In them ol' egysza-farms back home

Brighthorn, Arizona

Tudtam, hogy hiányzott már Amerika, de talán csak most jöttem rá, mennyire, hogy a nyár kábé felére hazautaztam. Persze Anglia is szép hely, vannak kalandos tájai is, kifejezetten egyediek Amerikához képest, de nem tudom, ott otthon fogom-e érezni magam igazán.
Őszintén szólva, egy kalandtúra ötletét nem Apától vártam, pedig igazából illik hozzá, igazából olyan egyértelmű is szinte. Talán az lehet mögötte, hogy inkább Anya volt mindig az ötletgazda a nagy lelkesedésekkel, ha régen kirándulni mentünk, Apa meg kisebb felhajtással, gondolt közbe minden eshetőségre. Na igen, meg később Anyáék menegettek világgá egy kis időre, és vittek engem is, ha úgy jött ki, amikor Anya és Apa összeveszett valamin. Gondolom azér kötöttem ehhez a spontán kirándulásokat az utóbbi évekbe. De rég voltunk felhőtlen család...
Na de hogy Lu sziveskedjen nem lehangoló dolgokra gondolni mindig, holnap tervezünk nekivágni Apával az arizonai vadonnak a környéken, egy-két nap túrázás-sátrazás, gyanítom túlélőtúra műfajba, ha Apán múlik, ijesztő gondolat, de be kell ismernem, hogy ott és akkor izgalmas tud lenni. Talán még a Grand Canyon varázsrezervátum részéig is elmegyünk.
Addig meg van egy egész nap nézelődni itt Brighthornba, így, hogy reggel jöttünk kandallóval, nem ment rá az egész az ideútra. Vagy még öt perc sem.
Így egy év Roxfort után látszik igazán a különbség, a két városka nem is lehetne egymás szögesebb ellentéte. Roxmorts szűk macskaköves utcái, kőfalú keskeny házak magas, csúcsos tetőkkel, meg fenn van a skót hegyekbe. Brighthorn ehhez képest a síkságba süppedt kis kanyonba van, széles utcákkal, alacsony és lapos fa házakkal, ilyen szögletes tábla-homlokzattal, mint a vadnyugaton volt jellemző. Persze, a várható varázslóféle egyediségekkel, soknak a sarka csipkésre van faragva, nem ritkák a mozgó vagy világító, egyéb módokon figyelmet felhívó díszítések és hirdetések rajtuk, például a bájitalbolt homlokzatán az életnagyságnál nagyobb faragott boszorkány, ami meglepő részletes pontossággal főz bájitalt. Kevergethetné csak az üstöt is, de nem, beszaladgálja az egész homlokzatot a dombormű-polcaihoz összetevőkér, állít a tűzön az üstje alatt, néha még a körmét is piszkálja unalmába, ha csak várnia kell épp. Sok tornác faoszlopai díszes figurafaragványok, mer persze, egy ácsnak csak egy-két pálcaintéssel több, mint egyszerű gerendaként hagyni, csak a bűbetleneknek telne napokba ilyet kifaragni.
Nos, igen, a városka meg is ragadt valamennyire ebbe a vadnyugati formájába, nagyrészt pont úgy, ahogyan még akkoriba épült, és már legfőképp a turizmusból él. A McFife egyszarvúfarmon is csak mutatóba tartanak egy-két unikornist, ami pedig egy főbb jellegzetesség volt itt régen. Amióta a Macusa elkülönített és elrejtett egy részt a Grand Canyonból varázslényrezervátumnak, az egyszarvúkat is oda költöztették.
Meg ugye, kis személyes kapcsolódás kedvéér, Ol' Bill Wyne - szépapám, ha nem számolom el a családfát - pálcaboltja, ami manapság kis múzeumként szolgál. Már csak kiegészítőket árulnak a hozzá tartozó ajándékboltba, kompakt karbantartókészlet, vagy épp övre fűzhető pálcatok, az egyszerűbb, és tényleg csak emléktárgy csecsebecséken kívül.
Talán nem segített Brighthornnak hosszú távon, hogy az Ilvermorny-tól az Államok átellenes végébe van, nem gyalogtávolságra egymás mellett, mint a Roxfort és Roxmorts odaát.
Csak az utcán nézelődve sétálok, élvezem a nap melegét, közbe elismerem, milyen tökéletes helyszínt talált magának itt a süveg- és kalapbolt, még engem is csábít, hogy vegyek egyet a szemembe húzni, akinek egyébként a kedvenc időjárásom ez. Például a helyi specialitást a háromszögletű karimájával? Gondolva egyet el is ballagok arrafelé, persze magamra parancsolva, hogy szigorúan csak nézelődni.
Ezen vagy segíteni vagy rontani fog, ahogy felismerek valakit az utcán, mégpedig nem máshonnan mint a Roxfortból, nem is számítottam rá, hogy itt fussak össze véletlen valaki a tengeren túlról ismerőssel.
Csápoló integetéssel üdvözlöm, miközbe odamegyek a Piros kollégámhoz a Miraság színterén.
-Hát te? Te is itt nyaralsz?

to Miss Mira Luna Wyne
2001. nyara

 

I’ve causing way too much trouble

Mi kell a tökéletes nyaraláshoz? Egy jó vastag bankkártya, egy telepakolt hátizsák, egy pár profi túrabakancs, márkás napszemcsi, végtelen szabadság. Főleg az utolsó. És mivel lehet ezt elrontani? Hogy minden hozzávalóját loptam. Még az utolsót is. Főleg az utolsót.
Szemem előtt dacosan az éjjel sötétje lebegett még, mikor kezemben a cicahordóval a Heathrowra érkeztem, pedig a mugli repülőtér minden volt, csak sötét nem. Mondhatni fény az éjszakában, ami felé az elveszettek valahogy ösztönösen tartanak úgy, mint a doxik a villanykörte felé. A kifutópályák mellett megtorpantam egy pillanatra, mert ilyen közelről sose láttam még őket, max. filmen. Az éjszakai mezőn olyanok voltak, mint a fénygömbökből fűzött gyöngysorok, a felszálló gépek meg mint a lázadó hullócsillagok, akik pont nem lefelé estek, hanem azért is felfelé törtek a többi felé. Tetszettek, na.
A fejemben még ott volt a kiabálás, az ajtó csapódás, a kint szemerkélő langymeleg nyári eső dobolásának visszhangjai, és nem is hallottam a körülöttem zsibongó tömeget, mely e késői órán is sajátja a Heathrownak. Kapd be, Cartwright, szeretlek, de most világosan értésemre adtad, hogy nincs rám szükséged, kell egy kis levegő… Hát nekem is kell egy kicsi. Vagy sok. A seggem alá. Tök jó lesz. Csak le ne zuhanjunk.
- Jó estét! Két jegyet szeretnék, egy simát, meg egy háziállatnak valót - léptem profi pókerarccal a pulthoz, s próbáltam úgy csinálni, mint aki nem most repül először repülőgéppel, és mint aki nem seprűn meg kandallókon át közlekedik egyébként.
- Hová? - kérdezett vissza a kedvesnek álcázott, kosztümös hölgyike, s már készítette az ujját a számítógép billentyűi felett, hogy pötygje az adatokat. Jó sokáig tarthatta ott őket, minek olyan stréber.
Annyira felkészültem arra, hogy magabiztos legyek, hogy a macskának is kérjek jegyet, és hogy ne forduljak vissza meggondolván ezt az egészet, hogy el is felejtettem; még nem találtam ki, merre legyen az előre. Csupa hülye választ adtam volna csípőből, például, hogy felfelé, vagy hogy a bolygón valahová - de ha van ezen kívül más opció, az is érdekel. Lehet, jó lenne most a Holdig menni. Vagy felesleges lenne, a szerelmi krízisben lévő hisztis férfitól még lehet az sincs elég messze.
A bekészített, utaskísérősen kék körmök türelmetlenül dobolni kezdtek, a kirúzsozott száj lefitymálón biggyedt alá. Nem akartam megint a hülyegyerek lenni, aki nem tudja, hol van és mit akar, de ez van, lehet, hogy ő se akart reptéri pultos lédi lenni, aztán mégis ezt dobta a gép.
- Oda - böktem vakon az induló járatokat mutató tábla legteteje felé, meglehetős hidegvérrel, oda se nézve. A nő bosszúsan a táblára kapta a tekintetét, aztán rám, aztán félretette azokat a kérdéseit, amiket úgyse fizetnének meg neki a főnökei, és simán kiadta a jegyeket. Beszopta volna, ha terrorista lennék, de mázlija van. Itt épp én vagyok az, akit terrorban tartottak. De most irány Amerika!
*
Nagy ásítással köszöntöttem ezt a csodás, vadnyugati díszletet, s hunyorogva alkalmazkodtam a vakító napsütéshez, forrósághoz, porszagú levegőhöz. Fél kezemmel vacakoltam egy keveset a térképpel, amit korábban a helyi idegenforgalmi irodánál vásároltam, aztán amikor rájöttem, hogy nem fejjel lefelé kellene tartanom, már egész jól be tudtam lőni, hol is vagyok. A hónom alól meg majdnem kifordult a bödön méz, de annyira izgatott voltam, hogy majdnem menet közben mutattam be e tárgyakkal a zsonglőrmutatványt (bár a cirkuszban az ilyen produkciót nem vaskos káromkodással kísérik, de ha így tennék, biztos többen járnának cirkuszba).
Egyszarvúfarm… Vajon mennyibe kerül egy egyszarvú? Lovam már van, biztos jól kijönnének. Mezzi e pillanatban még macskaként somfordált persze utánam, hogy ne keltsen akkora feltűnést (meg mert nem szabad varázsolnom, hogy lóvá változtassam), de akkor is biztos jó társaság lenne a másik patásnak. Szóval veszek egy egyszarvút, bármennyibe is kerül. És nem, nem csak azért hogy Cartwrightot felb.sszam vele. Nem csak azért…
Minta  westernfilmekbe szoktak, úgy hunyorgok keresztül a széles utcán arra a valakire, aki nekem integet. Hát ezért van az, hogy a filmekben minden vadnyugati lakos, de még a gyerekek is olyan rohadt morcosan és komolyan néznek - a nap olyan szinten vakít, hogy egy kevésbé összehúzott mosolyért bizony meg kell küzdeni. De mikor rájövök, kit látok, kínosan elvigyorodom. Mezzi előreüget, tesz egy kört a láthatóan felénk igyekvő sulistárs körül, aztán leül közöttünk.
-Hát te? Te is itt nyaralsz?
- Olyasmi, aha - válaszolom csibészes vigyorral. - Gondoltam szerzek egy helyi cowboy kalapot, lehetőleg valami bűbájosat. Meg lehet, hogy egy egyszarvút is - viccelem el, bár mint tudjuk, minden viccnek van valóság alapja. - Csak rohadtul nem találok ezen a térképen semmit… És te? Mi járatban?

