CukorPenna Írószerbolt

és a titkukat elsuttogták
▪ 2003. október 7. ▪

Smith professzor

Zavarba jöttem a saját kérésemtől, mert nem tudtam megfogalmazni igazán, mit is szeretnék. Valami olyanra vágytam, ami azt mutatja, hogy Smith az enyém és én az övé vagyok. Nem. Nem vágytam eljegyzésre, meg házasságra, meg nagy érzelmi kitörésekre, egyszerűen én tényleg csak vele akartam lenni. Az ígéret gyűrű valami olyan lett volna, amire ha ránézek, akkor ő jut eszembe és azok a szavak, amiket egymásnak suttogtunk.
- Egy ígéret gyűrű... miket ki nem találnak ezek a mai fiatalok - dünnyögte, ahogy a boltban nézelődött. Ahogy elindult, követtem a recsegő-ropogó padlón. Nem túl közel, mert volt ott pár vihogó diáklány, akik lopva felénk néztek. Nem is tudom, valahogy féltem, hogy rájönnek, mi van közöttünk, csak azért, mert kisírt szemekkel követtem a professzort át az üzleten.
Ez csak egy írószerbolt volt. Nem sok esély volt karikagyűrűket találni. Igazából nem is láttam, mit kap fel Smith professzor, mert a széles vállai mindent kitakartak. Ezért hát, csak a tarkójában tudtam gyönyörködni. Ez még mindig jobb volt és sokkal megnyugtatóbb, mint a szülei sértegetését végig hallgatni. Azoknak az embereknek nincs szíve, ha nem veszik észre, hogy milyen boldog a gyerekük. Ha nem így lenne, nem dobott volna el mindent értem.
- Nos, azt hiszem ez tökéletes lesz magának. Olyan kellemesen illik a szeméhez, és a személyiségáhez is - magyarázta, ahogy a pénztárhoz mentünk. Én meg csak hüppögni tudtam a meghatottságtól, miközben ő fizetett. Csak szenvedtem, miközben megbámult a pénztáros, meg megint az a csomó lány az iskolából. Néhányan még össze is súgtak, úgyhogy felüdülés volt kimenni a hideg utcára.
- Ez életem legszebb randija... - hüppögtem tovább, ahogy végre megálltunk és felnéztem Smith-re. Át akartam ölelni és megcsókolni, de még azt sem tehettem meg ilyen közel a Roxforthoz. Nem akartam, hogy miattam számon kérjék, mégis csak a tanítványa voltam... nem mintha valaha megdicsért volna.
- És mégis, hogy működik ez a... igéret gyűrű?- kérdezte Smith a tenyerében pihenő karikára nézve. Nem is igazi gyűrű volt, csak egy ilyen valami összefogó volt. De ezüst.
- Hát őőő... - dünnyögtem szipogva. - Az ujjamra kéne húznia, de itt egy kicsit sokan vannak és bámulnak... - motyogtam. Szinte éreztem magamon a tekintetüket, ahogy méregettek... bizonyára sajnálkozva. A legtöbb diák úgy gondolta, hogy Smith kipécézett magának. Kívülről valóban így tűnt, de a büntetőmunkák nagyrészét az ágyában töltöttem, kellemes izzadásban.
- Szóval majd később... - dünnyögtem és zsebre dugott kézzel elindultam lassan az utcán. Smith simán tudott követni. - Nem akarom, hogy úgy érezze, minden áron meg akarok magával házasodni. Csak magával akarok lenni. - Magyaráztam és kicsit zavartan lebámultam a cipőm orrára. - Egyszerűen irigykedtem Aurorára.

és a titkukat elsuttogták


la Fay
2003. október 7.

