Eljegyzési bál

[eljegyzési bál]

eljegyzési bál

2001. augusztus 25.
Cassen
 
„De ha akarod, ezerszer
Mondom ki még
S hallgass még ezeregyedikszer:
Akarlak.”

nagyon 18+

Unatkoztam… határozottan unatkoztam ezen a bulin, talán azért is merült fel bennem, hogy minél előbb el akarom mondani Cassennek a jövőévi terveimet. Volt egy olyan ötletem persze, hogy majd karácsonyig halálra dolgozom magam és egy kulccsal lepem meg. Van némi pénzem, amit a szüleim adtak nekem és csinos kis aranykupacokként hever a Gringottsban. Ha ehhez még hozzádolgoznék, bőven lenne pénz egy helyre, ahol meghúzhatjuk magunkat… de csak azért tudtam ezt, mert már nézelődtem. Azóta tervezgetek, hogy tudtam, nem fogunk már sok időt együtt tölteni a Roxfortban.
Talán korai volt, de amikor megismerkedtünk valahogy minden annyira rendben volt, pontosan úgy ahogy a regényekben olvastam. Azelőtt nem hittem benne, hogy létezik ilyen szerelem… a szerelemben magában sem hittem. Bea elvesztése mindent megborított bennem az ilyesmivel kapcsolatban. Számomra a lányok nem voltak többek játékszereknél, szórakozásnál… Cassen volt az első, akit barátnőmnek akartam. Természetes volt, hogyha végez, akkor közelebb akarom magamhoz tudni.
Mindent akartam belőle, a mosolyát, a kedvességét, még azokat a szörnyen gejl süteményeket is, amiket állandóan megpróbál lenyomni a torkomon. Cassen olyan volt, mint a jobbik felem… ami bennem nem volt meg, az benne nagyon is. Tudott bánni az emberekkel, mindig vidám volt, pozitívabban látta a dolgokat nálam. Ezért is csábított el olyan könnyen, mint mos. A hátát finoman neki toltam a mosdó falának, hogy kicsit jobban hozzá férjek. A csókok, az érintések nyomán remegni kezdtem és még többet akartam.
– Nagyon veszélyes vagy – közölte, ahogy finoman simítottam végig rajta odalent. Azt akartam, hogy érezze, amit én érzek… és elmosolyodtam a szavaira, a finom érintésére a mellkasomon. Oké, talán kicsit kegyetlen mosoly volt, de élveztem, hogy az enyém és nem tud szabadulni.
– Ugye bezártad az ajtót…? – kérdezte, ahogy keze szépen felfedezte a testemet megint. Vajon ő is mindig észrevesz valami újat, valami tetszetőset, mint én rajta. Ahogy ezen gondolkodtam még egy csókot leheltem az ajkaira és finoman, megmarkolva a combjait felemeltem, hogy a lábai át tudják kulcsolni a csípőmet annyira, amennyire kell.
– Nyugi, gondoskodtam róla, hogy ne zavarjanak meg… – préseltem ismét a falhoz és közben finoman kipattintottam a nadrágom gombját, hogy a következő mozdulattal összeolvasszam a testünket. Közben a nyakát csókoltam szenvedélyesen haladva a füle s az arca irányába. Az illata egyenesen megőrjített, akár csak a szőke tincsek, amik újra és újra végig cirógattak a bőrömön.
Kavargó forró örvénynek tűnt az egész, csupán a csempe hidegség volt, ami még észnél tartott annyira, hogy néha-néha az ajtó felé hallgatózzak, remélve, hogy nem tör ránk semmi… csak aztán jött az a pont, amikor majdnem elveszítettem a fejemet s remegve adtam meg magam a bennem tomboló érzéseknek. Egyetlen, hosszú remegéssel ért véget az egész.
A homlokomat Cassen homlokának támasztottam, majd finoman leengedtem a fal mentén az aprócska testét. Még egyszer megnéztem magamnak a dekoltázst, az ajkait, a csillogó szemeit, aztán elléptem, hogy rendbe tudja szedni magát.
– Máris izgalmasabb a buli… – Jegyeztem meg, ahogy a nadrágomat piszkálva, szépen lassan begomboltam az övemet. – Nem én vagyok a veszélyes, hanem ez a ruha rajtad…

♡ Eljegyzési bál ♡

ruha & frizura

2001. augusztus 25.

