Pinceterem

Elliot O'Mara pennájából



A pinceterem jó ideje nem szolgál másra, minthogy a régi tanszereket és egyéb tárgyakat tárolják. Találhat itt az ember mindenféle érdekességet és nem egyszer furcsa, kopogó hangokat is hallhat a sötétben, itt ugyanis nincs világítás. Figyelem, az ajtót senki se zárja be maga után, ha idetéved, azt ugyanis komoly varázslatokkal védik, így csupán akkor juthatnak megint ki a bentrekedtek, ha valaki kívülről lenyomja a kilincset... erre pedig használaton kívül teremként aligha van esély.

a szörnyek csak a fejünkben léteznek?


Serena
2001. szeptember 11.

outfit

Are monsters born or created?

Hertfordshire-be mentem már, mert annyira nem lehetett megtalálni azt a mocsok mesekönyvet. Már ezer éve meg akartam szerezni Noah-nak, mert anya nekem is azt olvasta, mikor jött az ősz és készülni kezdtünk a télre. Emlékszem, hogy a színes levelekről még egy mondóka is volt benne, amit sokáig fejből is tudtam. Csak el akartam küldeni Natnak, hogy olvasson fel belőle néha neki. Felnőttként is olyan jó volt hallgatni, ahogy a mély hangján gyönyörűen formálta a szavakat… biztosra vettem, hogy a kisfiúnk is oda lenne érte.
Hangosan sóhajtva adtam fel az utolsó könyvesbolt után a keresést. Persze ott lapult a kezemben egy vékonyka, régi kötet egy mackócsaládról… ahol minden normális volt. Azt akartam, hogy Noah ezt tanulja meg. Van hely, ahol anyuka, apuka és gyerekek vannak. Nem csak két megtört szívű magányos felnőtt működik családként, vagy legalábbis próbál. Ez nem volt normális. Nem akartam, hogy olyan legyen mint én, hogy mindenkit felad, aki komolyan mellette van. Ő többet érdemel nálam. Sokkal többet.
A másik könyv, amit vettem Bogar bárd meséinek egy régebbi kiadása volt. Szép, míves borítóval. Olyan klasszikusok bújtak meg abban a kis kötetben, amitől nem akartam volna megfosztani a fiamat. Talán nem tudom megteremteni neki a tökéletes gyerekkorot, mert nem vagyok vele a mindennapokban, mégis talán tudok valamit tenni érte. Apró dolgokat, nem olyasmiket, amiket egy rendes apa adhat… hiszen tőlem nem sokat fog tanulni. Sőt talán annyira fog utálni, mint én Phillipet. Nem bánom, ha én szerethetem őt, ha nézhetem távolról egy kicsit.
Ahogy ezeken elmélkedtem, dörögni kezdett az ég. Amúgy is egésznap esőre állt az idő, de addigra még a szél is felerősödött, annyira, hogy a hajamat pillanatok alatt összeborzolta. Még az utolsó erőmmel a könyveket beerőltettem a kabátom belső zsebébe, aztán a következő dörgés-villámlás kombináció után jött a zuhé. Olyan hevesen kezdett szakadni, hogy nem volt más választásom, mint elkezdeni rohanni a legközelebbi épület felé. Szerencsére nem Esmé főiskolája volt… hanem egy másik. Egy zordabb. Ebből körülbelül biztos is voltam benne, hogy itt képzik az őrült aurorokat.
– Bassza meg… – súgtam magam elé, mikor az ajtó felé néztem és még hevesebbnek látszott a vihar odakint. Kénytelen voltam hát bent maradni… így meg is közelítettem az első pincébe vezető lépcsőt, hátha ott kisebb az esély belefutni valakibe. Nem kellett volna, hogy megint valamit a nyakamba varrjanak vagy megpróbáljanak kihallgatni a fesztiválon történtekről. Az a hülye Próféta már így is lehozta a nevemet, hogy én terítettem le az első olyan szemtanút, akiből még akár normális információ is kinyerhető.
Mondjuk azt gondoltam, hogy épület most amúgy is hemzseg az auroroktól, mindenhova kirendelték őket… de szószerint. Legutóbb is az Abszol útra mentem patikába és tele volt minden velük. Túl feltűnőek voltak, így biztosra lehetett venni, hogyha valami történik is, akkor az biztos egészen más helyeken fog.
A pincefolyosón azonnal meg is láttam kettőt, így egy hirtelen mozdulattal egy kisebb
terembe léptem be… illetve csak léptem volna, mert beleütköztem valami nő-lányba és magammal sodorva őt együtt zuhantunk be. Akkorát csattantunk, hogy a könyvek kirepültek a zsebemből és előre csúsztak. Éppen csak annyi lelkierőm volt, hogy a kilapított csajon fetrengve berúgjam az ajtót.
– Bocs… – böktem oda a sötétben, ugyanis itt nem égtek a villanyok, amint berúgtam az ajtót, nem láttam semmit belőle. – Szerencsédre csak 59,5 kilogramm vagyok. – Közöltem a pontos számadatokat és kirángattam a zsebemből a pálcámat, hogy egy néma Lumosszal bevilágítsam a dobozoktól és leselejtezett padoktól teli termet. Aztán fel is pattantam, hogy a lány felé nyújtsam kezem.

[Szörnyűségek]

Szörnyűségek

Elliot

2001. szeptember 11.