 

-Jé, szia- nézek le a fehér cicára, ahogy, különös dolog, trappol egy kört körülöttem. Szoktak ilyet macskák? Vagy dörgölőzésnek szánta, csak félénk vagy távolságtartó kiadásba?
-A kalaposhoz nem is járhatnál jobb helyen, itt van a sarkon a szállodával szembe.
Az irányba is bökök, ahol ez a főutca kétfelé ágazik. A keresett bolt tőlünk elfele néz ugyan, de a sarkán látszik a tornác szélén álló próbababa, ahogy a kalapját emelgeti minden és bármi járókelőnek, vagy ha épp senki nem jár arra, akkor a szemközti szálloda és étterem épületének, ami kívülről még mindig a jellegzetes vadnyugati szalon megjelenéssel csábítja a turizmust, bár benn azóta jobban megfelel egy modernebb értelembe vett hotelnek. Ebből az irányból nem látszik, de amúgy a bolt ajtaja mellett a fal a legkülönbözőbb kiakasztott kalapokkal és süvegekkel is ki van dekorálva.
-...Az egyszarvúkat szerintem csak megnézni lehet.- De még mindig, meg lehet őket nézni. Az azt követő legjobb lehetőség.
-Én is olyasmibe- sejtelmeskedek egy kis somollyal, Mirabella szavait visszhangozva, de aztán persze ki is bővítem a választ rendesre. -Apával megyünk holnap vadontúrázni.
És máris eszembe jut, mennyire egyet tudok vele érteni a térképes dolgon, holnap ilyenkor már valószjnűleg fogalmam sem lesz, merre járunk, és az hol van, még akkor se, ha közbe tudnám térképen pontosan követni. De legalább Brighthornt ki lehet ismerni pár nap alatt. Kábé pont akkora kis kanyon, hogy a városka belefér, ahogy van, és egy emelkedő vezet ki belőle, az is lebetonozott út a városig. Bárhonnan máshonnan csak a sziklafalat kell követni, és körbeérve visszatalálsz. A túlvégébe van egy kis fenyő-erdőféleség, meg a sziklákból fakadó vízeséses tavacska, mi körül nőtt, de jártam már nagyobb parkba, meg onnan is ki lehet követni vagy a falat, vagy a McFife farm kerítését, amerről odáig tart, hogy az egyszarvúknak is legyen egy kis erdős része, azér még mindig nem egészen a préri őshonos állatai.

to Miss Mira Luna Wyne
2001. nyara

 

I’ve causing way too much trouble

Kedvem lenne a homlokomra csapni bosszússágból, Nemezisz lökött viselkedése folytán, de ha mindig így tennék, ahányszor kedvem van, már kráter lenne a homlokom helyén. És még a legkisebb fura szokása, hogy körbe-körbe futkos, ezt tulajdonképp normális cicák is csinálják. Úgyhogy egy sóhajjal kísért fintort vágok csak a dologhoz, míg Lu vele foglalkozik, de amikor a lány felnéz, már újra mosolygok. Végülis milyen buli, hogy pont össze futunk?
- A kalaposhoz nem is járhatnál jobb helyen, itt van a sarkon a szállodával szembe.
Nézem a mutatott irányt, és ki is szúrom a sarkon fe-fellendülő fejfedőt.
- Elkísérsz a boltba? Meghívlak egy kalapra! - ajánlom vigyorogva, aztán el is indulok a bolt felé, magammal intve őt is. Közben beszélgetünk tovább.
- ...Az egyszarvúkat szerintem csak megnézni lehet - mondja, én meg olyan színpadias ártatlansággal a képemen bólogatok, hogy arról szinte szavak nélkül ordít: Na, azt majd meglátjuk!
- Hátha ők nemcsak megnézni akarnak majd - somolygom az orrom alatt vágyakozva. Vajon milyenek az itteni egyszarvúk? Nagyon különböznek a britektől? Vagy tök olyanok? A fejemben felsejlik egy indiánfoltos egyszarvú képe. Aztán egy egész ménesé. Vajon tanultuk volna, ha lennének különböző változataik, vagy a Roxfort ebben is felületes és pontatlan, ahogy például a bájitaltankönyv receptjei is vagy sikerülnek, vagy nem?
- Én is olyasmibe. Apával megyünk holnap vadontúrázni.
- De jó - vágom rá, és talán nem hangzik olyan gépiesen, mint amilyen igazából. Vagy ez nálam már annyira begyakorolt, hogy őszintének tűnik. Az irigység és az értetlenség elkendőződik a rutinnal, én se fogom fel, hogy nem is érthetem, mit mondok, csak belül marad egy halvány gondolat-foszlány. Honnan is tudnám, milyen egy kirándulás egy családtaggal? Amíg éltek a szüleim, nem értek rá nemhogy ilyenekre, de a gyerekeikre se. Főleg nem rám, a kis hülyére, aki csak véletlenül “lett”. A halálukkal az efféle programok aztán pláne elérhetetlenné váltak számomra. Az utóbbi időben ott van persze a nevelőapám, de ő ha épp nem dolgozik, akkor vagy nőzik, vagy a nők miatt depizik. De jól is van ez így, nincs hiányom kalandos utazásokból, ott van például a tavalyi kirándulás Elliottal, vagy amikor ellovagoltam Garden Lodge-ból a Roxfortig a hóban…
- Én már egy ideje vadontúrázom - teszem hozzá nevetve. Az életem egy nagy, vad kalandtúra, a margón néhány szarsággal, de most veszek egy kalapot, és ha nem adnak, akkor lopok egy egyszarvút. Elszántan lépek be a boltba, Lu-t magam után húzva lelkesen.
- Te milyen kalapot szeretnél? - kérdezem, s közben szemem végigkeresi a megannyi csodás lehetőséget. Varázslósüvegek, cowboy kalapok, hagyományos amerikai fejkötők, de még indián fejdíszek is helyet kapnak itt, ha jól látom. Cowboy kalapért jöttem, de az öltözékemhez az a vörös tollas izé jobban megy, amit kiszúrtam. Vagyis nem megy, de poén, úgyhogy vigyorogva a fejemre biggyesztem, és Lu felé fordulok.
- Na, milyen? A leírás szerint csökkenti a Nap okozta kellemetlenségeket - részletezem, és arra gondolok, hogy milyen hasznos is ez, mert nem hoztam naptejet.
- És te, látsz valamit, ami tetszik? - kérdezem, aztán beállok a kasszához. - Van kedved az egyszarvúkhoz is velem tartani?
 

