Az erdő széle

Erdő erdő...


LA FAY (csak azért is)
2003. május 16.

Smith masszívan megőrizte a hidegvérét a vonyítások alatt is. Nem tűnt iagán olyannak, mintha vérfarkas lett volna, hiszen azért mégis csak ismerte Agyart. Másrészről csak ő maga tudta  csak igazán, hogy Le Fay rémületet szórakoztatta, vagy idegesítette. talán mind a kettő egyszerre. Minden esetre tanári kötelességből természetesen védelmezően ácsorgott Florian előtt. Talán még egy kicsit hősiesnek is akart látszani, vagy lenyűgözőnek, ugyan is melyik férfi nem akarná lenyűgözni azt, aki tetszett neki? ez alól Smith sem volt kivétel. És mivel róla van szó, ez a fajta felvágást olyan visszafogott eleganciával tette meg, hogy talán az avatatlan szemeknek fel sem tűnt.
– Bocsánat, tanár úr, elfelejtettem, hogy tanárral vagyok… – hallatszódott Florian motyogása, mire Oliver Smith megint elgondolkodott azon, mégis milyen elvetemült indittatásból választotta a magányos kutatói lét helyett a tanítást. Az biztos, hogy az érvei mellett nem szerepelt az a szempont, hogy tizenéves diákokkal létesít gyakori nemi kapcsolatot. Erre a godolatra el is pirult volna, hogy ha képes rá, de jelen helyzetben inkább csak morcosan felmorrant.
- Mégis minek nézett engem, talán holmi ostoba játszótársnak? - dörömögte, miközben Agyar fel is bukkant a susnyásból, ami mindig is taszította Oliver Smith-t. DE most éppen a susnyásba tervezett behatolni, cseppet sem perverz értelemben, ugyebár. csak valami szépet és romatikusat akarna mutatni, szigorúan oktató jelleggel. Mégis mi másból?
Tremészetesen nem volt sok mindenen ideje gondolkodni, eléggé feldühítette a szemtelenkedő le Fay, így kénytelen volt szigoran drasztikus módszerekkel elhallgattatni. A csók édes volt és gyümölcs meg napfény izű. A csókot egészen hosszúra szerette volna nyújtani, ami úgy kitart a világ végéig, legalább, de persze ő nem az a romantikus fajta, aki ilyemsikre gondol, nem igaz?
- Elnézést… kurvára megijedtem… – folytatta a kellemetlenül szemtelen stílusában Florian, mire Smith hatásosan ostromolta tovább a szenvedélyes, gyosr rtmusú csókjaival, miközben lelke meglehetősen izgatottan és talán-talán, szerelmes szenvedélytől fűtve. A keztei egy kicsit lejjebb haladtak Florian testén és egészen véletlenül a feneke tájékán pihentek meg. megborzongott kissé az ajak harapásra, mivel rendkívül erotikusnak találta, és abban a kivételes helyzetben volt, hogy sneki sem harapdálta m,ég a száját. És ezzel egy időben még Florian le faytől sem bánta, szinte mámoros sóhajjal húzodott el tőle, kissé büntetőlegesen megmarkolva a fiú fenekét, hogy azért mégis csak ő tegye fel a bizonyor i-re azt a bizoynnos pontot egy kis ideig.
Megköszörülte  atorkát, és ujjaival megigazgatta a tökéletesen álló, tökéletesre szabott zakóját, na meg az ingének gallérját és a nyakkendőjét is. kellett a méltóságteljes látszat, ha már elszenvedélyeskedte.
– Professzor… miért hívott ide? Most még a tornacipőmet sem akasztottam fel a sárkánycsontvázra… – Oliver Smith csak mordult egyet, nem szerette a felesleges kérdéseket, és a dolgokat úgy szerette, ha szépen beérik egynást, az élet olyan volt, mint a bájital főzés. Idő kellett a dolgokhoz. És az idő midnig megadta  aválaszokat is. Na meg a türelem is. Smith professzor türelmes volt, kivéve persze a diákohoz. De ez igazán csak részlet krédés ugyebár. 
- Ha ennyire kíváncsiskodni akar, akkor miért nem vesz részt a Jóslástan órákon? - kérdezte meglehetősen rosszallóan, mert hát nem tartotta nagyra a Jóslástan tudományát, hiszen hírhedten racionális ember volt. Közben Florannal beljebb nyomult a susnyásba, mire mormogott az orra alá.
- La Fay - mondta már szándékosan is -, tudja ott van az út is - mutatott a kissé benőtt, de a Hagrid által j ól láthatóan letaposott útra is, és csak nagyot sóhajtva megcsóválta a fejét. - Ha tanulna egy kis türelmet, az igazán a hasznára válhatna. - mormogta, miközben csak úgy mellékesen megragadta Florian kezét és beljebb kezdte húzni, hogy válaszok helyett  alátvány beszéljen. Mégis ki fecsegné ki a másiknak a büntetőmunkának álcázott romantikus randevút? Nem mintha SMith anynira értett volna a randizáshoz, inkább csak a tervezéshez. Az meg majdnem ugyan az volt, nem?
Minden esetre a susnyáson túl egy kellemes tisztásra értek, meg egy kisebb tószerűséghez, aminek a túlvégén egy egyszarvú a csikójával legelt.

