Rowle-kastély

PHILLIP ROWLE CSALÁDJÁNAK KASTÉLYA

Rowle-ok


Irene
2001. szeptember 7.
este

"i hope you are proud of me dad"

outfit

Irene volt az egyetlen, akire az életemet is rábíztam volna egy ilyen helyzetben. Más ártatlanokat nem kevertem volna bele ilyen botrányos ügyekbe, elvégre tudtam nagyon jól, milyen veszélyes most ez. Veszélyes, mert úgy döntöttem, hogy véget vetek az évek óta folyó kegyetlenségnek, ami nem csak rám, de az egész családomra veszélyes. Aggódtam a gyerekekért, aggódtam a öcsémért és a nevelő apámért, a barátaimért, az ismerőseimért. Nem volt olyan ember, akinek köze volt hozzám és ne lett volna veszélybe.
– Köszi, hogy eljöttél velem ide – mondtam, miközben kézen fogva Irene-t, bevezettem a kastély előcsarnokába. Az összes kandalló idevezetett, így a miénk is. Alig kellett leporolni a ruhámat, elegáns váll-lapjáról lesiklott a korom, amint kicsit előre döntöttem a testem. Nem számított, fogalmam sem volt, hogy az a méreg, mit vált ki… még az is lehet, hogy ma véres leszek. – Nem mindennap mutatják be az ember egy csomó előkelő aranyvérűnek. Viszont ha bárki kérdezi, kérlek mondj annyit, hogy a biztonságomért felelsz ma. Nem lenne jó, ha a vérségi kötelék kiderülne… és még valami… – Nyeltem egyet. – Van itt legalább egy legilimentor.
Az általam küldött borokat éppen rekesz számra cipelték befelé a hatalmas bálterembe. Elégedett mosoly ült ki az arcomra, hogy apám még csak nem is gyanakodott, mikor azt mondtam, én gondoskodom ma az italról. Így hát az első koccintásra egy édes fehérbort választottam, amiben tökéletesen elveszik a méreg keserűsége.
– Hát megjöttél – hallottam meg egy mélyebb, ám finoman csengő női hangot. A tulajdonosa az egyik közelebbi kandallónál állt, ám láthatóan nem hallotta a figyelmeztetéseket, amivel Irene-t elláttam. Biztos voltam benne, hogy akkor ott csillogna a szemében valami olyan kegyetlenség, amit Lisbeth-nél szoktam látni. A hasonlóságból és a korábbi futó találkozásból sejtettem, hogy ez lehet Ophelia, Phillip felesége, azaz a mostohaanyám. Egy sértett nő, akit megcsaltak. Egy sértett nő, aki nem tudott fiút szülni. – Apád már azt hitte eltévedtél.
Fekete bársonyruhájában, sötét hajával érdekes kontrasztot mutatott a márvány kandalló mellet. Megköszörültem a torkomat, kihúztam magam, de még úgy is magasabb volt nálam. Ezen persze tovább rontott a tény, hogy magassarkú cipőben van.
– Ugye nem kell anyuskának hívnom? – érdeklődtem, miközben felém nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam. – Csak mert nem vagyok jó a kedves hangsúlyban.
Megragadta a kezemet, egy nőhöz képest meglepően erősen odahúzott magához. Úgy, hogy egy pillanatra Irene-tól is elszakadtam. A fülemhez hajolt, éreztem a lélegzetét a bőrömön: – Na idefigyelj, ha megpróbálod tönkre tenni ezt az estét, gondoskodom róla, hogy egy lapon ne említsenek a Rowle-okkal többé.
A fenyegetés nem hatott meg. Semmire sem vágytam jobban, minthogy ez megtörténjen, mégis kegyetlen mosollyal az arcomon húzódtam el. Bólintottam egyetlen lassan, sejtetve vele, hogy ezt a lovat én ülöm meg és nem ő. Nem érdekel, milyen régóta játssza ezt a játszmát. Most én irányítottam.
– Rendben anyus – kacsintottam, majd megfogva megint Irene karját, behúztam a bálterembe, ahol már gyűlt a tömeg. Így is elkéstem persze, mert Phillip már ott járkált le-föl az italos asztal előtt, mint aki valamitől fél. Kean szerencsére a terem másik végében volt, lefoglalta a beszélgetés, így nem rám figyelt egyelőre.

Rowle-ok

Power resides where men believe it resides.
It’s a trick; a shadow on the wall.

outfit

Elliot volt az egyetlen ember akiért tényleg bármit megtettem volna. Úgy éreztem, hogy sokkal tartozom neki azért, amit értem tett, de ugyanakkor a rokonom is volt és jól esett, hogy a jelenlegi helyzetben azt gondolta, hogy a legjobb, hogyha velem érkezik a Rowle kastélyba. Kétségkívül impozáns épület volt, de ugyanakkor a ridegnek is tűnt. Nem ismertem jól Elliot családjának ezen ágát – sőt, igazság szerint egyik ágát sem ismertem. Valahogy eddig még egyszer sem alakult úgy, hogy be tudott volna mutatni. De talán jobb is így, hiszen én sem tudom bemutatni senkinek. Próbáltam gyorsan elterelni erről a gondolataimat, hiszen jelen pillanatban nagyon úgy tűnt, hogy most már életem végéig egyedül maradok. Nem számított, Adam és a gyerekek adtak pár boldog évet az életemben, de az is elmúlt, mert ilyen az egész élet. Minden csak elmúlik, aztán valamikor újra is kezdődik talán egy másik életben. Igazság szerint most már csak azt vártam, hogy tényleg megtaláljam azt a nőt és elbeszélgessek vele. Ha megölném az túl nagy ajándék lenne neki, azt akarom, hogy szenvedjen, még akkor is, hogyha ez kegyetlenül hangzik.
De inkább visszatértem a valóságba és érdeklődve nézegettem a kastélyban kiakasztott hatalmas festményeket és a falak mentén sorakozó ormótlan szobrokat. Sosem tudnék egy ilyen helyen élni az már biztos.
– Köszi, hogy eljöttél velem ide. Nem mindennap mutatják be az ember egy csomó előkelő aranyvérűnek. Viszont ha bárki kérdezi, kérlek mondj annyit, hogy a biztonságomért felelsz ma. Nem lenne jó, ha a vérségi kötelék kiderülne… és még valami…Van itt legalább egy legilimentor. – figyelmeztetett Elliot.
– Rendben, a színészkedés már viszonylag jól megy – nyugtattam meg. – És az sem hátrány, hogy valóban auror vagyok. Egyébként mégis mire készüljek? Megtámadhatnak? – kérdeztem halkabban, de nem volt ideje válaszolni, mert megszólította egy nő, aki talán éppen rá várt.
–  Hát megjöttél. Apád már azt hitte eltévedtél. – mondta a nő, aki fekete bársony ruhát viselt. A pillantásából kiolvastam, hogy Elliot nem éppen a kedvence valószínűleg.
–   Ugye nem kell anyuskának hívnom? Csak mert nem vagyok jó a kedves hangsúlyban. – Elliot a szokásos modorának megfelelően válaszolt, ezek szerint csakis a mostohaanyja lehetett a nő. Bár nem mutatkozott be nekem hivatalosan, de biztosan egyáltalán nem is érdekelte, hogy ki vagyok. De a következő pillanatban oda rántotta magához Elliot-ot és valamit a fülébe sutyorgott, feltételezem nem éppen kedves szavakat, de én semmit sem hallottam belőle.
Aztán Elliot már be is húzott a bálterembe, ami szintén eléggé lenyűgöző, de ugyanakkor rideg volt. Azt hiszem, hogy minden aranyvérű szereti az ilyen semmilyen helyeket. A nagy tereket és a kastélyokat, ahol keveset kell látni a családtagokat, mert eltévednek a nagy folyosókon. Persze, minden bizonnyal rosszul gondolom ezt, de mégis kinek lenne arra szüksége, hogy egy kastélyban éljen?
– Ki volt ez a bájos nő? – kérdeztem, miközben óvatosan végig néztem a bálteremben tartózkodókon. Ellégé sznob társaságnak tűntek már így első ránézésre is. – Valahogy az az érzésem, hogy nagyon érdekes lesz ez az esemény – tettem hozzá. Mondanom sem kell Elliot-on kívül senkit sem ismertem, de nem éreztem magamat kellemetlenül. Mindent megtettem, hogy felmérjem a terepet, hiszen valószínűleg Elliot-ot nem nagyon kedvelik itt, abból kiindulva, hogy az a nő is milyen bűbájos volt vele.