-Persze- bólintok vidáman, és követem Mirát a kalapbolt felé. -Ó, tényleg? Hát, köszönöm szépen.
Kicsit meglepve, meg megilletődve pislogok az ajánlatra. Mármint, csak nem számítottam rá, meg általába fagyira vagy ilyesmire hívják meg az embert, kalapra kicsit szokatlanabb, de nagyon kedves tőle.
A főutca végét "lezárja" a szálloda-szalon-valami, ott ágazik kétfelé az utca, és ennek az egyik ágára néz a bolt, meg a kalapemelgető bábu. Közelebbről nézve a falra akasztott fejfedők idekinn kicsit fakók, régiek, de úgy tűnik, valaki egyedien akarta értelmezni a kirakatot. De úgyis benn lesznek a lényeges darabok.
-Gondolod?- pislogok menet közbe a másik lányra, ahogy az egyszarvúk kerülnek szóba, elmorfondírozva, hogy mire érthette ilyen sejtelmeskedve, mit akarhtnak még az egyszarvúk. És végülis, megnézni mindig van alkalmuk az embereket, azok maguktól idejönnek. Az unikornisoknak még belépőt fizetniük sem kell érte.
-Hát, unalmas legalábbis nem lesz, az biztos- állapítom meg a túráról. -A jót még meglátjuk, de remélem nem találjuk magunkat valami galibába. Inkább Apa hobbija az ilyen.
Közbe belépünk a kalapbolt ajtaján, máris érezhetően hűsebb az idő idebenn. Gondolom, egy-két bűbáj is rásegíthet amellé, hogy nem közvetlenül ér a nap.
-Tényleg? Te merre jártál eddig?
A kinti díszlet hirtelen elenyészőnek tűnik, idebenn minden falat polcok borítanak, olyan sűrűn egymás fölott, hogy épp csak elférnek a fejfedők, értelemszerűen hasonló magasakat pakolva ugyanarra a szintre. És még a bolt közepén is van egy asztal különböző magas próba-mellszobor vagy minek hívják ebbe a formájába bábukkal, azoknak is mindenféle viselettel a fejükön, ezek talán a kiemelt darabok lehetnek. Mindenen címke, leírásokkal együtt.
Vannak itt kalapok, süvegek, ezek többé vagy kevésbé fura hibridjei - rád nézek, cowboy karimájú csúcsos magas süveg - de még olyan költemények is, amik talán csak divatbemutatókon fordulnának elő természetes élőhelyükön. Valami tollas-pikkelyes dolognak tűnő alkotás, amiről közelebbről nézve tudom meg, igazából mintha tündérszárnyakból lenne. Visszatérek inkább a hagyományosabb polcokhoz. Túl sokminden van itt, hogy Mira kérdésére sikerüljön válaszolni, még először felfognám a kínálatot.
-Nagyon... bohém- keresem a legjobb kifejezést, amit remélem, nem használok rosszul, amikor egy épp felpróbált fejdíszről kérdezi a véleményemet. Fura kicsit az összhatása, de a lány vidám-bolondos stílusához jól illik, és nagyon bájosan vigyorog benne. -És a hajadhoz is szépen passzol.
Én közbe egy könnyű, fehér kalapot próbálgatok, az itteni stílusból a kerek helyett háromszögű karimákkal. Ennek nem teljesen egyenesek az oldalai, kicsit teltebb ívekkel megáldott háromszög, de még mindig egyértelmű csúcsai vannak.
-Ezt nézd- mutatom a kalap alá tartott kezemmel, ennek az árnyéka nagyobb, mint kéne legyen. Sötétebbnek nem tűnik, de talán kétszerakkor területű, mint a bűvölése nélkül lenne. -Még napernyőnek is jó.
Be is sorolok vele a kasszához én is, közbe eszembe jut a karácsonyi vásáros kaland Sophie-val, és nyugtázom magam felé, biztos ami biztos, most van nálam Dragot. Bár ezúttal Brighthornba vagyunk, nem egy néni kis kihozott standja előtt, itt az idegenforgalom az elsőszámú bevétel manapság, biztosan sokkal elnézőbben fogadják a külföldi pénzeket is. Meg Mira talpraesettebbnek is látszik, mint mi voltunk, lehet ő váltott is pénzt ideát, és csak én aggódok minden meg sem történ balszerencséken. Már meginn.
-Óóó, persze! Nagyon szivesen- mosolygok lelkesen az ötletre. Régen láttam már közelről egyszarvút, valamikor még az Ilvermorny előtt lehetett, hogy itt jártunk legutóbb. Meg természetesen ilyen csodálatos társaságba bármit szivesen csinálnék. Khm, izé, milyen jól az arcomba tudom húzni ezt a csinos kalapot, nem, nem pirulok épp mögötte, dehogy. Ugyan.

to Miss Mira Luna Wyne
2001. nyara

 


I’ve causing way too much trouble

- Tényleg, naná - vigyorgom, és megcsörgetem a hátitáskám, amelyben ott hangoskodnak a tettrekész amerikai varázslóvaluták. Egy egész sereget váltottam a reptérről letérvén az első, erre hivatott mágikus intézményben (amit egyébként úgy találtam meg, hogy követtem egy fazont, aki szintén repülővel jött, és a poggyászszalagról egy kalitkás fülesbaglyot horgászott le pont előttem).
- Jó hobbi lehet ez - billentem oldara a fejem, és közben arra gondolok, hogy ha előbb tudom, hogy ez hivatalos hobbi, akkor már korábban eként tartottam volna számon magam is. A szabadidőm eltöltésének jelentős részét ez teszi ki, azt azért bevallhatom.
- Erre-arra… Tavaly nyáron például Transylvániában voltam. Meg egy kicsit a tengernél is. Meg igazából egyszer-kétszer... khm… a Roxmorts melletti erdőkben is csatangoltam - kacsintok a lányra, hátha elérti, melyik Rengetegre gondolok ezalatt.
Tény, hogy nem bírom a bezártságot. Amíg a farmunk megvolt, addig mondhatni szabadabban éltem, mint akartam, mert mindenki dolgozott, senkinek se volt ideje rám, a legkisebbre figyelni. Így aztán felügyelni sem. Persze, feladataim a tehenek, versenylovak és a lovasiskola körül azok nekem is voltak, de általában csak jóval később derült ki, hogy nem csináltam meg őket, addig viszont jártam-keltem, amerre akartam. Felnyergeltem egy békésebb (vagy vadabb) lovat a sok közül, és elkirándultam, amerre akartam. Elbújtam az erdőben egy fán olvasni, vagy lementem a tóhoz pancsolni… Aztán az az élet, a nagy szabadsággal együtt a halálfalók szórakozásbl szított lángjainak martalékává vált, én pedig ott találtam magam bezárva a mágiagyűlölő, kissé alkoholista Evyne nénikém aprócska házában, ahonnan egy menekvés volt - hogy végleg megszöktem. Azóta szökésben vagyok. Tőle, a Roxfortból, most épp Cartwright elől… Vadontúra ez az egész.
Ahhoz pedig tökéletesen passzol a “bohém” fejfedő.
- Akkor jó, pont ez a cél - jelentettem ki elégedetten, és ide-oda ingattam a fejemet, tesztelve, hogy a tollak mennyire maradnak tartósan a fejpánton. Szuperül strapabírónak tűntek. Aztán arra figyeltem, amit Luci mutatott, és elismerően bólintottam.
- Csinos, és praktikus! Pont jó McFife-ra is, meg egy vadontúrára is- teszem hozzá, vidáman nyugtázva, hogy nem egyedül kell kitalálnom, hova is megyek, és hogy is jutok el odáig. Visszafelé pedig ki tudja, lehet már egyszarvú-háton jövünk…
Abszurd merengésemből a mogorva boltos anya vakkantós köszönése ráz fel, miszerint mi következünk.
- Ez a kettő lesz - mutogatok lelkesen az unott képű nyanyának a pénztár mögött, aki erre fancsali képpel bepötyögi a számokat, aztán mond valami összeget. Én gyanútlanul kotorászni eókezdek a stílusos pénztárcámban - ami igazából egy nagy vászonzsák egy dollárjellel az elején. A mágikus szuvenírboltban, ahol a pénzt is váltottam, megláttam ezt, és poénból megvettem. Viszont igazából halvány gőzöm se volt, hogy abból a sok érméből, ami benne van, mi mennyit ér, arról meg pláne nem, hogy a kasszás boszorka, észrevéve turistaszerűségemet, át akart vágni, és direkt magasabb árat mondott… Ha Luci se vette észre, akkor fizettem és távoztunk.