Túl voltam az első héten az Akadémián. Nem mondom, hogy minden fenékig tejfel, de azért nem is olyan rossz, mint gondoltam. Nagyok az elvárások, sok a dolog, de azért összefutottam pár rendes emberrel is. A lényeg, hogy itt vagyok, és most már minden figyelmemet a kutatásaimnak szentelhetem. Amihez mondjuk pártfogót még nem találtam, de addig is itt van ez a szemek elől elrejtett, folyosó végén lévő terem, amit már évek óta nem használnak.
Az első hét nem szólt máról, mint az ismerkedésről: ismerkedés a tanárokkal, ismerkedés az évfolyamtársakkal, ismerkedés a tananyaggal, a követelményekkel, a számonkérések módjával, és ismerkedés a campusszal. Kezdtem egész jól belejönni. Már nem tévedtem el sem az Akadémia rejtélyes útvesztőjében, sem a körülötte lévő birtokon, kezdtem emlékezni pár névre, akikkel együtt járok órákra, és a tanárok elvárásait is kezdtem elsajátítani.
Az évfolyam java része azért aurorokból állt, kevesebben voltunk, akik a mágia valamelyik más ága miatt kerültek a Godrikra. Ők is mind teljesen más irányultsággal érkeztek, mint én, így kicsit azért nehezebb volt. Minden órán új arcok, mindenkit külön meg kellett ismerni, de azért az esti bulik, összejövetelek megsegítették a folyamatot.
Mégis próbáltam elsősorban arra koncentrálni, amiért itt vagyok: asztronómia és bájitaltan. Közeledett a telihold, nekem pedig el kellett kezdenem főzni a főzetet, hogy megtudjam, mennyire hatnak a holdfázisok a bájitalra.
Harmadik napon bukkantam rá erre a poros teremre, és hamar megállapítottam, hogy éppen eléggé eldugott ahhoz, hogy senki ne zavarjon a munkámban. Persze, amikor belekezdtem a főzésbe, néhány védővarázslatot azért ráolvastam az ajtóra, hogy csak úgy ne lehessen bejönni, de igazából a kutya sem járt erre, kétlem, hogy bárkit zavart volna a munkám.
Ahogy közeledett a telihold, a bájitalom úgy kezdett beérni. De még egy hozzávaló hiányzott, és fogalmam sem volt, hogyan fogom megszerezni...
Éppen azon gondolkodtam, hogy hazaugrom. Skóciában könnyebben elérném a körömdarabot, amire szükségem volt, de egyelőre nem voltam benne biztos, hogy megéri az utazás, és a családom kíváncsiskodása. Bíztam benne, hogy nem kell ahhoz utaznom, hogy megszerezzem, amire szükségem volt.
Az erre a napra eltervezett teendőimmel már készen voltam, és a jegyzeteimet összeszedve indultam volna a kollégiumi szobám felé, amikor berobbant a terem ajtaja. Már csak azt vettem észre, hogy valaki rám ugrott, hogy együtt dőlünk a földre. Ezt nem hiszem el! Miért történik velem folyamatosan ez?
-Szerencsédre csak 59,5 kilogramm vagyok. - hallottam az adatot, én pedig felsóhajtottam. De szeretnék 59,5 kilogramm lenni.
-Öhm... helló! - néztem a férfira, aki üdvözlés helyett a súlyát adta meg. - Mi járatban errefelé? - kérdeztem óvatosan, próbáltam kedves maradni, és közben hátrapillantottam, hogy mennyire látszik a bájital füstölgése az egymásra tett padok mögül. Próbáltam úgy tenni, mintha teljesen természetes lenne, hogy egy idegen betört egy poros, elhagyatott szobába, ahol pont én voltam.
Időközben a férfi felsegített, és akkor vettem észre, mennyire vizes.
-Uh, esik az eső? - morogtam, és még mindig érdeklődően néztem az ismeretlenre.

a szörnyek csak a fejünkben léteznek?


Serena
2001. szeptember 11.

outfit

Are monsters born or created?

Az eső és a bennem uralkodó állandó keserű érzések most olyan undorító egyveleget alkottak, hogy legszívesebben csak meghúztam volna magam egy sarokban, azon siránkozva, hogy egy olyan kisfiúnak veszek könyveket, akiket havonta egyszer, legfeljebb kétszer tarthatok a karjaimba. Nem bántam, hogy Nattal van, ő jó apa, szeretni fogja… ahogyan engem is szeretett valamikor. Csakhogy Noah örökre szólt, őt nem utasíthatta el a munka meg más hülye kamuk miatt. A gyerek nem olyan volt, mint egy házasság, nem lehetett belőle kilépni, legyen akármilyen fáradt is az ember. Ezért bíztam meg benne. Csakis ezért.
Valószínűleg még agyaltam volna pár órán át azon, hogy mekkora barom vagyok, amiért ezt is elcsesztem és még a gyerekem apja sem lehettem normálisan… de megzavartak az aurorok, meg a lány, akibe egyenesen belecsapódtam. Gondolom odakint is vert némi zajt a padlóra érkezésünk, szóval én a biztonság kedvéért berúgtam az ajtót, hogy ne legyen olyan gyanús a dolog.
– Öhm... helló! – köszönt a lány, mikor lekerültem róla. Nem mondom, hogy sok kedvem volt talpra állni, hiszen már a zuhanás következtében éreztem, hogy a sérült lábam lüktet a fájdalomtól. – Mi járatban errefelé? – Furcsa, zavart kérdés, elbámulás oldalra.
Mi a fasz? Úgy nézek ki, mint aki itt eszik embert? Ezen elmélkedtem, aztán persze rájöttem, hogy a pálcám fényének félhomályában akár valami szigorú arcnak is nézhetett… mondjuk egy tanárnak vagy valami karót nyelt, hülye egyetemista suhancnak. Hát egyik sem voltam és nem különösebben érdekelt, hogy mit csinált az akadémia legfurcsább termében. Itt aztán minden volt.
– Éppen azon gondolkodom hogyan faljak fel ijedt akadémista lányokat – jegyeztem egy kissé túlhumorizálva a helyzetet, annak ellenére is, hogy az arckifejezésem amúgy komoly maradt. Minden esetre a mondandóm végére felé hajoltam és egy „hamm” hanggal karöltve úgy tettem, mintha felé akarnék harapni… aztán inkább odanyújtottam a karomat, hogy felhúzzam.
– Uh, esik az eső?
Csak bólintottam egyet, amit vagy látott a pálcám fényében vagy nem. Arra néztem, amerre korábban ő is fordult. Valami furcsa illatot is éreztem, de engem nem ez foglalkoztatott… hanem valami más. Valami nyomasztó csend, ami olyan gyanúsan vett körbe minket. Aztán, mintha sziszegést hallottam volna. A picsába, O’Mara! A hang úgy csattant fel bennem, mintha muszáj lenne. Persze, hogy az őserdőben történt kígyótámadásra gondoltam… ahogy megéreztem a fájdalmat, majd megbénultam és egész egyszerűen eldőltem.
– Mi a szar? – hátráltam az ajtóhoz, de a pálcámat előre szegeztem. Nem láttam semmit, de tisztán hallottam a hangot. A hátam hamarosan az ajtó felületének ütközött, annyira, hogy még nyekkentem is egyet, de nem számított. Remegve néztem végig a tárgyak kupacát a sápadt fényben, ami a pálcámból tört elő.
– Mit rejteget itt ez a hülye akadémia? – kérdeztem kissé talán remegő hangon, mikor ismét meghallottam a sziszegést.

