Pixie könyvesbolt

Roxmorts egyetlen és ennél fogva legforgalmasabb könyvesboltja a Pixie. Két hetente érkeznek ide új könyvek, de a választék amúgy is mindig elég jelentős. A bolt galériával ellátott, belseje kifejezetten olvasóbarát; napfényes, asztalokkal és kényelmes pamlagokkal berendezett. Mégsem kelti egy könyvtár érzetét, mert itt mintha a vidám zsivaly még a könyvekből is kiszűrődne...

[Benjamin]

Benjamin

2001. december 11.; Roxmorts, öltözet

Hogy hogyan keveredtem be pont én egy könyvesboltba? Zseniális kérdés. Nem azt mondom persze, hogy undorodtam a könyvektől... mert hát nyilván nem. Vagy talán egy kicsit mégis. Akárhogy is, erről a Roxfort tehetett. Az, hogy kiölte belőlem azt a csekély kis érdeklődést is a könyvek irányába, csak mert mindent be kellett magolni, mindent tudni kellett... én pedig annyira gyűlöltem ezt. Hasonló érzés volt a sarokbaszorításhoz... engem ezek a dolgok annyira nem érdekeltek. Miért kellett megtanulnom őket?
Meglepően csendes délután volt, ahhoz képest, hogy a szigorítások miatt a tavalyi évhez képest kevésbé gyakran engedtek le minket Roxmortsba. Nem, mintha túlzottan érdekelt volna... nekem mindegy volt igazából, hogy a kastélyban ülök, vagy a faluban járkálok. Itt legalább volt egy kis friss levegő, egy kis tér, messzebb a többiektől... Mert hogy mindenkit utáltam? Nem tudom... igen?
Lehetetlen volt nem éreznem a saját magamból áradó keserűséget, ami körbelengett mindent. Annyi mindent utáltam... Nagy-Britanniát, a Roxfortot, anyámat, azt, hogy itt kell lennem, vagy azt ha otthon kell vele ülnöm... Rosszul voltam ezektől a gondolatoktól. Mint egy bezárt kutya, akit ide-oda löknek... én nem tartoztam ide. Ha nagyon akartam volna, megpróbálhattam volna beilleszkedni, persze... de nem akartam. Állandóan csak menekülni akartam, még ha tudtam is, hogy esélytelen. Küzdeni a világ ellen... ez egyedül annyira nem volt klassz, mint azt kiskoromban reméltem.
Halk kis sóhajjal léptem oldalra és a könyvekre függesztettem a tekintetemet. Miért vagyok itt? Igazából csak egy hirtelen felcsattanó gondolat vonzott be, nem is volt időm átrágni, csak követtem... aztán már bent álltam. Egy kis hang azt súgta, nézzek valami ajándékot anyának... de ezt aztán hamar lekapcsoltam. Tartottam tőle, milyen lesz ez a karácsony, de jó semmiképp... a születésnapomat is elfelejtette, ami már nem is érdekelt különösebben, de pont ebből tudtam, hogy valószínűleg a karácsony szelleme sem sokban fog eljutni hozzá.
Mit érdekel... nem is érdekel, tényleg. Már csak egy év... és itt sem vagyok. Akármilyen kegyetlen is, a hátam mögött akartam hagyni, a kegyetlen gyűlöletét és az egész varázslósdit is.
Lassan pillantottam le a kötetre, amin ujjaim akaratlanul is megpihentek... A kviddics legfényesebb csillagai. Elmélyülten simítottam végig a puha borítón, fogaimmal megérintettem alsó ajkamat. Őt is elmartad magadtól, Rayla... meglep? Olyan vagy, mint ő...
Az ajtó hirtelen éles csengéssel nyitódott a hátam mögött, hogy rezzentem egyet és elhúztam a kezemet, végre kizökkenve gondolataim közül, arrébb is léptem, és tovább nézegettem a borítókat, de már gondolatban kint jártam. Minek is jöttem be ide? Hülye vagyok. Nagyon, nagyon, nagyon hülye...

[11/12/2001● RAYLA ●⭃ illúziókat kergetek ⥷tükörképem]

11/12/2001
● RAYLA ●
⭃ illúziókat kergetek ⥷
tükörképem

Csak a szerelem eleven elemem
Valahol elveszett
Veszettül keresem
Sehol se talállak téged életem

Hát. Itt voltam. Roxmorts utcáin, ahol már az első pillantással is zúdultak belém az emlékek. Az első Roxmortsi hétvégém, amire még Aident is el tudtam rángatni, és ahol életre keltettük a hóembereket, akik megtámadták a lányokat és Pitont is, aminek az eredménye két hónap bagolyzsr lapátolás volt, de persze azt még jó társaságban is lehetett élvezni. Az a sok képzelgés, ahogy vártam hogy Chrissiet először vezessem itt körbe Aidennel. A decemberi összefutásom Raylával is. Lassan egy éve volt már annak a karácsonyi vásárnak és annak az öngyilkos mézeskalács figurának, a meglökős csóknak.
És még ott volt minden más emlék is, amik egyenesen megrohamopztak, én pedig megint nem voltam rájuk felkészülve. Ott voltak a barátaim árnyékai a sok csíny és kaland, amit csináltuk, a sok  dumálásom, és ahogy a lányokat fűztem, ahogy Esthert kerestem, ahogy Aidenre voltam mérges, aztán az a sok üres, magányos év, amit itt-ott némaságba burkolózva tettem meg, róttam a köreimet ugyan úgy, végigfuttatva magamban mindig ugyan azt az egy napot. Újra és újra. Mintha nem létezett vonla más film, csak az.
Aztán megjelent Rayla és másról is szólni kezdett az életem, és még csak fel sem eszméltam, hogy többet jelentett nekem bárkinél is. Most pedig ugyan oda kezdtem visszatérni aki voltam. Nem mintha nem igyekeztem volna jobban lenn. Próbálkoztam. A csapatommal is jól kijöttem a meccsek és az edzések lekötöttek. De ugyan úgy nem éreztem azt, hogy tartoztam volna valahová... vagy valakihez.
Ha nem kezdett volna a pálcám állapota rohamosan romlani, talán nem jöttem volna ide vissza. Kezdett néha indokolatlanul kisülni én mégis ragaszkodtam hozzá. Ő én voltam régen. És a lelkem roncsdarabja is lett. Minden múltam benne fonodott össze, én pedig képtelen voltam megválni tőle, de anyám ragaszkodott ahoz, hogy vegyek egy újat Ollivandernél, mielőtt még felrobbanok vele. Nem is nagyon használtam. És én tényleg a boltja felé mentem. De aztán a lábam másfelé vitt, régi ösvényeken kószáltam, miközben a hó ropogott a fekete tornacipőm alatt. Nem volt olyan hideg, hogy vacognom kellett volna. De az jutott eszembe, ha Rayla esetleg itt van ő biztos fázik. Hirtelen meg egyszerűen csak őrá gondoltam. Nem akartam arra gondolni, hogy őt is el kell engednem. Túl sok szerettemet engedtem el, és mindig egyre kisebb és kevesebb lett belőlem azután. És mégsem akartam megfojtani magammal őt. Túl gyönyörű és túl szabad volt ahhoz.
Szóval ilyen idióta gondolatokkal malmoztam magamban, amikor betértem a boltba, ami csak utána esett le, hogy egy könyvesbolt nem pedig pálca bolt. Oké, Benjamin ennyire ökör nem lehetsz, hogy így benézel valamit. Már fordultam is volna vissza, amikor megillantottam egy ismerős alakot. Csupán csak a szemem sarkából, mégis arra kaptam a tekintetemet és utánna indultam. Szinte hívogatott, mint a nyári nap kellemes melege, és ahogy átkászálódtam a földre helyezett könyvkupacok és a poclok között megálltam mögötte.
Nem tudom mikor vettem rá magamat hogy megszólítom. Nem akartam csak valami pszichopatának tűnni aki mániákusan bámulja a csajt.
- Hát helló Rayla - szólaltam meg, és szinte éreztem, hogy ugyan olyan furcsán hűvös lesz velem, mint ahogy az egyik levelében. Mert csak egyszer válaszolt.
Benjamin olyanidióta vagy. Elérhetetlen embekeret kergetsz folyton.