Csak büntit ne!
▪ 2003. május 16. ▪

Smith professzor


style for our date

Ezt nem hiszem el… mégis hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe? Egy vérfarkas fog széttépni, méghozzá Smith oldalán. Bele sem mertem gondolni, hogy mit gondolnak majd ennek a találkozónak az apropójának.
– Mégis minek nézett engem, talán holmi ostoba játszótársnak? – kérdezte, mikor közöltem, hogy elfelejtettem a titulását. Nem éreztem tanárnak, inkább egy veszélyes alaknak, aki a következő pillanatban megbüntet vagy megcsókol… akármelyik is, igazi szörnyű, veszélyes és borzalmas és minden rossz jelzős helyzetbe kerülök. Ennél nagyobb szégyent nem is tudtam volna a családomra hozni.
– Csak egy pasasnak, akivel lefeküdtem… – dünnyögtem magam elé. A szavaimtól persze kipirultam volna, ha nem éppen akkor ugrik elő a bokorból agyar. Frászt kaptam, szó szerint, sőt annyira kiégtem, hogy egy jó adag káromkodás is kisiklott az ajkaimon a professzor nem kisebb haragjára. Tudtam, hogy nem szívleli, ha így beszélek, de kész csoda volt, hogy össze nem csináltam magam. Nem különösebben érdekeltek a kiakadásai.
– Ha ennyire kíváncsiskodni akar, akkor miért nem vesz részt a Jóslástan órákon? – kérdezte aztán, mikor kicsit mindketten megnyugodtunk. Eddigre már képes voltam normálisan lélegezni és a szívem is csak félig-meddig próbált kiszakadni a mellkasomból. Rá tudtam hát kérdezni, hogy miért hívott ide, bár a válasz nem volt éppen kielégítő.
– Egy ilyen helyen biztos, hogy megbüntetni akar… – dünnyögtem, mert azt a bizonyos büntetést nagyon el akartam kerülni. El kellett csábítanom ahhoz, hogy kicsit kiszakadhassak ebből a nem éppen kellemes helyzetből. Végül megfogtam a kezét, összefűztem az ujjainkat, ő pedig bevezetett a bokros-fás részre, amerről agyar is érkezett.
– La Fay– kezdte, majd a szabad kezével egy benőtt kis ösvény felé mutatott. – tudja ott van az út is – tette hozzá, majd húzott abba az irányba. Hagytam magam vezetni, hiszen úgy tűnt, hogy tudja mit csinál, én pedig csak próbáltam nem arra gondolni, amik amúgy ott sorakoztak minden gondolatom mögött. Átad a kentauroknak, vérfarkasokkal etet meg, vagy élve elás.
– Ha tanulna egy kis türelmet, az igazán a hasznára válhatna. – Húzott tovább magával beljebb az erdőben. Itt még nem fogtam fel, hogy lényegében a zsúfolt iskola területén itt lehettünk egyedül igazán kettesben. Inkább fecsegtem, én ahhoz értettem, a bolond dolgokon kívül.
– Tudja, tanár úr, én griffendéles vagyok, ez ilyen szakmai ártalom nálunk, hogy nincs türelmünk… – magyaráztam, de éppen akkor értünk ki két bokor között egy nyíltabb térre. A félhomályos délután fény éppen csak megvilágította a kis tisztást, ahol aprócska tó kapott helyett… és mellette… mellette! Ott legelészett egy csodaszép, gyöngyházfényben ragyogó unikornis, mellette pedig aprócska csikó. Azonnal a szám elé kaptam a kezemet, kicsit el is húzódva Smith professzortól.
– Professzor… Merlinre! De cuki! – Ezt a szót sem használtam sűrűn, de nem léptem közelebb csak a tó túlpartjáról állva figyeltem a két állatot, akik látszólag teljesen gyanútlanul legelésztek a túlparton.
– Ilyen romantikusat még senkitől sem kaptam. – Fordultam hirtelen felé és nem is gondolkodva, átkaroltam a nyakát, majd forró csók helyett, lágy puszit adtam neki.

Erdő erdő...


LA FAY (csak azért is)
2003. május 16.

Smith professzor olyan volt, mintha folyton mérges lenne a világra, és ez általában igaz is volt,. Jelleméből adódóan tökéletes magatartást és viselkedést várt el mindenkitől, így olyannak is tűnt, mint aki karót nyelt volna. Nem is állt messze a valóságtól, de minden elvárása csak azért volt ilyen teljesíthetetlenül magas, hogy a diákokat felkészítse az előttük álló életre. A világ nem nézte el a gyengéket maga körül, és nem volt toleráns sem azokkal, akik szertelenek, felelőtlenek és neveletlenek. Havár úgyis pofont fognak kapni, inkább ő lesz az aki első kézből, lekiismeret furdalás nélkóül osztogatja ezeket. Mert hát így lehetett megnevelni a szertelen kamaszokat, nem?
Floran megjegyzéseit csak morogva engedte el a füle mellett, miközben még csókot is váltottak egymással, aminek a lenyomata kellemesen üldögélt férfias, erős vonású ajkain. Smith nem iagzán gondolta magát eddig romantikus embernek, de Florian mellett még ezt a vonását is kénytelen volt megismer. Hogy ennek örült-e vagy sem, azt csakis ő maga tudhatta - vagy még ő sem. Minden esetre, eltökélt szándékkal akarta maga után vonni az erdő sűrűjébe, hogy mutasson neki valami igazán szépet. Persze az idnulást még la Fay is segítette, azon mozdulatával, hogy betuszkolta őt a susnyásba, mindenféle csalános bogáncsos valamik közzé, amik megtapadtak a professzor elegáns, méregdrága, szabott nadráhján. Olyannyira összevonta megint a szemöldökét, miközben magát mustrálta, hogy az ismét csak egy baljós csíkká vált a homloka közepén. MÉg a fejét is megrázta rosszallóan, de persze ő túlságosan úriember volt holmi káromkodásokhoz.
- Még a ruhámat is tönkre teszi, la Fay? - mondta mielőtt még színpadiasan a mellettük lévő kitaposott ösvény felé  navigálta volna magukat, hogy legalább ne nézzenek ki nevettségesen a bozótosban állva.
– Tudja, tanár úr, én griffendéles vagyok, ez ilyen szakmai ártalom nálunk, hogy nincs türelmünk… –panaszolta út közben Florian, mire Smith csak ismét felhorkantott, és csak magában tette fel a kérdést, mégis mi vonza mindezek ellenére őt ennyire Florianhoz, hogy képtelen nem rá godnolni néha, és most is csak miatta vergődik kerezstük az erdőn és a növényzeten, hogy mutasson neki valami szépet. Mégis csak egy idegesítő kölyöknek kéne lennie, akit meg akar nevelni, de valahogy sokkal többet jelentett a számára. Nem is nagyon válaszolt Floran dünnyögésére, hiszen akkor tárult eléjük a csodálatos ritka látvány.
Az unikornisok ragyogtak a sötét tisztáson, és míg a kanca elegánsan legelészett a csikó játékosan szaladgált körülötte, mintha csak fitogtatná az erejét, élvezvén ifjúsága vidám éveit. Ezüstösen hófehér szőrük gyémános szentjánosbogárként tündökölt. SMith imádta őket, ahogy a többi varázslényt is, még minden visszafogottsága ellenére. Még régebben gubbasztott itt Hagriddal együtt, amikor még csak diák volt.
- Professzor… Merlinre! De cuki! - lelkendezett gyermekien mellette Florain, mire ő csak egy hümmögős morranást préselt ki magából, helyeslés képpen. Elvégre felénőtt féfriként már nem hazsnálhatta azt, hogy "cuki", meg egyéb ilyen jelzőket. - Ilyen romantikusat még senkitől sem kaptam.
- Megelégedettséggel hallom - biccentett erre rá kimérten elegánsan Smith professzor, miközben talál lelke belül igen csak örvendett ennek a ténynek. Ízléses ember volt, persze, hogy tudja mi a romantikus. A köetkező pillanatban Florian átfonta karjaival a nyakát és egy csókot ios kapott tőle, mire SMith szigorú lelke kissé felolvadt, szigorúan láthatatlanul, és csak Smith-esen csókolta vissza a firú, szorosan magához ölelve. Olyan volt, mintha mellette újra felfedezte volna önmagát.
- Mégis mit mável maga velem, le Fay? - mormolta a lágy puszik után, miközben a testük egymáshoz simult, a háttérben pedig büszkén táncolva lépkedtek az unikornisok. - Teljesen közökkent, és ilyen prűd, romantikus dolgokan töröm a fejem. Válaszokat várok - tette még hozzá szigorú hangjával, és belenézett Floran szemébe, kezeivel pedig nem engedett az ölelésen