Rowle-ok


Irene
2001. szeptember 7.
este

"i hope you are proud of me dad"

outfit

– Rendben, a színészkedés már viszonylag jól megy – válaszolta Irene, mikor a legillimentorra, azaz Keanre, az akárhányadik fokú unokatestvéremre figyelmeztettem. –  És az sem hátrány, hogy valóban auror vagyok. Egyébként mégis mire készüljek? Megtámadhatnak? – kérdezte halkabban, de mielőtt még válaszolhattam volna bármire is, megjelent Ophelia… illetve nem is megjelent, ott volt végig, mintha kizárólag engem várt volna. Tudtam, hogy lesz pár keresetlen megjegyzése, amikor meglát, ezt pedig úgy tűrtem, mintha inkább szórakoztatna, mint megfélemlítene. Tény, ami tény nem féltem… az életemen kívül nem sok veszíteni valóm volt ebben a helyzetben… de azt sem sajnáltam volna kifejezetten. Ezért jöttem ide. Ezért döntöttem így.
Miután elmondta, mit tenne velem, egy gúnyos mosollyal az arcomon húzódtam el. Így vontam félre magammal Irene-t, hogy belépjünk a bálterembe, ami most inkább egy állófogadáshoz hasonló eseményhez volt berendezve. Mindenki csinos ruhában volt, mindenhol kaja és az általam küldött borosüvegek várakoztak. Az ital egyelőre lángnyelv volt, amibe határozottan nem tettem semmit. De nem is olyan nagy baj, a koccintásra vártam mindennél jobban… azonban ezt a kellemesnek tűnő képet el kellett magamba nyomni. Ezért inkább arra próbáltam koncentrálni, hogy milyen kaját egyek holnap.
– Ki volt ez a bájos nő? – kérdezte Irene. –  Valahogy az az érzésem, hogy nagyon érdekes lesz ez az esemény. – Tette hozzá, miután ő is körbe nézett. Lassan bólintottam, de továbbra sem terveztem beavatni. Ha velem valami történik, ő nem lehet bűnös, neki menekülnie kell. Ezt próbáltam tudatosítani benne korábban.
– Életed legszebb élménye lesz – suttogtam talán túlzott kegyetlenséggel is a hangomban. – Látom milyen szépen csillog minden… – és a vér még szebbé tenné. Úgy hozzá tettem volna, de a tekintetem találkozott a távolban álló Keanével. Ezért megint a holnapi kaján kezdtem el agyalni. Véres steak, véres steak. – Ezt mantráztam magamban, remélve, hogy beválik. A szívem azonban még mindig olyan vadul kalapált, éreztem, hogy hangosabban veszem a levegőt a megszokotthoz képest.
Megfogtam Irene-t és még közelebb húztam magamhoz, hogy egészen halkan beszéljünk. Közben még mindig Kean szemeibe néztem, aki láthatóan nem fogott szagot. A következő pillanatban ugyanis megszakítva a szemkontaktust ugyanazt a bájcsevegős képét vette elő.
– Az ott a legillimentor – böktem felé a fejemmel. Irene is láthatta, hogy csak egy nyomorék törpe, aki erősnek hiszi magát… de rajta is áttipornék, ha kéne. Mert az poharában is ott lesz a méreg, pontosan annyira, mint másokéba. – Az a nő az apám felesége volt odakint – válaszoltam meg aztán a feltett kérdést. – El tudod képzelni, hogy élvezné, ha eltávolíthat. – Tettem hozzá.
Hamarosan a manók elkezdték kinyitni a borokat, hogy szellőzzenek. Csak az alkohol fanyar-édes aromája töltötte meg a teret. A méreg tökéletesen elvegyült. Ekkor jött éppen hozzánk oda Phillip. Láttam, hogy a tekintete megakad Irene-on.
– Látom, tényleg hoztál magaddal valakit. Megmondom őszintén, Forestre számítottam, de úgy tűnik végre megjött az eszed és nem próbálsz meg botrányt kavarni – mondta és olyan furcsán büszke képet vágott.
– Irene nem a csajom. Csak egy kísérő, aki biztosítja a testi épségemet… – válaszoltam és megforgattam a szemeimet. – Minden bizonnyal, ha lenne is éppen aktuálisan valaki az életembe, nem hoznám ebbe a viperafészekbe. Nem értem, miért nézel állandóan ekkora idiótának… – közöltem sértettséggel a hangomban.
– Jó fiú vagy – veregette meg az arcomat aztán, mintha nem is hallaná, amit mondok. – Itt most olyan kapcsolatokat építhetünk Elliot, amivel a családot menthetjük meg. Nem egy neves aranyvérű család hajadonjai vannak itt jelen.
– Szupi, majd szólj melyiket kell megdugnom… – vetettem oda és némi sértettséggel a hangomban elhúztam Irene-t az italokhoz, hogy azonnal lehúzzak egy lángnyelvet. – Irene… jól figyelj rám, de most komolyan. Ma akármi történik velem itt, te rohanj a kandallókhoz és tűnj el. Senki sem fog téged keresni… csak ne maradj itt… – Folytattam nagyon halkan. – Ma este nem szabad kockáztatni…

Rowle-ok

Power resides where men believe it resides.
It’s a trick; a shadow on the wall.

