Hátsó asztalok

[kiált]

to; Sebastian
2002. május 29.

a little party never killed nobody

zene: young folks ● outfit: valahogy így

Tudom, hogy néz és hogy talán más gondolatai akadnak, de ugyanúgy viselkedem, mint eddig mindig. Először is, nem zavar, van bennem annyi hiúság, hogy ezt elviselje, a más dolgokkal, meg, nos, nem törődöm, mert bennem másmilyen a szeretet felé. Igen, létezik, nem vagyok szívtelen sem. Ha hirtelen elvonulnék, elbújnék és kifogásokat keresnék, akkor kellemetlenül érezné magát és már itt se érezné, hogy biztonságban van vagy éppen jó helyen. Az én hátam sok mindent elbír, nem ő az egyetlen srác, aki megnézett magának, bár nekik mindig valami bárgyú vigyort adok válaszul, ha még utánam is kiált. Azt hiszem, már eleget látták, hogy nem ítélek el nagyon semmi ilyet. Amit igen, annak oka, mint a mocskos férgek, amik nem fogják megúszni ép bőrrel, ebben biztos vagyok. Addig is, valahogy, de megpróbálom megnyugtatni őt és feledtetni a sok szart, ami vele történt. Ezért is viszem el magammal és nem valamelyik lánykát, aki várná. Nem akarom, hogy úgy higgye, csak az én akaratom érvényesülhet, nem egyszer mondtam már, hogy mondjon ő is bármit, hova menne, mit nézne. Amikor kész vagyok, már nagyjából ő is. Sötét, én meg egész világos színeket választottam, megint jó kontrasztosak leszünk, mint a személyiségünk is.
- Te is jól mutatsz, no – ezt már kifelé menet mondtam neki, akkor még nem tudtam, hogy lehet nekem inkább full feketében kellene itt forognom, akkor ellensúlyoznám azt, ami fogad minket. Tudom, hogy nincs sok cucca, de még nem jöttem rá, hogyan vegyem rá, hogy a főzet mellett elfogadjon mást. Nekem van egy rakás cuccom, amit hirtelen nőttem ki és jók is lennének rá, már írtam anyámnak, hogy szedje össze, amint tudja és majd darabokban küldje el neki. Nem ússza meg, öcsém nincs akire jó lenne, szóval ha ez javít az önbizalmán, akkor megoldjuk. Csakhogy a csomag még nem ért ide, így úgy megyünk, amink van. Nem készültem esőre mondjuk, annyi baj legyen.
Sokkol kicsit a látvány mégis, olyan ez, mint valami tündérmese helyszíne. Lányoknak való, az már biztos. Pislogok párat, aztán csak megdörzsölöm az arcom. Értem én, hogy tavasz, de nemrég ünnepelték a szerelmet, akkor most minek megint? Én tökre a zöldben hittem, látszik is rajtam, hogy arra készültem, de ezek szerint, nem épp jól. Hát mindegy, vonom meg végül a vállam.
- Mi vagyok én? Bálvány, hogy bámuljanak? - nevetek fel a szavaira. Dehogy megy el, nem majd félredobom, hogy elkapjak valakit, ha már én hívtam ide. - Nem szabadulsz meg ilyen könnyen tőlem. Jobb indok kell. Egy randi neked, akkor már itt se lennék – de nem, nem hiszem, hogy van kedve egyáltalán ismerkedni bárkivel, így aztán nem indulok én semerre, csak a fenekem teszem le egy padhoz. Háttal ülök annak, így könyökeim kényelmesen támasztom rájuk, oldalra pillantva figyelem, ahogy a virágokkal babrál. Ebben a rózsaszín forgatagban mozogni érdekes lenne, fonni sem tudok, így nagyszerű biodíszlet leszek most. Varázslatos – hallom egy lány szájából, aki épp a szép ruhájában fordul körbe és nagyon szerelmesen néz a párjára. Az, de nem mindegy, milyen varázs az.
- Ó – figyelek rá, ahogy a húgáról kezd beszélni. Rossz lehet emlékeket veszíteni, főleg, ha volt benne valaki, aki olyan kedves neki, mint egy húg. Nekem sosem lehetett, a bátyáim sem éltek sokat, engem felnőttek vettek körbe, akiket testvéries szeretettel kezelek mai napig is. - Hát ez aranyos. És meg is mentetted, igaz? - válaszom egy mosoly a kedves emlékre, hiszen talán tényleg csak pár képsor, semmi több. - Akkor hajrá, hős lovag, ma is meg kell menteni valakit biztos – pakolom keresztbe a lábaim, majd felbámulok a felénk érkező nőszemélyre. Jobb szemöldököm emelkedik meg arra, amit mond, majd hol rá, hol Seb-re pillantok. A fejem paskolása után eltűnik szinte azonnal. Hát ez remek. Nekem tényleg kár a fésű, bár szeretem, ha a hajamhoz érnek, attól bizsereg kellemesen a fejbőröm, ez nem volt az.
- Miről zagyvált? - fordulok felé, majd bólintok. Inni kéne, de a sörből biztos nem kapok. Vagy talán mégis? - Hozok valamit, egy pillanat – kelek fel és csak annyi időre hagyom ott, amíg az italokat nézem át. A sört majd később próbálom meg, de amik vannak, nos, kiábrándítóak. Túl kedves, már inkább ijesztő mosollyal kapok kettő limonádét, aminek még én is érzem, milyen rettentő édes illata van, majd ezekkel térek vissza és teszem le keze ügyébe az asztalra.
- Semmi normális. Minden rózsaszín és… áhh, hagyjuk. Majd később szerzek sört, hátha – ülök vissza, teszem le a poharat, amelyből még inni se mertem. Az ehető dolgokat meg se mertem nézni, de mintha láttam volna valami csokibéka-szerű valamit. De ezek után itt már semmiben sem bízok.

 

To: Jack
2002. május 29.