Csak büntit ne!
▪ 2003. május 16. ▪

Smith professzor


style for our date

Smith megjegyzésére csak elvigyorodtam. Valójában jobban állt neki, hogy növények tapadtak rá. Végre nem tűnt olyan merevnek, amilyennek mindenki tartotta. Én is annak tartottam. Attól még, mert lefeküdtem vele és néha-néha csókolóztunk a gyenge pillanataimban, nem változtatott a megítélésén. Bár tény, hogy ezen a téren túlzottan is rugalmasnak bizonyult. Sosem beszéltük meg ezt a dolgot kettőnk között, egyszerűen csak megtörténtek a dolgok. Talán mondanom kellett volna, hogy én nem úgy gondoltam… és nem akarok vele lenni, de akárhányszor ez eszembe jutott, megint az ajkain csüngve találtam magam. Jobban kellett volna ez ellen küzdenem, de nem ment.
Most pedig egyenesen letaglózott, hogy miért is hozott ide. A tisztás másik oldalán bájosan legelésző unikornis ácsorgott, akit egy csikó futkározott körbe körbe. Egyszerre volt gyönyörű és édes az egész. A szívem pedig nagyot dobbant… annyira, hogy nem bírtam ki, hogy ne karoljam át a nyakát és adja neki finom puszikat. Meglepetéssel készül nekem. Welch sosem tett ilyet, ő csak elvett, de adni nem adott semmit.
- Megelégedettséggel hallom - a válasza merev volt, mint ő maga. Ezért adtam neki még egy lágy csókot. Azt akartam, hogy ellazuljon, hogy ez a pillanat a kettőnké legyen, ha már ennyire készült rá.
- Mégis mit mável maga velem, le Fay? - pillantott a szemembe, végre jól mondva ki a nevemet. Nem engedett el, sőt olyan szorosan tartott, hogy biztonságban kezdtem magamat érezni. Az addigi zavarodottságom is kezdett oldódni, már nem éreztem olyan erőteljesen feszíteni. - Teljesen közökkent, és ilyen prűd, romantikus dolgokan töröm a fejem. Válaszokat várok - szinte parancsolta a szavakat.
A szemem sarkából láttam, ahogy az unikornis gyönyörűen, ritmusosan lépked, mintha csak táncolna. Így újabb adag finomságot talált a földön, vagy talán a tó vízéből ivott, ki tudja…nem rá figyeltem. Smith kék szemei kötöttek le, amik szinte világítottak az erdő sötétjében.
- Professzor… - simítottam végig a mellkasán. Lényegében még mindig lábujjhegyen álltam, hogy a szemébe tudjak rendesen nézni, felérjem az ajkait és ne érezzem magam annyira hülyegyereknek… pedig az voltam. - Szerintem szerelmes belém. - Közöltem, már-már szemtelenül a tényeket, aztán elvigyorodtam elégedetten. Sosem volt belém senki sem szerelmes, csak én voltam az Welch-be, mert azt hittem, hogy egy felnőtt férfinek fontosabb lehetek, mint egy egyszerű játékszer. Még most sem hittem el igazán… de Smith valami romantikussal készült nekem.
- Nagyon szerelmes… - a tenyerem a nyakára kúszott, aztán az arcára. Kicsit túlzottan is felbátorodtam. - Köszönöm. Tényleg cuki meglepetés… - suttogtam, de most nem pusziltam meg. Egyszerűen csak élveztem azt a pillanatot közöttünk. Hamarosan amúgy is felnyerített az unikornis, amire kicsit összerezzentem és odakaptam a tekintetem.
- Lehet, hogy zavarjuk…

Erdő erdő...


