viharmadár.
Még mindig csak nézem őt, még mindig nem veszek levegőt, az ajkaim azonban kinyílnak, és valami kiszalad onnan, még én sem tudom, micsoda. Hugo végre rám néz, így bámuljuk egymást a csendben, míg meg nem töröm azt.
- Hugo, te elszöknél otthonról? Tudom...vagyis gondolom..gondolTAM, hogy nem túl jó a helyzet most nálatok de...de..
Hebegek kicsit, majd veszek egy mély levegőt. Azzal nem segítek, ha pánikba esek. Tudomásul veszem, bólintok a fejemmel, értem, hallottam, ééés...most felfogom. Feldolgozom.
- Nem tudom, mi van veled, mikor odahaza vagy, de..szóval hozzánk jöhetsz bármikor. Anya és én lakunk csak, és vannak még szabad szobáink.
Megérintem a karját, kedvesen lágyan megszorítom, hogy nyomatékosítsam, komolyan mondtam. Sólnia se kell előre, bármikor betoppanhat. Legyen az éjjel, nappal...és akármeddig.
- Komolyan. Bármikor. Bármeddig.
Utána persze zavarba jövök, és visszahúzom a kezem.
- Kérsz szívárványos popcornt? Az nem olyan fura, mint a mindenízű drazsé, csak sokízű. Láttam, hogy a bejáratnál árulják.
Zavartan bólogatok, a zavaros szívre, mindig jó az édesség. Bármilyen édesség. Amikor ideges vagy mérges vagyok, bármi édeset befalok. Legyen az fagyi, csoki, valami kelt süti, bármi.

[α ︱ e l i z a b e t h ︱ α]