go where you feel most alive

style

Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem zavart Jack rajongóinak látványa. Az utóbbi időben jobban zavart, mint bármikor máskor korábban… megszoktam, az ő része volt és általában nem is volt olyan, mint a hirtelen jött, hűvös eső. Egyszerűen csak most nagyobb gyűlölettel pillantottam rájuk, talán még egy kis morgást is megengedtem magamnak, de az beleveszett a cseppet sem varázslatos dallamkoszorúba.
–  Mi vagyok én? Bálvány, hogy bámuljanak? – nevetett fel, de nem néztem rá. Féltem, hogy túlságosan tetszene, ahogy nevet… egyre nehezebben viseltem a közelségét. Olyan volt, mintha valami túl édes illatú csapdát tettek volna le. Én tudtam, hogy az csapda, de valahogy egyre, egyre közelebb sétáltam. Tudtam, hogy csak a régen hiányolt biztonságérzet váltotta ki belőlem.
– Sokaknak az vagy… – motyogtam. Alig vártam, hogy kényelembe helyezzem magam az egyik asztal mellett és a virágokat babráljam, semmint hogy féltékenységemben azokat a csajokat figyeljem, akik bármelyik pillanatban összefekhetnek vele.
–  Nem szabadulsz meg ilyen könnyen tőlem. Jobb indok kell. Egy randi neked, akkor már itt se lennék – magyarázta. Neyeltem egyet, nem akarva válaszolni erre. Nem akartam randizni senkivel sem. Nem éreztem magam biztonságban, ráadásul… talán nem is érdekeltek. Jackkel akartam lenni az időm minden percében. Tudtam, hogy nem helyes, mi csak barátok vagyunk… mégis.
– De én veled akarok lenni – súgtam oda magunk közé, ahogy felé fordultam. Aztán csináltam tovább a koszorút, belefűzve a fehér és a kékvirágokat. Egész ügyesen fontam, még ott volt az ujjaimban a technika, ha nem is emlékeztem mindenre. Már a családtagjaim arcára is egyre kevésbé, pedig őket még nyáron láttam, nem is azután, hogy elfelejtettem annyi mindent. A húgomról is alig néhány emlékem volt azelőttről. Éppen csak ez, amit meséltem, meg egy-két kisebb dolog volt. Azokat kincsként őriztem, mert tudtam, sosem fogunk elég közel állni egymáshoz.
Mielőtt válaszolhattam volna megjelent a nő, aki már korábban kiáltozott valamit a termékenységről. Igen, aztán a mi szerelmünkről. A nem létező szerelmünkről, amitől megint fülig pirultam. Éreztem, hogy megint megremeg a gyomrom.
– Miről zagyvált?
– Nem tudom… – közöltem kiszáradt torokkal, aztán inkább a virágokat piszkáltam. Inkább nem is néztem Jack után, ahogy elment italt vadászni. A tekintetem azonban nem maradt tovább a koszorún, ami már szinte kész is volt. Azt ellenőriztem, hogy nincs-e itt Morrow vagy valamelyik barátja… bár őt az utóbbi időben egészen rövid pórázon tartották a tanárok. Talán ide sem engedték el és ez a gondolata megnyugtatott valamennyire.
A koszorút éppen összecsomóztam, hogy egyetlen, kerek valamivé váljon, mikor egy túlzottan is élénk színű löttyöt tett le elém, magas üvegpohárban. Még ilyen távolról is éreztem, hogy a csokibékánál is édesebb, pedig azt is igencsak nehezen gyűrtem le.
– Semmi normális. Minden rózsaszín és… áhh, hagyjuk. Majd később szerzek sört, hátha.
Közelebb hajoltam, kicsit a pohár fölé és megszagoltam. Volt benne még valami… valami, aminek az aromáját is furcsa bizsergést éreztem a nadrágomban. Egy pillanatra elkerekedett a szemem, majd visszatértem a koszorúhoz.
– Megkóstolnád a limonádét? Tudod, hogy nem szeretem a túl cukros dolgokat… viszont szomjan halok. – Nem remegett meg a hangom, nem voltam egy másodpercig zavarba… mert megerőltettem magam. Aztán Jack felé fordulva a fejére tettem a koszorút. – Jól áll.

[fonogatás a hátsó asztaloknál]

fonogatás a hátsó asztaloknál

2002. május 29.
Sophie
 
„Lately, she’s the
only one
who can make me
smile.”

Bódítóan rózsaszín és édes volt itt minden. Elnézve az italokat pedig egyértelmű volt, hogy ezeket még csak meg sem fogom kóstolni. Undorodva mértem fel a löttyöket, de inkább ott maradtam Sophie mellett, szorosan magam mellett tartva a szabad kezemet, nehogy megpróbáljanak belenyomni valamit. Az nem lepett meg persze, hogy vöröske aranyosnak találja, amitől én szabályosan rosszul voltam. Nyálas, túl sok, túl hivalkodó… már-már zavaró.
Mégis, akármilyen nyálas volt, inkább választottam a koszorúfonást, mint az andalgást. Nem érdekelt, ha Cassen meglát, de azért kínos lett volna mégis csak… neki, nem nekem. Én elfogadtam a döntését, tovább léptem és Sophie, mint egy kis reménysugár úgy hullott a karjaim közé. Már azt hittem, hogy teljesen békében leszünk meg, mikor megpillantottam Frasert és Elliotot. Nem akartam hinni a szavainak, mikor legutóbb azt mondta, megint együtt vannak… igen sokszor felhoztam neki, hogy miért engedte el, miért nem szedte össze magát és udvarolt rendesen. Hülye lenne egy ilyen szerelmet elengedni. Talán engem is nyálassá tett ez a hely… meg az ital, amit a vöröske kezébe nyomtam a következő pillanatban.
Nagyot nyelve néztem Sophie-ra. Másképp gondolkodott, mint én, olyan kedves és nyílt volt, érdekelt a véleménye. Elliot miatt mondjuk jobban izgultam, mint Aiden miatt. Mégis csak a lányával voltam, aki az ő életéből is szépen kitáncolt. Nem akartam erre emlékeztetni. Talán csak most kaparja össze mindazt, ami maradt abból az életből. Megérdemelné, hogy rendes családja legyen… ahogy Fraser is.
– Menjünk oda, Jasper. Pont mellettük most szabadul fel egy asztal... Te nem okoztál nekik bánatot, meg ilyenek, és Aiden is biztos örülne neked.
Bólintottam röviden. Talán nem kellett volna beleinnom, abba a valamibe. Nem kellett volna hagynom, hogy hatással legyen rám. Nem csak Sophie iránt, de hirtelen mindenféle érzések kavarogtak bennem. Kiszúrtam, hogy Elliot észrevesz, majd riadt tekintettel elfordul… remek, pont ezért nem akartam odamenni, de addigra Sophie már húzott magával és még elkaptam a mondatot.
– Ugye nincs itt a gyerek is?
Nem válaszoltam rá. Nem tőlem kérdezte és jobbnak láttam úgy tenni, mintha el sem kaptam volna ezt a kérdést. Kényelmesebb volt elkerülni a Cassen témát, mindenkinek éppen eléggé végig tiport az életén.
– Sziasztook! Úú, Elliot cuki a rózsaszín koszorúd!
Sophie szövegére persze elmosolyodtam és már nyoma sem volt a kellemetlen érzéseknek, ami megült bennem. Inkább kihúztam egy széket a lánynak, hogy leülhessen Fraser és Elliot közelébe.
– Remélem nem zavarunk… látom jó a hangulat… – Pislogtam Aidenre, láttam, mennyire egymásra vannak kattanva. Nem zavart, sőt örültem neki. Igen, ők tényleg megérdemlik, hogy boldogok legyenek, annak ellenére, hogy ez-az kicsit bekavart közéjük. Ahhoz is kell egy erő, hogy az ember helyre tudjon hozni valamit, ami tönkrement, ahogy anyám is próbálta Vincenttel. Csak ő nem volt elég erős és kitartó. Persze talán az más is volt, mint a szerelem… hiszen értelmet kellett verni a fejébe.
– Tudod mit Sophie, legyen az én koszorúmban rózsaszín és kék is. Fiút és lányt is szeretnék majd. – Villantottam meg felé a fehér fogsorom egy széles mosollyal, alig vártam, hogy zavarba jöjjön. – Látom Fraser, te a lányokra hajtasz. – Böktem a rózsaszín koszorú felé.