[Szörnyűségek]

Szörnyűségek



Elliot

2001. szeptember 11.

A férfi legalább olyan meglepettnek tűnik, mint amilyen én vagyok, hogy itt futunk össze ebben az elhagyatott pincehelyiségben. Mondjuk én a Roxfortban is szerettem az alagsori hugrabugos kis klubhelyiségünket. A föld, a föld alatti kis járatok mind védelmet, nyugalmat biztosítottak. Sosem tudtam elképzelni, milyen lehet griffendélesként vagy hollóhátasként azokban a szeles, huzatos tornyokban lakni. Körülöttünk mindig csend volt és nyugalom.
Most viszont itt, ebben az elhagyatott teremben minden volt körülöttünk csak csend és nyugalom nem. A hapsi ahelyett, hogy normálisan válaszolt volna, miért is terített le a földre, inkább viccelődéssel próbálta elütni a kínos eseményét élét.
-Én a nyárson körbe-körbe sütögetést ajánlanám. - válaszoltam neki nevetve. - Ahhoz, hogy feldarabolj túl nagydarab vagyok. - Közben mindketten újra talpon voltunk. A férfi az esős kérdésemre inkább nem is válaszolt, annyira egyértelmű a válasz. Ahogy felsegített, észrevettem, hogy az esés következtében elejtett egy könyvet. Lehajoltam érte, és nyújtottam az ismeretlen felé, amikor sziszegés jött a padok felől, ahol pár perce még javában dolgoztam. Lefagyva néztem hol a férfira - aki szintén észlelte a hangot -, hol a padok felé.
-Ez...Néhány perce még biztosan nem volt ott semmi. - mutattam remegő hangon a padok felé. Hogy én mennyire utáltam a kígyókat! Főleg, ha azok még valami mágikus tulajdonsággal is bírtak. Kirázott a hideg, de össze kellett szednem magam. Itt álltunk, két felnőtt mágikus képességekkel felruházott ember, meg fogjuk tudni oldani a dolgot.
-Mit rejteget itt ez a hülye akadémia? - kérdezte a férfi. Na ezt én is kérdezhettem volna, nagyjából ugyanilyen hangszínnel.
-Valószínűleg egy kígyót. - mondtam ki a nyilvánvalót, és vártam a lesújtó pillantást. - Valamit tennünk kell. - Köszönjük, Miss Nyilvánvaló. - korholtam magam a hülye szövegért.
Menjünk innen vagy nézzük meg a kis vendégünket? - kérdeztem, és a mellettem álló férfira pillantva valahogy megjött a bátorságom. Mégis csak az Akadémián vagyunk. A váratlan vendégem sem tűnik elveszett báránynak, én pedig valahogy csak bejutottam ide. Akkor valamit már kapisgálok a varázslásról.
Előhúztam a pálcámat, próbáltam úgy tenni, mint akinek nem remeg a keze - azt is betudtam az adrenalinnak - és tettem egy óvatos lépést a sziszegő hang felé.

a szörnyek csak a fejünkben léteznek?


Serena
2001. szeptember 11.

outfit

Are monsters born or created?

Sziszegés… cseszett sziszegés és furcsa mozgásszerűn zajok csapták meg a fülemet. Lehet, hogy a látásom az elmúlt években elkényelmesedett, de a hallásom nem romlott egy cseppet sem. Ezért lapultam az ajtóhoz, fel sem fogva, amit a lány magyarázott. A francba, O’Mara! A jó büdös francba! A hang úgy elégedetlenkedett bennem, mintha dühös lenne, pedig tudtam, élvezné, ha megint el kéne szenvednem a kígyómarást. Hiába nem akart megölni, szerette, mikor fáj… szerettem, mert abból tudta, hogy élek… élünk. A csuklómon is lüktetni kezdtek a régi sebhelyek, jelezve, hogy megint sikerült magamat egy olyan helyzetbe beletenni, aminek jó szar lesz a vége.
– Valószínűleg egy kígyót. – Közölte az amúgy teljesen egyértelmű tényeket a csaj. Erre nem tudtam mást tenni, mint vadul pislogni a zajok feltételezhető irányába. Tudtam, hogy úgy nézek ki, mint egy riadt nyúl, de nem nagyon érdekelt. – Valamit tennünk kell.
Hosszan fújtam ki a levegőt, hogy végre a lányra nézzek. Nem tudtam eldönteni, hogy csak szarul kezeli-e a helyzetet vagy tényleg ennyire butuska. Na nem, mintha baj lenne, a jobb nőknek ez utóbbi is remekül áll és ezek között a fényviszonyok között végül is nem tűnt rossz bőrnek. Tény, hogy nem néztem meg jobban magamnak, így megint csak elfordítottam a tekintetemet.
– Na látod, ez az egy biztos… – közöltem, majd megfordultam, hogy a kilincsre tegyem a kezemet. Megpróbáltam azonnal elfordítani az ajtó gombot, de az hiába kattant, nem nyílt ki a kifelé vezető egyetlen lehetőségünk. Itt nem voltak ablakok – tekintve, hogy egy pincében voltunk és még csak azzal sem bajlódtak, hogy mágikus kilátást biztosítsanak az itt tartózkodóknak.
– Menjünk innen vagy nézzük meg a kis vendégünket?
– A picsába… – rúgtam az ajtóba bele, ami minden bizonnyal nekem jobban fájt, mint magának a szerkezetnek.  Megpróbáltam rászegezni a pálcám a kilincsre, hogy pár néma bűbájt elmormogva valamit tegyek végre. De egyik általam ismert zárnyitó varázslat sem működött és a rángatás másodjára sem vált be, hiába szorítottam annyira a fémet, hogy az ujjaim belefájdultak. Hirtelen, mintha egyre több sziszegés ütötte volna fel a fejét a csendben, így megfordultam, hogy előre szegezzem a pálcámat.
A pálcám fényében valami árnyékot pillantottam meg. Izgő-mozgó valamik egy fejen, nőies alkat… sziszegés… rengeteg sziszegés… gorgó. Baszki gorgó!
– Lefelé nézz! Lefelé nézz vagy kővé dermedsz! – szóltam a lányra, én is a cipőm orrát kezdtem el tanulmányozni. Tudtam mi a dolgom, olvastam görög történeket… kellett az a fejlevágás… de mégis hogy a francba, ha nem nézhetek rá? Meg kell oldanod, O’Mara… Ahogy közeledni látszott a valami árnyéka, óvatosan félre ugrottam, magammal rántva a lányt, lenyomva teljes testsúlyommal a padlóra. Úgy tűnt, hogy ezúttal sem lapítottam össze.
– Ismered Perszeusz történetét? – kérdeztem az arcába lehelve halkan a szavakat. – Ideje felidézni! – Tettem hozzá, majd legurultam róla, hogy a régi padok között egy varázslatot beleküldjek a terembe.
– Cutler!– kiáltottam bele a csendbe. Mert miért is ne sötét mágiát használnék? Hogy aztán majd, ha a nyakamra jönnek az aurorok és megvizsgálják a pálcámat elvigyenek az Azkabanba. – A fejét kell levágni! – közben, mintha a levegő fullasztóbbá vált volna, éreztem, hogy egyre hangosabban veszem magamhoz az oxigént. Nem számított. Győzni kellett minden nehézség ellenére.  