Nagyon vártam már a pillanatot, hogy Nagyi és Esmé találkozzon, és most, hogy eljött, olyan volt, mint egy első randi... Pillangók repdestek a gyomromban, annyira izgatott voltam, de közben mégis nyugodtság vett rajtam erőt. Nagyi persze kedves volt, mint mindig, látszott rajta, hogy mennyire örül nekünk, és ez hihetetlen jó érzés volt. Büszke voltam arra, ahol tartottam az életben, és aki mellettem állt. Én már régóta tudtam, hogy mit akarok, Esmét akartam, száz százalékosan, és ezen semmi sem változtatott.... Akárhány tragédia vagy dráma jöhetett, én kitartottam mellette és a kapcsolatunk mellett. Valahol mélyen abban bíztam, hogy a csillagleső fesztivállal végre magunk mögött hagyhatjuk a pechszériát, és eljön a boldog, kiegyensúlyozott idő, amire vágytunk. Láttam Esmén, hogy meglepte, amit Nagyi mondott, pedig így volt, az utóbbi időben csak róla áradoztam... nyilván megemlítettem azért a munkahelyváltásomat is röviden, de a legfontosabb most egyértelműen Esmé és az eljegyzésünk volt az életemben. Magyarázat helyett csak lazán átöleltem és megsimogattam kedvesem vállát, hogy kifejezzem, mennyire jó érzés itt, a nagymamám előtt felvállalni az összetartozásunkat. Sajnos ő maradt egyedül a családomból, éppen ezért volt kimondhatatlanul fontos nekem, hogy támogassa a kapcsolatunkat, ami szerencsére nem is volt kérdés.
- Ígérem, hogy vigyázok majd rá az életemnél is jobban – erősítette meg Esmé az én gondolataimat most, mire hálásan, szerelmesen pillantottam rá.
- Édes vagy - nyomtam lágy puszit az arcára, mert nem akartam most mindenki előtt hosszasan megcsókolni, arra lesz bőven időnk éjjel, ha elmentek a vendégek... akik egyre többen voltak, ahogy elnéztem, s szépen lassan megindultak felénk, mire Nagyi előzékenyen magunkra hagyott minket.
- Ez igazán megnyugtató, bízom benne, hogy nagyon boldogok lesztek! Alig várom az esküvőt! - kacsintott ránk játékosan, majd arrébb libbent a koktélospult felé. Hiába múlt már el hetven, az alkoholt nem vetette meg azóta sem, azt hiszem ebben ráütöttem. Jól esett volna már egy pohár pezsgő, de valahogy egyelőre nem jött felénk pincér, úgyhogy várnom kellett. Érkeztek azonban a vendégek. Először is Avery és a barátja, Jasper, akik nagyon aranyosan köszöntöttek minket, még bort is hoztak.
- Nagyon köszönjük - mosolyogtam rájuk, majd mikor arrébb mentek, kicsit aggódva figyeltem páromat, vajon hogy viseli, hogy Elliot nem jött el... Én őszintén szólva örültem neki, hogy nincs itt, hisz sosem volt kifejezetten idilli a kapcsolatunk, de Esmé kedvéért simán lenyeltem volna a békát és viselkedtem volna a jelenlétében is. Az, hogy tüntetőleg távol maradt, láthatóan fájt Esmének... láttam a pillantásán, és nem véletlen, hogy ölelésre volt szüksége ebben a pillanatban. Szorosan magamhoz öleltem, és a fülébe suttogtam:
- Ettől még nagyon fontos vagy neki.... ugye tudod?
Reméltem, hogy egy kicsit ezzel meg tudom vigasztalni, addig is, míg lesz időnk és lehetőségünk hosszabban átbeszélni a dolgot. Erre azonban egyelőre várnunk kellett, mert érkezett a következő vendég, Sophie. Hihetetlen kedves tőle is, hogy ajándékot hozott, ráadásul saját készítésűt.
- Nahát, ez tényleg gyönyörű! Nagyon tehetséges vagy! - mosolyogtam rá.
- Ha bármikor kéne egy kis reklám, keress meg, és szívesen írok rólad egy cikket! Most egy mugli lapnál dolgozom, de megvannak a kapcsolataim a varázssajtóban is - ajánlottam fel spontán, de nagyon is komolyan gondoltam. A tehetséges, fiatal nők mindig lenyűgöztek, és szívesen vetettem be a befolyásom, hogy egyengessem az útjukat, így Sophie-ét is.
Ebben a pillanatban végre közel került hozzánk egy pincér, s még mielőtt lecsaphattam volna egy pohár pezsgőre, Esmé már felém is nyújtott egyet.
- Gondolatolvasó vagy. Köszönöm! - kortyoltam bele gyorsan a hideg italba. - Ne aggódj, vigyázok rád, de cserébe te is tarts szemmel! - mondtam játékosan, majd viszonoztam a csókot. Olyan jó volt, hogy végre egy kicsit kettesben élvezhetjük a bulit, amikor... odalépett hozzánk Esmé anyukája. Eléggé féltem ettől a találkozástól, valamiért úgy éreztem, nem annyira kedvel engem...
– Csodálatosan néztek ki mind a ketten. Jól sikerült összedobnotok ezt a kis bulit - mondta Vanda, mire láttam, hogy Esmé kicsit zavarba jött, de én egyáltalán nem éreztem sértőnek a dolgot.
-  Köszönjük, Esmé nagyon kitett magáért, és persze én is igyekeztem segíteni, de a szervezés oroszlánrésze az övé volt - mosolyogtam, magabiztosságot tettetve.
– Ginevra, édesem, csodálatosan festesz. De tudod… - fogta meg a kezem, és vont kicsit arrébb:
– Szeretném, ha figyelnél rá. Tudom, hogy sok mindent elmondott, de nem vagyok benne biztos, hogy mindent. Abban sem vagyok biztos, hogy mindenre emlékszik, ami vele történt. A szavait hallgatva kicsit lefagytam.
- Ööö. Pe...persze... - dadogtam zavartan. - Ígérem, hogy nagyon figyelni fogok rá! De jó lenne, ha kifejtenéd azért... hogy mire gondolsz - tettem hozzá komolyan, hisz nem vehettem félvállról, amit mondott.
Ebben a pillanatban közbelépett kedvesem, így a faggatózást későbbre kellett halasztanom.
Esmét láthatóan zavarta a téma, és gyorsan pontot is tett a végére, így Vanda egy időre visszavonult, aminek örültem, mert fel kellett dolgoznom az eddig hallottakat is. Szerencsére nemsokára megérkezett egy újabb fiatal lány, Mira, aki szintén nagyon kedvesen gratulált nekünk. Nem győztem csodálni, hogy Esmé mennyi roxfortos diákot ismer. Talán Willow révén, de az is lehet, hogy más a titok nyitja. Majd később kifaggatom erről.
- Szia Mira! Igen, én vagyok Ginevra, örülök, hogy megismerhetlek - mutatkoztam be a kezemet nyújtva.
- Nagyon köszönjük, ezek csodásan néznek ki! - hálálkodtam neki az összefonódott virágokért, majd rajta voltam, hogy segítsek Esmének a rögtönzött asztalon elhelyezni az ajándékokat. Egész szép kis csomag ajándék gyűlt össze, öröm volt ránézni az asztalkára. A virágoknak azonban nem volt még megfelelő helyük, így gyorsan befogtam egy hosszabb, üres poharat az egyik asztalról és a pálcámért nyúltam, amit a combomhoz szíjazva rejtettem el a ruhám alá.
- Aguamenti - töltöttem meg vízzel a poharat, majd beleállítottam a rózsákat. Mira és a virágok ugyan elvonták némileg a figyelmem Vandáról, de úgy tűnik, Esmét nagyon zavarhatta, amit mondott, mert visszaterelte rá a szót.
- Tényleg ne haragudj anya miatt. Ő általában nem ilyen, félek a tömeg miatt produkálja magát. Mióta veled vagyok, egyre többször látom rajta a vágyat, hogy neki is kéne egy párt találni. Néha egy-egy félmondattal meg is jegyzi mennyire magányos, és poénosnak szánt közlésekkel jelzi, hogy új apukára lenne szükségem, de tudom, hogy komolyan gondolja - magyarázta Esmé, mire átkaroltam és megsimogattam az arcát.
- Nincsen semmi baj... értem, hogy miért mondta... de biztos, hogy nincs más fontos dolog, amiről tudnom kéne? - néztem aggódva szerelmem szemébe. Sajnos el tudtam képzelni ugyanis, hogy van még olyan a múltjából, amit nem osztott meg velem, egész egyszerűen csak azért, mert nem akarta, hogy idegeskedjek.

[ELJEGYZÉSI BÁL]

ELJEGYZÉSI BÁL

2001. augusztus 25.
o u t f i t


18+

Ellenkeznem kellett volna valamennyire... ez az egész mégiscsak Esméről szólt, rá kellett volna figyelnünk... és mégis elég volt néhány csók és érintés, hogy teljesen az eszemet veszítsem és csak őt akarjam. Folyton ezt csinálta... Pontosan ráérzett a gyengepontjaimra és kegyetlenül ki is használta őket. Mégis tetszett, ahogy a falhoz szorulva felém magasodott, én pedig kellemesen a karjai közé férkőztem, ahogy szépen összesimult minden pocikánk, mintha csak így lettünk volna kitalálva... Ennél kellemesebb helyzet nem volt a világon. A közelében nem érdekelt semmi más... az illata beszőtte magát a bőröm alá, és minden egyes kis szippantással részegebb lettem tőle. Ahogy pedig belegondoltam, hogy ha a Roxfort után összeköltözünk, és ez várjon minden nap... halkan, boldogan sóhajtottam bele a csókjainkba.
Ahogy kiszabadítottam az ingét a nadrág fogságából, hogy alácsúsztatva kezemet érezzem teste melegét, eszembe jutott az első éjszakánk... ami tulajdonképpen nem is éjszaka volt, hanem pár forró perc... vagy inkább óra valamelyik poros roxforti szertárban a bál estéjén. Furcsa volt belegondolni, mennyi minden történt azóta... ő pedig pontosan ugyanolyan hatással volt rám azóta is, egyszerűen képtelenség volt ellenállni neki. A csókjai, a puha ajkai a bőrömön... teljesen elgyengítettek, annyira, hogy mire felemelt, hogy lábaimat a csípője köré fonva még közelebb húzhassam magamhoz, már remegtem egy kicsit, fejemben összekúsztak a maradék józan gondolatok is.
– Nyugi, gondoskodtam róla, hogy ne zavarjanak meg… – nyugtatott meg Jasper, ahogy az ajtó miatt aggódtam. Mocorogtam kicsit a csókjaink között, hogy arrébb sodorjam a szoknyámat az útból. Legszívesebben kibújtam volna ebből a ruhából, nem volt túlzottan kényelmes amúgy sem, ahogy összeszorított felül... de ez most nem az a helyszín volt. Pedig szerettem volna még szorosabban simulni hozzá, még ennél is jobban... Ahogy átkaroltam a nyakát, egyik kezem a nyakánál kúszott be az ing anyaga alá, hogy ott érezzem a finom meleget, ami belőle áradt. Egy sóhajjal adtam át magamat neki, aztán pedig beharaptam alsó ajkam, hogy útját álljam a kitörni kívánkozó hangoknak... az ujjaim kicsit megszorultak a vállán és a tincsei közt, hogy megkapaszkodjak benne. Ajkai bejárták a nyakamat, felkúsztak a fülemig, az ajkamig... Hamar remegni kezdtem a puha, kényeztető érintéseitől. A maradék épelmémet is teljesen elvette... csak ő létezett, az illata, ahogy mozdult... én pedig egyre csak reszkettem, arcomat nekinyomva a vállának, csak hogy ezzel is benntartsam a hangokat... az agyam egy homályos, hátsó szegletében még felfogta, hogy hol vagyunk.
A világ egy pillanat alatt gyorsult fel, aztán lassan vissza is billent normális tempóba... én pedig halkan kapkodva a levegőt hunytam le a szememet, ahogy finoman összebiccent a homlokunk. Ujjaim lágyan simítva kúsztak a tarkójáig... úgy húztam oda még egy utolsó csókra, mielőtt elhúzódott volna.
– Máris izgalmasabb a buli… – hallottam Jasper hangját, ahogy a kellemesen hűs csempének támaszkodtam, és még vettem egy mély levegőt, hogy teljesen lenyugtassam lángoló idegeimet. Csak utána nyúltam a rózsaszín rétegek alá, hogy megigazítsam a fehérneműmet és a szoknya fordait is.
- Egyetértek... - sóhajtottam elégedetten, ahogy újra felé pillantottam, és figyeltem, hogy rendezkedik. Persze a kócos tincsein és piros ajkain ez nem segíthetett... de lefogadom, hogy én is pont ugyanígy festettem. Csak neki még ez is jól állt.
– Nem én vagyok a veszélyes, hanem ez a ruha rajtad…
Végigpillantottam a ruhán, és még egyszer lesimítottam egy kicsit a hasamnál az anyagot, úgy löktem el magam a faltól végre.
- Ez nem igaz... - válaszoltam, és vetettem rá még egy pillantást, mielőtt a tükör elé léptem. - Ne is próbáld a ruhámra kenni! Te vagy veszélyes. Nagyon-nagyon veszélyes.
Előre fordultam, hogy nagyjából megigazgassam a hajamat, ne álljanak ide-oda a tincsek, aztán a piros foltokra pillantottam nyakamon. Remek... amúgy sem volt nehéz leolvasni az arcunkról, mit műveltünk idebent, de így...
- Mhmm... - próbálkoztam a nyakam kissé aggódva a foltok elé igazítani a hajamat, hátha úgy nem látszik. Persze kérdés volt az, mikor jön el az a pont, amikor zavarni kezd és hátralököm, hogy ne lógjon az arcomba... - Akkor visszamegyünk? - kérdeztem aztán, bár a hangom bizonytalanabbul hangzott a tervezettnél.

