Madam Puddifoot kávézója

Egy kávéház, melyet főképp a szerelmespárok látogatnak előszeretettel. Be kell vallani, hogy mást már eleve az ízléstelen dekoráció távoltartana... Pontosan ezért többnyire kétszemélyes asztalok találhatóak a rózsaszín, túlcicomázott helységben, de hátul, egy eldugottabb szakaszon többszemélyes asztalokkal is találkozhatunk.
A hely a diákok roxmortsi látogatásai alkalmával zsúfolásig megtelnek, még annak ellenére is, hogy olykor felreppen a pletyka, itt bizony szerelmi bájitalt rejtenek az italokba. Persze lehet, hogy a rózsaszín pompa éppen ezért nem zavar senkit sem...  

[ღ talált darabok ღ]

ღ ruci ღ

ღ talált darabok ღ

J a s p e r

(2002. február 16.)

ღ Iridescent ღ

Az ég tiszta, a levegő szinte ijesztően tavaszias. Kifújom a levegőt ahogy körebbóklászok a kissé kihalt délelőtti Roxmorts utcáin. És gondolkozom. Mert nem tudom hol rontottam el. Lehet csak minden ember tényleg céllal születik, hogy valami olyasmibe tenyereljen és sértsen meg másokat, amikor nem akarja. Lehet csak rosszul mondtam valamit, rosszul néztem, de ő ijesztő volt én meg megijedtem. És félek a közelébe lenni, és meghalok a szégyentől, hogy ezt teszem vele, hogy ennyire képes vagyok kiszeretni valakiből és tudom hogy ezzel fájdalmat okozok neki. És ez a tudat gyötör. Mert gyűlölöm, a fájdalom rossz, szétmar belül, beteggé tesz, főleg ha az egy szeretted teszi. Én én bántottam Teddyt. Ettől pedig sírni támad kedvem. Averyt is bántottam? Mirát is? És csak elhsizem, hogy jót teszek az emberekkel, azzal, hogy segíteni akarok? Vagy inkább zárkózzam be egy szobába, egy egészen picibe, hogy ott tengessem életem hátralévő napjait? Én szeretem az emmbereket, de közben az idő elteltével valaki megsérül.
Nem értem. Nem értem mniért van ez. Talán gyenge vagyok. És szánalmas. Szánalmasan gyenge. Beleharapok a számba, nem, nem sírok nem vagyok kisgyerek.... pedig de az vagyok, egy cseszett tizennyolc éves gyerek, aki fel se fogja a kamaszdolagit, aki még nem akar elmenni egyetemre, aki képtelen még felnőttként látni a világot pedig oly sokan elvárják már ezt. Kikészít, kikészít, hogy felnőttnek kéne lennem, mégsem tudom, mégis kicsúsznak a kezeim közzül a barátságok, a szerelmek... a család.
Megtorpanok, kezemmel az arcomat paskolom, hátha valami életet varázsolok magamba, de csak az ütés csíp, életnek nyoma sincsen, és én még midnig fájok. Belül.
És annyira sajnálom.Tényleg szörnyű ember vagyok.
És ez a sajnálom mindekinek szól, akit szeretk. Vagy szerettem.
Most nem is érzem hogy képes lennék szeretni.
- Én örökre lemondok a szerelemről! - dobbantok egy nagyot és indulatosan belebámulok az előttem kúszó útra. Vannak körülöttem, egészen biztos vagyok benne. De nem zavar, úgyis csak egy flúgos lány leszek aki mident elszúr. Bármit is csináljon.
Meg akarom ölelni Tarzant. Ahogy a félig latyakos utat nézem a cipőm orra előtt, nem is értem mit keresek itt. Menekültem, ahogy mindig. A veszekedések elől. Minden elől. De nincs hova futnom. Sehova sincs hova futnom.
Aztán inkább megfordulok, hogy hősies visszavonulót fújjak a társadalom elől, amint beleüttközöm valakibe.
- Jaj izé. Bocsánat... már itt se vagyok - dünnyögöm magam elé.

[elvesztett darabok]

elvesztett darabok

2002. február 16.
Sophie
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Minden végtelenül törékeny s mikor megsemmisül nem marad utána más, mint csend. Végtelen csend, amit az ember nem akart érzékelni, mégis kénytelen elviselni. Engedtem, hogy ez a furcsa valami rám telepedjen, elvegye az életkedvemet is. Nem lepett meg, hogy nem jött össze ez sem, hogy Cassen is csak egy volt a sok lány közül, akik valaha megfordultak az életemben. Már megszoktam, mondhatni és nem is számítottam arra, hogy valaha más lesz, jobb lesz. Lényegében pár napja történt az egész, valamikor a palacsintás rendezvény környékén. Nem tartottam számon a napokat és nem igazán számítottak azok a bizonyos számok.
Talán nem is volt túl jó ötlet Roxmortsba jönnöm ezek után. A legkevésbé sem vágytam, hogy összefussak vele az utcán... csakhogy máshol nem lehetett kapni azt a bájitalalapanyagot, amire éppen szükségem volt. Így hát, kénytelen voltam legyűrni a keserűséget, ami a helyzettel kapcsolatban éreztem és egész egyszerűen megindultam a falucska felé. Nem gondolkodtam, csak dohányoztam, bámultam a kavargó diáksereget fel-felfedezve egy-egy ismerős arcot. Nem integettem senkinek, egész egyszerűen csak oldalra pillanatottam, mintha nem látnám őket.
A patikában gyorsan végeztem. Az lehetett a legkevésbé népszerű bolt a faluban, hiszen nem csillogó kacatokat és még csak nem is édességet lehetett vásárolni, ami ugyebár a diákság pénztárcájának egyértelmű áldozata volt. Engem ezek sosem vonzottak, cigit vásárolni jártam ki vagy éppen inni valamit, ha nem éppen az egyéjszakás kalandjaimat készítettem elő egy erőltetett randi keretében.
Rég volt. Elmúlt. Cseppet sem bántam, hogy magam mögött hagytam a Roxfortos éveket. Ebben csak tovább erősített, mikor kilépve a patika ajtaján szószerint úgy kellett átfúrnom magam egy sereg diákon, ám ahelyett, hogy a Három Seprűhöz jutottam volna, teljesen más irányba keveredtem el. Valahova Puddifoot környékére... ami bár kihaltabbnak látszott, közel sem volt a prioritásaim között. Onnan nem akartam kandallóval távozni. Mégis csak mindent átitatott a kétséges szerelmi mágia.
Nem figyeltem az embereket... nem csoda, hogy a vörös hajkoronyát is csak akkor szúrtam ki, mikor belém ütközött a tulajdonosa. Az illat ismerős volt, ahogyan a mozdulatsor is, ami hozzá kapcsolódott. Úgy tűnt mindjárt el is esik, így megtartottam.
- Sophie! - Szökött ki a számon meglepve. Igaz, inkább vele fussak össze, mint Cassennel.
- Jaj izé. Bocsánat... már itt se vagyok - mondta, mint aki fel sem ismer. Talán nem is ismert meg... mert mondjuk ezeréve nem találkoztunk. Utoljára nyáron, azon az esküvőbálvalamin, amit nem is igazán tudtam hová tenni. De talán Sophie sem... bár ő túl kedves volt, hogy menekülőre fogja, mint mondjuk én. Nem is értettem, hogy a fenébe jött össze Teddy Jonesszal. Az a srác minden volt, csak normális nem. Egyszerre a szemem előtt törte be valakinek az orrát. Sosem felejtem el.
- Jól vagy... ? - tettem fel a kérdést, de egy nagyobb tömeg éppen arra felé haladt. Az egyik srác könyökkel meglökött, így Sophie-val együtt szószerint beestem a rózsaszín, cukorkaillatú kávézóba. Éppen csak annyi lélekjelenlétem volt, hogy ne terüljünk el mindketten a padlón.
- Drágáim! - visított fel egy pincérnő, amint meglátott minket. - Hát van itt egy éppen nektek való kisasztal! - Meg sem tudtam szólalni, már tuszkolt minket oda. S mire észbe kaptam, ott ültünk a kerek valami mellett. Középen egy szál rózsa, meg egy illatgyertya várakozott.
- Öh... kérsz valamit? - kérdeztem Sophie-tól, miközben a terítőn nyomtam el a csikket. A pincérnő még csak nem is fintorgott... ugyanaz az irritáló műmosoly ült rajta, ami korábban. - Nekem egy kávé lesz, bájitalmentes.

[ღ talált darabok ღ]

ღ ruci ღ

ღ talált darabok ღ

J a s p e r

(2002. február 16.)

ღ Iridescent ღ

A szél halkan süvít, a finom hószemeket felkavarja előttem, és én nagyokat pislogva bámulom a tömegeket, ahogy izgatottan szelik át az utakat, belemrülve a boldog kamaszévekbe. Annyi minden megváltozott az elmúlt évek alatt, annyi mindenkinek az elvesztését kellett feldolgoznom, és néha tényleg kezdtem azt érezni, hogy begolyózom. Mármint, Balthasar előtt nem sok barátom volt, ő tartotta bennem a lelket, aztán hogy ő nem volt hihetetlenül magányos és elkeseredett voltam. Vicces belegondolni, hogy én is lázadoztam, hogy makacskodtam, és csak azért sem vettem fel teljesen az egyenruhát, hogy nem szerettem varázsolni. Aztán kezdtem megváltozni, talán mert olyan barátokra találtam, akik miatt tényleg jól akartam lenni. De lassan úgy éreztem, hogy minden barátom eltűnik az életemből, vagy így, vagy úgy. Ez pedig szomorú.
Anyára meg aztán végképpen nem akartam gondolni. Így is elég megterhelő volt leírni egy levélre annak a hosszú nevű nagyanyám szerűségnek azt, hogy már nem él. Na jó, térj vissza a jelenbe Sophie.
Ezt a jelenbe visszatérést meg semmi sem segítette elő jobban, mint hogy beleüttközzem valakibe. Veszélyes a lelkes diáksereg így az édességboltok környékén. Először nem nagyon fogom fel hova is üttközöm, meg miért, meg kibe, vagy mibe, csak szédülten pislogok magam elé, és a sajgó orromat dörzsölöm meg.
- Sophie! - szólal meg egy ismerős hang én pedig felhunyorgom rá, hogy aztán meglepetten kikerekedjen a szemem.
- Jasper! - mondom én is. - Nem is tudtam, hogy te itt... Micsoda véletlen, hogy itt találkozunk - motyogom meglepődve, miközben igyekszem magam anynira összeszedni, hogy valami normális vidámságot mutassak. Rég nem láttam, és igazából belegondolva nem is nagyon tudtam mostanában róluk sokat. Averyvel kissé elszakadtunk egymástól a tanulás miatt. Fura volt. És szomorú.
- Jól vagy... ? - kérdezi, mire hevesen bólogatok, és egyelőre észre sem veszem a vestélyesen közeledő tömeget, ami Jasper mögött gyűlekezik, mint valami vészjósló embertömeg felő. Vagy biomassza. Vagy felhősbiomassza.
- Één? Őő persze! - vágtam rá hirtelen és nagyon meggyőzően pislogok rá. Mármint azt hiszem, de szerintem még mindig szerencsétlenül nézek ki. Meg amúgy Jasper is. Olyan máshogy fest, Avery nélkül. Valahogy morcosabb. - És te? Mi van veled és Aaaaaaaaavvvvv - kérdezném, de a tömeg ekkor talál el minket én meg sodródok, mint akit felkap a szellő, be valami ajtón, valami nagyon rémisztően romantikus helyre, és csak azért nem csókolom nyakon a padlót, mert Jasper megtart, megint.
- Na jó, ez ijesztő volt - szögezem le, és nagyon sóhajtva beletúrok a hajamba. Ezt követően valami ijesztően vigyorgó néni becibál minket még ennél is jobban, és azt realizálom hogy egy rózsás asztalnál ülök Jasper Flynnel. A sorsnak aztán tényleg beteges homor érzéke van...
- Forrócsokit kérek, ami mindenmentes - Biztos ami bztos. Benjaminról voltak pletykák, amint teljesen megőrült egy bájitalos löttytől, én meg ezt inkább el szeretném kerülni... Aztán sóhajtok egyet, majd ahogy a para néni arrébb billeg Jasper felé pillatok.
- Nossss. Hát, hm. Szóval hogy vagy? - kérdem óvatosan. Közben meg azon imátkozom, hogy ne jelenljen meg sem Teddy, sem Avery, se egy közös ismerős sem, mert ezt sehogy sem tudnám kimagyarázni. Remek SOphie, beszélgessünk úgy, mint egy retardált. - Mi jót csinálsz ebben a csodás városban? Gondolom nem az édesség készleteid akarod feltölteni - kérdezem, és mérhetetlen zavaromban inkább csak a terítő rotjait birizgálom, és óvatosan Jasper felé pillantok. Mégis csak Avery Jasperéről van szó, ez meg már alapból zavarba ejt.

[elvesztett darabok]

elvesztett darabok

2002. február 16.
Sophie
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Valahogy örütlem, hogy pont annál a kérdésnél csapodott belénk valaki... valakik. Hallottam még az A betűvel kezdődő nevet felsejleni Sophie ajkai között, de az igazat megvallva, ha valamit nem akartam, hát azt, hogy ténylegesen elhangozzon. Nem igazán fájópont volt már, inkább olyan furcsán elfogadott. Csak a csend volt és az üresség. Nem bántam, hogy így alakult, már-már hozzászoktam a tényhez, hogy nem marad meg mellettem senki. Kamasz még végül is... túl fiatal ahhoz, hogy bármit is komolyan tervezzünk. Ez pedig rám is igaz volt, hiába álmodoztam annyit arról, hogy majd együtt élünk, ha ő is elvégzi a Roxfortot.
- Na jó, ez ijesztő volt - mondta Sophie, ahogy beletúrt a hajába.
Lassan bólintottam. Igaza volt, bár az ijesztőt nem egészen ugyanarra értettük. Engem nem rázott volna meg, ha éppen akkorát taknyolok, hogy még a kabátom is mocskos lesz. Nem. Az volt ijesztő, ahova kerültünk. A rózsaszín falak túl élénkek voltak, akárcsak a csipkés terítők, a rajtuk megülő giccses asztaldíszekkel. Már ennyi is elég volt, hogy teljesen felkavarja a szépérzékemet, na meg emlékeztessen pár olyan randira, amit nem kellett volna nagyon bevállalnom. Molly Thompsonnal volt a legemlékezetesebb, aki végig bőgte az egészet... utána pedig nem sok kedvem volt megdönteni.
Csendesen tűrtem, hogy szószerint leerőszakoljon a pincérnő az egyik asztal mellé. Nem zavart, hogy egy párnak hitt minket... végül is, kit érdekel? Egyedülálló voltam, Sophie meg Jonsszal járt, aki hagyta egyedül sétálni Roxmortsban. Ez sem normális az már biztos. Én minden pillanatot megragadtam volna, hogy a barátnőmmel lehessek. Így tettem Cassennel is. Már nem is tudom igazán, hol siklottak félre közöttünk a dolgok, de az biztos, hogy a terveink egész egyszerűen nem találkoztak. Talán jobb is lesz neki, ha szépen tovább lép rajtam.
- Forrócsokit kérek, ami mindenmentes - válaszolta Sophie a kérdésemre. A pincérnő ugyanazzal a gusztustalan, széles mosollyal jegyezte fel a rendelést, amivel idetuszkolt minket. Most nem bántam volna, ha nem vág ilyen képet... mert komolyan, még kedvem is támadt megütni. Túl komor voltam most ehhez a cukormázhoz. Ha más nem, egy morgós beszólást szívesen adtam volna neki, de nem tettem... persze csak azért, mert időközben eltáncikált az asztalünk közeléből.
- Remélem tényleg nem tesznek bele semmit... - sóhajtottam fel, ahogy visszavándorolt a tekintetem a távolodó nőről Sophie kék szemeire.  Nem tudtam elmosolyodni, hiába volt olyan furcsán abszurd ez a jelenet. Kellett még egy pillanat, hogy megnyugodjak a társaságában.
- Nossss. Hát, hm. Szóval hogy vagy? - kérdezte. Az az érzésem támadt, hogy Avery nem avatta be a kettőnkt dolgába... mármint a szakításba. Tény, hogy csak pár napja volt, én sem szívesen beszéltem róla. Még a barátaimnak sem... bár az egyetlen barátszerűségem Fraser volt, aki szintén marhára felszívódott. - Mi jót csinálsz ebben a csodás városban? Gondolom nem az édesség készleteid akarod feltölteni.
Nyeltem egyet. Nem hittem volna, hogy majd nekem kell bejelenteni: bocs, Sophie, szarul vagyok, mert szakítottam a barátnőddel. Nem. Ez nem volt Jasper Flynnes, ahogy a szomorúság sem, amit éreztem. Régen csak félrepöccintettem volna annyival a dolgot, hogy ez is megvolt. Most meg alig találom a helyemet a világban.
- Nem is tudom... - piszkáltam meg az asztal közepén pihenő virággal teli vázát. A rózsafeje kicsit belemozdult, egy vörös szirom le is hullott a csipkés terítőre. Volt valami szánalmas nyálas még ebben a jelenetben is... engem még is elszomorított. - Szakítottunk Cassennel. - Tettem hozzá, letépve azt a bizonyos ragtapaszt. Aztán még egyet nyeltem, erőlködve. Nem akartam többet beszélni róla ennél már. - Hát így alakult meg minden. Szóval ez van. - Tettem hozzá, sőt elhadartam magmatól szokatlan módon.
Csak az szakított meg a téma foyltatásában, hogy megjelent a pincérnő a rendelt dolgokkal. Valószínűleg Sophie-t, amúgy sem érdekelték volna a félmondataim arról, hogy hát ez van, minden rendben, nem lesz már rosszabb. Szóval az összes klisét felsoroltam volna, amiből nem derülnek ki okok. Valójában nem is voltak, csak megtörtént az egész.
- Köszönjünk. - Húztam magam elé a kávémat, majd amikor a nő távozott, akkor szólaltam meg újra: - És veled mi a helyzet, Sophie? Rég láttalak.

[ღ talált darabok ღ]

ღ ruci ღ

ღ talált darabok ღ

J a s p e r

(2002. február 16.)

ღ Iridescent ღ

Róóóózsaszííín. Minden róózsaszííín. És a pincérnéni fejére mázolt rémisztő vicsor valahogy olyan betegesen abszurd kép most a szemem előtt, mintha valami elfuserált reklámba kerültem volna, ahol mindeki vigyorog. Ez pedig para. A hely para, az, hogy Avery barátjával vagyok itt még parább. Remélem nem fig ez a néni elkezdeni énekelni, meg táncolni, mert akkor én tényleg sírva fakadok, és elásom magam a föld alá. Bárhol is legyen jelen esetben a bolyhos rózsazszín szőnyeg alatt...
Igazából ez a hely még nekem is túl sok. Mármint értem én, hogy a szerelem ilyen rózsazsín tud lenni, meg hogy milyen romantikus a rózsás asztaloknál ülni, de elképesztően tömény ez ahely, és a párok, ahogy egyes asztalokon hangosan cuppognak... Jó ég. Őszintén remélem én halk voltam csókolózás közben, mert ez így nagyon-nagyon ciki. És jelen esetben kissé idegesítő is. Tehetetlenül sodródom közben Jasper és a fura nő után, hogy aztán egy fura, rózsazsín lábú cspketerítős asztalnál landoljak.
Szóval, igen lazán Sophie, végül is túl vagy egy szíkatáson és a szerelmesek fészkében készülsz szürcsölgetni valami - remélhetőleg - bájitalmentes forrócsokit, Jasperrel, aki a legjobb barátnőd pasija. Tök normális dolog nem? Amúgy sem fogom én végsó kétségbeesésemben rávetni magam. Jóég, még a gondolatától is kiráz a hideg. Nem, nem tök normális baráti csevej ez. Amúgy sem akarok semmi romantikus akármit az életem elkövetkezendő 70 évébben. Minek, úgyis csak fájdalmat és szenvedést okozok. Én vagyok Voldemort lányverziója, a párkapocsolatok örökös tönkretevője. Hmm, micsoda titulus.
Rápillantok Jasperre, és ahogy összeakad a tekintetünk, határozottan látom rajta, hogy nem a legvidámabb. Mármint még a szokásosnál is morcosabb. Nem mintha annyira ismerném, de azért legutóbb azon az esküvőn sem volt ennyire... Elveszett, pedig ott is látszott rajta, hogy inkább menekülőre fogná. Én sem értettem mit keresek ott, és még Teddy sem volt velem. Mindegy, az már a múlt, minden a múlt, ami valaha Teddyvel történt. Pedig tényleg elhittem, hogy együtt lakhatunk, és maradunk az egyetemen is. A kamaszéveknek ennyire muszáj fájniuk, de komolyan? Vagy csak én vagyok a szálka ebben az egészben.
- Remélem tényleg nem tesznek bele semmit... -  dünynögi Jasper, miután olyan tekintettel követi a nőt, mint aki mindjárt hozzádob valami kellemetlen és nehéz tárgyat.
- Na igen, azt én is remélem - helyeselel bólogatva.
Már akkor sejtenem kellett volna, hogy hülye és ostoba kérdést teszek fel, amikor betértünk ide. Jasper tényleg rossz hangulatban van, és én bele sem gondoltam... pedig lehet tök egyértelmű lenne, de én csak ostoba vagyok, és nem figyelek a jelekre. Szóval ahogy a kérdésem után elkezi pöckölni a vázát, még jobban belefacsarodik a szívem. Oké, meg akarom ölelni... Deeeee. Neem. Mármint hogy nézne már ki?
- Nem is tudom... Szakítottunk Cassennel. Hát így alakult meg minden. Szóval ez van.
- Óóóóóó - kerekedik ki a szemem. Hát erről aztán tényleg semmit sem tudtam. - Hát én nem is tudom, mit mondjak... öhm... - Oké, Sophie, hápogj úgy, mint egy hal. Fogadjunk úgy is nézel ki, mint egy sügér. Gyerünk szedd már össze magad. - Én annyira sajnálom - motyogom szomorúan. De igazából tudom, hogy ez nem sokat vígasztalja. - A lányoknlá segíteni szokott egy ölelés... nem tudom nálatok ez hogy megy... de ha szeretnéd, vállba boxolhatlak, hogy izé... túl leszel rajta haver - mélyítem el a hangom a végén. De amúgy tényleg nem tudom mit csináljak, mit kéne mondanom. Lehet, hogy semmit? Igen, Sophie, fogd be. - Én tudom milyen érzés ez - teszem hozzá, mert valljuk be, ott volt Nolan, persze az még el se kezdődött, aztán jött Mira, és bár én mondtam ki a végszót, fájt. Fájt, hogy fáj neki. És Teddy. Teddy most is nagyon-nagyon fáj. És szegény AVery meg szegény Jasper. Másokat midnig is jobban sajnáltam, mint magamat és azért hozzám közel álló személyekről van szó.
Közben elém kerül a forrócsoki, én meg inkább beleiszom, nehogy valami ostobaságot mondjak.
- És veled mi a helyzet, Sophie? Rég láttalak - teszi fel a kérdést, én meg leszívesebben egyből rávágnám, hogy nem akarok soha de soha többet szerelmes lenni, mert mindenkinek csak fájdalmat okozok. De inkább megkímélem ettől az elveszett csajos lelki rinyálástól.
- Én igazábóól... Teddyvel szíkatottam... Szóóóval. Hát igen - dünnyögöm körülbelül olyan hangulatban, ahogy az előbb Jasper is. - Éljen a szingli lét, nem? Függetlenség, szabadság, satöbbi - magyarázom, csak hogy ne legyen már siralomházba illő a szövegelésem. - Egyébként minden tök jó! - bólogatok hevesen. Nem akarom rányomni Jasperre a depimet.
A követklező pillanatban pedig kipukkan valami a fejünk felett és nyálas szív alakú konfettik szóródnak ránk. Remek. remek, erre van szükségünk.
- Elég groteszk ez a szituációnk szempontjából nem? - kérdezem, és a fejünkre hulló izéket nézem, amikből pár szánalmasan beleolvad a forrócsokimba. - Na jóó, szerinted ez ehető? Vagy valami bájizé és begolyózunk tőle? - bámulom a csészém, aztán kérdőn Jasperre pillantok.

[elvesztett darabok]

elvesztett darabok

2002. február 16.
Sophie
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Ötletem sem volt, hogy keveredtem ennyire furcsa helyzetbe. Beülni Madam Puddifoot kávézójába és arról beszélgetni az exem barátnőjével, hogy hát szakítottunk enyhén szürreális benyomást keltett. Mármint önmagában az is, hogy neki nem mondta el a dolgot… éppen Cassen, aki állandóan fecseg. Nem olyan típusnak ismertem meg, aki mindenkitől elvágja magát, csak azért, mert valami rossz történt vele. S valószínűleg a szakításunk nem is legszörnyűbb dolog volt, amit valaha átélt.
Láttam, ahogy kikerekednek Sophie szemei az információtól. Na igen, talán az elmúlt időszakban azt a benyomást keltettük, hogy mi vagyunk az álompár. De akárhogy is nézzük, túlságosan is fiatalok voltunk ehhez, csak egy iskolás szerelem volt, semmi több. Ez pedig egy idő után képes jelentéktelenné válni, ha csak az ember nem vállal túl fiatalon gyereket. Ez azonban nem volt opció számunkra… még előttünk állt az egész akadémia, a munkakeresés, az életünk megkezdése. Meglehet, jobb is lesz ez külön.
– Hát én nem is tudom, mit mondjak... öhm... – Remek. Még Sophie-t is zavarba hoztam, peidg nagyon, nagyon nem akartam. Kedves volt, nem érdemelte meg, de nem vágtam inkább a szavaiba, abban a reményben, hogy esetleg elkezd másról csevegni. – Én annyira sajnálom. – Válasz helyett, megráztam a fejemet. Nem akartam, hogy sajnáljon. – A lányoknlá segíteni szokott egy ölelés... nem tudom nálatok ez hogy megy... de ha szeretnéd, vállba boxolhatlak, hogy izé... túl leszel rajta haver. Én tudom milyen érzés ez.
– Azt hiszem… én is inkább maradok az ölelésnél. – Mosolyodtam el az aranyos kis hülyeségein. Nem tudtam, hogy ilyen dolgokat vált ki belőle a zavarodottság, de meglepően jól állt neki.
Belekortyoltam a kávémba. Az kellően keserű volt, hogy levakarja a mosolyt a képemről. Talán csak utánoztam Sophie-t, ahogy a forrócsokiból vett magához egy keveset. Volt meleg – határozottan bájitalmentes – italokban valami megnyugtató, ahogy átjárták az ember testét.
–  Én igazábóól... Teddyvel szíkatottam... Szóóóval. Hát igen. – Dünnyögte. Nem tudom miért, de előre nyúltam, hogy megszorítsam egy pillanatra az ujjait. Nem volt kedvem ugyanis felkelni és megölelni, habár előzőleg célozgatott rá, hogy a lányok annak örülnek. – Éljen a szingli lét, nem? Függetlenség, szabadság, satöbbi – magyarázta. – Egyébként minden tök jó!
Visszahúztam a kezemet. Ujjaim finoman melengették ismét magukat a csésze körül. Jól esett ez a kinti hideg után.
– Jones egy igazi barom. Üssem meg? – kérdeztem, bár tudtam, sosem lennék képes verekedni. Ebben nem voltam jó, féltem, hogy megütik az arcomat s a párbajozás is ugyanilyen volt. Mindig csak menekültem és védekeztem. Valószínűleg ezért sem aurornak készültem. Nem voltam egy nagy harcos különösebben és az SVK sem tartozott kifejezetten az erősségeim közé.
– Elég groteszk ez a szituációnk szempontjából nem? – kérdezte. Ekkor vettem észre, hogy fejünkre szívalakú komfettik hullottak a fejünkre. Az egyik éppen Sophie forrócsokijába hullott és  – Na jóó, szerinted ez ehető? Vagy valami bájizé és begolyózunk tőle?
Elhúztam a számat, kellemetlen kis mosolyra húzódott. Nem. Nem hittem benne, hogy ezen a helyen bármi is ártatlan lehet, ráadásul az én kávém is kapott a szívkomfettikből bőven eddigre. Hát ha valamilyen hangulatban biztosan nem voltam, akkor az a romantikus. Ez az egész kezdett gusztustalanul nyálassá válni.
– Nem hinném. Itt minden átvan itatva bájitallal. – Sóhajtottam gondterhelten a kávémra pillantva. – Azt hiszem, tönkre tenné a kávézó hírnevét, ha nem kéz a kézben távoznánk.

[ღ talált darabok ღ]

ღ ruci ღ

ღ talált darabok ღ

J a s p e r

(2002. február 16.)

ღ Iridescent ღ

Zavarban vagyok, már csak azért is, mert néha tényleg muszáj Jasperre néznem. Úgy értem, nem kéne teljesen degeneráltan látszanom, mert hogy Averyhez tartozott és akkor kötelességtudóan kissé kerülöm, meg ilyenek. De most meg már csak ezért sem akarom túlságosan sokáig bámulni a szép vonásait, mert hát az milyen már. Nem vethetődök rá mindekire csak úgy... És hé! Mi az, hogy szép vonások. A levegő, Sophie, a levegő. Egsézen biztos vagyok benne, hogy ebben a rózsaszínű kávézónak a levegőjébe is van valami, ami Jaspert kissé vonzóbbá tezsik. Okés, akkor lassan ennyi úgy is elég lesz. Mármint majd kisétálunk és talán többet nem is találkozunk, ugye? Mármint nem bánnám, azért a kedves emberek társasága mindig is jól jön, csak... Argh. Inkább végig sem gondolom.
Béna varázslevegő. Tuti amiatt van. Vagy valamit mégis kaptam a forrócsokimba? HM.
Minden esetre visszavezetem a pillantásomat Jasperre, a végén azt hiszi rühesnek gondolom, vagy mi... Na jó, légy erős, Sophie, légy erős. Avery barátja volt, igazán tiszteletben kell taratni ezt. És még Teddyn se vavgyok túl. Ez nem normális, akárhogy is nézem. Biztos van valami defektem.
– Azt hiszem… én is inkább maradok az ölelésnél – mosolyodik el Jasper, mire én is viszonzom egy szélesebb mosollyal, ami talán életképesebb az eddigieknél, amit a mai nap produkáltam.
- Jóó, majd megleplek vele, úgy sokkal hatásosabb - mondom, miközben újra belekortyolok a forrócsokiba. - Nem mintha nem ölelnélek meg most is... Eöömm, de azért ebben a közegben kicsit veszélyes lenne... khm - makogom aztán, és inkább belebámulok a rózsaszín bögrébe, mert jé, milyen érdekes, a forrócsoki is rózsaszín benne. Hm, hogy mik nem vannak... Én tényleg megbolondultam.
Az zökkent ki, amikor Jasper futólag megérinti a kezem, én meg ennek rendje és módja szerint zavartan elpirulok. Nem kéne, csak kedves. Az emberek nagyjából kedvesek egymással, nem? Oké, ez csak egy kedves gesztus, mint az ölelés, szóval nem is kéne zavarba jönnöm. OKé, ez egyre szörnyűbb, hogy lehet elhagyni ezt a testet, hogy elmeneküljek?
– Jones egy igazi barom. Üssem meg? – kérdezi, mire hevesen megrázom a fejem.
- Jajj, neem. Teddy... Teddy tudom, hogy jó. Csak rosszul kezeltem a helyzetet, szóval... inkább én vagyok akire dühösnek kéne lenni... - makogom zavartan és megint elborít a szomorúság és az önvád, hogy én tettem ezt vele, és ez olyan nagyon lehangol, hogy minden rózsaszín cucc szinte kifakul. - Most már úgysem fogunk egymásnak fájdalmat okozni. Szóval minden szuper! - dünnyögöm, majd kipukkan felettünk valami és fura szív alakú dolgok kezdenek el hullani ránk. Remek az időzítés, komolyan, remekebb nem is lehetne. Szinte látom ahogy a szívecskék röhögnek azon, hogy mennyire debil vagyok ma.
– Nem hinném. Itt minden átvan itatva bájitallal - mondja Jasper gyanakodó tekintettel. Erre egyetértve bólogatok. Nem mintha olyan nagy szajértője lennék a bájitaloknak.  – Azt hiszem, tönkre tenné a kávézó hírnevét, ha nem kéz a kézben távoznánk.
- Öö, úgy gondolod? - pislogok rá zavartan, és kell néhány pillanat, hogy meggyőzzem magam, ez csak egy sima szórakozás, és nem más. Mert más minek is lenne? Megköszörülöm  atorkom, é smég egyszer vetek egy szomorú pillantást a félig elfogyasztott forrócsokimra. Azt hiszem ennyi túladagolás a nem létező és elmúlt szerelemből egy életre is elég. Szóval félmosolyra húzom a számat. - Hát akkor ne okozzunk nekik csalódást! - mondom, és miután kifizettük az italokat, megragadom Jasper kezét, lebeszélve magam minden hülye romantikus érzésről, kihúzom a kávézóból.
A kinti hideg szél megcsap és lehűti  a fejemet, és most kifejezetten jól is esik. Megállok az utcán és miközben helyre teszem az összevissza kavargó gondolataimat és lelkem, észre sem veszem, hogy még nem engedtem el Jasper kezét. Aztán persze leesik, és mérhetetlenül zavartan elengedem.
- Hmm, hát egészen hatásos volt ez a kivonulás - jegyzem meg, majd hirtelen felindulásból tényleg megölelem. Nem, nem érzel semmilyen kellemes, bánatos illatot, nem érzel semmilyen hülye szívverést és egyéb ilyen dolgot, ez csak egy baráti ölelés.
- Ennél többet nem tudok adni, hogy jobban érezd magad, de szívből jött - mondom miközben elengedem és rápislogok.

[elvesztett darabok]

elvesztett darabok

2002. február 16.
Sophie
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Még mindig nem szoktam ehhez a rózsaszín tündérmesés környezethez. Egész egyszerűen nem illettem bele. Sophie velem ellentétben bájos mutatott a szívforma és virágszirom komfettik között, mintha csak ide született volna. Túl kedves volt ahhoz, hogy ne álljon neki ez jól... ezen a ponton nyeltem egyet, azon gondolkodva, vajon, mi hullott bele az én italomba. Nem kellene azon agyalnom, hogy a voltbarátnőm legjobb barátnője milyen aranyos. Nem. Inkább komoran mordultam egyet és belekortyoltam a feketekávéba, hátha annak keserűsége elnyomja a bennem felgyűlő dolgokat. Ahogy a kávéscsésze üresen koppant az asztalon, nagyot szippntottam az ujjaim között szorongatott cigarettából.
- Jajj, neem. Teddy... Teddy tudom, hogy jó. Csak rosszul kezeltem a helyzetet, szóval... inkább én vagyok akire dühösnek kéne lenni...- már megint túl kedves volt. Nem, nem keveredtem volna szívesen verekedésbe, de Sophie valahogy olyan védtelennek tűnt mindig is. Fogalmam sem volt, hogyan volt képes pont egy ilyen barommal összejönni, mint Jones. Nem érdemelte meg, hogy ő legyen a barátnője. - - Most már úgysem fogunk egymásnak fájdalmat okozni. Szóval minden szuper! - A pukkanó hangra ugrottam egyet. Figyeltem, ahogy még több valami hullik a poharaink irányába. Hálás voltam, hogy éppen az imént kortyoltam ki a kávé végét.
Ez a kávézó főprofilja a kávézónak... ha valaki nem úgy sétál ki innen, hogy fogja a párja kezét, az csak rombolja az összképet. Ezt pedig közöltem is Sophie-val, mielőtt még véletlenül belekortyolt volna a forrócsokiba, amibe éppen egy apró szívecske olvadt bele.
- Hát akkor ne okozzunk nekik csalódást! - Közölte aztán, majd megragadta a kezemet. Annyira meglepődtem a puha, kellemesen langyos érintésre, hogy hagytam magam húzni kifelé. Sőt, még segítettem is neki, mivel méreteiből adódóan nem ment volna ez olyan könnyen.
Tartottam vele a lépést, míg odakint meg nem éreztem a hűvös levegőt az arcomon. Ez most kellett a benti fülledt bizsergés után. Ujjai még ott pihentek a kézfejemen... és nem húztam el. Csak lepillantottam, figyeltem, ahogy érint, de csak egy sóhaj hagyta el az ajkaimat. Hihetetlen, hogy megint képes voltam érezni valamit. Egy apró kis melegséget... pedig azt hittem, nem lesz több ilyen.
- Hmm, hát egészen hatásos volt ez a kivonulás. - Közölte, majd egész egyszerűen közelebb lépett és megölelt. Tenyerem szinte ösztönösen simított a hátára, érezve, milyen kellemesen az illata. Az arcomat egy pillanatra belefúrtam a vörös tincsek közé.
- Tényleg elég menő volt.
- Ennél többet nem tudok adni, hogy jobban érezd magad, de szívből jött - mondta. Elengedett, de mivel a hátán volt a tenyerem, nem tudott ellépni rendesen. Csak a szemeibe néztem, elveszve azokban a kékekben.
- Jól érzem magam... - suttogtam, a tekintetem az ajkaira vándorolt. Basszus, Jasper! Basszus! Basszus! Basszus! Nem tudtam parancsolni a testemnek, egész egyszerűen közelebb hajoltam. - Napok óta nem éreztem ilyen jól magam... - Motyogtam és alig vártam, hogy a szám az övéhez érjen.

[ღ talált darabok ღ]

ღ ruci ღ

ღ talált darabok ღ

J a s p e r

(2002. február 16.)

ღ Iridescent ღ

A kezének melege forrósággal tölt el, ahogy kihúzom a kávézóból. Nemnemnemnem. Azért mert eleve ittam forró csokit meg amúgy is ott bent meleg van és nem azért fut el a pír, mert... nemnemnem. De ahogy Jasper kezét szorongatom szánalmasan úgy kezd el megint verni a szívem, de ezt nem hiszem el. Nem vagyok én olyan lány, aki rögtön ráveti magát akárkire az úton. Cupido mi van veled, mást nem akarsz lelőni? Mondjuk ott azt a nénit? Esetleg azt a kismacskát. Te jó ég, én menniyre kivagyok. Jasper a legjobb barátnőm volt pasiha, az nem lehet hogy én. Hogy ő. Hogy én és ő. Hogy "mi". Neeem, neeeem. Nem.
Nem kell nekem szerelem sem, ez meg csak olyan pubertárs kori izé, hogy minden mosolygó fiú aki mondjuk Jasper... Khöm. Olyan helyesnek és lenyűgözőnek tűnik a halovány téli délutáni napsütésben, hogy ihaj. Csak ez lehet arra a magyarázat, hogy még mindig nem engedem el a kazét, hogy a szabad kezemmel zavartan csavargatni kezdem a tincseimet, és inkább csak a cipőm kissé havas orrát bámulom egy ideig. Elhaladnek előttünk a nevetgélő diákok, és egy pillanatra összerezzenek, hogy mi van ha az egyikük Avery, de csak egy csapat lelkes griffendéles húz el mellettünk, kezükben hatalmas csokoládás nyalókával.
Rendben Sophie, csak öleld meg, máskor is öleltél meg embereket, Jasont is, meg mást is, egyikbe sem haltál bele, és nem lett tele a hasad repkedő bogarakkal. Oké, nagy levegő és megölel. De ahogy megérzem Jasper kezét a hátamon, ahogy magához von egy kicsit, valahogy hirtelen még közelebb is bújok. Mert jól esik, és erre ahogy ráeszmélek, ahogy az illatát megérzem már visítok is magamban hogy NEEEM. Nemnemnem.
- Khm - préselek ki magamból valamit, mert nem igazán jut eszembe semmi értelmes, szóval viselkedjünk továbbra is nyomiként Sophie. Jasper. Közel vagy... dünnyögöm magamban, és igyekszem a fiú tekintetét elkerülni, már amennyire az erőmből telik. Nem akar a fejemre esni egy zongora? Ez a pillanat kezd túlságosan is elnyúlni.
- Jól érzem magam... - suttogja, én meg bólogatni kezdek.
- Óó, akkor jó, igen, az remek, hurrá. Khm - motyogom. De aztán Jasper egyre csak közelebb és közelebb hajol, a tekintetem az ajkára tapad és kikerekedik. Egy pillanatra az én ajkaim is szétnyílnak, de aztán megálljt parancsolok a hülye érzéseimnek. Nem, nem rontok el még valamit szerelemmel. Nem fogok még valakit elveszteni, csak mert bezavar... Elkapom a tekintetemet, a kezemet Jasper arcára teszem és a fejét elfordítom egy bizonyos pont felé.
- Óóóóó! Nézd! Nézd! Mókusok! - mondom, és a másik kezemmel oda is mutatok, ahol két mókus éppen kergetőzik a hóban. - Szerinted van elég makkjuk? Nem tűnnek éhesnek, de sosem tudni, nem? - kezdem el mondani a banális hülyeséget, majd nagyon lassan kibontakozom Jasper öleléséből. Jó ég ez nehezebb volt, mint egy Bájitaltan dolgozat.
- Izé. Nekem vissza kell mennem hogy megírjon a dolgozat... vagyis hogy megírjam a dolgozatot... Tudod hogy milyenek a tanárok... Nagyon örültem hogy láttalak... izé. remélem még találkozunk - mondom teljesen elvörösödve, majd kereket oldok és meg sem állok a hálóteremig, hogy ott elbújjak a párnám mögé.
Mert nem. Sophie, nem. Sophie, nem érezhetsz semmit iránta. Nem. Nem.
Ez csak egy újabb kis fellángolás. És én nem fogok neki még egyszer bedőlni.

[elvesztett darabok]

elvesztett darabok

2002. február 16.
Sophie
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Ezt nagyon nem kéne... tudtam, a tekintetem még is hosszan időzött el az ajkain. Talán tettek valamit a kávémba odabent. Puddifootéktól éppenséggel kitelne. Ösztönösen hajoltam közelebb, hogy finom csókot leheljek rájuk. Még a szememet is lehunytam, így nem vettem észre, ahogyan félre fordul. S már csak akkor eszméltem fel, mikor megszólalt. Nem értem el az ajkait, ahogy kinyitottam a szememet, csak a vörös tincseket láttam, amik hirtelen az egész világot kitették. Csupán a szemem sarkából láttam a Roxmortsban mászkáló diákokat. Nem. Ezt nagyon nem kellene senkinek sem meglátnia. Lehet, hogy tovább akarok lépni Cassenen, de az orra alá aztán nem akarom dörgölni. Az csak újabb fájdalmakat szítana.
- Óóóóó! Nézd! Nézd! Mókusok!
Kellett egy jó hosszú pillaant, hogy felfogjam, mit mond. Lassan fordultam abba az irányba, amerre mutatott... de ha voltak is ott mókusok, az a tudatomig nem jutott el. Éreztem, ahogy valami vágyféle lüktet bennem és ebből próbáltam magamhoz térni. Túl sok volt ez már. Túl sok volt ez a kávézó, Sophie ajkainak látványa, a vörös tincsek, ahogy meglibbentek a szélben. - Szerinted van elég makkjuk? Nem tűnnek éhesnek, de sosem tudni, nem? - folytatta, én pedig hagytam, hogy szép lassan elhúzódjon a karjaim közül. A tekintetem még mindig a mókusok felé fordult... de nem, nem fogtam fel. Csak az ő illatát éreztem.
- Nem tudom... nem tudom... - motyogtam és tettem hátra egy lépést. A kezeimet a kabátom zsebébe rejtettem el.
Csak a tekintetem vándorolt vissza az ajkaira. Megint ugyanaz a gondolat érkezett... megint egy csók képe lebedegett a lelki szemeim előtt s talán ez az arcomra is kiült.
- Izé. Nekem vissza kell mennem hogy megírjon a dolgozat... vagyis hogy megírjam a dolgozatot... Tudod hogy milyenek a tanárok... Nagyon örültem hogy láttalak... izé. remélem még találkozunk - Láttam, ahogy elvörösödik. Na ezt nem akartam. Nagyon nem kellett volna rányomulnom. Még Jones miatt is legalább annyira frissek a sebei, mint az enyémek Cassen nyomán.
- Sophie...
Mégis utána akartam kapni, hogy megfogjam a kezét és megnyugtassam, de addigra már hátra arcot vágott. Nem értem el, csak azt nézhettem végig, ahogy magamra hagy.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

Theresa

Én egyáltalán nem vagyok olyan biztos ebbe a vakrandi dologba, hogy jó ötlet, mint Anya és Nagyi, akik rábeszéltek, de nos, itt vagyok. Próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy azt is beleszámítva, mik voltak annak az esélyei, hogy kisorsoljanak, meg ismerve a szerencsémet, már csak rosszat jelenthet, hogy mégis összejött. Nem jó máris így állni hozzá.
Csak szépen, bátran. Mi rossz történhetne?
Legrosszabb esetbe átbénázunk egy nyomi ciki szituációt, és hazakullogunk - ez meg nekem világ életembe régi ismerősöm volt. Megigazítom a fehér zakóm, megpróbálok úgy kinézni, mint akinek teljesen hétköznapi hangulat és gondolatok járnak a fejébe, és belépek.
Én érkezhettem korábban, mer egy még üres asztalhoz irányítanak. Helyet foglalok, gyakorlom a legbájosabb mosolyomat, hogy mire a sorsolt partnerem is megérkezik, legalább hihető legyen, és az időt elütni nézelődök. A párok a többi asztalnál minden bizonnyal együtt jöttek, nem most látják egymást először. Mi is köztük lehettünk volna Mirával, ha...
Engedd el, Lu. Ennyi idő után már úgyis esélytelen... Remélem vigyáz magára, bárhol is legyen, remélem boldog, bármit is csinál, de nem rágódhatok rajta, rajtunk, az örökkévalóságig. És nem rágódhatok rajta itt és most, mer akkor biztos nyomi ciki este lesz belőle, és még a sors kezére sem foghatom rá, hogy amiatt.
Ahogy a másik lány is megérkezik az asztalkához, vidám integetéssel üdvözlöm, és kicsit esetlenkedve mutatkozok be, mer hát persze, én hogy máshogy is tenném...
-Szia, én Mira vagyok. Vagy Luna. Mármint,.. minkettő, úgyhogy ahogy tetszik.
Vajon meg tudja még menteni ezt a mondatot egy bájmosoly a végén?

-Ez az este a szerelmeseké, így egy különleges programmal készültünk minden kedves vendégünknek.
Mi? Kicsit megszeppenten nézek föl, hogy mire készülnek a házigazdák, különleges meglepetésekről nem volt szó. Vagy volt? Lehet csak Anyáék elsiklottak fölötte, miközbe a jelentkezésre rábeszélésemen ügyködtek, de én erről a részről most hallok először. De némi pislogás során végül nyugtázom, rosszabbra számítottam, a sütidekorálás nem hangzik aggasztóan.
Igazából még ad egy kis mentőötletet is.
Mint az ismerkedős kör alatt kiderült - mer persze, hogy körülöttem semmi nem mehet flottul, tudtam én előre - csúszott némi adminisztrációs baki a sorsolásunkba, és nem egészen arra a randira érkeztünk, amire számítottunk. Én mindenesetre elhatároztam már, az utóbbi időbe eleget volt színpadon a szomorkás-magányos, vagy ezt feledni kicsapongó Lu. A partneremnek legjobb képességem szerint megadok vagy megszerzek bármit, amit a mai naptól szeretne, én meg majd merítkezek abból az érzésből, hogy ezt tehetem valakiér.
És most toltak elénk ehhez valami kézzelfoghatót.
A süteménydíszítő készleteink fölött közelebb hajolok a lányhoz, a tőlem csak ritkán látott cinkossággal, mármár - nagyon halványan - ördöginek mondhatóan súgni az ajánlatomat.
-Szóval,.. ez lehet, nem az a nap lett, amire számítottunk, de mit szólsz ahhoz, hogy megnyerjük neked ezt a süteménybérletet?

That's my Valentine's day!


2004. február 14.
to: Mira

Totál ki voltam, amikor kiderült, hogy Nathan benevezett erre a hülye Valentin napi csodára. Mert hát egyrészről eleve ne szóljon bele az életembe, másrészt pedig a Valentin nap Madam Puddifoot kávézójában hírhedten nyálas, édes és rózsaszín volt. Egyébként pedig semmi szükségem nem volt erre.
De persze, ha már kisorsoltak, és lehetőséget kaptam, akkor mégsem cseszhettem ki a partneremmel annyira, hogy ne menjek el a randira. Talán még valami jó is kisülhet belőle.
Így felvettem egy csinos ruhát, kisminkeltem magam, ha már randi, akkor adjuk meg a módját!
Az ígért időpont előtt egy kicsivel elindultam Roxmortsba. Az már elene izgalmasnak ígérkezett, hogy a Roxforton kívül találkozhatok valakivel. Az, hogy elhagyhattuk az iskolát, mindig változatosságot jelentett.
Mire odaértem, sikerült eléggé kíváncsivá tennem magam, hogy érdeklődéssel lépjek be a rendkívül giccsesen berendezett teázóba. Puddifoot néni azonnal odavezetett az asztalunkhoz, de amikor megláttam, hogy egy lány ül ott, zavartan néztem a boszorkányra.
-Itt valami tévedés lesz. Én nem randizom lányokkal. - motyogtam, és ha a szemben ülő lány igenis randizott lányokkal, akkor akár még meg is bánthattam. Nem ez volt a célom, nagyon zavarban voltam.
-Nem, nem, drágám. Nincs semmi tévedés. - belenézett a jegyzetébe. - Két kis hölgyé ez az asztal. A Szombati Boszorkány foglalta nektek.
Döbbenetemben nem tudtam mit csinálni - habár szerintem Madam Puddifoot is hozzásegített -, lehuppantam a másik lánnyal szemben.
-Szia, én Mira vagyok. Vagy Luna. Mármint,.. minkettő, úgyhogy ahogy tetszik. - mondta a másik lány. Nem tudtam eldönteni, hogy azért van zavarban, amit előbb mondtam, vagy egyébként is izgult.
-Theresa, de mindenki csak Tessának hív. - mutatkoztam be. - Ne haragudj az előbbiért. Nem veled van gondom, csak... Nem erre számítottam.
Megvártam, amíg Mira (vagy Luna) válaszol, és utána folytattam:
-És mondd, melyik nevedet szereted jobban használni? A Mirát vagy a Lunát? És hogy kerültél ebbe a randis programba? Önként jöttél, mert engem a bátyám nevezett be. Biztos valamit összekutyult, azért sorsoltak össze minket.
Amikor láttam, hogy Mira jófej, úgy döntöttem, én is megpróbálok rendes lenni, és a legjobbat kihozni ebből az elszúrt helyzetből. Végülis lehet egy jó napunk, főleg úgy, hogy az egészet a Szombati Boszorkány fizeti.
Kicsit beszélgettünk, ismerkedtünk, aztán a teázós boszorkány elterelte a figyelmünket:
-Ez az este a szerelmeseké, így egy különleges programmal készültünk minden kedves vendégünknek.
Sütidekorálás! Ez egészen viccesen hangzott, és Mira pont annak a lánynak tűnt, akivel ez még jó buli is lehet. Főleg, miután felajánlotta, hogy megteszünk mindent, hogy mi nyerjünk.
-Kösz, de ha sütikupont nyerünk, akkor felezünk. Majd ha lesz roxmortsi hétvége, írok neked, és együtt teleesszük magunkat sütivel. - mosolyogtam rá barátságosan.

-Itt valami tévedés lesz. Én nem randizom lányokkal.
Próbálom elrejteni, hogy kissé kedvemet szegi, hogy meghallom ezt a mondatot, de minden bizonnyal hozzájárul a bemutatkozás bénázásához. De a megerősítésel együtt, hogy az asztal a téves, legalább a lapok tiszták.
-Óóó, szép név. Tessa- gyakorlom kicsit, hogy rögzüljön. -És semmi gond. Megszokom lassan, hogy ebbe nincs nagyon szerencsém...
Még az alkalmi kalandnál többre nem számítva kicsapongó Lu is talán ha egyszer nem egyedül ment haza. Lehet, a világ simán csak nem szeret engem.
-Mindkettőt szeretem, de a legtöbben inkább Mirának szoktak ívni. És hagytam magam rábeszélni, hogy próbáljak ezzel szerencsét. De igen, úgy tűnik, valaki valahol elkavart benne valamit.
De ha már itt vagyok, nem hagyom eltántorítani magam. És ha nem is azt, amit reméltem tőle, valami jót még lehet kihozni a napból. És úgy tűnik, egyetértünk Tessával abba, hogy a sütik egy ilyen jó dolog. Az máris jól kezdődik.
-Mármint, szerintem mindketten kapnánk a kupont, nem egyet közösen- gondolkodok el, nekem legalábbis így tűnik egyszerűbbnek. -Persze ha szeretnél sütinapozni, én szívesen veled tartok ha van hozzá kedved.
Jó dolog a süti, ki vagyok én, hogy visszautasítsak egy ilyen ötletet? Gyanítom az alakomon is megllátszik kissé, főleg az utóbbi időbe... Magamnak megnyerni azér is kevésbé motiválna, azt már kupon nélkül is megoldom. De kitűzhetem, hogy Tessának nyerjek meg egy éves boldogságellátmányt. Ha én is nyerek vele valamit, az már csak ráadás.
-Hmm... de ha nyerni akarunk, nem elég csak beadni pár cuki sütit, jól ki kell találnunk. Mit gondolsz?
A dátum okán romantikusra biztos vevő a zsűri, de azzal is valami költőit kell alkotnunk. Kell egy határozott koncepció.

That's my Valentine's day!


2004. február 14.
to: Mira

Kicsit elszomorodtam, amikor láttam, hogy a másik lány is elszontyolodott a kijelentésem miatt. Tényleg nem akartam megbántani, inkább a meglepettség szólt belőle.
-Sajnálom, ha nincs szerencséd. De egyszer biztosan meg fogod találni az igazit. - próbáltam felvidítani.
Kiderült, hogy Mirát is rábeszélték erre az egészre, de azért reméltem, hogy jól fog szórakozni. Úgy tűnt, ő is az a típus, aki megpróbálja mindenből a legjobbat kihozni. Ez tetszett.
Végül a lány felvetette, hogy legalább a sütikuponokat nyerjük meg. Ha már egyszer itt voltunk, miért ne? Belementem a játékba, most már csak az volt a kérdés, hogy milyen sütit készítsünk.
-Mit gondolsz, mi lehet a nyerő taktika. Valami igazán kihívó és izgalmas Valentin-napi süti vagy inkább csináljunk valami formabontót, amire senki nem számít ezen a nyálas, ragacsos helyen? - kérdeztem.
Való igaz, Madam Puddifoot kávézóját nem kedveltem annyira, mint a Három Seprűt vagy bármelyik másik helyet Roxmortsban. Nekem túl rózsaszín és cukimuki volt.
Amíg nekiálltunk a sütik megtervezésének, kérdezgettem Mirát:
-Mikor végeztél a Roxfortban? Melyik házba jártál? Nem kviddicseztél véletlenül?
Próbáltam beazonosítani, hogy nem találkozhattunk-e már valahol, nem futottunk-e össze. Igaz, hogy idősebb volt nálam, de attól még simán ismerhettük egymást akár futólag is.
Közben végignézek a sütifestékeken, és zavartan rázom a fejem:
-Itt tényleg csak a rózsaszín különböző árnyalatai vannak? Szerinted ez nem túl giccses? - vigyorogtam Mirára.