[Benjamin]

Benjamin

2001. december 11.; Roxmorts, öltözet

Olyan rengeteg zavar van bennem. Lassan már magam sem értem teljesen, mi történik... egyszerűen csak összezavarnak a saját gondolataim, és ez egy furcsa érzés. Ahogy bámultam a könyvet, a borítóból magasan kidomborodó seprű rajzát, csak ő jutott eszembe... de ő már távol volt, távol tőlem. Kerestem persze az okokat, hogy utáljam, de valahogy ezek nem jöttek olyan könnyedén. Ezért... egyszerűen csak elhatároztam, hogy nem, és kész.
Ez könnyebb volt így. Mindig könnyebb volt magam megmakacsolni, mintsem keresni az észérveket és azok szerint cselekedni. Így volt ez anyával is... azt hiszem. Vagy talán nem. Anya... ő anya volt. Vele minden más volt. Vele nem lehetett észérvekre hallgatni.
Kissé ingerülten sóhajtottam, hogy távolabb zavarjam a gondolatokat, amelyek újra kezdték elönteni az agyamat. Úgy éreztem, ilyenkor én tehetetlen vagyok, a gondolatok csak jönnek és jönnek... gyűlöltem ezt. Nagyon gyűlöltem.
Megrezzentem, ahogy nyílt a hátam mögött az ajtó, a kinti hideg fuvallat pedig kicsit megborzolta a hátamra hulló tincseket. Gyorsan húztam el a kezemet a könyvtől, és inkább zsebembe dugtam ujjaimat. Egy könyv... kit érdekel, tényleg? Őt nem. Őt biztosan nem, mert...
- Hát helló Rayla.
Éreztem, ahogy megmerevedek a hangra, majdnem összeakadt a lábam, ahogy arrébb akartam lépni. Furcsa nyirkosság szaladt végig rajtam - mi a franc? Ez... ez csak a fejemben volt, ugye? Úgy éreztem... kérlek, add, hogy ne csak a fejemben legyen! Egy részem nagyon szerette volna, ha tényleg csak képzelgek. Még szurkolt is érte. A másik azonban... rettegett ettől a verziótól, és ahogy lassan megfordultam, felsóhajtottam Ben látványára. Ez a kis hang azonban sokmindent takart egyszerre.
Felpillantottam a mögöttem álló Ben arcára, és lassan végighúztam alsó ajkamon a fogaimat. Franc, franc, franc... Merre lehet innen menekülni? Ez a helyzet kínosabb volt akárminél, ez pedig beizzította a vészcsengőt bennem... Ben meg természetesen elállta a kifelé vezető utat. Egy másik sorra menekülni és onnan gabalyodni az ajtóhoz meg még ennél is kellemetlenebb lett volna, azt hiszem.
- Helló... - Nem nyugtam mást kinyögni, de aztán mégis megköszörültem a torkomat és kihúztam kicsit magamat, hogy magabiztosabbnak tűnjek. Tehát saját magam azon képének, amit egyfolytában tettettem. Kétkedve pillantottam rá, közben pedig odébb léptem kicsit, csak hogy valamerre mozogjak szerencsétlenségemben. - Te itt?
Zseniális kérdések legzseniálisabbja, Rayla! Mélyen beszívtam a levegőt, de aztán már kifújni nem mertem, hogy egy hangos és gondterhelt sóhajban végződjön, így csak újra megköszörültem a torkomat.
- Szóval... régen láttalak... - dumáltam tovább, de közben még egyet léptem hátra, félig akaratlanul. Félig... igazából még mindig menekülni akartam.

[11/12/2001● RAYLA ●⭃ illúziókat kergetek ⥷tükörképem]

11/12/2001
● RAYLA ●
⭃ illúziókat kergetek ⥷
tükörképem

Csak a szerelem eleven elemem
Valahol elveszett
Veszettül keresem
Sehol se talállak téged életem

Néha elgondolkodom, csendes magányomban, hogy miért érdemeltük ki ezt az életet. Nem tudom, hogy mit tett az ősöm, amiért apa olyasmit magyarázott, hogy elátkoztak minket. Talán csak ijesztgetni akart minket. Viszont azóta néha eszembe jutott. Miért mi érdemeltük meg ezt. Miért Aidennek kellett meghúznia a ravaszt, holott önmagáról sem tudott. Miért nem valaki máshoz mentek, miért... Miért nem bírt egyáltalán magára jobban vigyázni. Annyira sok kérdés volt és belül mélyen egy keserű, rosszabbik énem azt kívánta, hogy bárcsak másik családdal történt volna meg ez. De tudom, hogy az sem jeletett volna neki megnyugvást. Mert Aiden is jó volt, belül az önmaga árnyékainak legmélyén jó ember volt. Csak ezt az egyet képtelen volt magáról elhinni. Egyedül Chrissie lett volna képes ezt elhitetni vele, de ő is elillant úgy, ahogy a szél és a sóhajok, és egy szebb helyen volt.
Csípte a hideg a szememet és az orromat, ezért éreztem azt, hogy marja a könny a szememet. Erős akartam maradni, meg akartam adni az emléküknek azt a tiszteletét, hogy erős maradtam, nem pedig valami puhapöcsű idióta. De magam,nak hazudtam, mert még most is Aidennek kellett engem összeszednie. És milyen mocsok önző voltam. Mert hol segítettem én neki ennyit? Talán sosem.
Talán senkin sem tudtamsegíteni, ezért tűnt el mellőlem mindenki akit szerettem. És ezért nem tudtam jobban vigyázni Raylára sem. Ahogy erre gondoltam, megint belém vájta a fogát a keserűség, és belémcsimpaszkodott, levakarhatatlanul. Olyan voltam, mint eddig, ezt pedig gyűlöltem.
raylára gondoltam, és arra, hogy még minidg szerettem.
Olyan hülye vagy, Ben. Mindig olyanokhoz ragaszkodtál, akik már rég nem tartoztak hozzád.
Eltanulhattam volna Aidentől minimálisan egy kis önzőséget, mert túlságosan is hűséges voltam.
A könyvesbolt ugyan olyan volt, mind az elmúlt években. kevés diák, de annál több könyv, némelyik még hangot is adott, ha megfogta az ember, sokszor szivattunk így elsősöket vagy lányokat, és megkergette őket egy dühös, harapós könyv.
Azt hittem, hogy csak káprázott a szemem, amikor megláttam Raylát. Mert hát elég sokszor fordult elő velem, hogy behalóztam Chrissiet vagy apát... Gondolom annak a hosszantartó cruciatusnak valami mellékhatása lehetett. nem igazán tudtam, de hirtelen azt sem tudtam eldönteni, valóságos-e. De az volt, nekem meg a torkomba szökött a szívem.
Mégis egy részem nem akarta megszólítani, mert rohadtul hülye szituációnak tűnt. Hát helló Rayla, le sem szakadtunk egymás nyakáról tavaj, most meg amúgy azt se tudjuk ki a másik, amúgy hogy vagy, milyen a vizsga időszak? Óh baszki, Banjamin, ennél hülyébb helyzetből is kivágtad magad anno.
- Helló...  - Te itt? - kérdezte, ahogy felém fordult. Mit is várhattam volna? Hogy a nyakamba ugrik? Hogy megcsókol? ugyan már, Ben.
- Hát... aham... hmm - dünnyögtem, és tétován kerestem a tekintetét, de aztán elemeltem róla a szememet és a mögötte lévő könyveket bámultam.
- Szóval... régen láttalak... - motyogta,  miközben nem tudtam nem észrevenni, hogy lépkedett hátrafele, de én meg ugyan úgy lépkedtem a nyomában, akaratlanul, ami rohadul úgy nézhetett ki, mintha meg akarnám verni. Vagy valami.
- Háát igen... Hogy vagy? - kérdeztem, miközben egyre beljebb és beljebb araszoltunk a könyvespolcok között. - Gondolom minden olyan unalmas nélkülem -  bököm ki, de erre legszívesebben tökön szúrtam volna magam. Merlin szaros seggére, hát hol van az én menő szövegem, és miért viselkedek úgy, mint akit mindjárt kiherélnek, de komolyan?
Pedig csak az elutasítástól féltem.
Mert ha megint csak ellökött volna magátl, attól féltem, hogy örökre elveszítem.

