~ dark paradise ~

to miss Melanie Hopkirk
2001. November

 

Hogy mi a titkom? Hogy tudok nyugodt maradni? Sehogy. A titkom az, hogy mindig dühös vagyok. Nem rossz dolog az, ha az ember megtanulja kezelni, és a megfelelő módon kiadni, például egy jó adag flegmasággal, vagy cinizmussal. Na ez a nő mondjuk minden eszközömet megmozgatja ezzel kapcsolatban, de egyrészt szeretem a kihívásokat, másrészt most ölték meg az apját, és kis híján az anyját is, úgyhogy marad a megrendíthetetlen önuralom.
Az az egyik szerencséje, meg nekem is, hogy még a könnyek is jól állnak neki. Van, akinek vörös lesz az arca és torz, elkenődik a sminkje és folyni kezd az orra is, de neki nem. Ő meghatóan hüppög, szemének csupán extra fényt adnak a könnyek, szép ívű arcát csillogva simítják végigg a cseppek ott, ahol nem takarják kecses kezei. Ahogy finoman meg-megrezzen, haja lágy hullámai szépen követik a mozdulatot. Elfordulhatnék, mármint tudom, hogy illene, de nem teszem, mert olyan, mint valami finoman giccses, reneszánsz festmény, modern háttér előtt. Keresve se találnánk a környéken nálam nagyobb műértőt, aki értékel egy szép látványt, úgyhogy  szemem sarkából sandán nézem még tovább, közben egy lezser pálcaintéssel eltávolítom a kiömlött teát az ingemről, a nadrágomról, és a padlóról. Rajta hagyom még egy kicsit, a zöld ingszerűségnek, amit visel, valahogy szebb esést kölcsönöz a folyadék. Vagy csak jobban a tetsére tapasztja. Nem leszek persze nagyon bunkó, mindjárt eltávolítom onnan is, csak úgy csinálok, mintha nem akarnék hirtelen és kéretlenül a személyes terébe varázsolni. Mikor felnéz, akkor intek felé is, így a cukros lé szépen felitatódik, olyan, mintha mi sem történt volna.
Elhüppögött válaszain próbálok nem mosolyogni, ahelyett lazán a mellettem lévő székre tenyerelek, egyrészt mert így kényelmesebb, másrészt, mert így lassan meghódítom a közöttünk kihagyott nevetséges, két széknyi üres helyet.
Próbálok úgy tenni, mint aki türelmes, és reménykedem benne, hogy nem nő ki a bajszom, mire elhüppögi a válaszát a kérdésemre. Elgondolkodom a szavain. Biccentek is egyet, nem többet, és csak aprót, mert nem vagyok bólogatós kiskutya, de jó választ adott, és érdekeset is.
- Talán ő, talán valaki más - dünnyögöm, és újra Melanie-n pihentetem a tekintetem, olyan ez, mint a mugli számítógépeken a képernyővédő, kellemesen betölti az ember látóterét, míg az agy mással foglalatoskodik. Gyanús ez, akárhogy is. Az idősebb Hopkirk nem tudott arról, hogy nincs ott a pénz. A cseléd sem tudott róla. És szerintem… Szerintem Hopkirk uraság sem tudott róla. Talán nem véletlenül volt a szalonban. Talán nem véletlenül maradt mégis méreg a szájában. És a cselédlány is túl könnyen vallott...
- Ugyan a nyomozást már lezártuk, de szívesen utána nézek. Ha megengeded - teszem hozzá illedelmesen. És igen, ezt most épp a két szép szeméért teszem, de hogy valami más indokot mondjak nyilvánosan, pontosítok:
- Mivel megakadályoztad, hogy torkomat szegjék, ennyivel igazán tartozom. Nem lenne jó hagyni, hogy valaki dézsmálja a családi vagyont, igaz? - billentem félre a fejem. Normális ember erre a kérdésre még akkor is igazat ad, ha nem akar, de kérdés, hogy a mellettem hüppögő nő vajon annak számít-e. Végtére is mindegy, mert vagy azért, vagy annak ellenére, de én még mindig itt vagyok.