α ︱ e l i z a b e t h ︱ α

β︱I'm breathing in the chemicals︱β


Ω time 2002076 beat: donuts Ω

Az ujjiammal a kezemben szorongatott, gyűrött kis papírt fogdostam, és egyre inkább úgy éreztem, hogy semmi keresnivalóm itt. Mámrint itt eben a boldog tömegben, és még Beth arcát fürkészve is azt gonolom, hogy én csal lehőzom az ő hangulatát is. tekintetemmel elnézem a karámot, a bennük lébvő lényeket, és úgy gondolom, még nekem is jobb lenne egy ilyen helyen,a hol megbámul mindenféle ember, de legalább mégis van aki odajön hozzám és mondjuk kedves és szeret. Persze, szánalmas, hogy ilyen az eszembe jut. Már nem vagyok kics, hogy ennyire akarjam valakinek a kedves érintését a szavait. Megszoktam már, hogy otthon nem számíthatok semmi jóra. Bár összerezzenek a lányok szavaira, mielőtt eljut a tudatomig, hogy Beth-nek szólogatnak be, ő már mérgesen el is küldi őket. Ez egy kicsit bátors és klassz dolog tőle. Bárcsak én is egy kicist így ki tudbnék állni magamért otthon. De abban a házban csak elfogynak a szavak.
- Bocsi, Amanda nem bír engem, ez nem neked szólt, inkább nekem.
Amanda fura lány és szerunte rendkívül ostoba. Az ostoba emberek most is zavarnak, és az meg pláne, ha engem is annak tartanak. Nem vagyok olyan eszméletlenül okos, mint Amy, de hülye sem. Amanda pedig az, az agya helyén is biztos csak ruhák meg ciőpők vannak. 
- Nem értem miért nem kedvel, te jófej vagy - mondom ki hangosan a gondolataimat és már megint elönt az az idióta, zavar, hogy mégis mia  francot beszélek. A hajamat piszkálom inkább és próbálok komoly fejet vágni, pedig érzem, hogy enyhén elpirulok, meg a hasamban is ott az a fura izgatott remegés, ami idegesítő. Szeretném elcsendesíteni őket egy pillanatra, mert hirtelen minden komoly józanságomat elfelejtem. De inkább tovább bámulom rendületlenül az unikornisokat, mintha mi sem történt volna az előbb. Beth is őket bámulja, miután egy kicsit nekidőlök, hogy a karunk összeérjen. Telejsen logikátlanul cselekszem, és még jobban belemerülök a szépségükbe inkább, minthogy Beth aranyos arcát mámuljam.
ha varázslány lehetne az ember patrónusa, Amynek biztosan unikornis jutna. Nekem meg nem is tudom. valami béna kis gyenge dolog. Bár azt hiszem sosem leszek képes megidézni egy patrónust sem, ahoz túlságoan elcseszettnek érzem jelenleg az életemet. Halkan dünnyögök Beth felé, arról, milyen jó lenne egyszer csak szárnyra kapni és oda repülni ahova akarok, akkor,a mikor én akarok. Érzem rajta, hogy ledöbben, hogy az arcomat fürkészi, talán a tekintetemet keresve. Egy ideig nem nézek a szemébe, aztán csak felé fordulok, hogy a kerekre nyílt, döbbent, és élénken csillogó tekintetével találkozzon az én fakó szempárom. Csöndesen fürkésszük egymást, bár én inkább már csak kissé álmodova vizslatom Beth szépséges tekintetét, de é még mindig a döbbenet hatássa alatt áll. Pedig igazán nem is fontos ez. Egyszerűen kicsúszott, mert ki kellett mondanom. Amúgy sem érdekel snekit, hogy mit szeretnék.
- Hugo, te elszöknél otthonról? Tudom...vagyis gondolom..gondolTAM, hogy nem túl jó a helyzet most nálatok de...de.. Nem tudom, mi van veled, mikor odahaza vagy, de..szóval hozzánk jöhetsz bármikor. Anya és én lakunk csak, és vannak még szabad szobáink.
Most rajtam van a csodálkozás sora, az én szemeim kerekednek el egy rövid időre, addig, míg felfogom beth mondatait. Egy kicsit megdobban a szívem, mert valahogy ez eddig snekinek sem esett le, hogy én mennyire el akarnék onnan menni. Talán elszöknék, talán nem. Sok a talán, sok a félelem, és sok az akarok. De mégis nem tudom, megtehetnem e ezt. Képes lennék-e erre. De még ha ezeket nem is mondom ki halvány mosolyra húzom a számat.
- Köszönöm Beth - nem nagyon ragozom túl, mert akkor az egész elmúlik, elvenné a súlyát, de mégis annyi mindent köszönök most meg neki. Azt, hogy észrevette, azt hogy ilyen kedves. És minden mást is.  Az érintését a karomon, a tekintetét, hogy nem keresi bennem llandóan Amyt, és nem néz az árnyékának.
Lassan elrugaszkodm a korláttól, és az egyik kis stand felé indulok, hogy szerezzek magunknak egy kis édességet. Sosem kaphattam ilyesmit, valahogy mindig Amyt halmozták el a szüleim. Állandóan. Miközben én hátul kullogtam ő mindenféle édességet megkóstolhatott, és ha én kértem is valamit nem kaptam semmit, mondván nem érdemlem meg. Amy persze próbált kedves lenni, megkínálni, de aztán ahogy egyre gonoszabb lettem vele, mindig inkább elvettem az övét, vagy csak kiöntöttam amikor anyáék nem látták. Szörnyű tetsvér voltam. Pedig ő semmiről nem tehetett.
Kikérem magunknak egy adaggal, és leülök vele egy közeli kékre festett padra, és amikor Beth is mellém ül, felé nyújtom. Én is csipoentek belőle egyet, miközben már nem arra gondolok, hogy Amy melyik színűt szerette a legjobban, hanem, hogy Beth-nek melyik ízlik a sok színes popcornból.

