Dunnottar

DUNNOTTAR

India szíve


Avery
2001. augusztus 1.

outfit

Dunnotar kastélya pontosan ugyanolyan komoran várakozott a kiugró sziklaszigeten, mint bármikor. Csak odabent volt más, tiszta, modern, illatos és olyan fehér, amire nem nagyon volt példa az elmúlt évszázadok során. De én ilyenre kértem, mert amikor következőnek idehozom a nagy Nathaniel Forestet, le akarom nyűgözni. Sosem tudom hogyan állunk egymással, sosem tudom mi lesz velünk… de el akartam varázsolni, megmutatni, hogy ezt érte tettem így. Már nem akartam ezt a nyüglődést közöttünk. A kezét akartam fogni, vele aludni, a gyerekünket ölelni magamhoz. Ezért is kértem az engedélyét, hogy elhozzam a kicsiket ide egy pár napra. Ez is csak egy bizonyítás volt, hogy én felelősség teljes Elliot vagyok. Nem az a hülye gyerek, aki elszökött tizenhét éve a szüleitől. Megváltozom… meg akarok változni… meg akarok változni érte és értünk.
Miután Adát megnyugtattam, hogy akárhogyan is alakul az életünk, én akkor is az apuja maradok, nagy nehezen ő is elaludt. Kis Natot nem kellett unszolni, kimerült egésznapos szaladgálás után. Csak Noah-val a babakocsiban ültem ki kicsit az udvarra, egy bögre kávéval a kezemben. Megkértem Averyt, hogy jöjjön ki és az esti világosságban, amennyit a sötétebb felhők átengedtek még, beszélgessünk. Igazából meg akartam neki mutatni Nat születésnapi ajándékát. Túl nagy volt persze, hogy idehozzam Dunnottarba, ezért csak néhány fotó lapult a zsebemben.
Míg várakoztam a szuszogó Noah-ra pillantottam. Édesen csukva voltak a kis mandulavágású szemek, a hosszú pillák lágy fátyolként hullottak a bőrére. Máris rengeteg haja volt, gyönyörű sötétbarna. Nem hasonlított annyira az enyémre, annál világosabb volt. Az apró kezei nem lógtak ki a takaró alól, de tudtam, hogy ott vannak és tökéletesen hasonlítanak Natéra… nem is értettme hogyan lehet ez, miképpen láthatom az ő vonásait rajta. Persze a béranyát úgy választottuk ki, hogy hasonló vonásai legyenek hozzá és némi óriásvért is hordozzon az ereiben. Mégis… Natot láttam benne. Talán mert erre vágytam. Ezt akartam, mikor egyáltalán szóba került, hogy nekünk bármilyen módon legyen gyerekünk. Tőled akarok. Ezt ismételgettem, míg nem beadtam a derekam és ez lett a megoldás. A vágy azonban nem távozott.
Előre hajoltam, hogy kicsit megigazítsam a takarót a mocorgó kisfiún. Nem volt ugyan hideg, a sötét felhők ellenére sem, de azért kicsit hűvös szél lengett körbe minket. Szinte sajnáltam, hogy Noah még nem fogja fel, milyen gyönyörű, ahogy rózsaszínre festi az ég alját távol tőlünk a lemenő napfénye. Meg akartam neki mutatni ezt a világot. Elmondani, hogy milyen és mennyi szépség van benne. Azt akartam, hogy jónak lássa, ne tapasztaljon olyan nehézségeket, amiket nekem és Natnak kell kisgyerekként.
Alighogy hozzáértem a takaróhoz, nem mozdult többet. Talán érezte, hogy az apja van mellette. A vérszerinti apja, aki annyit harcolt, hogy egyáltalán láthassa a tökéletes kis arcát. Nem számítottak a sebek a csuklómon. Érte vállaltam ezt és Nat Forestért.
– Kérsz egy kávét vagy egy kakaót? – kérdeztem Averyt, mikor végre megjelent mellettem az egyetlen fatörzsből álló padféleségnél. Az udvar nem volt túlzottan kidolgozott még. Talbot azt ígérte, hogy szerez egy kertészt, hogy legyenek virágok, de egyelőre csak ez a törzs volt itt ülőalkalmatosságként, pont úgy elhelyezve, hogy rá lássunk a tenger csapkodó hullámaira és a rózsaszínben úszó égre.

