ha tudod, hol keresd...

VAKEGÉR - STB - HOLLANDIA (?)



2001. július 25.

ha tudod, hol keresd…


Søren
2001. július 25.

outfit

Tegnap éjjel leszakadt az ég és London minden utcácskáját ellepte a víz. Hol pocsolyák, hol csak nedves beton képében jelent meg, de szépen az ember arcába nyomta a létezését, arról nem is beszélve, hogy mindeközben rettentő hideg volt. Søren üzenete azért mégis kicsalt a házból: Beszélnünk kell. Vakegér. Este 6. Søren Valami ilyesmi volt az a sor, amit írt és ami kellően parán hangzott ahhoz, hogy részt akarjak venni azon a bizonyos beszélgetésen, amit emlegetett.
Egy részem örült, hogy a Fraser gyerekkel nem mára tettük azt a horgászást. Amúgy sem volt könnyű menet, de ilyen esőben csak még nehezebb lett volna… ugyanis alig tettem két lépést máris neki kezdett. Nem zavart, hogy elázik a hajam, de az esőhöz tartozó hideg szél miatt össze kellett húznom a dzsekimet egy picit. Szép sárga volt, annyira szép, hogy annak is feltűntem valószínűleg, akinek nem kellett volna. Nem érdekelt, így legalább tuti nem mentek a gyerekek közelébe azok a bérgyilkosok, akiket Lisbeth a nyomomba küldött. Lehet, hogy már nincs rajtam a szalag és nem vagyok elég erős, hogy olyan varázslatokat hajtsak végre, mint az elmúlt két évben, de magamat sosem féltettem annyira, mint a gyerekeimet.
Végig bicegtem a sérült lábammal az Abszol úton. Félre-félre löktem egy-egy eső elől menekülőt, hogy minél gyorsabban beforduljak a Zsebpiszok köz szűkös kis utcáján. Odabentre már nem sok eső jutott, a tetők szinte összeértek az ember feje felett, cserébe az onnan lecseppenő jéghideg cseppek találtak el… ha pedig azokat megúsztam, hát beletrappoltam a mocsoktól bűzlő pocsolyákba. Csodás állapot volt ez a maga undorító módján, így hát inkább befogadtam, minthogy azon bosszankodjak, hogy mocskos lett a zoknim.
Az igazat megvallva Sørent nem annyira akartam a Vakegérbe vinni. Riversre is úgy reagált Cartwright, mintha minimum a faszija lennék és megcsaltam volna, nem szerettem volna, hogy még egyszer rám fogja a mugli lövőizéjét. Nem akartam kilyukadni, hogy aztán a szerveim kifolyjanak a testemből… vagy hogyan működnek ezek a dolgok? Ne agyalj olyan dolgokon, O’Mara, amikhez nem értesz és feltételezhetően soha nem is fogsz. A hang kegyetlenül szúrta oda a tényeket.
Mindenesetre azért befordultam a kocsma ajtaján. Öt perccel előbb érkeztem, így esélye volt, hogy Søren nincs még a helyszínen. Ahogy körbe futtattam a tekintem a szokásos bagázson nem szúrtam ki egy 190 centis vikinget sem… így csak lehuppantam az egyik üres asztalhoz. Közben intettem Fogatlan Bobbynak, aki a két első foga helyére tűzött szívószállal próbálta meg magához venni a koktélját. Gyanítottam a Gyomorkeserű lehetett az, ami Ariane legújabb specialitása volt – én részemről inkább kihagytam a kóstolót már csak a fekete szín miatt is… egy ital ne legyen fekete, hacsak nem kávé.
– Szia, édesem, mit kérsz? – lépett oda hozzám Ariane mindig kecses alkatával. Fekete haja finoman siklott utána a kocsma füstös levegőjében. – Egy kis sört? Most hoztam fel a pincéből, kellemesen hideg.
– Kettőt kérek, találkozóm lesz és a fickó bármikor befuthat… ja és ha lehet, erről Cartwrightnak inkább ne beszélj. Nem akarom, hogy féltékenykedjen, tudod milyen gyenge a szíve – vigyorogtam rá. Ariane rám kacsintott, majd elsétált a pult felé, miközben én kihúztam magam picikét a székben, hogy a sok hülye feje felett is lássam, ha esetleg Søren megérkezne.
– Mi van, O’Mara? Hazajöttünk? – lépett oda az asztalomhoz valaki. Hát persze, hogy a térképész csávó egyik embere volt. – Hallom elmentél Dél-Amerikába… te rohadt szarka – jegyezte meg, de mielőtt válaszoltam volna bármit is, olyat behúzott, hogy hátra estem majdnem a székemmel. Éreztem, hogy vérezni kezd az orrom, azonnal oda kaptam a kezem, mire a parasztja röhögve elsétált az asztalomtól. Közben nyílt az ajtó is és egy jó adag hideg levegő jött rám.
– A kurva éltbe… – motyogtam és a kabátom ujját szorítottam jobb híján az orromra.

Adressat: Elliot

Egyre gyakrabban gondoltam a húgomra, és még valami kellemetlen érzés is vezérelt, hogy valami rossz fog vele történni. Nem tudtam magamnak megmagyarázni ezt, hogy miért érzek így, talán csak egy régi aggodalomról van szó, hiszen őt nem üldözhette az a sárga szempár, ami engem is. Őt ettől legalább megóvtam, még ha ezzel el is veszítettem évekig. Viszont egyre jobban nyughatatlan lettem, és elhatároztam, hogy itt az ideje tényleg megkeresni. És nem úgy akartam, ahogyan azt eddig tettem, mert amikor el is kellett hagynom az országit csak átszaladtam a vörös lámpás negyedeken, de senki sem beszélt olyan lányról, akinek a hátát mély göcsörtös hepehupás övcsapások nyomai dízsítették. Ebből arra következtetek, hogy már lehet nem is a legalsó szinten tevékenykedik, de a luxus
körökbe sokkal nehezebb bejutni, mint amilennek elsőnek tűnik. Túlságosan privált és zárt körű.
Eszembe jutott Elliot, hogy hátha ő segíteni tudna, és bár nem szívesen akartam belerángatni ebbe a családi ügybe, tényleg jó lett volna megint találkozni vele, megint érezni azt a különös, megmagyarázhatatlan érzést. Még ha nem is tudom, hogy mi az, amit kérzek iránta rossz biztos nem, mert akkor nem hiányozna ennyire Elliot se. Szóval írtam is neki egy nem túl bőbeszédű üzenetet. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy a kutyámmal kézbesítem, de inkább mégsem tettem, mert nem akartam Elliotot elüldözni.
Amikor a Vakegér felé indulok, a kikötőben még javában csepereg, de amire a kocsmához érek már nem esik, csupán minden úszik az álmos vízben. Szeretem az esőtől áztatott város szagát, még akkor is, ha London koszos bűze keveredik ebbe a frissítő illatba. Ez inkább ad a városnak egy erős, markáns jelleget, ami néha egészen jól esik, főleg mert az illatok kiélvezése miatt nem fogllakozok a nyomomban lévő szemmel.
Nem vagyok gyakori látogatója a Vakegérnek, inkább a kikötőhöz közeli kocsmákat szeretem, amik tele vannak részeges matrózokkal, tengerészekkel, és néhány megfáradt öreg kalózzal. Néha jól esik az öregek történeteit hallgatni, egy kicsit olyan, mintha az apám meéslne nekem. EZt a gondolatot azonban gyorsan elkergetem, mert nem akarom a srga pillantást a tekintetemben érezni. Így hát benyitok a kocsmába, és rögtön kiszúrom Elliotot, és egy alacsonyabb ürgét, aki kiabál vele. Kimérten odalépkedem, ügyelve arra, hogy ne vegyen észre, így el tudom kapni az utolsó mondatát.
- Hallom elmentél Dél-Amerikába… te rohadt szarka - mondta, majd ökölbe szorítva a kezét behúzott Elliotnak. Én csak megköszörülöm a torkommat, majd megragadom a foszlott pulcsijának a nyakát és elemelem Elliot asztala elől. Megfordulok, és leteszem magam elé, miközben higgadt hangon megszólalok.
- Na, na. Ha valami baj van a társammal, akkor azt előbb velem közöld - mondom és végigmérem a férfit aki csak pislog párat, majd még egyszer káromkodik egyet ELliot felé, és eloldalog, én pedig leülök Elliottal szemben, majd egy pálcaintéssel rendbe teszem az orrát.
- Remélem jól vagy - eresztek meg felé egy mosolyt, majd amikor mellém ér a pincérnő, rendelek magamnak egy egyszerű barna sört. - Hallom felkeresett az a kölyök, akinek ajénlottalak - jegyzem meg vigyorogva. Egy ideig csendben várok, majd miután kiérkezett az italom, megfogom és korytolok a hűs alkoholból. Ahogy átjár megköszörülöm a torkomat és kissé előrébb hajolok.
- Ne haragudj, hogy ide hívtalak, ilyen váratlanul. De szükségem van a segítségere. Meg kell talánom a húgomat.

ha tudod, hol keresd…


Søren
2001. július 25.