edward
szent mungó - london
dark paradise
outfit

Meglep a langyos meleg, amivel a blúzom és a nadrágom a bűbáj hatására megszárad. Talán más körülmények között meg is köszönném neki, de jelenleg nem érzem a hála szikrányi morzsáját sem. Ó de mennyire nem. Helyette sokkal összetettebb, komplexebb érzelmek uralkodnak bennem mind a jelen helyzet, mind a férfi iránt.
- Talán ő, talán valaki más
Ez és ahogy közelebb hajol, kihívóan, várakozóan csak még inkább bosszant. Megrebbenő szemekkel nézek rá és várom a folytatást, hogy mégis mire akar tulajdonképp kilyukadni.
- Ugyan a nyomozást már lezártuk, de szívesen utána nézek. Ha megengeded…Mivel megakadályoztad, hogy torkomat szegjék, ennyivel igazán tartozom. Nem lenne jó hagyni, hogy valaki dézsmálja a családi vagyont, igaz?
Hirtelen pattantok fel, dühösen, frusztráltan.
- Nem, Nott! Nem tartozol semmivel se! És kibaszottul nem érdekel!
Közlöm kissé már-már hisztérikus hangnemben.
- Tőlem aztán olyan üres lehet az a széf mint egy ékszerbolt, amit feltúrt egy rohadt furkász! Hogy miért? Mert nő vagyok, ha feltűnt volna! Mi következik ebből? Nem öröklök semmit se!
Szusszantok egyet dühösen, majd összefonom a kezem és fel s alá kezdek járkálni.
- Annyira szűklátókörűek vagytok ti férfiak, hogy az valami borzalom. Még a mai napig is csak vajmi csekély ami rám rohad ebből az egészből! Apám fiú örökös nélkül halt meg. Ebből az jön, hogy a legközelebbi élő férfiörökösé minden. Jelen esetben az unokabátyámé, Taidené, akit talán ismersz. Az egyik leghíresebb auror, aki öt évig a Bermudákon dekkolt és tavaly szabadult ki. Kissé dilis, ez tény de így apám halálával, Archeronkén, övé minden. Szóval ilyen alapjon, ja akár én is kirámolhattam volna a széfet, de se a saját apám halála nem volt a tervbe se az ezzel járó kiházasulásom.
Most megint megremegnek az ajkaim de erőt veszek magamon és inkább a meleg égkék nagyra meredt szemekbe pillantok.
- Szerinted élvezettel megyek hozzá a Mágikus Szeszély Elhárítóosztályának vezetőjéhez? Monstronak annyi agya van, mint egy hegyi trollnak! Esélyem se volt ebbe se beleszólni…! Apám persze mindent titokba rendezett le, a halálával pedig biztosan érvénybe is lép a dolog. Ha legalább Henry Mirolt választotta volna…
Lemondó sóhajjal túrok újra a hajába. Ámbrándosan tekintek el a név említésére de ez csak egy kósza másodpercig tart. Most már sejtheti az auror, hogy ez bonyolultabb ügy semmint egy holmi kis hétvégi bűncselekmény. Már épp bele is süllyednék az önsajnálat újabb bugyrába mikor siető léptek zaja veri fel a köztünk beállt csendet.
- Maguk meg mit csinálnak ott? Nem tudják hogy sárkányhimlő járvány van? Csak közvetlen családtagok tartózkodhatnak itt!
Az egyik fehér kék szegélyes köpenyű ápolónő közeledik felénk fontoskodva. Arca pufók, de látszik hogy kialvatlan, karikás szemeiből süt a rosszindulat.
- A műtőben lévő lánya vagyok.
Fagyosan jegyzem meg mindezt, mert sejtheti nem jószántamból ücsörgök itt hajnali… mennyi is az idő? Lehet lassan négy felé jár már.
- Vagy úgy! És maga?
Fejével Edward felé bök, amire én is oda fordulok. Most pont a másik előtt állok körülbelül egy másfél méterre. Hirtelen ötlettől vezérelve lépek felé és állok meg pont előtte. Kezem a széles vállára teszem, szelíden kapaszkodva meg benne. Rá pillantok, tekintetem csak némán figyelmezteti hogy inkább semmit se szóljon. Szabad kezem a borostás alcélén játszik végig, amitől bizseregni kezd szinte mindenem, de még mintha a levegő is felforrna körülöttünk, majd könnyedén fordulok meg a nő felé.
- Természetesen a vőlegényem…
Közlöm olyan hangsúllyal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, holott ordas nagy hazugság. Az ápoló bámul ránk egy percig, már-már félek több bizonyítékot akarna begyűjteni de aztán prüszkölve dörmög valamit az orra alatt és elvonul.
Mély sóhaj szakad fel belőlem, majd visszafordulok. Lepillantok a férfira, aki felett állok majd vállat vonok. Ujjaim abbahagyják arcélén a játékot.
- Nehezen tudtalak volna eladni a bátyámnak a nagy kék szemeiddel.
Közlöm szárazon, mert a mi családunkba mindenkinek zöld vagy barna van és hacsak meg nem akadályoz benne, elengedem.

