+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Roxmorts
| | | |-+  Old Brooks
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Old Brooks  (Megtekintve 4506 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 09. 29. - 11:16:14 »
+1




Egykor elhagyatott kis mellékutca volt ez, ami a főútról nyílik. Széles utak, hangulatos macskaköves burkolat, és néhány, gyakran borostyánnal átszőtt téglaház sorakozik az út mentén. 2001 nyarán a helyet felújították, így az egykor elvadult kertek most szépen virágzó gyógynövényültetvényekké váltak. Az utcák szép tiszták és a közeli játszótér és park is egészen rendezett képet ad Roxmorts ezen kertvárosias részének.
Naplózva

Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 09. 29. - 18:51:02 »
+1

just to be alive
on this fresh morning
in this broken world



2001. szeptember 19.
style


Zsebembe mélyesztem kezeimet, ahogy Elliot mellett végigsétálok Roxmorts utcáin. A szél lágyan kapja fel majd ejti vissza a lehullott, ropogós leveleket a kőre, az ősz illatát pedig felém tereli. Régen voltam erre... tavasz környékén, összefutva Estherrel, majd pedig amikor Benjamin elrángatott arra az értelmetlen bálra. Furcsa volt belépni a Roxfortba, és most is furcsa, ahogy a tornyok lágyan felderengenek a távolban. Inkább nem is pillantok arrafelé... valamiért nem vagyok kíváncsi azokra az emlékekre, amik feltörnének, ha megtenném. Most nem... inkább csak kiélvezem a csendes pillanatot, amely Elliot jelenléte von magával.
A kis varázsfalu őszies tája elég kellemes látvány ahhoz, hogy lenyugtassa egy kicsit a kedélyeimet. Nem is bánom a pillanatnyi békét - az elmúlt napok sűrűek voltak és fárasztóak. Kezdve azzal a bizonyos félresikerült kocsmázással... a lejtő mintha egy kicsit jobban megbillent volna. Nem mondanám ki hangosan, de a tény, hogy Elliot itt sétál mellettem, valahol megnyugtat. Persze ezt talán észrevehette abból, hogy már azt sem fogadtam különösebb ellenkezéssel, hogy felvetette ezt az egész háznéző túrát. Mit bánom én... amúgy is, mi jobb dolgom akadt mostanában annál, hogy O'Marával lógjak? Haza nem mehetek... mármint mehetnék, persze. De nem akarok. Nem vagyok kíváncsi anyám és Benjamin megkeseredett arcára, egyszerűen csak... nem akarom őket látni. Tudom, hogy ez mennyire szemétség, tényleg. Tudom, hogy egy önző fasz vagyok... de mégis unom már, hogy Benjamin ezt a fejemhez vágja naponta többször, újra és újra.
Bakancsom orrával arrébb rúgok egy útban lévő kis ágat, és közben szemem sarkából Elliotra pillantok, ahogy a szél belekap a hajába és össze-vissza borzolja azt. Egy fanyar kis mosolyra húzom a számat a látványra, hiszen már előre számítok rá, hogy amint ez neki is feltűnik, kiakad és nyafogni fog, hogy hol áll már megint a frizurája... Van ebben valami édes, még akkor is, ha ezt sem mondanám ki hangosan. Csak magamban, jó mélyen kiélvezem a látványt, és kintről pedig természetesen kiröhögöm, ahogy azt kell. Tökéletesen ügyelek ugyanis arra, hogy a legnyomtalanabbul rejtegessem azokat a dolgokat, amelyeket kivált belőlem. Persze... van, amikor ez nem sikerül. Olykor.
- Nem tetszett az előző - szólalok meg előrenézve ismét, és figyelem, ahogy egyre csendesebb részekre terelődünk. Ezt a szakaszát a falunak már nem ismerem, így csak hagyom, hogy vezessen, amerre kell. - Túl nagy volt és világos... és túl közel van a Roxforthoz. Egész nap az idegesítő kölyköket akarod hallgatni?
Persze, hallottam, hogy mostanában azért nem járkálhatnak ki a suliból csak úgy. Aurorok a Roxfortban és a faluban... nem rossz. Azt hittem, a varázsvilág már nem lehet kellemetlenebb hely, de hogy aurorok minden második sarkon? Fincsi.
Az utca szűkülni kezd, én pedig végigvezetem a tekintetemet a kőfalas házakon a fel-fel támadó sárga levelek közt. Valóban nem láttam még erre, azt hiszem... hiába néhány kopaszodó fa a háttérben, néhány lépésre tőlünk szépen virágzik néhány ültetvényes, egy kis életet dobva ezzel az őszi, kopottas tájba. Egész kellemes ez a hely... és tekintve, hogy én sem sokszor keveredtem erre még diákkoromban, talán a mostaniak sem fognak. Leszámítva persze Elliot gyerekét... mármint a legnagyobbat a sok közül. Mi is a neve? Igazából nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Eleget mond az, hogy még megjegyezni sem tudtam.
Még kijjebb keveredünk az utcából, a házak elkezdenek ritkulni, és végre elérkezünk a következő kinézett házikóhoz is. Egyből egy pozitívum... kívül esik. Persze nem biztos, hogy ez Elliotnak is számít-e. Talán nekem is csak azért, mert minden olyan épülettől rosszul vagyok, amely kicsit is hasonlít arra az üres kúriára, amely otthon vár.
Megállok a kapu előtt, és végigvezetem a tekintetemet az épületen, a kőfalain, az ablakait körbevevő zöldes kis fakereteken, és a sárgás-barna kerten, amely a bejárathoz vezet.
- Hmm - dünnyögök Elliot felé.
Naplózva

Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 09. 30. - 10:00:13 »
+1

Cukormáz


Aiden
2001. szeptember 19.

outfit

Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél. Valószínűleg ez igaz volt a Rowle-okra is, akikhez képest én csak valami kevésbé egyenlő csúszómászót testesítettem meg. Bár ki tudja, talán éppen ők voltak a férgek, amik túl könnyen alkalmazkodtak az újabb kihívásokhoz, mint a világ második legerősebb mérge. Ezért csak a gyengék pusztultak el, a többi életben maradt, magába fogadva minden szennyet, amit beléjük próbáltam tömni. Olyannyira rosszul sikerült a mérgezés, hogy ők erősebbek lettek s nekem menekülnöm kellett. Bár egy ideig a Foltozott Üstben próbáltam meghúzni magam, azért haza kellett járnom a Suttogóba, mert egy életet felrúgni nem olyan egyszerű… de végül is most itt volt a lehetőség: álnéven bérelni egy házat Roxmortsban és kivárni, míg lenyugszanak a kedélyek. Valahol sejtettem, hogy a büszkeségem nem fogja sokáig hagyni ezt a bujkálás dolgot… de addig is maradt ez.
Valahol nem bántam. Ahogy a szemem sarkából Aidenre pillantottam, kicsit megdobbant a szívem. Itt volt, nem tűnt el és szó nélkül eljött házakat nézni. Meg is lepett, hogy még csak nem is morgott. Már majdnem el is mosolyodtam, de akkor jött az a hülye szél. Felkapta körülöttünk a sárguló leveleket, a hajam pedig úgy kócolta össze, mintha muszáj lenne. Remek… eljövünk házat nézni kettesben, erre fosul nézek ki… – morogtam magamban és megpróbáltam az ujjaimmal kicsit visszarendezni, de hiába.
Merlin faszára… hát hogy nézek ki? – motyogtam magam elé, majd egy ingerült mozdulattal beletúrtam a hajamba, hogy aztán a tincsek éppen a megfelelő irányba hulljanak vissza. Valójában mindig ugyanúgy nézett ki a frizurám a megfelelő vágással és a renderes hajmosással – amit általában reggel intéztem – csak ez a hülye őszi szél tudott keresztbe vetni a terveimmel.
Hogy tetszett eddig? – kérdeztem, miközben a következő kulcsot szedtem ki a zsebemből. Igazából csak pár házat néztünk meg, amihez az ügynök odaadta a bejárati kulcsot, hogy nyugodtan tudjuk kettesben körbe nézni.  Talán nem kellett volna a véleményét kérdeznem… mármint nem akartam ráerőltetni, hogy ezt közös otthonnak tekintse, de nyilvánvalóan úgy választottam a lehetőségek közül, hogy azért ketten tudjunk ott élni… ha akar… remélem akar… ugye akar? Hirtelen a gyomrom liftezni kezdett és féltem, hogy elhányom magam az izgalomtól. Nagyot nyelve nyomtam el magamban a különös érzést, de azért a nyoma megmaradt.
Nem tetszett az előző – szólalt meg. Örültem, hogy elmondja a véleményét és nem csak hümmög meg morog. Régen minden ilyet Nat intézett, nekem nem volt semmi beleszólásom a lakásunkba. Mikor Őrszemet építettük és én sötét bútort akartam, akkor is teljesen ki volt borulva, ahogy a marhabőr szőnyeget is leszólta… Ezért egy idő után csak vállat vontam mindenre. Nat meg volt róla győződve, hogy jó az ízlése és azt képes volt rám erőltetni is, ha kellett. Ezért valahol most Frasertől vártam a végső döntést… mekkora barom vagy, O’Mara!Túl nagy volt és világos... és túl közel van a Roxforthoz. Egész nap az idegesítő kölyköket akarod hallgatni?
Megnyugtatott a válasza. Én sem rajongtam a nagy és világos terekért, talán azért, mert nem voltam olyan nagy, hogy kényelmesen érezzem magam a tágas helyeken. Egész egyszerűen úgy éreztem elveszek bennük. Amikor erdőkben húztam meg magam, mindig odvas fákat vagy elbújásra alkalmas helyeket kerestem. Szerettem, ahogy körbe ölelne… erről persze jutott eszembe, hogy éjszaka mennyiszer bújtam közel Aidenhez, hogy ugyanazt a biztonságérzetet keresem és nyomorultul elpirultam. A fenébe is, O’Mara! Szedd össze a tökeidet!
Szerintem is túl nagy volt… totál elvesznék benne… – bólintottam és kicsit úgy léptem felé séta közben, hogy a vállam az övét érintse. Ő tényleg más volt, mint Nat. Nem szerette a nyilvánosan kimutatott érzéseket… vagy lehet sehogy sem szeretett érzéseket kimutatni, nem fogta meg a kezemet az utcán… és utálta a tágas helyeket. Sokkal több dologban hasonlítottunk, mint amiben eltértünk. Annyira, hogy a közöttünk lévő korkülönbség nem is volt feltűnő. – Az utolsó ház a legkisebb és az utca végében van… kicsit távolabb eső – mutattam el kicsit távolabbra, bár még nem rajzolódott ki a többi épülettől teljesen az, amerre tartottunk.
A következő ház valóban távolabb esett, a kapu apró volt, könnyen átugorható, ami bár gyenge pont volt, a kert és a ház mégis első látásra lenyűgözött. Éreztem, hogy a szívem kalapálni kezd, ahogy végig néztem a homlokzaton, a régies háztetőn, a szürke ablakkereteken és ajtókon. Kinyitottam egy mozdulattal az ajtót, hogy a keskeny kis útra lépjek, ami az ajtóig vezet.
Hmm – dünnyögte mellettem Aiden. A tenyerem kicsit a hátára fektettem, hogy nagyobb léptekkel húzzam a ház felé. Az ajtó elé lépve azonnal bedugtam a zárba a kulcsot. Két kattanás után tárult fel a mágikus védelemmel ellátott zár. Hamarosan pedig, ahogy kinyílt az ajtó, az a kellemes – nem dohos – régi illat csap meg az orromat. Imádtam ezt, imádtam a helyeket, amik nem sterilek, hanem múltjuk van, amiknek a történetébe én magam is beleilleszkedhettem… hogy aztán apró porszemmé váljak én is az idővel.
Gyere, muci, ez tökéletesnek tűnik – léptem beljebb, még mindig húzva magammal őt. Bár amúgy könnyen elléphetett volna. A ház persze teljesen üres volt, leszámítva a konyhabútort… de nem számított.
Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 10. 01. - 18:32:31 »
+1