outfit

Az asztal fölé görnyedtem, hogy a kabátujjam mellett kicsordogáló vér ne az ölembe, hanem a ragacsos fára hulljon. Jó ideje nem vágott pofán senki, orrtörést sem szenvedtem még el, ezért csak egy káromkodásnyi erőm volt még, mielőtt nyöszörögve próbáltam észhez térni.
– Na, na. Ha valami baj van a társammal, akkor azt előbb velem közöld – az ismerős hang azonnal megütötte a fülemet és kicsit még zavart is, hogy nem érzem a hozzá tartozó illatot. Az orromat ugyanis a vér fémes bűze facsarta csupán, de az is olyan fájdalmasan kínzó módon. Szedd már össze magad, te szerencsétlen! A hang háborgott bennem szokás szerint, még mindig nem tetszett neki, hogy mik lettünk a szalag nélkül. Ő csupán egy bosszantó zaj valahol bennem, ami nem tudott belőlem előcsalni semmit, csak szánalmas viselkedést. Minden erőm elveszett, mintha már nem is az az Elliot O’Mara lennék, akit mindannyian a Zsebpiszok köz legjobb tolvajának tartottak.
Valójában már régen átmentem valami varázstárgy szakértőbe. Nem volt ez sem ellenemre, de jóval kevesebb volt már az izgalom az életemben, mint amikor még jártam a világot és csak meg akartam szerezni a vágyott kincseket. Hiányzott az a furcsa bizsergés, amit akkor éreztem, ha közelebb kerültem az áhított varázstárgyhoz. Hiányzott az is, amikor megkaparintottam és végre győzhettem. Még emlékeztem a szavakra, amik olyankor égtek bennem: Elliot O’Marát senki sem győzheti le. És ezt olyan határozottsággal hittem, mint még soha semmit.
Felemeltem a fejem és láttam, ahogy Søren odébb teszi a térképész emberét. Könnyen, mintha csak egy darab rongybaba lenne. Sóhajtottam egyet, ennél gyönyörűbb jelenetet jó ideje nem láttam. Még mindig tetszett az ereje, na meg a legutóbbi közös kalandunk emléke. Mellette végre megint az lehetett, aki elég erős tud lenni. A legszebb születésnapi ajándék volt, még ha Søren nem is tudta, hogy annak tekintettem.
Amint rám fogta a pálcát az orrom egy reccsenéssel a helyére került, de egy újabb adag vér hagyta el. Most már vörös nedvességben tocsogott a sárga kabát. Gusztustalan volt, mocskos, mint én…
– Az én hősöm – vigyorogtam rá, éreztem, hogy a számba is bejutott a vér. A fémes íze megült a nyelvemen, a fogaim felületén. Nem kicsit nézhettem ki elmebetegnek ezzel. – Köszi, hogy odébb pakoltad a faszit – tettem hozzá, majd magam felé fordítottam a páclámat. Megpróbáltam rendbe tenni a fejemet, aztán a kabátomat is. Ez utóbbival járhattam kisebb sikerrel, hiszen a sárga anyagon nyomott hagyott a vér.
– Remélem jól vagy – jegyezte meg, de mielőtt bármit is mondhattam volna megjelent Ariane és felvette a rendelését. A másik két sört, amit korábban kértem elém pakolta, aztán elment a hátsóját rázva. Az egyik italt aztán Søren elé toltam.
– Kellemes hűvös, most hozták fel a pincéből – ismételtem el szó szerint, amit nekem mondott a pultoslány. Közben az asztal alatt a bokájához érintettem a sajátomat. Akármiről is akart beszélni, ez a kis melegség járt nekem… pláne azok után, amik a dzsungelben történtek.
– Hallom felkeresett az a kölyök, akinek ajénlottalak.
– Fraserre gondolsz? – kérdeztem kissé mogorvább hangnemre váltva. Az a kölyök baromira bosszantott. Úgy éreztem csak egy púp a hátamra… azonban mivel még mindig nem tudtam, hogy mi lesz velem és a fiammal, hogy bármit is átadok-e neki valaha, nekem ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy ne tűnjek el erről a világról nyom nélkül. Vajon fognak rám emlékezni itt ötven év múlva? Lesz olyan, aki Elliot O’Mara történetét meséli? Aligha. Én is csak egy leszek a sok szerencsétlen közül, akinek ez járt ki… aki megnyomorította a varázslótársadalmat. Szánalmas. Olyan szánalmas, amilyen én is voltam ott ülve, még mindig kissé mocskosan a vértől.
– Furcsa egy kölyök. Tanulni akar, de nem tudja hogyan kezdjen bele… ezért megpróbáltam egy kis tiszteletet verni bele.– Magyaráztam és beleittam a sörömbe. Ariane közben meghozta a barna sört is, így már két ital sorakozott a vikingem előtt. Megvártam, míg a lány eltűnik, pontosan ugyanúgy rázva a fenekét, mint korábban. – Miért akartál találkozni? – kérdeztem és cseppet sem szemérmesen cirógattam a bokámmal a lábszárát. Megint éreztem azt a kis bizsergés… ha Søren lenne a pislákoló tűz, én szívem szerint benzin lettem volna, hogy hatalmas lángokat szítsak. Látni akartam, milyen olyankor… érezni akartam… de valahogy őt nehéz volt megnyitni. Időigényes.
– Ne haragudj, hogy ide hívtalak, ilyen váratlanul. De szükségem van a segítségere. Meg kell talánom a húgomat. – Ahogy közelebb hajolt, én is így tettem. Azt hiszem csak szerettem volna érezni a dohányos-alkoholos leheletét, hogy kicsit magamba szívjam a jelenlétét. Jó volt megint látni.
– Nem érdekel, hogy váratlan volt, Søren – közöltem egyszerűen. – Te megvakartad egyszer az én hátamat, hát én is megvakarom a tiédet. Családi ügyekben mostanában amúgy is egészen profinak számítok. – Kortyoltam egyet a sörből, de közben végig a szemeibe néztem. Furcsa, mintha ezen a nyáron mindenféle rokoni szálat nekem kéne kibogozni: először is ott volt Irene családjának a gyilkosa, aztán a saját apai ágú rokonságom, most meg az én vikingem húga. Felkészültebb voltam, mint valaha, habár a csuklóm körül lüktető hegek újra és újra gondoskodtak róla, hogy ne érezzem magam olyan magabiztosnak. Egy pillanatra el is gondolkodtam rajta, hogy Søren vajon érzi-e rajtam, hogy gyengébb lettem.
– Mi történt a húgoddal pontosan? Mármint… gondolom kényes téma, de nekem elmondhatod… – suttogtam egészen, hogy az éppen benyomuló koboldok se hallják meg mindazt, amiről beszélgetünk. Közben finoman megérintettem Søren ujjait.