[Benjamin]

Benjamin

2001. december 11.; Roxmorts, öltözet

Mikor tanulom már meg, hogy a könyvesboltokat kerüljük? Ahogy azt kell. Nincs bennük semmi jó. Ezernyi könyv és betű és unalmas infó, túlpörgött eladók akik megpróbálnak rádtukmálni még egy csomó másik könyvet, biztos az is tetszeni fog... kösz, nem! És Benek. Benek, Benek, Benek mindenhol! Hogy a fenébe? Annyi kérdésem van, amiket hozzávághatnék... és a legtöbb visszatürköződne rám. Mert hogy én voltam, aki nem írt vissza a leveleire. Én voltam, aki már megint visszatáncolt... én voltam, aki nem kért belőle. Mindig én vagyok. De ugyan már... ő sem gondolta, hogy ez az egész... működni fog, igaz? Mármint... Akármi is volt ez az egész.
Mert tulajdonképpen mi volt? Egész nyáron nem láttam... nem, mintha akkor sem keresett volna. Egyszerűen csak... a dolgok szarul jöttek ki, oké? Én Olaszországba akartam menni, de nem tudtam, mert anyám bekattant... ennyi. Ettől pedig én kattantam be. Ennyi.
Erről nem akartam neki mesélni. Sokmindenről nem akartam neki mesélni. Úgy rejtegettem ezeket, mintha csak titkok lettek volna, pedig... valójában nem, tények voltak, jelenségek, amiket elszenvedtem, de nem akartam kibökni őket. Gyengeségként tekintettem rájuk, én pedig véletlen sem akartam gyengének tűnni. Az nem az én asztalom. Amúgy is önzőség lett volna, hogy sajnáltassam magam előtte... Nekem csak egy őrült anya jutott, nem egy halott család.
- Hát... aham... hmm. - Felhúztam a szemöldökömet és kérdően pillantottam rá, aztán csak újra le a könyvekre. De most tényleg... hogyan? Miért? Fel kellett volna tennem a kérdéseket, de féltem egy kicsit, hogy ez már túl durva volna. Igazából nem akartam bántani... tényleg nem. Csak... zavarosak voltak a dolgok. Igen... nagyon-nagyon zavarosak. Ez egy könnyű védekezés volt, bármire egyszerűen ráhúzható.
Lépegettem hátrafelé, ő pedig persze jött utánam, a táv köztünk egy pillanatra sem nőtt meg. Remek... remek... Kissé feszengve pillantottam oldalra, aztán csak összefontam magam előtt karjaimat, úgy néztem fel rá megint. Nem sokat változott, mióta nem láttuk egymást. Pedig az már ijesztően régen volt.
- Háát igen... Hogy vagy? Gondolom minden olyan unalmas nélkülem.
Majdnem krákogtam egy sort. A kabátom zsebébe csúsztattam a kezemet és kicsit vállat vontam, de igazából nem tudtam, mit mondhatnék. Tulajdonképpen... valóban nem történt semmi. Csak az a szokásos "teljen már el az év" feeling volt meg, ami már beitta magát egészen a bőröm alá, és hát igen... Nélküle tényleg baromi unalmas volt.
- Hát... tudod, Roxfort - vonogattam a vállamat. - Varázslat meg ilyen hülyeségek. Aurorok mindenhol. Semmi izgalmas. És ja... jól vagyok. Kösz.
Mi mást is mondhattam volna? Könnyebb volt eljátszani azt, hogy minden rendben.
- És te hogy vagy? - Egy újabb lépéssel egészen besodródtam két polc közé, itt pedig oldalra fordultam, mintha csak célirányosan ide készültem volna. Miközben tökre nem. Egyáltalán hol voltam? Szemem sarkából sandítottam fel a kis táblácskára, ahol az "Életrajzok" felirat szerepelt. De jóóóóó...
Felnyúltam matatni valami random paliról íródott kötettel, és csak a szemem sarkából lestem Ben felé, itt van-e még.
- Milyen a kviddics? - böktem ki aztán. Ezaz, bájcsevej... az mindig is remek volt.

[11/12/2001● RAYLA ●⭃ illúziókat kergetek ⥷tükörképem]

11/12/2001
● RAYLA ●
⭃ illúziókat kergetek ⥷
tükörképem

Csak a szerelem eleven elemem
Valahol elveszett
Veszettül keresem
Sehol se talállak téged életem