[2002. május 29.outfityou became a faint light in between the stars]

2002. május 29.
outfit

you became a faint light in between the stars

Elliot szabályosan ragyogott, ahogy beléptünk erre a csicsás helyre. Nem mintha mi nem toltuk volna túl ezt. Magamra és rá is pillantottam egy rövidet, de elégedetten konstatáltam, hogy igazán jól néztünk ki, egymás mellett, meg amúgy is. Élveztem még, hogy össze-összesúgtak a hátunk mögött. De az elegancia az elegancia marad, én pedig nem vagyok hajlandó megint csöves ruhákban feszíteni, habár nem zavart volna, csak... Csak mégis még mindig Aiden Fraser vagyok, és kibaszottul büszke még minig arra, hogy az maradhattam. Még most is. Ez már nem a kibazsott aranyvérről szólt. Hanem apám emlékéről. És a húgoméról. Miattuk kellett méltóságosan viselkednem. Ha már az öcsémnek nem ment. Éppen sikerült odapillantanom, ahogy belépett az ajtón, és csak megforgattam a szemem. Tudtam, hogy jönni fog, és egyszerűen csak valami halvány, láthatatlan fonál húzta felé  atekintetem, hogy aztán el is veszítsem őt, ahogy beleolvadt a tömegbe. Majd még koccanunk, öcskös.
Szóval Elliot teljesen magáévá akarta tenni a koszorú témát, én pedig igazából hagytam is neki, attól függetlenül, hogy rohadtul idegesített a banya is, a viháncoló szerelmespárok, és a gusztustalanul rózsaszín körítés. A hangulatomon nem sokat segített az a felajzószer amit kevertek a sörbe, maximum csak még jobban magamhoz akartam szorítani Elliotot, de iagzából azt nem nagyon volt kedvem itt megtenni. Egy kicsit azért szégyellős voltam.
- Így legalább csak még érdekesebb a játék - jegyezte meg vigyorogva, mire csak sóhajtottam egyet, és megcsóváltam rosszallóan a fejemet.
- Nem hiszem, hogy egy halom felajzott ember között lenni olyan jó játék lenne - tettem hozzá kicsit sem derűlátóan, de aztán végre leültünk az asztalhoz, és ELliot elkezdett fonni egy halom rózsaszín virágból koszorút.
- Remek, úgysem tudtam, milyen lesz a gyerekünk - forgattam meg a szemem, miközben lustán cigiztem az államat támasztva, majd lassan elénk jött Flynn és a kis barátnője. Meglepő módon nem Avery volt, valahogy sosem tudtam azt a csajt elviselni. Idegesítő volt és fárasztó, lehet miatta sem akartam már nővel lenni. Viszont Jasper mellett lévő vörskét már láttam a Roxfortban. Felvontam a szemöldökömet, majd Elliotra néztem. Lehet a szöszi barátnője volt, és azért ismerték egymást. Így viszont egészen nevettséges és groteszk találkozót sikerült összehoznunk.
– Remélem nem zavarunk… látom jó a hangulat…  - dünnyögte Flynn, mire a fejemmel a mögöttünk lévő asztal felé intettem, hogy igazán letehetné oda a seggét.
- Üdv, Flynn - biccentettem felé egy látom még egyben vagy kifejezéssel, és vetettem egy bájvigyort a vöröske felé is. Hátha most az egyszer nem Benjaminoz le, mert én voltam a menőbb iker. Anynira csak nem lehetett vaksi. - És üdv, szeplős - szóltam a lányhoz is. Ha végre leültek, odanyújtottam lazán Flynn felé a cigis dobozomat. EHhez a fonogatáshoz kellett a stresszlevezetés.
- Túl sok körülöttem a férfi, kell valami ellensúly is - vigyorodtam el Jasper megjegyzésére, miközben szórakozottan figyeltem ELliot lassan kész művét. - De ha így rástartolsz a gyerek témára, vigyázz, nehogy a végén a kis szeplős leolvadjon a székről - kacsintottam én is a lányra, hátha jobban zavarba hozzuk.
Közben ha ELliot elkészül, és végre a fejembe nyomja ezt a rózsaszín micsodát nem es egyszerűséggel felállok a székből, mintha csak égetné a seggem, és karon fogom ELliotot. Még biccentek egyet a kis szerelmespárnak, és szó nélkül húzom be a tánctérre. Átkarolom a derekát, és megdöntöm miközben megcsókolom.
- Na, ez Párizsban elmaradt, Nyuszi.

to; Sebastian
2002. május 29.

a little party never killed nobody

zene: young folks ● outfit: valahogy így

- Hát akkor tegyék, nézzenek. Azért van a szemük – vonok vállat, majd egy laza mozdulattal igazítok az ing gallérján, mintha csak azt szeretném, hogy jobban rálássanak arra, amire kell és jobbat is. Pedig aztán most végképp nem érdekel, nem azért jöttem, hogy parádézzak, hanem hogy együtt eltöltsük az időt egy jó koncerten. Kicsit ki kell szakadni az iskolai közegből, életből, még ha itt sokan vannak onnan, mégis más. Másak a falak, a berendezés, bár igencsak giccses és inkább hasonlít egy királylány kastélyához, mintsem kocsmához, most jó lesz. Eltökélt szándékom még mindig, hogy felhúzom a földről, ahova igencsak sikerült lekerülnie. Ha találok még hasonló programokat, nem csak most, hanem később is, menni is fog. Már ha nem lesz elege belőlem, mert akkor nehéz lesz magammal hívni, ha már sok, hogy cibálom valamerre. Nem ebből fog állni az élet, az is unalmas lenne egy idő után és fárasztó is. Próbálok keresni olyan dolgokat, amiket nem csak én élvezek. Lehet ez a hely most mind a kettőnknek sok így elsőre, de ami később jön, az megéri. Tanév közben nem éppen van lehetőség koncerten tombolni, ki kell használni. Nem gondoltam komolyan, hogy majd ma fog randizni kezdeni, azt tudom, hogy mivel eléggé mély sebet szerzett, nemigen akar bárkit is, így csak ugratom. Megmosolygom azt, ahogy kettőnk közé suttogja, mit akar.
- Tudom, tudom. Egyikünk se megy semerre – vagyis majd csak vissza a kastélyba. Bár sosem tudom előre, hogy mit hoz a jövő, mindig történik valamit. Kezemet emelem meg, amikor ismerős arcok lépnek be, köszöntöm őket majd ejtem is vissza magam mellé. Valóban nem hagyom magára Seb-et, kényelmesen ücsörgök, mint akinek semmi dolga se akad a világban. A koszorúra pillantok, ami majdhogynem kész, meg arra, hogyan csinálja. Hunyorgok felé, arra, ahogy dolgozik a fonaton.
- Nagyon megy ez neked – nekem összecsomósodna az ujjam. A kézírásom sem szép, sőt, elég ha én ki tudom bugászni, érthetően már művészetekhez sem nagyon értek, így aztán, nekem az, hogy ilyet alkossak, lehetetlen. Meg is zavar minket a nő, én csak értelmetlen bámulok, de látom, hogy Seb zavarba jön. Legyintek végül.
- Hagyd rá. Azt hiszi, mindenki szerelmes – ezzel hagyom ott és kutatok valami iható után. Nem egyszerű, ahogy látom, valahogy még az italokat is az előbb megszólaló nő kis mániájához igazították. Ha ezt tudom, akkor szereztem volna valamit és a zakóm alatt csempésztem volna idáig, így viszont kénytelenek leszünk beérni azzal, ami van és remélni, hogy legalább iható. Félig. Visszaérve pakolok le, majd ülök is vissza, de én sem iszom elsőre. Mintha fel kellene rá készülni. Sebastian megszaglássza, pedig az egész helyiségben érezni, hogy minden édes. Kérdésére fordulok felé végül és nevetek fel.
- Feláldozom magam, persze. Szerintem itt mindenben van cukor – láttam ám, mekkora szemeket meresztett a pohárra, szóval lehet benne valami. Egye-fene, ennyit kibírok. Épp a pohárért nyúlok, amikor a kész koszorú végül a fejemen landol. Felfelé pislogok értetlen kicsit, majd vissza rá.
- Ó, köszönöm – meglepett, hogy pont nekem csinálta, de hát… ez van? - Legyek termékeny? Anyám örülni fog neki – nevetek megint, majd megfogok egy nagyobb virágot, és beletűzöm a hajába, kicsit ügyetlenkedve. - Tőlem ennyi telik, nem tudok fonni – azzal emelem meg a poharat és nagyot kortyolok belőle. Próbálok nem annyira fintorogni, mint amennyire érzem magam. Még egy apró után teszem le és törlöm meg a számat.
- Hát ez… - nyammogok, mert úgy érzem, összeragad a szám. - …fura. Édes, meg olyan… nem tudom. Remélem ez az utóíz valami szar szerelmi bájital – sóhajtok egyet, nekem már úgy is mindegy, kortyolok hát még. - Egyszer kibírható, de következő körre könyörgök egy pohár vízért..