[ELLIOT]

ELLIOT

2001. augusztus 1.
o u t f i t

Végighúztam ujjaimat a falon, miközben átszeltem az elegáns folyosót. Minden olyan tiszta volt, letisztult és varázslatos, hogy még mindig képtelen voltam elhinni, hol vagyunk. A Suttogó sötét, ijesztő, recsegő falai után a kastély látványa szinte hihetetlen volt, a levegő frissebbnek tűnt a tenger közelségétől, és a falakat mintha körbelengte volna valami különleges aura. Na meg a méretek... hatalmas volt. Olyannyira, hogy hiába is szerettem volna bejárni, bármerre indultam, valami teljesen más helyiségbe ütköztem, és a változatosság kedvéért most sem tudtam igazán, merre tartok.
Elliot hívott ki az udvarra - remek idő volt, az ablakokon keresztül is láttam, milyen különleges színekben játszik az ég. Az ebédlőből indultam, ezt tudtam, odáig már sikerült megjegyeznem az utat, de hogy most épp merre jártam...? Jó kérdés. Nagyon jó kérdés.
Talán nem is a kastéllyal volt a baj, hanem a fejemmel, hogy képtelen voltam megjegyezni a folyosók és a falak arculatát. Talán már jártam erre igazából, sőt, biztosan, de... á, mindegy, mindegy is! Valahogy azért csak kijutok innen, nem? Valamerre. A tájékozódás nem az erősségem... úgy értem, az sem. Ja. Elég sok mindenben béna vagyok.
A háttérben hallottam Adáék hangját valamerről, a kislány nevetésére pedig halványan elmosolyodtam. Ada a legaranyosabb a világon, ő volt a tökéletes húg, akit csak valaha kívánhattam. Furcsa volt egyszer csak belecsöppenni ebbe, hogy a semmiből lett ennyi testvérem, de az egy évvel ezelőtti énem már olyan messze járt, hogy kezdtem elfelejtkezni az Ellioték előtti életről. Karen halovány lenyomata egyre csak kopott, apa pedig... hát ő ott volt, ő mindig ott volt, hiszen mégiscsak ő volt az apám, de kezdett hasonlítani anya halványodó alakjához. Ami egyszerre volt kissé ijesztő és egyben szomorú is valahol.
Elértem a folyosó végét és kis töprengés után a bal fordulót választottam. Mintha ez a szakasz valamivel ismerősebb lett volna. Végigsétáltam rajta, és szerencsére megpillantottam az udvarra vezető ajtót. Kilépve azon egyből megcsapott a finom, friss levegő, a kert illata, és a kellemes csend. Olyan békés volt és gyönyörű ez a hely, minden másodperc feltöltött egy kicsit. Elliot ott ült egy kis padon, előtte Noahval, akire innen még nem láttam rá, de így is megszorult a szívem. Olyan hihetetlen édes volt... Szerettem volna szorosan megölelgetni, mert olyan kis pufin aranyos volt, de persze tudtam, hogy még nagyon óvatosnak kell lenni vele. Olyan kis apró volt.
- Sziasztok - suttogtam, ahogy odaértem, és belelestem a kis bölcsőbe, hogy alszik-e a kisfiú, a látványától pedig nem tudtam nem elmosolyodni. Tud ennek valaki ellenállni?! - Jajj, de sármos valaki...!
Óvatosan leültem Elliot mellé, hogy Noah tudjon pihenni, de csak egy idő után vettem le róla a szememet, hogy felpillantsak a tájképre. Lélegzetelállító volt, mintha csak egy festménybe csöppentünk volna.
– Kérsz egy kávét vagy egy kakaót? – kérdezte Elliot, mire megingattam a fejemet. A kávéhoz már túl késő, a kakaóhoz pedig túl meleg volt. Legalábbis brit viszonylatban... itt ugyanis aligha volt valaha is igazán meleg, bár ezt épp nem is bántam.
- Olyan szép ez a hely... - néztem Elliotra, majd visszafordultam a kastély, a gyönyörű ég és a háborgó tenger fel-felcsapódó hullámai felé. - És a házimanót nem vihetnénk haza magunkkal a Suttogba? Olyan kedves.
Mosolyogva visszafordultam Noah felé, és finoman megsimítottam rajta a takarót. Még a plüsscápáim is nagyobbak voltak nála... Hihetetlen!

