Oh yes, coffee time

[Espresso Bar]

Espresso Bar

A kávézó a Kensington street melletti kis zsákutcában helyezkedik el. Nagyon kevesen találnak rá a helyre, de aki mégis idetéved a kedvencei közé sorolhatja a látogatása után és biztos, hogy ha újra erre jár, akkor az első útja idevezet majd, főleg a magányos és csendre vágyó lelkeknek.
  A bolt előtt már kávé illat várja a vásárlókat, bent pedig éghajlathoz alkalmazkodó hőmérséklet fogad mindenkit, kényelmes fotelekkel, utcára néző pultokkal és mindenféle finom édességgel.

Oh yes, coffee time



2001. július 25.
Amelia

Egész éjjel csak forglódotam. Ha egy percre el is aludtam, hát Ekbal arca jelent meg előttem, amint bámul fölfelé a semmibe hideg szemekkel. Ahogy reggel felkeltem, éreztem minden porcikámban, hogy nem, ma nem fog menni semmi, csak úgy létezni fogok… úszni az árral. Nem bántam persze, hogy így alakult a dolog, hiszen a nyári szünetben nekem sem sok dolgom van, egy-egy értekezleten kívül. Úgy kellett megerőltetnem magamat, hogy a tökéletesen sterilizált ágyamból kimászva lezuhanyozzak, megfésülködjek, fogat mossak és elinduljak a szokásos sétámra.
Fel is kaptam az előszoba fehér komódján várakozó könyvemet. Az volt az egyetlen régi dolog nagyjából ebben a lakásban. Nem rég vettem, minden tágas volt, fehér és üveg. Egyetlen dísztárgyam sem volt, de még a ruháimat sem hagytam elől vagy tányért és poharat. Nem azért, mert annyira ügyeltem volna a rendre, egyszerűen csak megnyugtatott, hogy üres, mintha senki sem lakna itt. Az egyik sarok volt csak Siváé, ahol ágyat, kaparófát és játékokat rejtettem el neki. De ezen kívül minden tiszta, üres és makulátlan volt… olyan, amilyen a lelkem sosem lehetett volna, mióta megöltem a saját testvéremet. Hangosan sóhajtottam egyet, majd kifordultam az ajtón, hogy a csendes utcára tévedjek.
Igazság szerint még így is elég korán volt, hogy a megszokotthoz képest egy órával tovább forgolódtam az ágyon. Megdörzsöltem a homlokomat, úgysem volt ember az utcán, szenvedhettem kicsit magamban… és szenvedtem is, elvégre még mindig lüktetett a fejem a kialvatlanságtól, nehezebben kaptam levegőt, mint máskor, a szívem pedig fájdalmasan dobogott, ahogy egyre többször jutott eszembe a testvérem. Úgy szerettem Ekbalt, úgy szerettem minden testvéremet, azelőtt el sem tudtam képzelni, hogy majd éppen én bántsam őt.
Nyeltem egyet, ahogy befordultam egy kis zsákutcába, elhaladva néhány antikvárium mellett. Nem tudtam már régen hol vagyok, de meg-megálltam egy-egy kirakat előtt, hogy régi csodákat bámuljak. Volt idő, mikor azonnal beszaladtam volna, hogy megvegyem azt a jogi könyvet, hiába borította por minden oldalát. Most azonban csak álltam érdektelenül, a régi érzések után vágyakozva. Úgy szerettem volna szenvedélyes lenni megint, szeretni, amit csinálok. Erre azonban esélyem sem volt.
Az utcácskában volt egy kávézó is, aminek az ajtaján éppen kisétált valaki, mikor odaértem. Megéreztem az erős fekete ital illatát, ami a lüktető fejfájáshoz most éppen jól is jött volna. Még mielőtt becsukódott volna a bejárat, elkaptam és belöktem, hogy odasétáljak az egyik asztalhoz. Pillanatok alatt átfutottam az itallapot, nem volt kérdés, hogy egy eszpresszót fogok inni. Most erős kellett, erős, ami elnyom mindent.
– Mit hozhatok? – lépett oda hozzám egy pincér lány. Meglepően alacsony volt, bár hozzám képest majdnem minden nő meglepően alacsony.
- Csak egy eszpresszót és egy pohár vizet kérek – válaszoltam kissé túl mély, morcos hangon. A lány megszeppenve írta fel a rendelésemet, majd egy pillanattal később már a közelemben sem volt. A könyvet kinyitottam és máris lapozgatni kezdtem. Nem volt kedvem olvasni, csak a régi írógéppel szedett betűkre bámultam, amik itt-ott kopottak voltak. Egy ilyen éjszaka után még élni sem sok kedvem volt... néha-néha ki is bámultam inkább az ablakon a furcsa, esőre álló időre.