  

Félénk mosollyal köszönöm meg a kalap-meghívást, és eldöntöm, hogy valamire én is meg fogom hívni Mirát, azér ez a minimum. Ha valamér le akarna róla beszélni, is legalább egy fagyi vagy kávé, már csak a gesztus viszonzására.
-Gondolom, annak, akihez illik. Apa próbált régebben belenevelni, meg tanítani ilyen túlélőpraktikákat, de én nem vagyok ekkora kalandor.- Arra nem térek ki, hogy egy-két vadász dolog is beletartozik az ismereteimbe, rászorulva sosem voltunk, így meg olyan gonosz dolognak találtam. Arra meg pláne nem, hogy a túrázós része is mér maradozott el, itt most nincs arra a történetre szükségünk. Megváltozó családi légkör, meg az utóbbi évbe még itthon se jártam sokat, mer ugye Anglia meg Roxfort.
Hallgatom inkább érdeklődve, ahogy Mira mesél, pislogva kicsit értetlenül a kacsintáson, mire gondol ezzel. Torokköszörülés, kacsintás, "erdőkbe csatangolás", odáig egyértelmű, hogy finoman utalgatni próbál valamire, nem kimondani,.. khm. Lehet, hogy. Hát, abba az esetbe akár célozni akar valamire, akár csak meséli, engem zavarba hozott. Gyanítom, nincs az a szerencsém, hogy nem látszik is rajtam. Olyan nekem soha nincs...
-Hm, hozzád is illik a kalandosdi. Jól áll.
Meghagyom neki, hogy a végét is a klandozásra érti-e majd, vagy egy épp próbált fejfedőjére. De végülis, mér ne legyen mindkettő egyszerre? Még ha az utóbbi át is adja a helyét végül a piros tollas csodának, amit kiválaszt.
-Tökéletes- helyeslek, megkönnyebbülten, hogy ilyen vidám-bolondos dolognak szánta, komoly mindennapi viseletnek nem hordanám például, de jó társaságba mókázáshoz valóba tökéletes választás.
Én kicsit általánosabb viseletre is választottam a kalapom - igazából még a zakóhoz is szépen illhet, amit még arra a füstbe ment bálra viseltem - és pirulva pislogok is ki a karimája alól a bókra.
-Óhátköszönöm. Akkor én is jól választottam.
A kasszánál nem veszek észre bármi észrevennivalót, az igazat megvallva nem a címkét figyeltem Mira tollfejdíszén, úgyhogy nem tudom, milyen összegnek kéne kijönnie a kasszagép mutattához képest. Inkább a fejdíszt magát, meg hogy hogy mutat Mirán, milyen természetesként tudja viselni, csak kisugárzásból elvinni a szokatlanságát. Rajtam minden bizonnyal csak virítana, hogy milyen hülyén állna.
Megmosolygom a "pénztárcát", egy időbe elterjedt egy "figurázzuk ki a bűbetleneket" divat, alkalomadtán "és mutassuk be magukat maguknak" folytatással az igazán bátrak részéről, ami a gyakorlatba nagyon rajzfilmesen sztereotíp "magnix-jelmezek" formájába merült ki, amikbe varázslók a bűbetlenek közé merészkedtek. Egy ilyen például a fekete-fehér csíkos betorő pénzjeles zsákkal, űgy tűnik, még azóta is árulnak ilyen kiegészítőket. Volt egy-két hulláma a magnixok iránti kíváncsiságnak a Rappaport szegregációs törvényeinek a feloldása óta.
Végül magunk mögött hagyjuk a mérsékelten barátságos nénit a kalapboltjával. Hunyorgás nélkül állapítom meg, hogy ez a kalap tényleg milyen jó döntés volt, nem hűsít ugyan, tényleg csak a hagyományos árnyékát adja felnagyítva, de az nekem tökéletes is. A földön fura csak az árnyékom ugyanettől, ott olyan kicsit, mint ha valami sombrero lenne a fejemen, óriási karimával.
-A farm arra van, a fák felé- mutatok le a főutcán a túlsó vége irányába. Az maga nem látszik ugyan innen a közelebbi házaktól, de a fák teteje még átinteget fölöttük. Igazából a főutca is arra vezető ösbénybe fut ki, ahogy a házak elfogynak a végén. -Sokat még az unikornisoknak ültettek annak idején, a bűbetlen polgárháború miatt hozták el őket a McFife-ok a keletibb államok erdőiből, de itt inkább csak a prérik vannak.
Bill Wyne felmenőm is abba az időbe költözött ide Brighthornba, még mielőtt az Atlanta felé menő hadjárat elérte volna a régi Wyne házat. Az nem is áll már, a helyére meg már régen ráterjeszkedett a város az azóta eltelt évszázadba, szóval meg se igen találhatnánk a telket.
-De az egyszarvúkat csak ennél közelebbről tudjuk megnézni- somolygok a másik lányra, nem mintha azt gondolnám, hogy győzködni kell az unikornisok meglátogatásáról, de jó végszó ez a tovább is indulásra.

to Miss Mira Luna Wyne
2001. nyara

 


I’ve causing way too much trouble

A kalaposnál hagytam a westernes-morcos nézésem, bár a tollak alapból nem adnának sok árnyékot, de mágiájuknak köszönhetően nem lesz egy nap alatt fél méter mély srakaláb a szemem alatt. Mondjuk így valószínűleg nem fogok lebarnulni sem, de a bőröm szerintem amúgy is képtelen volna erre, mert olyan fehér, hogy visszaveri a napot. Maximum a szeplőim szaporodnának meg, míg végül nem látszanék ki alóluk.
Kilépve az üzletből, megnyugodva állapítom meg, hogy a cica nem csámborgott messzire. Sőt, ami azt illeti, rendkívül jólnevelten álldogál a lovak számára fenntartott kipányvázó-rudak mellett, és nem csinál semmit, csak bambán bámul maga elé, ahogy egyébként a patások szoktak. Jöttünkre felnéz, majd szépen odakanyarodik a nyomunkba.
- Jó cica - simítom végig fél kézzel, mert a másik kezemben azóta is ott a bödön méz. Azt még a mugli boltban vettem, ahol legutóbb megálltam valami ételt venni. Mártogattam bele kekszet, de hagytam azért bőven az egyszarvúknak is belőle.
- Szerinted betegyem a táskámba Mezzit, vagy hagyhatom bóklászni? Jól nevelt amúgy, mellettem marad, nem megy messzire, de azt nem akarom, hogy elüsse vagy megegye valami, ha ilyesmi fenyegetné - fordulok a másik lányhoz, a hely macskákra nézve kockázatos részleteit nem ismervén.
Aztán elindulunk a mondott irányba. Hallgatom Lu nagyon érdekes és részletes beszámolóját arról, mi  merre van, meg a dolgok eredetéről. Szép aláfestést ad a  jókedvű kommentár e különleges vidéknek, olyan, mintha egy nagyon klassz, ismeretterjesztő filmben sétálnék, ami ráadásul mágikus társadalom dolgairól szól. Az mindig jobb, mint a sima.
- Hát, akkor sajnos kénytelenek vagyunk, közelebb menni - sajnálkozom színpadiasan.
- Én amúgy is sokkal közelebb szeretnék menni hozzájuk. A Roxfortban csak egyszer láthatjuk őket, akkor is csak egy kicsi időre, és egy kis simi, és annyi. Kár, pedig ha olyan kedves lények, biztos össze lehetne velük barátkozni. Te amúgy hogyhogy ilyen nagyon jól kiismered magad erre? - kérdezem, míg mellette ballagok a poros úton. Jó lehet sokszor járni egyszarvúfarm közelében. Igazából létezhetne több ilyen hely is, nem tudom, miért nincs. Például a Roxfortban is lehetne. Mint egy tangazdaság, vagy egy állatkert, csak nem az a borzalmas, mugli fajta, ahol pici ketrecbe, meg kifutókba zsúfolnak mindenféle boldogtalan állatot, aztán napi tízezrek bámulják meg őket, és zajonganak a fülükbe. A hely, ami felé közelítettünk, ennél sokkal jobbnak ígérkezett. Talán egyszarvú farmot fogok otthon létesíteni. Igen, és nem is kérdés, honnan szedem majd rá az alaptőkét...
- Szerinted lehet majd nekik nasit adni? - kérdeztem sokat tudó utitársamtól, és felemelem a giccses, maci-alakú bödönt. Már majdnem odaértünk a hely bejáratához, már látszik a főbejárat, meg a többi. Én rácsodálkozom, meresztgetem a szemem a fák felé, a törzsek közti félhomályt vizslatva. Egy fehér villanást láttam, vagy csak csal a szemem, mert annyira várom, hogy ittlétem okait megpillantsam? Lelkes vigyorral lépek tovább. Közelebb, még közelebb...

  

