Hátsó asztalok

Nialen Travers
2005 január

Nem ítélkezem afelett, hogy ki hogyan oldja a feszültséget. Mert én például ezzel az igen barátságosnak tűnő üveg, félszáraz borral teszem azt. Éppen csak nem a vizsgám előtt vagy helyett. A bájitaltant leszámítva nem volt okom idegeskedni, persze a természetes izgulást leszámítva. Szerintem életemben nem készültem még semmire sem annyit, mint arra a tantárgyamra, és még így is csak egy E-t sikerült összekaparnom kínkeserves könnyek árán. Kérdezték már, miért nem engedem el inkább, de megnéztem már a mágusfelsőoktatást, mint alternatívát a szülők által erőltetett Oxford helyett (hiszen épp a legutolsó születésnapomra kaptam tőlük ajándékba egy prospektust az ottani szakokról, hogy válasszak jövőképet a Roxfort után, és tanuljak végre valami értelmeset). Annyi, de annyi mindenhez követelik a bájitaltant, hogy nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy pont ezt a tantárgyat engedjem el. Irigylem Traverst, hogy csak így le tudott mondani arról, hogy neki érdemleges osztályzata legyen egy tantárgyból. Hiába jutottam el odáig az évek során, hogy elfogadtam végül a K-nál rosszabb osztályzatokat, mert másképp ez tarthatatlan volt, azért nekem konzekvensen meg kell küzdenem és kínoznom magamat a bájitaltannal is.
- Szuperauror? – gondolkozom el a dolgon. Kerülnek még elő fogalmak a varázsvilágból, amik ismeretlenek számomra, az aurorok pedig nem tartoznak közéjük. De így, ilyen megvilágításban még sohasem hallottam ezt a szót. Visszagondolok arra a pár évvel ezelőtti esetre, amikor Erzsébet királynő látogatást tett a Langley birtokon, hogy vásároljon tőlünk egy lovat. Én voltam az, aki végigvezette őket száron a bemutatópályán, illetve meg is ültem őket, hogy a bemutatás tényleg teljeskörű legyen, mialatt apám a vérvonalukról és genetikai potenciáljukról magyarázott.
- Aaaaa, akkor egy szuperauror volt! Sohasem tudtam megérteni, honnan tudták azt, hogy boszorkány vagyok. – látható a felismerés a tekintetemben, mintha felkapcsoltak volna egy lámpát a fejemben. Hiszen logikus, hogy egy auror kísérgeti a királynőt, és tényleg mindent megmagyaráz. Jól emlékszem, hogy mennyire meglepődtem, vagy talán meg is ijedtem azon, amikor az az auror hozzám szólt, hogy ne használjak ilyen szavakat a muglik között.
- Szinte szégyellem megkérdezni, de annyi mindent nem magyaráznak meg. De a mugli kormányok mégis mennyit tudnak a varázslóvilágról? – kortyolok bele a poharamba a kérdésemet követően. Már nem is esik igazán jól az ital.
- Azt tudom, hogy a Mágiaügynek is van Minisztériuma, de senki nem tudott még rá válaszolni, hogy ez technikailag csak egy külön osztály vagy egy árnyékkormány inkább. – még mindig tele vagyok ilyen kérdésekkel. Tervezem azt, hogy írok egy kiadványt a mugli születésűeknek címezve, még mielőtt elvégzem a Roxfortot, amit szeretném, ha odaadnának a mugli születésűeknek, hogy segítse őket az integrációba. Mert azért mehetne simábban ez a tranzíció.
- Persze, mind emlékszünk Yuriára, nem kell emlékeztetned rá. – újratöltöm a poharam, bár már egyre kevésbé kívánom ezt a bort. Nem ritkán kaptam meg tőle a sárvérű jelzőt. Bár végülis neki köszönhetem, hogy megtanultam ezen szó jelentését, és vele egyúttal azt, hogy milyen társadalmi problémák húzódnak a varázslók világában.
- Naaa, azért te se gondolod, hogy írástudatlanul bárki járhatna ebbe az intézménybe. – próbálom védeni, ami védhető, és bár cseppet sem szép dolog, de elnevetem magam arra, amit mond. Komolyak az ellentétek némelyik háztársam és a mardekárosok között, de én sosem hittem abban, hogy ezt az uniformisunk színei és a hozzájuk társított ideák okoznák. Bármi is okozza az ellentétet Roberték és a Mardekárosok között, az túlmutat a kviddicsen, a sárgán és a zöldön.
- Tudom, hogy most nem a legjobb a helyzet köztem és Millicent között, de azért szeretem őt, és nem kívánom őt „mindenízű drazséval” büntetni. Bizarr a varázslóhumor. Miért jó nekem, ha elugrik a csokoládém például? És mi a magyarázat a csótány csokorra? De azt hiszem, a lényeg nem is ezen van, és egy próbát megér. Ha csinálok egy ilyen képeslapot, akkor aláírod azt a kedvemért? És azt hiszem, jövök neked eggyel. – nagyon hálás vagyok neki ezekért a tanácsokért. Nem hiszem, hogy azt akarta, hogy elárasszam őt a problémáimmal, sőt, most biztosan tényleg tartozok neki ezek után.