Adressat: Elliot

nem igazán látogatom a Vekegeret, valahogy nem ez az én köröm, nem ide tartozom. Ha kerestem is kocsmákat, mindig a tengerpart vagy a kikötő közelében tettem. Igazából legutóbb is csak valmai szenvedős kószálás vett rá arra, hogy betérjek ide, aminek következtében belebotlottam abba az ígéretesnek tűnő Fraser kölyökbe. Az új generáció felfedezése midnig is egy érdekes dolog a számomra, bennük sok lehetőséget látok. persze nem mindenkiben, de akiben észre veszem, az megérdemel egy ajánlást, onnantól pedig az ő erején múlik, hogy kitart e vagy nem. Bár Elliotot nem úgy ismerem, mint egy türelmes mentor talán a természete miatt is éppen elég kihívás lesz neki, hogy eldöntse tolvaj akar-e lenni, vagy nem. Nem könnyű szakma, és az emberek sem azok itt.
Ezen gondolkodom, amikor belépek, messzire űzve a sárga szemeket, messzire űzve a családom hulla és sós tengerszagú képeit. Aztán persze, ahogy megjelenek a Vakegérben, máris kiszúrom Elliotot, aki valahogy midig megsebesül valami. Ez lehet karma dolog, de fene se tudja.Minden esetre játszi könnyedséggel pakolo arrébb a fószert, aki betörte az orrát  akissé sörtől ragacsos fapadlón, majd miután az fújtatva elhátrál, le is ülök.
Nem vagyok medimágus, így talán nem sikerül vér és fájdalom mentesen helyre rakni Elliot porrát, de megeresztek egy vigyort felé.
– Az én hősöm. Köszi, hogy odébb pakoltad a faszit  - biccentek egyet, miközben a zsebemből előhalászok egy szivart, és bár a számba teszem, egyelőre nem gyújtom meg.
- Úgy tűnik mindig jókor jövök jó időben - dünnyögöm játékos félmosollyal az arcomon, aztán csak szórakozott tekintettel nézem a kezembe vett friss sör habzó, kavargó színét. Máshol járok, ez tény és való. Valahogy egy részem mindig a halott családtagjaim felé tekint, míg a másik vagy a munka, vagy az eltűnt huga felé.
A húgom gondolatára elszorul a szívem, majd egy rövid időre lehunyom a szemem, és oldódásképpen vetem fel a Fraser kölyökről szóló témát.
- Ha kitart melletted hidd el, ígéretes kölyök lesz belőle, és aztán majd rájön mit akar. Talán csak túlélni és fenntartani magát a felszínen - mormogom, majd végül a tárgyra térek, miközben a hangom kissé távolabbról hallatszik. De talán a sárga szemek hibája a sörös korsó alján. Közben megérzem Elliot bokáját az enyémen, én pedig cinkos pillantással válaszolok is az érintésre.
Szeretem azokat a pislákoló szikrákat közöttünk, így közelebb is hajolok, egészen addig, hogy majdnem összeér a homlokunk. Az orromba belekúszik ELliot jól ismert kellemesen bizsergető illata, és egy picit a válaszadás előtt csak kiélvezem ezeket a másodperceket.
– Nem érdekel, hogy váratlan volt, Søren. Te megvakartad egyszer az én hátamat, hát én is megvakarom a tiédet. Családi ügyekben mostanában amúgy is egészen profinak számítok.
- Remek - biccentek, majd halkan kifújom a levegőt, és biztos vagyok benne, hogy a lehelletem megcsapja Elliotot. - Remélem a szakértelmed erre az ügyre is kiterjed - kacsintok rá.
– Mi történt a húgoddal pontosan? Mármint… gondolom kényes téma, de nekem elmondhatod… – kérdezi suttogva, miközben valami koboldok beözönlenek. Belenézek Elliot szemébe, miközben megérinti a kezemet az ujjaival. A szabad bal kezemmel a zsebembe matatva előhúzom a fenyőpálcám, miközben az ujjaim végigsimítanak a véseteken rajta és meggyújtom a szivart. A kérdés hatására hátra dőlök, de kezemet ott hagyom, és egy időre lehunyom a szemem. Mit is mondhatnék. Az egész olyan mélyen gyökerezett, hogy nem lenne elég elmondani, hogy kalózok adták el. Mert Retta teste nem azon a hajón lett olyan göcsörtös hepehupás, javíthatatlan.
Nem tudom mióta hallgatok, de aztán egy füstfelleget kifújva, halkan megszólalok, hogy a szavaim szinte belevesznek a kocsma zajába.
- Az egész gyökere a szülőmfaluba vezet. Az az oka annak, hogy mi lett a húgomból. Hogy mi lett a többiekkel - érzem a szemeket, ahoyg vizslatnak, mintha csak a titkát adnám ki. De én csak Elliot Barna tekintetét figyelem. -  Nem szép történet. Az anyám megőrült, és a testvéreimet megcsonkította, mire hazaértem nyáron a Durmstagból. Retta háta teljesen tönkre ment. Sikerült apám hajójával megszökni, de kölykök voltunk, és kisodródtunk a nyílt tengerre. Nem tudtuk a hajtót irányítani. Aztán kalózok találtak ránk, engem és Rettát magukhoz vettek. A többiek addigra már meghaltak a hajón. A kapitány eladta a húgomat a fekete piacon. Gyerek prostituáltként kezdte. Mostanra már egészen magas szinten űzi, de azóta a nap óta nem láttam, és gyanítom külföldön van.
elhallgatok, és hagyok némi időt Elliotnak. Tényszerűen és röviden avattam be, de a többit képtelen vagyok még kimondani. Túlságosan sárgán izzik a szem a hátamban érzem.

ha tudod, hol keresd…


Søren
2001. július 25.

outfit

– Úgy tűnik mindig jókor jövök jó időben – mondta s ha tudta volna mennyire egyetértünk ebben, talán el is mosolyodik. Belekortyoltam a sörbe, hogy kicsit lehűtsem magamat, Søren közelében lehetetlen volt akármilyen időben is fázni… valahogy olyan finoman, olyan észrevétlenül fűtötte bennem a vágyat és én ezt úgy szerettem. Csak elmosolyodtam, ahogy a hangja átvette minden felett az uralmat, elnyomta a kocsma undorító zaját.
– Ha kitart melletted hidd el, ígéretes kölyök lesz belőle, és aztán majd rájön mit akar. Talán csak túlélni és fenntartani magát a felszínen – mondta a Fraser témához, de engem nem érdekelt az a gyerek. Az érdekelt, ahogy a bokánk összeért az asztal alatt… mert akárhogy is voltam éppen Nattal, akármilyen élethelyzetben is, Søren érintése olyan volt, mint egy bűnös kis titok. Vonzódtam hozzá, de nem vadul. Persze volt olyan pillanat, mikor elkaptam volna, húztam volna magamhoz, hogy csókoljam és élvezzem, de sosem bontakoztunk ki igazán… nevezhető-e ez kapcsolatnak vagy bárminek? Én élveztem a magunk keringőjét így is. Ezek a lopott pillanatok igazán mieink voltak és nem akartam elengedni, még ha valahol szórakoztam is vele… de lényegében ő is szórakozott velem.
– Hát ahhoz nagyon kitartónak kell lennie – kacsintottam a vikingemre, majd még egy kicsit ittam a sörből. Közben a lábamat megmozdítottam, hogy megint finoman cirógassak a bokáján végig. Ahogy közelebb hajolt a szokásos dohány illatot éreztem meg belőle áradni. Hát én is úgy mozdultam, hogy szinte összeérjen az orrunk hegye, a homlokunk… az arcunk összesimuljon. Ezzel persze megkockáztattam, hogy a lábam távolabb kerüljön tőle, de nem számított. Søren a gyengém volt, mint annak idején az alkohol vagy a csokoládé… nem tudtam nemet mondani a közeledésére és nem is igazán akartam.
Még akkor sem húzódtam el, mikor szivarra gyújtott. Érezni akartam annak az aromáját… érezni, ahogy átveszi felettem az uralmat, találkozva Søren természetesen illatával, ami talán egy egész picit a tengert idézte. Ujjaim finoman simultak az ő ujjaira, hogy érezze, nekem bármit elmondhat… hogy árulhatnám el éppen őt? Vajon sejti, milyen hatással van rám? Vajon sejti, hogy ha most megragadna és elrabolna ebből a borzalmas életből, nem is ellenkeznék?
– Az egész gyökere a szülőmfaluba vezet. Az az oka annak, hogy mi lett a húgomból. Hogy mi lett a többiekkel – mondta, én pedig a lehető legjobban próbáltam figyelni minden apró részletre. –  Nem szép történet. Az anyám megőrült, és a testvéreimet megcsonkította, mire hazaértem nyáron a Durmstagból. Retta háta teljesen tönkre ment. Sikerült apám hajójával megszökni, de kölykök voltunk, és kisodródtunk a nyílt tengerre. Nem tudtuk a hajtót irányítani. Aztán kalózok találtak ránk, engem és Rettát magukhoz vettek. A többiek addigra már meghaltak a hajón. A kapitány eladta a húgomat a fekete piacon. Gyerek prostituáltként kezdte. Mostanra már egészen magas szinten űzi, de azóta a nap óta nem láttam, és gyanítom külföldön van.
Rövid volt, lényegre törő, de ez elárulta, hogy jobban megviselte és még sok olyan apróság van ott, amit nem említett. Az olyan emberek, mint ő nem attól erősek, hogy erősek akarnak lenni… nem a szépszavak tesznek minket keménnyé… nem valami egészen más. A fájdalom olyan sérüléseket okoz, amik nem gyógyulnak be soha igazán, csak bőrkeményedéssé válnak és felfogják az újabb kínokat… erőt adnak, hogy küzdjünk. Ugyanezt éreztem, ugyanezen mentem át, csak én az anyámat láttam szenvedni az apámtól, aztán tőlem. Tőlem, mert nekem is szörnyeteggé kellett válnom, hogy legyőzhessem őt… hogy megbosszuljam, amit az anyámmal tett.
Megszorítottam kicsit Søren kezét, hogy megemeljem. Nem akartam azt mutatni, hogy sajnálom… mert nem is igazán sajnáltam. Inkább csak annyira megértettem, mintha csak velem történt volna. Ha az ember szülője selejtes, akkor nem sok esélye van annak, hogy a gyerek se legyen rendben… mindannyian a felmenőink tetteinek súlyát cipeljük. Én, ő és a húga is.
– Gondolom ismered a Sötét Tárgyak Bolhapiacát. Aki prostituáltként kerül a piacra, nagyrészt onnan indul. Igazából Disznóorrú Ted foglalkozik ilyen emberekkel, ha a húgod ezen a bolhapiacon átment, akkor ő tudni fogja, kihez ment tovább. Külföldre persze nehezebb nyomon követni, kellett hozzá nyilván egy embercsempész. – Magyaráztam én is tényszerűen, de közben finom puszit nyomtam az ujjaira. Nem tudom miért, kicsit vigasztalni akartam őt, pedig ezek a dolgok már nem frissek, de biztosra vettem, hogy fáj neki. – El kéne mennünk a kurvapecérhez egy kis csevegésre… hidd el nagyon meggyőző tudok lenni. – Mosolyodtam el aztán, hogy kicsit viccesebbre vegyem a hangulatot, majd tovább fogva a kezét, már húztam is kifelé. Nem érdekel, mi lesz, én most akkor is boldoggá teszem Sørent azzal, hogy megkeresem a húgát. Az utunk pedig egyenesen a Zsebpiszok köz legmocskosabb helyére vezettek, ahol a húsárút élő ember jelentette és az ember örülhetett, ha nem nyel be egy kellemes átkot, ha megérint valakit.