outfit

Az ember nem válogathatja meg a családját – akármennyire is klisésen hangzik ez a kijelentés azt hiszem ez egyértelműen igaz mindenkire. Elliot-nak ugyan nem ismertem az apját eddig személyesen, de sejtettem, hogy nem lesz szimpatikus nekem. Ha abból indulok ki, hogy milyen volt a felesége, akkor egyértelmű, hogy nem fogok sokat a társaságukban lenni. Ha már a társaságnál tartunk, elég érdekes csapat gyűlt itt össze, ahogy körbe néztem valahogy senki sem tűnt olyannak, akiben megbíztam volna. Nem szoktam bálokra járni vagy nem tudom, hogy minek nevezzem ezt ami itt volt, de azt tudtam, hogy az ilyen eseményeken mindenki furcsán viselkedik.
–  Az ott a legillimentor – mutatott az egyik férfi felé Elliot. Valahogy ismerős volt az arca, de nem gondolkodtam sokat rajta, csak bólintottam és megjegyeztem magamban, hogy rá jó lesz figyelni. Elliot megjegyezte, hogy az apja felesége biztosan örülne, ha el tudná valahogy távolítani és sajnos ezzel egyet kellett értenem.
– Amíg itt vagyok, nem történhet veled semmi sem – mondtam, habár volt egy olyan érzésem, hogy én sem tudnám mindentől megvédeni Elliot-ot. Egyedül nem bírnék el ennyi emberrel, de ha úgy alakult volna, akkor azért felkészültem lélekben arra, hogy meg kell védenem mindkettőnket.
Nem sokkal később pedig megjelent a férfi, aki valószínűleg Elliot apja volt. Nem mutatkozott be konkrétan, nem is igazán hasonlított Elliot rá, de valahogy sejtettem, hogy csak ő lehet ennek a hatalmas háznak a tulajdonosa. Egy pillanatig rám nézett, aztán elkezdett Elliothoz beszélni, de nem figyeltem, hogy miről van szó. A tömeget néztem, figyeltem ahogy az emberek beszélgetnek egymással. A tekintetem megakadt a legilimentoron párszor, de ő csak bájcsevegett többnyire azzal az öt-hat emberrel aki körbevette. Érezhetően élvezte, hogy a figyelem középpontjában van. Aztán megláttam Elliot apjának a feleségét, aki szemközt állt velünk a fal mellett és ellenszenvesen nézett Elliot-ra, azt gondolom észre sem vette, hogy én látom ahogy rá néz.
–  Irene… jól figyelj rám, de most komolyan. Ma akármi történik velem itt, te rohanj a kandallókhoz és tűnj el. Senki sem fog téged keresni… csak ne maradj itt… Ma este nem szabad kockáztatni…– mondta halkan Elliot, hogy csak én halljam miután odahúzott egy italos asztalhoz.
– Miről beszélsz? Biztosan nem foglak magadra hagyni, együtt jöttünk és együtt is fogunk innen távozni – válaszoltam határozottan. Persze egy szinten megható volt, hogy Elliot azt akarta, hogy biztonságban legyek, de akármi is fog szerinte történni itt akkor is azt tudnia kell, hogy képtelen lennék magára hagyni. Túl sokat veszítettem már így is, nem hagyhatom magára a még élő rokonaimat, ezt pedig neki kellett megértenie.
– Azért hoztál ide, hogy figyeljek rád, nem igaz? Ezek után nem kérheted, hogy meneküljek el, hogyha úgy alakulna a helyzet – válaszoltam és a szemem sarkából láttam, hogy az a nő még mindig Elliot-ot nézi. Talán tényleg tervezgetett valamit és Elliot ettől tartott, nem tudom, de én egy sértődött nőtől nem fogok félni. Elliot pedig élve fog ma innen távozni, ha rajtam múlik.

Rowle-ok


Irene
2001. szeptember 7.
este

"i hope you are proud of me dad"

outfit

Talán kicsit bekattantam, hogy ilyen nyugalommal vártam azt, hogy ismertetlen és ismert emberek teste rogyjanak össze, vérükben fuldokolva a szemem láttára. Ebbe rángattam bele Irene-t, pusztán azért, mert nem volt támaszom… nem volt más támaszom, csak ő. Akiért itt voltam, talán nem is sejtette mire készülök, talán azt hitte, nem gondoltam komolyan, mikor megígértem neki, hogy bosszút állok érte. Érdekelt-e Natot, hogy élvek vagy halok? Minden bizonnyal nem, hiszen nem keresett, nem próbált meg úgy tenni, mintha érdekelném még. Én mégis itt voltam, szembenézve azokkal, akik bántották őt… mert még emlékeztem most is, milyen volt magamhoz ölelni a megtört testét vagy attól rettegni, hogy megölték. Nem akartam ezt újra érzeni. Csak látni akartam az utcán, a láthatáskor, a dedikálásain, hogy még mindig az a kétméter óriás, aki talán meg tudja menteni a fiamat attól, hogy olyan legyen, mint én. Ezért kellett hát védenem.
Hallottam ugyan Irene szavait, de tudtam. Nem védhet meg. Egyszerűen ő most csak azért volt itt, hogy az ő példájából táplálkozzak. Ő úgy veszített el egy családot, amiben én belehaltam volna… mégis itt állt mellettem. Élt, lélegzett, talán már céljai is voltak. Nekem nem sok akadt… igazából csak sodródtam ide-oda, remélve, hogy rám talál az utam… annyi minden történt a nyáron… annyi furcsaság. S most nem találtam igazán a helyem, hiába próbálkoztam. Ezt viszont meg kellett tennem. Meg kellett tennem, hogy még egyszer ne bántsák Natot, ne bántsák a gyerekeimet… Összeszorult a szívem, ha eszembe jutott, hogy már nem vagyok ott az egykori otthonunkban, hogy megvédjem őket. Az ilyen alkalmakon kívül viszont nem éreztem mást, csak egyszerű ürességet. Nem volt fájdalom, de öröm sem. Csupán léteztem céltalanul.
–  Miről beszélsz? Biztosan nem foglak magadra hagyni, együtt jöttünk és együtt is fogunk innen távozni – magyarázta Irene. Nem értette, hogy ezt most nem megváltaszható élethelyzet és nem mi döntünk az én sorsomról. Mi ugyanis ketten voltunk, a Rowle-ok viszont megszámlálhatatlanul sokan. – Azért hoztál ide, hogy figyeljek rád, nem igaz? Ezek után nem kérheted, hogy meneküljek el, hogyha úgy alakulna a helyzet.
Éreztem, hogy Ophelia néz minket, ezért hát közelebb hajoltam Irene-hoz. Nem akartam még véletlenül sem, hogy leolvasson valami az ajkaimról. Nem, mintha számított volna, ott lapult a zsebemben az újonnan beszerzett tőr.
– Azért hoztalak ide, Irene, mert gyáva voltam egyedül idejönni – válaszoltam. – Szóval nagyon szépen kérlek… ha nekem esnek, tűnj el… valakinek tudnia kell, mi történt itt érted? – Bár Irene nem tudott senkiről, akivel mostanában szorosabb a kapcsolatom. Még Averyt sem ismerte, sem a jobbkezemet Frasert… de legalább egy valaki tudta, hogyha meghalok és elmondhatja a gyerekeimnek, hogy már nem megyek haza.
Nem tudtam érti-e, de nem is volt időm megismételni a kérésemet. Közben megérkeztek az utolsó vendégek is, mert a hatalmas ajtó egyik szárnyát behajtották és éppen csak egy kis rés volt, visszajutni a kandallókhoz. Közben pedig a manók elkezdték felszolgálni a vörösbort, engem pedig apám magam mellé intett. Szorosan kapaszkodva Irene kezébe léptem mellé.
– Barátaim, rokonaim – szólalt meg apám. Valamit rólam és az újdonsült találkozásunkról beszélt. Csupa hazugságokat sorolt fel, a kitalált anyám nevét emlegette, meg olyan szerelmet, amiben ezen kívül sosem volt része. Közben pedig a felesége majd megpukkadt a féltékenységtől. Láttam, amint megremeg a kezében a boros pohár. Aztán elkaptam róla a tekintetem és én is elvettem a magam poharát a tálcáról, amit az átlagosnál is sokkal kisebb manó nyújtott felém.
– Szereted a bort? – kérdeztem halkan Irene-tól és a poharára néztem. – Ne igyál bele… még véletlenül se! – tettem hozzá, mikor apám magasba emelte a poharát. Kegyetlen mosoly ült ki az arcomra, majd hirtelen Kean felkiáltott. Addigra már késő volt, annyian ittak be a borba, hogy összeestek, vért köhögtek fel.
Azt láttam a szemem sarkából, hogy apám ijedtében felhördül és eldobja a poharat. Ugyanazzal a lendülettel verte ki azt a felesége kezéből.
– Mi a francot műveltél, kölyök? – rángatott meg, mintha egyértelmű lenne ki is volt a tettes.
– Azt, amit ez a sok mocsok megérdemelt… – vicsorogtam. – Te is halált érdemelsz… – Olyan pofont kevert le, amilyet még nem kaptam talán. Éreztem, hogy felszakad az ajkaim szegleténél a bőr és az apró repedésen megindul a vér. – Irene, tűnj el innen… – Nyögtem oda neki, miközben az egyensúlyomat kerestem.