Furcsállva nézem, mintha Mira cicája nem egészen cicaként viselkedne. Korábban is a körültrappolás, most álldogál a bolt előtt, türelmesen, nem például a napon fetreng, vagy jellegzetes felsőbbrendűséggel fekszik az árnyékba, mint ha a környék uralkodójaként trónolna épp. Tényleg, nem ő rágta meg a valamelyik tanár virágát, amiatt kellett Mirának elsietni a vadnyugatos játékról? Fura.
Igaz, Sophie cicája is fura a ruhamegrágással, nem tudom, csodálkoznom illene-e még ilyesmin.
-Ha nem bóklászik el magától, szerintem maradhat kinn, nincs nagy forgalom.
Lusta, meleg nyári nap, nem is olyan nagy a tolongás, és épp biztos benn sziesztázik a legtöbb lakos meg turista, csak egy-két sétálót láttam magunkon kívül is egész nap. Meg leginkább gyalogos forgalom van errefelé, mi vagyunk Apával a különcök inkább, hogy autónk van. Néha egy-egy hipogriff vagy szárnyas ló tartozhat valakihez, aki azzal érkezik, de ilyenre is csak évekkel ezelőttről emlékszek. Tehát nem nagyon veszélyezteti most semmi Mezzit, ha nem ő keresi meg magának a bajt.
-Ó, ezt a szörnyű sorsunkat- "sajnálkozok" én is somolyogva, ahogy elindulunk a farm irányába.
-Sokkal közelebb?- pislogok rá. Mit érthet ez alatt, mire készülne? -Sajnos szerintem itt is nagyjából annyit engednének, nagyon vigyáznak rájuk itt.
Gondolom biztonsági dolog is, nem a legbizalmasabb állatok, és ha bármilyen túrista is tehet látogatást a farmon, érthető, hogy szabályokat kelljen hozniuk.
A felém irányzott elismerés-kérdésre kicsit lepislogok a lábam elé, talán a kalapom karimáját is kicsit lejjebb húzva.
-Én csak... hát, jártunk már itt egyszer-kétszer régebben. Jó hely pár nap kalandos nyaralásra ...meg kicsit családi kötődés, a szépapám volt itt pálcakészítő- szerénykedek, mint ha ez semmiség lenne. Soha nem voltunk a varázsvilág nagyon nagy alakjai, mint mondjuk az Eredeti Tizenkettő, de egy-két érdekesség köthető a Wyne névhez is. -De az még régen, amikor a várost alapították. A töri dolgokat meg csak könnyebben tanultam mindig, mint a varázslást.
Közbe odaérünk lassan a farmhoz, ahogy a házak elfogynak körülöttünk, elénk tárul a kanyon még szabadon maradt szelete a végébe az erdővel, meg az egész nagy területet átfogó kerítése a farmnak, ami szintén a túlvégén a fák közé veszik. Talán a terület fele be van ültetve fákkal az egyszarvúknak, és ha minden igaz, bentről a területe is meg van nagyobbítva, egy időbe egészen kinőtte magát az állomány, azér is költöztette őket a Macusa végül a Grand Canyon rezervátumába. Csak jobb nekik azér rendes vadonba, ha annyian vannak, hogy magukra is tudnak vigyázni. A farmház előtt néhány nagy tábla is áll a látogatók számára, bemutatva a hely történetét. Aféle szabadtéri múzeum, jobb szó híján.
Már épp válaszolnák Mira kérdésére, hogy talán megkérdezhetjük, amikor egy boszorkány lép ki a házból, kezében egyértelműen nem takarításra tervezett seprűvel, és ahogy meglát minket, közvetlenül mifelénk veszi az irányt.
-Szép napot. Ha az egyszarvúkat jönnétek megnézni, sajnos a következő néhány órára zárva leszünk.
A bejelentésen meglepődve egy integetésre futja köszönés gyanánt, ahogy pislogok a kalapom alól a nem várt fordulatra.
-Történt valami?
-Még nem, és remélhetőleg nem is fog. Csatangol a környéken néhány vadló, és Neelstinékkel fel akarunk húzni néhány riasztóbűbájt, mielőtt beesnének ide. A rejtőmágiák miatt nem látják, hogy szakadék jön, viszont a hagyományos magnixeltérítő nem hat rájuk rendesen.
Egy pár pillanatra mintha elgondolkozna valamin.
-Bocsánat, Olwyn McFife, én vagyok a farm tulajdonosa. Ha van kedvetek segíteni, igazából jól tudna jönni, a bűvöléseket megoldjuk, de ha addig a lovakra is tud valaki figyelni, hogy ne akarjanak bepotyogni Brighthornba, talán még hamarabb is végzünk.

to Miss Mira Luna Wyne
2001. nyara

 


I’ve causing way too much trouble

Utálom a szabályokat. Értem én, kelenek, védenek, jó dolog… De akkor is utálom őket. Ez az ügy személyes. Nekem valahogy mindig keresztbe tesznek. Ha már “farm”, az ember feltételezne egy adag anyagiasságot, egy jó kis pénzéhes szemléletet, némi haszonállatszerű gondolkodást a tartott jószágokkal kapcsolatban - de csalódnom kell, még akkor is, ha ez valahol kellemes csalódás.
- De jó Neked, törit magolni olyan nehéz. Praktikus, ha olyan agyad van, ami megjegyzi azt a sok évszámot meg történést - mondom, és rugdosok egy követ magam előtt, mert a fák köztt még nem látok semmi érdemlegeset.
- A pálcakészítő elképesztő érdekes szakma - dünnyögöm és elgondolkodom, vajon lennék-e valaha pálcakészítő. Mindjárt itt a nyakunkon a pályaválasztás, én meg még mindig azon gondolkodom, mi legyek, ha nagy leszek? Legegyszerűbb terveim szerint nyáron roxforti professor, télen meg aratómunkás. De hátha jön valami jobb ihlet is. Egy sóhajtással elhessintem az elmélkedőbb típusú gondolatokat magamtól.
Olyan ez az erdő, mint a mesében is, ahol az egyszarvúak laknak. Üdítő, élő színfolt a csupasz sziklafalak között, a poros föld és a száradt kórók után igazi csoda. Még a levegő is más, talán csak egyszerűen a fák okozta árnyasság és páradússág okozza, talán van benne mágia is, de a szél, ami onnan fúj, avar és zöldnövények ígéretével egész otthon-illatú.
- Ez de komoly - pillantok fel a táblára, s a mozdulat közben a tollak a fejemre lapulnak, aztán újra fellibbennek. Csak épp végigvágtatok tekintetemmel a sorokon. A kellemes csalódás fokozódik. Megmentették ezeket az egyszarvúakat. Ráadásul nők. Biztos nehéz lehetett egy olyan korban, amikor csak annak volt szava, akinek volt plusz tíz-húsz centije is hozzá.
My Fife asszonyság pont olyan karakánnak tűnik, akiről el is tudom képzelni, hogy több töke van, mint egyik-másik pasasnak. Céltudatosan tájékoztat minket, érzem a sietséget, azt, hogy dolga van, és hogy nagyon elszánt. Szimpi is lett volna nagyon, ha épp nem lerázni akart volna minket.
- Üdv, mi csak… - kezdeném felvenni a kesztyűt mentális szkanderhez, de Luci lényegretörő kérdése hatékonyabb, úgyhogy befogom, és félrebillentett fejjel pislogva hallgatom a néni szövegét.
- Szerintem szívesen segítünk. Igaz, Szöszi? - vigyorgok Mirára lelkesen. Na, ez aztán kaland, és nem mellesleg egy jópont annak a szemében, aki megengedheti nekem, hogy megtömjem mézzel a helyi egyszarvúkat.
- A családom otthon versenylovakat tenyésztett. Meg marháink is voltak. Szeretek terelgetni, értek is hozzá. Mennyit kell sétálnunk? Kapunk valami járművet? Nem baj, ha nem, csak tessék dobni a cicámra egy finité-t - vigyorgom és a lábunknál ácsorgó szőrgombócra bökök. A nőci vállat ránt, és ugyanígy tesz a pálcájával.
- Ezt a Roxfortban majd ne nagyon említsd légyszi - kacsintok suttogósan az iskolatársamra reménykedve. Végülis, két éve egy lovat rejtegetek a tanárok elől, és a kedves Avery kivételével nem igazán tud erről senki. És jobb is, ha ez így is marad.
Mezzi még mindig egykedvűen nézelődik, de egy hirtelen varázsütéssel nagyjából százszor akkorává alakul át. Apró lábacskái megnyúlnak, keccsesek és karcsúak lesznek, nyaka is hosszabb, íves. Szép lópofija van, széles homloka és nagy szempillái. Szép kis lovacska egyébként, még ennyi év után is rácsodálkozom, ha az igazi formájában láthatom. Hófehér szőrével, lágy hullámos sörényével beállhatna egyszarvúnak, csak épp szarva nincs hozzá.
- Köszönöm szépen, Mrs McFife! Csak tessék mutatni az utat, és mi megyünk is. Akkor jössz, Luci, vagy megvársz itt? Remélem jössz, gyere, felülhetsz mögém, majd kapaszkodsz a derekamba! Vagy szerezzünk Neked egy seprűt? - kérdezem, de én még akkor is elmegyek, ha ő úgy döntene, itt marad. Miért döntene így? Úgyis meggyőzöm, jó kis kaland lesz.
Mezzi jófej lovacska, szelíd is és jól nevelt is, nem igazán szükséges a megüléséhez bármilyen lószerszám, meg hát nem is hordok magamnál nyerget, meg kantárt. Elég egy kötél, amit a nyaka köré teszek lazán. Úgyis ért abból, ha a sörényénél irányítom, meg a lábammal, ülésemmel. És ha ketten ülünk rajta, szőrén úgyis kényelmesebb.
Az erdőből poros út vezet ki, sziklák közt kaptatunk fel a Naptól forró fennsík irányába. Lassan haladunk, mert akkor is hamar ott leszünk, meg ilyen terepen nem is jó futkosni. De lépésről lépésre egyre feljebb jutunk Brighthorn városkája fölött, s a csipkés sziklák közt egyre szebb kilátás kacsintgat elő ránk. A paci patái vidám, visszhangos ritmust kopognak, jó aláfestés még egy kis beszélgetéshez.
- Jó dolog egy pálcakészítő szépunokájának lenni? - érdeklődöm, és ha szűkszavúan felelne, még tovább kérdezek. - Maradtak fenn még olyan pálcák, amiket ő készített. Te mi szeretnél lenni, tovább fogsz tanulni?
Hiába, belemászott az agyamba ez a téma. Ki kéne találnom valamit nekem is, arra az esetre, ha a szüleim miatt ért sérelem megbosszulását túlélném. Mondjuk, erre vajmi kevés esélyt látok, de kezdek rájönni így a RAVASZ vizsgák kapujában, hogy akár…. Esetleg… Lehetne más opció is. Mondjuk ha nem is pálcakészítő, de a ritka alapanyagokat beszerezni hozzá biztos izgalmas dolog.
Kőomlás állja az utunkat, ami azért kellemetlen a keskeny, sziklafalba vájt kis ösvényen, hiszen nem tudjuk kikerülni. Sőt, igazság szerint elég szorult helyzetbe kerülünk, mert már elég magasra kaptattunk, és lévén járművünk jóval hosszabb, mint amilyen széles, nem tud már megfordulni anélkül, hogy a teste nagyobb hányada ki ne lógjon a szakadék fölé. Az meg számunkra nem volna annyira kedvező eset. Úgyhogy reménykedve várom, hogy mi lesz.
- Öhm… Nálad van a pálcád? - kérdezem Mirától, mert hát akár mögöttem ül, akár seprűn követ, gondolom csak nem hagy így itt…