Smithnek fogalma sem volt a mai kamaszos hóbortokról, így hát biztos volt benne, hogy ez az ígéret gyűrű is egy kissé ilyesmi lehetett. Habár ő aztán folyton lemaradt az úgynevezett trendekről, még a diákéveiben is, sokkal inkább elvolt a saját világával, a gondolataival, meg azzal, hogy tetszett neki egy lány, aki végül teljesen megalázta. Talán ez okozta benne a törést, talán már a szülei, amikor abban evelkedett, hogy mindennek alá kellett vetnie magát, mindezt olyan hatalmas áhitattal, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Egyént elbújtatva kötelezettségeknek élni. Smith belül mindig is érezte, hogy ez nem volt jó, hogy szenvedett, de ereje nem volt ebből a körből kiszakadni. Talán Floriannak köszönhette azt, hogy végül mert lépni, mert kiállni önmagáért. Sután és furcsán esetlenül, mégis egyenes háttal nézett szembe az eljövendő napokkal. És ha ehhez az is kellett, hogy ígéret gyűrűket meg egyebeket adjon a fiúnak, hát akkor ad is.
A diákok persze akik vihogni kezdtek, Smith éles, metsző pillantásra rögtön elhallgattak, és inkább el is menekültek a sorok közzé. SMith professor tekintete még most is riadalmat tudott kelteni bárkiben, akire éppen mérgesen vagy rendre utasítóan bámult. Még csak a hangját se kellett felemelnie. Valahogy ez a fajta tekintélyt parancsoló magatartás idősebb korára fejlődött ki benne, amikor végleg eldöntötte, hogy soha nem keveredik szörnyű szituációkba. A diákok kegyetlenek, a gyerekek méginkább és ő pedig lassan de biztosan eldöntötte, hogy ha a világot ő nem is tudja megváltoztatni, valamennyire értéket nevel a lázadó, makacs kamaszok fejébe, hogy olyan felnőttekké váljanak, akiket nem őröl fel az élet, és egyenes járható úton vándorolhatnak. Ha csak egy-két diáknál érte ezt el, ő már büszke ember volt. Most pedig az is a célja lett, hogy ezt az érzékeny, egyszerű fiút boldoggá tegye.
Azt összesúgó lányokra pillantott még egy utolsót, és határozottan a fejébe vette, hogy elbeszélget velük a következő napon. Smith tudta minden egyes diák nevét, házát, származását, hiszen rendkívül jó memóriája volt, a kamaszok balszerencséjére. Most viszont ennél szentebb küldetése volt, a furcsa nem éppen gyűrű, de annál inkább gyűrűszerű dolog átadása Mr. la Fay számára.
- Ez életem legszebb randija... - hüppögte a fiú, Smith pedg mormogva, egyetértve bólintott. Nem húzhatta magához, nem akarta Florian veszélybe keverni a szeszélyes indulatai miatt. Meg valljuk be, Smith professzor se volt egy randihuszár.
- Hát őőő... Az ujjamra kéne húznia, de itt egy kicsit sokan vannak és bámulnak... - magyarázta Florian, mire Smith csak komoly fejjel ismét bólogatott nagyokat. Még az kellett volna, hogy itt lássák, mire készült. És a végén a szülei megint felbukkannának, frászt hozva rájuk. Na nem, ennél csendesebb hely kellett, és biztonságosabb. Hiába festette arany és rózsaszín színbe a lemenő nap fénye az utcákat és tündököltek a szép, ropogós levelek a járdákon és az utcán, mégis inkább bensőségesebb helyre vágyott, így követte az elinduló Floriant visszafelé. Egy kicsit persze megállt szigorú tekintettel csodálni a fiú tetsének kellemes és általa ineg csak csodált alakját.
- Szóval majd később... Nem akarom, hogy úgy érezze, minden áron meg akarok magával házasodni. Csak magával akarok lenni. Egyszerűen irigykedtem Aurorára. - magyarázta zavartan, mire SMith csak felsóhajtott. Aurorára lehetett volna a legkevésbé irigykedni, még megesküdött volna arra is, hogy afférba keveredett Mr. Campbellel. Nem mintha annyira zavarta volna, igazából sajnálta a lányt, aki azt se tudta mi végre van a világban. Cserébe állandóan rettegett a saját tükörképétől is, öregségének jeleitől, és attól hogy mellette éli le az életét. Remélte, hogy a gyerekük mellett egy kissé összeszedi magát.
- Higyje el, ő meg magára irigykedett - dünnyögte halkan. A házasság gondolatától meg kissé zavarba jött. - De akármire is vágyik, azt hiszem képes leszek megadni magának, la Fay - mondta határozott hangján, leplezve zavarát, miközben lassan a birtok egyik félreeső részére értek, egy kidőlt magányos fához, nem messze az egyre inkább sötétbe takarózó iskolaépülettől. - Ragadós a merészsége, azt kell, hogy mondjam - pillantott a fiú szemébe, ami egy kicsit még most is csillogós volt a könnyektől.
Ekkor, a csend kettejük közzé bújt, már a tücskök se ciripeltek, október lévén. Tüskék helyett kellemesen ölelte körbe őket a kellemes némaság, Smith professzor pedig elővette a pergamen összefogót, majd a kezébe vette Florian kezét és azt ráhúzta. Nem volt a szavak embere, főleg nem zavarában, érzelmek terén kissé ügyetlen volt. Inkább tűnt ez a részéről néma ígéretnek, fogadalomnak, aminek jelentősége így még ünnepélyesebbnek hatott, hiszen közben mélyen a fiú barna tekintetébe nézett. Szerette annak őszinte csillogását, majd odahajolt hozzá, hogy e titkos csenben és sötétségben megcsókolja Floriant.