to miss Melanie Hopkirk
2001. November

 

Nőnek lenni szar lehet. És most nem a biológiai részre gondolok, mert abban biztos találnék pozitívumot, ha egyszer női testben ébrednék. Határozottan találnék, mindjárt két szép dolgot is. De ha örökre nőként kellene maradnom… A családomban megtapasztaltam, milyen a kemény hierarchikus rend, és milyen az, mikor kiszolgáltatott vagy, és "Hallgass!" a neved. És a nőknek még rosszabb ez, még kevesebb lehetőségük van szembe menni az árral, mint nekem volt.
Ez a kis nő meg olyannak tűnik, mint a gleccseren felfelé haladó jégtörő hajó. Taiden nevének említésére félrebillentem a fejem, olyan félig helyeslő módra, egyrészt mert persze, hogy hallanom kellett róla, másrészt meg mert ezt a szenvedélyes monológot vétek lenne az én szavaimmal megtörni. Jól az eszembe vésem, hogy milyen extrém szórakozásnak tűnik őt felbosszantani, mert amellett, hogy baromi jól áll neki ez a tűz, legalább beszél is a dolgairól. Minden szavát jó alaposan megjegyzem, s miközben figyelek, összefüggéseket is keresgélek, elrendezgetem a megszerzett információkat a már meglévők közé, mintha egy nyomozati anyag láthatatlan, de sokezer darabos kirakósának újabb darabkái lennének. Visszhangos, tüzes darabkák az ispotály steril csondjáben ide-oda pattogva a fehér csempék között.
A házasodás hírére aztán felkapom a fejemet, a szemöldököm gúnyosan szalad a magasba. Úgy követem a szememmel fel-alá járkáló alakját, mint a közönség a labdát egy teniszmeccsen. A léptei hangja szép, pörgős ritmust ad a szavainak. Megvárom a szóáradatot lezáró sóhajt, aztán magam is felállok, a nő fölé magasodom szerénykedő képpel, enyhe mosollyal.
- Nem fog érvénybe lépni, ha csak Monstro nem adja a fejét többnejűségre, ami ebben az országban úgy tudom, illegális - válaszolom, és én is keresztbe fonom a kezeimet.
Mondanék még valamit Mirolról is - távolról ismerem, de nem átallanék valami elejtett csúfondáros megjegyzést tenni, csakhogy megelőz a Mungó egy kissé zaklatottnak tűnő dolgozója.
- Maguk meg mit csinálnak ott? Nem tudják hogy sárkányhimlő járvány van? Csak közvetlen családtagok tartózkodhatnak itt!
Még mindig gúnyos a képem, ahogy elfordulok a minket megzavaró felé, de ennek a nyűgös nyanyának egész más árnyalat jár. Most húzom csak ki magam igazán. Amíg Melanie magyarázza röviden, hogy ő ki, én már gyűjtöm a lendületet, hogy közöljem ki vagyok. A nyomozásban lévő auror oda megy, ahova akar. Nem láttam befelé jövet semmiféle figyelmeztető táblát - és ha már itt tartunk, egy teremtett lélek nem tartóztatott fel, hogy bejöhessek, pedig ha akkora járvány volna, ezek minimum intézkedések kéne hogy legyenek.
- Vagy úgy! És maga?
Nyitnám én a számat, de megakaszt Melanie pillantása. Még mindig ég benne az a zöld tűz, de mintha most kevésbé halálos színezete lenne. Talpraesettsége az arcára van írva, az a fajta valóban, aki nem hagyja magát. Persze nem hallgattatna el pusztán az édesen szigorú nézésével, de ahogy közelebb siet, lobogó hajával és kecses kezével végigsimít az arcomon, az azért megakasztja a gondolataimat. Az arcomra fagy az ápolónak szánt fennsőbbséges bájvigyor, közben szemöldököm feljebbszalad a kíváncsiságtól. Olyan az érintése, mint valami enyhe, kósza szellő. Kecses, és kellemesen borzongató.
- Természetesen a vőlegényem…
Ennél gyatrább színészi teljesítményért is osztottak már ki díjat. Gondoltam, én se maradjak le tőle, hát lazán átkarolom a derekát, mintha máskor is csináltam volna, ügyesen egyensúlyozva az illendőség és az intimitás határán kalandozó kezemmel.
- Lelki támogatást nyújtok - jelentem ki, és szorosan megölelem a lányt, nem átallok még a hajába is finoman beleszagolni. Most széles csak igazán a mosolyom, de mivel én itt  most elvileg rendkívüli együttérzést tanúsítok, ezt inkább a vörösesbarna fürtök közé rejtem.
Aztán ahogy a dolgozó elvonul, és kívül kerülünk a látóterületén, azonnal elengedem miss Hopkirket, és pofontávolon kívül húzódom (de annál egy hajszállal sem messzebb), méltóságteljes vigyorral menekülve.
- Nehezen tudtalak volna eladni a bátyámnak a nagy kék szemeiddel.
- Igen, a hitelesség nagyon fontos volt, én is igyekeztem - teszem hozzá szemtelen mosollyal, az előbbi akciómra célozva.