India szíve


Avery
2001. augusztus 1.

outfit

A szeretetnek ezt a formáját még nem éreztem. Ahogy Noah-ra pillantottam elfogott ez a furcsa bizsergés, ami tudatta velem, ő belőlem van, ő az enyém és most már felelőséggel tartozom érte. A többi gyerekkel is éreztem hasonlót, az utóbbi időben főleg Averyvel… annyira meg akartam óvni őt mindentől. A szívem úgy kalapált, mintha csak éppen rohannék, de igazából csak óvatosan igazgattam a takarót a kisfiú felett, hogy ne érezze meg a tenger felől érkező sós szellő hűvösét az érzékeny kis bőrén. Minden lélegzetvételemmel azon leszek, hogy vigyázzak rád – gondoltam. Éppen ekkor érkezett meg Avery is. Először az öccsét nézte meg.
– Sziasztok! – Csak biccentettem mosolyogva köszöntés képpen. – Jajj, de sármos valaki...!
Erre már kicsit felnevettem. Tényleg gyönyörű gyerek volt, még ha az én vonásaimat is viselte nagyrészt, egészen jól sikerült. Hiába kívántam neki óriás vért, erős tagokat, nagy termetet, aprócska volt a korához képest. Így pedig még több okom volt óvni őt és aggódni érte.
– Igen, tiszta apja – kacsintottam Averyre, miközben leült mellém a hatalmas fatörzsre. Pont tökéletes helyen voltunk, hogy rá lássunk a tengerre, a lemenő napra… és minket is tökéletesen lássanak azok a kémek, akiket apám vagy a nővérem rám küldött. Vajon mit mondanak neki Noah-ról? Úgy tudják nem maradt életben a gyerekem. Azt hiszik úgy született és még meg is gyászolta az öreg Phillip Rowle talán. Nem számított, ha néznek vagy rájönnek az igazságra… mindenképpen életük utolsó napjait töltik ebben a világban.
– Olyan szép ez a hely... – A tengerre pillantottam, nem szakítottam el a tekintetemet. Olyan volt ez, mint Tengerszemnél, mikor órákat ácsorogtunk az ablaknál vagy éppen a szikla szélénél és csak némán szerettük egymást körbe véve ezzel a csodával. Ennek már vége, minden megváltozott, együtt változtunk meg. Az én életem harc lett, Naté pedig valami más, valami nyugodtabb. Ő elfáradt, én pedig felpörögtem, mint valami átkozott búgócsiga, amit senki sem tud leállítani… annyira vágytam rá, hogy megragadjon és mondja: nyugi. De nem tudtam elég lenne-e egyáltalán. Talán csak újra és újra kipörögnék az engem szorító karok körül, mondván, hogy én még élvezni akarom, ami az enyém. Én még akarom, vágyom rá mindennél jobban… és közben mégis az ő simogatására vágytam.
– És a házimanót nem vihetnénk haza magunkkal a Suttogba? Olyan kedves.
– Drinky valóban nagyon kedves, de neki sajnos az a dolga, hogy ezt a helyet karban tartsa. Képzeld el milyen poros lenne minden, ha nem tartaná rendben – mondtam és a szél belekapott a hajamba, ahogy Avery felé fordultam. – De egyszer meghívhatjuk magunkhoz… bár félek csak takarítani akarna végig… – nevettem fel, közben benyúltam a zsebembe, hogy kivegyem az Indiában vásárolt ház képeit. Averynek fogalma sem lehetett, hogy ilyen hatalmas összeget költöttem mostanában, leszámítva, hogy az előző hónap végén egyszer bementem a Gringottsba, hogy elintézzem a pénzt. Az első képet a kezébe adtam.
– Ezt vettem Nat születésnapjára. A múlthéten teljesen berendezték és egyébként India nyugati részén van – meséltem. Nem tudtam Avery hogyan áll Indiához, Nat nem rajongott ugyanis túlzottan érte. Ő nagyrészt csak a piszkosságát látta, engem viszont lenyűgöztek azok a történelmi emlékek, amik ott omladoztak az új, mocskosabb házak között. Nem egy templom romban még nyomorúságos sorsú emberek is éltek. Hát milyen csoda lehetett mindennap azokra a szépséges domborművekre ébredni?
– Amikor megismerkedtem Nattal, az első utunk Indiába vezetett és… olyan édes volt. Akartam neki adni egy helyet, ahova elvonulhat a gyerekekkel, ahol alkothat.