Adressat: Elliot

A kocsma zaja, szinte elhalkul, ahogy Elliot érintését megérzem az ujjaimon. Mondhatni hiányzott ez a kis tüzijáték a bőröm alatt, és nem tudtam viszontás nélkül hagyni, csak beleengedem magam a sodrásba, mintha csak a tenger vagy az óceán vize vezetne engem. Furcsa tánc a kettőnké, és még így is, minden furcsaséga ellenére is kifejezetten élvezem. Mert nincs benne semmilyen rossz és sötét, csak ketten vagyunk és ez az ami különlegessé teszi. Nem igazán éreztem ezt senkivel, de nem is kerestem, csupán menekültem, hogy ne kelljen állnom azoknak az őrült szemeknek a pillantását. És mégis mellette nem kell menekülnöm.
Ahogy a szivarfüst megtölti a tüdőm, ahogy Elliot puha bőre az én kezemhez ér, már kevésbé zaklat fel annak a gondolata, amit mondani akarok. A közelében minden olyan kellemes volt, kellemesen heves és ismeretlen, mégis ebben az ismeretlenbe is oly szívesen ugrok fejest, mint ahogy minden másba is. Csak talán azzal a különbséggel, hogy  ez sokkal érdekfeszítőbb és különleges volt.
Ahogy elhagyják a szavak a számat, belekortyolok a friss sörbe, amit az imént tett le elém a pultos lány, majd egy kis szünet elteltével elkalandozom megint, mert ismét Retta szőke haja és kék pillantása jut eszembe, meg a nap, amikor közölte velem a kalózhajó kapitánya, hogy eladta. Úgy, hogy én még betegen feküdtem a kabinjába, és semmit sem tudtam ellene tenni. A tehetetlenségem kínoz, mert az utolsó testvéremet is elveszítettem azon a napon. Az utolsó életben maradt testvéremet. De most, hogy már kellően független vagyok és a magam ura, végre Retta után tudok indulni. Még akkor is, ha ez az út hosszú lesz. Mert a családom maradékát minden áron meg akarom menteni. Megnyugtató, hogy Elliot nem pazarolja felesleges sajnálkozásra a szavait, mert az úgysem ér semmit. Megeresztek felé egy mosolyt olyan hálaféle szerűen.
– Gondolom ismered a Sötét Tárgyak Bolhapiacát. Aki prostituáltként kerül a piacra, nagyrészt onnan indul. Igazából Disznóorrú Ted foglalkozik ilyen emberekkel, ha a húgod ezen a bolhapiacon átment, akkor ő tudni fogja, kihez ment tovább. Külföldre persze nehezebb nyomon követni, kellett hozzá nyilván egy embercsempész - komoran bólintok,miközben valami madárféle füst hagyja el az ajkaimat és Elliot felé repül. Sokat jártam arra, hiszen nekem is nagyrészt onnan érkeztek be a felkérések és adtam is el ott jó pár dolgot. De az emberkereskedelem még mindig taszított. Persze én is csempésztem át embereket a határon, de eladni nem adtam el őket, ebben az esetben inkább a menekítésre specializálódtam.
- Akkor azt hiszem tiszteletünket is tehetjük ennél a sticinél - bólintok egyet, majd miközben felállok, elnyomom a szivart, és végigsimítok egy apró mozdulattal Elliot arcán. - Köszönöm, hogy segítesz - suttogom és egy halvány, füstös csókot lehelek az ajkaira, majd hagyom, hadd húzzon ki a párás, kissé borongós macskaköves utcára.
Az STB kifejezetten nyomasztó hely, bár ehhez teljesen hozzá szoktam az életem során. Tekintetemmel azt  abizonyos férfit keresem, aki képes lehetett eladni az akkor még csak 8 éves húgomat, és közben, bár minden higgadtságomat megőrzöm, a saját magam nyugtatása képen elképzelem hány féle módon tudom elküldeni Hel földjére, bár jómagam sosem voltam híve a hirtelen leátkozásnak, mégis csak betartom a saját szabályaimat.
Igazából a férfit nem neház kiszúrni, a maga hawaii mintás ingében, és a csilivili ékszereiben, aranyláncaiban, ahogy ott ül, a mellette lévő fiatal, láncra vert lányok mellett, és a kezében lévő vaskos pénzköteget számolgatja. Odalépek higgadtan elé, és keresztbe font karral megállok előtte, hogy szinte beárnyékolom.
- Nocsak, csak nem Disznóorrú Tedhez van szerencsém? - kérdezem felvont szemöldökkel, mire ő félre biccentett fejjel felles rám a párducmintás napszemüvege felett.
- Bocs haver, ők éppen most keltek, el, de jövő héten kapok új árut. Friss hús, a legfiatalabbtól kezdve egészen a pumáig. Ne legyél szégyellős - villant rám egy vigyort, mire felvonom a szemöldököm.
- Az én kérésem egészen különleges - felelem higgadtan - Olyan árut kérek, amit már egyszer eladtál. Retta Stærmose - mondom a húgom nevét, mire a barna röhejesen begöndörített haját megvakarja.
- Áhhh, nem, nem fog menni. Ki emlékszik már minden névre - vonogatja a vállát, miközben egyértelműen látszik rajta, hogy tudja kiről van szó. Aki látta egyszer a húgom hátát sosem felejti el. jelentőségteljesen Elliotra pillantok, majd közelebb lépek a férfihoz.

ha tudod, hol keresd…


Søren
2001. július 25.