LA FAY (csak azért is)
2003. május 16.

18+

Az egész helyzet meglehetősen intenzív hatással volt Oliver lelkére, mert már régen elfelejtette azt a romantikus énjét, aki mert szépet mutatni annak, akit méltónak talált a figyelmére. Olyan szertelenségből elkövetett bolodságokat nem óhajtott újabban elkövetni, mint gyermekkorában. A csalódás, melyet az a Helga okozott benne igen csak mély sebeket ejtett rejte, melyek mélyen lappangtak benne. Ám Florian ártatlansága mégis megolvasztotta a szívét, mert újra kissé ábrándos és szerelmes lenni, noha a háta mögött ott húzódott kegyetlen árnyékával a közelgő házassága. Erre még csak gondolni sem akart, viszont mélyen hű volt a nevéhez, a véréhez, és ennek a kötelezettségeit vasakarattal és edzett lélekkel viselte el, úgy, mint annak a következményeit is. Vezsélyes játékot űzött FLorian közelében, mintha csak a tűzzel játszott volna, amely mind a kettejüket képes megégetni. Mégis belesodródott a játékba akkor, amikor a legkevésbé sem akart, ettől pedig minden olyan keservesen gyönyörű és keserédes volt.
Persze igyekezett mégis csak tanárosan méltóságteljes maradni, így a lehető legtermészetellenesebb látvány lehetett, ahogy kissé sáros nadrágszárral, bozótos öltözékben szigorú tekintettel, ami talán egészen elszórakoztathatta Mr. la Fayt. Szándékosan la-val, természetesen.
Ahogyan az unikornisokat bámulták, a megilletődtt szép pillanatot Mr. Smith mély, erős orgánuma törte meg, halk követelőző hangon kérve számon az érzéseit a kiskutya arcú Florianon, miközben zizegő levelek lóggtak az arcába, és a cipőja a kisebb pocsolyák miatt enyhén beázott. De talán a benne lévő játékosan, túlzottan kíváncsi kicsi Smith ezt nem bánta, ahogyan a felnőtt változata sem. Vélhetőleg azért mert jelenkori énjét jobban lekötötte Florian bájosan kedves, eleven tekintete, amily oly elszántan bámult, mintha tőlük követelné egyenesen a válaszait. Szigorúan összehúzott egy vonalú szemöldökével együtt.
- Szerintem szerelmes belém - közölte szemtelenül Florian, mire Smith ingerülten morrant egyet, és olyan mérgesen rázta meg a fejét, mintha csak egy mérgesen prüszkölő ló lett volna.
- Hogy micsoda? Még hogy szerelmes! Ne legyen nevettséges, la Fay! - morrant dörgedelmes hangján, ügyelve arra, hogy kellően halk legyen mert hát az unikornisok mégis csak ott voltak pár méterre tőlük. Idegesen dobogott a szíve, mintha csak azt zakatolta volna, hogy de nem és de mégis. Összevissza verdeső ütem volt, mely kimondottan frusztrálta Smith professzort. Természetellenes ütem a rendszerben.
- Nagyon szerelmes…  Köszönöm. Tényleg cuki meglepetés…
Most mondhatnánk azt, hogy ezekre a csábító simításokra nem érzett semmit, de az szemenszedett hazugság lenne, ugyanis halovány pír kúszott végig Smith professzor fülén és a férfias borostája helyén. Örült ezeknek a puha, kellemes érintéseknek és a kedves szavaknak, hiszen mégsem húzták le mindenki szeme láttára alsóstól a nadrágjait - nem mintha ez izgatta volna az unikornisokat.
- Túl messzire meg, la Fay - brummogta kiss lágyabb tónusán Oliver SMith, miközben legszívesebben betakarózott volna a kellemes illatú Florian simogatásaival, és keze mintegy merő véletlenül lente siklott. - Talán ennyire szeretne büntetést kapni?
KÖzben felnyerített a kanca, és Smith professzor látta, hogy a tóhoz túlságosan közel menetelő csikóját hívta vissza, hogy aztán ügetve eltűnjenek az erdő sűrű rengetegében. Csak megrázta a fejét Florian motyogására és ajkaival megtalálván az ővét halkan sóhajtva így szólt akjaik izzó táncának ütemére.
- Ó, igen túl hangos volt, most tényleg büntetést kap - suttogta és vágyaktól eszeveszett hővel fűtve lerángatta a diákról a nadrágokat, miközben a saját maga ruházatától is ügyesen megszabadult.
testük izzó forrósággal ért össze, miközben egyre jobban kényeztette mr la Fayt az ujjaival és az ajkaival, egyre jobban összeborzolva szabad kezével a fiú haját is. Egy fa törzsének tolta őt, mely szerencsére nem volt gyilkos hajlamokkal megáldva így pirulva tűrte hát az éjjeli büntetőórát.
Smith professzor visszafojtott sóhajjal simult testének minden porcikájával Florianhez, mintha eddig sose csinálták volna, és még csak bódító rózsaszín köd se telepedett rájuk, hogy megbolondítsa őket. Heves, szenvedélyes ütemben érintette ősze csípőjüket, miközben szinte magáról is megfeledkezett a forró táncuk közben. Kívánta őt, olyan hevesen, hogy nem gondolkodott azon, mennyire tiltott, mennyire veszélyes.
De a tűz is csak gyönyörűbb volt minél közelebbről nézte az ember