[ELLIOT]

ELLIOT

2001. augusztus 1.
o u t f i t

Tökéletes idő volt, nem túl hideg, épp csak a szellő borzolta meg néha a bőrömet. Szinte hallottam a tenger hullámait, ahogy a sziklákat nyaldosták, a Nap  pedig szépen, lassan eltűnt a habok közt, nem is zavartatva magát. Gyönyörű látvány volt, sajnáltam, hogy Noah még nem igazán fogja fel, de olyan kid édesen szundikált a sok pokróc alatt, hogy összeszorult a szívem.
Furcsa érzés volt egy kicsit az öcsémnek nevezni őt, de ugyanakkor annyira jó érzés is. Meg persze ott voltak Adáék is, őket is annyira imádtam. Kiskoromban mindig is vágytam egy idősebb testvérre, és jó érzés volt ezt betölteni nekik... ha vágytak rá, ha sem. Órákig el tudtam játszani velük, mégha aztán általában rám várt az elpakolás is. Ada különösen szerette szerteszét hagyni a kis plüsseit.
– Igen, tiszta apja. - Elmosolyodtam Elliot szavaira. Persze, a vonásaik tényleg hasonlítottak, hiszen azért ott volt az ázsiai vér.
- Kíváncsi vagyok, hogy fog kinézni, ha megnő - mondtam, miközben leültem mellé, és kicsit összébb húztam magamon a pulcsit a meglebbenő szélre. Még olyan aprócska volt... mégis, máris az járt a fejemben, amikor már a Roxfortba fog járni, hogy vajon melyik házba osztja be a süveg, vajon milyen varázspálcája lesz? Olyan messze volt még az... de tudtam, hogy hamarabb el fog repülni, mint gondolnánk.
– Drinky valóban nagyon kedves, de neki sajnos az a dolga, hogy ezt a helyet karban tartsa. Képzeld el milyen poros lenne minden, ha nem tartaná rendben. - Bólogattam Elliot szavaira, és közben a kastély felé pillantottam. Persze... de azért én továbbra is szívesen hazavittem volna. – De egyszer meghívhatjuk magunkhoz… bár félek csak takarítani akarna végig… –
- Lehet kitakarítaná véletlen Franket - vontam meg a vállamat. Ez persze nem lett volna rossz dolog... valamiért továbbra sem kedveltem a padláson dübörgő izét. Közben Elliot előhúzott valamit a zsebéből, így közelebb hajoltam, hogy megnézzem, mi az.
– Ezt vettem Nat születésnapjára. A múlthéten teljesen berendezték és egyébként India nyugati részén van. - Megszemléltem a fotót, amelyen egy hatalmas ház terült el. Merlinre! Ez még a Tengerszemnél is pazarabbul nézett ki. Vagy nem? Nem is tudom, mind a kettő elképesztő volt. Meg ez a kastély... Á, ez a család már így is tele volt szebbnél-szebb házakkal. Az összes egy műalkotás volt a maga módján.
- Indiában...? Wow! - hüledeztem, és ha engedte, kivettem a képet a kezéből, hogy jobban megszemlélhessem. Az a kilátás elképesztő volt. - Ez igen! Ha neki nem kell, nekem adod? De várj... miből vetted te ezt?
Fellestem Elliot arcára. Na, nem mintha azt feltételeztem volna, hogy nincs pénze... dehát bele sem mertem gondolni, mennyibe kerülhet egy ilyen ház. Aztán egy kicsit összehúztam a szemöldökömet, ahogy eszembe jutott, talán az üzlet talán nem volt olyan tisztességes. Persze ez nem volt igazán az én dolgom... csak kíváncsi voltam.
– Amikor megismerkedtem Nattal, az első utunk Indiába vezetett és… olyan édes volt. Akartam neki adni egy helyet, ahova elvonulhat a gyerekekkel, ahol alkothat.
Bólogattam, és végigsimítottam a képen a medencén. Közben Noah mocorogni kezdett egy kicsikét, de épp csak annyira, hogy pozíciót váltson, aztán hallottam, ahogy édesen szuszog tovább. Felpillantottam Elliotra.
- Biztos nagyon fog neki örülni - mondtam halkan, majd visszaadtam neki a képet. - Ez a hely tényleg gyönyörű. És a gyerekek is tuti odáig lesznek érte.
Újra a kisfiúra pillantottam. Milyen lenne, ha ott nőhetne fel, egy olyan csodálatos házban? Persze az még nem volt recept a boldogsághoz, de abban nem kételkedtem, hogy akármelyikük oldalán nagyon jó élete lenne. Nat és Elliot is odaadó volt, ha a szeretteikről volt szó... Elliot múltkor részletesen be is avatott, hogy mennyire.