just to be alive
on this fresh morning
in this broken world



2001. szeptember 19.
style


A szellő pontosan azt váltja ki Elliotból, amire számítok. Nem rejtem el, milyen jól szórakozok az arckifejezésén, ahogy épp harcba száll a szél erejével, hogy visszaerőszakolja a tincseit a tökéletes helyükre. Nem mintha nem láttam volna már ziláltabban... Igazából nem érdekel, hogy áll a haja. Sőt, van abban valami egészen szexi, ahogy teljesen összeborzolódik a sörénye, még ha ezt ő valószínűleg nem is látja.
– Merlin faszára… hát hogy nézek ki? – mérgelődik, én meg csak egy kis fanyar mosolyt eresztve visszanézek előre, nehogy még felbukjak egy kiálló macskakőben. Tetszik, amikor elfelejtkezik magáról néhány pillanatra, arról, hogy mutassa a csodálatos és rendíthetetlen arcot... pont, mint most, ahogy erőszakosan visszatúrja a haját a helyére, de ezt már csak a szemem sarkából látom.
Roxmorts hangulata ugyanolyan bájos, még az aurorok és a múlt keserű eseményeit is túl. Olyan, mintha minden kis piszok lepattanna róla... nem úgy, mint a kastély, amely bezzeg szívja magába a sötétséget. Felpillantok a tornyokra, amelyeket kissé elmos a lassan ereszkedő őszies köd, és szemlélem őket egy kis ideig.
– Hogy tetszett eddig? – kérdezi Elliot. Kissé megcsóválom a fejemet, ahogy felé lesek, jelezve, hogy nem jött be, és közben eljátszadozom a zsebemben lapuló mugli öngyújtóval. Persze, nem mintha különösebben számítana a véleményem... hisz ez Elliot háza, és nem az enyém. Mostanában már megint visszasodródtam ehhez a moteles élethez, bár az is igaz, hogy gyakran Elliotnál töltöm az éjszakákat. Változó. És van ebben valami, amit élvezek... Áprilisig nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt fogom mondani, miután három éven keresztül olcsó szobák és hideg utcák közt vergődtem.
– Szerintem is túl nagy volt… totál elvesznék benne… – válaszol Elliot, és közben érzem, ahogy a válla egy pillanatra az enyémhez simul. Úgy teszek, mintha észre sem venném a testemen végigszelő borzongató löketet, amely az érintésétől szabadul el. – Az utolsó ház a legkisebb és az utca végében van… kicsit távolabb eső.
- Jól hangzik - válaszolok, és figyelem, ahogy már ritkulni is kezdenek az épületek. Tetszik a környék... hogy csendes, hogy nincsenek kint emberek az utcán, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy a házak nagyrésze lakott. A házig vezető néhány percig már aurorokkal sem találkozunk... ami szintén szimpatikus.
Végre felbukkan az épület, ami talán az előbbieknél is kisebb, én pedig érdeklődve vezetem végig az öregnek tűnő falakon és tetőszerkezeten a tekintetemet. Néhány növény felkúszik a világos falon, ezzel még különösebb atmoszférát kölcsönözve az épületnek. Olyan furcsán néz ki... nem is hasonlít azokra, amelyeket eddig láttunk.
- Mint egy mézeskalácsház... - állapítom meg kissé oldalra hajtott fejjel. Figyelem, ahogy Elliot kinyitja a kaput, és követem, ahogy keze a hátamra csúszik, hogy úgy vezessen be, mintha magamtól nem jönnék, a kapu pedig szolid nyikorgással bezárul mögöttünk. Végigsétálunk a kis járdán a bejárathoz, a bokrok és fák pedig halkan susognak körülöttünk, amit kivételesen nem tudom, hogy a szél okoz, vagy sem.
– Gyere, muci, ez tökéletesnek tűnik. - Figyelem, ahogy feltárul a bejárati ajtó, ezzel pedig megpillantunk egy szeletet a ház sötét belsejéből. Beljebb lépve látom, hogy a ház nagyjából üres... és persze még mindig érzem magamon Elliot érintését, de úgy döntök, nem húzódom el Fesztelenül lépkedek tovább, és egy apró kis előszoba után be is jutunk a konyhába. A falak és a pultok itt is sötétek, de pont ez ad valami varázslatos kis hangulatot az egész háznak.
Megállok a pult mellett és végigsimítok azon, miközben a tekintetemet kivezetem az ablaküvegen.
- Nos, mit gondolsz? - érdeklődök. - Szerintem sokkal menőbb, mint a másik. Kissé üres... de gondolom ez nem probléma.
Elliotból kinézem, hogy egy egész háznyi bútorzatot összelopkod valahonnan. Ellököm magam a pulttól és tovább sétálok, a következő nyíló helyiség pedig a nappali lehet... vagy valami nagyon hasonló, szemben egy kis kandalló áll, ahogy pedig beljebb lépek, a tekintetemet oldalra vonzza valami színes... valami lila. Megállok, és száraz vigyorra húzom a számat, ahogy észreveszem a hatalmas bársonykanapét, amely az üres szoba közepén áll.
- Ejjha... ajándék az előző tulajdonosoktól, vagy ez is a házzal jár? - érdeklődök, és kicsit közelebb lépek a bútorhoz, amelyet mintha valami különös aura vonna körbe... Egyszerre nem illik ide cseppet sem, és olvad bele a ház különös sötétségébe.
Naplózva

Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 10. 02. - 13:05:17 »
+1

Cukormáz


Aiden
2001. szeptember 19.

outfit

Tetszett a ház hangulata, ami azonnal megragadott, amint felnéztem a homlokzatra. Gyönyörű volt, régi… egyértelműen múltja volt, még ha renoválás során az ablakokat és az ajtót talán ki is cserélték. Azok tűntek ugyanis a legújabbnak. El tudtam itt képzelni magamat, bár még mindig furcsa volt az a gondolat, hogy teljesen új életet kezdjek. Nem tudom, hogy lehetséges-e azután, amiken keresztül mentem és amik azzá formáltak, akivé váltam. Bár itt állt mellettem Fraser, még mindig volt egy-egy rövid pillanat, mikor eszembe jutott az életem Nattal… és akaratlanul is könnyes lett a szemem. Bár nem sírtam már el magamat, a szívfacsaró érzés azért fel-fel tudott bukkanni.
Mint egy mézeskalácsház... – mondta Aiden, amire megborzongtam. Tényleg olyan volt, könnyen beillet volna egy gyerekmese díszletében, ahogy az ilyen régi, vidéki angol házacskák általában. Apró mosolyra húztam a számat, bár nem lehettem benne biztos, hogy ez azt jelenti, tetszik is neki. Meg amúgy is… mi a szart csinálok én? A házat én bérelném ki, Fraser igazából csak akkor jön ide, ha akar. De én azt szerettem volna, ha akar jönni, ha szeretne mellettem ébredni és főzhetnénk egymásnak kávét reggelente.
Hogy is mertem volna ezt kimondani? Azonnal elijesztettem volna. Így hát, csak megérintve a hátát toltam előre a ház sötét belseje felé. Ez a hely olyan volt, mint én. Kicsi, sötét… és mégis olyan otthonos. Nem veszhettem volna el benne, ezt már így bútorok nélkül is meg tudtam állapítani. Ráadásul ott volt az a furcsa, régi illat, ami azonnal a tudtomra adta: ennek a helynek múltja van, ez a hely egy újabb kincs. Szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy Zeusz felugrik az ablakba és onnan lesi az őszi tájat… vagy ahogy a mókusok felmásznak a kinyúlt itthoni pulcsimon a nyakamig, miközben a konyhapult mellett próbálok felelősségteljes felnőttnek látszani.
Aidenre pillantottam, ahogy végig húzta az ujjait a pulton. Valahogy sejtettem, hogy éppen most fogadja magába a hely hangulatát… ő is érezte volna, amit én? El tudta volna képzelni magát ott?
– Nos, mit gondolsz? – kérdezte. Minden bizonnyal még nem jött rá, hogy az ő véleménye számít… ahogy arra sem, hogy több útmutatásra van szükségem az egyszerű, hétköznapi dolgokban, mint az látszik. Mindig próbáltam magabiztos lenni, de sosem voltam az.
Otthon illata van… szerinted?– motyogtam és megnéztem én is pultot, amit az ujjai érintettek. Szinte ösztönösen utánoztam le a mozdulatait, majd mikor ezt realizáltam, zavartan túrtam a hajamba csak, hogy aztán megint visszaigazgathassam az eredeti helyére a tincseket.
– Szerintem sokkal menőbb, mint a másik. Kissé üres... de gondolom ez nem probléma.
Ahogy ellökte magát a pulttól, én is követtem. A talpam alatt megrecsegett a padló egy picit, de ezt is szerettem. Ilyen volt minden, ami régi. Hangja volt, illata, története. Hogy nem lehetett szeretni mindezt? Bennem kellemes bizsergés futott végig.
A berendezés nem gond. – Magyaráztam még mindig csendesen. Aident figyeltem ebben a környezetben, ahogy tökéletesen beleillett a ház hangulatába. Aztán mikor hirtelen megállt beleütköztem a hátába. Lehet, hogy ő meg sem érezte, mert egy pillanattal később félre léptem, hogy megpillantsam azt a lila cuccot… mármint kanapét… mármint cuccot.
– Ejjha... ajándék az előző tulajdonosoktól, vagy ez is a házzal jár? – kérdezte és közelebb lépett a bútordarabhoz. Hát megint leutánoztam a mozdulatait, én is így tettem, majd leültem és elfeküdtem rajta. Elsőre az az érzésem volt, hogy egyáltalán nem illik a helyre… de aztán, ahogy éreztem, mennyire jól esik az amúgy fájós hátamnak elnyúlni rajta, hangosan sóhajtottam egyet és lehunytam a szememet.
Merlinre… ez több, mint tökéletes… – nyöszörögtem még mindig csukott szemmel. – Az első bútor megvan a házba. – Nyitottam aztán ki a szememet és megfogtam Aiden kezét, hogy kicsit még jobban a kanapé felé húzzam. Nagy nehezen ülésbe tornáztam magam, de olyan nehezen ment. Élveztem, hogy egyszerre puha és kemény, pont tökéletesen támasztja meg a hátat. Valami furcsán kellemes illat is áradt belőle, mintha valaki parfümmel fujkodta volna le a hét mindennapján. Egyszerre éreztem a rózsát, valami vattacukrosédest, közben pedig az általam imádott dohányaromát.
Próbáld ki, imádni fogod! - mondtam, de egész életlenül úgy rántottam, hogy aztán rám essen és mindketten ismét vízszintesbe kerüljünk. Mondjuk meglepő módon a bútor elég széles volt ahhoz, hogy amúgy, oldalt fekve egymás mellett is ellegyünk. Ez csak még jobban tetszett benne. – Tudod... ide tényleg mindig jöhetsz, Aiden... muci... - néztem aztán a szemeibe. Nem akartam nyálaskodni, egyszerűen csak azt akartam, hogy érezze, fontos. Nagyon fontos.
Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 10. 04. - 20:04:04 »
+1