Sose vallottam volna be, ahhoz magamhoz képest is büszke voltam... de hiányzott. Hiányzott az eleven tekintete, a hangja, a közelsége, hogy mellette nem láttam a múltamat, mert ő volt az ami a jövőm lehetett volna. Valami olyasmi, hiszen valahogy mégis elsodródtunk egymástól. Ez pedig rettenetesen fájt és bántott. Talán többet kellett volna keresnem? El kellett volna jönnöm a suliba, nem pedig beleengedni magam a halogatásba, hogy úgysincsen rám szüksége? Talán... Olyan sok talán, olyan sok dolog, ami utólag tett okossá. Mert sosem volt eszem a jelenhez, hogy mindent a kezemben tartsak és normálisan gondolkojak. Régen azzal idegesítettem anyáékat, hogy azt mondtam Aiden direkt lenyúlta előlem az észt én pedig csak a maradékot kaptam örökségül, mert ő volt a gyorsabb kettőnk közül. Erre persze kaptam anyától egyet a fejemre, apa meg csak dünnyögött valamit arról, hogy kamaszok.
Mindegy is volt, egyszerűen nem találtam kiutat a saját csapdámból a félelmemtől, hogy ha közelebb kerülök Raylához akkor is elveszítem. Mert nekem mindekit el kellett veszítenem. Aident is elveszítettem, már jóval a háború előtt. És mindezek ellenáre képtelen voltam elengedni őket, mert féltem. Féltem, hogy nem maradt számomra más, csak a csend, a kínzó csend, apa és Chrissie hangja. Pedig tudtam, hogy változnom kellene. Tudtam, hogy jobb lenne, mégsem láttam megint, hogy merre menjek. Rayla adott nekem fényt és erőt... de nem akartam, hogy én elvegyem tőle a saját szabadságát. Hiszen mindennek ára volt nem? Nem akartam magamhoz kötni, mert nem akartam hogy terheljem olyan árnyakkal, amik csak hozzám tartoztak.
Pedig lehettem volna egy kicsit önzőbb nem? Csak egy egészen kicsit.
- Hát... tudod, Roxfort. Varázslat meg ilyen hülyeségek. Aurorok mindenhol. Semmi izgalmas. És ja... jól vagyok. Kösz.
Bólogattam. Olyan idióta voltam, megkérdezhettem volna valami mást is. Például milyen balhék voltak mostanában, de elfogytak a szavak, csak a gondolatok maradtak, amiket nem mertem kimondani.
- Izgalmasan hangzik... - tettem hozzá, majd megint csak a csend állt be közzánk, a bolt kínos csöndje.
- És te hogy vagy? - kérdezte, és besodródtunk a könyvespolcok közzé, amik veszélyesen voltak megpakolva mindenféle otromba nagy könyvekkel, meg tekercsekkel. Gondolom olyan részén voltunk, ahova nem szoktak sűrűn jönni, és ide már inkább csak mindent begyömöszöltek a polcokba, hogy á, jó lesz ez, úgyse látja senki mi van itt. Mondjuk én is így raktam rendet a szobámba, csodálkoztam még hogy nem mászott elő valami cucc szörny az ágyam alól.
Melletted akartam lenni, hogy biztonságot adjak neked. Hiányzik az hogy halljam a hangod, hogy a közelembe tudhassalak. Nélküled olyan unalmas és szürke minden, mert nincsen bennem nyár.
Ezt akartam mondani, kevésbé ilyen nyálasan.
De inkább nem tettem.
- Hát jól - vágtam rá, hogy a lehető leghatározottabbnak tűnjek. - Majd kicsattanok az energiától, minden tök szuper. A Montrose Magpies beválogatott, szóval elég keményen kell harcolni, hogy bent is maradjak a csapatban, de végül is mindig ezt akartam csinálni nem? A gurkók elől menekülni mindig is jó móka volt - rántottam meg a vállamat egy hanyag mosollyal.
Ahogy Rayla levett egy könyvet, hallottam valami kis csusszanást, meg puffanást, ami olyan volt mintha csak bajt jelezett volna.
- Egyébként... - kezdtem bele, hogy valami emberibben kommunikáljak nem úgy mintha valami üzemhibás mugli kütyü, a szemem sarkából láttam, hogy rayla felett megindultak a könyvek. Jó vaskos könyvek. Megragadtam a karját és odébb rántottam, aztán a polc tartalma puffogások közepette landolt az ósdi padlón. És a fejemen.
Aaaauuuuuuuuuuuuuuuuu.
Felszisszentem, miközben férfiasan uralkodtam magamon. Borzasztó mennyire nem bírtam a fájdalmat. És én kviddicsezek...
- Jól vagy? - kérdeztem a fejemet dörzsölgetve. Közben beletolakodott a sor végén a boltos mérges arca, aki felháborodva bámult ránk.
- Máshol pajzánkodjatok ostoba kölykök!

[Benjamin]

Benjamin

2001. december 11.; Roxmorts, öltözet

Voltak ezek a dolgok, amiket olyan ritkán éreztem. Nem tudom, miért... talán csak nem akartam őket érezni, vagy túl fájdalmasak voltak ahhoz, hogy befogadjam őket. Talán a tudatalattim így akart megvédeni, talán... Nem is tudom. Túl sok volt a kérdés és a kérdőjelek, olyan kérdőjelek, amikre csak én találhattam meg a választ, de mégsem voltam rá képes. Szerettem volna elvárni mástól... annyira szerettem volna... de lehetetlen volt. Persze, hogy az.
Általában a jókedv mögé burkolóztam. Még a legrosszabb pillanatokban is. Ám... Nem tudom, mintha ez a fal kezdett volna fakulni, összedőlni, kilyukadni, franc tudja. Az angol nyelvnek annyi rohadt kifejezése volt mindenre... Ez is egyre csak idegesített.
Olyan egyszerű volt elfutni a problémák elől... most is el akartam futni. Mert Ben egy probléma. Mert olyan érzéseket vált ki belőlem, amiket nem szabadna. Ideges leszek, izgulok... és bűntudatom van. Igen! Cazzo... Hogy is ne lenne bűntudatom?
Alsó ajkamat rágcsálva próbáltam mindenfelé figyelni, épp csak felé nem persze. Annyira érdekesek amúgy is ezek a hülye könyvek... Biztos nagyon izgalmas dolgokról szólnak, mint nem tudom, az animágia vagy a gyógynövénytan, amiket hát amúgy is annyira imádok... De ettől még Ben nem szívódott fel, é meg nem menekülhettem egyéb irányba. Még a hülye fecsegésem sem segített... az aztán következő csend meg pláne nem.
Soha többet nem mozdulok ki a kastélyból, esküszöm.
- Hát jól - szólalt meg, ahogy végre sikeresen kinyögtem felé egy kérdést. - Majd kicsattanok az energiától, minden tök szuper. A Montrose Magpies beválogatott, szóval elég keményen kell harcolni, hogy bent is maradjak a csapatban, de végül is mindig ezt akartam csinálni nem? A gurkók elől menekülni mindig is jó móka volt.
Hümmögtem egyet válaszként, amolyan "haha, aha, de jó" módon. Nem volt kifejezetten gondom a kviddiccsel, amúgy.  Tényleg nem. Egészen élveztem, csakhát... mágia, ugye. És a mágia meg én, az semmilyen körülmények között nem jó barát.
- Jól hangzik... - dünnyögtem. Hova tűnt a lelkesedés, Rayla?! Mielőtt azonban ezt a kérdést ő is feltehette volna, összeborult a világ. A könyvek megindultak a fejem felett, én meg ijedten összerándultam.
Már felkészítettem magamat a majd fejemet érő erős koppanásra, ám ez nem jött. Csak a taszítást éreztem, majd ahogy nekicsapódok valami... kevésbé puha, de sokkal kellemesebb dolognak.
Egyből megéreztem a finom meleggel elegyedett fűszeres illatot, amire akaratlanul is végigborzongott rajtam az a keserűen ismerős hideg... Nem tudtam visszafogni azt az apró kis sóhajt, ahogy ujjaim alatt megéreztem Ben mellkasának domborulatait és íveit még a ruhán keresztül is. A vészcsengő egy pillanat bénulás után indult el az agyamban... Hogy a fenébe kerültem ilyen közel hozzá?
- Jól vagy? - Csak bólogattam válaszként. Bocs, Ben, nem érek rá válaszolni, tudod, épp küzdök a hatásod ellen... A mellkasára csúsztattam a kezemet, hogy eltoljam magam tőle, de valamiért mintha a végtagjaim nem működtek volna rendesen.
- Máshol pajzánkodjatok ostoba kölykök! - A kiáltásra összerezzentem, úgy sikerült végre eltolnom magam tőle teljesen. Halkan szívtam be a levegőt és végigpillantottam a könyveken, úgy léptem aztán ki óvatosan közülük. Az eladó hangja egyre idegesebbé vált ahogy közelebb ért és megpillantotta a mindenfelé szóródott könyveket, ezért úgy döntöttem, éppen ideje menekülni. És többet vissza sem nézni. Az, hogy miért nyúltam ki Ben felé... már egy betervezetlen lépés volt, rendben?
Megragadtam Ben csuklóját és úgy kezdtem el húzni kifelé, hogy néhány pillanat múlva arcomba vágott a kellemesen hideg téli levegő. Távolabb léptem a könyvesbolttól, aztán egyszerűen csak az épület sarka felé húztam a fiút.
- Mit keresel itt? - szegeztem végül neki a kérdést suttogva. Észre sem vettem közben, hogy a kezét nem engedtem el. - Úgy értem... itt... Roxmortsban, ebben a boltban... miért vagy itt?