Csak büntit ne!
▪ 2003. május 16. ▪

Smith professzor


style for our date

18+

Láttam, ahogy a kijelentésemre mérges fény siet át a pillantásán. A szokásos homlokráncolással pedig valami más is érkezett. Ellenkezés, mintha csak nem is professzor lenne, hanem egy korombeli. Pedig tudtam, hogy az emberek nem csak úgy szerveznek romantikus légyottokat. Mironnal semmi sem volt romantikus vagy forró. Vele csak szexeltem és meg sem fordult a fejébe, hogy legelésző unikornisokkal jutalmazzon meg ezen kívül.
– Hogy micsoda? Még hogy szerelmes! Ne legyen nevettséges, la Fay! – mondta, de ahelyett, hogy felvettem volna, átkaroltam a nyakát és még egy finom kis puszit is adtam az ajkaira. Nem tudom miért, de a szívem majd ki akart szakadni, de mintha szó szerint egyetlen ritmust járt volna Smith-ével, ott verdesett az övé felett ölelés közben.
Finoman simítottam végig az arcán. Még mindig erősnek és keménynek tűnt, mégis azt szerettem volna, ha kimondja: „Igen, la Fay, szeretem.” Tudtam, hogy sosem fog megtörténni, mert akkor a szakadék közöttünk… de unikornisokat lestünk együtt. Ez randi. Romantikus randi… vagy Smith ezt talán mindenki mással is csinálja? Szánalmas volt, hogy összefeküdtem vele, megint szégyent hozva a családomra.
– Túl messzire meg, la Fay – mondta lágyabban.  
– Le Fay. – Javítottam ki csak úgy, a szokásos dacosság okán. De a kezem még mindig a nyakát cirógatta, miközben a tenyere melegen simított végig a fenekemen. Valahogy oldottabbnak éreztem magam, bár még mindig képtelen lettem volna tegezni és Olivernek hívni… ne adja Merlin, Olinak. Nem. Ő Smith professzor volt még a legszexibb pillanataiban is.
– Talán ennyire szeretne büntetést kapni? – kérdezte aztán.
Nem pillantottam az unikornisok felé, bár hallottam, hogy az anya hangoskodni kezd. Talán nem tetszett neki a látványunk vagy más történt… mindenesetre én maradtam a kék, szigorú szemek bámulásával. Aztán jött a csók, ami forró, őrült tánccá vált. Belesóhajtottam hát az ajkai közé, kissé nyögve, kissé hangosan. Jó érzés volt, hogy itt nem hallhat meg minket senki és tényleg kettesben vagyunk – az állatokat leszámítva.
– Ó, igen túl hangos volt, most tényleg büntetést kap – suttogta, ahogy a nadrágot rángatta le rólam. Nem volt nehéz dolga, az anyag nem feszült durván a testemre, így lényegében egyetlen mozdulat volt. Hamarosan odalent ő is felszabadult és kicsit egymáshoz simult a testünk. Az ujjai a hajamba fúródtak, én meg csak alélva élveztem a csókokat és simításokat a bőrömön. Bele-belesóhajtottam a mozdulatokba. Kipirult az arcom is az élvezettől, kicsit izzadtam… de ennek mind Smith professzor volt az oka. Ahogy megfordított és a fához szorított, élvezettel nyögtem bele a testünk lágy összeérintésével.
Remegve, hosszan időztünk el a vad mozdulatokkal. El tudtam volna veszni abba a forró tűzben, nem foglalkozva a külvilággal. Csakhogy a testem korábban megadta magát. Egy-két lökés kellett még és a gyönyör már is a fán és Smith ujjain csillogva ért. Aztán csak nyögve dőltem hátra a testére… majd hirtelen megfordultam és odabújva hozzá, a mellkasába nyomtam az arcomat.
Még éreztem, ahogy remeg a teste.
– Soha többé ne menjünk a Roxfortba… – kértem, mert ez a pillanat itt tökéletes volt közöttünk. Nem akartam visszamenni a korlátok közé és újra azt érezni, hogy ez csak szex. Most nem akartam elmenekülni, elbújni, hogy még csak a kísértés se legyen meg. Jobban nyomtam az arcom a mellkasába, kapaszkodtam az ingbe, a zakóba.
– Kérem, professzor, maradjunk örökre itt. 

Erdő erdő...


LA FAY (csak azért is)
2003. május 16.

