Köd száll

[JASPER & ELLIOT]

JASPER & ELLIOT

2001. október 3.
o u t f i t

– De most lehet jobb lenne csak enni.
Jaspernek döntöttem a fejemet és figyeltem a pitét, amelyből halovány kis gőz szálldogált felfelé. Imádtam az édességet... bármit, ami cukros volt és édes, puha és habos... most még is hányingerem volt, és alig akart csillapodni.
Miért történtek ilyenek? Ilyen... rossz dolgok, egyfolytában. Ott voltak a tavalyi borzalmak, amikre már gondolni se akartam, ezek a hülye aurorok, és még ez is... mintha csak a világ néha összeszövetkezett volna... nem csak ellenünk, mindenki ellen. Utáltam így gondolkodni, negatív lenni és rosszkedvű, mert sokkal egyszerűbb volt minden ha a fényes oldaláról közelítettem meg. De néha ez nem sikerült, nem sikerült jókedvűen állni a dolgokhoz, mert túlságosan elnyomtak ezek a rossz érzések. Mint az, hogy mennyire borzalmasan aggasztott Vincent szimpla jelenléte is.
Megrándultam, hogy hallottam nyílni az ajtót, csak aztán fújtam ki a levegőt. Már láttam is a lelki szemeim előtt berontani Vincentet... Nyugalom, Avery... Remek, már nem csak az aggodalomba fogok beleőrülni, hanem magába a paranoiába is. Szép sors, nem? De legalább nem kell majd azon aggódnom többet, merre akarok továbbtanulni... ha megőrülök, ezek a dolgok úgyse fognak számítani.
– Mi a szar történt? – pukkant fel Elliot ziláltan, kissé lihegve a konyha közepén, én pedig beleharaptam az ajkamba. A lábánál dörgölőzve jött be utána Zeusz is, őt követte Wampus valamivel kisebb, szőrös kis teste is. Átfutott Elliot lábai közt és nagyot ugrott, ahogy észrevette a földre csapódó kenyeret, majd pedig megtámadta azt, de csak egy pillanatig figyeltem a birkózását... utána visszalestem Elliot arcára, de még mindig kissé bűntudatosan. Pedig hogy miért is volt bűntudatom? Azt magam sem tudtam. Talán amiatt, ami ezután következett... amit el kellett mondanunk neki, hogy aztán ő is egyfolytában aggódjon miattunk. Reflexből jött volna a "semmi, minden oké", de aztán halkan sóhajtottam egyet, és kicsit távolabb húzódtam Jaspertől. Kellett egy kis tiszta levegő, amibe nem keveredett az illata olyan intenzíven, hogy tudjak gondolkodni.
- Jól vagyunk - válaszoltam végül, feszülten végigsimítva a nadrágom anyagán, csak a térdemen állt meg a kezem. Jasper felé pislantottam, valamennyire segítségkérés gyanánt, mert őszintén... fogalmam sem volt, hogyan kezdjem ezt az egészet. Hogy mit mondjak, hiszen... mégiscsak az ő élete volt ez. De azt is tudtam persze, hogy Elliot meg az én életem jelentős része, hogy én ismerem és nekem kell beszélem vele, nem sózhatom ezt Jasper nyakába. - Figyelj, mi... mi el akarunk neked mondani valamit. Nem akarsz leülni?
Ez vajon túl komolyan hangzott? Nem akartam megijeszteni, úgy értem még jobban... Megvártam, hogyha beljebb jön és leül, közben pedig Wampus hirtelen felugrott az ölembe. Láttam, hogy a bajsza tiszta lila, valószínűleg attól a cucctól amit Elliot leejtett az előbb, de mielőtt megakadályozhattam volna, ő már belém is dörzsölte a fejét. Ezután lépkedett át Jasper ölébe és helyezkedett el ott teljes nyugalomban, mintha semmit nem érzékelt volna a helyzet feszültségéből... valamiért rajongott a fiúért, folyton otthagyott engem, ha ő is a közelben volt, ez már tavaly, a kastélyban is egyértelművé vált.
Felemeltem a fejem és visszanéztem Elliotra. Már majdnem is kezdtem is azzal, hogy "ne akadj ki", de aztán meggondoltam magam, még épp időben... ez legutóbb sem vált be igazán.
- Csak... csak van valami, amiben segítened kéne, vagyis... van egy ember... - mondtam halkan, de aztán mégsem tudtam, hogyan fejezzem be. Jasper combjához sodródtak az ujjaim hogy megérintsem Wampust, aki hozzámnyomta a nedves kis orrát és persze egyből dorombolni kezdett. - Azt hiszem, bántani akar minket, és fogalmam sincs, hogy mit kéne tennünk.

