Jólesően furcsa érzés volt, hogy a szívem most már valami egyéb alatt is dobog, nem csak csont, hús és bőr alatt. Ez valami szerzett, valami jelentőségteljesebb volt, ünnepélyesebb és közelibb, mint egy sima kiegészítő. Ez maradandó. A nyakamban viselt kövecskét pedig készen álltam végre elhajítani, ahogy évekkel ezelőtt kellett volna.
Örültem, hogy működik a varázs. És tudtam már azelőtt, hogy a mágia működésbe lépett volna. Luna arcából, meg abból, amit nem láttam az arcából, mert szokás szerint behúzta a szőke függönyt. A gyönyörű, aranyszőke, selyemfényű… a lényeg az, hogy elkaptam azt a fél-pillantást, és elfogott egy kicsi kétség - mert mostanában el-elfog - vajon nem-e én is így nézek rá néha, hogy szinte megérzi magán a tekintetem.
- Gonosz vagy - csipkelődik vissza, de a zavarom ettől furcsamód pont tovaszáll.
- Te meg jókislány. Aki vevő rá - teszem hozzá szemtelen határozottsággal, és csipkelődve, mintha a "jóság " sem lenne kisebb huncutság a gonoszságomnál. Aztán csak hallgatok érdeklődve, némán tátogva a rózsás ötletre, hogy: "De jó!" , mert nem szeretném megzavarni, avagy megtörni ezt a szirmait bontogató elhatározást. És jól megjegyzem későbbre, hogy valaki itt nagyon csikis. Még jól jöhet ez az infó…
Chloé nagy szakértelemmel teszi a dolgát, úgy hogy én próbálok nem szertelenül bámulni minden szabaddá tett, tökéletes bőrfelületet. Inkább az engem kereső szempárba bámulok, derűsen, biztatóan és egyre nagyobb elszántsággal. Arra gondolok, hogy tennem kell egy próbát mindenképp. Szinte önkéntelen nyúlok a kezéért. Tudom, hogy mit jelent ez a gesztus, de azzal is tisztában vagyok, majd valahogy sort kell kerítsek arra, hogy más egyebet is kiderítsek. Egyszer a végére kell járnom, hogy lesz a baráti kézfogásból csók…
- Most még tudok rajta javítani, szóval szólj nyugodtan!
- Óóó, gyönyörű. Ó és működik is - térít magamhoz a hálálkodás, és visszazökkennek abba, mit is csinálunk.
-Tökéletes, köszönöm - mondja, és nekem is megmutatja a kész képet.
Mókás belegondolni, hogy a rózsa pirosas színe hova szökik néha, és az is mennyire összefüggésben van Luci hangulatával. Hát igen, ő egy pontosan ilyen arc-pirulós virágszál. Megrémülök,mert én meg amilyen szeleburdi tudok lenni, csak bajt csinálok. Vajon csak azért veszem észre a makulátlan bőrt a rajz alatt, mert irigykedem rá, mint egyik lány a másikra, vagy valamilyen más módon érzek iránta birtoklási vágyat? Vajon csak természetes reflex, hogy visszatükrözöm azt az angyali mosolyt, vagy tényleg felvidít? És ahogy ezeket a kérdéseket próbáltam elhessegetni magamtól, ahogy az elmúlt hónapokban mindig, hirtelen rájöttem, hogy még mindig fogom a kezét.
- Csini és egyedi - jelentem ki igyekezvén nem rajongva, de azért olyan lazán, elismerően. Azt nem teszem hozzá, hogy a tetoválásról beszélek, mert egyértelmű. Nekik. Nekem meg nem.
- Chloé, köszönjük ezt az élményt, de tényleg - sóhajtom hálásan, aztán a “pénztárcámért” nyúlok. Még mindig azt a bankrablós stílusú zsákot használom, amit Amerikában is, de ezeknek a súlyos varázslópénzeknek egyébként nincs is igazán jó helye mondjuk egy mugli pénztárcában. Így jár az, aki olyan pénznemet használ, aminél nincs papírbankjegy.
- Meghívhatlak? Ha már ilyen gonosz voltam - kérdezem Lunától csibészesen. Elvégre én rágtam a fülét, mondjuk annyira nagyon nem kellett, mint gondoltam, de azért… Valahogy szeretnék kedveskedni. Csak mert.
Ha Chloé meg nem sértődik, kicsit rászámolok a mondott összegre, elvégre itt ő egy életre szóló emléket alkotott nekünk.
- Kösz, tényleg. Ha újabb tetoválást szeretnék, tudom, hova jöjjek vissza - mondom még egyszer, aztán felkapom a cuccom, és megvárom Lunát. Lehet, hogy el is bambulok rajta, és csak később kapcsolok, hogy beelőzött, és követni kéne. Biztos az alakján, meg a ruhái alatt megbújó virág emlékképén merengtem el. Ő valahogy pont olyan is, akinél jól jöhet egy ilyen hangulat-jelző. Nekem meg lehet, egy minden kérdésre válaszoló bűvös nyolcas golyó kellett volna a szívem fölé. Nagy sóhajjal lépek ki az utcára, a légvétel fehér pamacsként lebben el az orrom elől.
- Jó, hogy eljöttünk ide - köszörülöm meg a torkom. El kéne köszönni azt hiszem, csak még nem tudom, hogyan. A szállingózó hó, ami a ruhánkra ül, és a vörös meg az arany tincsekre, és a közvilágítás fényében meg-megcsillanó apró jégpelyhek nem segítenek elindulni, amilyen hangulatot csinálnak. Chloé talán mégis elbökött valamit az alkotásával, mert a tüzes lovacska úgy dübörgött a mellkasomon, hogy azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről.
- Na és… Mit csinálsz Szilveszterkor? Ja… - kérdeztem, aztán ahogy kimondtam, zavartan felröhögtem, mert eszembe jutott, hogy visszamegy Amerikába.
Volt a fejemben egy terv, de elég különleges pillanatnak kellett lennie, hogy véghez merjem vinni. Sok múlik az első csókon, alapból is, de ha az ennyi minden eldöntésére is hivatott… Akkor annak nagyon fontos pillanatot kell kiszemelni. Mondjuk egy nagy lapozást a naptárban, például két év között. De az a lehetőség elúszott, még mielőtt a közelébe kerültünk volna. Ez meg itt volt, túlontúl közel.
- Akkor… Jövőre találkozunk - mondtam közelebb hajolva. És végül adtam az arcára egy puszit. A tetovált ló érzésre legalábbis szíven rúgott. Legszívesebben ott helyben dehoppanáltam volna, a gyávaságért, de ez a mindent vagy semmit döntés nem jól ment nekem. Márpedig egy barátságot tönkre tenni valami többért megfontolandó dolog, és én abban sem vagyok éppen rutinos. Bocsánatkérő mosollyal integettem neki, és hátráltam egy kicsit.
- Jövőre! - mondtam még utoljára, és csak én tudtam, hogy ez egy ígéret, egy korai újévi fogadalom. Idén se fogok senkit megcsókolni szilveszter éjféljén - de egy kicsit utána igen. Rögtön, ahogy találkozunk.
(Köszi a játékot.
)