To: Jack
2002. május 29.


go where you feel most alive

style

Jacket talán nem, ám engem annál jobban feszélyezett az a sok ránk tapadó szempár. Kicsit azért, mert mindig féltékenység fogott el, mikor Jack észrevett egy lányt… főleg mostanában. Úgy éreztem versenyeznem kell velük, hogy engem vegyen észre, velem akarjon lenni. Hülyeség volt. Nem várhattam el tőle, hogy hirtelen úgy érezze, velem akar lenni. Egész életében lányokkal volt, legalábbis mióta ismerem csak ezt az oldalát láttam. Magamról meg nem is tudtam kihez, vagy mihez vonzódok, míg Nightingale rá nem ébresztett, hogy a bennem tomboló feszültségek inkább csak a hormonok eredményei, semmint a farkassá válás. Vele csillapodott sok minden. Ha szexeltem vele, megnyugodott a testem, mert ő tudta hogyan kontrollálja.
Jack képes lett volna erre? Ő mindent tudott. Ha féltem, megnyugtatott, ha kellemetlenül éreztem magam, hát akkor is… meghallgatott, mindent tudott rólam. Azt is tudta, milyen szegény a családom, hogy mindenük elveszett, miután a háborút követően engem vérfarkassá tettek, őket pedig a minisztérium kezdte zaklatni. A háború utószele lényegében áttiport a családomon.
– Nagyon megy ez neked – jegyezte meg, mikor a koszorú már majdnem kész volt. Könnyű volt igazából, mert már az ujjaimban voltak a mozdulatok. Gyorsan haladtam a kék-fehér virágokkal, szép, tömött, mutatós koszorú lett belőlük.
– Hagyd rá. Azt hiszi, mindenki szerelmes.
Nyeltem egyet. Nem hittem magam szerelmesnek, de valahogy Jack közelében mostanában minden más volt… olyan szokatlan, olyan furcsa. Az illatától szinte remegni kezdett a gyomrom, vagy éppen a hátamon futott végig valami furcsa, hideg érzés, de mégis kellemes volt. Csak azt akartam, hogy minél többet legyünk egymás közelében. Vállat vontam, aztán inkább, hogy eltereljem a témát, megkértem, hogy hozzon inni.
Azonnal észrevettem, hogy van benne valami. Töménytelen cukor, rózsa, meg valami… és ha az én hormonjaimra még rá is iszok valamit, akkor abba nem lesz köszönet. Nem akartam szétszedni ezt a helyet, hiszen így is közel álltam hozzá. Szinte állandóan éreztem a bizsergést, csupán a holdtölte szedált le annyira, hogy bennem maradjon az a sok csillapítatlan vágy.
– Feláldozom magam, persze. Szerintem itt mindenben van cukor – mondta, aztán már nyúlt is a pohárért. Közben a koszorút is a fejére dobtam, finoman jelezve a háttérben fulladásrohamot kapó lányoknak, hogy Jack Starling az enyém… legalábbis ma estére. Másnak úgysem tudtam volna a fejére pakolni… és nem is akartam. Ha valamit nem akartam, hát tudtam elég dacos lenni.
– Ó, köszönöm – Érzékeltem, hogy nem erre számított. – Legyek termékeny? Anyám örülni fog neki – mondta, miközben az ujjai már egy nagyobb virágot fogtak közre, hogy aztán a hajamba tűzze. Nem volt könnyű dolga, mindig hullámos és rendetlen volt, nem sokat tudtam vele kezdeni és nem is voltam olyan őrülten jóképű, mint ő, hogy ez jól álljon. Valójában elé átlagos fiú voltam. – Tőlem ennyi telik, nem tudok fonni.
– Ez is elég. Köszi… – Válaszoltam kicsit zavartan, éreztem, hogy kipirulok, de azért el is mosolyodtam, engedtem, hogy a fehér fogsor is kivillanjon. Nem sokszor mutatom meg a külvilágnak, de Jack társaságában megint egész el tudtam lazulni még mindig. Egy kicsit lélegzet visszafojtva vártam, hogy beleigyon az italba. Vajon megérzi… amit érezni kell? Nem egyszerű szerelmi bájital lehetett, inkább valami vágykeltő, mert már az illatától is bizsergést éreztem… ott.
– Hát ez…– nyamnyogott kicsit rajta. – …fura. Édes, meg olyan… nem tudom. Remélem ez az utóíz valami szar szerelmi bájital – sóhajtott egyet. Közelebb hajoltam hozzá és beleszagoltam a poharába, aztán hagytam, hogy tovább igyon. – Egyszer kibírható, de következő körre könyörgök egy pohár vízért..
– Nem hasonlít szerelmi bájitalra… – makogtam és végül elvettem tőle a poharát, hogy beleigyak egy kortyot. Hősies volt, megérdemelte, hogy ne egyedül viselje a következményeket. Elég volt az az egy korty, hogy máris érezzem… azt a furcsa, de nagyon is erős bizsergést. – Ööö… – Zavartan pislogtam, majd kicsit közelebb húzódva ugyan Jackhez, de az asztal felé fordulva a virágokat kezdtem piszkálni. A poharat meg inkább eltoltam magamtól.
– Nem akarsz lassúzni… – Mi a fene, Seb? Ripakodtam volna magamra, de rohadtul zavarba jöttem és még a nyálas zene sem segített a háttérben. Ezt nagyon elcsesztem. Hogy kérdezhet valaki ilyet a legjobb barátjától? – Ö… bocsi… bocsi! – Takartam el a tenyeremmel az arcomat.