Arian

outfit

2001. július 25.

  Tanácstalanul nézem végig a pályaudvaron, ahogy a vonatom a semmibe tűnik, engem otthagyva egy bőrönddel és a jegyemmel. Utálok vonattal, repülővel, vagy bármi olyan közlekedési eszközzel utazni ami időhöz kötött és pontos kell legyek. Mert mikor annyira szeretnék időben odaérni, bárhova is, az úgysem fog összejönni. Ahogy most sem. Ez volt a mai utolsó járat, úgyhogy szépen elhetelhetjük a barátnőmnél töltött hétvégét. Vagy esetleg holnap indulok, de az milyen már?! Már a holnapi napot bulizással akartam tölteni, a ma estét pedig mesélgetésekkel, ehhez képest, marad a kis ágyam, az üres házunk és a csend. Anyáéknak is pont most kellett elutazni. Nem készültem fel eléggé lelkileg erre a napra és az idő sem hasonlít a megszokott nyári napokhoz, egyre több esőfelhő jelenik meg az égen és a hőmérséklet is őszies. Bőröndömmel a kézben megindulok lassan, oda ahova most igazán vágyok, London legjobb, legcsendesebb és leghangulatosabb kávézójába. Ilyenkor, amikor semmi nem jön össze és az egész naptól elmegy a kedvem, mindig beülök oda és egy forró latte társaságában bámulok ki az ablakon. Amíg elsétálok oda, általában a házunktól, már az idő alatt is kikapcsolok kicsit, de ott jön az igazi megváltás. Erre a helyre mindig magamba megyek és szerintem a család többi tagja nem is tud a zsákutcában lévő kis kávézóról, ahogy sok más ember sem, nagyon kevesen járnak oda, épp ezért tervezték a nyár elején, hogy bezárnak, de úgy látom rájöttek, hogy az embereknek szüksége van egy kikapcsolódáshoz tökéletes helyre.
  Az utcába beérve elered az eső és pillanatok alatt bőrig ázok, mégsem kezdek el futni, pedig csak néhány méterre vagyok már, lassan húzom magamután a bőröndömet a kávéillat felé haladva. A kávézóhoz érve nagy mosollyal tolom meg az ajtót. Jól esik most a meleg levegő, ami ide beszorult és a kávé illat.. Igen, erre vágyom most. Nincsenek sokan, az egyik sarokban egy aranyos pár romantikázik, a helyiség másik végében egy szakállas, morcos fekete hajú pasi ül magában, méghozzá az én szokásos helyemen, igazából a kávézó legjobb asztalánál, onnan látni az utcára és az összes asztalra, gond nélkül. A bőröndömet a bejárat melletti fogas alá betuszkolom és elindulok a pult felé, hogy szóljak, nekem most is csak a szokásos lesz, szinte törzsvendég vagyok már itt, ezért nem kell itallap és a pincéreknek sem kell mondani már semmit, mindig ugyanazt iszom, karamellás lattet, ezért annyit szoktam mondani, hogy „csak a szokásos” és már tudják is mi kell. Megállok a fura férfi melletti asztalnál és leveszem a kabátomat, ami csurom víz. Kicsit megrázom, ő is kap az esővízből az asztalára és a felsőjére is.
- Bocsánat, hogy lefröcsköltelek, esküszöm nem volt szándékos – leülök közben és az ujjaimmal az asztalon dobolva várom az italomat, közben néha átnézek a férfi asztalára, aki valami érdekes könyvet tart a kezében és kifejezéstelen arccal bámul a sorokra és néha mikor megunja, kipillant másodpercekre az ablakon.– Ne haragudj már, hogy megint zavarlak de,- megállok kicsit megvárom, hogy rám nézzen,– olvasod is azt a fura könyvet, vagy csak nézed? Nem kötekedésképpen tényleg, csak olyan semmilyen arcot vágsz közben, vagy nagyon nem érdekelhet, vagy nagyon nem olvasod. – fogom be gyorsan a számat. Úr Isten, el sem hiszem, hogy ezeket tényleg kimondtam, az arcom színe kezd a vörös rózsára hasonlítani ami az asztalomon lévő vázában hervadozik.