Rowle-ok

Power resides where men believe it resides.
It’s a trick; a shadow on the wall.

outfit

Sejthettem volna, hogy Elliot tervez valamit, de ennyire nem avatott be abba, hogy a rokonai közül miért éppen engem hozott ma magával erre az eseményre. Elliot nem illett ide, vagyis lehet, hogy az apja valahol tényleg azt akarta, hogy a fia komolyan részese legyen a Rowle családnak, de ez nem az a közeg volt, amiben Elliot szabadon mozoghatott. Nem mondhattam el nyíltan a véleményemet és Elliot talán nem is volt rá kíváncsi, de tudtam, hogy ő akkor sem olyan ember mint ezek itt. Nem véletlen, hogy nagyjából egyetlen kedves pillantást sem kapott illetve egyetlen ember sem nézett rá szeretettel.
Én ilyen rokonok között inkább meg akartam volna halni és valahogy az volt az érzésem, hogy Elliot sem biztosan érezné magát komfortosan. Annyit segített nekem, egyszerűen nem hagyhattam, hogy valami itt ma történjen vele. Mikor az apja elkezdett szónokolni akkor már valami tényleg nagyon furcsa volt, nem hiszem, hogy mások érezték, de én igen, hogy Elliot egy hangyányit feszült talán. Aki nem ismerte elég jól az nem vette volna észre ezeket a nagyon apró rezdüléseket, amik elárulták. Én sem mondom, hogy túl jól ismerem Elliot-ot, de sok időt töltöttem már vele együtt. Szeretném azt gondolni, hogy emiatt talán mégis jobban ismerem, mint mások.
–  Szereted a bort? – kérdezte, miközben a házimanók hangtalanul elkezdték körbe vinni a tálcákat a vendégek között, amelyek mind megvoltak pakolva a borospoharakkal. –  Ne igyál bele… még véletlenül se! – tette hozzá, miközben az apja a magasba emelte a poharát. Úgy tettem, ahogy mondta, nem ittam bele a borba és akkor már tudat alatt értettem, hogy mit is művelt Elliot.
A kiáltások sokaságában a legtöbben tehetetlenül köhögtek és vér színezte meg az ajkaikat. Csak kapkodtam a fejemet ide-oda, ahogy minél többen estek össze magatehetetlenül.
– Méreg…? – kérdeztem halkan, miközben a saját poharam kicsúszott a kezemből és csörömpölve összetört a földön, ami már nem csak bortól, de vértől is vöröslött.
Elliot apja közeledett felénk és mikor megütötte Elliot egy pillanatra lefagytam. Villogott a szeme a pasasnak, sejtettem, hogy nem tetszett neki ez a lépés.
– Irene, tűnj el innen…– nyögte oda Elliot nekem, de addigra a pálcám már a kezemben volt. Lehet, hogy menekülnöm kellett volna, de minden amiben hittem azt diktálta, hogy ezt nem tehetem meg.
– Nyugodj meg, fogd meg a karomat! – mondtam és felé nyújtottam a kezemet, miközben a pálcámat egyenesen az apjára szegeztem. Nem akartam bántani, csak időt kellett nyernem, hogy el tudjam innen vonszolni Elliot-ot. Tudom, hogy Elliot meg nyilván azt akarta, hogy egyedül tűnjek el innen, de legalább az esélyt meg kell adnia annak, hogy ki tudjam innen vinni. Ha nem megy, akkor itt fogom hagyni, de ez nem változtat azon, hogy később visszajöjjek érte. Nem gondolhatja komolyan, hogy ezután a lépés után az apja nem fogja majd megkínozni. – Flipendo! – mondtam gyorsan, mielőtt még Elliot apja cselekedhetett volna. Láttam ahogy hátra tántorodik, de komolyabb baja nem történt, viszont ennyi idő alatt Elliot még meggondolhatta magát a menekülésünket illetően.

Rowle-ok


Irene
2001. szeptember 7.
este

"i hope you are proud of me dad"

outfit

– Méreg…? – kérdezte halkan Irene. Az ujjai közül kicsúszhatott a pohár, mert hallottam, ahogy az üveg becsapódik, majd szilánkokra pattan. Meg sem rezdültem rá egy pillanatig, csak néztem a művemet.
Furcsa lehetett a nyugalom, amit éreztem. Furcsa lehetett annak, aki később rájött, mit tettem. De valahogy azok a hörgések, a káromkodás és a légszomj furcsa zaját gyönyörűnek találtam. Végre hatalmat éreztem, olyan hatalmat, ami ellen nem tud senki védekezni… még Phillip Rowle sem, akinek a szeme láttára hullottak el a rokonai. Prue-t is láttam összerogyni valahol a tömegben s kívántam, hogy vesszen oda, hogy ne maradjon belőle semmi, csak egy rossz emlék. Ezt kívántam a Rowle család összes tagjának, miközben élveztem a szenvedés zaját.
Ha apám nem pofoz fel, talán csak állok ott örömködve a tettem felett. Nem pusztultak el mind, túl sokan jöttek rá még idő előtt, mi történt, így elszabadult a pánik. A vér és bor egyvelegén tiportak végig, még úgy is láttam, hogy egy pillanatra a világ álomnak tűnt. Csak a zsibbadtság égett az arcomon, a fülem csengett… Annyi lelkierőm maradt, hogy elküldjem Irene-t. Végül is mi maradt nekem ebből a világból? Semmi. Üresség, sérelmek és fájdalmak. Már nem lehettem az, aki lenni akartam.
– Nyugodj meg, fogd meg a karomat! – mondta Irene, nem mozdulva nélkülem. Nem akartam, hogy ezt tegye, hogy ő is áldozat legyen. Innen nem lehetett hoppanálni, csak a kandallók vezettek ki a kastélyból… és velem odáig kijutni, esélytelen volt. – Flipendo!
Erre eszméltem fel. A varázslat apámat találta, távolabb került tőlem, bőven ütési távolságon kívülre. De közben a távolból megint átok reppent felénk, épp csak annyi időm volt, hogy a földre, a véres-boros keverékbe feküdjek, magam alá gyűrve Irene-t. A varázslat a fejünk felett zuhant le.
– Siessünk! – súgtam felé. A lábamba nyilalló fájdalom ellenére felpattantam és vontam magammal Irene-t. Minél gyorsabban a Suttogóba kellett érnünk… minél gyorsabban, mielőtt apám megjelenne ott. Csak az járt a fejemben, hogy össze kell szednem Zeuszt, a mókusaimat, Hermészt és némi ruhát, hogy leléphessek onnan. Apám tudta a címet, mert odajött mikor az anyakönyves papírokat intézte.
– Állj meg, kölyök! – Hallottam apám üvöltését. Talán Kean hangja is felcsendült a távolban, de annyian rohantak és mozdultak egyszerre utánunk, hogy csak annyi időm volt, hogy megragadjam Irene kezét és rohanni kezdjünk kifelé. Rohanni… Irene-t úgy löktem magam elé, ezzel időt vesztve és újabb sérülést elszenvedve. Egy szilánkosra tört pohár maradványai fúródtak a vádlimba… sokkal inkább a térdhajlatomba. Nem üvöltöttem fel, de éreztem, hogy ott talált, ahol a marás helye volt. A picsába, O’Mara… Már nem is akaródzott annyira meghalni. Léptem tovább, érezve, hogy a vér eláztatja a nadrágomat. Minden lépésnél, mintha egyre több pumpálódott volna, elérte a zoknimat, s a cipő is cuppogni kezdett a lábamon, véres nyomot húzva magam után.
– A francba… – lihegtem, ahogy Irene kezét megragadva még határozottabban léptem ki a bálteremből, egyenesen a kandallók felé. – Gyorsan… a Suttogóba… – Tettem hozzá és az elsőbe belépve már fogtam is a hopport, kimondva a helyet, ahova menni szeretnék. Láttam, hogy apám, Ophelia és Kean ekkor érnek pont ki utánunk, de az egyik pálcából kireppenő átok már nem talált minket. Csak jött a forgás, hogy aztán úgy zuhanjak térdre a Suttogó nappalijában.