[ღ Szívekre virágkoszorú ღ]

ღ Szívekre virágkoszorú ღ

Jasper

(2002. május 29.)

Ruci

Vége van a bálnak
és a táncparkettről
a szívek kiabálnak:
A jóból jöhetne még!t

zavartan pislogok Elliotékra, de örülök, hogy Jasper végre mondjuk tud beszélgetni Bennel...Vagyis, hogy Aidennel. Hogy lehetek ennyire béna, hogy nem tudom őket megkülönböztetni? Csak nekem olyan egyformák? De mondjuk hozzátehetném azt is, hogy szörnyen rossz az arcmemóriám, bizonyos esetkben, ezért izgulok azon sokat, nehogy elfelejtsem hogyan néz ki jasper, csak mert keveset találkozunk. Szóval inkább azzal foglalkozom, hogy ne idegesítsem Elliotot meg Aident.. Ugye?
- Szép a fonásod - súgok oda ELliotnak, miközben jasperék kibezsélgetik egy kicsit magukat. Már válogatom is ki a virágokat, szeretem az ilyen kreatív dolgokat kicsit olyan megnyugtató, mintha mondjuk pálcatervet faragnék, vagy ilyesmi. Egyébként meg egészen szépek a virágok, lehet, hogy nyálas, de akkor is szép és tetszik. Olyan vidám és barátságos, mondjuk egy ilyen bálszerűséghez nem nagyon illene mondjuk valami pókhálós halloweenes dolog, nem? Meg azért csak színes, nem olyan, egyszínű fehér vagy ilyesmi, mintha valami esküvő lenne, nem? Szóval nekem egészen tetszik. Elkezdem fonogatni a kis koszorúmat enyhén lelkesen és kissé zavarban a rituális dolgok miatt, hogy most ettől gyerekeink lehetnének Jasperrel, és ahogy erre gondolok, természetesen Jasper is odafordul hozzám.
– Tudod mit Sophie, legyen az én koszorúmban rózsaszín és kék is. Fiút és lányt is szeretnék majd - erre persze kikerekedik a szemem, és azt hiszem elájulok.
- Ó..öm.. hát jó... ha te azt szeretnéd... Mámrint ez nagyon menő dolog - habogom, miközben gyorsab megszínesítem kékkel is a koszorút, és úgy érzem kigyullad a fejem, meg az orrom is sajogni kezd, mintha csak bedurrant volna mindenem ettől a kijelentéstől. Amúgy is az ital miatt túlságosan is szexinak látom most, ebben a cuccban, de még hogy ilyet mond... Jó ég, még jó, hogy ettől a kijelentéstől nem esel menten teherbe, nyugodj már le Sophieee!!...
- Neked szívesen szülnék bármilyen gyereket - dünnyögöm, és ahogy ezt kimonomd azt hiszem tényleg meghalok a zavaromban. De a koszorú kész, és ahogy odanyújtom, határozottan érzem, hogy mintha valami folyna az orromból. Odakapom a kezem és kerek szemekkel pislogok Jasperre. Merlin gatyájára, tényleg vérzik az orrom, attól, hogy ilyen szitukba keveredek!... Jasperrel való kapcsolatom kezd halálos lenni, nem?
Elliot és Aiden már messze járnak így ők nem láthatják ahogy égőn elélvez az orrom attól, hogy itt gyermekáldásról bezsél a barátom... Mármint ez csak vér, gondolom a szervezetem is kiakadt, mint én, te jó ég. Mit is kell ilyenkor csinálni? Hátra kell dönteni a fejem? Nem lehetne egyszerűen csak levenni a fejemet? Akkor nem lenne orrom se, ami vérezne.
- Öööö. Remélem tetszik a koszorú... és azt hiszem vérzek - jelentem ki, az amúgy is nyilvánvaló tényt, de engem jobban érdekel, hogy Jaspernek tetszen a kék-rózsaszín koszorú, amit a fejére tűztem.

[Possibilities]

Possibilities



2002. május 29.

Mielőtt a koszorús néni párt keresne nekem, gyorsan elmagyarázom neki, miért is vagyok itt. Elkezdem kérdezgetni a koszorúról, hogy miért is kell ezeket fonni, és hogyan jött az ötlet. Készségesen válaszol, éppen eléggé lekötöm, hogy ne keressen nekem egy fess ifjú varázslót... Hiszen az én varázslóm itt van, csak valami másik vörös hajú lánnyal.
Szőke, vörös, most már igazán jöhetne egy barna is, Jasper!
Amíg a néni a koszorúkról beszél, én inkább a négyes társaság beszélgetésére próbálok fülelni. A cikket majd úgyis megírom valahogy, de az ő társalgásuk jobban érdekel. Úgy tűnik, mindenki ismer mindenkit, a bájcsevej egész jól megy mindenkinek. Mégis tele van feszültséggel az egész helyzet. Mindenki számára kínos ott ülni. Nyilván mindenki randizni érkezett, nem ismerősökkel cseverészni. Elliot és Aiden mennének már a maguk dolgára, Jasper meg a lány pedig inkább kettesben töltenék a napjukat.
Aztán végül Aidenék lelépnek, Jasper pedig egyedül marad a lánnyal. Nagyon susmorognak, fonják a kis koszorúikat, én pedig továbbra is azon gondolkozom, hogy odamenjek-e hozzájuk. Szükségem van még egy verbális pofonra Jaspertől? Ha odamennék és megzavarnám a randijukat, akkor tuti elküldene a búsba. Erre igazán nincs szükségem. Talán így tudom neki a legjobban bebizonyítani, hogy nem akarom feldúlni az egész életét.
De ha nem is tudja, hogy itt vagyok, akkor az semmit sem ér. Legalább látna meg, és akkor neki lenne lehetősége jelezni: akar-e velem kommunikálni vagy sem. Akkor ő odajöhetne hozzám, és mondhatna annyit, hogy Szia. Vagy, hogy tűnj innen, te őrült. Igen, inkább az utóbbit mondaná.
Aztán valami történik ott közöttük. A lánynak elkezd vérezni az orra. Itt az újabb döntési helyzet: menjek-e oda segíteni, és legyek én a jófej lány, aki segít a bajba jutotton. Vagy hagyjam, hadd legyen Jasper a lovag, és mentse meg a királykisasszonyát.
Közben a néni befejezi a mondandóját, én pedig megköszönöm neki az információkat. Fogalmam sincs, miket mondott, de majd kitalálok valami szaftos és menő termékenységi történetet a koszorúkra. Vitrol úgyis azokat szereti.
Aztán odalépek a Jasperék melleti asztalhoz, úgy, hogy Jasper ne tudjon nem észrevenni. Odahajolok a párocskához, akik ott fonják a koszorújukat, és érdeklődő pillantásokat vetek a műveikre. Kérdezem őket, honnan jöttek, mióta egy pár, hogy tetszik nekik a fesztivál, de közben a szívem hevesen ver: vajon Jasper észrevett-e?