Oh yes, coffee time



2001. július 25.
Amelia

Mordultam egyet, ahogy a tekintem visszatért a könyv lapjaira. Nem tudom miért, talán azért, mert cseppet sem volt hangulatom azt a részt olvasni, ahol tartott. Vagyis igazából semmit sem volt kedvem olvasni, mert mindahányszor megpróbáltam volna koncentrálni valamiről beugrott az öcsém arca, ahogy mereven, élettelen tekintettel bámulja a plafont. Ráadásul a mugli irodalom ezen remek sem volt éppen nekem való. „Az jó, ha ártatlan emberek életét mentik meg, meg ilyesmi, de az ügyvéd általában nem ezt csinálja.” Ártatlanság… megmentés, mintha csak Salinger is azt akarta volna az arcomba nyomni, amit tettem. Igen, Ekbal ártatlan volt, őt csak belerángatták valamibe, amihez túl fiatal volt és túl gyerek. Nem tudta felmérni, hogy amit tesz az rossz. Én sem tudtam, ezért vettem el az életét, pedig még annyi minden állt előtte. A teste pedig most ott rohadt egy erdőben, a legszélesebb törzsű fa alatt anélkül, hogy bárki is tudott volna róla, mi történt vele.
Öklendeznem kellett, ahogy eszembe jutott, amint férgek rághatják a bőrét. Beleszédültem, a kávémat és a vizemet akartam, hogy magamhoz térjek, de még legalább két percbe telt mire megérkezett. Ekkor kezdett el odakint szakadni az eső, az addig kékes-szürkés felhők szinte feketére váltottak. Az utcán pedig egyre többen kezdtek el rohanni fedezéket keresve.
Megragadtam a bögrémet és gyorsan benyakaltam a meglehetősen forró kávé negyedét, majd visszatettem az asztalra, hogy sóhajtva, de újra a Zabhegyező fölé hajoljak és a kusza mondatokat próbáljam értelmezni. Nem érdekelt, nem kötött le, mert egy hang megint az öcsém nevét suttogtam a gondolataim között. Az ügyvédi munkára próbáltam koncentrálni, ami bizonyára olyasmi lehetett, mint nálunk a protektor… Ekbal, Ekbal… A hang már-már kántálni kezdett, de megráztam a fejemet, éppen amikor egy jó adag hideg víz érkezett az arcomba.
–  Bocsánat, hogy lefröcsköltelek, esküszöm nem volt szándékos.
Valami lány volt, de nem néztem rá. Csak mordultam egyet válaszként, majd vadul lapoztam egyet a könyvbe, hogy folytassam az olvasás félét. Kit érdekelt az a három csepp víz? Ha kimegyek innen, valószínűleg amúgy is a képembe kapom az angol időjárás áldását.
– Ne haragudj már, hogy megint zavarlak de, olvasod is azt a fura könyvet, vagy csak nézed? Nem kötekedésképpen tényleg, csak olyan semmilyen arcot vágsz közben, vagy nagyon nem érdekelhet, vagy nagyon nem olvasod.
Egy pillanatra abban sem voltam biztos, hogy ez a szöveg nekem szól. Hogy mi van? Itt ülök és nyugodtan kávézok, erre valaki megkérdezi, hogy olvasom is-e a könyvet? Talán ez valami kötelező olvasmány vagy mi van. Már éppen válaszoltam volna, sőt azt terveztem, hogy odavágom elé a könyvemet, de ahogy felemeltem meglöktem a kávés csészét és az kiborult, eláztatva az egész asztalomat és a rajtam lévő nadrág szárát. Nem pattantam fel időben.
– A fenébe! – nyögtem ki némileg keserűen, de színtelen hangon, majd a könyvemet odadobtam a lány elé és leültem az asztalához. – A következő kört te fizeted. – Vontam fel a szemöldökömet, majd kinyitottam a könyvemet éppen ott, ahol az imént tartottam.
Egy pillanatig elvoltam az olvasással aztán felnéztem rá. A fehér pólója éppen eléggé átázott, hogy lássam a melltartóját, így hosszú ideig ott tartottam a tekintetemet. Nem voltam szégyellős, hogy kifejezzem mi érdekel a leginkább. Amikor megérkezett a kávéja és a pincérnő rám nézett megszólaltam: – A kisasszony meghívott egy újabb eszpresszóra. – Mondtam, mire a nő bólintott és felírva rendelésemet, elsietett a pult mögé.