Rowle-ok

Power resides where men believe it resides.
It’s a trick; a shadow on the wall.

outfit

Végig az járt a fejemben, hogyha Elliot beavatott volna rendesen abba, hogy mire készül, akkor most talán nem tartanánk itt. Mármint, talán mégis… rendszerint, amibe mi ketten részt veszünk az mindig rosszul sül el. Nem tudom, talán el van átkozva a családunk tényleg, de valahogy mindig ilyen helyzeteke kerülünk. Az sem segített sokat a jelenlegi helyzetünkön, hogy Elliot nagy mérgezési akciója nem úgy sült el, ahogy eltervezte azt hiszem. Ha így lett volna, akkor az apja nem akart volna most megölni minket. Miért nem olyan mérget választott ami csak pár órával később kezd el hatni? Ha megkérdezett volna, akkor ajánlhattam volna neki valami ilyet vagy nem tudom… kezdtem összezavarodni, túl sok gondolat kavargott a fejemben és közben meg kellett próbálnom megvédenem magunkat.
– Siessünk!  – mondta Elliot, miközben rengeteg átok és rontás száguldott felénk.
– Protego! – mondtam és valamennyit sikerült kivédenem, miközben menekülni próbáltunk. Az egyetlen kiút a kandallókon keresztül vezetett, nem lehetet hoppanálni és feltételezem sehol sem volt egy elhagyott zsupszkulcs vagy valami. Akárhogy is alakult, nem hagyhattam magára Elliot-ot, utáltam volna magamat azért, ha itt hagyom.
Az apja üvöltözött utánunk, de nem értettem egyetlen szavát sem. Nem is igazán érdekelt, most az volt a lényeg, hogy egy darabban jussunk ki innen. Miután a bálteremből kijutottunk és már láttam az első kandalló alakját távolról egy kicsit kezdtem reménykedni, hogy talán tényleg van esélyünk megmenekülni. Valahogy eljutottunk addig is, hogy belépjünk az egyik kandallóba és ugyan nem értettem, hogy Elliot milyen úticélt adott meg bármi jobb volt, mint ebben az elátkozott kastélyban lenni.
– Elliot, jól vagy?– kérdeztem, mikor már szilárd talaj volt a talpunk alatt. – Nem maradhatunk itt, le tudják nyomozni, hogy hova jöttünk…– magyaráztam, közben észrevettem, hogy a ruhám szegélye véres és talán a bor is eláztatta. Nem számított, nem a ruha számított, hanem az, hogy ezek még a nyomunkba lesznek, hogyha nem megyünk el innen minél előbb.
Csak egy perccel később fogtam fel, hogy ez Elliot otthona. Talán nem volt okos ötlet ide jönni, talán az apja is tudja, hogy hol van ez a hely és elsők között itt fogja keresni a fiát.
– Mit fog csinálni veled az apád?– kérdeztem, bár eleve a legrosszabbra gondoltam. Alig ismertem Elliot családját, de valahogy most úgy éreztem, hogy talán jobb is. Az apja nem tudta, hogy rokonok vagyunk és ha életben marad, akkor ez így is fog maradni, ha rajtam múlik. Elliot még egyelőre életben volt és habár biztos voltam benne, hogy megsérült most inkább arra akartam rávenni, hogy szedje össze amire szüksége van és tűnjünk el innen minél gyorsabban. Egy csapat őrült Rowle nem kellene most ide, hiszen egyikünk sem akar még meghalni.

Rowle-ok


Irene
2001. szeptember 7.
este

"i hope you are proud of me dad"

