love letter from the devil

love letter from the devil


Aiden
2001. december 4.

outfit

Aiden közelsége tett erőssé. Ahogy a hátunk egymáshoz simult, tudtam, képes lennék megvédeni s benne is bízhatok, nem fog cserben hagyni, még ha az árnyak számunkra érinthetetlenek is. Tudtam, hogy ezekkel nem harcolhatunk, de a bennük lévő maradék mágiát talán felhasználhatjuk… régi áldozatok voltak, akiket az ékszer már magába szippantott és elhomályosított teljesen. Mi is ilyenekké váltunk volna? Homályos, árnyékszerű lényekké? Beleborzongtam még a gondolatba is, hogy hiába nyúltam volna Aiden imádott, hullámos tincsei közé, nem simíthattam volna.
Tenned kell, O’Mara valamit, méghozzá most azonnal! A hang mordult egyet bennem, ahogy az üvegbúra felé fordultam. A drasztikus pillanatok, drasztikus tetteket követeltek meg, méghozzá a lehető leghatékonyabb módon.
Robbantás. Hogy én mennyire imádtam a zajt, amivel járt. Imádtam, ahogy meg-megmzodul vele előtt alattam a talaj… és abban a pillanatban az a fura, fehér, kristályos valami, ami a fogságában tartott minket. Az árnyak neki-neki csapódtak az üvegszerűen áttetsző kupolarésznek. Ahogy tovább repedt, éreztem, hogy a testem megint rándul. Ez is olyan volt, mint egy hoppanálás, csak sokkal kevésbé forgós és zavaró.
Kemény, nyirkos padlóra érkeztünk meg. Aiden morgása csendül mellettem. Tudtam, jól van, nem kell érte aggódnom, ez a kis hang éppen elég volt hozzá. Jól van, O’Mara… összpontosíts! Csendült fel bennem, ahogy érzékeltem a szemem sarkából az árnyak jelenlétét. Úgy ültek meg a falon, a fáklyák halovány fényében, mintha csak a raktárépületben tartózkodókhoz kapcsolódnának… de nem. Ezeknek nem volt teste, csak nagy feketeségükben léteztek és vettek körbe minket, meg a fezes pasast. Ez a látvány tökéletes volt ahhoz, hogy a fickó alig tudja elő bányászni a pálcáját törökös viselete alól.
– Merlinre… – nyögte közben, ahogy jött a felismerés.
Ez nekem épp elég volt, hogy Aiden után, kicsit nehézkesebben talpra küzdjem magam. Minden mozdulat fájt még mindig… bele-belemart a combomba a régi sérülésnél a kín, hogy lüktetve jelezze, bennem van az a méreg, amit az a bizonyos csapda hordott magában. Nem volt bájital vagy varázslat, ami kiűzte volna. A nyomán azonnal megéreztem, ahogy homlokom verejtékezni kezd. Egyre több tünet jelezte: hamarosan megint ledönt a lábamról az a sérülés. Ezt pedig nagyon nem akartam… egyrészt kellett volna mesélni Aidennek… és meggyőzni, hogy nem fogja elkapni a bajomat. Aztán megint undorodna hozzám érni. Nem akartam. Nagyon-nagyon nem.
– Capitulatus! – megelőzött a varázslatban. Nem lepett meg, én nem így oldottam volna meg a dolgot. Túlságosan forrófejű voltam, hogy egyszerűen lefegyverezzem. Rontottam volna inkább neki, mint valami felbőszült vadállat. – Stupor!
Láttam, ahogy Mr. Fez megpróbál kilépni oldalra, de a varázslat eltalálta még így is. A teste kicsit hátra mozdult, neki esett a falnak, majd eszméletlenül hullott a padlóra. Közelebb léptem hozzá, hogy a lábammal úgy mozdítsak rajta. Háton kellett feküdnie, hogy rá lássak a medálra. Eltörött, ott ahol kijöttünk, de ezt közel sem éreztem elég biztosítéknak arra, hogy nem kerülnénk újra bele.
– Vajon hogyan vigyük el úgy, hogy nem érünk hozzá? – Elmélkedtem. Azt nem tudtam eldönteni például, hogy egy ruhán keresztüli érintés mennyire számít… mert azért elég röhejes lenne Roxmortsig lebegtetni az ékszert. Ráadásul tuti valami barom hozzáérne útközben, akit aztán ki kéne szednem valamilyen úton, hogy tiszta maradjon az árú.
Egy néma pálcaintéssel a biztonság kedvéért megkötöttem a pasast. A Stupor csak rövid ideig kábított, és hát nagyon volt az esély, hogy bármikor magukhoz térhet.
– Talán csak a medál veszélyes, ha a láncnál fogva érintem meg, nem lehet baj… – magyaráztam, de Aidenre pillantottam megerősítésként. Aztán felemeltem a kezemet, jelezve, hogy maradjon hátrébb. – Éppen elég, ha engem beránt újra… szóval, állj oda! – Mutattam egy pár méterre várakozó dobozra. Aztán leguggoltam a pasas mellé és a lánc kapcsát kerestem a tekintetemmel. Amint meglett odaböktem a pálcámmal és az engedelmesen szét is nyílt. A méretes medál, mivel félre volt már eleve csúszva – súlyánál fogva végig siklott a vállán és leesett a padlóra, pont a cipőm orra elé.