[Eljegyzési bál]

Eljegyzési bál



Hana
2001. augusztus

Nem mondhatnám hogy nagyon el vagyok ragadtatva az ötlettől, hogy megjelenjek Esmé eljegyzésén, de két okból kifolyólag is inkább nem mondok nemet a meghívásra. Az egyik szerelmem. Tudom, hogy ők ketten jóban vannak, és nem akarom, hogy kihagyja ezt a lehetőséget vagy kísérő nélkül menjen el. A másik pedig maga Esmé. Mióta első alkalommal találkoztunk annyira sikerült megismernünk egymást, hogy kezdem úgy érezni, miatta nem szabad leírnom a teljes családom.
De ez mindenképpen nagy vízválasztó lesz számomra. Nem is vagyok teljesen nyugodt, kifejezetten tartok az estétől. Azt hiszem, ha visszafogom majd magam, és igyekszem elkerülni a családom tagjait, akkor nem fogom tönkretenni ezt az estét. Zakót húzok, de a nyakkendőt mellőzöm, az nagyon megköt és csak felidegesít majd egy egyébként is stresszes helyzetben. Hoppanálok Hanáért, hogy majd onnan menjünk tovább.
- Csodálatosan festesz – adok köszönésként egy csókot. – Szerintem minden szem téged fog figyelni, ha így megjelensz mellettem – ölelem meg mosolyogva.
Nem is tudom, hogy mikor éreztem magam ilyen jól korábban. A feszültségem mintha egy pillanat alatt elmúlt volna, amint meglátom szerelmem. A csillagleső fesztivál néhány napja nem éppen úgy sikerült, mint ahogy azt szerettem volna, de mind a ketten jól vagyunk, és csak ez a lényeg.
- Mehetünk? – kérdem, majd megfogom párom kezét, és az ajtóhoz hoppanálok.
Eredetileg az volt a tervem, hogy motorral jövünk, de végül úgy döntöttem, hogy az a ruháink miatt nem biztos, hogy jó ötlet lenne. A ház csodálatos, mint mindig. Már az első alkalommal is megcsodáltam, de valahogy nem tudok betelni a látványával. Az ő számára vagy számukra biztos megfelelő, tágas, világos, nyugodt. A hátsó kert felől hallatszódik a nagyobb nyüzsgés, ezért elindulok arrafelé párommal együtt.
- Komolyan kérdezem, hogy remélem mindenre fel vagy készülve, nem csak a köszöntésre. Meséltem már a családomról, de teljesen más átélni.
Tudom, hogy páromnak sem volt könnyű eddig az élete, de a két sors ilyen szempontból teljesen eltér egymástól. A hátsó kertben hamar sikerül kiszúrni unokahúgomat és a párját.
- Sziasztok! – ölelem meg unokatestvérem, mikor odaérek hozzájuk. – Sok boldogságot kívánok nektek – fordulok Ginevra felé is.
Érzem, ahogy a hátamon kezd felállni a szőr, ezért gyorsan odaadom az ajándékot, amit Hanával közösen vettünk, majd picit el is távolodok, hogy a lehető legjobban kimaradjanak a balhéból. Annyira szeretném, ha nem ettől kellene hangosnak lennie ennek az estének.
- Lám, lám… A tékozló fiú váratlanul megjelent. Mit ártott a lányom, hogy elhalmozod a balszerencséddel?
Nem kell megfordulnom, hogy megismerjem már hang alapján azt, aki felém közeledik. Azt is hallom, hogy már van benne némi alkohol mennyiség, de ne annyi, hogy ne tudná pontosan mit is csinál.
- Én is örülök, Vanda. Még mindig itt tartasz? Azt hittem a lányod elég nagy hozzá, hogy eldöntse, mit is akar a világban.
- Te soha nem fogsz abba a világba tartozni, amelyikben ő is benne van, Willow. Miért nem tudod elfogadni végre, hogy csak bajt hozol mindenkire? Az anyád, majd a két bátyád, a férjem. Nem volt elég még, a lányom is el akarod venni?
Ahogy halad előre a mondandójával úgy lesz egyre hangosabb. A végére már nem csak a körülöttünk állók figyelnek ránk. Ezt akartam elkerülni, bár tudtam, hogy szinte lehetetlenség lesz, azért reménykedtem benne.
- Mit keresel itt, kölyök? – harsong Miller hangja egyre közelebbről. – Menj el innen, amíg tudsz.
- Miért, mi lesz, ha nem megyek? – nézek elég kihívóan a bátyámra. – Kidobatsz? Talán te vagy a házigazda? Van beleszólásod a dolgokba?
- A bátyád talán nem, de én könnyen.
Még mindig nem értem, hogyan reménykedhettem benne, hogy ez majd egy normális családi összejövetel lesz. Az egyik pincér felé fordulok és magamhoz veszek egy pohár pezsgőt ezzel is jelezve, hogy nem áll szándékomban távozni.
- Kísérőm van, amíg ő marad, addig biztos én is fogok.
Látom, ahogy mind a ketten elvörösödnek mérgükben. Tudom mire gondolnak. Előbújt belőlem az a szófogadatlan kamasz, aki voltam, de nem értem, miért kéne szót fogadnom nekik? Úgy értem, miért gondolják, hogy nekik kéne megtennem ezt a szívességet.
- Takarodj! – kiált fel Vanda. – Nem akarlak itt látni, tűnj el!
Elfordulok tőle, de csak, hogy tekintetemmel megkeressem szerelmemet. Rajta múlik, hogy menjünk vagy sem, mert engem már hidegen hagy a pocskondiázás. Mindig ez van. Ha éppen nem néznek levegőnek, akkor megpróbálnak lejáratni.
- Tudod, Vanda, nem értelek. A bátyámnak még tényleg van oka azért, hogy gyűlöljen, de te… te semmit se tudsz rólam, nem is ismersz és már az első találkozásunk óta gyűlölsz. Örülök neki, hogy a lányod nem rád ütött vagy az apjára. De az is lehet, hogy talán más az apja nem is a bátyám.
Hatalmas pofon csattan, aminek jó nagy hangja is van. Nos, azt hiszem, ezzel tényleg megöltem egy picit a bulit.