outfit

Miért mindig ugyanaz a nyamvadt láb? Miért mindig ugyanaz a fájdalom. Éreztem, ahogy végig lüktet a lábszáramon, elveszítem az egyensúlyom és kissé kormosan, kissé véresen, de kizuhanok a padlóra. Zeusz ott ült a nappali ajtajában, a tekintetünk találkozott. Nem értette, mi történt. Ismertem már ennyire. Aggodalmasan szagolt bele a levegőbe, majd mikor Irene megszólalt, rá emelte a szemeit ő is.
– Elliot, jól vagy? – kérdezte, én pedig megpróbáltam közben talpra állni. Még mindig fájt, sokkal jobban, mint hittem, de a remegés ellenére sikerült a másik lábamra helyezni az egyensúlyt. – Nem maradhatunk itt, le tudják nyomozni, hogy hova jöttünk…
Mély levegőt vettem, hogy leküzdjem a vérveszteség okozta szédelgés és egyéb rosszullét tüneteit. Erős vagy… – bíztattam magam, a hang most persze mélyen hallgatott. Közelebb vonszoltam magam Zeuszhoz, megtámaszkodtam az ajtófélfában, mire ő rám pillantott.
– El kell mennünk… – közöltem röviden, mire a macska nyávogással válaszolt. Sejtettme, hogy nem örül. Sosem maradtunk meg sehol túl hosszú ideig, mióta Londonba jöttem. Nem tudtam azt a stabilitást biztosítani, amit kellett volna. Az egész életem egy nagy katyvasz volt.  – Amúgy jól vagyok… – válaszoltam Irene-nek, ahogy visszafordultam fel, hogy előkaparjam a pálcámat. Nem fogtam még fel igazán, hogy a nehezen felépített életemből menekülnöm kell, de határozottan benne voltak a pakliban, mikor bevállaltam ezt a méregzést. Most persze keverhetek erősebb mérget, amit valahogy aztán be kell juttatnom a nyamvadt kastélyba… még egy ilyen lehetőségem úgysem lesz.
– Mit fog csinálni veled az apád? – kérdezte Irene, miközben én már egy Invitova lehívtam az állathordozót, a bőröndöt, meg némi ruhát. Nem koncentráltam nagyon oda, szóval esélyesen pár kevésbé hordott ruhadarab és félpár zoknik is belekerültek a szórásba, de nem számított. Fogtam és belegyűrtem minden ruhadarabot a bőröndbe, közbe fel-felszisszenve a fájdalomtól.
– Jó kérdés… nem hinném, hogy képes lenne megölni – válaszoltam a lehető legőszintébben. Phillipnek számos lehetősége volt, hogy eltegyen lábalól… de sosem engem bántott, hanem azokat, akik fontosak voltak nekem. Fel akart égetni körülöttem mindent, ám a mostani életemről nem sokat tudott. Tudta, hogy elváltam, Noah-ról úgy tudta, hogy holtan született… csak Dean és Daniel voltak szabad prédák, de hozzájuk jó ideje nem ért. – Mielőtt bármit is tenne, nekem kell megölni őt. Van erősebb mérgem… kegyetlenebb, megsemmisítőbb. – Magyaráztam kissé talán megszállottan. Nem számított, mit mond Irene. Már eldöntöttem, hogy valahogy azt is bejuttatom a kastélyba. Sok esélye nincs, hogy én még egyszer bebocsátást nyerek majd oda. Másképp kell tehát leszámolnom velük.
Lecsuktam a bőröndöt, hogy aztán a kis állathordozó kosárral a kezemben a nappaliban helyet kapó ketrechez sétáljak és a cukormókusokat szépen egyesével belepakoljam. Nem volt ellenkezés egy pillanatra sem. Most, mintha minden és mindenki érezte volna, milyen feszültség van itt.
– A Foltozott Üstben szállok meg, míg kerítek egy lakást. – Magyaráztam Irene-nek. – Minden rendben lesz. – Tettem hozzá és Hermészre pillantottam, aki éppen akkor reppent oda a kanapé támlájára.

Rowle-ok

Power resides where men believe it resides.
It’s a trick; a shadow on the wall.

outfit

Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne a jövőben bármilyen társasági eseményre mennem. A partik és bálok mindig rosszul végződtek, de a Rowle kastélyban történtek volt a csúcsa mindennek azt hiszem. Aggódtam Elliot miatt, hiszen nem mondhatnám, hogy a család megmérgezésére kieszelt terve jól működött volna. Csoda, hogy ki tudtunk jutni a házból és Elliot élete így is most veszélyben van. A saját életem miatt nem aggódtam, nem gondoltam ugyanis, hogy engem keresnének. Elliot lesz az első célpontjuk, engem maximum akkor keresnek meg, ha Elliot nagyon jól el tud bújni elölük. De akkor sem félek, én úgysem kerülök bajba.
–  Mielőtt bármit is tenne, nekem kell megölni őt. Van erősebb mérgem… kegyetlenebb, megsemmisítőbb. –  magyarázta Elliot, miközben figyeltem ahogy pakol.
– Elliot, ez nem megoldás. Ha tényleg meg akarod ölni, akkor felejtsd el a mérgeket. – válaszoltam idegesen. Én tényleg nem értettem, hogy mi megy végbe Elliot fejében, de aggódtam érte. Az élet nem ennyire egyszerű, neki családja van, gyerekei, ott az öccse… őszintén azt gondoltam, hogy nagyon meggondolatlanul cselekedett, de nem akartam összetörni azzal még jobban, hogy ezt az orra alá dörgölöm. Biztos voltam benne, hogy így is elég ramatyul érzi magát amiért nem sikerült megölnie ma az apját. – Ha tényleg el akarod tűntetni az apádat, akkor bérelj fel egy bérgyilkost, vagy tudom is én… de ne szórakozz mérgekkel, mert ennek így semmi értelme. Apád rá fog jönni, nem hülye ember. – tettem hozzá, de nem voltam benne biztos, hogy hallgatna rám.
–   A Foltozott Üstben szállok meg, míg kerítek egy lakást. Minden rendben lesz. –  magyarázott tovább Elliot miközben a mókusait kezdte elpakolni a hordozóketrecükbe.
– És gondolod, hogy ott nem fognak keresni? Gyere el hozzám, nem ismerik a házamat. Burton-on-the-Water nem központi hely, nem keresnének ott. –válaszoltam. Nem akartam könyörögni neki, hogy jöjjön velem, hogy rajta tarthassam a szememet, mert tudtam, hogy mennyire makacs. Elliot csak menne mindig a maga feje után, de mégis ki tudná most megvédeni, ha nem én? Értem én, hogy nem akar engem is bajba sodorni, de tudhatná, hogy én nem félek semmitől sem jó formán. Ha megkérne, az apját is elintézném, az nem fájna, még akkor sem, ha nem akarok belekeveredni egy igazi gyilkosságba.
Volt egy olyan érzésem, hogy nem fogom tudni meggyőzni, de azért azt be kellett volna látnia, hogy a Foltozott Üst nem éppen az a hely, ami el tudja rejteni őt a kíváncsi szemek elől. Azon sem lepődnék meg, ha ott keresnék először, persze, ő tudja, hogy mit akar. Én megpróbáltam, felajánlottam neki, hogy költözzön hozzám, de nem akartam erőltetni. Csak ez a káoszba fulladt nap belőlem sem a legjobb oldalamat hozta ki.

Rowle-ok


Irene
2001. szeptember 7.
este

"i hope you are proud of me dad"