edward
szent mungó - london
dark paradise
outfit

- Nem fog érvénybe lépni, ha csak Monstro nem adja a fejét többnejűségre, ami ebben az országban úgy tudom, illegális
Erre a megnyilvánulásra csak cinikus pillantással van lehetőségem összesen válaszolni, mert rögtön megzavar minket a dühös ápoló magyarázatot követelve. Aztán kénytelen vagyok a helyzetet orvosolni semmint magyarázatot adni Monstro esetleges jövőbeli terveire. Így a csapdát, amit furmányosan kiötlöttem elégedetten hajtom végre. Úgy vagyok vele a motoros-eset jóvoltából megérdemli, hogy ennyit visszakapjon tőlem. Azzal azonban nem számolok, hogy saját magam esek bele a sárkányverembe ráadásul perzselően izzó lángokkal kísérve.
Nott keze finoman érint meg pont a csípőm felett egy hajszállal, ami a határát súrolja az illemnek, etikettnek meg úgy mindennek. Még ezzel talán ki is békülnék, de a hirtelen bekövetkező szelíd húzásnak, amivel szinte teljesen lecsökkenti köztünk a távolságot, na ez váratlanul ér. Talán még sikkantanék is ha nem lenne közönségünk, de csak egy szelíden hangos benn rekedt levegővel adom a tudtára, hogy ezzel szó szerint megfogott minden értelemben.
- Lelki támogatást nyújtok
Ha az előbbiért elakadt a lélegzetem hát emiatt meg aztán pláne. Meglepve pislogok a nőről Edward nagyon közel lévő szemeibe, sármos arcába, amin elégedett csibészes mosoly játszik. Ettől a barázdák az orrától indulva elmélyülnek még jobb keretet adva arcának. Csak egy villanás erejéig van időm mindezt megszemlélni, mert még innen is van mersze tovább menni. Elveszek az erős karja ölelésében, arca pedig eltűnik a hajamba. Érzem, ahogy követelőzőn példátlanul szemtelen és illetlen módon fúrja bele a tincseimbe magát, míg én a vállát borító a vörös ing anyagát és annak ráncolatait fixírozom. Lehunyom a szemem egyetlen percre, és igyekszem nem a gyomromba felrobbanó pillangókkal vagy a megremegő lábaimmal foglalkozni. Nem segít, hogy illata körbeölel és szinte felrobbantja az agyam. Talán nem is lennék képes kikecmeregni ebből a csapdából, amit  ugyan én állítottam neki, de saját magam zártam oda be. Ő az aki amint lehet elenged ugyanolyan hirtelenséggel, ahogy birtokba vett és pofontávon kívül húzódik.
Elég egyetlen pillantást vetnem rá, égkék szeme elégedetten csillog míg arcára leplezetlenül kiül az a fajta elégedett vigyor, ami akkor jelenik meg egy férfi arcán ha eléri a szinte elérhetetlennek tűnő célt. Talán imponáló lehetne, talán jól is állna neki, mert jól is áll, de nem így hogy rólam van szó. Ez valahol felbőszít. A remegő gyomrom meg rásegít a haragra.