outfit

Sajnálhattam volna őt. Mondhattam volna, milyen szörnyűségeken ment keresztül… de a sajnálkozással nem sokra ment volna. Ezt már megtanultam ebben az életben, hogy akármilyen szó elhagyhatja az emberek ajkait, ha ahhoz nem társul semmiféle tett, akkor maga a szó is olyan jelentéktelen, mintha ki sem mondták volna. Lehet már belekeseredtem sok mindenbe, azért gondolom így. De ha valaki akar valamit, akkor nem csak beszél, hanem lép is. Hát ilyen vagyok én magam is, most segítséget ígértem, meg is fogom adni, olyan Elliotos, olyan erőszakos módon, ahogy az csak tőlem tellett. Rossz volt Sørent szomorúnak látni… eddig csak az erejét mutatta meg, a határozottságot, amit úgy irigyeltem tőle. Meg akartam védeni ettől az érzéstől, ami ezt tette vele… Ezért hát felvázoltam neki, hol is kéne pontosan kezdenünk ezt az egészet.
Időnként lepillantottam a karomra, ami ott pihent az asztallapján. A sárga anyagot bemocskolta a vörös vérfolt, az korábban az orromból került rá. Nem bántam mondjuk, hogy ilyen… én nem vagyok tökéletes. Nem vagyok az a baba, ami éveken keresztül próbáltam lenni, hagyva, hogy fésülgessenek kényükre-kedvükre, akik csak akarnak. Belefáradtam abba a létbe, így mindennél gyönyörűbbnek láttam ezt a foltot a ruhámon. Persze nem sokáig figyelhettem ilyen nyugodtan. Søren és az őt körülvevő füst egyszerre találtak rám… ezúttal egy madárforma felhőként, ami az édes ajkakból szabadult ki. Hagytam, hogy elérjen az arcomig és végig cirógasson rajta. Furcsa meghittség volt ez közöttünk és azt hiszem, erre mindennél jobban szükségem volt. Az élet most túl nehéz, túl fájdalmas volt ahhoz, hogy ezt engedjem elveszni.
– Akkor azt hiszem tiszteletünket is tehetjük ennél a stricinél – mondta s közben szinte egyszerre álltunk fel. Meglepett, ahogy megérintett, hogy ilyen gyengéden simított végig az arcomon. Pár csók elcsattant közöttünk, de sosem gondoltam volna, hogy tudna vagy akarna többet adni. Søren furcsa szerzet volt, nem tudtam elképzelni sem mit akart… eddig merőben máshoz voltam szokva. Régen minden egyértelmű volt… vagyis legalább annak látszott. –   Köszönöm, hogy segítesz.
Lehunytam a szemem, ahogy az ajkai az enyémekhez értek. Éreztem még rajta dohányfüstöt és ez olyan biztonságérzést adott, hogy egy pillanatra átkaroltam a nyakát, hogy viszonozzam a csókot. Talán tényleg nem volt az egész hosszabb pillanatoknál, de szükségem volt erre az éppen csak pislákoló szeretetre. Utána megszólalni sem tudtam, csak csendesen fűztem össze az ujjainkat, hogy húzzam kifelé a kocsmából, a minket bámuló, leesett állú tömegből, a kis utcákba, amik egyenesen az STB felé vezettek.
Ennél nyomasztóbb helyet nem sokat ismertem. Emberek, varázslények voltak láncra verve, na meg számos olyan átkozott tárgy, amikből ismeretlen, összezavaró mágia származott. A kurvapecért mondjuk nem volt nehéz felismerni és nem csak azért, mert szószerint disznóra emlékeztető orra volt. A hawaii mintás, enyhén feltűnő ing és a túlsok arany is eléggé árulkodó volt. Ezen már csak a párducmintás napszemüveg dobott akkorát, hogy egyenesen gyomorszájon vágja az embert. Érzékeltem, hogy Søren kiszúrta a pasast, ezért hát csak követtem csendesen, finoman behelyezkedve úgy a háta mögé, hogy ne lássa meg az arcom a strici.
– Nocsak, csak nem Disznóorrú Tedhez van szerencsém? – kérdezte. Még abból a háta mögötti szögből is tökéletesen láttam, hogy fölé magasodik. Disznóorrú még nálam is alacsonyabb volt egy öt centivel legalább, hiába bélelte a cipőjét olyan gondosan.
– Bocs haver, ők éppen most keltek, el, de jövő héten kapok új árut. Friss hús, a legfiatalabbtól kezdve egészen a pumáig. Ne legyél szégyellős. – Ezen majdnem horkantottam egyet, de mivel tudtam, hogy a vikingemnek fontos ez a dolog, visszafogtam magam. Csak óvatosan a hátához érintettem a tenyerem, hogy érezze, ott vagyok vele… bár amúgy úgy tűnt, tökéletesen ura a helyzetnek.
– Az én kérésem egészen különleges – felelte, meglepő higgadtsággal. – Olyan árut kérek, amit már egyszer eladtál. Retta Stærmose.
Hallottam, ahogy a pasas nyel egyet, majd kiböki: – Áhhh, nem, nem fog menni. Ki emlékszik már minden névre.
Ahogy Søren hátra nézett és egy picit kiléptem oldalra, láttam, hogy Ted arca felvirul. Na pont ezt nem akartam, ezért is bújtam be a vikingem háta mögé, mert rendszerint ez történik, ha ez a barom meglát. Most is, elnyúlt Søren válla mellett, hogy az ujjai közé fogja az arcomat és alaposan megnézzen magának: – O’Mara! Az istenit, hát mivel tömöd te magad, hogy ilyen bőröd van? – kérdezte és aztán elengedett, de még egy utolsót paskolt az arcomra. – Van egy pár kuncsaftom, aki ölne egy ilyen arcért. Vagyonokat kereshetnék rajtad! Mindkettőnknek kiváló üzlet lenne.
– Kösz, de nincs kedvem mindenki farkán átmenni – sóhajtottam és megforgattam a szememet. – Na, figyelj Ted, kapsz két percet, hogy kinyögd hol van a csaj. Ha nem így teszel, akkor Søren letépi a kedvenc testrészed. – Paskoltam meg a mellettem álló vállát, majd sokat mondóan Ted lába közé pillantottam. Mindenki tudta, hogy aranyporral szokta magát odalent felcicomázni, mert úgy gondolja, hogy az övé a világ legtökéletesebb szerszáma. Egyszer jártam a házában… és szó szerint még szobor is volt neki állítva. – Igaz, Søren?
– Talán mondhatok ezt azt, ha eladhatlak egy menetre. Hamarosan itt van Mr. Carter. Vagyonokat fizet nekem, te megteszed, amit kell, a fiúd meg megkapja a neve – gusztustalanul próbálta a maga malmára hajtani a helyzetet, így hát a kezem hátra vándorolt, az övembe fűzött varázspálcára. – Így mindenki jól jár. Tisztességes üzlet.
Felháborodva mordultam egyet és előhúzva a pálcámat egyenesen az állának szegeztem. Úgy, hogy még a bőrébe is belefúródjon a helyen.
– Tudod mit? Ha Søren nem is tépi le a részeidet, én tuti lerobbantom a fejedet a helyéről! – Emeltem meg a hangom.
– Mindenki tudja, hogy Cartwrighttal is összeszűrted a levet, sokat fizetet? – Utáltam, mikor provokálnak, utáltam, mikor azt hitette el valaki magával, hogy legyőzhet. Søren is érezhette, hogy ez most sokkal jobban felhúzott a kelleténél. Hangosan kapkodtam a levegőt.

Adressat: Elliot

Az a kis lángoló szikra, ami ott pattogott köztem és Elliot között hirtelen egészen haloványnak tűnt az STB nyomasztó légköre mellett. Szinte elnyelte az a fajta nyomor és fertő, amit a hely magából árasztott. Néha meg egyenesen libabőrös lett a hátam, ahogy haladtunk a szűk kis utcán a ketrecek és átkozott varázstárgyak sötét gyűrűjében. Bár volt itt egy-két köröm, mégsem akartam magam ide lekötni, sokkal inkább létrehoztam a saját dokkomat és vállalatom a tenger vizének közelében. Annyira még nem adtam el a lelkem, hogy itt üzleteljek. Annyira nem kergetett még őrületbe az a mocskos szempár.
Az a Ted arca kifejezetten sunyi volt, már-már idegesítő, de a méltóságom, és a becsületem nem csak magam miatt őröm meg, hanem Elliot miatt is. Ha már egyszer férfiasan kell kezelni a konfliktusokat és a problémákat, akkor férfiasan fogom is. Vészjóslóan megköszörülöm a torkomat, de úgy tűnik ez a Ted fazon igen csak vastag pofát növesztett magának aranyból.
Az üzletelésre már komolyan felé tornyosulok, de aztán Elliot hanga kúszik bele a kissé elborulni készülővöröses ködbe. Ha van, amit mindennél jobban utálok az az időhúzás, és most ez  a faszi pontosan azt csinálta. Akadályozott és feleslegesen pazarolta a szót. Mielőtt azonban a fejébe dobhattam volna egy fejszét, a lehető leghiggadtabb mozdulattal, inkább csak kifújom a levegőt, lassú mozdulattal szivarra gyújtok és  afüstöt egyenesen a strici képébe fújom, miközben bólintok, mert nagyon szívesen letépném. Levágnám, már csak azért is mert felidegesítette Elliotot. És még a húgom keresését is hátráltatja.
A kis szócsatának pdig hatásosan véget vetek, mert a piszkafa Ted elé lépve, megfogom a vállánál fogva és betaszigálom asötét téglával fedett ház egyik kiszögellésébe, figyelmen kívül hagyva a sápítozását, hogy tönkre teszem az inget.
- Nos, Ted, valamit elfelejtettem tisztázni, mielőtt még üzleteli akarnál velünk.  Ha tisztességes üzletet akarsz kötni, most azonnal megmondod, kinek adtad át a húgomat és mikor, vagy pedig az egész STB tudni fogja, hogy mit teszel azokkal a gyerekekkel, akiket nem sikerül eladni. Elliot nem alku tárgya, és amíg én itt vagyok nem is lehet az. Szóval, ha nem akarod, hogy az egész kis üzletedet tönkre tegyem megered a nyelved, én utána békén hagylak, és folytathatod a mocskos kis üzleteidet - pöfékelek rá még egy kis dohány füstöt, aztán elengedve hátrébb lépek, és várom a válaszát. Ted megigazgatja az ingát, és a testhez álló vörös nadrágát, majd a párduc mintás cipőjében toporog egy párat, végül csak rám néz.
- Sven... Sven, a Báró - nyögi ki. - Pontosabban Sven Miller. Egy holland varázsló vette meg tőlem, pocsék üzlet volt, de azt a csajt csak áron alul tudtam eladni. Tapasztalatlan kis sérült liba volt... - zsörtölődött, mire tarkón vágom, ő pedig nyekkenve elterül a sárban. Visszafordulok Elliothoz.
- Nos, a lényeg megvan. Remélem nem fog többet veled próbálkozni - csapkodom vikingesen hátba. - Van Zsupsz-kulcsunk Hollandiába?

ha tudod, hol keresd…


Søren
2001. július 25.