India szíve


Avery
2001. augusztus 1.

outfit

Az elmúlt években annyi mindent kaptam Nattól, hogy ez a ház még így is csupán tört része volt azoknak. Kétlem, hogy a szerelmet, amink egykor volt lehetne anyagilag bárhogy is viszonozni, de ez volt az egyetlen, amit még tudtam adni neki. Egy kis kuckót, ahova elvonulhat a világ elől, ahol lehet csak apa, művész. Ott nem venné körbe a sajtó, sem az idegesítő ember. Csak ő lenne és az alkotás, amire mostanában mindennél jobban vágyik. Bár ez azt is jelentené, hogy még messzebb kerül tőlem… de már nem bántam. Készen álltam rá, hogy elengedjem a kezét és hagyjam, hogy igazán boldog legyen.
A képet óvatosan nyújtottam át Averynek, mintha attól félnék, hogy elejtem. Valójában a gombóc a torkomban zavart, ami egyre nőtt… de nem sírhattam el magam. Nem akartam többet a tönkre ment házasságunkról beszélni senkinek. Nem akartam már szomorkodni, csak élvezni akartam a pillanatot, amit a gyerekeimmel tölthettem. Ki tudja meddig tart mindez… Avery hamarosan valószínűleg elköltözik, hogy akadémiára járjon és minden bizonnyal nagyobb buli kollégiumban lakni, mint az apjával otthon. Meg is érteném… én is azt választottam volna kamaszként. Noah a többiekkel meg valószínűleg Nattal megy, éljenek akárhol is. Hallottam már eleget, hogy nélkülem Kínába menne, mert kell neki a környezetváltozás. Így meg ott lenne neki India is. A végén megint teljesen egyedül fogok maradni, ahogy mindig is voltam. Ki kellett élvezni ezeket a napokat.
– Indiában...? Wow! – állapította meg. – Ez igen! Ha neki nem kell, nekem adod? De várj... miből vetted te ezt?
Elmosolyodtam, amire kicsit könnyfátyolos lett a szemem. Nehezemre esett még mindig visszafogni az érzéseimet. Már nem az az ember voltam, aki olyan könnyen irányította az érzéseit… talán mert Nat mellett megszoktam, hogy nem kell. Most persze majd megint foghatom vissza magam, tanulhatom meg újra, milyen annak az érzelemmentes baromnak lenni, aki jó ideje voltam.