to; Sebastian
2002. május 29.

a little party never killed nobody

zene: young folks ● outfit: valahogy így

Megszoktam már a figyelmet, így nem feszélyez a dolog, hogy néznek, miközben csinálom a dolgom. Most éppen ülök és nagyon lazára veszek mindent – mert amúgy olyan merev vagyok, persze – és támaszkodom az asztalon. El-elkapok pillantásokat, mikor kiét, van, akiét már láttam eleget és akár közelről is. Ó, tudom én, hogy akadnak, akik éppen nagyon haragszanak, mert nem velük lett életem komoly lépése. Nem ők tehetnek róla, hanem én, mivel bennem nem fogalmazódik meg az, aminek kellene. Mindegy is ugyebár, ami elmúlt az elmúlt. A többi szempár kutakodik, kacérkodik, én mégis minduntalan visszafordítom azt ma Seb felé, mert vele jöttem, ő a barátom és tudom, jobban van arra szüksége, hogy figyeljek, minthogy egyedül hagyjam, még ha nincs is itt senki olyan. Mert azt is lecsekkoltam, szerencsére egy necces figurát sem látok innen. Nahát, nahát, talán épp büntetésben lennének? Vagy Morrow olyan csöves összejövetelnek tartja az ilyeneket, hogy a finnyás orrát be sem teszi? Kitelik tőle, azonban bizonyára sokan értenének egyet velem, hogy nem kár érte. A csávó mint a dementor, annyi, hogy küllemre nem egy rohadó hulla, neki az a lelke, amely aszott és fekete, változó bőrével fedi csak el éppen hogy, de már kikacsintgat. Milyen szép is lesz, ha letépődik róla a csomagolás és mindenki annak fogja látni, ami.
Egyelőre azonban nem akartam ezzel foglalkozni, amint körbekutattam, már léptem is tovább a témán inkább. Egyre többen jöttek koszorút készíteni, nem csoda, a nő jó promót dobott be neki, aki csak egy kicsit komolyabban gondolja a másik féllel a dolgokat, már itt is van. Én csak nyugis sarkot akartam a koncertig, részben be is jött, mert senki sem tapos a lábunkra, csak éppen így meg aztán azt hiszik, nekem szükségem van bármire, hogy odalent minden jól menjen. Szerencsére így is van, túl jól is, ami azt illeti. De ma visszafogom magam és nem hajtok meg senkit sem. Italt próbáltam felhajtani, vagyis inkább, keresni olyat, amitől lehetőleg aludni is tudunk majd és nem rohad ki a fogunk a cukormennyiségtől, ez az este azonban nem erről fog szólni. Mindegy minden alapon kapok egyért, aztán szállítom le.
- Megvan az öregasszony öröme – nevetek fel, immáron visszaérkezve és leülve, koszorúval a fejemen. Egy kicsit fordítok rajta, mert pont odaér egy virág és csikizi a fülem, végül elengedve forgatom egy kicsit a fejem, hogy a helyére csússzon és ott is maradjon. Elég stabil, bár, ha kezdődik a koncert, jobb lesz majd levenni, mert ahogy megrázom a fejem, lerepülne. Az most pont nem érdekel, hogy úgy néznek rám, mint akik szellemet látnak. Még vigyorgok is egy sort, hogy mennyire jól érzem magam. Tény és való, néha vannak fura megérzéseim és nem a lányokkal kapcsolatban. Néha úgy érzem, Sebastian-ben több van, mint bennem, mint úgy aminek lennie kellene. Lehet csak én látok rémeket, lehet, hogy én is olyan rég – vagy hát mi  számít annak – voltam bárkivel, hogy a fejemben csak ez a téma kering és rávetítem arra, akivel mostanság többet lógok. Nincsenek bennem iránta semmi olyan mélyebb érzés, vagyis nem úgy. Bírom, szeretem, szeretek vele időt tölteni. Lehet, hogy igazuk van a nagyot nézőknek és a srác most más, és más van benne, de… nem zavar. Ezt nem is értem, mert mástól igen. Van egy cingár srác, aki vélhetően lánynak indult, csak kukacos lett, ő kifejezetten irritál, ha látom rajta hogy megindulna, ha hagynám. Itt nem. Nem is értem. Régen túl vagyok azon, hogy csak azért segítek, mert akkor nem tudtam. Szerencsére ez a „kényszer” elmúlt, mert megismertem milyen és már csak egy ok az, hogy miért találkoztunk. De miért nem zavar? Nem tudom.
- Nincs mit – engedem el a témát és iszok inkább. Bár lehet ki kéne köpni, mert rohadt édes, mégis, itatja magát. Mint a finom röviditalok, észre se veszed és vége, elkapott.
- Valami akkor is van benne. A tömérdek cukron kívül – nyammogok, miközben ő is iszik, így hamar megtudja, mire gondolok. Kérdőn pillantok felé, de ő se tudja megfogalmazni, micsoda az. Remek, ezt adják az elsősöknek is? Fel fog robbanni a kastély a túlpörgött taknyosoktól.
- Igen? - fordulok vissza, miközben észre se vettem, de megindult a lábam a ritmusra. Kicsit gyorsabban is mozdul, tekintetemmel eddig most a kacér pillantásokat kerestem, hogy visszakacsintsak. De csakhamar ismét Seb íriszeit kapom el, majd nevetek fel. Valami tényleg volt benne, érzem és… feltápászkodom. Nem, felpattanok, mint akinek épp tűvel szúrták meg a fenekét.
- Csörögjünk, na – észre se veszem a zavarát, meg úgy, hogy épp el akar tűnni. Finoman fogom meg a karját és húzom fel, majd szinte magam után. Bár nem lassúzni kezdek, de mozdulok a zene ütemére, ahogy beállunk a táncoló tömegbe és várom, hogy ha nem fut el, csatlakozzon hozzám.

[fonogatás a hátsó asztaloknál]

fonogatás a hátsó asztaloknál

2002. május 29.
Sophie
 
„Lately, she’s the
only one
who can make me
smile.”