outfit

Disznóorrú már csak ilyen volt. Imádta, ha valakit megszerezhet magának, engem meg már azóta kinézett megának, hogy visszatértem Londonba 1998-ban. Ted volt az egyik első, akinek bemutatott az akkori összekötőm… mintha nekem is valami nőcskét kéne vennem magamnak a piacon. Nem vágytam rá… igazság szerint akkoriban még semmi ilyesmire nem vágytam. Dolgozni akartam, megélni, megvetni a lábam újra a szülőföldemen, hogy a családom közelében lehessek… és persze közben nagyon jól szórakozni.
Ma már nem volt ilyen szerencsém. Nem tűnt semmi szórakozásnak, mert érzelmileg kezdtem kötődni emberekhez, tárgyakhoz, helyekhez, minden valamire emlékeztetett, ráadásul olyan közeli múltból, hogy még csak az időt sem hívhattam segítségül, ami begyógyította volna a sebeimet. Ezért csak vártam… olyan volt minden, mint valami végtelen várakozás.
– Nos, Ted, valamit elfelejtettem tisztázni, mielőtt még üzleteli akarnál velünk.  Ha tisztességes üzletet akarsz kötni, most azonnal megmondod, kinek adtad át a húgomat és mikor, vagy pedig az egész STB tudni fogja, hogy mit teszel azokkal a gyerekekkel, akiket nem sikerül eladni. Elliot nem alku tárgya, és amíg én itt vagyok nem is lehet az. Szóval, ha nem akarod, hogy az egész kis üzletedet tönkre tegyem megered a nyelved, én utána békén hagylak, és folytathatod a mocskos kis üzleteidet – közölte Søren Teddel, miközben újabb adag füstöt fújt. Közelebb léptem hozzá, leengedve a pálcámat, hogy engedjem neki, ő legyen férfias. Talán így volt a jobb, már utam, hogy egész életemben erős legyek. Egyszer értem is lehet erős valaki.
– Sven... Sven, a Báró – nyögte ki nagy nehezen végre az egyetlen fontosabb információt. Tudtam, hogy ismeri azt, aki elvitte a lányt. Vagyis hát, azóta valószínűleg nővé érett és minden bizonnyal nem is lesz éppen lelkes, ha meglátja a bátyját ennyi év után. Mondjuk Sørennek nyilván megvolt a maga oka, hogy miért nem kereste eddig… vagy csak egyszerűen nem tudta, hogyan vágjon bele. – Pontosabban Sven Miller. Egy holland varázsló vette meg tőlem, pocsék üzlet volt, de azt a csajt csak áron alul tudtam eladni. Tapasztalatlan kis sérült liba volt...
Søren ütésétől úgy terült ki a sikátorban, mintha egy perccel ezelőtt sem csivitelt volna olyan lelkesen. Kegyetlen mosollyal néztem végig a piperkőcön, ahogy a földön fetreng. Megérdemelte, mert már annyiszor ribancozott le, mintha bárkivel is lefeküdtem volna pénzért. Soha nem történt meg ilyesmi.
– Így jobban néz ki, mint amikor jár az a nagy pofája – vigyorodtam el. – Gusztustalan féreg… – Rúgtam bele egy kicsit a lábába, de aztán a vikingem felé fordultam, hogy a termetes alkatán végig futtassam a tekintetem. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy hozzá simuljak, hogy érezzem az érintését… végre megadtam volna a testemnek azt, amire már a megismerünk óta vágytam. Nem érdekelt, ha megbámulnak megint, ha undorodnak tőlünk. Nem voltam gyenge. Ha kell, hát ezer embert átkozok le. Már elegem volt, hogy ócska rongybabaként rángat a sors és az, akinek az életemet ajánlottam. Magam akartam döntéseket hozni. Én akartam irányítani a szálakat.
– Nos, a lényeg megvan. Remélem nem fog többet veled próbálkozni – veregetett kicsit hátba, ahogy egy pillanatra visszafordultam Ted felé. – Van Zsupsz-kulcsunk Hollandiába?
Megráztam a fejemet. Zsupszkulcsot szerezni nehéz volt, viszont nekem még mindig volt varázsvízumom a Nattal való utazások miatt. Így hát akár határokon át is hoppanálhattam egy halom országba. Nem volt feltétlenül kellemes, mert mindig majdnem kifárasztott. De most megérintettem Søren kezét és odahúztam a derekamra, én meg hozzásimultam úgy, hogy érezzem a dohányfüstös leheletét.
– Én vagyok a zsupszkulcsod. – Leheltem felé a szavakat. – Kapaszkodj, nagyfiú… – Finom csókolt adtam, éppen csak az alsó ajkait érintve, aztán berántott minket az őrült forgás. Furcsa, hányingerkeltő érzéssel csapódtunk be a Piroslámpás negyedbe, pontosan oda, ahol legutóbb azt a két nőt akarta Fawcett befűzni, szigorúan miután megpróbált rám mászni a mosdóban. A sikátorban nem volt rajtunk kívül senki.
– Itt buliztam legutóbb, mikor erre evett a fene… – közöltem, de az ujjaimat összefűztem Sørenéivel. Majd egy pálcaintéssel magamhoz bilincseltem. – Ne haragudj, de nem engedhetem, hogy egy formás fenék elszakítson most tőlem. – Így léptem ki az emberek közé. Tudtam, hogy hol vannak azok a helyek, ahol a legdrágább prostituáltak élnek. Szószerint élnek, csak az mehet be, aki nagy pénzeket fizet… így legutóbb én sem jutottam be. Több száz galleon egy olyan mágikus érme, amivel az ajtó nyílik és a bejárat mellett lehetett venni egy aranyruhás faszitól.

Adressat: Elliot

Ahogy a fetrengő férfit bámulom, valami kellemes és félelmetesen jó elégedettség söpör végig rajtam. Dühös vagyok, talán dühösebb mint eddig bármikor, de mégis csak a húgomról van szó. Bele is állítottam volna  afejébe egy fejszét, ahogy az anyáméba is, még alig 10 évesen, de ennek ellen állok. Valahogy az ok nélküli gyilkolászás nem kifejezetten tartozott a kedvenc időtöltéseim közzé. Nem mintha nem öltem volna embereket. De azokat mindig tisztességes párbajban győztem le. Ha már halni kell, nekik is legyen a haláluk méltóságteljes. De ez, aki itt vergődik előttem azt hiszem még egy méltóságteljes halált sem érdemel a szememben.
Így jobban néz ki, mint amikor jár az a nagy pofája. Gusztustalan féreg… - Odapillantok Elliotra, és ügyetlenül hátbaveregetem, de igazából magam sem tudom, hogy mit is kéne csinélnom. Össze vagyok zavarodva, talán jobban, mint eddigi életem során bármikor, és ez nagyon irritál. Tudom, hogy voltak lépések, amiket képtelen voltam megtenni, de akárhányszor próbálkoznék magamon erőt venni, visszarántanak a sárga, villodzó szemek, és eszembe juttatják, hogy egy nap talán én is olyanná válok, mint amilyen az anyám is lett. Egy nap talán én is teljesen átengedem magam a szörnynek, és elvesztem az irányítást.
Egy nap biztos így lesz.
De az  anap később jön el. vagy legalább is az után, hogy metalálom Rettát. Minden esetre igyekszem maradni az az erős és férfias viking férfi, aki talán valamennyit számít Elliot szemében. Aki talán kellően magabiztos akkor is, hogy ha belül marják a kétségek.
Furcsa érzés volt mellette lenni.Mármint Elliot mellett, akinek  aközelében mégis csak meg akartam őrizni a méltóságteljes vikinges külsőt. Nem mintha át tudnék csapni valami tomboló őrültté.
– Én vagyok a zsupszkulcsod. Kapaszkodj, nagyfiú… – hallom a hangját,miközben hozzám simul, én pedig jólesően megbizsergem, miközben halkan belélegzem Elliot kellemes illatát. A csók jól esett, és viszomoztam is volna, ha nem ránt be  ajól ismert sötétség, hogy aztán kissé szédelegve megint kitisztuljon minden. Nem kenyerem  a hopponálás, jobb szeretek tengeren közlekedni, így Elliotba karolva pislogok a Holland utcára, ahova megérkeztünk. Pislotok párat, de még ölelem egy kicsit, majd finom csókot lehelek a nyakára, miközben lehajolok.
- Te vagy azt hiszem az egyik legmenőbb zsupszkulcs, amivel valaha is találkoztam. És azért ez nagy szó, mert utazom kellett néhány emberrel egy vibrátoros zsupszkulccsal is - szólalok meg végül. Az az eset meglehetősen furcsa volt, mert a rendelőm mindenféle játékszert kért magának feketén csempészve, és hát álcázni kellett  zsupszkulcsot is. Hiába, a kiégett 40es nők veszélyesek is lehetnek.
Ahogy rámkulcsolódik a mégikus lánc, majd játékosan hátra lesek Elliot fenekére miközben megindulunk  aluxus negyed felé, ahol már nem kirakatokban pózolnak a lányok, hanem külön lakoszályuk van.
- Ugyan, ezt itt egyik fenék sem üti - vigyorodom el, majd el is komorulok, mert minden esélyem itt van, hogy rábukkanjak végre Rettára. Sven MIller nem volt számmra ismeretlen sok nő az ő neve alatt futott egy időben Soho lebujaiban is, de aztán visszaköltözött Hollandiába, amikor szarul kezdett menni Londonban az üzlet. Az ellenségei fenyomhatták a gyerekprostitúció miatt.
- Miller egészen behálózta a piacot szinte Sohoban a legtöbb lebuj az övé volt. Valószínüleg ezek aházak is az övéi, és csak megengedi hogy benne lakhassanak a lányok.
Közben megállunk egy aranyruhás, afro frizurás fazon előtt, aki a markát tarja felénk.
- Csak fizetés után lehet belépni - aztán közölte az árát, mire egy közömbös arcot vágva arrébb húzom Elliotot.
- Ott vannak mögötte azok az érmék... Elég mesteriek most is a képességeid, hogy lopjunk egyet? - kérdezem vigyorra húzva a számat.

ha tudod, hol keresd…


Søren
2001. július 25.