[eljegyzési bál]

eljegyzési bál

2001. augusztus 25.
Cassen
 
„De ha akarod, ezerszer
Mondom ki még
S hallgass még ezeregyedikszer:
Akarlak.”

Éreztem, hogy a testem megkönnyebbül, ellazul, ahogy Cassent elengedtem. A forróság nyomai persze még végig remegtem a tagjaim újra és újra, de hát vele mindig ilyen volt… egyszerre volt elég és akartam belőle még többet. Ha most nálam lettünk volna vagy éppen náluk a Suttogóban, akkor biztos, hogy ki sem engedem többé az ágyból. Mégis kinek mutattál ennyi érzést utoljára, te majom? A gondolat úgy szökött a többi közé, mintha csak magamat vádolnám. Mióta Cassen látta a sebemet már nem csak egy lány volt, aki közelebb engedtem magamhoz… hanem a lány, aki nélkül nem tudtam elképzelni az életemet többé. Nem kellett más, eszembe sem jutottak a Beaval töltött idők.
A tükör felé fordulva igazgattam az ingemet egy pillanatig, óvatosan tűrtem vissza a nadrágba. Aztán végig túrtam a hajam, hogy pontosan úgy álljon, mint amikor megérkeztünk. Határozottan jól állt nekem a szex. Tetszettem magamnak így után… férfiasabbnak tűntem. Csak ezután fordultam Cassen felé, aki azt a túlzottan is kivágott ruhát igazgatta éppen.
– Ez nem igaz… – mondta, majd ő is mellém lépett a tükörhöz. – Ne is próbáld a ruhámra kenni! Te vagy veszélyes. Nagyon-nagyon veszélyes.
Erre csak felvontam a szemöldököm és a tükörben pillantottam rá. Végül is igaz… én tényleg veszélyes voltam. Ha találtunk egy kis zúgott, simán le tudtam volna teperni. A Roxfortban sem volta nagyon más választásunk, hiszen a lányok hálótermeihez fiú nem igazán juthatott be.
– Ó igen, sokkal veszélyesebb, mint hiszed – válaszoltam és még bólintottam is hozzá. Egy mozdulattal a fenekére csaptam, csakhogy tovább fokozzam az állítása igazát. Egészen játékos hangulatba kerültem, de azért már rám fért volna egy cigi is.
– Mhmm... – figyeltem, ahogy a haját a nyakához igazítja. Kicsit talán keményebben csíptem össze a bőrét a fogaimmal, pedig nem akartam nyomot hagyni rajta. Nem kizárt persze, hogy a combján is maradt némi szorításnyom, próbáltam igencsak erősen tartani, miközben összesimult a testünk… bár fájdalmat nem akartam neki okozni. Csakhogy voltak helyzetek, mikor az ember sokkal nehezebben tud koncentrálni a gyengédségre. – Akkor visszamegyünk?
Megfogtam a kezét és összefűztem az ujjainkat, úgy húztam az ajtóhoz és fordítottam el a kulcsomat.
– Kell egy cigi… aztán lépjünk már le innen. Nincs kedvem haverkodni senkivel – mondtam, ahogy végig siettünk a házon. Nem is néztem igazán körbe, gyanítom az is pont annyira lett volna az ízlésem, mint mondjuk az egész bál. Túlzás volt még mindig, ahogy ez a kirittyentés is. Egy sima kerti parti is megtette volna, ha már ennyire világgá akarják kürtölni. Én nem voltam a híve az ilyesminek, bár ha Cassen hercegnős esküvőt akarna biztosan megtennék neki mindent… basszus! Mit gondolkodom én ilyeneken?
Ahogy kiértünk a levegőre, nagyot szippantottam belőle. Kellett, hogy kicsit észhez térjek. Aztán odakint már rángattam is ki a cigis dobozt a zsebemből. A pálcámmal gyújtottam az ajkaim közé rejtett cigarettát és nagyot szippantottam belőle, hogy aztán a füstöt Cassen felé fújjam ki a szabadba.
– Ugye tűzi játék nem lesz? – kérdeztem gúnyosan. Nem, egy percnél sem akartam tovább itt maradni. Már így is kihoztam ebből a buliból a maximumot. – Jaj… fehér galambokat sem fognak elengedni remélem… tavaly voltam egy esküvőn anyámmal, ott is két nő házasodott össze és úgy kérték a természetanya áldását, hogy galambokat engedtek ki jó nyálas zenére.

[ELJEGYZÉSI BÁL]

ELJEGYZÉSI BÁL

2001. augusztus 25.
o u t f i t

Még rendezgettem egy kicsit a hajamat, ahogy Jasper felé fordultam, hogy végigfuttassam rajta a tekintetemet. Ő persze tökéletesen nézett ki, mint mindig, csak visszaigazította az ingét és áttúrta a haját, és már meg is volt. Én hiába simítottam át többször is a hajamat, ugyanúgy nem akart állni sehogy sem, a kis hajszálak szálltak mindenfelé... inkább le is mondtam róla, kis sóhajjal fordultam el a tükör felől. Mindegy, mindegy... úgyse terveztem én se sokáig maradni, ezek után pláne nem. Talán még a tortát megvárnám, ha lesz... és aztán mehetünk is. Ez az egész gondolom amúgy is inkább a családról szólt.
– Ó igen, sokkal veszélyesebb, mint hiszed – bólintott Jasper, a következő pillanatban pedig éreztem is, ahogy csattan a tenyere a fenekemen. Egy rosszalló kis mordulással rezzentem össze, aztán morcos pillantást vetettem rá, még ha a csípős kis fájdalom nem is tartott tovább egy pillanatnál.
- Finoman! - közöltem duzzogva, és meg is igazítottam a szoknyámat újra, mintha a mindenfelé hulló anyag nem lett volna mindegy amúgy is, hogy hogy áll. Rendezetlennek éreztem magam, mintha csak rám lett volna írva, hogy mit csináltunk a fürdőben. Ő pedig valószínűleg a szavai ellenére sem tudta igazán, mekkora hatással is van rám... Fogalmam sem volt, hogyan csinálta, de még csak meg se kellett erőltetnie magát ahhoz, hogy teljesen az ujja köré csavarjon.
Azért ahogy felém nyúlt, elégedett kis sóhajjal pillantottam le az összefonódó ujjainkra, egy kicsit el is mosolyodtam, és közelebb húzódtam hozzá. Úgy léptünk ki aztán a fürdő ajtaján, szerencsére a házban nem volt senki, csak az udvarról szűrődött be a vendégek zaja.
– Kell egy cigi… aztán lépjünk már le innen. Nincs kedvem haverkodni senkivel.
Hasonlóan éreztem én is. Tényleg ki akartam használni ezeket az utolsó napokat Jasperrel... rajta kívül jelenleg senki más nem érdekelt. Nem voltam benne biztos, meddig fog tartani ez a rózsaszín köd... de egyelőre elég erősen tombolt, nem nagyon tudtam belőle szabadulni.
Követtem ki a házból, a kinti hűvös levegő kellően felfrissített. Nemsokára aztán Jasper cigijének a füstje töltötte meg a levegőt, ahogy kifújta, pont az arcomba érkezett. Már nem zavart, még az sem, ha a hajam és a ruhám átveszi a dohány illatát, csak felé pillantottam, aztán továbbleskelődtem az italos-és sütispult felé. Pontosabban inkább kerestem a másodikat... reménykedtem benne, hogy kiszúrom, valami habos édességgel együtt.
– Ugye tűzi játék nem lesz? Jaj… fehér galambokat sem fognak elengedni remélem… tavaly voltam egy esküvőn anyámmal, ott is két nő házasodott össze és úgy kérték a természetanya áldását, hogy galambokat engedtek ki jó nyálas zenére.
Halkan felnevettem a szavaira. Édes volt, ahogy egyfolytában zsörtölődött valamin. Igazából szerintem az egyértelmű túlzástól eltekintve egész bájos volt ez az egész buli... bál... akármi. Mosolyogva fordultam felé, aztán közelebb léptem, hogy a mellkasának támaszkodjak.
- Ne nyafogj... Imádnám a tűzijátékot - sóhajtottam fel. Úgy pillantottam Esméék felé újra, akik úgy tűnt, épp nagyon elmélyülnek a beszélgetésben valakivel. Már Sophie-t sem találtam meg a szememmel, talán ő is csevegett valakivel... nem kellettünk mi már ide. - Oké... Mit szólnál, ha hazamennénk? - Egy kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy a fülébe suttogjak. - Amúgy is összekoszoltál... vehetnénk egy forró fürdőőőt...