just to be alive
on this fresh morning
in this broken world



2001. szeptember 19.
style



Kellemes kis hangulata van a háznak. Otthonos... ami szinte arcon üt, mert hogy évek óta nem éreztem ilyet. Még emlékszem, milyen érzés volt régen hazatérni a szünetekre a kastélyból... és persze én mindig úgy tettem, mintha annyira utálnék otthon poshadni - ami persze olykor igaz is volt -, de közben az a ház mégiscsak a nagybetűs otthon volt, a biztonság, a hazám... és mostmár képtelen vagyok ugyanezt érezni. Hogy is tudnám? Már azon a napon sem ment, amikor három év után először visszamentem... és az ott töltött hetek alatt csak még világosabb lett, hogy az a ház már nem ugyanaz, ami volt. Megérintem ujjaimmal a tarkómat.
Persze, hogy nem ugyanaz, hiszen a ház lelkét is kiöltem azon a napon.
Ennek a háznak van lelke... bizonyára. Beszívom a fa a kor illatát, amely körbejárja, a nyitódó ajtón át pedig a levegő behozza az ősz frissítő aromáját is összekeveredve a nem messze húzódó erdővel. Végiglüktetnek az illatok a házon, annak falai pedig magukba szívják mindezt.
– Otthon illata van… szerinted? - kérdezi Elliot, én pedig majdnem elmosolyodom, de végül csak kipillantok a konyha ablakán át a tájra. Halványan biccentek egyet, és lágyan végighúzom ujjaimat a pult fáján.
- Azt hiszem - válaszolom... mert hát honnan is tudhatnám biztosan, milyen az otthon illata? Változó, gondolom. Nem akarok még több emléknek teret adni, így is túl sok van, túl sokszor, de mégis, szinte érzem orromban a kókusz és a fa finom egyvelegét, ami annyiszor körbelengte a házunkat...
– A berendezés nem gond. - Elliot hangja kellemesen kitaszít az emlékek körül, ahogy mindig is teszi. A szemem sarkából pillantok az alakja felé, ahogy lassan áthúzódok egy nagyobb, tágasabb helyiségbe... Szeretek vele lenni, azt hiszem. Szeretem azt, hogy mellette nem a múlt kerget, mintha Benjaminnal vagy anyámmal lennék. Ő túlságosan is elsöprő ahhoz, hogy az árnyak letelepedhessenek.
Megállok a szoba közepén, ő pedig a hátamhoz ér egy pillanatra, de mire hátrapillantanák, már rá is veti magát a középen álló kanapéra. Ezzel a lila színnel szinte kiragyog a sötét térből... pláne, ahogy elnyúlik rajta O'Mara. Valahogy tökéletesen illik rá, és szerencsémre lehunyja a szemét, így nem látja, ahogy épp őt bámulom.
– Merlinre… ez több, mint tökéletes… – mormogja Elliot. – Az első bútor megvan a házba.
- Ki hagy itt egy ilyen kanapét csak úgy? - kérdezem, miközben kicsit közelebb lépek. - Mi van akkor, ha elátkozott, vagy...
Nem tudom befejezni, mert hirtelen felül és kézen ragad, ahogy pedig maga felé ránt, már nem tudom magam megtartani.
– Próbáld ki, imádni fogod! - Nem kizárt, hogy ez a terve, de én nem a kanapéra érkezem, hanem Elliotra. Érzem, ahogy alám simul, minden egyes kis porcikáját... Végigpillantok az arcán, miközben néhány, már hosszabbra megnőtt tincsem a homlokomba hull, sőt, egészen belelóg a szemembe, de nem érdekel. Az ajkaira csusszan a tekintetem... amiket már jól ismerek, de még mindig ugyanannyira csábít. És mégis... csak beszívom a levegőt, hogy aztán legördüljek róla, oldalra, még a halvány sajgás ellenére is. Inkább arra figyelek, ahogy az oldalam finoman beleilleszkedik a matracba, és hogy amúgy milyen szép idő is van odakint. - Tudod... ide tényleg mindig jöhetsz, Aiden... muci...
Halk kis sóhajjal nézek vissza Elliot szemeibe. A kis becenév már-már olyan megszokottá vált, ahogy egyre több időt töltöttem vele, de a szavak... nem is tudom. Nem is tudom, mit mondjak... mit kéne mondanom? Értem, mire gondol, mégis, valamiért nem akarom elhinni, hogy komolyan is gondolja. Ő nem tudja, hogy miket követtem el... és talán ha tudná, akkor nem kérne ilyesmit.
Képtelen vagyok válaszolni, egyszerűen csak közelebb hajolok, és hagyom, hogy a szám mégis megtalálja az övét. A tenyerem közben az arcára csúsztatom, hogy egy kicsit még közelebb húzzam, és lágyan csókoljam.
- Tényleg egész kényelmes... - suttogom az ajkai közé, de aztán a következő csók után erőt veszek magamon, és egy kicsit elhúzódom. Végigpillantok a csillogó ajkain, aztán fel a szemébe. - Szóval... akkor ez az a ház?
Naplózva

Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 10. 06. - 06:42:37 »
+1

Cukormáz


Aiden
2001. szeptember 19.

outfit

Furcsa otthonos, kicsit öreges illat keveredett a házban, ami valahogy nyugodtabb ritmusra ösztönözte a szívemet. Otthon – közölte bennem a hang, mindenféle gúny és kegyetlenség nélkül, mintha a bennem lévő sötét erők is lenyugodtak volna, ha ez lehetséges. Meglehet persze, hogy nem is a ház okozta, hanem Aiden testének melege, ahogy fölém került. Tekintetem elidőzött a hullámos tincseken, amik kicsit talán megnőttek, mióta megismerkedtünk. Szürke-barna szempárban még mindig ott csillogott valami titok, amit nem mondott el nekem… de nem bántam. Nem bántam, hogy van még felfedezni való benne. Csupán az zavart, hogy nem tudtam, hogyan biztosíthatnám róla, hogy nekem tényleg bármit elmondhat. Miért bélyegezném meg akármiért is? Hiszen már annyi vér száradt a kezemen, hogy nem sok rosszabbat tudtam volna elképzelni róla, mint magamról. Talán ő sem néz gyilkosnak, ahogy az én szemembe pillantott. Csak az ártatlanság nevetésges álarcát látta kívülről, amit az élet erőltetett rám.
Ne aggódj, már annyi átkot nyeltem be, hogy ez meg sem kottyan – válaszoltam.
Magam is elgondolkodtam már, hogy talán immunis vagyok a halálos átkokra. Nem egy olyan varázstárgyat vettem már készbe, ami veszélyes volt. De valahogy, ha éreztem is a hatását, nem pusztított el. Lehet, hogy ez is a furcsa képeségeimmel függött össze, hiszen iszonyatos távolságokból éreztem meg a mágiát… amit valaki csak egészen közelről érzékelt, azt én már messziről kiszagoltam s úgy követtem, mint egy vadászkutya az elejtendő állat nyomát. Semmi másban nem voltam jó ebben az életben, csak is ennek a láthatlan, furcsa vibrálásának a követésében.
Nincs semmi mágikus ebben a kanapéban – tettem hozzá aztán megnyugtatásként. Ha lett is volna valami, azt már megéreztem volna, de Aiden közelsége kicsit elnyomta az érzékeimet. A szemeibe néztem, de azok szép lassan lecsúsztak az ajkaimra, mintha csókolni akarna… és én annyira szerettem volna, ha közelebb hajol és egész egyszerűen megteszi. Benne azonban még mindig túl sok volt a gátlás… pedig hagynám neki, hogy elvegye bármikor tőlem, amit csak akar.
Természetesen elhúzódott és oldalára dőlve préselődött mellém. Talán zavarba hozta, hogy biztosítani akartam, itt van helye, ide jöhet… ide akár be is költözhet. Jól esett volna vele ébredni, még akkor is, ha csak morogva odaböki, hogy nem készít kávét. Nem azt vártam, hogy egy második Nathaniel Forestet kapok ajándékba az élettől. Aiden más volt és ez minden téren boldogsággal töltött.
Ahogy megcsókolt és a tenyere az arcomra simult, én is az oldalamra fordultam. Finoman érintettem meg a csípőjét, hogy közelebb húzódva hozzá, kicsit jobban elférjünk a kanapé egyébként elég nagy ülőfelületén. Olyan kényelmes, olyan puha volt, mint Aiden ajkainak az érintése.
– Tényleg egész kényelmes... – sóhajtotta szinte az ajkaim közé és újabb csókba forrtunk össze. Most nem engedtem, hogy gyorsan húzódjon el, hosszabban viszonoztam, ahogy a lábaimmal is átkaroltam a lábait. Minden porcikáját érezni akartam, hátha azok kellemes melegségéből megértem mire gondol. Sokkal kevésbé volt nyitott, mint amihez szoktam.
– Szóval... akkor ez az a ház? – Egy kicsit megremegtem, ahogy távolabb került tőlem. Nem akartam, hogy elhúzódjon… még abban a szakaszban voltam, hogy minden percben bele tudtam volna simulni egy hosszabb csókba vagy csak átadni magam az ő akaratának. Valószínűleg azért, mert még alig egy hónapja tartott közöttünk egy a valami. Olyan volt, mint valami forró örvény, ami felkapott és nem akart engedni.
Igen. Ez az a ház. – Bólintottam és a szemeibe néztem megint. – Ez az otthon, muci. – Ujjaim az ajkaira csúsztak, hogy kicsit megdörzsöljem őket. Valamit akartam mondani, valami fontosat, de közben nem jöttek szavak a számra… mintha félnék kimondani olyan egyszerű dolgokat, mint: Rám számíthatsz vagy ez nem csak az én otthonom, hanem a tiéd is  lehet. Nem tudom mitől féltem… talán, hogy fogja magát és ő is kisétál az életemből. Másnak olyan könnyen ment ez mindig. Csak én maradtam mindig, aki szenvedett egy meghozott döntés után.
Jól éreznéd magad itt?

Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 10. 08. - 22:17:24 »
+1

just to be alive
on this fresh morning
in this broken world



2001. szeptember 19.
style


Olyan ez a kanapé, mintha csak a ház ereje lenne. A központja, a lüktető szíve. Talán csak azért tűnik így, mert ezen kívül az egész ház totál üres... jó, mondjuk a konyhán kívül. És a többi helyiséget még nem is láttuk. De valahogy azt érzem, nem is muszáj... persze lényegtelen, én mit érzek, hiszen ez Elliot háza. Nem tudom, miért költözik, nem tudom, miért nem jó az a londoni kis lakás... de mi közöm is volna hozzá? Persze, talán összefügghet azokkal, akik elrabolták, majd pedig elmegyógyintézetbe zárták... de elég, ha a saját magánügyeimben mélyedek el, nem kell még belefúrnom magam O'Mara dolgaiba is. Ugye?
– Nincs semmi mágikus ebben a kanapéban – mormogja Elliot, ahogy lassan én is elnyúlok a puha matracon. Kényelmes... már-már túl kényelmes, a csúnya, hosszú heggel borított hátam is elégedetten süpped bele, eltűnik a sajgás és a fájdalmas lüktetés is egy pillanatra. Mindig fáj valahol... vagy a csuklóm, vagy a hátam, vagy a jobb szemem, amely szintén benyelt egy csúnya átkot azon a napon. Már most egy összeszabott vászon vagyok, ronda, vörös csíkokkal és kifakult hegekkel... pedig még tényleg nem vagyok valami öreg.
Képtelen vagyok reagálni Elliot szavaira, pedig tudom, hogy csak jót akar. De valamiért különleges tehetségem van elbaszni azokat a dolgokat, amelyek mondjuk nem ellenem vannak. Nem tudom, hogy csinálom ezt... talán egyszerűen csak belém van kódolva, hogy az égvilágon mindent úgy alakítsak, hogy a lehető legszarabbul jöjjek ki belőle.
Élvezem, ahogy körbevesz a lehelete, majd az ajkunk lassan egymásra is simul. Egy egészen kicsit még el is gyengít a csókja, ahogy közelebb húz, a lábát pedig megérzem az enyémen... Nagyon régen éreztem ilyet, és az sem teljesen ilyen volt. Hiszen... Hope elég egyértelműen nem férfi. Persze egy ideje már nem érdekelnek ezek a külsőségek. Egykor a vérem is érdekelt, most pedig épp csak annyira elég, hogy még egy gyenge kis oszlopa legyen az ostoba büszkeségemnek.
Szeretném még közelebb húzni, mégis, hagyom, hogy szétváljon a szánk. A szívem egy kicsit hevesebben ver, és hirtelen úgy érzem, muszáj gyújtanom egy cigit. Méghozzá azonnal.
– Igen. Ez az a ház - bólogat, én pedig haloványan megköszörülöm a torkomat, miközben feljebb ülök. – Ez az otthon, muci.
- Gondolod? - kérdezek vissza, és közben bőrdzsekim zsebébe túrok, hogy elővegyem a cigisdobozt. Otthon... létezik abból több is az életben? Nem vagyok benne teljesen biztos.
– Jól éreznéd magad itt? - teszi fel az újabb kérdést, de ezúttal sem válaszolok egyből. Kihalászok egy szálat a dobozból és a számba nyomom, aztán előhúzom az öngyújtót is. Nem lobban fel a láng az első pár kattintásra, kell egy kicsi, hogy bemelegedjen, aztán végre meg tudom gyújtani a cigarettát.
- Azt hiszem... - Felbámulok a nappali szemközti oldalára, aztán visszalesek O'Marára a szemem sarkából. - Nem vagyok hozzászokva túlzottan az egy helyben maradáshoz. - Ez az első részlet talán, amit a múltamból említek, és ez is csak röpke, letört kis darabka, amelyet talán már sejthet is, hiszen most is a napjaim egy részét hotelszobákban töltöm. Nem is tudom... hozzászoktam ehhez a változatossághoz, de talán csak mert már a saját szobám látványától hányni tudnék, és nem feltétlen akarom, hogy ez más hellyel is így történjen.
Feltápászkodom végül a kanapéról, akármennyire kényelmes is. Tagjaimnak máris rosszul esik, ahogy újra körbeöleli őket a kegyetlen levegő, de nem foglalkozom vele, kicsit megmozgatom a vállaimat.
- Na, gyere, nyuszi... nézzük meg a többi szobát is - nyújtom felé a kezemet, hogy felhúzzam, és közben oldalra fújom a füstöt, majd ujjaim közül visszacsúsztatom számba a cigarettát. Az aromája már kellően lenyugtat ahhoz, hogy vissza tudjak koncentrálni a házra egy kicsit... de azt hiszem, a nyertes már így is megvan. Méghozzá a lila kanapé személyében.



Köszönöm a játékot!
a helyszín szabad.