– Abból a vagyonból, amit apám nekem adott. Ezzel jó részét el is költöttem… de nekem úgy sincs szükségem rá. Csak egy tolvaj vagyok. – válaszoltam és elfordítottam az arcomat, hogy ne lássa, milyen szomorú vagyok. Úgy tettem, mintha a babakocsit bámulnám, valójában csak próbáltam leküzdeni azt a rengeteg mindent, ami bennem kavargott. Pont elég volt, hogy az állatkertizében olyannak látott, amilyennek. Az apja vagyok, erősnek kell lennem. – Nat azt mondta, ha nem leszünk együtt elmegy Kínába… adni akartam neki egy másik menedéket. Ez még csendesebb, még jobban kívül van abból a világból, amiből menekülni akar és a gyerekek biztosan élveznék a hatalmas udvart, a dzsungeles növényeket meg a medencét. – Folytattam kicsit keserűen, ahogy a tekintetem Noah-ra vándorolt közben, megremegett a hangom. Tarts ki… – a hang kivételesen barátságosan szólt, nem gúnyosan. A bennem lévő sötétség is pontosan tudta, hogy ez az év nem volt más, mint életem egyik legboldogabb szakaszának zárása.
– Biztos nagyon fog neki örülni – mondta, én pedig visszafordultam felé, hogy találkozhasson a tekintetünk. – Ez a hely tényleg gyönyörű. És a gyerekek is tuti odáig lesznek érte.
Lassan bólintottam. Elképzeltem Noah-t, ahogy az első lépéseit ott teszi meg, ahogy először mondja ki, hogy „apa,” mikor Natra pillant. Képes voltam lemondani ezekről a gyönyörű pillanatokról csak azért, hogy mindenki boldog legyen. Számomra ez fontosabb volt a saját örömömnél, a saját érzéseimnél. Nekem itt volt a helyem Londonban, hogy tovább bosszantsam az aurorokat, hogy megöljem azokat, akik bántották Natot, akik ártottak annak, ami egyetlen egyszer ebben a nyamvadt életben örömöt tudott okozni. Ha másért nem is, az emlékekért készen álltam bosszút állni… hogy aztán visszacsöppenjek a régi hétköznapokba.
– Csak boldoggá akarom tenni még utoljára, azt hiszem… elég sokat köszönhetek neki. – Bólintottam lassan egyet, ahogy lenéztem a képre és visszavéve, újra a zsebembe csúsztattam. Ezután pillantottam megint Averyre és elmosolyodtam. – Ennek a kisfiúnak olyan mesés élete lesz, amit megérdemel.– Cirógattam meg Noah pocakját, de meg sem mozdult rá, csak szusszanva egyet aludt tovább. Elhúztam hát a kezemet, hogy lehunyjam a szememet, a helyén tartva a könnyeket. A hűvös skót szellő végig cirógatott az arcomon, ez pedig olyan nyugalmat hozott, amire régóta nem volt lehetőségem. A Kínába vezető utat még végig csinálom Nattal, aztán ideje lesz szépen búcsút mondanunk egymásnak, ha szeretőkként örökre, szülőkként csak egy időre… talán. Bár ha ő Ázsiát választja, nem sok esélyem lesz rendszeresen látogatni a fiamat.