18+

Nem. Nem és nem Oliver Wilbur Smith nem lehetett szerelmes. Főleg nem így, csak úgy, a semmiből, mintha maga is kamasz lenne, nem pedig egy felnőtt, érett ember. Nem úgy, hogy egyenesen neki szegezik a modnatokat. Nem, ki volt zárva. Neki kötelezettségei voltak. Neki ott volt a Black lány, aki el kellett vennie. és aki valószínüleg pontosan úgy megcsalja most egy másik férfival, talán egy nála fiatalabbal, vagy idősebbel, mint ahogy ő is  teszi. De nem. Kötelezettségei voltak a neve és a rangja miatt, ebből pedig nem óhajtott még puszta szeszélységből sem lemondani. De a kimondott szavak kimondottak voltak, és úgy érezte, valahogy mégis izag is volt. Sőt igaz is lehetne, ha egy másik életet élne, ha csak egy átlagos Smith lenne, mint John Smith, a mugli ember. Akkor mindent megtehetne. De ő nem tehtett meg mindent, amit csak akart. Az élete azóta lemondásokkal teli, amióta Mézeskalács eltűnt. A remény pedig olyan luxus volt, amit nem engedhetett meg magának.
Smith professzornak nem volt künönösebb baja a szerencsétlen Black lánnyal, akivel összeboronálták a családjaik. Ez a jegyesség a születésük pillanatában eldőlt, és ők pedig fejet hajtottak a hagyományok és a kötelesség előtt. Igazából még át is érezte néha, gyengébb pillanatiban, milyen kínzó érzés volt az, hogy ennyire meg kötötték a kezét és az életét. A kettejük közötti kapcsolat atlán enyhén antagonisztikus volt, de csak a keserűségük miatt, ami a mélyben megbújt. Amikor igaán messzire került a nőtől, nem hogy gyűlöletet nem érzett iránta, de még eszébe sem jutott. Ez pedig egy ilyen kényszerházasságnál már-már barátságos dolog. Főleg, hogy a fejét ez a túl ártetlen, de annál bajosabb kamasz töltötte ki, egyre gyyakrabban.
- Le Fay - búgta la Fay Smith fülébe, de ő már egészen máshol járt gonodltaban, mint hogy le Fay vagy la Fay. Épenséggel megbűvölte a fiú, miközben kezeivel már a nadrágnál, és a fenekénél matatott, egyre szenvedélyesebben kívánva őt. Nem is nagyon érdekelte most a határ, hogy ő tanár, hogy Florian diák. Hogy ő már benne volt a korba, Florian pedig csak most kezdett el élni. Hogy pár hét múlva megházasodik. Nem számítottak, csak a kettejük vibrálása, ami ezeket olyan könnyen fújta ki a fejéből, mint friss tavaszi szellő.
Forrón táncoltak a sötét szöszmöszös lobkoronák és bokrok rejtekében. Még az arra kanyarodó kentaurok is csak unott sóhajjal fordultak vissza, talán nem ők voltak az egyetlenek, akik az évek alatt a fák lombjai mögött kerestek menedéket a tekintetek és a korlátok elől. SMit professzor halkan sóhajtva szabadította meg magukat a ruhák felesleges súlyától, hogy a szendén pironkodó fa előtt töltség meg az éjji csendet.
Hosszan időztek el így, szenvedélyek lángcsóvái közzé bújva, miközben lassan Oliver is nem sokkal Florian után képtelen ellenállni a teste vonzásának, így Floriannak adta mindenét, miközben az ujjain ott csillogott la Fay fehérsége. Egy ideig csak remegve csókolta meg Florian kissé megizzadt hátát, de nem zavarta sőt az illatát, mindenét nagyon izgatónak és szépnek találta.
Nem sokkal később felé fordult Florian is, hogy a kissé reszkető, erős mellkasához bújjon, ő pedig készséggel ölelte át az esti stötétben, ami némán takarta be őket a világ elől. Szerette volna ha ezek a pillanatok nem szűnnek meg, és így maradhatnának. Csak ketten, szabadon. Furcsa gondolatai még a professzort is meglepték, ilyenekre eddig sose gobdolt.
– Soha többé ne menjünk a Roxfortba… Kérem, professzor, maradjunk örökre itt - kérlelte Florian, mikozben ő csak erősebben ölelte. Az idő ellenére nem fázott. Elnézett a fák mögé, ahol az iskola árnyai magasodtak, majd csak megcsókolta la Fayt és halkan belesuttogott a fülébe.
- Akkor maradjunk itt - mondta. Szerette volna elhinni, hogy ez igaz volt. Hogy ez tarthat még. AZ érzései a fiú iránt egyre erősebbek voltak. és most megszűnt Smith-nek lenni, csak egy professzor volt, akinek a fejlt elcsavarta egy diák.
És aznap este egyikük sem tért vissza a Roxfortba, titkukat pedig mély halgatással őrzik a fák.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÁKOT,
SMITH PROFESSZOR NEVÉBEN IS!
A HELYSZÍN PEDIG SZABAD!

full moon

Lola
2004. január 30.

Az éjszaka hűvössége még felborzolta az ezüstös bundámat. Éreztem, hogy a harmat megül a leveleket, bár hó éppen kevés akadt. Az elmúlt napokban kicsit melegebb volt az idő, így csak ez hűvös-nedves aroma maradt. A farkas orra érzékeny volt, mindent kiszimatolt szinte azonnal. Még Roxmorts másik végéből, a műteremből is éreztem Hagrid csirkéinek zamatos illatát.
Tudtam merre kell menni és a lendület úgy vitt magával előre, hogy gondolkozni sem tudtam. Beszűkült a látásom, csak a zamatos húsra tudtam gondolni, arra, ahogy beleharapok és szakad a fogam között. A gyomrom kordult is egyet az erdő nem éppen nagy csendjében. Minden irányból mozgás hangja hallatszott, meg huhogás, mintha ezer meg ezer bagoly fészkelne éppen a fejem fölötti fákon.  
Tovább mentem. A csirke mellett egy másik, édesebb illat is bekapcsolódott. Nem tudtam hova tenni egyelőre, de ismerős volt. A lábaim gyorsabb tempóra kapcsolva szelték a tájat, óvatosan szlalomozva a gyökerek között. Aztán jött a kattanás és a fájdalom. Valami mélyen a lábamba fúródott, amitől mozdulni sem tudtam.
Lepillantottam.
Fém villant a hajnali fényben. Egy vadcsapda volt és nem éppen a kíméletesebb fajta. Hát a Roxfortban így bánnak az erdőt lakó állatokkal? Hangosan vonyítottam fel, mintha attól a segítségemre sietnének. De tudtam, nincs a közelben olyan lény, aki a segítségemre lehessen. Hagrid kunyhója persze nem volt messze… de mekkora volt az esély, hogy felismer? Sosem voltunk puszipajtások. Talán látott a koncerteken. De egy ezüstbundás, barnaszemű farkas még neki sem mondott volna sokat.
– Aúúú! – Vonyítottam hangosan. Aztán persze nem tudtam mozdulni. A csapda erősen tartott, a farkasban pedig hiába volt annyi erő, nem tudott kiszabadulna a fémfogak szorításából. A vonyítás szép lassan nyüszítéssé enyhült és csak ültem ott, várva, hogy mi lesz a sorsom.
Hagrid talán rám emelte volna a nyílpuskáját vagy valamelyik vadállat tépett volna szét. Ki tudja… nem ismertem annyira a rengeteget. Nem tértem be ide annyiszor, hogy annak nyoma maradjon az emlékeimben. De az idevezető zajok és illatok nem voltak éppen kecsegetetők.