Naplózva

Modest L. Dietricht
Eltávozott karakter
*****


pick a number

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2024. 01. 20. - 16:32:06 »
+1

a visszatérés öröme, vagy újabb ferde látomások?
Artemis

”Üdvözlet új otthonodban.” Áll egy kis cetlin a fehérre meszelt ház konyhaasztalán. Valóban otthonos, egyszerű kis ház, egyszerű berendezéssel és kedves kis kerttel. Végre egy kis pihenés egy nehéz nap után. Odafent a kastélyban Minerva alaposan levizsgáztatott, mielőtt megpróbált volna rábeszélni valami pszichomágus támogatására. “Jót tenne magának, nem értem miért ellenkezik. Ne legyen makacs, sok mindenen ment keresztül.” Persze, könnyű mondani, sőt… van akinek könnyű a segítséget kérdés és ellenállás nélkül elfogadnia. Hát sajnos az nem én leszek.
A házat egész tanévre bérbe kaptam, természetesen az iskola nem állja a költségeket, de nem is várható el tőlük. Alacsony az ár azért cserébe, hogy nem kell fent a kastélyban vagy Londonban laknom.
Alig sikerült lepakolnom és vizet forralnom a teához, máris bagoly röppen be a konyha ablakon.

“Az egyik volt diáknak segítségre van szüksége, nem tudom taníotta e, de hamarosan érkezik. Cserébe segít magán, ha hagyja.”- írja az igazgató asszony. Vajon milyen gyorsan hajtotta fel ezt a Valakit… hiszen még csak most járt fent nála. Úgy néz ki kedvenc főnökasszonyom nem veszett dinamikusságából.
És máris kopognak az ajtón. Hát most komolyan… megáll az ész.
-Tessék? - nyitom tágra az ajtót, a lemenő nap fényében hunyorogva mosolygok a lányra. A körülmények szórakoztatnak, mindegy milyen fáradt vagyok. A tanítást még egy ideig úgy sem kezdem meg, valójában mit árthat ez a kis közjáték? Talán még valami váratlan is kisülhet belőle.
Naplózva

Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2024. 01. 21. - 17:38:34 »
+1

a cup of tea makes everything better



to; M. L. Dietricht
2004. január


Szükségem volt valami visszajelzésre azzal kapcsolatosan, hogy elkerülhető lett volna-e ez a tragédia. Valami megnyugvásra, hogy nem az én hibám volt... hogy ez az egész már eleve kódolva volt,  hogy a képletéből kiderül az a bizonyos fekete nap, vagy... tudom is én.
Azt hiszem, ezért is vágtam rá a lehető leggyorsabban McGalagony professzor kérdésére az igent. Persze egyébként is szívesen segítettem volna, de... a tény, hogy egy számmisztika professzorral kéne beszélnem, előre mozdította a dolgot.
- Kérem, Artemis... Tudom, hogy nehéz időszakon van túl, de szerintem Ön lenne a legalkalmasabb erre a feladatra. Talán el is terelné a figyelmét a történtekről - mondta együttérzőn az igazgatónő, mire bólintottam.
- Legyen.
Dietricht professzorról alig volt emlékem, maximum annyi, hogy láttam őt a nagyteremben néha étkezni, vagy a folyosón egyszer egyszer elhaladtam mellette. A számmisztika nem tartozott se a kötelező tantárgyak, se a mandragórás felvételi tárgyak közé, így nem vettem fel. Elég volt nekem azokra a tárgyakra koncentrálni, amikből feltétlenül kellett a RAVASZ vizsga ahhoz, hogy pszichomedimágus lehessek.
A választásomat azóta sem bántam meg, noha elég sok megterhelő incidens ért már, amióta az Elveszett Lelkek Vonalánál önkénteskedtem. Voltak durva esetek, de ez a legutóbbi egyelőre feldolgozhatatlan volt. Természetesen Pippens professzor biztosított nekünk ilyen esetekre mentori segítséget, igénybe is vettem, de valahogy nem éreztem úgy, hogy az erről való terápiás beszélgetés ezt önmagában megoldhatná.
Mégis csak szörnyet halt egy varázsló, közvetlenül azután, hogy beszélt velem. Szükségem volt valami más típusú megerősítésre. Most pedig eljött a pillanat, hogy erre sor kerüljön... legalábbis az esélye itt volt. Jól esett a rövid séta a Roxfort határáig, ahonnan Old Brooksba hoppanáltam. Ahogy elnéztem, Roxmorts semmit nem változott, mióta utoljára itt jártam. Elég hamar megtaláltam a kérdéses házat, bekopogtam hát, és vártam. Nem kellett sokat.
- Jó estét Dietricht professzor - köszöntem tisztelettudóan, fázósan összehúzva magamon sötétszürke szövetkabátomat. Most, hogy már lefelé ment a nap, kezdtem fázni. Ha esetleg beljebb invitált, beléptem a házba. - Artemis Greenberry vagyok - nyújtottam bemutatkozásra a kezem.
- Negyedéves hallgató vagyok a mandragórán, illetve önkéntesként is segítek több szervezetnél.
Szinte biztos voltam abban, hogy ő nem tudja az eredeti nevem, és nem is fárasztottam szívesen ezzel a felesleges információval. Az csak egy név. Már rég magam mögött hagytam.
- Tudom, nem tervezte, hogy pszichomedimágushoz fordul a visszatérése előtt, ugyanakkor egy beszélgetés azért nem árthat meg... Főként, hogy nekem is lenne kérdésem Önhöz. Talán kölcsönösen segíthetnénk egymásnak - vázoltam fel a helyzetet, készen állva arra, hogy akár el is küldhet, ha olyan passzban van. Minerva felkészített erre is.
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 10. 28. - 05:10:36
Az oldal 0.169 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.