Arian

outfit

2001. július 25.

  Irtóan para az alak és már nem is vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt megszólítanom. De most olyan mindenkibe belekötős hangulatom van és ő az egyetlen, akihez hozzá is szólhatok, talán zavarom, de megszokja, vagy elmenekül, ő dönt. Próbálom oldalból megfejteni az arcvonásait, mivel nem szándékozik egy pillanat erejéig sem rám nézni, vagy mondani valamit. Lapozgat ott abban a könyvben és én egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem is tudja, hogy mi is áll a lapokon. Zavart és feszült a levegő körülötte, ezt bárki megérzi, van a viselkedésében valami furcsa és tényleg ijesztő, pedig még eddig nem sok mindent csinált, csak annyira durván ér mindenhez, mintha a világ lenne az ellensége. Hagyom, had fogja fel amit mondtam neki, inkább elfordulok és az asztalomon lévő rózsát piszkálom, az arcom színe pedig kezd visszaállni az eredeti állapotába. Mire éppen megszólalnék újra, hogy elnézést kérjek azért amiért nyaggatom, ismételten durva mozdulattal fellöki a kávéscsészéjét ami a fehér kerek asztalt barnává varázsolja. Azt hiszem elértem, kellően kellemetlenné tettem a helyzetet és sikerült még jobban felidegesítenem az alapból indulatokkal teli férfit. Mielőtt bármit is érkeznék mondani, ledobja az asztalomra a könyvét és lehuppan az üres székre. Micsoda társaság ma délutánra, nagyszerű.
– A következő kört te fizeted.– és ezzel folytatta is tovább az olvasást. Érkeztem ezalatt a néhány másodperc alatt észrevenni az arcvonásiból, hogy jó pár évvel idősebb lehet nálam, de igazán jól tartja magát, kinézetre, a viselkedése meg egyre durvábbá válik, de azért kibírható és tudom, hogy képes vagyok kezelni, legalábbis egy kávé erejéig biztosan.
- Már épp akartam szólni, hogy leülhetsz ide, nagyon szép mozdulat volt az előző, de tényleg – jegyzem meg kicsit cinikusan és bökök a fejemmel a kiborult kávé felé. Bár nem hinném, hogy érdekli amit gondolok, ő azt teszi amihez neki kedve van. – Ha már meghívok valakit egy kávéra, akkor szeretem tudni, hogy ki az, a vadidegen emberek nem épp a kedvenc társaságomba tartoznak tartoznak – végre már annyival méltat, hogy leteszi azt a könyvet, amit valójában csak nézeget. De a tekintetét látszólag mégsem az arcom fogja meg, kicsit lejjebb vándorol, és ó, igen, tudom is, hogy miért. Ez a felső nem épp az esős napokra van tervezve, de azért hálát adok, hogy reggel volt kedvem melltartóba elindulni, valahogy éreztem legbelül, hogy ma jól fog jönni. Van mit nézegessen, tisztába vagyok vele, de azért ez így elég zavarbaejtő. Összefonom a karjaimat, ezzel még jobban megfeszülnek a melleim.– Tudod, szerintem az arcom is megállja a helyét és örülnék ha gyakorolnád a büszkeségeim után, a szép kék szemeIm fürkészését – vigyorgok rá, kissé kioktatósan. Végre megérkezik az italom ő pedig szól a pincérnek, hogy lesz egy eszpresszó az én számlámra. – Emily, legyen még erősebb mint az előző, az úrra ráfér egy kis dopping – kiáltok oda a pincérnőnek, akit már régóta ismerek. – Nos, szerintem szépen odébb is teheted azt a könyvet, ha már leültél, nem lesz szükséged rá, meg amúgy sem lehet izgalmas ha csak nézegetted.