[11/12/2001● RAYLA ●⭃ illúziókat kergetek ⥷tükörképem]

11/12/2001
● RAYLA ●
⭃ illúziókat kergetek ⥷
tükörképem

Csak a szerelem eleven elemem
Valahol elveszett
Veszettül keresem
Sehol se talállak téged életem

Vannak dolgok, amitől az ember nem tud szabadulni, újra és újra abban a rémálomba találja magát, és még csak fel sem képes belőle ébredni. Mert az a rémálom a valóság, és minden egyes alkalommal pofán vág, minden egyes alkalommal emlékeztet arra, hogy mit vesztettem el. Mit vesztettünk el. Voltak napjaim, még régebben, amikor azt akartam, hogy tűnjön el, az egész fájdalom, hogy hadd lehessek velük, voltak napjaim amikor azt gondoltam nem is érdemlem meg hogy a halál után - bármi is legyen utána -, láthassam őket. Az érzések változtak, de a fájdalom örök volt. Mindig mindig örök volt, és tudtam, hogy Aident is ugyan úgy, ha nem jobban égette. Szerettem volna, neki legalább egy jó életet, Ami fájdalomtól mentes, és ezért veszekdtem vele folyton. De ő csak futott én meg ismét lemaradtam.
Szerettem volna Rayla mellett lenni, mert tudtam, hogy szüksége lehetett volna rám, és mégsem tettem. Nem bírtam mellette lenni, hogy a bennem lévő fekete hamvakat rá is szórjam. Pedig annyira vágytam arra, hogy vele legyek. Hogy érezzem magam mellett, hogy elsodródjon mellőlem a bűn, amit elkövettem, az, hogy nem csináltam aznap semmit, hogy megmentsem Aident, hogy megmentsem őket. Mellette csak Ben voltam, az a Ben, aki régen is volt, az, aki szerette az életet és aki mindenki hősévé akart válni. És mégsem akartam magam rákényszíríteni meg belőrültem volna, ha pont miattam nem tud már úgy ragyogni.
És most itt állt előttem, az életem egyetlen reménysugara, aki ki tudott cibálni a sötétből, és én mégsem mertem közeledni felé. Megérdemelem én ezt? Megérdemeljük a boldogságot, Aiden?
A könyvek lezúdultak megtöltötték a néma csendbe burkolózó könyvesboltot, felkavarodott a por körölüttünk, és én csak néztem, néztem bele a gyönyörű tekintetébe.
Még hallottam, hogy kiabált utánnunk valami az eladó, de aztán megéreztem Rayla ujjait a csuklómon, én pedig szinte vakon követtem ki őt az udvarra, ahol talán az éppen lángoló képemet lehűtötte kissé a fejembe csapódó hideg téli szél.
- Mit keresel itt? Úgy értem... itt... Roxmortsban, ebben a boltban... miért vagy itt?
Megam sem tudtam már hogy én vagy ő szorognatta a másik kezét de az ujjaim furcsán az övéire kulcsolódtak, ijesztően ösztönösen, és aztán már nem is igazán gondolkodtam, hogy mit csinálok, csak csináltam. AKkor is ha tudtam, hogy nem kellene. HOgy lehet ő nem is akarja, de akkor már magamhoz húztam és ott mindennek a közepén tényleg megcsókoltam.
- Hát azt hiszem... téged.... - dünnyögtem, miután kissé arrébb léptem. Aztán észbe kapva megköszörültem a torkom. - Őőő. Hát... sajnálom Rayla, de... nem tudtam neked ellenállni. Khm.
Dörzsöltem meg a tarómat, majd igyekeztem a lehető legjobban úgy nézni rá, mint aki ura volt a helyzetnek. Pedig nem voltam, nagyon-nagyon nem. Mert szerettem volna még, szerettem volna még ha maradt valami kettőnkből.

to Aiden

 