[ELLIOT]

ELLIOT

2001. augusztus 1.
o u t f i t

Sokáig meredtem a képre, magamba szívtam minden kis részletét. Elképzeltem, ahogy Ada, Kis Nat és Noah itt szaladgál végig, ezen a gyönyörű tájon, a friss levegőn, távol mindentől és mindenkitől, körbevéve hegyekkel és völgyekkel, közben pedig Nat bent olvas, vagy esetleg egy újabb köteten dolgozik. Idilli kép volt... De mégis ott volt az a keserű kis szeglete, hogy igen, ez csodás, de Elliot nem lesz rajta azon a képen. Ez még engem is elszomorított... el sem tudtam képzelni, milyen érzés lehet akkor neki. Tudtam, mennyire imádja Noaht, most is láttam, csak abból, ahogy ránézett. És persze a többieket is, na meg Natot... Egy tökéletes világban nekik mind együtt lett volna a helyük, de sajnos a világ nem volt tökéletes.
Ahogy rápillantottam, láttam, hogy megcsillan a szeme, így átcsúsztattam a kezemet a fapadon, hogy megsimítsam a kézfejét.
– Abból a vagyonból, amit apám nekem adott. Ezzel jó részét el is költöttem… de nekem úgy sincs szükségem rá. Csak egy tolvaj vagyok. – Aprót bólintottam, és közben én is lepillantottam a pázsitra. – Nat azt mondta, ha nem leszünk együtt elmegy Kínába… adni akartam neki egy másik menedéket. Ez még csendesebb, még jobban kívül van abból a világból, amiből menekülni akar és a gyerekek biztosan élveznék a hatalmas udvart, a dzsungeles növényeket meg a medencét.
Kínába... Merlinre! Nem tudott volna valami messzebb lévő helyet választani? Halk kis sóhajjal megcsóváltam a fejemet, és közben kastély tekintélyt parancsoló, magasba nyúló alakját figyeltem egy darabig. Minden egyes pillanatban, ha ránéztem, úgy éreztem, mintha valami mesébe kerültem volna.
- Ez egy csodálatos ajándék - mondtam halkan, aztán a következő néhány pillanatnyi kis csendben Noaht figyeltem, ahogy nyugodtan alszik. Olyan jó baba volt, alig hallottam sírni eddig, emellett pedig már most annyira gyönyörű... nekem lesz a leghelyesebb öcsém a világon.
– Csak boldoggá akarom tenni még utoljára, azt hiszem… elég sokat köszönhetek neki. Ennek a kisfiúnak olyan mesés élete lesz, amit megérdemel. - Elliot felé fordultam és elmosolyodtam, ahogy megpiszkálta Noaht, aki persze erre is csak hortyogott tovább. Mintha még Elliot jelenléte is annyira megnyugtatta volna, hogy a közeli hullámok hangjai sem zavarták, vagy az, ha egy erősebb széllöket meglengette a közeli faágakat és szerteszét lógó gallyakat.
- Neki vannak a legjobb apjai, ez már biztos - mondtam. Noah még nem is tudta, milyen szerencsés kis fickó. Aki ilyen szülőkhöz születik, az nagyon is az. - Minden más csak ráadás.
Átpillantottam a babaágy felett, és figyeltem a csapkodó hullámokat. Itt, a tengerhez közel egy kicsit nagyobb volt a szél, ezt pedig kezdtem egyre inkább megérezni, pláne, ahogy már kezdett a különleges színekbe burkolózott ég is egyre haloványabb színt felvenni. Közeledett az este, és ismerve ezeket a későnyári napokat, tudtam, hogy akár percek alatt is elbújhat a nap, azzal együtt pedig jön a hideg. Ahogy pedig ez végigszaladt a fejemben, egy erősebb szellő meglengette a tincseimet, sőt, még kicsit Noah takaróján is lökött egyet.
- Bemegyünk, mielőtt hidegebb lesz? - kérdeztem, közben pedig fel is álltam, és összefontam magam előtt a karjaimat.