[Szörnyűségek]

Szörnyűségek



Elliot

2001. szeptember 11.

Habár engem érdekelt, hogy milyen lény zargatja meg a kis bájitalfőző helyiségem nyugalmát - és most nem a hirtelen megjelenő férfira gondoltam -, az ismeretlen inkább menekülni szeretett volna. Csak visszapattant az ajtóról. Valamiért sem erőszakkal, sem varázslattal nem nyílt. Ez engem is zavart, mert eddig simán tudtam ki-be járkálni, szóval biztosan köze volt a szörnyeteghez, ami itt sziszegett a közelünkben. A gondolattól, hogy ez azt jelenti, valami különleges, erőteljes mágiával rendelkező lénnyel van dolgunk, hevesebben kezdett verni a szívem.
Magamban végigfuttattam ismereteimet arról, hogy milyen állatokat, lényeket ismerek, amik sziszegnek, és komolyabb ellenfelek lehetnek egy egyszerű kígyónál. Habár nem igazán kedveltem a kígyókat, jelen esetben örültem volna, ha csak egy szimpla csúszómászóval kell szembeszállnunk.
Ahogy a férfi a sötétség felé emelte a pálcáját, és feltűnt a lény körvonala, nekem is egyből leesett mivel állunk szemben: egy gorgóval. Mire a társam kimondta, mit kell tennem, már le is hajtottam a fejem.
– Lefelé nézz! Lefelé nézz vagy kővé dermedsz! - kiáltotta a férfi és rám ugrott.
-Basszus! - morogtam. Nem volt túl kellemes az ütközés, még akkor sem, ha csak 59,5 kg-mal esett rám. - Persze, hogy ismerem Perszeusz történetét. - Az egyik kedvenc csillagképem történetét álmomból felkeltve is tudnám. Sőt, apámnak minden héten, legalább egyszer el kellett mesélnie a történetét. A mugli persze ezt is máshogy ismerik, de Perszeusz valójában egy láthatatlanná tévő köpennyel győzte le az ellenfelét. Nekünk ez viszont nem áll rendelkezésünkre.
Viszont ahogy végiggondoltam a mugli verziót, eszembe jutott, hogy Perszeusz abban a történetben Athéné pajzsában visszatükröződve figyelte Medúszát.
Amíg végiggondoltam, a férfi már cselekedni próbált. Valami vágó-varázslattal próbálkozott, de csak vaktában. Ezek szerint én jobban ismertem Perszeusz legendáját, mint ő.
-Tükrök! - kiáltottam rál. - Oda és oda - mutattam a gorgó háta mögé - varázsoljunk tükröket. És azok segítségével be tudjuk lőni, hova kell céloznunk. Perszeusz is így csinálta!
Most, hogy kezdett megfogalmazódni bennem egy terv, rögtön izgatottabb lettem, és ezzel egy időben a gondolataim is kitisztultak, és most fogtam csak fel igazán, mivel is állunk szemben.
Egy gorgó! Mennyi lehetséges alkotóelem különböző bájitalokhoz. Ezt a mostanit is meg lehetne erősítani a gorgó fején lévő kis kígyók fogának őrleményével.
-Vágjuk le a fejét! És próbálj meg vigyázni a kis kígyókra. Arra nekem még szükségem lehet! - adtam ki az utasítást, és elindultam a férfi után. Közben pedig rákészültem a tükör-varázslatra.

a szörnyek csak a fejünkben léteznek?


Serena
2001. szeptember 11.

outfit

Are monsters born or created?