[Drága Hu]

◊ Címkétlen Címtelen ◊
2002.07.06

◊ H u g o ◊


zene ◊ J'ai demandé à la lune

Én nem is tudom. Úgy szeretném, ha Hugonak jobb lenne az élete. Már az is elg borzasztó, ami Amyvel történt. És bár tudom, hogy valóban nagyon okos volt, kedves, sziporkázó, de Hugo egy kicsivel sincs alatta, sőt. Azt érzem Hugon, hogy Amyt sokkal jobbnak tartja magánál. Ez akkor is így volt, mikor Amy itt volt velünk, de most..mintha az állapota óta Hugo magát ostorozná azzal, hogy hozzá kpest ő milyen béna. Vagyis nem tudom, tényleg így van e, mert ritkán beszél erről így, de mikor így van, akkor ezt szűröm le belőle. És a tekintete, az a gyönyőrű, de mégis szívfacsaróan szomorú, a mindent elruló tekintetekből is ezt olvasom ki. Amy úgyis jobb. Pedig Merilnre ha tudná, ha felfogná végre, hogy nem csak hogy nem rosszabb Amynél, de van, amiben sokkal jobb...
- Nem értem miért nem kedvel, te jófej vagy -
Ez igazán jól esik, jobban mint ha más mondaná, akkor is ha én is úgy gondolom, egész jó fej vagyok. Rámosolygok, ő megint a hajával játszik, amibe valamiért szívesen beletúrnék, összeborzolnám. Persze nem teszem, most mondta, hogy jó fej vagyok, nem akarom tönkre tenni azzal, hogy összekócolom...a következő pillanatban, mikor karunk  egy pillanatra összeér, a villámcsapás eltalál, és végigmegy rajtam. Pedig nics rajtam semmi, amitől megrázhatna, és ez egyenesen a gyomromba hatol, olyan, amitől nehéz gondolkodni, és nehéz nem elpirulni. De mikor azt mondja, szeretne madár lenni, és szeretne két otthont, összerezzenek. Először csak nézezem őt, miközben belül meg vagyok rémülve. Majd mivel nem az én buta kislány pánikomra van most szüksége, túllépek a riadalmamon, és fejanlánlom neki a mi otthonunkat. Tudnia kell, hogy van egy biztos...izéé...pontja?
- Köszönöm Beth -
Ahogy elindulunk az egyik sant felé, hűségesen követem, és próbálom nem fürkészően nézni. Régennem simán bámultam az emberket, és nem értettem, miért nem szeretik. De az évek óta megtanultam, hogy nem szép dolog. Pedig nem rosszból csináltam, de megértettem. Mégis a szemem sarkából figyelem őt. Ahogy kikéri azzal a szomorúan csilingelő hangján, ahogy fizet, aztán leülünk egy szép padra. Így esszük meg lassan teljes csendben a színes édes popcornt. Hugoval még ez is jó, csak ülni, és nem beszélni. A popcorn is ízlik, van itt sima málnás, kiwis, de egészen fura, pók ízű is. És uhh, igen, azt hiszem ez..tofu? Jesszus, azt nagyon utálom! De persze most mőr mindegy, nem merem előtte kiköpni, inkébb szorgalmasan rágok, és lenyelem. Aztán lassan bezár az állatfarm is, elindulunk hát kifelé, mégy egyszer utoljűra végigsétálva a karámoknál.
- Köszönöm a popcornt, jó volt megenni veled...-
Na, jól van, megint milyen bénát mondtam. Jó volt megenni veled...tényleg gáz vagyok...Tudom, hogy egész este ezen fog járni az agyam. Hugon, a szemein, a haján és azon, hogy nem érzi jól magát. Mkior kedvesen elválunk, biztos vagyok már benne, hogy fogok neki nyáron baglyot írni. Majd azzal kezdem, hogy Drága Hu...nem, nem inkább úgy, hogy Kedves Hugo..,jaj, de béna, a Szia Hugo, az jobb lesz...

Köszönöm a játékot, a helyszín szabad!