India szíve


Avery
2001. augusztus 1.

outfit

Folyamatosan ott volt a gombóc a torkomban. Folyamatosan mantráztam magamban, hogy ne sírj, ne sírj, ne sírj. Nem akartam elengedni magam, nem akartam megint azt mutatni, hogy mennyire fáj visszakerülni oda, ahonnan két éve indultam. De el döntöttem és ha abban a tíz napban, amíg elintézzük az ügyeket Kínában, néha meg is torpanok, kénytelen leszek kimondani mindazt, ami már lassan egy éve világos. Nat nem szeret engem, csak ragaszkodik valamihez, ami egyszer működött és szerelem volt. Én pedig hiába kapok már utána. Nem egy ritmusra jártunk többé, nem volt Elliot és Nat, csak két külön ember, akik a maguk útjára léptek. Tudtam persze, hogy nem lesz ilyen egyszerű, de még utoljára örömöt akartam neki okozni. Egy olyan helyet akartam adni neki, ahol ha befekszik az ágyba aludni, akkor én jutok eszébe. Még ha csak egy pillanatra is.
Ahogy Avery kimondta, hogy csodálatos ajándék, megpróbáltam mosolyogni. El akartam rejteni a fájdalmat, amit éreztem. Sírhatnék napokig, hogy de én Natba vagyok szerelmes, akarom, akarom, akarom… ezt a harcot már elbuktam és nem azért, mert én voltam gyenge, egyszerűen csak elengedte a kezemet, mikor még jobban kellett volna belekapaszkodnia. Belefáradtam, meguntam, kellemetlen volt, hogy állandóan nekem kell utána kapnom. Ő úgysem keres majd többé, ha kimondom azokat a szavakat, én meg legfeljebb addig gyakorolhatok bármiféle apai jogot a gyerekem felett, míg fogja és el nem viszi magával külföldre. Én döntöttem így. Én döntöttem úgy, hogy a fiam inkább az övé legyen, semmint az enyém… így csak nekem fáj, neki kevésbé.
– Neki vannak a legjobb apjai, ez már biztos – mondta Avery. Igen, Noah, a legjobb apukát kaptad. Ő meg fog védeni mindentől… – gondoltam, ahogy eszembe jutott Nat hatalmas, ölelő karja. Ő igazán tudott szeretni, nem engem… de a gyerekeit igen. Ezért mindennél jobban bíztam benne. – Minden más csak ráadás.
Lassan bólintottam.
– Nagyon boldog gyerek lesz belőle… – suttogtam rekedten. Hogy mondhattam volna ki a tulajdon lányomnak, hogy igen… az lesz, csak éppen én meg ő nem leszünk mellette a legfontosabb percekben? Nem tehettem. Nem volt szívem megformázni ezeket a szavakat. Elég volt egy embernek tudni, egy embernek érteni, mit jelent ez. Nekem mást szánt a sors, valójában már Esmé óta tudtam s mikor megismertem Natot, én ezt az egészen csak élvezni akartam, mert tudtam, hogy pont akkor lesz vége, mikor én még szeretem őt. Igazából nem bántam… valahogy tudtam, túl leszek ezen is, írogatva a kis naplómba a neki szánt gondolatokat. Így nem fájt annyira, mert volt egy hely, ami még mindig csak rólunk szólt. Az a kis füzet, róla, rólam, a családunkról.
– Bemegyünk, mielőtt hidegebb lesz?
Örültem, hogy feltámadt a szél, hogy a gondolataimat átfordította és apaösztönöket hozott elő. Noahra pillantottam, ahogy a széllökés megmozdította a takaróját. Hát odahajoltam fölé, hogy rámosolyogjak, nem mutatva a könnyeket, amik hamarosan a párnámé lesznek.
– Hűha, bizony… igaza van a nővérkédnek. Ideje lesz bemenni aludni egyet. – Averyre pillantottam, majd intettem hogy induljunk el. Én is megindultam, kicsit boldogan, kicsit szomorúan, de mégis tudva: ettől már csak jobb lehet ezek után. Csak túl kell lennem ezen az egészen végre. Így hát fájó szívvel pillantva vissza a padra, ahol az előbb még egy fontos szerelmet búcsúztattam, léptem be a kastélyba, abba az új életbe, amit ez az egész jelentett számomra mostantól.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!