outfit

Újabb és újabb tervek kattogtak az agyamban, miközben vérző lábbal csattogtam a nappaliban ide-oda. Össze kellett szednem az állatokat, a holmikat, szólnom kellett Aidennek, hogy ne jöjjön ide, mert itt veszélyes lehet… menekülnöm kellett, megint… s megint a saját apám elől. Nem, mintha vádoltam volna, ezúttal tényleg kivívtam a haragját és még én is jogosnak éreztem volna, ha ezek után majd meg akar ölni. Még is csak veszélybe sodortam a családját.
– Elliot, ez nem megoldás. Ha tényleg meg akarod ölni, akkor felejtsd el a mérgeket. – magyarázta Irene.  Ő nem ismerte úgy apámat, mint én… pontosan ezért tudtam, hogy ugyanúgy belesétált volna a csapdába, mint ma. Túl könnyen elbízta magát s állandóan azt hitte, hogy ő nyert. Most is elhitte, hiszen én menekültem el, míg ő sziklaszilárdan talpon maradt, hogy mentse, ami még menthető volt a helyzetben. Igen… gyávának hitt a féreg… – morogta a hang bennem. – Ha tényleg el akarod tűntetni az apádat, akkor bérelj fel egy bérgyilkost, vagy tudom is én… de ne szórakozz mérgekkel, mert ennek így semmi értelme. Apád rá fog jönni, nem hülye ember.
Hosszan fújtam ki a levegőt. A cukormókusok ketrecéhez léptem, hogy a kis dobozukba kezdjem pakolni őket. Biztonságba akartam tudni őket, mintha csak a gyerekeim volnának… s talán így is volt. Már nem volt mellettem az igazi családom, hogy megóvjam őket.
– Sosem hinné, hogy még egyszer ugyanahhoz a fegyverhez nyúlok. Már most elbízta magát… – magyaráztam teljes meggyőződéssel, ahogy egyik kisállatot a másik után az utazóhelyükre pakoltam. A puha kis érintésük cseppet megnyugtatott, de a szemem sarkából láttam, ahogy a kanapé támláján ülve Zeusz szemrehányó pillantással bámul rám. Utálta, hogy folyamatosan költözünk, hogy nincs egy biztos pont… abba az életbe rángattam bele a körülöttem élőket, amiben mindig is éltem. Hol itt, hol ott húztam meg magamat… s valójában a Londonba költözés sem jelentett biztonságot és letelepedést. Nat mellett voltam két évet ugyan, de az is csak átmeneti volt.
– És gondolod, hogy ott nem fognak keresni? Gyere el hozzám, nem ismerik a házamat. Burton-on-the-Water nem központi hely, nem keresnének ott.
Azonnal megráztam a fejemet válaszként, s a kanapéra raktam a kezemben szorongatott kis dobozkát, hogy aztán Irene-re pillantsak. Nem ehetettem meg ezt vele. Az egy dolog volt, hogy magamat nagyon nagy bajba sodrom, de őt nem kellett volna. Így is látták az arcát, már éppen elég veszélyes volt ez rá nézve. A jelenlétem ezt csak tovább rontotta volna… hiszen bennem volt a félsz, hogy apám még mindig követni tud, habár a tőle kapott ajándékokat a mai akció előtt bedobtam a Temze hullámai közé. Csupán a széfet nyitó Rowle gyűrű maradt nálam.
– Nem sodorlak veszélybe ezzel. – Válaszoltam és felnyaláboltam a cuccokat. – Kerek új lakhelyet, csak átmenetileg megyek a Foltozott Üstbe, először úgyis a Zsebpiszok közben fog keresni. – Tettem hozzá és elindultama kandalló felé, a fejemmel intve Zeusznak, hogy kövessen. Láttam, hogy milyen kellettlenül huppan le a szőnyegre majd indul meg a megfelelő irányba.
– Minél gyorsabban menj haza te is, Irene… – mondtam, majd kicsit megremegett a hangom: – Sajnálom, hogy belekvertelek ebbe…

Rowle-ok

Power resides where men believe it resides.
It’s a trick; a shadow on the wall.

outfit

Annyira szerettem volna segíteni Ellioton, de úgy éreztem, hogy neki erre most nincs szüksége. Azt hiszem azt nem érthette, hogy én mit érzek – de ez nem is rólam szólt. Nem hiszem, hogy kibírtam volna, ha még egy rokonomat el kell veszítenem, de bíznom kellett Elliotban. Kettőnk közül ő ismeri jobban az apját, de azt biztosan mindketten tudtuk, hogy nem lesz sehol sem teljes biztonságban.
Tisztában vagyok vele, hogy a felét sem ismerem az igazi életének, de mégis felelősséggel tartozom érte. Pont azért, mert a rokonom és én már így is túl sokakat veszítettem el. A gyerekeim és a férjem is meghalt, miközben biztos vagyok benne, hogy tehettem volna értük valamit… mégis mit gondolt Elliot, hogy hagynám, hogy valami ilyesmi még egyszer megtörténjen? Nem magamat akartam ebből áldozatnak kihozni, csak aggódtam. A megőrülés szélén voltam már egy ideje, ha még valaki meghalna, akit ilyen közel engedtem magamhoz, akkor feltételezem a Szent Mungóban kötnék ki és ott maradnék halálom napjáig.
–  Nem sodorlak veszélybe ezzel. Keresek új lakhelyet, csak átmenetileg megyek a Foltozott Üstbe, először úgyis a Zsebpiszok közben fog keresni. – mondta Elliot miközben a kandalló felé ment.
– Elliot… ne tűnj el! – mondtam, mielőtt még elment volna csak úgy. – Ha minden jobbra fordul… tudod, hogy hol keress. Ne gyere a Minisztériumba, otthon keress vagy küldj valami jelet. Bárhogy megtalállak. – tettem hozzá. Biztos voltam benne, hogy Elliot amúgy sem tenné be a lábát a Minisztériumba, de jobb nem kísérteni a sorsot.
–  Minél gyorsabban menj haza te is, Irene… Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe… – mondta és remegett a hangja. Hirtelen előtörtek az anyai ösztöneim, mert csak egy kisfiúnak láttam abban a pillanatban. Odamentem hozzá és szorosan átöleltem, már most hiányzott, de nem akartam elsírni magamat, hiszen még itt volt velem szemben.
– Vigyázz magadra! – mondtam, majd elhúzódtam tőle és megvártam, hogy belépjen a kandallóba, majd elnyeljék a smaragdszínű lángok az alakját. A ház csendbe borult miután Elliot eltűnt és kellett vennem egy mély levegőt, hogy összeszedjem magamat és a gondolataimat. Igaza volt, nekem is el kellett tűnnöm innen minél gyorsabban, de én a kandalló helyett inkább hoppanáltam.
Mivel nem tudtam, hogy mikor fogok legközelebb találkozni Elliottal csak reménykedtem benne, hogy valaki segít majd elbújni neki vagy ilyesmi. Jó lesz ha most meghúzza magát kicsit és megpróbál életben maradni.

Köszönöm a játékot!

Eljegyzési party


Nellie & Aiden
2001. december 10.

outfit

A testem magától mozgott, magától, hiába próbáltam az elmém minden erejével ellenállni a kényszernek. Ha az izmaim meg is feszültek a varázslat erővel, fájdalmasan rángatta meg a tagjaimat. Nem volt esélyem sem… csak az agyammal tudtam, hogy ami történik, az nem jó. Aiden ráadásuk nem tudta hol vagy. Csupán annyit mondtam neki, hogy el kell mennem a Suttogóba… és ott vártak rám. Az utolsó erőmmel egy zsebkendőre firkáltam a Rowle-kastély címét, hátha utánam jön. Aztán a papír lehullott a földre, engem meg egész egyszerűen elrángattak.
Az egész olyan volt, mint egy álom. Nem akartam engedelmeskedni Phillip Rowle akaratának, de az olyan erővel talált rám, hogy még kitörni sem tudtam belőle. Mindig is erős akaratú embernek tartottam magam, aki le tudna győzni egy ilyen furcsa, mentális bilincset… de az Imperio túl erős volt még nekem is. Nem voltam hozzá szokva, soha senki sem alkalmazta ellenem. Szinte éreztem, milyen fájdalmasan mozgat az ellenállásomban. Még az elmémet is elködösítette. Aiden ments meg… – harsogta az elmém egy ideig, aztán egész egyszerűen a gondolataim is belevesztek az Imperio hatalmas erejébe. Hogy mennyi ideig? Arról fogalmam sem volt.
Mire megint feleszméltem úgy igazán, már rajtam volt a bársonyszmoking, mellettem volt Nellie is, a másik oldalon pedig az apám. Láthatóan éppen ekkor érkezett meg a vendégek egy része, míg a többi már itallal a kezében trécselt. A tekintetük, amivel engem méregettek, elárulta, mennyire rettegnek, hogy amit isznak megint megöli néhányukat. Csakhogy erre nem készültem… én nem akartam itt lenni sem. A kezeim ökölbe szorultak, ahogy megremegett a testem. Távozni akartam, de a lábaim nem mozdultak. Az erőlködéstől könnyek gyűltek a szemembe.
– Igyál egy kis pezsgőt – súgta oda apám, mintha csak sejtené, hogy megint tudatomhoz térek. Talán csak egy teszt volt, hogy még mindig elég nagy hatással van rám.
A talpas poharat azonnal az ujjaim közé nyomta, én pedig lepillantottam rá. Éreztem, hogy most képes lennék ellenállni, nem kortyolni a rozé pezsgő rózsaszínes aromájából… de nem akartam, hogy rájöjjön, hogy gyengül a mágiája. Ezért felemeltem a poharamat és két nagyot kortyoltam belőle. Éreztem, ahogy a hányinger végig fut rajtam. Egy részem még mindig gyűlölte a pezsgőt.
– Jófiú – ütögette meg a vállamat, én pedig egészen beleborzongtam az érintésébe. Nem reagáltam, pedig undorodtam tőle. Legszívesebben tőből kitéptem volna a karját, vagy az arcába löktem volna egy átkot… de ahhoz még nem volt elég erőm, hogy előkaparjam a pálcámat.
Aiden… Aiden… – koncentráltam rá, mintha a gondolataimon keresztül próbálnám hívni őt. A tekintetem a vendégekre szegeződött. Apám közben velünk szembe lépett, két puszit nyomott Nellie arcára, én pedig csak figyeltem őket.
– Nagyon szép pár lesztek – közölte aztán, ahogy a tenyerével megpaskolta az arcomat. A szemében nem voltam több egy tárgynál, akivel be akarta biztosítani a családja helyzetét. Csakhogy fogalma sem volt még, mire vagyok igazán képes, ha tönkre akarok tenni valakit. Az a mérgezés sem volt több próbálkozásnál.
– Köszi – böktem oda engedelmesen, érezve, hogy ezt akarja hallani.
Biccentett egyet felénk még, majd egész egyszerűen tovább állt, kettesben hagyva minket. Persze tudtam, hogy figyelni fog és ha azt érzi, nem elég erős a varázslat újabb adag Imperiot kapok.
– Csinos vagy. – Sóhajtottam egyet, ahogy Nellie-re pillantottam, csak a szemem sarkából lestem a hatalmas ajtót, ami a kandallók felől vezetett ide.

Eljegyzési party



2001. december 10.

to: Elliot & Aiden

♬

ruha

Egyszerre utáltam a gondolatot, hogy kiárusítanak, mint egy vágásra érett disznót, és imádtam, hogy én leszek a tiszteletreméltó Mrs. Rowle, aki végre elfoglalja méltó helyét az aranyvérű varázslótársadalomban. A mai estére igazán kitettem magamért, fodrászt és sminkest fogadtam, majd felöltöttem a direkt nekem varrott ruhát, amit a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolájának egyik feltörekvő divattervező növendéke készített el a megrendelésemre. Ahogy a tükörbe néztem, elégedett voltam a látvánnyal... Igaz, ezzel korábban sem volt különösebb problémám. És sokáig a fizikai mellett mentális képességeim is rendben voltak... Az elmúlt hónapok eseményei azonban - be kellett látnom - olyannyira megviseltek, hogy teljesen kibillentettek az egyensúlyomból. Bizonyára apám is belátta, hogy tegnap túl messzire ment azzal, hogy a halott anyám gyűrűjét adatta át velem Elliottal, így talán egyfajta bocsánatkérésként, vagy csak kompenzálásként benyitott hozzám, mielőtt indultunk volna. Végigpillantott rajtam, és ennyit mondott:
- Notthoz méltón festesz, kislányom - majd közelebb lépett és egy gyűrűt nyújtott felém, amire csak futólag pillantottam rá, de így is láttam, hogy nagyon szép.
- Tessék, ez már bizonyosan megfelelő lesz... - tette hozzá, mire önkéntelenül is felsóhajtottam.
- Az biztos... hacsak ezt nem a nagyi összeaszalódott ujjáról szedetted le - puffogtam idegesen, de azért elvettem a gyűrűt és felhúztam az ujjamra. Még mindig dühös voltam, amiért ilyen helyzetbe hozott Rowle-ék előtt. Teljesen elvesztettem a fejem, őrülten viselkedtem, és ezt nem engedhettem meg magamnak.... Hiába tudtam ugyan, hogy a házasságunk nem más, csak szükséges álca, az elit felé megrendezett fényes, de üres kirakat, mégis szerettem volna elfogadhatóan viselkedni Elliot menyasszonyaként. Apám mesterkedése ezt már az első alkalommal borzasztóan megnehezítette, és ezért végtelenül dühös voltam rá.
- Eljött a te időd, Nellie... Ma ragyogni fogsz... és mindenki csodál majd, ahogy megérdemled - simogatta meg a vállam apám. Az érintésére rögvest összerezdültem, nem kívántam, hogy egy ujjal is hozzám érjen. Elhúzódtam, majd az ajtóhoz léptem, és jó szélesre tártam előtte. Jelezvén, hogy nem látom szívesen.
- Reméljük, tényleg így lesz, és ezúttal nem kavarsz be megint, hogy ellehetetleníts az egész tásaság előtt - néztem rá komolyan. Erre már észrevette magát, és magamra hagyott. Láttam, hogy hamarosan elüti az óra a hetet, így nem maradt eltékozolni való időm. Gyorsan a pipereasztalkámhoz léptem és a felső fiókból kihúztam egy doboz tablettát. Nyugalomra volt szükségem... és tudtam, ez a csodatabletta megadja majd ezt nekem, így gyorsan beszedtem egyet, egy másikat meg elrejtettem a ruhámhoz illő ezüst retikülben, végszükség esetére... Aztán a családi kandallóhoz siettem, és még időben megérkeztem a Rowle kastélyba. Mikor odaértem, rögtön Elliot fogadott, akinek láttán akaratlanul is megdobbant a szívem. Nem, nem szerelem volt ez, de egy új élet, talán a megmenekülés izgalma, ami akaratlanul is hozzákötött. A múltkori találkozásunk rémesen sült el, és elhatároztam, hogy ezt most kompenzálom.
- Szia! Na, tényleg remekül mutatsz bársonyban... - dicsértem meg, majd elégedett mosollyal megálltam mellette. - Csodás lett a dekor is - tettem még hozzá, a dekorációt szemlélve, ami diszkrét, mégis végtelenül gyönyörű volt. Ahogy körbenéztem, apámat szerencsére épp nem láttam, így kezdtem jó kedvre derülni. A vendégek elismerő pillantásai akaratlanul is dédelgették a lelkemet... Ha nem is volt őszinte a részükről, kétségkívül jól ment nekik a színjátszás. Többen is odajöttek hozzánk gratulálni, köztük Phillip is, aki nyomott két puszit az arcomra.
- Nagyon szép pár lesztek - intézte Elliothoz a szavait, de úgy, hogy én is halljam. Hálásan bólintottam, Elliot pedig megköszönte.
- Köszi - mondta hidegen, és csak most esett le, hogy valahogy olyan furcsán fest... mint aki kísértetett látott.
- Nagyon csinos vagy - tette hozzá továbbra is olyan színtelen arckifejezéssel, ami sehogyan sem tetszett.
- Köszönöm... Minden rendben? Falfehér vagy - néztem rá kérdőn. Természetesen tisztában voltam vele, hogy neki nem ez élete legboldogabb napja, de erre az arckifejezésre azért nem voltam felkészülve...