[köd száll]

köd száll

2001. október 3.
Cassen
 
„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.”

Egy kő esett le a szívemről, ahogy megpillantottam Elliotot a konyhába vezető ajtó küszöbén. Nem tudom, miért féltem attól, hogy esetleg Vincent sétál be az ajtó… hiszen az képtelenség lett volna… őrültség lett volna. Az mondjuk kétségtelen volt, hogy ő sem volt éppen épelméjű, így nem állt tőle távol az sem, hogy irreálisan viselkedjen. Egy kisfiút büntetett meg a felesége halálért és még mindig az egész családomon bosszút akar állni, pedig az már majdnem tíz éve történt. A gyász képes tönkre tenni az embereket.
– Mi a szar történt? – jött a kérdés, majd a kezében szorongatott kenyér a földön kötött ki. A vak is látta, hogy Avery apja ideges… hallotta a durranás, hallotta, mert bizonyára közel volt, másképp nem nézett volna ránk olyan aggódva, remegve. Wampust csak akkor vettem már észre, mikor a kenyérnek rontott, ez azonban most nem csalt mosolyt az arcomra. Túlságosan lefoglalt, hogy hogyan bökjük ki ezt az egész dolgot… egy csomó béna szöveg kattogott az agyamban.
– Jól vagyunk – mondta végül Cassen, mert én nem tudtam megszólalni. Hiába nézett rám, tudtam, hogy azt várja, hogy majd elkezdek mondani valamit végre, de nem tudtam megszólalni, hiába nyitottam ki a számat. – Figyelj, mi… mi el akarunk neked mondani valamit. Nem akart leülni?
Lassan bólintottam, egyetértve, hogy jobb lesz, ha leül. Féltem, hogy annyira felhúzza magát, hogy elájul, mármint elég törékeny alkatú… mondjuk azt sem tartottam kizártnak, hogy majd annyira felhúzza magát, hogy infarktust kap. Nyeltem egyet, mert biztos voltam, hogy elsősorban nem is Vincentre lesz mérges, hanem rám, amiért belekevertem valamibe a lányát. Bár nem volt túl szoros a kapcsolatunk, de azért azt tudtam még én i, hogy Cassen nagyon fontos neki.
Wampus hamarosan Cassen ölébe kötött ki, de talán csak egy pillanatig tartott, mert hamarosan éreztem, ahogy a puha tappancsok a combomat érintik. Az állat hamarosan elhelyezkedett az ölembe, mert dorombolni kezdett. Lehet, hogy érezte, milyen szörnyen érzem magam a történtek miatt s így akart megnyugtatni.
– Csak... csak van valami, amiben segítened kéne, vagyis... van egy ember... – folytatta Cassen, a hangja halk volt és törékeny. Közben éreztem az ujjai puha érintését, amik aztán tovább vándoroltak Wampus felé.– Azt hiszem, bántani akar minket, és fogalmam sincs, hogy mit kéne tennünk.
Nyeltem egyet. Tudtam, hogy itt jön az a rész, ahol nekem is meg kéne szólalnom.
– Az ember anyám egyik ellensége. Az a rögeszméje, hogy úgy áll bosszút rajta, hogy engem bánt… – lelöktem a vállaimról a kabátomat és felhúztam a pulcsim ujját, hogy lássa a vörösen izzó heget, ami a „halál” szót formálta. Nem mutattam meg csak így még senkinek sem. Cassennek sem. – És most kitalálta, hogy azzal büntethet a legjobban, ha neki árt… – böktem a fejemmel Avery felé. – Csak te tudod megvédeni.
Elliot szemébe néztem, nem akartam gyáva szarnak tűnni, pedig valójában nagyon is az voltam. Azt azonban el akartam érni, hogy komolyan vegye ezt, hogy megígérje, vigyázni fog Cassenre mostantól.
– Anyám páciense volt a felesége, aki belehalt egy vetélésbe – tettem hozzá magyarázatként.

köd száll


Avery & Flynn
2001. október 3.

