Ahogy Aiden a boltos csajjal játszott, hát az valami lenyűgöző volt. Eddig olyan elégedett voltam magammal, de látva őt akcióban rá kellett jönnöm, van még mit tanulnom. Kicsit elrontotta az összképet azzal, hogy a csicsás könyvet visszatette a helyére, de hátlegalább a láncoktól megszabadított, én pedig fensőbbséges képpel, útálkozva rúgtam el őket - de mindegy volt, mert visszatértek kúszva-kígyózva az eredeti helyükre, mintha mi se történt volna.
- Ó, én nem mondom el senkinek, Lola. Viszont lesz egy kis elbezsélgetnivalónk.
Kelletlen képpel somfordáltam utána. Persze, hogy lesz. “Lola, ilyet nem szabad csinálni! Lola miért csináltad? Lola, miért vagy ilyen? Blablablaaa…” Nem ezt vártam, de hogy ilyen vészjóslón belebegtette ezt, bevillant a szokásos afterparty. Nem mintha valaha tetten értek volna, de azért Maya néha rájött, hogy nem vett nekem Chanel rúzst, vagy Gucci sálat. Jó, csak azokban a pillanatokban, amikor valamiért nem az alkohol érdekelte jobban, meg a fű.
De Aiden pillantása valahogy másmilyen volt, mint Mayáé akkor, és azt a kifejezést nem is találtam meg az arcán, hiába is kerestem amolyan “én ezt már úgyis ismerem” hozzáállással. Közben visszajött a boltos, és megrökönyödve vett észre. Én meg lenézően fixíroztam vissza, belesűrítve az összes utálatom. Vajon most mi jön…
- Részemről az öröm, kedves hölgyem. Ő velem van a lányom.
Az az utolsó szó annyira meghatott, hogy kicsit késve jöttem rá, itt most lehetne kicsit szemtelenkedni. Azért nem maradtam le a pillanatról, és olyan fensőbbséges, hersegkisasszonyos integetést produkáltam az eladónak, ha esetleg nem lenne számára nyilvánvaló, hogy ÉN vagyok a szóban forgó. A LÁNYA. Haha!
Vegyes érzelmekkel kísértem Aident fizetni, aztán meg ki a boltból. Ha nem lett volna hozzám méltatlan, barbár dolog, leköpöm a kirakatot, amiben ott csillogott az a nyüves könyv. Aidennek meg pont itt kellett megállnia. Ahogy a nap az arany lapokra sütött, visszaverte a képünkre a fényt, és én hunyorogtam attól is, meg attól, hogy láttam, veszi a szuszt a hegyibeszédhez. De a lányának nevezett! Most jó lenne a napszemüveg, mert fogalmam sincs, hogy milyen fejet kéne vágnom, a könyv meg a szemembe csillog pont.
- Na, legközelebb vedd el ügyesebben, és a mi titkunk marad.
Kigúvadtak a szemeim, mint egy kötőhártyagyulladásos házimanónak. Jó, hát ez nem a szokásos hegyibeszéd, és annyira meglepett, hogy nem is kezdtem el azon hisztizni, hogy igazából ez is valamiféle szidalom. De még sose éreztem bármi ilyennel kapcsolatban azt, amit most: hogy megérdemeltem.
- Nem védhetlek meg folyton, lesz olyan, amikor csak saját magadra számíthatsz. A felelőtlenség, meg nem csak a lopásban luxus, hanem az életben is. Ha nem akarsz ennél keményebb leckét kapni, akkor most megtanulod, hogy hol hibáztál, és mit csinálj másképpen.
Bámultam rá csillogó szemekkel, és csendben, nagy komolyan bólintottam. Olyan kislányos dolog, de ahogy megláttam nála azt a másik könyvet, amiért nem fizetett, de máris imádtam a borítója alapján is… Szóval szólni nem tudtam, egyszerűen csak megöleltem. Jó szorosan, kínosan sokáig, hogy utána torokköszörülősen és nagyon menőn kellett nézzek, hogy próbáljam menteni az önbecsülésem. Nem is köszöntem meg ezt az egészet szóban, hanem hagytam, hogy ez legyen inkább az utolsó “szó”.
Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.
Roxfort RPG
Szerző