[eljegyzési bál]

eljegyzési bál

2001. augusztus 25.
Cassen
 
„De ha akarod, ezerszer
Mondom ki még
S hallgass még ezeregyedikszer:
Akarlak.”

A cigi megnyugtatott. Volt abban a kesernyés ízben valami egészen kellemes, ami elnyomta a körülöttünk uralkodó túlzottan is tündibündi képet. De utáltam az egészet. De utáltam, hogy itt kell lennem… éppen csak a fürdőszobában történtek dobtak fel annyira, hogy egészen kellemesen érezzem magam. Tetszettek a hangok, amiket kicsaltam Cassen torkából, ahogy a tenyerem a combját szorította és meggyűrtem picit a szokna anyagát. Tökéletes volt.
Magamhoz öleltem, ahogy közelebb lépett odakint megint. Imádtam, mikor bújt, mikor a közelembe akart lenni… még ha nem is mutattam ezt mindig ki. Sokszor morogtam, de nem a boldogtalanság miatt, hanem mert ilyen volt a természetem. Szerencsére Cassen ezt tudta és láthatóan el is fogadta annyira, hogy ne kelljen szóvá tennie vagy kérni, hogy legyek gyengédebb. Tudtam, hogy szeretem. Gondoskodtam róla, hogy ez sose lehessen kérdéses számára.
–  Ne nyafogj... Imádnám a tűzijátékot – mondta egy sóhajtás kíséretében.
Nyilván nem volt mit szóvá tennem. Nem mondhattam azt, hogy nekem ez az egész ócska színjátéknak tűnt. Nem is ismertem ezt a két nőt… de világ életemben úgy gondoltam, ha valami körül túl sok a cicoma, akkor rejtegetnek is valamit. Biztos olyan nagy a boldogság, ha ez a csicsamicsa kell? Nyilván nekünk még messze volt az ilyesmi, de én azzal is tökéletesen jól lettem volna, ha mondjuk csak elszökünk kettesben.
– Akkor majd szilveszterkor elviszlek tűzijátékot nézni. – Válaszoltam és megcirógattam a tincseit. Ez mindig megnyugtatott, legalább annyira, mint a dohányzás… csak az ő illata finomabb volt, mint az égő cigarettáé. Édes, de nem annyira, hogy az már zavaró és túlzás legyen. Ettől az illattól pedig puhának és még ölelni valóbbnak tűnt.
– Oké... Mit szólnál, ha hazamennénk? – közelebb hajolt és a fülembe súgott. Éreztem, ahogy a lehelete végig cirógatja a bőrömet. Megborzongtam. – Amúgy is összekoszoltál... vehetnénk egy forró fürdőőőt...
Sóhajtottam egyet az ötletre és megint megpaskoltam a fenekét. Képtelen voltam kihagyni, hiszen az előbb is olyan viccesen háborodott fel. Ezúttal persze némileg finomabban csapódott be a tenyerem, éppen csak érintve a kellemes formákat. Igen, sokkal szívesebben bámultam volna őt ruha nélkül, minthogy a galambröptetésre meg a szívalakú tűzijátkokra várjak. Amúgy sem mi voltunk itt a fontosak, hanem azok a rokonok, akik eljöttek még a párhoz.
– Úgy érted még egy menetet szeretnél? – kérdeztem halkan és elléptem tőle annyira, hogy egyenesen a szemébe tudjak nézni. Gúnyos kis mosolyra húztam el a számat, nem bírtam ki, hogy ne szúrjam oda: – Hát mikor lettél te ilyen rossz kislány, Cassen? – kérdeztem, de már húztam is kifelé az udvarról, hogy kicsit távolabb az ünneplőktől hoppanálhassunk.
Egyre távolabbról hallatszott az emberek zaja, a poharak csörömplölése, a zene – ha egyáltalán volt, bár erre egyáltalán nem figyeltem. Csak én és Cassen léteztünk közevetlenül azelőtt, hogy elhoppanáltam volna vele haza, a Suttogóba.

Köszönjük a játékot!

Ginevra
2001. augusztus 25.