flaws and all

- Ez… kiábrándító - sóhajtottam fel, aztán morcosan lépkedtem tovább Roxmorts utcáin, Nora nélkül, aki ezt a mai alkalmat már értem is, miért hagyta ki. Ez a hely… Hát nem a rue de Passy, de még az Abszol út se. Az út saras, falusias szag van, mindenhol felesleges szénhidrátok csábítanak, meg sulis vackok, pedig abból épp elég van a kastély falai között is.
- Uncsi. Uncsi… Uuuuncsiiiii…
Komolyan, ha nem sajnáltam volna a cipőm, kavicsot rugdaltam volna, be a poros könyvesbolt ablakán. Na jó, nem is volt poros. Oh, és volt a kirakatban egy rendkívül ízléstelen, vastagon aranyozott könyv. Nagyon szépen csillogott, szóval lefékeztem hirtelen, hátraléptem kettőt, úgy bámultam farkasszemet a kiszemelt kötettel. Bebámultam az üvegen, átnézve még saját, amúgy szokásosan tökéletes és cuki tükörképemmel.
Valami Kincses Sziget című cucc volt. Köré volt szórva pár kamu aranypénz, meg arany gyöngyfüzér. Giccses fux mind. De a borító… Az igazi arany volt. Biztos valami fancy kiadás. A lábam szinte öntudatlanul indult meg a bolt ajtaja felé. Magabiztosan, és immár végre kevésbé unatkozva nyitottam be a boltba. Felettem fülsértő élesen csilingelt az álnok, besúgó ajtócsengettyű, de azért én csak felöltöttem legördögibben ártatlan mosolyom.
- Jó napot! - köszöntem hangosan, mert voltak azért a boltban mások is. Páran az asztaloknál meg a pamlagoknál olvasgattak meg beszélgettek, lépéseket hallottam a galéria felől is, az eladó pedig ebben a káoszban alig találta a fejét, úgy vakantott vissza valami köszönésfélét. Ami nekem rendkívül tetszett.
Megálltam a kirakatnak háttal egy forgó polcállványnál, mintha azon böngésznék, miket is… Ja. Kviddics szakkönyveket. Hát hogyne. Nem is kellett sokat várnom, mire valaki az eladótól segítséget kért, az meg mint ezredik párhuzamos projekt, el is kezdett ennek segíteni.
- Túl könnyű… - kuncogtam, és meg se fordultam, csak annyira, hogy kilessek, üres-e a kirakat előtt az utca. Az volt. Tényleg, túl, túlontúl könnyű.
Az ujjaim a hátam mögött rákulcsolódtak a könyvre, majd pedig egy laza mozdulattal betettem a táskámba, mintha mi se történt volna. Azt hittem, nyert ügyem van. De tévedtem.
A kezem, amivel elraktam a könyvet, hirtelen elakadt valamiben. Valami erős, hideg, bogyós láncban, ami rátekeredett a csuklómra, és visszarántott, majd a forgó polcra kúszott, nyilván, hogy hozzákötözzön. A szívem a torkomba ugrott dobogni, a szemeim kikerekedtek, de azért annyira nem vagyok amatőr, hogy sikítsak. Inkább dühöngtem magamban, szoborszerű pókerarccal, hogy hogy lehettem ilyen ostoba, hogy nem gondoltam mágikus lopásgátló technológiára, de most már majdnem mindegy volt. Azért a forgópolc annyit legalább engedett, hogy elaraszoljak a takarásába, szóval a bolt nagy része itt nem láthatott, max az, aki épp belép, vagy benéz a kirakaton. De ez csak időleges fedezéknek volt jó.
Micsoda malőr… Mindjárt rajtakapnak, idekötözve a forgópolchoz, aztán majd nem is tudom, mit teszek. Még nem voltam ilyen helyzetben. Még sose kaptak el. Persze, kidumálom magam, de mit is fogok mondani? Semmi se jutott az eszembe, az egész fejemet a néma pánik töltötte ki. Rántottam egyet óvatosan a láncon, de az csak szorult, és szorult… Kínomban kibámultam a kirakaton át az utcára, hogy ihletet merítsek majd a kibeszélős dumámhoz, de akkor megakadt a tekintetem egy ismerős arcon. Neeem… Nem lehet, hogy Aiden az…
Pedig ő volt. Össze akadt a tekintetünk, én meg hirtelen nem tudtam, hogy kinn vagyok a vízből, vagy vödörből az óceánba estem. Szóval kínos vigyázzállásba vágtam magamat, kimeresztettem a tökéletesre kihúzott szememet, a hátam mögött dacosan rángattam az egyre szorosabban fogó füzért, és összeszorítottam a számat. A helyzeten pedig mit sem segített, hogy a füzér egyre többször tekeredett karcsú alakom köré, még feltűnőbbé téve, hogy nem vásárolni voltam itt…

[2003. szeptember 10.outfit >><< blinding lightsAz emberek könnyen összetévesztik a zavarosban halászó embert azzal, aki a mélyből merít.]

2003. szeptember 10.
outfit >><< blinding lights

Az emberek könnyen összetévesztik a zavarosban halászó embert azzal, aki a mélyből merít.

El kellett ugranom a Roxmortsba. Fontos küldetésem volt, mégpedig az, hogy megszerezzek egy legendásan ritka Nietzsche könyvet, azon belül is Így szólott Zarathustra első kiadását. Imádtam a ritka különleges könyveket és Nietzsche közel is állt a szívemhez. Egészen kamasz korom óta vadásztam rá, és végre kaptam egy fülest Fogdosónétól, hogy A Pixie-ben van. Én pedig kurvára meg fogom venni, még akkor is, ha nem akarják eladni nekem. Ha más nem, hát ellopom, amit akartam így is-úgy is megszereztem magamnak. Iagzából mindegy is lett volna, hogy elcsenem-e vagy tisztességesen veszem meg.
Ahogy megjelentem a kis faluban, rögtön cigit dugtam a számba és meggyújtottam azzal a régi öngyújtóval. Lassan haladtam végig a sáros kis utcákon, miközben a falu minden egyes házfalán megült az ősz keserű és egyben csodálatos illata. Mikor is voltam itt utoljára? Amikor elhagytam ELliotot és eltűntem, mint a kámfor. Az igazat megvallva nem szerettem ezt a helyet. Túl sok emlék volt itt. Azzal kedzve, hogy sosem jöttem le az öcsémmel ide, amikor hívott, és csak az iskola ablakából makacs hiúsággal és büszkeséggel bámultam őt, ahogy eltűnt a csajok vagy a haverjai társaságában a falu házai között. És belül egyszerre gyűlöltem és féltékeny voltam rá, hogy én sosem leszek olyan, mint ő, sosem fogok úgy fényleni, nekem csak az árnyék maradhatott. És most is ott voltam a sötétben meghúzódva az árnyak között, de annál büszkébben figyeltem onnan a szeretteimet. Az én helyem itt volt, és innen bármikor meg tudtam védeni őket. Az emlékek csak áramlottak bennem keresztül, úgy ahogy az őszi szél fújt át a nyitott, fekete kabátomon. Itt rohantam végig az ostrom napján Benjaminnal, magam után húzva, attól rettegve, hogy ő is itt marad és megölik. Felraktam a vonatra, odadobtam neki az öngyújtót, hogy őrizze meg. Arra készültem, hogy meghalok. Hogy értük halok meg, mert én Halálfaló lettem és nem bánthatták így őket. És mégsem én haltam meg. Hanem ők. Az apám és a húgom. Egy pillanatra lehunytam a szememet, eszembe jutott, hogy Chrissie most csak kibaszottul tizennégy lenne... És itt rohangálna a többiekkel. Egy pillanatra megtorpantam, mert egy szőke kislány masírozott el mellettem, én pedig csak ösztönösen fordultam utána. De nem ő volt. Ő örökké tíz maradt. Keserűen sóhajtva fújtam ki a füstöt az ajkaim  közül. Voltam itt még akkor, amikor az öcsémet a mardekáros háztársaim szarrá verték, és eltörték a dobókarját. Aznap olyan kibaszott büszke voltam rá. Mert harcolt, és kilépett abból az ürességből, amibe én löktem. Itt voltam ELliottal is, itt akartunk élni, aztán képtelen voltam elszökni a múlttól, és Feryll lányától megijedtem. De tovább léptem. Tovább léptünk, és nem hullottunk szét. Se én, se ELliot. Se a családom. Kíváncsi voltam Lola vajon merre lehetett most. A jövőbe és a jelenben kellett élnem. És akkor  amúlt sem volt olyan nehéz.
Megálltam a könyvesbolt előtt, és a tekintetem megakadt egy ismerős arcon. Lolán. Felvontam a szemöldökömet, miközben furcsán hozzátapadt a lány ahhoz a forgópolchoz, és a tekintete kétségbeesett volt. Nem is haboztam, eldobtam a cigimet, rátapostam, és beléptem a könyvesboltba.
- Lola - mondtam ksözöntésképpen, és közelebb létem hozzá, majd a tekintetemmel rögtön megláttam a bűbájt, ami kellemetlenül szorosan láncolta a lányt a könyvekhez. Nem krédeztem semmit, a lopásgátló bűbáj kellemetlenül tekeredett körbe rajta. Nem kérdeztem semmit, felesleges volt.
- Rendben, ne ess pánikba, jól csinálod - mondtam neki halkan, nyugodt hangon, miközben előhúztam a fehér nyárfapálcát a farzsebemből, de közben az eladót kerestem a tekintetemmel. Hátha nem fog felbukkanni.