és a titkukat elsuttogták
▪ 2003. október 7. ▪

Smith professzor

A meghatottságom nem akart csökkenni, ám a könnyeim elapadta. Túlságosan zavarban voltam attól, hogy mindenki minket bámul. Ezért csak nagyokat pislogva figyeltem a minket bámulókat. Nem akartam még véletlenül sem olyannak tűnni, akinek bármi köze is van Smith professzorhoz, a folyamatos büntetőmunkákat leszámítva. Ő még utánam is a Roxfortban marad… ami valahol fájni fog, de azt akartam, hogy megtartsa a munkáját. Bár sosem mondta, hogy szereti, de mégicsak igazgatóhelyettes lett, azaz fontos ember, aki ért a szakmájához.
A lépteim lassúak voltak, nem akartam túl gyorsan visszatérni a kastélyba, ám úgy tűnt, hogy az egyetlen menekülési lehetőség Smith szobája volt. Ott meghúzhattuk magunkat árgus pillantások nélkül is.
Nem kellett volna felhoznom ezt a házasság dolgot és Aurorát. Szerettem Smith-t, egy részem meg is volt győződve arról, hogy ez az érzés örökké kitart majd, de nem akartam, hogy kényszert érezzen. Én akárhogy is szívesen voltam vele. A lényeg ő volt.
– Higyje el, ő meg magára irigykedett – dünnyögött halkan. Reméltem, hogy nem haragudott meg vagy hiszi azt, hogy csőbe akarom húzni. Nem voltam annyira agyafúrt, inkább kimondtam a dolgokat, amiket gondoltam. – De akármire is vágyik, azt hiszem képes leszek megadni magának, la Fay – tette hozzá.
Erre elmosolyodtam.
– Azt már megadta. Én csak magával akarok lenni, professzor. – Feleltem halkan, mire újabb kis könnycsepp siklott végig az arcomon. Nem akartam nyálas lenni, vagy ilyesmi, de már annyit küzdöttem ezért a kapcsolatért, hogy minden apró győzelem vagy éppen nehézség kihozta az érzékeny oldalamat. Smith volt a mindenem, az egyetlen személy, akihez a családomon és Jayen kívül ragaszkodtam. Nem akartam elveszíteni, de ma a szülei is arra emlékeztettek, hogy mennyire nem illek hozzá.
Hagytam magam kicsit irányítani, ahogy átléptük az ismert birtok határát, átsétáltunk a szárnyas vadkanok által őrzött kapun. Smith a sötét felé vezetett, egészen addig, míg kicsit közel az erdőhöz, egy kidőlt fánál meg nem álltunk a szürkületben. A diákok, akik éppen visszafelé csordogáltak a kastélyba, nem láthattak meg minket, hiszen már kellően sötét volt hozzá.
– Ragadós a merészsége, azt kell, hogy mondjam – jegyezte meg Smith.
A pillantásunk találkozott és a csend megült kettőnk között. Nem tudtam megszólalni, mert csak simítani és csókolni akartam. Nem volt nekünk való ez a randizás nyilvános helyen, vágytam rá, ő is vágyott rám. Folyamatosan érinteni akartuk a másikat, de ezt Roxmortsban nem volt szabad.
Csendben pillantottam le, ahogy megéreztem az ujjait a kezemen. Láttam, hogy odahúzza magához, majd finoman a gyűrűsujjamra húzta a kicsit méretes pergamenfogót. Elég kicsi kezem volt, hiszen termetre sem voltam éppen hatalmas, így persze, hogy lötyögött. Ahogy felpillantottam, megláttam az engem figyelő szempárt, már húzódtam is közelebb, szinte ösztönösen, hogy a sötétség leple alatt beleolvadjak a karjaiba és egy finom csókba.
A szívem őrülten kapát, ahogy elmerültem ebben az érzésben. Melegség járt át és nem azért, mert legszívesebben neki estem volna… nem. Ez más volt. Valami mélyebb és kellemesebb, valami erőteljesebb. Talán ez volt a szerelem valójában.
– Köszönöm. – Suttogtam az ajkaira, majd hátrébb léptem tőle. – Azt hiszem, mennem kéne a vacsorára, mielőtt valakinek feltűnnék. – Tettem hozzá vigyorogva. Boldog mosollyal az arcomon fordultam hátra, majd indultam meg az épület felé még hátra-hátra pillantva rá.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD.