Tőrbe csalva

Az igazság pillanata

to: Miller & K.

2001. május 26.



Szett

Borzasztóan érzem magam, amiért testőrre szorulok. Soha nem hittem volna, hogy valaha idáig fajulnak a dolgok... de hát a hírnévnek sajnos megvannak az árnyoldalai, így nekem is kijárt egy őrült rajongóból, aki nem hajlandó békén hagyni. Merlinnek hála, Serenának eszébe jutott a remek ötlet, hogy kölcsön adja nekem a kollégáját, Millert pár napra, aki állítólag nagyon profi ilyen helyzetekben... Első ránézésre mondjuk nem ezt néztem volna ki a bizonytalannak tűnő férfiból, hogy rettenthetetlen párbajhős, de Serena felé az első perctől olyan bizalmat tápláltam, hogy belementem a tervébe. Épp egy megbeszélésre indulok a Dior marketingmenedzserével a márka székházába, de persze ezúttal sem vagyok egyedül. Lassan kezdek hozzászokni, hogy Miller a sarkamban van folyamatosan... Természetesen nem mellettem jön, hanem úgy 20 méterrel lemaradva tőlem, hogy K. ne szúrja ki rögtön, ha esetleg meg akarna támadni. Ez is a terv része... be kell csalnunk a kelepcébe, hogy kibújjon a szög a zsákból és az aurorparancsnokságon végre hajlandóak legyenek lépéseket tenni a védelmem érdekében. Igyekszem nyugodtnak mutatkozni, de igazából épp az ellenkezőjét érzem. Tombol bennem a feszültség és a bizonytalanság, mióta tegnap reggel megkaptam K. legutóbbi levelét. Igyekszem a gondolataimból elhessegetni a szavakat, amelyektől hányni tudnék, de képtelen vagyok. "Majd ha zokogva nyalod végig a cipőm talpát, átérzed végre, amit én..." - a meg nem értett szerelmest játssza ez a pszichopata seggfej, akitől csakis úgy menekülhetek, ha bebizonyítom, valódi veszélyben vagyok. Nos, tessék, íme az alkalom, látszólag egyedül sétálok a kis mellékutcán, hamarosan elérve a főutat, ahol a Dior illusztris székháza áll. Már épp ráfordulnék a főútra, amikor egyszer csak piros fénycsóva süvít el mellettem, de nem talál el. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy most mi fog történni... a támadót ugyanis még nem látjuk, de nincs kétségem afelől, hogy életem megnyomorítója az. Nem telik bele pár pillanatba és felülről ismét egy piros szikra robog felém, amit megpróbálok ugyan kivédeni, de azt hiszem, elkések a hárítással, mert a szikra félig a betonba, félig a cipőmbe csapódik bele. Éles fájdalmat érzek és felszisszenek, de ahogy felpillantok, legalább már látom, honnan érkezett a támadás... Egy fekete csuklyás alak nem messze felettünk, az épület tűzlépcsőjén állva tartja felém a pálcáját. Itt az igazság pillanata.
- Milyen gyáva vagy! - üvöltöm felé. - Csak ennyi telik tőled? Gyere le és kapj el, ha mersz! - nézek felé haragosan. Remélem, hogy ezzel fel tudom hergelni annyira, hogy belesétáljon a csapdába. Millerre direkt nem akarom felhívni a figyelmet, hisz az lenne a legjobb, ha a meglepetés erejével tudná lefegyverezni K-t. Bár a lábam iszonyatosan fáj, egyelőre tartom magam, hisz szükség lehet a segítségemre. Pálcával a kezemben várom a pillanatot, hogy K. közelebb merészkedjen hozzám és lecsaphassunk rá. Szívesen hátranéznék, hogy megbizonyosodjak arról, Miller még mindig követ, de nem akarom elszúrni az akciót, így összeszorítom a fogam, és várom, hogy mi fog történni. Úgy látom, K. elkezd lejjebb mászni a tűzlépcsőn... Ez az, te beteg nyomorult... gyere csak, gyere!

[I've been runnin' these streetsFor too long now]

I've been runnin'
these streets
For too long now

Elfelda Hall

(2001. május 26.)

d r e s s _ c o d e

Bill Miller sosem tartotta magát annak az oroszlánszívű Griffendélesnek, mint aminek kellett volna lennie. Ügyetlen volt, és néha túlságosan leblokkolt ha szópárbajra került sor, vagy valaki nála dominánsabb jelent meg előtte. És azért ilyen, valljuk be elég gyakran megtörtént belátása szerint, mert Serena Hardy irodáha hemzsegett a befolyásos, hatalommal rendelkező emberektől. Ő pedig kétségbeesetten próbált helytállni az irodában, mivel minden áron meg szeretett volna felelni Miss Hardynak. Igazából ős sem értette igzán, mit lát benne a a nála fiatalabb nő, így aztán egyre görcsösebben igyekezett neki nem csalódást okozni. Habár sokan rá aggatták a csicska jelzőt ő mégsem tartotta magát annak. Sokkal inkább érezte magát megtisztelve azza, hogy ennél a protektornál dolgozhatott, mert az ő bizalmba rettenetesen nehéz volt férkőzni.
Sokszor kívánta azt, bárcsak ne tartana annyira a szüleitől, és képes lenne megvédeni tőlük, elvégre auror. De Serena apja és anyja a legrettenetesebb és legkegyetlenebb ember volt, akiket valaha is ismert. A gondolatra megborzong, miközben azért minden idegszálával próbál figyelni, és követni azt a nőt, akit a világért sem akar idegesíten a jelenlétével. Szinte érezte, hogy meglehetősen zavarja, de nem volt mit tenni. Nem hagyhatta ott. Murphy törvénye szerint akkor jelent volna meg persze rögtön ez a bizonyos fickó, aki megkeserítette a modell életét. Ő persze nem igazán követte a divatot, de a lakása tele van a felesége magazinjaival. Friss házasokként valahogy ezek az apró dolgok még nem zavarták. Lemaradva, mintha csak céltalan turista lenne, a kószálás megtestesítéseként bandukol, ha a megérzései nem csalnak Elfelda is éppen a közelben lévő kis utcán halad. És amiben tényleg jó volt, bár jómaga maga nem igazán vette észre, azok a megérzések voltak.
Aztán mielőtt befordulhatott volna az utcára, már meg is hallotta a párbajozás hangjait, mire megszaporázva a lépteit, megkerülte az utcát, hogy hátulról vegye célba a férfit. Hallotta még Elfelda dühös kiabálását, és a férfi kiabálását is.
- Ugyan már, édes. Te is tudod, hogy én vagyok az aki neked kell - hallja meg a furán nyájas hangot, ami egyértelművé teszi - bár lehet nem éppen logikusan -, hogy ez a férfi egy elmebeteg pszichopata.
- Annyi mindent tettem érted, és ez a hála, hogy vissza sem írsz? Az a sok virág, a sok levél. Még a volt férjed sem törődött veled ennyit, hiába járatta benned meg a motorját - röhögi el magát, majd a hangokból ítélve megint átkokat szór, Bill pedig ebben a pillanatban ront elő és hátba támadja.
- Confringo - toppan be, majd az átok miatt a varázsló felrepül a magasba, és a lökéstől a feje is szabadon látható. Bill jelentőségteljesn Elfeldára pillant, abban reménykedve, hogy a nő majd alaposan megnézi magának a férfit, aki dülöngélve tápászkodik fel, a pálcáját markolva, mindenfélét morogva, d azt Miller nem hallja. Még mielőtt jobban belelendülne a párbajozásba, a férfi gyorsan magára rántja a kapucnit és elhopponál.
- Jól van, Miss Hall? - szalad oda a nőhöz. - Sikerült megnéznie az arcát?

Az igazság pillanata

to: Miller & K.

2001. május 26.



Szett

- Ugyan már, édes. Te is tudod, hogy én vagyok az aki neked kell – replikázza K., akinek már a puszta hangszínétől hányingerem támad. Merlinre, mennyire szívesen próbálnék ki rajta olyan átkot, amit még soha senkin… Talán tényleg van bennem valami olyan sötétség, mint anyámban? Képes lennék embert ölni? Meglehet… A süveg valószínűleg tisztábban látott a lelkembe, mint bárki más… ezért is osztott a Mardekárba.
– Egyetlen helyzetben kellenél… ha a sírod fölött gyönyörködhetnék a hullád látványában – üvöltök vissza teljes erőből, remélve, hogy Miller lassan látótávolságra ér, és közbe tud avatkozni. Addig meg fontos, hogy hallja, helyzet van, márpedig meleg.
- Annyi mindent tettem érted, és ez a hála, hogy vissza sem írsz? Az a sok virág, a sok levél. Még a volt férjed sem törődött veled ennyit, hiába járatta benned meg a motorját – mondja K., mire egy pillanatra megdöbbenek, hogy valamit hibásan tud rólam. Oleg sosem volt a férjem… csak a meg nem született gyermekem apja. K. ismét átkokat szór rám, de ezúttal nem vonom el a saját figyelmem azzal, hogy válaszolok neki, hanem a harcra koncentrálok. Gyorsan kiáltok egy protegót, és sikerül kivédenem a támadását. Miller pedig ebben a szent pillanatban csalja tőrbe életem megnyomorítóját, és szerencsére bebizonyosodik, hogy Dianának igaza volt. Sikerül lefegyvereznie, K. a magasba reppen, majd becsapódik a betonba. Egy pillanatra azt hiszem, elveszti az eszméletét, de sajnos keményebb fából faragták… Feltápászkodik és a csuklyáját az arcába húzza, de nem elég gyorsan. Meglátom szabad, szakállas arcát, amit egy látványos sebhely sző át…  aztán egy pillanat alatt dehoppanál, hiába próbálom még egy átokkal megállítani. A szívem majd kiugrik a helyéből, alig hiszem el, hogy végre a gonosznak, aki eddig arc nélkül tartott rettegésben, ismerem az arcát. Megrogyok és az aszfaltra támaszkodva leülök. Szörnyen hasogat a bal lábfejem, amit az előbb eltalált K., csak most érzem, hogy mennyire… - Köszönöm, hogy megmentett – lehelem halkan, minden erőmet összeszedve Miller felé, aki most szalad oda hozzám.
- Jól van, Miss Hall? – kérdezi testőröm. - Sikerült megnéznie az arcát? – teszi fel a magától értetődő kérdést, amire már csak egy bólintással tudok felelni, majd elvesztem az eszméletem. Azt hiszem, ez a mai akció túl sokat vett ki belőlem. Eszméletvesztésemet követően egy kórházi ágyban térek magamhoz, ahol egy medimágusi köpenyt viselő fess férfi áll mellettem.
– Á, Miss Hall, örülök, hogy magához tért! Nyugodjon meg, a lábát elláttuk, pár napig egy tinktúrával kell kenegetnie és átkötözni, de szerencsére nem szenvedett maradandó sérüléseket. Odakint vártak a látogatói arra, hogy magához térjen. Beküldhetem őket? – kérdezi mosolyogva. – Igen, nagyon köszönöm – reagálok halvány mosollyal az arcomon, majd megpróbálok felülni, de erre hasogatni kezd a fejem. - Ne aggódjon, ez az eszméletvesztés utóhatása, ha megissza az ágya mellé készített főzetet, azonnal elmúlik – teszi még hozzá a medimágus, majd kilép az ajtómon. Tanácsára az az említett üvegcséért nyúlok, ami bizarr, barnás kinézetű főzetet rejt. Egy kis korty után megkönnyebbülten konstatálom, hogy nem olyan rossz az íze, mint ahogy kinéz, így gyorsan lehúzom és megdöbbenve érzékelem, hogy tényleg azonnal hat. Már nem is érzem az előbbi szédülést, de a rettegés, amit azóta érzek, hogy megláttam K-t az utcán, sajnos nem múlik ilyen egyszerűen.