Sophie zagyválása közben szinte észre sem vettem, hogy Fraser és Elliot távoznak. Nem tudom miért, de imádtam, hogyha kicsit zavarba jön, hogy miattam jön zavarba, hogy ennyire belém esett. Egyszerűen imponáló volt és tökéletes érzés, ahogy elégedetten kihúzhattam magam mellette és egy hűvös mosollyal figyeltem, ahogy a koszorúval szórakozik.
- Neked szívesen szülnék bármilyen gyereket - mondta. A szavaira felvontam a szemöldökömet és végig mértem, ahogy felém nyújtott a koszorút. Aztán megláttam valami sötét foltot az orránál. A Három Seprű elég sötét volt, nem jutott be annyi természetes fény, amennyire szükség lett volna. Ezért nem tudtam kivenni, hogy csak beszippantott-e egy virág szirmot, vagy valami más. Aztán kiderült, hogy a valami más az, ahogy odakapta a kezét. Láttam az arcán a rémületet. Engem a vér nem ijesztett meg, medimágusnak tanultam, láttam rosszabbat is... bár többségében a saját véremet, mikor a Mungóba küldtek gyakorlatra. Sok kisgyerek ijedtében megharapott, megkarmolt vagy éppen óbégatva menekült a varázspálca elől... mintha kárt akarnék tenni benne.
Már nem is érdekelt a koszorú a tincseim között. Nyúltam be a zsebembe, hogy kirángassam a fehér vászonzsedkendőt.
- Öööö. Remélem tetszik a koszorú... és azt hiszem vérzek - mondta, mintha nem vettem volna észre, de a következő pillanatban félre toltam a kezét. Az orrára szorítottam a zsebkendőt és úgy mozdítottam, hogy hátra kelljen billentenie a fejét.
- Mindjárt elmúlik. - Szorítottam kicsit a zsebkendőt, de közel sem annyira, hogy az esetleg fájdalmat okozzon neki. Már így is összevérezte magát a kezével valószínűleg. A mosdó ajtaját kerestem a tekintetemmel. - Menj... - kezdtem, de aztán elakadta a lélegzetem, ahogy az egyik asztalnál megpillantottam Beát. Éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa. A szívem vadul kalapált, de csak mordultam egyet és próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak merő véletlen. Ha rám nézet, hát odabiccentettem neki. Nem akartam feltétlenül beszélgetni vele, hacsak nem nagyon muszáj.
- Na jó... várj... - Sóhajtottam és elhúztam Sophie-tól a kissé véres zsebkendőt, majd a másik kezemmel előhúztam a pálcát a zsebemből, hogy egy pöccintéssel egy kis részét megfagyasszam az anyagnak. Azt dugtam vissza Sophie orra alá. - Ez majd segít... és én még azt hittem, hogy majd táncolunk egyet. - Tettem hozzá.

[ღ Szívekre virágkoszorú ღ]

ღ Szívekre virágkoszorú ღ

Jasper

(2002. május 29.)

Ruci

Vége van a bálnak
és a táncparkettről
a szívek kiabálnak:
A jóból jöhetne még!t

Hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy csak úgy elkezd vérezni az orrom? Ráadásul egy ilyen... Ilyen... romantikus pillanatban? Azon csodálkozom, hogy eddig hogy bírta ki az orrom a folytonos elpirulásokat, de azért örülök annak, hogy nem priccolta fejbe mondjuk az első csókunknál Jasper fejét vérrel... Életem legkínosabb pillanati lettek volna azok, azt hiszem.... De ha már itt tartunk azt nagyon rmeélem, hogy most kivérzi magát... Mi lesz majd az esküvőmön, ha csak úgy nekiindul, és folyna a szép fehér ruhámra, mindenki előtt. te jó ég esetleg egy... cunami nem akarna rázúdulni az életemre, ha már az amúgy is elég katasztrofális?
Rémülten pislogok Jasper felé, hogy mégis mi a fene folyik itt, de szerencsére ő elég vért látott már életében, hogy nagyjából hozzászokjon. Azt hiszem. Gondolom.
- Mindjárt elmúlik - közli Jasper szakszerűen. Azérz majd szerencsések lesznek azok az emberek, akiket majd jasper fog megszüleszteni. Elékpesztően menő lehet úgy medimágusosan. Modnjuk most is az. Az orromra nyomódik a zsepi, amire kissé felszisszenek, majd követem JAsper tekintetét, és megállapodik az én szemem is egy lányon. Aki annyira nem ismerős, hogy sehogy sem, de jasper egészen mérges lesz tőle. Lehet... lehet nem adta vissza neki a kölcsön adott jegyzetét vizsgaidőszak előtt? Aztán Jasper biccent neki, és én is intek vagy valami szerencsétlen mozdulatot teszek felé. Ahogy azon morfondírozom, hogy vajon miért is lehet mérges rá, felállunk, és egy kis varázslatnak köszönhetően már hideget is kap az orrom.
- Ez majd segít... és én még azt hittem, hogy majd táncolunk egyet. - Bocsánatkérő, szomorú tekintettel lesek rá a zsepim mögül, miközben igyekszem tényleg helyretenni a pezsgő és megvadult vérlemezkéimet. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha mondjuk figyelmeztetném, hogy hé test, most inkább maradjon a vér a helyén, és ne próbáljanak kitörni. Akkor nem vérezne az orrom. És akkor valószínüleg senki se tudna vérezni. De már megint hülyeségekre gondolok... Lehet egy instatn agykárosodást is elszenvedtem.
- Ne haragudj, Jasper - mondom bűnbánóan, már amennyire tudom, a szepitől és az eltorlaszolt orromtól. Egy kicsit elgondolkozom, hogy megkérdezzem, hogy mitől olyan mérges arra a lányra, de az tűl féltékenyen számonkérő lenne. Meg amúgy is... Valahogy nem akartam még jobban vele felidegesíteni. Majd egyszer megkérdezem, ha szóba kerül. Vagy ilyesmi. - Már nagyon jól vagyok. Azt hiszem a testem túlságosan túlpörgött azon, mennyire jól áll neked a virágkoszorú, meg ilyenek - magyarázom. Tényleg lehet valami baj a fejemmel. - De azt hiszem, már nem vérzek... Szóóóvaal? - pislogok fel rá kérdően, miután meglesem a zsepit és megtapogatom az orromat. Nem tűnik úgy, mintha minden vérem ott szeretne távozni, ami jó jel, és rá is vigyorgok, hogy tényleg tök jól vagyok.

[fonogatás a hátsó asztaloknál]

fonogatás a hátsó asztaloknál

2002. május 29.
Sophie
 
„Lately, she’s the
only one
who can make me
smile.”