 

-Inkább történést- vallom be. -Több köze lehet a dologhoz annak, hogy a töritanulást nem tudom olyan katasztrófálisan elrontani, mint a varázslatokat...
Segíthetnek a dologba a nagyszülői anekdoták is, meg hasonlók, amik nem nagy történelmi események ugyan, de kis életképek különféle időkből. Régebbről fennmaradt történetek is a sajátjaik mellé, adnak néha kis kötődési pontokat az órán tanultakhoz.
A tervezett program érdekes fordulatot vesz, ahogy kiderül, mégsem fogunk farmot nézni, egy ideig legalábbis biztos, ellenbe kaptunk egy kalandajánlatot.
-Mi? Ja igen, persze- helyeslek, miközbe még próbálom utólérni, mire is pontosan. Mármint megvan, hogy segíteni, csak ez részünkről miből állna. De Mira olyan meggyőző magabiztossággal válaszolt már.
Már épp kérdeznék rá, hogy mér kellhet finite egy macskára, ami mibe lesz segítségünkre, de meg is kapom a választ addigra, ahogy Mezzi át - pontosabban vissza, mer ugye a finite megszüntet varázslatokat - változik nagyon elegáns lóvá. És belegondolva, így sokkal több értelme van minden furcsaságának macskaként. Nem jutott volna eszembe gondolni rá, de visszatekintve lóhoz valóba szinte kézenfekvőnek tűnik, mindvégig normálisan viselkedett, csak jól titkolta. Ámulva, óvatosan megsimogatom a hátát.
-Természetesen nem fogom- ígérem meg Mirának a hallgatásom, azon gondolkozva, tiltott dolog-e, hogy a cicája igazából ló volt mindvégig.
-Van itt az erdőből egy kaptató fölfele, ha nem akartok kerülni, mi is annak a tetejénél gyűlünk- válaszol közbe a boszorkány Mira kérdésére, mutatva is a fennsík sziklaperemét a fák fölött. Egy varázsló aprónak tűnő alakja integet is, látva a mi hármasunkat idelenn, egy másik meg épp seprűháton tart arrafelé szintén.
Nem is tudtam, hogy ott is van egy út föntre, csak a főút hosszan nyúló széles lejtőjét a nagyjából túlsó végébe a kanyonnak. Persze ha ez csak egy kis ösvény a sziklák közt, érthető is, hogy ne legyen feltűnő innen lentről nézve.
Ms. McFife előrerepül végül, az ösvény mentén emelkedve föl, mutatva egybe, hogy merre találjuk, miközbe mi is fel"nyergelünk" Mezzire, nyereg nélkül ugyan.
-Szivesebben kapaszkodnék beléd.- Öhm... ez furán hangozhatott... -Mármint, seprűn én leginkább csak pánikolni tudnák, és kapaszkodni az életemér.
De végül csak elindulunk mi is, Mira mögött ülve - és néha kicsit kétségbeesetten kapaszkodva a derekába, ahogy az emelkedőre érünk - pedig legalább jól el tudom rejteni a bizonytalanságomat a saját megszólalásom kapcsán. Meg a valamivel érthetőbb zavaromat is, bár erről panaszom nem lehet.
-Nem tudom igazából, mekkora különbség ahhoz képest, ha nem lennék, volt vagy száz éve az- figyelek is inkább a beszélgetésre mint a tájra. Biztos szép lehet, de jobb ha nem nézem, milyen magasan járunk. -Néhány, főleg az olcsóbbakból. Van is egy kiállítás itt a régi pálcaboltba. Akkoriba nyáron az iskolába kellett hagyni a pálcájukat a kiskorúaknak, de itt kinn a még szelídítetlen treületeken sokan tartották nagyobb veszélynek, hogy nem tudsz varázsolni, ha bajba kerülsz, mint hogy bűbetlenek előtt buknál le vele, úgyhogy volt kereslet nem egészen engedélyezett pótpálcákra. Ol' Bill árult ilyen célla a minőségi pálcái mellett olcsó, de nagyon szedett-vedett dolgokból készülteket. Mint "ördögszekér és jackalope-fenék", ahogy nagyapám foglalná össze. Akkoriba ez persze nem tetszett a Macusának, de mára csak történelmi érdekesség.
Mesélem ezt részbe azér is, hogy lefoglaljam magam, ha nem figyelem, hogy épp egy hegyoldalon kanyargunk egy keskeny ösvényen, még egész kellemes is ez a sétalovaglás.
-Nem tudom, szerintem az lesz a vége, hogy hazajövök csak, és beszállok Apához az autóműhelybe.
Előttem is nagy dilemma még a jövő kérdése, ennél jobb tényleges ötletem soha nem volt, de ettől a témától megment végül egy kőtorlasz az utunkba. Nem a legtökéletesebb megmentő, mer még mindgi kőtorlasz az utunkba.
-Persze- felelek előhalászva a pálcámat a ruhám egyetlen, erre a célra szabott zsebéből. Lehet pedig, nem is ilyen kézenfekvő dolog, hogy mindig nálam legyen, csak Apa nevelésének a sajátossága, hogy számomra az, mindenesetre annyit elmondhatok, hogy nálam van.
Egy másik kérdés, hogy lámpalázasan lesek előre Mira feje mellett, hogy mivel állunk szembe. Ugye nem sikerül kőomlást okoznom?
-Bocsánat, ez eltarthat egy darabig...- Egyesével zsugorítom le, és röptetem a kezembe a nagyobb köveket, amég az apróbb maradékot félre nem tudom inteni a sziklafal tövébe, hogy le ne guruljanak azér, bárki lehet alattunk az erdőbe, és nem akarok kavicsokat szórni rá. Sziklákat meg főleg, ezér akarom azokat föl is vinni magunkkal, és majd a lapos földön engedni vissza őket a szokásos méretükre, ahol nem fenyegetnek bárhova gurulással majd.
-Így ugye már el tudunk férni?- kérdezem, nem lenne rossz, mer ahogy látom, már majdnem föl is értünk.

to Miss Mira Luna Wyne
2001. nyara

 