Járt utat…
2004. január 30.
Charlie
 

farkasvonyítás || piroskabát

Egy hete. Egy rohadt hete kelek minden hajnalban, hogy Hagrid csirkéit megetessem meg kiganézzam, persze varázslat és egy jó erős kávé nélkül. És mindezt miért?! Csak mert a Digby-nek szánt viszketőpor valahogy McGali köntösébe került. A koránkelés lassan fizikai bántalmazás körét is kimeríti, mert már csúnya táskák keretezik a szememet. Írnom kéne Elliotnak, hogy engem itt testileg fenyítenek.
De legalább már kezdem megszokni a madarakat. Na nem az összeset, csak a csirkéket. Jó, azokat őket is főleg tányéron, mézes mustárosan megsütve, az undi tollaik meg csőrük meg az egész buta fejük nélkül, de ezeket itt, Hagridéit muszáj volt közelebbről elviselnem a hülye büntető munka miatt. Unalmamban még el is nevezgettem őket.
Szóval hajnalban, még sötétben botorkálva, egy lámpással a kezemben csináltam a feladatot. Kiszórtam nekik a ketrecbe egy kis búzát a kosárból,aztán fintorogva kiengedtem őket a kifutóba, és míg kapirgáltak, még jobban fintorogva álltam neki a takarításnak. A létező leghosszabb nyelű lapáttal, kendőmet a szám meg az orrom elé kötözve, gondosan beparfűmözve, hogy csak a finom illatot érezzem, nem pedig… mást.
Eddig minden nap baj nélkül zajlott. De most, ahogy teltek a percek, furcsa balsejtelem fogott el. Először nem is tudtam, mi, hiszen egész békés, fényes teliholdas, csendes hajnal volt. Aztán lassan leesett. Csendes… Teljes a csend.
- Jaj. Ajaj. Jajajajajajaaaaj!
Lecsaptam a lapátot, és kiugrottam a csirkeólból. Amitől féltem, most megbizonyosodhattam felőle - a ketrecajtó tárva-nyitva tátongott, mert elfelejtettem bezárni, a tyúkocskáknak pedig már semmi más nyoma nem maradt, csak az undi karmos kis lábaik lenyomata a latyakban, meg pár elhullajtott, zsemleszín tollpihe. Elvesztek a fák közti sötétben.
- A fenébe. Esmeralda! Juanita! Paula, Paulina, Florencita! Pi pi pi! Büdös madarak…
Felkaptam a fonott kosarat, amiben a búzaszemek olyan kellemes hangon zizegtek össze minden lépésre, meg a pislákoló kis lámpáskát, aztán sietősen - nem futva! - csak méltóságteljesen iparkodva - a nyomok után eredtem, közben elsorolva az összes legutálatosabb sorozatos nevet, ami csak eszembe jutott, meg egy-két illetlen jelzőt is.
Annyira a nyomokat néztem, hogy nem is tudom, pontosan mikor léptem át a Tiltott Rengeteg határát. Nem mintha az ő testi épségük érdekelt volna egy pillanatig is - de azt nem akartam, hogy emiatt a  malőr miatt még hónapokig kelljen hajnaloznom, mikor ez ma már az utolsó nap lett volna. Szóval meg se torpantam a felismeréstől, talán csak egy kicsit visszavettem a tempóból, míg jobban felpaprikáztam magam. Aztán már megkettőzött léptekkel siettem az elhullajtott tollakat követve.
Azért már nem mertem neveket kiabálni. Inkább csak a kosarat zörgettem összepréselt ajkakkal, morcos ábrázattal. Ha meglesznek ezek a dögök, tuti kitekerem az összes nyakát. Ha nem undorodnék tőlük annyira… Hogy fogom őket egyáltalán megfogni?!
Valahonnét a fák közül nagyobb zörgést hallottam, szóval arrafelé vettem az irányt, abban reménykedve, hogy az elkóborolt szárnyasok azok. De nem ők voltak. Nagyjából egy időben a velőtrázó vonyítással, én éppen áttörtem magam egy bozótoson a hang irányába. Velem szembe épp három tyúk menekült a hang elől, szerencsétlenül mímelve valami repkedés-félét kurta szárnyukkal, de ez csak arra volt elég, hogy az arcomba csapkodjanak, aztán megint elfussanak a sötétbe.
Aprót sikkantottam, szitkozódva. Annyira kiakadtam tőlük, hogy szembefordulva velük, a tisztás felé hátrálva szökkentem még pár lépést, közben csapkodtam, hogy elijesszem őket magamtól. A kosarat elejtettem, a búza fele zizegve kiborult. A lámpást még magam elé tartottam, szabad kezem a dobogó szívemre szorítottam, hogy ki ne ugorjon a helyéről.
- Hülye madarak - suttogtam iszonyodva, aztán fülemet újra megütötte az a másik hang, ahonnét az előbb a vonyítás, most pedig már csak fájdalmas nyüsszögés érkezett. Elkerekedett a szemem. Ha eddig szívrohamot kaptam volna, hát most az ellenkezője történt. Kihagyott pár ütemet a szívem, az biztos.
Lassan fordultam hátra, a lámpást magam elé tartva, mintha az gyér, remegős mécslángjával nem csak a sötétet, de a sötét lényeket is el tudta volna kergetni. Kínosan közelről bámultam bele egy nagy, szürke farkas okosan csillogó, barna szemeibe. Talán még éppen nem érhetett el, valahol a hatóköre szélén állhattam. Nem mertem mozdulni, nehogy utánam kapjon. De az a tekintet… Valahogy teljesen elbűvölt, talán a félelem, talán a lenyűgözöttség okán, de teljesen elvesztem benne.
Nem mutathattam magam gyengének. Lassan, óvatosan, de kihúztam magam. Próbáltam öntudatos és veszélyes arcot vágni - bár ez lehetőségeimhez mérten nem sikerült túl jól. Hiába, a cukiság áldás, de egyben átok is… Vajon ehetőnek tűnök a farkas számára? Mintha nem akarna megenni annyira.
Aztán meg a telihold jutott eszembe. A fényében minden ezüstösszürke fényű, fehér meg fekete volt. Csak a kabátom rikított pirosan, a rúzsom, meg a szerencsétlen csapdába esett lény vére. Nem tanultunk még róla ugyan, de tudtam, hogy az erdőben élnek vérfarkasok. És a hónapnak ezen a tájékán ki tudja, milyen magányos lénnyel hozott össze a véletlen. De azok a szemek… Nem a lámpás és nem a Hold fényétől csillogtak olyan értelmesen. Végülis nem érhetett el, akárhogy is, szóval halkan szóltam:
- Te…
Elsőre halkra sikerült, és cérnavékonyra, de csak nem fogok gyáva kislánynak tűnni. És eddig még nem evett meg, szóval megköszörültem a torkomat, és jobban összeszedve magam, öntudatosabban felszegve az állam újra nekifutottam:
- Te vérfarkas vagy?
Megemeltem a lámpást is, mintha vizsgálgatnám. Bár ne remegett volna a kezem... De hiába féltem, azért ha az is tényleg, vérfarkas, legalább nem tűnök hülyének előtte. Ha meg nem az, hanem csak egy sima állat, akkor ugyan hülyének tűnök, de ez egy sima állatot nem fog érdekelni, elmondani se fogja senkinek, megenni meg nem tud, mert nem ér el. Remélem. Csak tudnám, miért nem hagyom ott most azonnal, a csapdában senyvedni, szaladnék vissza inkább a Roxfortba, mikor rohadtul semmi közöm hozzá, mibe keverte magát. Na de azok a gyönyörű barna, szomorúan csillogó kiskutyaszemek… Megbabonázott velük egészen.