Oh yes, coffee time



2001. július 25.
Amelia

A szomszédos asztalhoz ülve nagyjából azonnal eldöntöttem, hogy erre a helyre sem jövök többet. Pont elég bosszantó volt, hogy lefröcskölt, nemhogy még a kávémat is miatta borítottam fel. Nem bírtam az ilyen nőket, akik minden áron csevegni akarnak, mert éppen nincs asztaltársaságuk. A legutóbb is egy banya minden ok nélkül leült mellém és elmesélte az élettörténetét.
– Már épp akartam szólni, hogy leülhetsz ide, nagyon szép mozdulat volt az előző, de tényleg – jegyezte meg cinikusabb hangvétellel. Erre mordultam egyet és felvontam az egyik szemöldököm. Mindegy, legalább a látvány jó, ha már egyszer ilyen mocskos nagy szája van. – Ha már meghívok valakit egy kávéra, akkor szeretem tudni, hogy ki az, a vadidegen emberek nem épp a kedvenc társaságomba tartoznak.
A tekintetem a mellein tartottam. Ha már egyszer fehér pólót vett fel és még csak nem is figyelt arra, hogy ne ázzon el, hát viselje a következményeit. A legtöbb lány ilyen amúgy is. A diákok is állandóan csak a módot keresik rá, hogy megmutassák nekem a testüket. Az előző félévben is szabályosan letámadott az egyikük, mikor az irodámba jött jegymegbeszélésre. Ha az én húgaim tettek volna ilyet, a nagyapám szíjat hasított volna a hátukból.
– Ahhoz képest elég bátran szólítod le őket – válaszoltam hideg stílusban és csak azért sem néztem a szemeibe. Vegye csak észre, jöjjön zavarba és kopjon le. Utáltam az embereket, utáltam a társaságukat, mert a boldogságuk felcseszett… ma különösen is, hiszen alig aludtam és az állandó gyötrődés, amit az öcsém halála okozott csak még jobban felszínre került.
Ahogy mozdult egyet a mellei vonala még szebben kirajzolódott a póló alatt. Direkt csinálta természetesen… vagyis ő sem volt különb, mint azok a lányok a Godrikon. Azok is állandóan csak azt akarták, hogy felfigyeljek rájuk, hogy a testi adottságaikért osztályozzam őket. Nos, talán egy-két esetben kivételt tettem, de amúgy általában bukás volt a vége a nemtudásnak.
– Tudod, szerintem az arcom is megállja a helyét és örülnék ha gyakorolnád a büszkeségeim után, a szép kék szemeIm fürkészését.
Sóhajtottam egyet kissé unottan és felnéztem az arcára. Nem vonzottak sem a kék szemek, sem a szőke haj. A sötétebb színekhez voltam szokva, de ettől függetlenül most megkapta a lehetőséget, hogy lenyűgözzön. Biztos voltam benne, hogy nem ok nélkül szólt hozzám… tapasztalaból tudtam, hogy elég ritkán fordul elő az ilyesmi.
– Az urat Ariannak hívják – jegyeztem meg, csakhogy megnyugodjon a lelke, nem vagyok vadidegen. Mindenesetre egyelőre attól tartottam, hogy még ezt követően is elég borzalmas lesz ez a nap. Nem tűnt annak a belevaló csajnak, még ha a mellei egészen másról is árulkodtak. 
– Nos, szerintem szépen odébb is teheted azt a könyvet, ha már leültél, nem lesz szükséged rá, meg amúgy sem lehet izgalmas ha csak nézegetted.
Vállat vontam és becsuktam a könyvet. Óvatosan kitoltam az asztal szélére, de addig nem szólaltam meg, amíg el nem tűnt megint a pincérnő. Természetesen pont ekkor érkezett meg a kávémmal, amiből megint áradt az üdítő, friss illat. Ez kellett most nekem, hogy kicsit összeszedjem magam a szörnyű éjszaka után.
– Az attól függ. Valaminél izgalmasabb. – Pillantottam fel a kék szemebe megint, miután a kezembe vettem a kiskanalat. Óvatosan megkevertem vele a kávét. – Szóval szórakoztatnod kell. Bár meg kell mondjam, egyelőre nem állsz valami fényesen, mert a melleid határozottabban érdekesebbek a szemeidnél.
Nem akartam annyira elkeseríteni, hogy nem a szőkeherceg vagyok fehér lovon, de még csak nem is Aladdin… szóval a lehető legrosszabbal kell beérnie. Nagyjából tisztában voltam vele, hogy jól nézek ki, de minden más tulajdonságom bosszantó volt.
– A kávé legalább jó… – szagoltam meg az italt, majd ittam egy nagy kortyot belőle, hogy aztán végig töröljek a számon, nem szerettem volna hogy a bajszomba tapadjon némi hab a kávé tetejéről.