I’ve causing way too much trouble

Bátor. Bátor? Elismerő mosollyal jutalmazom idegenvezetőm lazaságát, ahogy belemegy a túrába, de főleg, hogy csak úgy felül a ló hátára. Sokakat láttam már ennél aggodalmasabban viselkedni, előre eltervezett lóra szállás esetében is, főleg, ha épp kezdőről volt szó.
- A seprűről könnyebb lefordulni az igaz. Meg jobban is nyomja az ember hátsóját. Mezzinek mostanában túl sok abrak jutott - csóválom a fejem, és megveregetem az említett gombóc nyakát. Hát igen, a paskolás hatására kellemetlenül hullámzik, emlékeztetvén engem arra, hogy többet kéne mozogni hagynom. Sebaj, kényelmesen párnázott legalább, főleg Lucinak, akinek vagy van viszonyítási alapja, vvagy csak a seprű, attól a lóhát meg kényelmesebb.
- Először ülsz lovon? - sandítok hátra, hogy biztos jól elhelyezkedett-e, aztán nekiindulunk a seprűs boszi által mutatott úton.
Nehéz terep, de azért megküzdünk vele. A szemem egyenes arányosságban gúvad mitfahrerem szorításának erősbödésével, de inkább csak vigyorgok rajta. Minél inkább legyőzi valaki a saját félelmét, annál vagányabb. Vagánynak lenni jó, és ha a kapaszkodásából ítélek, Luci aztán jó úton halad.
A ló patái alól apró kavicskák pattognak a mélybe, visszhangos, halk kopogással. Jó is, hogy beszélgetünk, mert hogy akkor nem halljuk, milyen hosszú zuhanás után érnek földet. Egyre hosszabb, és hosszab némaság után, ahogy feljebb hágunk a sziklaoldalban.
- Kár, hogy csak történelem. Szívesen vennék egy “nem egészen engedélyezett” pálcát, ha a Minisztérium azzal nem látná, hogy varázsolok sutyiban. Áh, úgyis tudnák. De várom már, hogy tizenhét legyek... - sóhajtom, aztán figyelem a pályaválasztási terveket.
- Autóműhely? Érdekelnek az autók? És muglik vagy mágikusak? - érdeklődöm, de azért az útra figyelek, ami a két bolyhos, fel-le lengedező lófül között kanyarog előttünk, s újabb haj(meresztő)tűkanyart vesz, és még egy “emelettel feljebb visz minket. Már jóval több van alattunk, mint felettünk, egyébként
- Semmi gond, minden megoldás jobb, mint visszatolatni a fal tövébe - intek hátra röhögve, aztán megörülök, hogy útitársam meg tudja oldani a problémát.
A váratlan akadály eltávolítását úgy nézzük végig, mint a teniszmeccset a nézők, s jobbra-balra ingatjuk a fejünket én is, meg a ló is, meg valószínűleg Luci is, amint bűvöli a darabkákat. Hipnotikus dolog, és ha valaki meg ezt lentről látja, biztos vicces is, de én közben azon gondolkodom, vajon kell-e sietnünk, vagy sem. Mintha fentről lódobogást hallanék, de talán csak a szél viccel velünk…
- Király - vigyorgok hátra válaszul, és előre léptetem hátasunkat.
Klassz érzés, mikor kibukkan a perem felett a fennsík Nap perzselte látványa. Remeg a levegő a talaj felett a forró széltől és a vakító fényektől. A tökéletes síkot itt-ott száraz tüskekóró csoportok törik meg. És egy izomból vágtató ménes.
- Mi a… - bukik ki belőlem, és annyira meglepődök, hogy Mezzi érdeklődve torpan meg. Szoktak persze futkározni a vadlovak, de azért a napnak ebben a szakaszában, alapos indok nélkül, padlógázzal csak nem. Megrémiszthette őket valami, van sok természetes ellenségük is, mint a farkasok meg egyebek, meg ők annak vélik a számukra ismeretlen, ragadozónak gondolt, repülő nejlonzacskót, rikító színű papírsárkányt, a homokban csillogó italosdobozt, egyszóval kb. bármit. A nagyobb baj nem is az, hogy mitől ijedtek meg, hanem hogy merre rohannak. Na merre?
- Persze, hogy a szakadék felé... - szívom a fogamat, és hátra fordulok.
- Most mi legyen? - kérdezem aggódva, de a kezem már a hátasunk nyaka körötti kötélt szorította elszántan. A lovak előtt volt még egy nagyjából fél percnyi távolság - és kábé mi is annyira voltunk tőlük. A seprűsök talán valahol máshol, esetleg még a lovakon túl piszmogtak a varázslataikkal, úgyhogy valószínűleg nem láttak az egészből semmit. Szívből remélem, senki se mondta lenn a városban, hogy: “Majd ha vadlovak potyognak az égből…”
 

-A jobb seprűkön van is lábtartó. Meg párnázó bűbáj- értek egyet, és ugye persze, hogy nem az ilyet veszik nagy tételbe az iskolák. Az Ilvermorny legalábbis, de mintha hallottam volna Roxfortosoktól is hasonló tapasztalatot. Persze akinek komolyabb érdeklődése van a repülés iránt, szokott is végül beruházni jobb seprűre, gondolom. Mer én inkább maradok a stabil földön, ha tehetem.
Megsimogatom Mezzi oldalát valahol, a kezem ügyébe, meg tudom érteni. Kicsit párnázottabb a szükségesnél, de ha más nem, legalább kényelmes, mintha ismerős jelenség lenne valahonnan, Lu.
-Egyszer ültem már pónin, ha számít.- Gondolom, nem olyan sokat, mint a következő példám is mutatja. -De még régen, gyerekként. Meg vezették. Meg kis körbe lapos talajon. Ilyen vásári dolog.
Tehát szöges ellentéte annak, amire most készülünk. Talán az is most számítana többet, hogy egy nyereg talán stabilabb lehet, mint szőrén ülve és csak Mirába kapaszkodva a leesés ellen. Na de Lu, nem aggódunk, megbízunk Mirába, ő jobban ért ehhez, és tudná, ha nem tudnánk így felmenni.
-Áh, gyenge vagy megbízhatatlan lenne, a minisztériumok meg szerintem nem a pálca hanem a varázslat szerint nézhetik inkább.
Nem tudom, máshol hogy működhet, de a Macusa például felfedettségjelzőket és valósidejű térképeket használ. Mint New Yorkba a székház nagy "órája" - a költözés és átiratkozás miatt jártunk ott Anyával. -Meg ezeknek a pótpálcáknak is az volt a lényege, hogy nem használod bűbetlenek előtt, csak van nálad nagy baj esetére a rendesed helyett.
Kicsit idegenvezetőnek érzem magam, hogy amióta összefutottunk, itteni dolgokról beszélek, de ha tényleg érdeklődik irántuk, én szivesen elmesélem. Még ha kicsit szokatlan is éntőlem ennyit beszélni, magamhoz képest.
-Autószerelő, otthon Atlantába. Szeretek segíteni neki a műhelybe, kicsit... olyan furán nyugis dolog. Könnyű megérteni a kocsikat, olyan egyértelműek. Hallod, ha valami nem jó, meg tudod nézni mi az, és talán még helyrehozni is egyértelmű. Varázslattal még könnyű is lehet, például bármi törés, amit egy bűbetlennek kicserélnie kéne.- Én most lelkesen belelendültem a magyarázásba? Ilyet is tudok, mint kiderül. -Utánuk még az állatokkal szoktam tudni könnyebben kijönni. Az emberek bonyolultak.
Meglepően mély kanyart vett a téma, ami azzal kezdődött, hogy van egy kocsiműhelyünk. Csak ez az ösvény vesz egyre ijesztőbben magas kanyarokat.
-Általába bűbetlenek, és Apa is szereti minnél kevesebb varázslással javítani őket. Szerintem a kihívás kedvéér. De a sajátunk például varázslattal megy, meg néhány apróság még. Például amikor kicsi voltam, amelyik ülésre beültem, az növesztett egy magasítót alattam. Biztos akadnak még ilyen kocsik, talán apa is javított már egyet-kettőt, de nem emlékszek másikakra. Olyankor gondolom az iskolába voltam.
Hálás is vagyok kicsit a témáér, mer elrepült vele az út kevesebb pánikolással, és medencetörés nélkül Mira számára a görcsös kapaszkodásom - illetve annak viszonylagos hiánya - miatt. Mármint egyértelműen még mindig kapaszkodtam, csak nem olyan csontropogtatóan. Remélem.
De végül a kőomlást is elpakoljuk és felérünk az arizonai pusztaság síkjára. Előre-félre dobálom a "kavicsaimat", hogy minnél több yardra legyenek a peremtől, eszükbe se jusson legurulni a szakadékba, inkább egy gyér fűcsomó szomszédságába plöppenjenek vissza az eredeti méreteikre, mint ha a földből nőnének elő.
-Mi?- lesek elő Mira feje mellett magunk elé, kimered a szemem, és megkapaszkodok a derekába meginn, pedig már nem az emelkedőn járunk, ahogy egy lovasrohammal nézünk farkasszemet. Illetve lórohammal, és talán akkor inkább lószemet is? Mindenhogy ijesztő az egyre hallhatóbb, mint csak érezhető dübögéssel, és felvert porfelhőjükkel együtt. -...kurvaélet...
Mi legyen, mi legyen... Mit lehet csinálni ilyenkor egyáltalán? Lekapom a kezem Mira derekáról, mielőtt abba kapaszkodnék meginn túl erősen ijedtembe, a másik kezem már így is görcsösen szorítja a pálcát. Pálca. Nem. Szörnyű ötlet. Számtalan módon lehet rosszabbnál rosszabb vége. De nincs jobb ötletem, és talán ennek van a legjobb esélye megállítani, elterelni, visszafordítani egy ménes vadlovat.
-Még néhány yardot előre. Ne legyünk közel a peremhez...
Hátrafordulok a kanyon felé, segélykérően nézek körül, de csak McFife-ék vannak a környéken, és vagy a kanyon közepe fölött varázsolnak épp valamit, vagy a széle mentén kétfelől, de mindenhonnan elég messze vannak, és talán nem is vették észre, erre mi van közbe... csak mi vagyunk itt.
Nyugi. Már véletlen is használtad ezt a varázslatot, direkt menni fog. Ezekbe túl jó vagy, pont azér félsz tőle, Lu, pontosan az ilyenektől tartod annak a névnek a végét legalább annyira -cifernek mint -nának.
-Öhm... khm...- A szabad kezemmel belekarolok Mirába, nem is tudom, inkább bizonytalanságból, vagy arra az esetre, ha Mezzit megijeszteném, a pálcával pedig hátrafordulok a szirtvonal felé. Nyelek egyet, és erőt veszek magamon -Protego diabolica.
Széles szakaszon mutatok végig a pálcámmal mögöttünk, és kék lángok vonala fut végig a szakadék pereme mentén. Koncentrálok, hogy minnél magasabbra csapjanak a lángok, és fohászkodok, hogy Mezzi ne ijedjen meg alattunk, és dobjon le a hátáról. És hogy a vadlovak észrevesznek egy hat-hét láb magas kéken izzó tűzfalat maguk előtt, és az az ötletük támad ettől, hogy a minnél ellenkezőbb irányba menjenek tőle. És talán a seprűs brigád is meglátja, hogy itt nagyon történik valami, és be tudnak szállni a lovak eltérítésébe, minden bizonnyal sokkal jobb ötletekkel, mint nekem tudott eszembe jutni.
Igazából ezeknek a lángoknak nem kéne tényleg veszélyesnek lennie ránk, és talán még a vadlovakra sem. Pontosan az a lényegük, hogy akiket megvédeni akarok, azokat átengedik sértetlenül. És most őket is megvédeni akarom. Bár átengedni nem, az igaz - ettől függetlenül megégetni sem, de akkor már régen rossz, mer a tűz túloldalán már szakadék van. Az lenne a legjobb, ha soha nem derül ki, hogy kit tud és nem tud megégetni a tüzem. Mer a gondoloat is ijesztő.