full moon

Lola
2004. január 30.

A fájdalom kínzó volt és kellemetlen. Nyüszítve próbáltam meg ásni a csapda mellett, de ez nem szabadította ki a bal melső lábamat, amit egyre jobban szorítottak a kellemetlen fém fogak. Bizonyára a diákok védelmében volt ez itt… túl közel merészkedtem az erdő széléhez.
Feladtam a küzdelmet. Csak nyüszítve vártam a sorsomat. Talán Hagrid agyonlő a nyílpuskájával, ha erre eszi a fene, meghallva a szenvedéseimet, vagy éppen valamelyik bátor diák fedez vele és a nyakamra küld egy átkot. Nem lett volna egyik sem szép vég, ám a saját vérem fémes szaga mellett egy édes, ismerős illatot éreztem meg. Természetesen agyon volt tömjénezve a legkellemetlenebb szagú parfümmel, de ott volt alatta az, amit kellemesnek találtam.
A szívem őrülten zakatolt. Az a kiscsaj egészen őrült… mi van ha bepánikol és nekem enged tényleg egy átkot? Egy olyat, amit nem is tud rendesen használni mondjuk. Nem akartam, hogy lerobbantsa a fejemet a helyéről. De közelebb ért, nem tett semmit, csak bámult rám, mintha nem is egy vadállat lennék. Egy ideig csak néztem a szemeibe, mintha arra akarnám kérni, hogy vegye már le rólam a vasat.
Nem mozdult elég gyorsan, ezért kicsit ásni kezdtem a földet megint a csapda mellett és nyüszítettem egyet. Láthatta, hogy jámbor vagyok, nem fogom megharapni. Talán arra is rájött, hogy nem közönséges farkassal van dolga.
– Te… – ennyit mondott.
Újabb vonyítással próbáltam felhívni a figyelmet, hogy nem magyaráznia kéne, hanem cselekednie. Neki több esélye volt kiszedni engem a csapdából, mint magamnak… még varázspálca is volt nála.
– Te vérfarkas vagy?
Ha emberi formában lettem volna, bizonyára megforgatom a szemeimet. Most viszont csak nézni tudtam rá. Hát igen, Lola Miller, miért is azzal kezdte volna, hogy kiszabadítja a sebesült állatot? Helyette leáll vele arról csevegni, hogy vérfarkas-e. Szerencsére állati formában inkább ösztönösen viselkedtem, ezért nem kezdtem el rá morogni, csak újra és újra a földet kapartam, jelezve a kínjaimat.
Emberként bizonyára jobban fog fájni a sérülés. Közel volt az idő, hogy megtapasztaljam. Az ezüstös holdfény egyre inkább alábukni látszott a horizonton és a helyét szürkület vette át. Miller csak bámult, ahelyett, hogy cselekedett, nem bírtam tovább. Közelebb nyomtam hozzá az arcomat, megérintettem az orrát a nedves orrommal, majd képen nyaltam. Vajon ez már elég lesz neki, hogy tegyen is valamit?
Ha igen, akkor sem lett volna ideje. A szürkülettel eltűnt a hold a testem pedig átalakulásnak indult. Nem volt hosszú folyamat. A szőrös tagok, a karmos lábak eltűntek. A szemeim átalakultak az ismerős zöld szempárrá, visszatértek a göndör tincsek. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy egy darab ruha sem volt rajtam.
Gyorsan összehúztam magam, de a karom bent maradt a csapdában és már minden csupa vér volt. Talán nem talált el olyan eret, ami rosszabbul is elsülhetett volna… ám a veszteségtől már is éreztem, hogy elgyengülök.
– Miller, neked a mi a fenének adtak varázspálcát… szabadíts már ki! – mordultam rá sápadtan. A hangom még őrizte a farkas morgós dühét… de tudtam, ha ki is szabadít, ez meg kell magyaráznom neki. Mindenkit az érdekel, hogy hogyan lettem vérfarkas, hogy regisztrált vagyok-e… megöltem-e már valakit farkas alakban. Unalmas és felesleges beszélgetés volt az ilyen, de alapvetően elkerülhetetlen.