Minden repülés zuhanással kezdődik. Szóval nagyon reméltem, hogy ezt a helyzetet is hamar a kezembe tudom venni és még mielőtt nagyobb gond lenne, a kígyófejű csajt is a helyére teszem. Olyan volt az egész, mint mikor az ember elveszíti az irányítást a seprűje felett és irányíthatatlanul repül egyenesen a föld felé. Zárt ajtó, kígyók és esetleges kővé változás. Mi lehetne még ennél is ramatyabb? Mivel a csaj felé nem nézhettem, kínomban hozzá vágtam a gyereknek vásárolt könyvet, remélve, hogy az legalább egy időre eltéríti attól, hogy megpróbáljon leteríteni mindkettőnket.
– Tükrök! – kiáltott fel a lány… Serena, vagy ki. – Oda és oda varázsoljunk tükröket. És azok segítségével be tudjuk lőni, hova kell céloznunk. Perszeusz is így csinálta! – Csak nagyjából sejtettem merre mutogathat, ugyanis pontosan a gorgó irányába tette, akinek szívem szerint el kerültem volna továbbra is a pillantását.
Nem sok esély volt, hogy a semmiből tükröt varázsoljak. Legfeljebb az itt sorakozó tárgyakat alakíthattam volna át, de nem bíztam ennyire a mágikus képességeimben. A szalagelvesztése óta igencsak sok minden változott az életemben. A varázslatok nem nagyon mentek, csak ha kellően erőszakosak voltak. Megváltozott bennem határozottan valami, mintha még több sötétség szabadult volna fel és kelt volna életre, mint egy hatalmas örjöngő tenger, melynek most mindenél nagyobbak voltak a hullámai.
– Inkább maradjunk a fejlevágásnál… azzal szerintem tovább maradunk életben – mondtam. Nem, mintha ez nem lett volna rizikós vállalkozás, hiszen nem tudtam rá nézni, de több esélyét láttam még mindig, minthogy dobozokból tükröket csináljak. Sóhajtottam egyet és megpróbáltam arra koncentrálni, hogy nem dögölhetek meg itt. A lelki szemeim elé képzeltem Aiden pillantását, a gúnyos mosolyát, meg azt ahogy olyan édesen sóhajtozik, mikor sikerült elcsábítanom. Ő az erőm. Erre a gondolatra koncentráltam s még ha valójában az erőm az a sötét koncentrátum volt, ami ismét felszabadult bennem, jól esett ebben hinni.
– Vágjuk le a fejét! És próbálj meg vigyázni a kis kígyókra. Arra nekem még szükségem lehet!
Bólintottam egyet, ahogy bebújtunk a padok közé. A szörnyeteg egyelőre csak hörgött, de nem mert közelebb jönni. Ez volt az én nagy esélyem, hogy egy kicsit felpörgessem az eseményeket, hát az egyik székre böktem a pálcámmal, ami kireppent, hogy eltalálja a gorgót, én pedig éppen csak annyira lestem ki, hogy lássam merre fordul.
Éppen háttal került nekünk, így felegyenesedtem és megcélozva a fejét most egy néma Cutlerre szántam rá magam. Ez volt az egyetlen varázslat, amit leég erőteljesen alkalmazva talán egy fej levágására is lehet alkalmazni. A vágásra a dög felszisszent, de mire megfordult volna a vér megindult, így percig megtorpant és egész egyszerűen eldőlt, hogy a földön vergődve nyöszörögjön még.
– Ne nézz rá! – mondtam a lánynak és én is hátat fordítottam a sikoltozó lénynek. Nyert ügynek hittem a dolgot, de a következő pillanatban valami… talán a korábban eldobott szék a hátamnak csapódott. A testem előre dőlt a padra, ami túl közel volt. Az arcom becsapódott, az orrom pedig vérezni kezdett.
– A faszom… – nyöszörögtem, de a következő lendülettel átugrottam a következő padsort, hogy lebukjak ismét az asztalok közé. Ezek szerint nem sikerült lenyesnem a fejét. Csak reméltem, hogy a csaj elmenekült legalább.

[Szörnyűségek]

Szörnyűségek

Elliot

2001. szeptember 11.

Úgy tűnt, a hapsi nem bízik az ókori legendaismereti képességeimben. Pedig abban száz százalékig biztos voltam, hogy a történeteknek mindig van valami alapjuk, nem értettem, miért ennyire elutasító velem, és az ötletemmel szemben. Mindenesetre az sem ért semmit egyelőre, hogy össze-vissza kapkodott. Először eldobott valami könyvet - nem igazán értettem, mi volt a célja a férfinak ezzel -, aztán pedig a padokat, mint menedéket segítségül hívva, onnan dobálózott és lődözött mindenféle átkokat a gorgó felé. Én a pad védelmében próbáltam összerakni valami használhatóbb tervet.
Annyit biztosan tudtam, hogy amíg nem fogunk össze, addig semmi esélyünk sincs. Ezt el is akartam mondani a férfinak, akit éppen akkor hátulról eltalált egy szék. Mondjuk nem nagyon érdekelte, hogy mindenféle berendezési tárgyak repkednek szanaszét a teremben - engem kicsit jobban, mert közeledtünk azokhoz a padokhoz, ami mögött még mindig ott rotyogott a titkos bájitalom. Gyorsan utána indultam, és elkaptam a karját, hogy magam felé fordítsam. 59,5 kilogrammjához képest egészen nehezen sikerült a pad alá-mögé húznom, de aztán reménykedve, hogy kicsit levegőhöz jutunk, belekezdtem mondandómban. Közben végig a gorgó mozgásának zajait figyeltem, de egyelőre még ő is az első sebesüléseit próbálta kiheverni.
-Figyelj rám egy kicsit. Ezzel az ugrabugrálással és kapkodással semmire nem megyünk. Ki kell dolgoznunk egy tervet. A tükrök igenis jó, megvalósítható ötletnek tűnnek. A te vágó-átkod pedig szintén elég erős lehet ahhoz, hogy kicsináljuk a Medúzánkat. A padokra tudok tükröket varázsolni, nagyjából öt percig ott is maradnak. Ennyi időnek elégnek kell lennie. Neked csak annyit kell tenned, hogy a tükrök segítségével jól bemérd a gorgó nyakát és egy jól irányzott átokkal levágd a fejét. Mit gondolsz? - hadarom el, és remélem, hogy most legalább végigggondolja, amit mondok neki, és nem tör ki innen azonnal, és rombolja össze még jobban a termet.
Legfőképpen nem dönti romba a kis boszorkánykonyhámat az elrejtett sarokban.
Időközben a gorgó összeszedte magát, és feltápászkodott a helyéről, és elindult. Szerencsére, a lépések zajából ítélve most a másik irányba. A szívem hevesen dobogott, reméltem, hogy az ismeretlen férfi, akivel összehozott a balszerencsém, végre hallgatni fog rám, és összefogunk, hogy legyőzzük ellenségünket. Türelmetlenül vártam a válaszára, és reméltem, hogy a pozitív visszajelzésére végre elkezdhettünk együtt dolgozni.

a szörnyek csak a fejünkben léteznek?


Serena
2001. szeptember 11.

outfit

Are monsters born or created?

Nagy nehezen bekerültem a padok védelmében… na nem, mintha sokat ért volna a gorgó ellen. Az orrom úgy vérzett, mintha eltört volna, azonban nagyon reménykedtem, hogy nincs így. Undorodtam az ilyesmitől és nem akartam úgy kinézni, mint egy túlsokat megjárt boxoló. Az igazat megvallva az arcom volt az egyetlen részem, amit nagyon féltettem. A legtöbb szeretőm ezt imádta rajtam a legjobban… mondjuk arról fogalmam sem volt, hogy Aiden mit gondol erről. Ha éppen nem morgott és összesimultunk, akkor mindenemet eléggé imádta. Nem! Nem! Nem! Most ne tereld a figyelmedet rá! A hangnak igaza volt, ez nem az a helyzet volt, amikor a frissen szerzett szexuális élményeken kellett agyalni. Nem ám, inkább arra kellett koncentrálnom, hogy túléljem ezt az a szarságot.
– Figyelj rám egy kicsit. Ezzel az ugrabugrálással és kapkodással semmire nem megyünk. Ki kell dolgoznunk egy tervet. A tükrök igenis jó, megvalósítható ötletnek tűnnek. A te vágó-átkod pedig szintén elég erős lehet ahhoz, hogy kicsináljuk a Medúzánkat. A padokra tudok tükröket varázsolni, nagyjából öt percig ott is maradnak. Ennyi időnek elégnek kell lennie. Neked csak annyit kell tenned, hogy a tükrök segítségével jól bemérd a gorgó nyakát és egy jól irányzott átokkal levágd a fejét. Mit gondolsz?
Hangosan sóhajtottam. Utáltam a terveket, rendszerint nem jöttek be… jobban bíztam az erőmbe. Az ugyanis mindig segített. Talán túlzottan is a fejjel a falnak típus voltam, nem tudom. Nem tudom, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy túléljem a legnagyobb szart is. Makacs voltam és ez volt az én legnagyobb hatalmam. Egyszerűen nem lehetett levakarni, míg valami nem úgy volt, ahogyan akartam. Nem érdekelt semmi más. Talán valaki ezt nevezi önzőségnek, mégis enélkül, lehetetlenség
– Kétlem, hogy ez egy tervezhető helyzet lenne… – válaszoltam a lehető legőszintébben. – De felőlem csináld… én azért mindenesetre megpróbálom magamtól levágni a fejét, míg te a tükrökkel trükközöl… – Tettem hozzá és felugrottam a pad tetejére. Nem érdekelt, hogy mindenem még véresebb lett a hirtelen mozdulatsortól és még a sérült lábam is lüktetni kezdett a fájdalomtól. Itt volt az ideje, hogy szépen véget vessek ennek a szarságnak. Nem érdekelt, ha a gorgó rám néz, ám meglepő módon az épp az ellenkező irányba ment. Mielőtt még megfordulhatott volna olyan erősen koncentráltam a varázslat, ahogy csak tudtam, így éppen oldalról sikerül lenyesnem a fejét. Az elgurult és még egy ideig hallottam a sziszegést… a test pedig egész egyszerűen eldőlt oldalra.
– Bassza meg! – kiáltottam bele a terembe örömömben, aztán lemásztam a padról, hogy meg rugdossam a testet kicsit. Épp csak annyira értem hozzá, hogy ellenőrizzem, tényleg él-e. – Látod, ide nem terv kellett… csak komoly elhatározás. – pillantottam a lány felé. Közben előkapartam a hímzett zsebkendőmet, hogy az orromra szorítsam. Már így is elég horrorisztikus volt a látvány.
Csak lopva pillantottam az ajtó felé, ami valamiért korábban nem nyílt. Olyan volt, mintha valami motoszkálás jönne onnan, de talán csak egy adag diák haladt el a folyosón. Nem is igazán számított, mert ha nem jutok ki, hát berobbantom… most már kezdtem nagyon unni ezt a napot. Először is eláztam, depiztem, majd megtámadott egy valami és még be is ragadtam ide.
– Egyébként mi a terved a hullával?

[Szörnyűségek]

Szörnyűségek

Elliot

2001. szeptember 11.

Én próbáltam, tényleg próbáltam meggyőzni ezt a fickót arról, hogy fogjuk össze, és dolgozzunk együtt, de úgy tűnik, nem igazán a csapatmunka híve. Felpattant a padra és csinált valamit, én pedig már csak a tompa puffanást hallottam.
Mondjuk, ez nem volt semmi. - gondoltam magamban, és reméltem, hogy tényleg az történt, amire gondoltam: sikeresen levágta a gorgó fejét, ahogy eddig is akarta.
-Bassza meg. - kiáltotta boldogan, én pedig felpattantam. - Látod, ide nem terv kellett… csak komoly elhatározás. - nézett rám, aztán nagy meglepetésemre elővett egy zsebkendőt és az orra elé tette. Nem hittem a szememnek. Most győzött le a gorgót, de nem bírja a lény holttestének a szagát? Pedig egyelőre semmi szaga nem volt, maximum a vérének az illatát lehetett érezni, de az sem volt túl terjengős. Kimásztam a padok mögül, és a gorgó felé indultam. Nem válaszoltam a férfi kérdésére, csak leguggoltam a gorgó teteme mellé, előhalásztam a késemet, amit mindig a zsebemben hordok - ilyen esetekre -, és elkezdtem óvatosan levágni a gorgó fejéről a kis kígyókat.
-A gorgó kígyóinak mérge nagyon hasznos bájital alapanyag. És nagyon ritka. Most még pár óráig le lehet szívni a kis fejekből a mérget, és később még felhasználható lesz. - mondtam magyarázatképpen, de folyamatosan a munkámra figyelve, nem pillantva a férfi felé. Amire végeztem, az ismeretlen már az ajtót figyelte, biztosan szabadulni akart innen. Az igazat megvallva én is szerettem volna már innen eltűnni, és minél hamarabb keresni egy jobb és nyugodtabb helyet a bájitalfőzéshez.
Gyorsan elraktam a kis fiolákat, és körbenéztem, hogy a terem hátsó részén lévő kis boszorkánykonyhám mennyire sérült meg a harcban. Meglepő módon, semmi baja nem lett. Amíg a hátsó szekciót fürkésztem, észrevettem a könyvet, amit a férfi még a harc elején eldobott. Odaléptem, felvettem, és felé nyújtottam Bogár bárd meséit.
-Azt hiszem, ezt elejtetted. - mondta, és az arcomon egy halvány mosoly futott végig. Vajon mire kell neki ez a könyv? Nem tűnt annak a kedves, mesét olvasó apuka típusnak.
Pár pillanatig vártam elveszi-e a könyvet vagy csak fogja magát és kirohan a teremből. Egy ideig szemeztünk egymással, végül aztán felsóhajtottam, és bemutatkoztam:
-Serena Fawley vagyok. Kösz, hogy elintézted a gorgót. Ügyes volt az a fejlevágó varázslat. Mi volt az? - kérdeztem homlokomat ráncolva, mert még soha nem láttam ennyire erős varázslatot, ami ilyen könnyedén le tudja nyisszantani valakinek a fejét. Talán jobb, ha tisztában vagyok ilyesféle varázslatokkal is.

a szörnyek csak a fejünkben léteznek?


Serena
2001. szeptember 11.

outfit

Are monsters born or created?

Megint durva voltam. Megint hagytam, hogy az adrenalin győzzön s lüktetve taszítsa félre a józanész minden apró cseppjét. Aiden kimért volt és tudatos, ő tervezett… nálam viszont egy ponton mindig elszakadt a cérna és csak hagytam, hogy az indulatok vigyenek előre. Ilyenkor gondolkodtam el első ízben, hogy vajon van-e értelme nekem tanítani őt… pont nekem, aki az érzelmeinek a rabja volt. Ő teljesen más volt, mint én. Mindent tökéletesen irányított.
– A gorgó kígyóinak mérge nagyon hasznos bájital alapanyag. És nagyon ritka. Most még pár óráig le lehet szívni a kis fejekből a mérget, és később még felhasználható lesz. – Magyarázta, én pedig csak bólintottam. Elég jó bájitalkeverő vagyok, de erről még nem hallottam… talán azért, mert nem fejeztem be a Roxfortot s még csak a felsőoktatásba sem kóstoltam bele ilyen téren. Amiket én főztem azok érzésből mentek, elvégre csak egyszerű gyógyításra készült szerekkel dolgoztam… meg egy-két saját kotyvalékkal, de ahhoz a gorgófej nem kellett.
– Áhá! – Csak ennyit vágtam rá, jelezve, hogy nincs több kérdésem. Nem akartam belegondolni sem, milyen lehet leszívni a méreganyagot azokból az izgő-mozgó ízékből.
Az ajtó felé indultam, ki akartam menni, de persze még mindig zárva volt, én pedig lassan kezdtem elveszíteni a türelemem. Úgy éreztem, mintha a pálca is lüktetne az ujjaim között és mind jobban vágyná, hogy robbantsam ki a helyéről az öreg ajtót… meg akartam tenni. Minden áron meg akartam tenni…
– Azt hiszem, ezt elejtetted.
A hangja hallatán megfordultam és furcsa félhomályban éppen csak ki tudtam venni a Bogár Bárd meséit. A kopott kis kötetet könnyen vettem át, majd egyetlen mozdulattal becsúsztattam a kabátom belső zsebébe. Tökéletes helyen volt, biztonságban, hogy még el tudjam vinni Noah-nak.
Csak biccentettem köszönetképpen, aztán az ujjaim a kilincsre vándoroltak megint. Hiába húztam meg, csak nem akart kinyílni. Robbantsd fel! Most azonnal robbantsd fel! A hang egyenesen parancsolt, ujjaim megint a pálcámnak feszültek. Éreztem, ahogy az indulatok megint egyetlen erővé kezdenek összpontosulni. Aztán a lány megint megszólalt… ez pedig visszarántott a valóságba. Ujjaim lazábban fogták a lucfenyő pálca gondosan kidolgozott felületét.
– Serena Fawley vagyok. Kösz, hogy elintézted a gorgót. Ügyes volt az a fejlevágó varázslat. Mi volt az?
Nyeltem egyet, ahogy hátra néztem rá. Úgy emlékeztem már mondtam neki a nevemet, ezért bemutatkozással nem is bajlódtam. Inkább csak azon agyaltam, hogy mit mondhatnék ahelyett, hogy hát igen, sötét mágia volt és én vagyok a helyi rosszarc éppen. Nem, ezt nem mondhattam neki mégsem… Találj ki valamit, O’Mara! A hang parancsolt, az agyam meg leblokkolt.
– Hát az egy… – kezdtem, de valaki matatni kezdett kívülről a kilinccsel, így tettem hátra egy lépést, éppen nem takarva ki a gorgó tetemét. Na nem baj… talán van más varázslat is, amivel le lehet nyesni a fejet, csak én nem tudok még róla.
– Maguk meg…? – egy auror állt ott. Egy vékony, őszes hajú nő, hosszú, fekete talára. A pálcáját elő kapta és a lábam mellett a gorgóra fogta. – Az meg mi?
– Ez a szörnyeteg ránk támadt és bezárult az ajtó… – magyaráztam és a lányra néztem, hogy mondjon ő is valamit. Nem kellett volna, hogy megvizsgálják a pálcámat és kiderüljön, hogy tiltott varázslatot használtam.

[Szörnyűségek]

Szörnyűségek



Elliot

2001. szeptember 11.

Amíg én a gorgó kicsi kígyóinkat a mérgét gyűjtöm be, Elliot nem is néz arrafelé, amerre én dolgozom. Furcsa ez a kettősség a férfiban: egy pálcaintéssel levágja a gorgó fejét, nem is zavartatja magát, hogy bármi baja lehet neki, vagy egyáltalán mit művel egy roppant veszélyes, ugyanakkor ritka varázslénnyel. A másik pillanatban pedig már undorodik a látványtól, amit ő okozott, és a tettei következményeitől. Furcsa.
Pedig egy gorgót, egy ennyire egyszerűnek tűnő varázslattal legyőzni rettentő erős varázstudásra utal. Egy pillanatra felnézek rá, de ő addigra már az ajtónál áll és próbálja kinyitni. Szerintem egyszerűen beszorult, így mivel nincs bezárva, nem működik rajta az Alohomora. Elliot pedig nem tűnik annyira erősnek fizikailag, hogy ki tudjon nyitni egy ekkora faajtót. Magamban pedig fohászkodok, hogy ne alkalmazzon valami maradandóbb bűbájt az ajtón, mert akkor kereshetek új helyet a padok mögött rotyogó bájitalomnak. Miután végeztem, a talárom zsebébe rejtettem a kis üvegcséket, majd Elliot felé fordultam, kezemben immár a kis könyvével. Gyors bemutatkozás után megpróbáltam kideríteni, milyen varázslatot is használt, de nem jártam túl sok sikerrel. Mire választ kaptam volna, kintről kinyitották az ajtót, és egy auror lépett be. Meglepetten nézett körbe, és a szeme megakadt a gorgón.
Még jó, hogy nem a bájitalon. - gondoltam magamban.
-Ez egy gorgó. - mondtam ki a nyilvánvalót, habár el kellett ismerni, hogy ezek a lények annyira ritkák voltak Nagy-Brittania területén, hogy a Roxfortban nem is tanítják őket a Legendás állatok órán. - Egyszer csak előkerült ez a lény. Nagyon megijedtem, talán fel is sikítottam, és akkor került elő ez az úr. - mutatok Elliotra. - Ő próbált meg segíteni nekem. Nem tehettünk mást, meg kellett támadnunk, hogy ne essen komolyabb bajunk. - néztem az aurorra, és megpróbáltam minél ártatlanabb, és esetlenebb arcot vágni.
Óvatosan lejjebb nyomtam a pálcás kezét, amit a gorgóra fogott. - Már nincs szükség varázslatra, a gorgó halott. Már nem árthat senkinek. Nagyon sajnáljuk, hogy egy ilyen ritka lényt el kellett pusztítanunk, de egyszerűen nem volt más választásunk. Az ajtó zárva volt, és így is csak kis híjja volt, hogy ne mi feküdjünk most ott, kővé dermedve.
-De hogy kerülhetett ide? - tette fel a kérdést az auror, amire valószínűleg Elliot és én is szerettük volna tudni a választ.
-Bizonyára a Megpihent Legendák Állatfarmról szökött el. A varázserő vonzhatta ide az Akadémiára. Utána kellene néznünk. - mondtam, és elkezdtem kifelé terelni az aurort a teremből, mielőtt még alaposabban körül kezdene nézni. Közben a hátam mögött Elliotra pillantottam, hogy csatlakozik-e hozzánk.