outfit

Søren ajkainak érintése a nyakamon, az ölelése valahogy megnyugtatott. Benne annyi erő volt s erre szükségem is volt. Éreztem, hogy elgyengül a testem, hogy a lábaim fel tudnák itt és most adni a szolgálatot a végtelennek ható forgás után.
Nem szerettem határokon át hoppanálni. Volt benne valami furcsán bódító, aminek a majdnem összeesős szédüléstől a hányásig mindenféle mellékhatása volt. Talán nem kellett volna mégsem megtanulnom ezt a kis trükköt, hiszen nem is megyek sehova hoppanálva, leszámítva az ilyen ritka alkalmakat, mint amilyen ez is volt. Ha a vikingem nem hozakodott volna elő azzal a vibrátoros poénnal, biztosan nem állok meg a lábamon, így viszont a nevetés és az ujjaink összekulcsolása és a kis bilincselése kicsit felrázott. Próbáltam úgy tenni, mintha rendben lennék… Sørennek egyelőre nem akartam a gyenge oldalam mutatni. Inkább azon agyaltam, hogy de furcsa őt a vibrátor szóról hallgatni, jobban illett a mély, férfias hangjához a tenger, a hajó és a fagy… ezek olyan érdekes erőt sugároztak az ő hangján szólva, mintha csak idegen, nagyhatalmú varázslatok volnának.
– Ugyan, ezt itt egyik fenék sem üti – éreztem, ahogy egy picit hátra húzódik és jobban megnéz magának, én meg egy aprót még riszáltam is – magamhoz mérten teljesen szokatlanul. Szerettem szexi lenni, de csak nagyon ritkán engedtem azt a férfiasság határain kívülre. Persze egy ilyen hatalmas fickó mellett nem is sok esélyem volt annak lenni… és nem is bántam. A magam módján ünnepeltem ezt a dolgot.
– Esetleg, ha megvan a húgod, akkor megnézheted közelebbről… – súgtam oda, úgy hogy ne hallhasson minket más… bár valószínűleg senkit sem érdekeltünk. Két pasas még egymás karjához simulva sem jelent nagy különlegességet erre. A szexiparban minden rendben volt, míg az ember sok pénzt költ.
– Miller egészen behálózta a piacot szinte Sohoban a legtöbb lebuj az övé volt. Valószínüleg ezek aházak is az övéi, és csak megengedi hogy benne lakhassanak a lányok. – Magyarázta. Ezek szerint ő már hallott Sven Millerről. Számomra a név nem sokat mondott, de a tény, hogy Ted ismerte pont elég indok volt arra, hogy veszélyesnek tartsam. A kurvapecéreknél aligha van veszélyesebb állatfaj ezen a világon. A legtöbb majdnem annyi emberrel rendelkezik, mint Cartwright és azok bizony megvédik a portékát áttiporva mindenkin.
Hümmögve bólintottam.
– Csak fizetés után lehet belépni – ekkora vettem észre, hogy megálltunk. Eddig csak bámultam fel az épületekre, azon agyalva, vajon mennyi pénz lehet ebben. Bizonyára több, mint a varázstárgykereskedelemben. Éppen csak felmértem a hülye hajat meg az aranyruhát, amikor már húzott is arrébb a vikingem.
– Ott vannak mögötte azok az érmék... Elég mesteriek most is a képességeid, hogy lopjunk egyet?
– Ajj, inkább tökön rúgom és menjünk be mellette… – Forgattam meg a szemeimet, nem volt kedvem egy plusz kitérőhöz… de Søren kérte és így olyannak éreztem, mint a világ legédesebb kérése. – Jó… tereld el a figyelmét, én meg lenyúlom az érmét – vontam vállat. Aztán visszahúztam és hozzá simultam még jobban a karjához.
– Csak fizetés után lehet belépni – ismételte meg a faszi. A hangja monotonabb, irritálóbb volt a korábbinál is. Idegesítő, betanult szöveg volt, amint napjában vagy hússzor elmondhatott. Csakhogy már nem neki volt egyedül fárasztó, hanem nekem is. Úgyhogy nagyon reméltem, hogy Søren szóval tartja egy percre, aztán végre megszabadulhatunk, mert ha nem én tuti megverem inkább…
– Csak akkor fizetünk, ha megbizonyosodunk róla, hogy az én Mackómnak való az árúja… – mondtam és még meg is nyaltam Søren fülét. Aztán a pasas beszélni kezdett arról, hogy milyen egzotikus lányok vannak odabent. Nem rám figyelt látszólag, hanem a vikingemre, mégis, amint kinyújtottam a kezemet az érméért felém kapta a pillantását. Nem volt más választásom, mint eljátszani, hogy nyújtózom, majd amilyen erősen tudtam, ököllel arcon csaptam. Megszédült, motyogott valamit, majd eldőlt.
– Körülbelül két percünk van bejutni. – Tudtam, hogy nem ütök nagyot, szóval ez csak véletlenül találhatott be éppen jó helyre. Az ujjaimban éreztem az erejét, azok ugyanis fájdalmasan reccsentek meg, a bőröm meg pár helyen véresre horzsolódott a csontos fején.

Adressat: Elliot

A holland vörös lámpás negyed éppen annyira tért el a londonitól, mint bármelyik mástól. A kirakatokban illegették magukat a nők, vörös fénykoszorú körül, én pedig, hona gyakran éltem régebben, nehezebb napjaimon az ilyen szolgáltatásokkal, az erőszakolásdi sosem volt kifejezetten az én stílusom. Sőt sokszor csak inkább egy nagy adag pénzzel csak beültem melléjük a függönyök mögé, némi sörrel, és csak beszélgettem velük. Nem iagzán zavarta ez őket, valahogy meg tudom érteni, hogy nekik is kell másfél óra pihenő, mind testileg, mind lelkileg. De persze a kicicomázott prostituáltak nem arról híresek, hogy milyen jó pszichológusok. De nem is igazán érdekelt,csak a szem ádáz pillantását és erejét akartam elterelni. De amióta megismertem Elliotot az ő közelében nem nagyon figyeltem a szemre, mélyen a háttérbe szorult a sárgába olvadt tekintet és nem is ette olyan erősen a tagjaimat, ahogy eddig tette.
Élveztem azt a falyta nyugalmat és csendesen heves, furcsa békességnek az ízét, amit az ő közelsége okozott. Pedig még önmagamban sem tudtam eldönteni milyen is ez az érzés igazából. De inkább csak hagyom magam belesodródni, és ha a vége nem kifejezetten lesz esetleg tündérmesébe illő, ezt a faljta boldog pillanatokat mindig os meg fogom őrizni magamban. Tudom magamról, hogy nehezen fejezem ki magam, és lehet, hogy Elliot mellé egy szenvedélyesebb férfi kell, akinek a nyomában nem loholnak az éhen halt, meggyilkolt családtagjainak a rémképei. De most csak elégedetten futtatom végig rajta a tekintetemet, kiélvezve az a kellemes és édes érzést, amit érzek, akárhányszor rápillantok.
Az utunkat álló frérfi gyanakodva mér végig minket, bennem meg megfordul az a gondolat is, lehet észreveszi bennem és az odabent dolgozó Rettában a hasonlóságot, de inkább csak hagyom, hogy Elliot elindítsa a beszélgetés fonalát.
– Csak akkor fizetünk, ha megbizonyosodunk róla, hogy az én Mackómnak való az árúja… – mondja, miközben megnyalja a fülemet, amire a bőröm alá kúszik valami elképesztően kellemes és heves bizsergés. Közben pedig nagyon igyekszem helyeslően bólogatni, bár nem nagyon arra figyelek, hogy mit magyaráz nekem az agzotimkumokról a faszi. Aztán az egyik pillanatban a férfi nyekkenve elterül a földön,  mire elismerően hümmögök Elliot felé.
- Szép ütés - dörmögöm felé, majd finoman megragadva a kezét húzni kezdem befelé, a fülledt vörös és feke árnyalatokban díszített luxus borbélyház belseje felé. Ott nem igen van kedvem kérdezősködni, az ilyen helyeken nem szeretik a kérdéseket. Egyszerűen hagyom hogy maga után húzzon egyfajta ösztön, aminek már rég elkellett volna vezetnie magát a húgomhoz. Elliot kezét szorongatva haladok felfelé a függönyökkel fedett lépcsőn, egy ajtó felé, amire Retta neve van kibiggyesztve. Az ajtó előtt feszülten nyelek egy nagyot és Elliotra pillantok.
- Azért készülj fel arra, hogy ha meglát lehet kést állít belém - jegyzem meg. Retta heves és lobbanékony természetű lány volt, amíg ismertem. Benne a hevesebb vikinges természet lobogott, amivel folyton legyőzhetetlennek hitte magát. Egészen addíg, míg az anyánk testébe bújt szörny bele nem fojtotta ezt.
Kinyitom az ajtót, és gyorsan be is húzom magam után, hogy aztán megpillantsam a felém forduló húgom szőke hajkoronáját, a zöldeskék íriszeit. Csodálkozva mered rám és Elliotra, a teikntete ide-oda jár közöttünk.
- Khm. Nos, szia, Retta - töröm meg az egyre kellemetlenebb csendet, mire az szabályosan szétszakad, mert a húgom arcán átfut a méreg, és aztán dühösen elkezd mindenfélét felénk hajigálni.
- Te! Te! Te szemétláda! Most toltad csak ide a képedet?! Most?! - kiabálta két tanga és csipkealsónamű dobálás közben, amik hol a képembe, hol pedig a vállamra csapódtak. És azt hiszem az alsóneműk nem kímélték Elliotot sem.