- Igen, a hitelesség nagyon fontos volt, én is igyekeztem.
Csak egy lesajnáló pillantást vetek felé egy fintorral megtoldva.
- Aha. Feltűnt…
Hangom savanyú és inkább újra keresztbe fonom a kezem. Így legalább a pofonért viszkető tenyerem is lefoglalom.
- Monstrora visszatérve, a felesége negyven évvel idősebb. Szerinted nem érheti bármikor egy… baleset? Hidd el, meg van minden tervezve.
Nem ment meg ettől engem semmi sem. És ha lenne egy csöpp sütni valója, magától is kitalálhatta volna. Viszont választ már nem kaphatok, mert nyílik a hozzánk közel eső ajtó és az egyik fiatal, csinos ápolólányka lép ki félszegen.
- Melanie? Édesanyád túl van a műtéten. Már nincs életveszélyben. Elmúltak a belső vérzései és a gerincét is sikerült rendbe raknunk. Egy darabig mankóval kell járnia, de remélhetőleg hamar száz százalékos lesz. Beszélni csak holnap este vagy inkább azutáni nap reggel tudsz vele legkorábban, mert a műtét miatt az altatófőzetek hatása 24 órát igénybe vesznek. Nyugodtan menj csak haza pihenni.
Remegő kezekkel állok a lányka elé, aki szólít mit se törődve immár az aurorral. Szívemről óriási kő esik le ahogy meghallom amit már Nott is kijelentett korábban. Valahogy tőle mégse volt olyan hihető mint ettől a medimáguslánytól. Őszinte örömmel borulok hát a nyakába majd utána elengedem és magam sem tudom mitől vezérelve, - talán a düh, az Edward miatt bekövetkezett frusztráció hatására, vagy a házasság gondolatának lebegő bárdja a fejem felett, - de lazán megcsókolom a lányt. Nem nyelvesen, csak szelíden de határozottan, mint egy szájrapuszi, mely tovább tart az illendőnél. Mikor elengedem ő meglepve nevet fel és talán nem is csinálna ebből nagy ügyet, de elnéz a vállam felett és látványosan zavarba jön a mögöttem állótól. Arca bíborvörös lesz, és kikrákog magából valami olyasfélét hogy örült, hogy segíthetett majd szépen gyors tempóban visszasorjázik a szobába, ahova ma már nem mehetünk be.
Egyetlen sóhajjal varázsolom magamhoz a kabátom a hárspálcámmal és a férfi felé se fordulva elindulok a folyosón. Nem köszönök el, nem magyarázkodom, mert haragszom rá. Oly annyira ,hogy még az alapvető illem legcsekélyebb mozzanata, mint az elköszönés, sem izgat.

to miss Melanie Hopkirk
2001. November

 