Arian

outfit

2001. július 25.

    – Ahhoz képest elég bátran szólítod le őket – meghúzom a vállamat. A nagyszájúság öröklődő, én meg abból mindkét oldalból kaptam bőven, bár most tényleg nem mondtam olyan dolgot, amit illetlenség lett volna kimondani, vagy kérdezni. Őszinte voltam, még akkor is, ha nem volt kíváncsi arra, amit gondolok. Na, már ha ő nem kíváncsi a mondandómra, akkor én meg arra nem vagyok kíváncsi, hogy ő mit is akar hallani, vagy akarja-e, hogy megszólaljak. Nagyot kortyoltam a forró italomból és jólesett ahogy átmelegített belül. Kissé rám fagyott már ez a póló, egyre libabőrösebb lettem, ezért erősen fogtam a poharam oldalát, hogy felmelegítsem vele a kezeimet. Végre elértem, hogy a szemembe nézzen, bár unottabb már nem is lehetne az arca. Nem szeretnék a tekintetére hangosan reagálni, ezért csak megforgatom a szemeimet, bár lehet, hogy ezzel veszem el még jobban a kedvét, még az élettől is. Alapból nem szoktam ennyire bunkó, meg nagyszájú lenni, de valahogy ez a kifejezéstelen, rideg arc ezt hozza ki belőlem, és még a tapintatlanságáról nem is beszéltünk.
– Az urat Ariannak hívják – bólintok, bár kicsit olyan mintha csak azért mondta el a nevét, hogy örüljek és ne nyaggassam már, de azért még mindig jobb, mintha egy továbbra is vadidegen, névtelen pasival szórakoznék, még ha csak egy kávé erejéig is kell kibírjuk egymás társaságát. Remélem bírja a forrót és gyorsan elfogyasztja a kis eszpresszóját, egyre bosszantóbb ez a nagy kedvtelenség és idegesít már a bunkósága, bár tisztába vagyok vele, hogy én kezdeményeztem ezt a beszélgetést és én sem voltam valami aranyos az elején sem, és továbbra is szeretném megtartani magamnak a kedves énemet.
-    Az attól függ. Valaminél izgalmasabb. Szóval szórakoztatnod kell. Bár meg kell mondjam, egyelőre nem állsz valami fényesen, mert a melleid határozottabban érdekesebbek a szemeidnél. – rápillantok a pólómra. A székem karjáról leakasztom a kabátomat és felveszem, próbálom úgy összehúzni magamon, hogy semmit se lásson a melltartómból. Igazából jól esik belebújni a kabátba, szerencsére a belseje nem vizes, kortyolok még egyet a kávémból és kezdek mostmár azért én is mondani neki valamit, ugyanazzal a hangsúllyal amivel elkezdtük a beszélgetést.
-   Nos mivel ennyire érdekesnek találtad, ezért inkább eltettem őket, csak, hogy tudj másra is koncentrálni. – sóhajtok, aztán már próbálok valami normális témába belekezdeni. Amiről azért nem is lehet sokat beszélni, de egy kávé mellé pont tökéletes, még idegeneknek is. – Te jártál már ezen a helyen Arian, vagy, most vagy először? Hogy tetszik? – pillantok körbe
- Amúgy nálad az időjárás okozza ezt a mogorvaságot, vagy alapból, mindig ilyen vagy?