to Aiden

 


flaws and all

Aiden az én megmentőm… Mármint, először nem úgy tűnt, ahogy egymással szemeztünk a kirakat üvegén át, de aztán ahogy eldobta a cigijét, és belépett a boltba… Még mindig voltak kétségeim.
- Lola.
- Aiden.
Próbáltam adni a lazát, meg utánozni az ő köszönése hangszínét, csak az az apró különbség akadt, hogy én egyre szorosabban neki voltam kötözve a könyvállványnak. Ez azért akárhogy is igyekeztem, biztos kihallatszott. Kissé.
- Rendben, ne ess pánikba, jól csinálod.
Na, most már tudtam, hogy laza, mint a rigalánc. Végülis Elliot se szidott le a nyáron, mikor bevallottam azt a kis malőrt a parfümmel meg Rosie-val, szóval milyen mázlim is van velük…
Már vette is a pálcáját, hogy segítsen, ami azért is jó, mert én így nem kérdeztem vissza, hogy mégis mit csináljak azon kívül, hogy - nem pánikolva - pánikolok a könyvespolchoz kötözve.
De hogy mit akart varázsolni, az kérdés, mert közben a balszélről megjelent az eladó, kedvesen, de kicsit értetlenül nézve a kivont pálcás figurára. Engem nem látott, mert kitakart előle az állvány meg a rajta levő sok csicsa könyv, de nyilván csak idő kérdése volt.
- Jó napot, kedveském, segíthetek valamiben? - kérdezte az illedelmes munkaerő, de azért rá-rásandított a kivont pálcára. Persze, nem lehetetlen, hogy egy néma varázst nem vett észre, ha közben eléggé elterelte a figyelmét a beszélgetés.

[2003. szeptember 10.outfit >><< blinding lightsAz emberek könnyen összetévesztik a zavarosban halászó embert azzal, aki a mélyből merít.]

2003. szeptember 10.
outfit >><< blinding lights

Az emberek könnyen összetévesztik a zavarosban halászó embert azzal, aki a mélyből merít.

Vannak dolgok, amik sohasem változtak, akárhány év is telt el az ember életében, megmaradtak abban a kellemetlen, időtálló formájukban, az ember feje felett. Vagy éppen az utcák képében. Keserű érzés volt ezeken keresztül haladni, miközben keserű füstfelleg szállt fel az ajkaim közül az égbolt felé, hogy aztán elkeverje a hamvasszínű kis felhőt a szél. Roxmorts. A hely, ahová makacsságból nem jöttem le az öcsémmel, mert menőnek akartam tűnni. Eltékozoltam a pillanatokat. Ezek állandó dologként ketyetgtek a fejem felett. Ahogyan az utolsó nap is, amikor még mindannyian éltünk. Én hittem azt, hogy én esek el. Mégis én öltem. A fájdalomban pedig nincsen részvét.
Súlyos ködfátyolként peregtek el mellettem az itt töltött éveim, miközben mégis kaptam egy új esélyt. Úgy tűnt odafenn még Istennek is, már ha létezett volt egy sajátos humorérzéke. Lett családom, megtaláltam a kibaszott helyemet ezen a nyomorult világon. Elliot mellett teljes lehettem, és a családom tagjai is képesek voltak végre megtalálni a boldogságukat. És folyt tovább az élet, bármenynire is vált szúróssá néha a lélegzés. Megértettem a helyem a világban.
Annyi minden változott, de néha, ahogy mondtam voltak, amik nem. És ez akkor is az arcomba mászott, amikor megpillantottam Lolát a kirakat üvegén keresztül. Felsóhajtottam, eldobtam a cigot és megindultam befelé. Valahogy a keresztemmé vált, hogy én segítsek ki mindenkit a szarból. És ezt Benjamin kezdte. Mert folyton bajba keveredett, vagy verekedni kezdett a hülye nagy indulatai meg a fene jó szíve miatt. Elliotot is meg kellett mentenem párszor. Az öcsémet is, aki mémg most is önveszélyes volt néha. És, hogy folytatódjon a kör... Jöhettek a gyerekeink.
Megálltam Lola előtt, és végig mertem a lányt.
- Aiden.
Látszott rajta, hogy igyekezett nem pánikba esni, de én még most is kurvajól tudtam olvasni az emberekben. De félt, láttam a szemében, és a hangjában is. És ebben a helyzetben ki nem szart volna be? Az olyan tapasztalt és tökéletes zsenik, mint én, nem. Nyilván. De Lola minden volt, csak nem tapasztalt. Én mindenesetre sugároztam felé azt a féle nyugalmat, ami mindig is a specialitásom volt. És nem érezhette azt, hogy én nem tartottam kézben a helyetet. A gyerekek a felnőttekre támaszkodtak, és ha az a bizonyos megingathatatlan erő is meginogni látszott bennük, akkor az csak olaj lett volna a tűzre. Apám nyugalma azonban én bennem élt tovább. Akkor is, amikor felénk lépett az eladó. Elragadó mosolyt villantottam felé, ahogy az ujjaimban megforgattam a pálcát és úgy álltam, hogy kitakarjam Lolát.
- Jó napot, kedveském, segíthetek valamiben?
- Ó, azt megköszönném. Két dolog miatt vagyok itt. Először is, le akartam magamnak lebegtetni azt a szépséget - böktem a polcra a fejünk felé. - Kevés helyen van meg Escobar Valgeris összes versét tartalmazó műve. Felkeltette az érdeklődésemet. Tudja, rajongok az irodalomért, és kevés varázslótól maradtak fent írások a boszorkányüldözés idejéből - magyaráztam pazar sítlusban és a nőn láttam, hogy már rég megvettem magamnak.
- Ó hát, csak bátran kedveském - magyarázta és én meg intettem a pálcámmal, hogy a könyv leereszkedjen felénk, majd mikor a nő a kezébe kapta, gyorsan megpróbálkoztam egy bűbájjal Lola felé is.
- És az Így szólott Zarathustra első kiadását is meg szeretném vásárolni - tettem hozzá, miközben gyorsan hátralestem Lola felé, hogy ki tudott e valamennyire szabadulni - Megnézné kérem, hogy itt fellelhető-e? - adtam az ártatlant és megint elvigyorodtam. Persze, tudtam, hogy itt volt, de azt akartam, hogy elmenjen, és végre foglakozhassak Lolával.