          Ahogy szerelmemre nézek, valahogy megnyugszom. Mindig el tudja érni ezt nálam, így néha nincs is szükség arra, hogy kiöntsem a szívem, mert magától elmúlik minden rossz. Poppyval megismerkedni és ezt a rengeteg vendéget itt látni, egy olyan élmény részemről, ami felér akár egy álommal is. Nem gondoltam volna, hogy eljön ez a nap. Mikor rövidebb-hosszabb időre, de a barátok és rokonok eljönnek hozzánk, hogy majd holnaptól megint a béke szigete legyen, és csak azok léphessék át a küszöböt, akiket mi akarunk beengedni.
          Az ezért kicsit rosszul esik, hogy Elliot nem jön el, de persze tudom, hogy ez a normális. Én se voltam ott az esküvőjén. Ismerem a véleményét erről, csak részemről volt hiú ábránd, hogy talán meggondolja magát.
          - Tudom – suttogom. – Naiv vagyok.
          Nem vagyok szomorú miatta, mindig is tisztában voltam ezzel a gyengeségemmel. Több energiát fektetek bele dolgokba, mint amennyit kell, és ha nagyon beleélem magam, akkor persze csalódok. Szinte mindig. Szerencsére nincs időm ezen tovább agyalni, mert jön is a következő vendég. Ezt majd később megbeszélem szerelmemmel. Ha szóba kerül.
          Miután sikerül szereznem egy asztalt az ajándékoknak, egy pohár pezsgőt magamhoz is veszek, egyet pedig szerelmem felé nyújtok.
          - Szemmel tartalak – kacsintok. – Ezt kérned sem kell, nem hagyom, hogy szem elől veszítselek.
          Aztán meg is jön a hurrikán. Legalábbis anya a korábbi évek tapasztalataival szemben most olyan mértékben produkálja magát, mint ahogy még nem láttam. Persze, megértem, félt, de azért nem kéne a frászt hoznia szerelmemre. Megpróbálok a lehető leghamarabb közbelépni, de még így sem sikerül megakadályoznom azt, hogy valami problémás dolgot mondjon.
          - Anya nem gondolt semmire, csak kicsit jobban be van már rúgva, mint ahogy kellene, igaz, anya?
          - Persze, kincsem – fog meg egy másik pohár pezsgőt. – Ha ezt szeretnéd hinni.
          Ezzel távozik is a többi vendég, és a családom körébe. Aggódva nézek páromra, de aztán jön a következő vendég, és a következő, és már kezdem azt gondolni, hogy soha nem lesz vége, mikor tudunk szusszanni megint egyet. Figyelem a vendégeinket, milyen jól érzik magukat, míg az előbbi jelenet miatt engem nagyon is mardos a bűntudat. Nem gondoltam volna, hogy pont az anyám lesz az, aki miatt nem fogom élvezni ezt az estét.
          Megpróbálok szabadkozni egy picit páromnál, de félek, hogy ettől csak még jobban elásom magam, és a végén még olyan mélyre fogok kerülni, amilyenből már nem fogom tudni kiásni magam. Megfogom a párom kezét, amíg ölel, picit bele is hajtom a fejem a kezébe.
          - Nincs, tényleg. Nem tudok róla. Persze, a családom úgy, ahogy van zűrös, de már mindent elmondtam, amit fontos lenne tudnod. Tudsz a kapcsolataimról, a pszichológusról, a családom néhány dolgáról, apa haláláról. Nem tudom mi lehetne még annyira fontos, hogy anya ilyen aljas módon célozgasson rá.
          Nem sokkal később már azt kívánom, hogy bárcsak tovább tudnánk még vesézni ezt a kérdéskört. Mikor megjelenik Hana, akkor nagyon megörülök neki. Megölelem.
          - Csodásan festesz, annyira jó, hogy el tudtál… tudtatok jönni – javítom ki magam gyorsan, mikor meglátom Willow-t.
          Azonnal átfut az agyamon, hogy bár nagyon örülök, hogy látom, a családom nem fogja szó nélkül tűrni, hogy megjelent. Azért őt is megölelem, adok egy puszit neki.
          - Köszönjük. Willow, ő Ginevra. Találkoztatok már? – mutatom be őket gyorsan egymásnak, mert nem emlékszem rá, hogy találkoztak volna.
          Ő hirtelen távozik, de nem látom, hogy hova, mert Hanára figyelek és váltok vele néhány szót. Mostanában nem nagyon volt alkalmunk találkozni, de remélem minden rendben van vele. Velük.
          Egy pillanattal később már hangos veszekedésre leszek figyelmes, és sajnos az egyik, ha nem a legnagyobb szószóló az az anyám. Ránézek szerelmemre és Hanára.
          - Ne haragudjatok. Willow nem tudom mennyit említett a családunkról, de nem múlik el úgy összejövetel, ahol ha ő megjelenik, akkor csönd és nyugalom van.
          Sóhajtok egyet, majd megindulok a hármas felé. Először csak szépen kérem őket, hogy ne most csinálják a balhét, mert kénytelen leszek az anyámat és az unokabátyámat is kitenni a partiról. Nem hiszem el, hogy még ennyi idő után is ennyire szűk látókörűek.
          - Elég!!! – kiáltok rájuk. – Miért nem tudtok legalább egyszer csöndben maradni és élvezni a partit? Miért kell nektek mindent tönkretenni? Miért nem tudjátok békén hagyni már Willow-t?
          - Ebbe most ne szólj bele, kincsem – förmed rám anya. – Te túl fiatal vagy ahhoz, hogy ezt megértsd.
          - Jó hogy azt nem mondod, hogy túl hülye vagyok hozzá! – csattanok fel. – Nagyon is jól tudom, hogy mi folyik itt. Még mindig büntetitek valami miatt, amiről valójában soha nem tehetett. Az egész családi viszályban ti vagytok az okai annak, hogy idáig jutottatok.
          Haragosan nézek kettejükre. Azt még nem akarom elérni, hogy ki kelljen rakni innen bárkit is, de ha nem hajlandóak abbahagyni a vitát, akkor kénytelen leszek. De nem akarom tönkretenni ezt az estét szerelmem részére, mint amennyire már eseménydúsra sikeredett.
 

♡ Eljegyzési bál ♡

ruha & frizura

2001. augusztus 25.
20:00

Kicsit zavart, hogy Vanda így bekavart ma nekünk, pont az eljegyzési bálunkon... Nem tetszett, hogy csak így a válla felett, futólag jegyzett meg ilyen súlyos dolgokat nekem Esmével kapcsolatban. Ez így nem volt fair. Ha tényleg aggódott a lányáért, és azt akarta, hogy figyeljek rá oda, akkor megtehette volna, hogy külön megkeres, és egy kávé mellett - megfelelő helyzetben - vázolja, hogy mire is gondolt pontosan. De ez így... hogy a gratuláció mellé röptében odaszúrja, hogy by the way, Esmé csomó mindenre nem is emlékszik... Hát ez elég váratlanul ért, és sok volt nekem. Persze lehet, hogy páromnak volt igaza, és csak sokat ivott az anyja, a megérzésem valahogy mást súgott...
- Nincs, tényleg. Nem tudok róla. Persze, a családom úgy, ahogy van zűrös, de már mindent elmondtam, amit fontos lenne tudnod. Tudsz a kapcsolataimról, a pszichológusról, a családom néhány dolgáról, apa haláláról. Nem tudom mi lehetne még annyira fontos, hogy anya ilyen aljas módon célozgasson rá - fejtette ki Esmé, mire bólintottam.
- Rendben Édesem - öleltem át szorosan, de valahogy nem tudtam megnyugodni. Ha Vanda képes volt belerondítani a mai estébe, akkor a minimum, hogy én meg fogom keresni, és jó alaposan kifaggatom arról, hogy mire gondolt. Szerelmem őszintesége felől egyáltalán nem kételkedtem, de tényleg, mi van akkor, ha ő maga sem emlékszik a vele történtekre, mondjuk mert nem volt magánál, vagy annyira traumatikus volt számára, hogy az agya egyszerűen kivetette magából az információt...
Újságíróként nem egyszer szembesültem ilyesmivel. Az interjúalanyokkal igenis előfordult, hogy hiába voltak ott egy eseményen, nem tudtak rá visszaemlékezni, mert pszichés okokból törlődött a memóriájukból. Arra gyanakodtam, hogy itt is ez lehet a helyzet, de akkor meg az  a kérdés, hogy lehet, hogy Vanda emlékszik rá, csak Esmé nem? Talán ő is jelen volt, vagy valaki mástól tudja, amit tud... csak ez lehet a megoldás. Jutottam a végkövetkeztetésre, majd egy időre elengedtem a témát, mert megjelent Hana és a párja, Willow. Hanát én is egy öleléssel köszöntöttem, nagyon megkedveltem a kiotói útunk alatt, hisz hamar bebizonyította, hogy milyen nagy tudású, kivételes boszorkány. Bár barátok azért nem lettünk, nagyon kedves ismerősömnek tartottam őt.
- Sok boldogságot nektek! - köszöntött fel Willow minket.
- Köszönjük. Willow, ő Ginevra. Találkoztatok már? – kérdezte Esmé, mire átvettem a szót.
- Köszönjük szépen! Azt hiszem, még nem találkoztunk, örvendek Willow! - mosolyogtam Esmé unokabátyjára. Olyan sokat még nem hallottam róla, csak azt, hogy ő a család fekete báránya valamiért. Ezt az értesülésemet aztán hamar be is bizonyította azzal, hogy hangos vitába bonyolódott Esmé anyjával, meg még egy fazonnal, aki ha jól emlékszem, a bátyja lehetett. Hogy melyikük kezdte a vitát, egyáltalán nem érdekelt... mindannyiukra mérges voltam. Mégis hogy gondolták, hogy belerondítanak egy nyilvános veszekedéssel a mi esténkbe? Követtem párom, aki nagyon ügyesen és diplomatikusan kezelte a helyzetet, így a magam részéről nem akartam beleszólni, amíg nem szükséges. Elvégre az ő családja, rá biztos jobban hallgatnak, mint rám...  Csak csendben, keresztbe tett karral, idegesen figyeltem a történéseket. De közben elszántam magam, hogyha nem bírnak magukkal, és tovább fokozzák ezt a felettébb kínos jelenetet, akkor én is megmondom a magamét. Tudtam, hogy nem lesz nehéz, Vanda már úgy is a bögyömben volt a mai alakítása miatt...