a szörnyek csak a fejünkben léteznek?


Serena
2001. szeptember 11.

outfit

Are monsters born or created?

Nehéz volt-e még valami életét elvenni? Nem. Csak az volt nehéz, amikor megéreztem a vér fémes, undorító szagát, ami arra a napra emlékeztetett, amit Reagannel az erdőben átéltünk. Bár megígértem Natnak, hogy csak beszélek vele… hogy csak elkábítom majd, ha úgy alakul. Valójában ennek éppen az ellenkezője történt. Már elterveztem, hogy megteszem… elterveztem, hogy elviselem, ha egy ilyen ember vére a kezemen szárad. Tudtam, mit tett Nattal, tudtam, hogy egy új Nat Forest kell a világnak, nem az, akit megtört az a gyökér. Persze azt is éreztem mélyen, hogyha más életet kap és megismeri mellettem az erőt, ami benne van, akkor majd eldob. Nem csak eldobott, elnyomott, nemfontosnak ítélt meg, én pedig egész egyszerűen nem bántam ennek ellenére sem, hogy ezt megtettem érte. Szánalmas, de egyszerre gyűlöltem és szerettem még mindig. Hiába volt Aiden, hiába változott az életem, az helye már ott volt a szívembe.
Nem baj. Ezek a dolgok nem számítottak már… inkább csak az, hogy végre kinyílt az ajtó, hogy a kabát alatt magamhoz ölelt könyveket meg tudtam még menteni a történetek ellenére és hamarosan Noah kezébe kerülhet… illetve a másik apjáéba, aki majd felolvassa neki. Unalmas, hétvégi apuka lettem és ennek a keserű íze megült az ajkaim között. Ezt nem akartam soha életemben, mindent megtettem volna, hogy ne válljak egy második Phillippé… de mégis, most csak közelebb voltam hozzá, mint eddig bármikor. Talán az volt a sorsom, hogy megéljem azt, amit a családom hagyott rám. Dacoljak apámmal – ahogy anyám is tette – s most, mintha tökéletesen ő lennék.
–  Egyszer csak előkerült ez a lény. Nagyon megijedtem, talán fel is sikítottam, és akkor került elő ez az úr. – Megszólalt Serena, én pedig magamhoz tértem a révületből. Örültem, hogy átvette a szót és kicsit megpróbálta mindkettőnket kihúzni a csávából. Ha az auror rájön, hogy sötétmágiát használtam, egész biztos, hogy egy kellemetlenebb procedúra venné kezdetét, ezt pedig nem akartam kockáztatni.– Ő próbált meg segíteni nekem. Nem tehettünk mást, meg kellett támadnunk, hogy ne essen komolyabb bajunk.
–  Már nincs szükség varázslatra, a gorgó halott. Már nem árthat senkinek. Nagyon sajnáljuk, hogy egy ilyen ritka lényt el kellett pusztítanunk, de egyszerűen nem volt más választásunk. Az ajtó zárva volt, és így is csak kis híjja volt, hogy ne mi feküdjünk most ott, kővé dermedve. – Magyarázta tovább, én pedig csak bólogattam.
– Mégis hogy a fenébe fejezték le? – Pillantott rám értetlenül a nő, mikor észrevette, hogy pontosan milyen állapotban is van a holttest. Nem akartam válaszolni, nem akartam, ezért gyorsan kellett valamit csinálnom, hogy eltereljem a figyelmét. Felé nyújtottam a kezemet és jó erősen kezet ráztam vele.
– Bocsásson meg! Hol is hagytam a modormat! Elliot Rowle vagyok – tette hozzá. – Tudja a fogadott lányom miatt jöttem ide, hogy szerezzek neki pár prospektust az oktatásról. Még nem tudja, hol szeretne tovább tanulni és még végzős, arra persze nem számítottam, hogy itt lesz ez az izé… – Böktem a teremtmény felé.
Egy pillanatig mindannyian a tetemet bámultuk. Aztán kiderült, hogy igencsak jól sikerült a figyelemelterelés, ugyanis a derék aurorunk igencsak tovább lépett a korábbi kérdésén. Ez pedig szerencse volt. Nem lett volna túlságosan jó, ha mondjuk meg akarná vizsgálni a pálcámat.
– De hogy kerülhetett ide? – kérdezte a nő.
– Bizonyára a Megpihent Legendák Állatfarmról szökött el. A varázserő vonzhatta ide az Akadémiára. Utána kellene néznünk.
– Na! Még csak az kéne! – vágott a szavába az őszes hajú boszorkány. – Majd a megfelelő szervek, azaz mi aurorok utánanézünk a dolognak, maguk menjenek csak haza szépen. – Tette hozzá és már tuszkolt is minket kifelé a helyszínről. Valahogy örültem, hogy ezzel le is akarta tudni a dolgot, de megfogtam a lány kezét és behúztam az egyik folyosóra.
– Holnap reggel tízkor találkozzunk… – súgtam oda neki. – Az Állatfarm bejáratánál. Utána kell néznünk, hogy hiányzik-e egy gorgójuk. – Mondtam és úgy voltam vele, hogyha ő nem is lesz ott, én mindenképpen elmegyek és megnézem mi van ez mögött. Gyanítottam, hogy valamelyik nővérem szívesen kinyírtattak volna egy szörnyeteggel. Szóval intettem a lánynak és szép lassan el is indultam kifelé.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT.
A helyszín szabad.