to Miss Mira Luna Wyne
2001. nyara

 


I’ve causing way too much trouble

Otthon a Roxfortban nem tűnt fel ennyire, hogy akcentusa van. Talán a hazai pálya hozta ki belőle, de az is lehet, hogy csak én hallom oda épp a táj miatt. Halvány mosollyal hallgatom, és tényleg, így nem rossz dolog ez a sétalovaglás, nem is tudom, utoljára mikor volt, hogy nem full vágtában jutottam el A-pontból B-be. Egész biztonságos is, megküzdünk az előttünk lévő akadállyal, nem foglalkozunk a mellettünk tátongó mélységgel, csak beszélgetünk, és a szöszi kellemesen amcsi szavai pattognak ide-oda a kanyon sziklafalai között. Ezt az idillt igazából semmi se teheti tönkre.
Kivéve egy, a szakadék felé padlógázzal porzó pónihordát, meg egy orbitális nagy, kék tűzvihart. De csak szép sorjában.
-...kurvaélet… - Hát ez is jól hangzik egyébként jenkimódra mondva, csak éppen a kiváltó ok folytán most nem örvendek annyira mégsem. Biccentek inkább, ez a szó most nem a kanyonban ver visszhangot, hanem a fejemben.
- Még néhány yardot előre. Ne legyünk közel a peremhez…
Újabb bólintás, aztán az orrom alá mormogom, mert látom, hogy ez rázós lesz. Mivel nem oldalkocsiban utazik, Szöszke is kénytelen lesz belerázódni egy kissé.
- Kapaszkodj! - figyelmeztetem, s remélem, hogy nem dobja el a pálcáját, hanem csak a szokásos fél kezével keres fogódzót a derekamon, vagy a ló fülén vagy amit akar, aztán feljebbkapcsolok egy sebességet. Mezzi poroszka-ló, úgyhogy sima járása van, de azért haladni is tud vele. Rohamosan közelítünk a rémült musztángokhoz, s ezzel egyenes arányosságban ők is felénk, plusz viszont a gyilkos szakadék felé is.
-Öhm... khm...- Nem ismerek olyan varázslatot, ami ezzel kezdődik, de Luna varázsfegyverének remegő hegyét vélem felfedezni a látóterem perifériáján, ami minden esetre ígéretes.
- Protego diabolica.
Felemelem a fejem, és épp arra gondolok, hogy elég ártalmatlannak hangzó varázsige. Aztán amikor meg látom, mit eredményez, akkor azt gondolom, hogy pont olyan, mint amit nagyhatalmú sötét mágusok szoktak eldünnyögni egy álmos szombat délután.
- Merlin lángoló picsájára! - bukik ki belőlem, és tátva marad a szám, még nem tisztázottan az iszonyattól avagy a lenyűgözöttségtől. A tűz kék ugyan, de azért tűz. Egy pillanatra átszínezi a fejembe tóduló képet, a lángoló istállók, a parazsat fújó vad bika… Nem látom már a helyszínt, ahol vagyunk, elúszik a szemem elől az egész, csak a szokott rémképet nézem, ami ilyenkor mindig felrémlik előttem. De furcsa, most először tán nem érzem úgy az arcomon a forróságot, a tűz inkább hideg, Luna lángjai kékké változtatják az addig pusztító, vörös örvényt…
Mikor magamhoz térek, a földön vagyok. Mezzi mellettem toporog, én meg a porban ülök, még mindig tátott szájjal. Nem estem nagyot, a kezem puha homokba túr, sikeresen elkerültem a kaktuszt, aminek egy virága gúnyosan tekint le rám sárgás virágával. Inkább arra koncentrálok, még véletlen se nézek a lángok felé, mert már a gondolatukra, meg a lobogás hangjára újra hiperventillálni kezdek. Aztán a kis szőke virágról Szöszkére vándorol a tekintetem.
- Baszki, nagyot fékeztünk, bocs, jól vagy? - hadarom el, mintha ez egyetlen hosszú szó volna. Remélem nincs nagy baja.
A lovak közben kanyart vesznek, ami nekik jó, mert ezek szerint nem fognak lezuhanni, nekünk viszont kevésbé, mert felénk veszik az irányt. Mezzi lesunyja a fülét, egyrészt a lángok miatt is frusztráltabbá válik, másrészt a közeledő kollégáknak igyekszik jelezni, hogy a hozzá tartozó kétlábúakból nem szeretné, ha klopfolt hús válna. Még a kaktusz se lehet rossz fedezék előlük egyébként, csak hát például én még homokangyalt gyártom a hátsómmal. Sietve talpra ugrok, és bár nagyon bírom a lovam anyáskodó viselkedését, meg azt, hogy neki nincs a tűztől PTS szindrómája, azért inkább a kaktuszt választom.
- Fedezékbe…? - figyelmeztetem Lunát bizonytalanul, hátha neki van más is a tarsolyában, de én azért meghúzom magam. Egyébként már látszik, mitől ijedtek meg a lószágok; egy jóólmegtermett, éhes puma van a sarkukban, és kerülgeti a leghátsó, bátor kis patás rúgásait. Az utolsó musztáng, egy szép vércsederes példány, a rugdalódzások miatt alacsonyan tartja a fejét, de amikor sikerül szügyön találnia a pumát, és látja, hogy amaz lemarad, felvágja a fejét, és rákapcsol ő is, hogy beérje a családját. Aggasztóan közel vannak már, de én még félni is elfelejtek, mikor meglátom a homloka közepén a fekete, csavart szarvat, és az ibolyaszín tekintetet.
- Húúúúnikornis - gúvad ki a szemem, és mindenről elfelejtkezve elvigyorodom, és dobok egy mosolyt Luci felé. Azért ő kicsit magamhoz térít. Talán nem is olyan örvendetes ez a helyzet...

  

Nos, a szakadékba nem estünk le, és annak sem kellett kiderülnie, megfelelően átengedne-e a kék tűzfal, ha beleérünk, ebből a szempontból megfelelően magunk mögött hagytuk a peremet.
A baj nem is ezzel a résszel van. Csak a szokásos, Lu valamit vagy mindent elront. De eshettünk volna nagyobbat is, úgyhogy talán a "minden" még túlzás...
Valami "bocsánat, sajnálom, nem tudtam, sajnálom, sajnálom" jelleggel motyogva próbálom magához téríteni Mirát, és lehet, hogy magamat is épphogy kinn tartani a pánik módból. A koncentrációm híján a kék lángok is lehullanak alig bokáig érőnyire, de legalább a lovasroham már nem tart szakadék felé.
Próbálom összeszedni magam.
-Arra ott vigyázz- tartom is a kezem a kaktusz és Mira arca között, miközbe megpróbálom felsegíteni. -Megvagyok, megvagyok...
Igaz, azzal együtt, hogy nagyot estem a fenekemre, amit még mindig érzek, de a rosszabbik rész a bűntudat az egészér. Nem vagyok a legjobb emberismerő, de vannak érzések, amikel től gyakran vagyok túl közeli kapcsolatba, hogy ne ismerjem föl máson is. És nagyon szégyellem, hogy így megráztam Mirát.
-Ja...- én is behúzódok a kaktusz mögé, csak közbe realizálva, hogy ez azér is kell, mer a lovak igen, elkanyarodtak, na de mirajtunk át próbálják ezt tenni, jobban eléjük jöhettünk, mint gondoltam. Igazából részemről annyi volt a kérés szándéka, hogy ha pont ilyesmi történik, és leesünk, biztos ami biztos ne érjünk bele a tűzbe. Senkinek nem akarok átokhegeket, ha tévednék. Nos, ennyit mindenképp sikerült kiküszöbölni.
-Mi?- pislogok föl és a lovakra meg Mira ámulatára, sokkal jobb ilyen vidáman látni, például a sokkolt helyett, amit az előbb okoztam. Én még továbbra is szorongatom a kezembe a pálcát, fontolgatva, hogy egy hagyományos protego ugye meg tudna állítani, vagy legalább elterelni egy vágtató lovat, ha nem sikerülne kikerülniük minket.