[Eljegyzési bál]

Eljegyzési bál



Hana
2001. augusztus

Pont az történt, amire számítottam. Pedig mennyire nem akartam, hogy az egész parti a mi hangoskodásunktól zengjen. Nem is értem, hogy miért kell minden egyes alkalommal tönkretenni egy estét azzal, hogy nem tudnak csöndbe maradni? Miért nem értik meg, hogy engem már ez nem érdekel? Ha lehetne akkor leadnám a nevemet, ha ettől könnyebb nekik, de úgy érzem, azzal úgysem érnék el semmit.
Annak azért örülök, hogy unokahúgom és a párja ennyire örülnek nekem. Biztos vagyok benne, hogy hozzá még nem ért el úgy a hírem. Esmé meglehetősen elfogult velem szemben, nem tudom miért. Egészen a találkozásunkig csak negatívat hallott rólam. Aztán szép lassan kezdtük megismerni egymást, és végül odáig jutottunk, hogy mikor költöznie kellett, akkor megkeresett, hogy segítsek. Mivel a londoni lakásom akkor adtam el, könnyen ki tudtam segíteni, és akkor már elláttam néhány védelemmel is.
- Ginevra, majd egyszer üljünk össze. Jót tenne, ha megismernénk egymást, nem szeretném, ha abból ismernél meg, amit eddig hallottál rólam, és… - sóhajtok egyet, majd inkább túl is leszek a találkozáson a bátyámmal.
Elnézést kérek, amiért magukra hagyom őket, de jobb, ha ezt egyedül csinálom végig. Szerelmemnek sem kell részt vennie benne, szeretném, ha a lehető legkevesebbet érzékelne ebből az egész konfliktusból. Van neki is elég családi gondja, nem kell még az én problémámat is a nyakába vennie.
Nagyon rosszul esik, mikor megjelenik Esmé és megkér minket arra, hogy legyünk halkabbak. Teljesen igaza van. Ez az ő estélye, és én már a megjelenésemmel is tönkretettem. Sóhajtok egyet, és szerelmemre nézek. Azt hiszem, eljött az ideje a távozásnak. Legalább részemről, Hanától nem várom el, hogy jöjjön velem, majd visszajövök érte.
- Én…
- Igen, te… Nem is kell befejezned a gondolatot, ideje lenne bocsánatot kérned.
- Nektek nem tartozom bocsánatkéréssel – mondom hidegen.
Esmé felé fordulok és megölelem. Aztán Ginevra felé lépek és ha engedi, akkor megölelem őt is, ha nem, akkor kezet fogok vele.
- Sajnálom, nem akartam tönkretenni az estéteket. Sok boldogságot még egyszer. Remélem azért még találkozunk majd.
Megindulok kifelé a lakásból, úgy hogy közben még mindig engem néznek néhányan. Remélem, jó műsor volt ez mindenki számára.

Köszönöm a játékot. 

20 óra

Ginevra
2001. augusztus 25.

          Sóhajtok egyet, mert van egy dolog, amit tényleg nem mondtam el eddig szerelmemnek, de nem gondoltam, hogy lesz annyira fontos információ. Meg aztán igazából már pedzegettem is, de nem tudom mennyire rakta össze a képet. De ez inkább anyagi jellegű és nem lelki vagy fizikai, szóval olyan értelemben, ahogy anya gondolhatta, hogy mi történt a múltamban, úgy tényleg nincs mit mondanom neki.
          Aztán persze megtörténik a baj, ahogy gondoltam, mikor megláttam, hogy jön Willow. Idegesen nézek körbe úgy, hogy azért közben figyeljek Hanára és a beszélgetésünkre. Egy bizonyos ponton túl azonban már nem tudom tovább hallgatni azt, ami néhány lépésre tőlünk folyik, és ekkorra már elég sokan fordulnak abba az irányba is. Odamegyek, és megpróbálok rendet tenni közöttük, először csendesen, aztán rendesen ki is nyitom a szám. Ez persze nem tetszik anyának.
          - Azt mondod, túl fiatal vagyok? Szerintem nem vagyok fiatal ahhoz, hogy tudjam, gyerekes és nagyon udvariatlan, amit csináltok! Tönkreteszitek az esténket egy régi sérelem miatt, amit a saját gyereked boldogsága miatt sem tudsz legalább egy kicsit félretenni!
          Csak úgy ömlenek belőlem a szavak, nem is tudok megállni. Nem tetszik, amit itt művelnek, és tudom, hogy én sem segítek, hanem inkább rontok a helyzeten, de ha ez kell ahhoz, hogy csöndben maradjanak, akkor szerintem be tudom vállalni.
          - Kincsem. Szerintem…
          - Nem, ne hívj így! Azt akarom, hogy…
          Mielőtt még folytathatnám a mondatom, hogy menjen el, nem akarom addig itt látni, amíg nem tud normálisan viselkedni, megszólal Willow. Megölel és elbúcsúzik. Teljesen letaglóz, én nem akartam, hogy elmenjen, még szerettem volna velük beszélni egy picit. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha unokabátyám megy, akkor Hana is fog.
          - Remélem, most boldog vagy! – mondom anyának könnybe lábadt szemmel. – Azt hiszem, jobb lenne, ha te is inkább elmennél. És te is Miller bácsi. Elég volt a családból mára.
          Ha Hana is távozik, akkor itt elbúcsúzok tőle, és elrobogok egy kicsit nyugisabb hely felé. Persze, megfogom szerelmem kezét, és viszem őt is magammal. Lehuppanok egy székre és csak a földet bámulom. Szerencsére nem sírom el magam, sikerül megállnom, de akkor is látszik rajtam, hogy baj van.
          - Tudod, néha annyira utálom, hogy nem tudom kihagyni őket. Annyira sajnálom, hogy elrontották ezt az estét.
          Remélem, holnap nem ettől lesz hangos a Szombati Boszorkány. Nem vagyok én olyan fontos, de szerelmem miatt még figyelhetnek ránk. Megfogom szerelmem kezét, és magamhoz húzom, hogy megölelhessem.
          - Ilyenkor úgy szeretném, hogy ne legyen családom – mondom ki a nagyon is fájó szavakat, de már tényleg utálom, hogy nem lehet Willow ott egy családi rendezvényen se anélkül, hogy vita legyen. Hogy hívjam akkor így meg az esküvőre? És nem csak őt, hanem Hanát is?
          - Mit kéne csinálnom velük? – teszem fel a kicsit költőinek szánt kérdést.
          Távolról látom, hogy Miller bácsi tényleg eleget tesz a kérésemnek, de anyának esze ágában sem lehet elmenni. Valahol megértem, de ebből is látszik, hogy ma este többszörösen is semmibe veszi a kérésem.
 