ha tudod, hol keresd…


Søren
2001. július 25.

outfit

– Szép ütés. – Søren dicséretére csak vigyorra húztam a számat, majd kéz a kézben meg is indultunk belfelé. Nem sok jóra számítottam odabent, mármint sosem voltam együtt prostikkal. Nagyrészt persze pénzem sem volt rá, de nem éreztem benne elég kihívást, hogy egy „olyan” nőt hódítsak meg. Így az utazásaim alatt is csak akkor volt részem szexuális kalandozásokba, ha véletlenül az utamba akadt valaki olyan, mint mondjuk Anelia. Vele volt valami közöttünk. Egy aprócska szikra, ami talán még most is lenne, ha nem nyomtam volna el Forest kedvéért…
Függönyökön és titkos lépcsőkön haladtunk keresztül, közben éreztem, hogy furcsa, parfümös illat leng körbe minket. Volt ebben valami furcsán kéjes, talán némi szerelmi praktikát csempésztek ebbe is, ám azokban – természetesen a férfiasító bájitalt leszámítva – nem voltam túl jártas. Mindenesetre Søren mellett egy sereg vélának is ellen tudtam volna állni. Az ő férfias természete bármilyen nőies domborulatnál jobban vonzott… és ha valakit helyben ágyba rángatta volna, az ő volt.
– Azért készülj fel arra, hogy ha meglát lehet kést állít belém – jegyezte meg a vikingem, mikor megálltunk egy ajtó előtt. Nem vettem észre, hogy a név, ami rajta szerepel, az a húgáé, egészen addig, míg a szavaira oda nem pislogtam.
– Nyugi, megvédelek a húgodtól – kacsintottam rá, hogy egy kis humorizálással oldjam a feszültséget. Igazából sosem kezeltem jól az ilyen helyzeteket, legutóbb például kólát robbantottam fel… remélem, most nem lesz semmi, amit pánik közben robbantani tudnék. Jól van, Elliot, csak nyugi… senki sem fog ártani a vikingnek. A hang bíztatott, én pedig hagytam magam bevonni a szobába.
Egyetlen személy volt csak odabent. Egy magas, csinos testalkatú, szőke hajú nő. Már elmúlt harminc, mégis szép arca volt és zöld szemeiben furcsa szikrák lobbantak, amint felénk fordult. Szinte azonnal láttam, hogy felismeri a testvérét, ahhoz képest, mennyire régen látták egymást utoljára. Ahogy rám pillantott, kicsit közelebb léptem Sørenhez, hozzásimultam a karjához, mintha azt akarnám, hogy ő védjen meg, valójában pont én akartam őt. Ezért hát a közvetlen közelében maradtam.
– Khm. Nos, szia, Retta.
Bassza meg! Hát láttam, ahogy a csaj arckifejezés megváltozik. Dühös volt, sőt egyenesen mérges, én pedig már azon voltam, hogy valamit tennem kell, mert mindjárt pálcát ránt… ehelyett egy halom tanga repült a pofámba. Undorodva sodortam őket félre. Ezért a ruhadarabért sosem voltam oda. Vagy legyen rajta bugyi, vagy ne… a köztes dolgok unalmasak és bénák.
– Hé… állj már le! – kiáltottam fel, hogy egy mozdulattal előrántva a pálcámat egy néma varázslattal megállítsam közöttünk a levegőben a bugyikat. – Szia! Elliot vagyok… és azért jöttem, hogy megmentselek a szexi bátyáddal együtt. Szóval jó lenne, ha a bugyikat egy bőröndbe gyömöszölnéd, nem rám dobálnád. – Folytattam. Csakhogy idő közben valami zavaró hang jött a szoba másik feléről… bumm… bumm… – mintha egy hatalmas troll közeledne. Talán a padló is beleremegett.– Na jól van, siess kisanyám! – próbáltam sürgetni, de abban a pillanatban a hátsó ajtó beszakadt, sötét köd töltötte meg a helyiséget, meg valami csípős szag, amitől úgy éreztem menten megfulladok. Megtántorodtam és Sørennek estem, alig fogtam fel a sikkantást, majd az újjabb bummot, ami a szoba másik részéről érkezett. A lendület tovább vitt, éppen az ágyra zuhantunk mindketten. Søren háttal, én pedig fölé.
– Finite! – próbálkoztam megszüntetni a körülöttünk lévő varázslatot továbbra is a vikingen fetrengve.

Adressat: Elliot

– Nyugi, megvédelek a húgodtól – kacsint rám Elliot, mire szélesen elvigyorodom és megborzolom a haját. Igazából az őszintét megvallva, kinézem Elliotból, hogy képes nekimenni a húgomnak, ha leátkoz. Valahogy őt ilyen erősen oltalmazó emberrnek ismertem meg, amit igazán tiszteltem benne. Kevesekben van ennyi erő és tűz, hogy megvédjék azokat, akik igazán számítanak. Valahogy magamban ezt nehezen tudtam elképzelni, hogy van ilyen erőm. Hiszen a testvéreim és az apám is azért halt meg mert elsőszülött fiúként képtelen volta helyt állni és megvívni rendesen a csatát a szörny ellen. Inkább erőszakos feledésbe menekültem miközben mindent felemésztett az otthonomban a szörny, ami anyám húsába költözött.
- Így máris jobban érzem magam - mondtam kissé mélyen nevetve, de ahogy belépünk a vöröses rózsaszínes ködbe burkolt lebujba máris elkomorodom. Luxus hely, minden aranyozott és a kanapék, székek, mind-mind bőrkötésesek. A bárban aranylóan folynak a drága innivalok, és valahol messziről még egy koktélzongora is szól, hogy a kellő hangulatnak és eleganciának megadják a módját. Az már másik kérdés, hogy még milyen szerekkel töltötték fel a zongorát.
A húgomat látni egyszerre fájdalmas és jó,magam sem tudom melyik érzés az erősebb, de azt hiszem ami igazán kitölt az még továbbra is a mardosó bűntdat, amit igyeskzem nem az arcomra engedni, mert Elliot mellett erősnek akarok tűnni. Ahogy repkednek felénk a csipke alsőneműk és combfixek, ami éppen teljesen arcon is talál, ingerülten sóhajtok, de nem igzaán akarok visszakiabálni rá. Értem a dühét. Talán a helyében én is cserbenhagyottnak érezném magam.
- Elhagytál - kiabálja teli torokból, de aztán Elliot közbeszól, aki meglehetősen rossz néven veszi, hogy a fejére csapódott párducmintás tanga.
– Hé… állj már le!  Szia! Elliot vagyok… és azért jöttem, hogy megmentselek a szexi bátyáddal együtt. Szóval jó lenne, ha a bugyikat egy bőröndbe gyömöszölnéd, nem rám dobálnád. – Látom Retta arcán, hogy ide-oda jár a tekintete köztem és Elliot között. Egy pillanatra leboggyeszti a meggypiros ajkait és barna tekintetével rám pillant, úgy ahogy régen is tette, úgy ahogy a támaszt és az idősebb testvért kereste bennem. Közben végül lassan kinyit egy pálcaintéssel egy régi utazóbőröndöt, magára kanyarít egy leopárdmintás szőrmekabátot, és néhány holmit kezd el beledobálni a bőröndbe. Aztán a pillanatot ketté töri a zajos léptek üteme, mire Retta ijedten összerezzen. És egyre hangsabban halljuk: bumm bumm. Retta megdermed, mintha csak tudnál kik jönnek el, és valahogy azt érzem, őt keresik.
-  Na jól van, siess kisanyám!
- Ó, fogd be, te törpe kínai - förmed rá idegesen, de a hangjában inább van félelem mintsem igazi sértett düh.
- Retta, nyugalom. Segíteni vagyunk itt... Figyelj, kijuttatunk - mondom én is, de aztán ahogy összeakad a húgommal a tekintetem a robbanás minket is elér én pedig nem is tudom mennyi időre, de belezuhanok valami fekete ködös sötétségbe.
Arra kelek fel, hogy Elliot rajtam van én pedig autómatikusan átölelem, védelmezőn és erőt véve magamon megfogom a pálcámat és úgy pattanok fel, magamhoz szorítva Elliotot, miközben a füstön keresztül a húgomat keresem. A sikolya egyre messzebbről jön, én pedig átvágok a romos szobán, le a romos lépcsőkön. Kiérve átlépek a kapuőr halott, véres tetemén, és tekintetemmel még kiveszem a húgom távolodó szőke hajkoronáját, aztán egy pukkanás kíséretében eltűnik a szemem elől.
Összeszorítom az ajkaimat, dühöm pedig csak nem csillapodik. Megint elrabolták, megint azért mert nem tudtam rá vigyázni. Ökölbe szorított kezem csaknem kettétöri a pálcámat, miközben mélyeket lélegezve nyomok után kutatok. AMit meg is találok egy elhagyott fekete pengéjű tőrben, amit az ajtó előtt fekvő pasas torkából húzok ki.
- Kalózok...