to Aiden

 


flaws and all

Furcsa a gondolat, hogy férfiak vigyáznak rám. Mármint, volt már erre példa, de azok vagy pénzt kaptak érte, hogy biztonsági őrösködjenek körülöttem, amíg forgatáson vagy fotózáson illegek-billegek (vagyonokat érő ruhákban, de biztos rám vigyáztak, aki egyébként fél pennys kiflin és vizen élt), vagy anyámmal kavartak, és ez volt az ára, hogy engem pesztráljanak. Hát, vannak nála olcsóbb nők is, na mindegy. De Aiden és Elliot más volt. Ők olyan… Nem tudom. Apásak?
Aiden nyugalmába tényleg szinte kapaszkodni lehet. Elbírja a vállán az én komiszságomat is. Erős válla van, még jó is ezért, merg azért is, mert kitakar vele. Hallgatom a könyválványhoz kötöződve, ahogy lerázza a nénit. Nem tudom, tényleg azért a könyvért jött-e, amit emleget, de annyira hitelesen adja elő, hogy nem tudom érte nem cikisen csillogó, nagy szemekkel nézni. Engem is megvesz kilóra, a nő meg pláne, szerintem még be is csomagolja a könyveket, mire újra előkerül. Csak akkor jövök rá, hogy közben nekem dolgom lett volna, mikor találkozik a tekintetünk, ahoyg hátrasandít. Azért csak meresztem tovább a rajongó kiskutyaszemeimet, amik kicsit mandula vágásóak ugyan, de legalább tudom, hogy ez Elliotot is sokszor kihúzza a necces szitukból.
- Persze, kedveském, egy pillanat, sé jövök is vele! Vagy még gyorsabban!
Ez a szerencsétlen meg azt hitte, Aiden majd örül neki, hogy siet. Na jó, biztos elő tudja adni, de ahogy a néni eltűnik, én elkezdek mocorogni. Én mondjuk nem szabadulok ki ettől, de a táskám leesik a vállamról, és kiborul belőle az a csodás, aranyozott könyvremek, amiért nem óhajtok fizetni. Odakapom a fejem, rábámulok, aztán ugyanazzal a kikerekedett szemekkel Aidenre is.
- Ha nem mondod el senkinek, én se mondom el Elliotnak, hogy a néni totál beléd van zúgva.
Jó, tudom, hogy jelen helyzetemben elég nevetséges egyezkedni, de azért ő is érezheti, hogy csak a büszkeségem próbálom menteni. Legalábba  csicsa láncok kicsit lazulnak attól, hogy nincs már a birtokomban a bűntény tárgya, úgyhogy próbálok kiszabadulni, de hát egyedül azért nem megy. Lehet, a láncot is ellopom. Meg az egész rohadt könyvállványt is, ha nem lenne kétszer akkora, mint én. Vagy Aiden vajon felkapja az egészet velem együtt, aztán a hátán cipelve kiront a boltból? Az üvegkirakaton át. Tök menő lenne, de lehet, nem ezt tervezi…

[2003. szeptember 10.outfit >><< blinding lightsAz emberek könnyen összetévesztik a zavarosban halászó embert azzal, aki a mélyből merít.]

2003. szeptember 10.
outfit >><< blinding lights

Az emberek könnyen összetévesztik a zavarosban halászó embert azzal, aki a mélyből merít.

Tökéletesen eladtam magamat, persze, ki tudott volna ellenállni Aiden James Frasernek? A boltos nőn látszott, hogy lekenyereztem, teljesen levettem a lábáról, na meg persze ismerhetett is, hiszen régen is sokat hártam ide. A zsebpénzemet nem költöttem el baromságokra, mint az öcsém, hanem értékes dolgokat vettem rajta, és művelődtem. Ezért voltam nála sokkal okosabb és sokkal szebb is, persze. Bájos vigyorral néztem, ahogy a nő arca szinte tündökölni kezdett. Tudtam én a szavakkal bánni, és ezért rendlívül büszke is voltam magamra.
- Persze, kedveském, egy pillanat, és jövök is vele! Vagy még gyorsabban! - magyarázta a nő, biztos tovább akarta inni a szavaimat, én meg csak elvigyorodtam és lenyűgöző mozdulattal a hajamba túrtam a szabad kezemmel.
- Ugyan, miattam nem kell sietnie - jegyeztem meg.
Láttam, ahogy a nőt elnyelte a rajtár, meg a csomagolópapírok, reméltem, hogy legalább az szeszélyes lesz, és visszatartja egy kicsit a rohanásban. Ekkor fordultam vissza Lola felé, és pont ahogy ráemeltem a felemás színű tekintetemet, amikor Lola táskája lecsúszott a földre és kiköpte magából az egyik könyvet. Egy könyvet. Aranyban. Ez akár egy Klimt festménycím is lehetne. Hallottam, ahogy Lola ficánkolt, a lánc is kezdett engedni, én pedig egy néma Finite varázslattal is igyekeztem a szorult helyzeten segíteni neki. 
- Ha nem mondod el senkinek, én se mondom el Elliotnak, hogy a néni totál beléd van zúgva - próbálkozott be Lola, miközben a kiesett könyvet igyekeztem a helyére lebegtetni, mert egyelőre jófiú voltam. Egyelőre. De a könyvön látszott, hogy menni akart. Olyan jól érezte magát Lola táskájában. Na, nem mintha ezek után megérdemelte volna.
- Ó, én nem mondom el senkinek, Lola. Viszont lesz egy kis elbezsélgetnivalónk - hümmögtem komoran, miközben a bűbáj hatására lezörgött Loláról a lánc, és halkan elterült a földön. Végimértem az immáron szabaddá vált lányon, és nem szóltam semmit. Felesleges lett volna olyan kliséket durrogtatnom, mint amiket mondanom kellene. Na meg persze, visszacsámpázott a nő is, így gyorsan felé frodultam aki kíváncsian bámult a lányra, mintha most esett volna be. Nekem pedig átnyújtotta a szatyrot.
- Meg is vagyunk, Mr. Fraser, már hiányzott a boltunkból - mondta, és feljebb tolta a szemübvegét az orrán, és méregette Lolát.
- Részemről az öröm, kedves hölgyem. Ő velem van a lányom - jelentettem ki, mintha tényleg az én gyerekem lett volna. De annak éreztem, és felelősséggel tartoztam iránta. Megindultam a pult felé és biccentettem Lolának, hogy kövessen. Talán ijesztőnek találhatta a szűkszavúságomat, mintha csak vihar előtti csönd lett volna.Miután fizettünk kint megálltam a kirakat előtt, amiben ott ücsörgött a sziporkázó könyv, amit Lola szeretett volna.
- Na, legközelebb vedd el ügyesebben, és a mi titkunk marad - pillantottam rá és a szemébe néztem. - Nem védhetlek meg folyton, lesz olyan, amikor csak saját magadra számíthatsz. A felelőtlenség, meg nem csak a lopásban luxus, hanem az életben is. Ha nem akarsz ennél keményebb leckét kapni, akkor most megtanulod, hogy hol hibáztál, és mit csinálj másképpen - magyaráztam, majd előhúztam egy könyvet a kabátom mögül.  Valami boszorkány sminktörténelem volt, sok-sok tippel meg mindenfélével. Nem volt egy tinimagazin, de azért mégis csak az jutott eszembe, hogy örülne neki, így gyorsan és profin el is loptam. Nem volt kedvem minden miatt fizetni. Büntetés helyett loptam a gyereknek egy könyvet, jó taktika.