Sophie olyan bájos volt, ahogy kicsit szomorú tekintettel pillantott rám. Valahogy egészen elterelte a figyelmemet arról, hogy ott van Bea és a keserűség is ezzel együtt elkezdett halványulni. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el és villantsam ki még a fogsoromat is neki.
–  Ne haragudj, Jasper – mondta olyan édes, bűnbánó hangon, hogy még az sem zavart, milyen orrhangon beszélt. Csak odahajoltam és finom puszit adtam a homlokára. Mégis hogyan haragudhattam volna rá? Elve csak azért táncoltam volna, hogy őt boldoggá tegyem… és amúgy sem vágyom tökéletes randikra. Nem egy babára vágyom, hanem egy húsvér lányra, és erre Sophie tökéletesen alkalmas volt. Belőle sosem éreztem azt a keserűséget áradni, ami annyira elborzasztott az előző kapcsolatomban… sőt! Jobb el is felejteni azt, mert ez most itt tökéletes, még kiegyensúlyozott is.
– Ó… pedig nagyon haragszom, hogy nem dülöngélhettem valami visító banya zenéjére… – közöltem egyszerűen majd, elhúztam a zsebkendőt, ahogy felhúztam az orrától a zsebkendőt, hogy megnézzem mennyire vérzik még. Egészen enyhülni látszott. – Hogy érzed magad?
– Már nagyon jól vagyok. Azt hiszem a testem túlságosan túlpörgött azon, mennyire jól áll neked a virágkoszorú, meg ilyenek – magyarázta. Édes volt, hogy ennyi elég is volt neki ahhoz, hogy kicsit megkavarodjon. – De azt hiszem, már nem vérzek... Szóóóvaal? – Hagytam neki, hogy ő is megnézze a zsebkendőt, bár mivel az eleve vörös volt már, nem sokat szűrhetett le abból, hogy éppen hogyan áll a dolog.
– Valóban nem vérzik már… – bólintottam, de azért finoman átkarolva a vállát, húztam kicsit kijjebb a tömegből, ami jellemezte az egész kocsmát. Először csak arra gondoltam, hogy menjünk ki levegőzni. Csakhogy odakint az utcabál ugyanúgy tartott, mint a kocsmán belül. Mindenhol virágszirmok étel- és italárusok, na meg táncoló, üvöltöző emberek voltak. Tudtam, hogy akármi is váltotta ki Sophie orrának a vérzését, jót tett volna neki egy kis pihenés, esetleg a gejl, fura löttyökön kívül vizet is inni.
– Tudod mit, menjünk el hozzám. – Fogtam meg a kezét, nem nagyon érdekelt, hogy vissza kéne kísérnem a Roxfortba. Egyszerűen csak hoppanáltam, hogy a kollégiumba találjuk magunkat. Elég hirtelen volt, így az én gyomrom is felkavarodott, de legalább csendes helyen voltunk és egyértelműen társaság nélkül.
Csak odahúztam magamhoz és hosszan megcsókoltam. Szerettem volna kimondani neki, hogy mennyire szeretem, de még túl bátortalan voltam hozzá, ezért ahogy elhúzódtam csak a szemeibe néztem: – Na gyere vöröském, pihenjünk egyet, mielőtt megint elered az orrodvére a látványomtól. – Finoman húztam oda az ágyhoz és segítettem a párnák közé, hogy aztán mellé feküdjek és finoman magamhoz öleljem. Olyan tökéletes volt ez így…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Kedves Játékosok!

A bál pontszerzős része végetért, de lehetőségetek
van befejezni az itt zajló játékokat a saját tempótokban!

A pontok hamarosan beírásra kerülnek!

[⌘ Érdekes eset ⌘]

⌘ Érdekes eset ⌘
Florian

☾ 2003. 09. 05. ☽

Elkezdődött a tanév, új tanárok, új házvezető aki Smith lett. Lassan Smith kísért engem, mindenhol megjelenik, de szerencsémre legtöbbször csak elmegy mellettem és rám se néz, de minden nap legalább háromszor belebotlok, kezd elegem lenni. Flor megígérte, hogy le visz Roxmorts-ba  így  össze beszéltünk egy idő pontot. Én már csak abban reménykedtem, hogy Smith nem viszi el "büntető munkára" és megy kudarcba az egész.
 Eljött ez a nap alig bírtam megülni a fenekemen, szét szórt voltam, egy felsőbb éves hugrabugosnak is neki mentem. Csak én lehetek annyira szerencsés, hogy egy hirtelen óra csere miatt rúna ismeretek lett az utolsó órám. Így ott két okból kifolyólag se sikerült figyelni. Kicsengettek, nem tudtam eldönteni, hogy lassú legyek és hallgassam még Sage-t ahogy a házihoz ad segítséget vagy rohanjak ki rögtön. Végül csak megvártam a mondandója végét, akkor kiszaladtam a teremből fel a háló körletbe mindent eldobva vettem fel egy kicsit melegebb ruhát. Miután kiértem a kastélyból, egyenesen Roxmorts felé vettem az irányt azon belül a Három seprűbe. Langyos szél fújt szerencsére, így egész jó idő volt. Benyitottam a Három Seprűbe és a hátsó asztalok egyikéhez leülltem, és vártam Flort hogy megérkezzen. Közben elmélyedtem egy könyvben, ami a varázslényekről szólt, mostanába nagyon érdeklődök az ilyen téme felé, és egyre többet olvasok, lassan többet vagyok a könyvtárban mint bárhol máshol.

Hát ilyen is történhet
▪ 2003. szeptember 5. ▪

Henriette

Ez a tanév határozottan érdekesen kezdődött és a nyár sem volt éppen egyszerű. A Smith-szel való szakításomról senki sem tudott, hiszen a család jó része nem tudott róla, Henriette-tel pedig nem volt időm erről beszélni. Rendszerint nagy családi programok voltak, vagy Flora és Henry is ott voltak... máskor meg Dominic is, aki aztán mindig adta a komoly báty szerepet. Ezért hát, az egész litániámat magamban, csendesen éltem meg. A dühömet kizárólag Smith-re zúdítottam rá... aztán végre, szeptember 1-én engem választott. Mostanra pedig már a válást intézte. Elképesztően boldog voltam, mint aki még életében nem kapott jóhírt. Ez pedig mindenen meglátszott. Jól fésült voltam, mert Smith azt szerette, felvettem egy inget, a kicsit nagyméretű farmeremhez, hátha látja, amint kisétálok a kastélyból. Az eleganciát szerette. Ezért, csak akkor bújtam bele a vékony, kordbársony kék dzsekimbe, amikor már átléptem a kaput.
Szerettem a roxmortsi hétvégéket, volt bennük valami megnyugtatóan laza... mintha kicsit lelassult volna az idő körülöttünk. Örültem, hogy a rohanó nyár után végre tölthetek egy negyed napot a húgommal, Henry okoskodása cseppet sem hiányzott. Őt amúgy is lekötötték a stréber barátai a Roxfortban. Fogadni mertem volna, hogy most is a könyvtárban ül, hogy a csillagokról tanuljon.
Kétségtelen volt, hogy minden testvérem megtalálta azt, amit szeret. Henriette végre kviddicsezni kezdett, Henry az eget bámulta, Dom bekerült a minisztériumba, Florának meg ott voltak az állatok. Csak én nem tudtam mit kezdeni az életemmel, azon kívül, hogy Smith-t megszereztem magamnak mostanra már teljesen. Dolgozni... tanulni... ezek kérdéses pontok voltak. Én tényleg csak vele akartam lenni.
Végig siettem a falun s benyitva a Három Seprűbe, kicsit lábujjhegyre állva kerestem a húgom. Egészen hátul volt, valami könyvet bújt, így elvigyorodva léptem oda hozzá.
- Csak azt ne mond, hogy te is stréber lettél - mondtam, miközben leültem mellé. - Henry fertőzött meg?