outfit

Hiába dörgölőzött a lábamhoz akármelyik macska… talán éppen Zeusz, még mindig éreztem, ahogy remeg a testem. Avery arckifejezése tökéletesen elárulta, hogy az a zaj innen jött. Egész Roxmortsban hallani lehetett, nem véletlenül rohantam úgy haza, mint valami idióta. Lihegve kérdeztem rá a dologra és egész egyszerűen átléptem a lezuhant kenyeret, hogy közelebb lépjek a konyha asztalhoz. Hol a francban van Aiden? Miért nem volt legalább ő itt, mikor ez történt? A gondolatra is dühös lettem, nem Mucira, hanem a helyzetre, hogy egyedül hagytam Averyt és Jaspert, pedig pontosan tudtam, milyen veszélyes nekik a közelemben lenni.
– Jól vagyunk – mondta Avery, csakhogy az arckifejezése nem erről árulkodott. Nyeltem egyet és a tekintetem Flynnre vándorolt. Nem sokat néztem ki belőle, csak egy szépfiú volt, aki aligha alkalmas a lányom megvédésre, de ha ők együtt képzelték el az életüket éppen, akkor nem szólhattam bele a dologba, azon túl, hogy egyelőre nem szeretnék unokát. Bár ezt is csak ismételgettem, ugyanúgy csináltak… amit csinálni szoktak.
– Kibaszottul nem úgy néz ki… hol a szarban van Aiden? – kérdeztem és a lépcső felé pillantottam, hátha odafent van. De nem jött onnan semmiféle hang, így idegesen túrva végig a hajamat pillantottam vissza a két kölyök felé. Hogy lehettem ennyire szar apa? Már megint… folyamatosan az vagyok, nem kellett volna meglepnie. Az egyik gyerekemet elhagyom, a másik meg megsérül, miközben a házamban van. Aggodalmasan kutattam valamiféle sebesülés nyomát Averyn.
–  Figyelj, mi… mi el akarunk neked mondani valamit. Nem akart leülni?
Remegve húztam ki az egyik széket, éppen velük szemben, aztán egész egyszerűen leültem és megráztam a fejem, hogy megpróbáljam összeszedni magam. Nem sikerült, csak az a hülye bűntudat lüktett a testemben és nem akart leszállni rólam egy percre sem. Tudtam, hogy ez addig fog kínozni, míg nem mutatok fel valamit szülőként, ám erre egyre kevesebb esély volt. Még Avery is sokkal értettebb volt nálam.
– Mondjátok akkor.
Zeusz a bokámhoz dörgölőzött az asztal alatt, majd felugrott, hogy az arcomhoz simítsa a nedves orrát, a puha arcocskáját. Kellett egy pillanat, hogy ő is helyet foglaljon, és Avery felé nézzen. Bárcsak tudna beszélni, bárcsak elmondta volna, mi történt… mindennél jobban kívántam ezt, mert féltem, hogy nem elég részletes az, amit mondanak majd.
–  Csak... csak van valami, amiben segítened kéne, vagyis... van egy ember... – Avery halkan beszélt. Talán félt még mindig, talán tényleg bántotta valaki. – Azt hiszem, bántani akar minket, és fogalmam sincs, hogy mit kéne tennünk.
Mordultam egyet és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, ahogy hátra dőltem a székben. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy még nem sikerült bántania, de valami baj történt. Tehát legalábbis megfenyegette őket.
– Az ember anyám egyik ellensége. Az a rögeszméje, hogy úgy áll bosszút rajta, hogy engem bánt… – vette át a szót Jasper. –  És most kitalálta, hogy azzal büntethet a legjobban, ha neki árt…Csak te tudod megvédeni.
Hirtelen nagyon mozgolódni kezdett a széken és ahogy feltűrte a ruhája ujját, láthatóvá vált a felirat. Nekem is volt egy ilyen sérülésem, csak másképp nézett ki a heg. Az én bőrömön is nyomott hagyott egy átok… felhúztam a csuklómon a pulóver és a kabát ujjának együttesét, hogy láthatóvá váljon a „senki” felirat.
– Vannak emberek, akik élvezik, ha megjelölhetnek valaki egy életre… mintha ezzel is a gyengeségünkre akarnának emlékeztetni… – motyogtam magam elé csak úgy. Nem hagyhattam, hogy azt éljék át, amit én Reagennel, hogy nekik kelljen megölni, hogy nekik kelljen ezzel a lelkükben élni. – Miért lett anyád ellensége? 
– Anyám páciense volt a felesége, aki belehalt egy vetélésbe.
Lesütöttem a szememet. Mi más tehetne őrülté egy embert, mint a szerelem és az elvesztés? Valami ilyesmire számítottam egyébként.
–Nem lesz semmi baj. Megoldjuk. – Mást nem tudtam mondani. Nem akartam, hogy féljenek vagy azt gondolják, hogy meggondolatlanságra készülök. – Minden rendben. – Pontosan úgy beszéltem, ahogy a szülők szoktak a gyerekeikkel, de bennem már ott fortyogott a bosszú gépezet, amit innentől, nem lehetett leállítani. Meg fog halni… már csak azért is, mert meg merte fenyegetni a lányomat. Éreztem, ahogy a szalag helyén lévő hegek lüktetni kezdenek, alig tudtam megőrizni a nyugalmamat, mert minden porcikám azt súgta: vesznie kell…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!