“Színház ez az egész világ, s merő szereplő mind a férfi, nő…” - hangzik a shakespeari idézet, s bár nem mondja, de hozzá tartozik, hogy a valóság is színjáték tehát. De vajon a színjáték is lehet-e valóság?
Valódi a tenyerem alatt húzódó lágy esésű anyag. Valódi a karcsú derék, a halk sóhaj, a mámorító illat. Nem mágia ugyan, és láthatatlan is, de valódi az erő, ami köztünk vibrál. Végtelen elégedettséggel tölt is el, és hozzátesz egy kis extrát a meglepetése. Ugyanez az alaprecept egy békésebb és kevésbé gyászos szituációban egész mást eredményezne, mint most, de megérzem annak a lehetőségét, és legalább addig kiélvezem, ameddig valódinak játsszuk, mert addig az is. Aztán elmenekülök a közeléből, mielőtt képen törölne, valahogy az arcára van írva, hogy pontosan ezt szokta tenni a rámenős férfiakkal. Az a tenyér biztosan hangzatosan csattant már jónéhány, az enyémhez hasonló jómadár képén. De most ő csiklandozta meg az alvó sárkány magának, nem igaz?
- Aha. Feltűnt… - mondja, én pedig egész finoman kivillantom hófehér fogsorom, csak annyira vigyorgok, amennyire illik itt egy ilyen helyen, ahol jónéhány lélek lebeg körülöttünk élet és halál között.
- Monstrora visszatérve, a felesége negyven évvel idősebb. Szerinted nem érheti bármikor egy… baleset? Hidd el, meg van minden tervezve.
Na nem sűrűn szokott, de most aztán rendesen kikerekedik a szemem, aztán én is keresztbe fonom a karomat, és gúnyosan somolygok vissza rá.
- Ez esetben az lesz majd a következő leggyorsabban megoldott ügyem - jelentem ki félig viccelve, de egyrészt mint tudjuk, minden viccnek van alapja, másrészt a munkámban nemcsak sok múlik az emberek közti kapcsolaton és az emberismereten, hanem konkrétan minden.
Az ápoló szakít félbe minket. Kíváncsian nézem, akarom mondani hallgatom a fejleményeket, melyeket a csinos lányka közöl. El tudom képzelni, hogy az ilyen hölgyikéket azért alkalmazzák, mert ha esetleg rossz híreket kell közölniük, azt akkor is jobb egy üde, kedveske arctól hallani. De most jobb híreket hoz. Elkalandozva bólintok, szavai hallatán mintegy helyeslőleg arra, hogy valóban, elég mára az izgalmakból miss Hopkirknek. Nekem végülis mindegy lenne, hogy a papírmunkában egy, vagy két gyilkosságért teszem-e a kis cselédet felelőssé, de nem bánom, ha nem rontja az esélyeimet egy esetleges, gyász okozta idegösszeroppanás.
Aztán csak jobban visszatérek a jelenbe, mondhatni visszarángatnak. Mint a mesében Hófehérkének a csók, csak itt nem én kapom, hanem a csinos ápolónő, de attól még én térek több, mint magamhoz. Kiguvasztom a szemem hitetlenül vigyorogva, és igyekszem mindent hajszál pontosan az agyamba égetni. Talán ha szereznék egy merengőt, ez lenne az első dolog, amit újra megnéznék. Meg újra, és újra. Hopkirk belevalósága olaj a tűzre, a szikra pedig a pironkodó kislány bájos zavara, aki úgy néz rám, hogy nagyon igyekeznem kell magamba fojtani az illetlen nevetgélést. De hát nem vagyok kisfiú, várok hát összefont karokkal, figyelmesen somolyogva.
Rebben a kislány, rebben a kabát, a nő is ugyanúgy, majdnem varázsütésre repül el a folyosón, hátra se nézve rám. Először azt gondolom, talán a nyomába szegődhetnék, és úriemberesen elkísérhetném legalább a bejáratig. De aztán meggondolom magam. Nem vagyok, és nem is akarok úriember lenni. Nem mintha ne tudnék viselkedni, de igazából tetszik ez. Jövet sem köszöntünk, menet sem. Csak egy szemtelen, dallamos füttyentést hallatok, olyat, amiben egyszerre van benne a tetszés és a gúnyolódás az előbbi jelenet, és az egész iránt.