♡ Eljegyzési bál ♡

ruha & frizura

2001. augusztus 25.
20:00

Elképesztő, hogy mit meg nem engednek maguknak... A mi nagy esténken a saját konfliktusokkal vannak elfoglalva, és még arra sem képesek, hogy azután visszafogják magukat, hogy Esmé világosan kinyilvánította, fejezzék be.
- Ginevra, majd egyszer üljünk össze. Jót tenne, ha megismernénk egymást, nem szeretném, ha abból ismernél meg, amit eddig hallottál rólam, és… - mentegetőzött Willow, mire beleegyezően bólintottam.
- Rendben - mondtam, jóval higgadtabb hangon, mint ahogy valójában éreztem magam. Nem akartam én lenni a plusz egy fő azon személyek között, akik elrontják szerelmem kedvét, ezért voltam kedves Willow-val. Meg különben sem tudtam róla semmit, lehet, hogy ő tényleg nem tehet semmiről... És ha így van, miért ne lenne joga ahhoz, hogy felköszöntse az unokahúgát? Aki ráadásul meg is hívta?
- Sajnálom, nem akartam tönkretenni az estéteket. Sok boldogságot még egyszer. Remélem azért még találkozunk majd - búcsúzott el Willow, megölelve Esmét, aztán hozzám is odalépett egy ölelésre. Kissé zavartan, de viszonoztam a gesztust, továbbra is azon indíttatásból, hogy Esmé kedvét ne rontsam el még inkább azzal, hogy én is drámázok.
- Remélem, most boldog vagy! Azt hiszem, jobb lenne, ha te is inkább elmennél. És te is Miller bácsi. Elég volt a családból mára - mondta könnyes szemmel Vandának Esmé, mire kedvesem vállára tettem a kezem, és lágyan megsimogattam. Szerettem volna, ha tudja, itt vagyok, és rám számíthat...  Amikor kézen fogva arrébb húzott, letelepedtem mellé egy székre, és megcirógattam a haját.
- Tudod, néha annyira utálom, hogy nem tudom kihagyni őket. Annyira sajnálom, hogy elrontották ezt az estét - mondta aztán, a földet bámulva. Teljesen összeszorult a szívem attól, hogy ilyen elkeseredettnek és szomorúnak láttam őt.
- Ilyenkor úgy szeretném, hogy ne legyen családom. Mit kéne csinálnom velük? - kérdezte, az anyját figyelve, aki az előbbiek után sem volt képes civilizált emberi lényként viselkedni és lelépni a színről. Bár az volt a tervem, hogy nem szólok bele a családi vitába, ezen a ponton elszakadt bennem valami. Mérgesen felpattantam és odacsörtettem Vandához.
- Nem hallottad Esmét? Láthatod, hogy mennyire ki van borulva... A legkevesebb azok után, amit műveltél, hogy most elmész - tettem a hátára a kezem, és ha akarta, ha nem, elkezdtem a kijárat felé taszigálni. Természetesen ennél durvábban nem adhattam a tudomására, hogy nem kívánatos vendég... még sem téphettem meg itt helyben a szépen besütött haját, még akkor sem, ha nagyon, de nagyon jól esett volna. Utolsó lélekjelenlétemmel higgadtságot erőltettem magamra, és elléptem tőle, bízva abban, hogy értett végre ebből.
- Legyen elég! - néztem rá komolyan, majd sarkon fordultam, és visszasiettem a páromhoz. A szerelmemhez. A menyasszonyomhoz. - Kérlek, ne haragudj! De már képtelen voltam nyugodtan nézni, amit művel... - mentegetőztem.
- A kérdésedre visszatérve... ha úgy döntesz, megteheted, hogy soha többé nem találkozol velük - mosolyogtam rá, s ha hagyta, lágy csókot nyomtam ajkaira.
- Nincs szükséged rájuk! Most már mi vagyunk az új családod, Felix-szel... - vigasztaltam,remélve, hogy nem sértődik meg ezen. Sajnos ennél jobb érv ilyen lelkiállapotban nem jutott eszembe. Hogy a botrány hatására, vagy más miatt, nem tudom, de ahogy elnéztem, az emberek gyorsan elkezdtek hazaszállingózni. Már csak a személyzet, meg mi voltunk kint a kertben.
- Mi lenne, ha most lepihennénk? - fogtam meg aztán szerelmem kezét, és ha engedte, magam után húztam, azzal a határozott céllal, hogy szavak helyett, egy sokkal jobb módszerrel nyugtassam és vigasztaljam meg a szobánkban...

Köszönöm a játékot!

Ginevra
2001. augusztus 25.

          A fenébe is ezzel az egész bállal. Nem kellett volna ekkora felhajtást keríteni itt a dolgoknak. Legalábbis a családom részéről biztos, hogy nem. Mondjuk így is csak a minimális embereket hívtam el, akik nagyon fontosak, és akihez anya ragaszkodott. Sajnálom, hogy Syren nem jött el, annyira jó lett volna beszélni vele is egy pár szót, de ez már csak így marad. Eltűnt és félek nem fog soha többé előkerülni.
          Sajnálom Willow-t. Nem akarom, hogy elmenjen, mégis mivel ő az, aki a legnagyobb vitaforrás a családon belül, megértem, hogy inkább távozik. Hanát sajnálom még, de biztos voltam benne, hogy nem fog maradni, ha Willow sem marad. Nem is tudom elképzelni hogyan fogja bírni majd, ha összeházasodnak, esetleg. Vagy akkor tényleg eljön a család szakadás ideje?
          - Menjünk – fogom meg párom kezét, miután elküldöm anyát és Miller bácsit.
          Csak egy kicsit akarok odébb menni, ha esetleg valamelyik vendégnek van valami kérdése, problémája, akkor fel tudjon keresni minket. Mondjuk ezután a kis jelenet után meglepődnék, ha egyáltalán maradni akarnék. Nagyon csúnyán fakadok ki szerelmemnek, ezért is szégyellem magam. Mégis valahol örülök neki, hogy sikerül elküldenie anyát. Nem ellenkezik, csak elmegy az épületből, de tudom, hogy ennek még lesz egy kisebb vagy nagyobb vacsis beszélgetéses következménye.
          - Nem haragszom. Inkább hálás vagyok. Úgy tűnik, hogy tőlem nem tart, viszont tőled valamiért igen. Vagy téged tisztel velem szemben. Ki akarom majd deríteni, hogy mi is történt ma este.
          Megszakad a szívem mikor meghallom párom szavait. Tényleg meg kéne szakítanom velük a kapcsolatot, de tudom, hogy azt nem tudnám megtenni örökre. Szerelmem háta mögött pedig nem akarok találkozgatni velük.
          - Jó lenne, de valójában ez egyelőre nem történhet meg. – Felnézek páromra és elmondom azt a pár infót, ami eddig hiányzott neki, és végül is nem velem kapcsolatosak. Nem olyan értelemben, ahogy anya korábban célzott rá. – Van két dolog, amiről eddig nem beszéltem. Nyugi, ez más jellegű, és eddig nem gondoltam, hogy fontos lehet, hiszen részben tudsz az egyikről. Csak mivel soha nem kérdeztél rá, én nem akartam felhánytorgatni.
          Elkezdtem mesélni arról, hogy a régi lakásomból hirtelen kellett eljönnöm, és nem volt sok pénzem rá, kezdő festőként, a kiadóbeli fizetésemmel és a galériával se kerestem annyit, hogy ezt a házat megvegyem. Szóval Willow-tól és anyától is kölcsönkértem. Csak később tudtam meg, hogy anya része Miller bácsitól és a nagypapától van. Visszafizettem nekik, már nem tartozok. Willow viszont más, ő viszont nem sürget. Azt mondta, hogy akár egy festménnyel is visszafizethetem, ha találok hozzá megfelelő ihletet. Persze, tudom, hogy a pénz mindenkinek jól jön, de ott még nem tartok, hogy kifizessem teljesen.
          A másik Willow múltja, hogy miért ekkora a balhé mindig, ha ő megjelenik.
          - Szóval a nagyi az ő születésébe halt bele, és mindig is őt hibáztatják. Persze miután így is bántak vele, soha nem is könnyítette meg a nagypapa és a testvérei dolgát, de a maga módján mindig jó úton járt, és a saját értékei szerint élt. Látod, a Roxfortban lett tanár és már igazgatóhelyettes is. Akkor tényleg olyan rossz ember lenne? Félreismertem volna?
          Egyelőre ezeket csak költői kérdésnek szántam, nem akarom most hallani a válaszokat rá. Persze, később átbeszélhetjük, de most még nem tudom rászánni magam.
          A nagy mesélésben szinte észre se veszem, hogy elkezdenek távozni az emberek. Pont ahogy számítottam is rá. Pedig mindegyiktől el is köszönök, és mégis valahogy lemaradok néhány vendég távozásáról.
          - Rendben – mosolygok rá páromra, és hagyom, hogy elvezessen a szobánkba.
 

Köszönöm a játékot. ♥♥♥