Oh yes, coffee time



2001. július 25.
Amelia

Mogorva kedvem volt és a kéretlen társaság ezt csak tovább fokozta. Minden bizonnyal az eddig névtelen lány is észrevette a dolgot. Mindenesetre legalább a látvány jó volt. Lettem volna olyan figyelmes, hogy ne nézzek oda? Az az ember nem én volnék és nem is terveztem megváltozni a kedvéért. Torok köszörülve néztem a szemeibe, de a tekintetem gyorsan visszasiklott a megfelelő részeire. Nem tudtam megállapítani, mennyi idős lehet, de nem is nagyon foglalkoztatott. Volt egy olyan gyanúm, hogy az életben nem látom többet, így hadd nézelődjek… végül is még mindig inkább ez, minthogy Ekbal halálának körülményein gondolkodjak. Pont elég volt az éjszaka róla álmodnom, az éjszaka élesztgetnem az élettelen testét, ami már csak nem akart visszatérni hozzám.
–  Nos mivel ennyire érdekesnek találtad, ezért inkább eltettem őket, csak, hogy tudj másra is koncentrálni. – Elhúztam a számat és megforgattam a szemeimet. Az újonnan érkezett kávémra pillantottam inkább, hogy finoman ujjaim közé véve a poharat belekortyoljak a jó erős feketébe. Jól esett a keserűsége, mert ahogy megborzongtam tőle, éreztem, még élek. Még mindig élek és nem csak egy szellem vagyok, amit az öcsém halála hagyott maga után. – Te jártál már ezen a helyen Arian, vagy, most vagy először? Hogy tetszik?
A lányra figyeltem. Láttam, ahogy körbe néz a kis kávézóban. Hát, ha én nem is jártam erre, az biztos volt, hogy neki ez amolyan törzshely lehet. Nem csak abból, ahogy feltette ezt a kérdést, egész egyszerűen a korábbi viselkedés alapján is. Visszatettem a csészét az asztalra, hogy az ujjaim a könyvem sarkával kezdjenek el játszadozni.
– Ha már az Ariannál tartunk… esetleg bemutatkozhatnál – közöltem. – Vagy szólítsalak Dombocskáknak? – Pillantottam egyértelműen célozgatva a melleire. – Elég találó név lenne nekik, így a méret alapján.
Ujjaim megint végig simítottak a könyv lapjain. Finomabban, érzékien… mert miért is ne? Itt vagyunk, egyedül vagyok én is és ő is… bizonyára elég nagy a hely a mosdóban ahhoz, hogy kihasználjuk ezt a holtidőt valamire. Talán addig sem magyarázna ennyit. Utáltam, mikor valaki akartom ellenére hozzám szólt.
– Amúgy nálad az időjárás okozza ezt a mogorvaságot, vagy alapból, mindig ilyen vagy?
Kihúztam magamat kicsit a székben, de aztán egy pillanattal később ugyanúgy visszadőltem a támlának. Elengedtem a könyvet, az ölembe húztam mind a két kezemet, úgy néztem végig a lányon. Kíváncsi voltam mit mondana, ha az első gondolatomat tárnám elé. Az ugyanis kegyetlenül őszinte volt, sőt egyenesen provokatív. Nem volt semmi, ami visszatartson attól, hogy kibökjem a gondolatomat. Nem voltak már régen erkölcseim, volt, hogy részegen tartottam órát. Sőt nem állt mögöttem a nagyapám sem, hogy azt mondja, elszúrom az életemet. Talán így is van… és annyira nem érdekelt.
– Csak akkor, ha fickós hangulatban vagyok – jelentettem ki nyersen, mindenféle udvariassági kör nélkül. – Szóval, ha azt akarod, hogy ne legyek mogorva, tudod mit kell tenned. – Tettem hozzá és kegyetlen mosoly ült ki az arcomra. Szinte vártam, hogy sikítani kezd, képen vág, esetleg nyakon önt a közepesre hűlt kávéjával. Valószínűleg még ez kis jobban felvillanyozott volna a semminél.
– Vajon milyen a mosdó itt?