[the chains are broken, but are you truly free?]

the chains are
broken, but are you
truly free?


2001. december 4.
style

love letter from the devil

Kíváncsi vagyok, vajon Elliot tudta-e hamarabb, miféle tárggyal van dolgunk. A válasz valószínűleg nem, különben sokkal elővigyázatosabb lett volna . Bár sokszor hirtelen és forrófejű, a lopáshoz van érzéke, ez egyértelmű... ez az egész pedig hirtelen már sokkal több, mint egy egyszerű tolvajmunka.
Érzem ujjaim alatt a gyárépület törmelékét és azt, ahogy a pálcám vibrálva jelzi, hogy itt az ideje felpattanni és támadni. Különös darab, amely nem hiszem, hogy különösebben hűséges volna hozzám. A veszélyt és a vért szereti, ha bánthat másokat, és csak addig vagyok a társa, amíg pusztítani kell. Minden mást csak szenvedve hajt végre, tisztán jelezve: neki ez nem tetszik. Különöse ezek a varázspálcák... többek egy darab fánál, ez egyértelmű, de a bennük rejlő lélek néha egészen csodálatraméltó vagy épp elrettentő.
Amíg Elliot látom a szemem sarkából, hogy feltápászkodik, már meg is célzom a pasast. A pálcája messze reppen, ő pedig remélem, már ekkor kiszimatolja a vesztét. Hány lelket szippanthatott már be abba a nyakláncba bűntudat nélkül? Persze, értem én... én se lennék boldog, ha lelopnának rólam valamit... de embereket egy nyakláncba zárni? Ez valahol menő, persze... jobban belegondolva meg kevésbé.
Árnyak mozgolódnak körülöttünk, de nem figyelek rájuk, még akkor sem, amikor a török fickó már összeesik a földön. Várok egy pillanatot, mielőtt közelebb lépnék, és Elliotra lesek, neki mi az ötlete. Ugyanis újból hozzányúlni... még így sem lenne jó ötlet valószínűleg, hogy már kiszakadt a medál oldala.
– Vajon hogyan vigyük el úgy, hogy nem érünk hozzá? – kérdezi ő is, én pedig válasz helyett csak visszapillantok a pasi nyakában félrecsúszott láncra. Ez egy remek kérdés...
Közelebb lépek én is, ahogy Elliot varázslattal megkötözi a fickót, és próbálok találni egy megoldást. Lebegtessük hazáig? Az valószínűleg hoppanálás közben sem működne valami jól.
– Talán csak a medál veszélyes, ha a láncnál fogva érintem meg, nem lehet baj… – Kétkedően pillantok Elliotra, de aztán megvonom a vállamat.
- Valamiért a viselőjét sem szippantotta be... - vetem fel, bár valószínűbb, hogy erről csak valami mágia tehet. Miért is nem tanítanak különféle varázstárgyakról a Roxfortban részletesebben? Mindenképpen egy egészen érdekes óra lenne.
– Éppen elég, ha engem beránt újra… szóval, állj oda! – szól Elliot, és néhány doboz felé mutat a kezével, mire visszafintorgok rá.
- Hát ez egy nagyszerű ötlet... - Nem mozdulok, csak feszült pillantással figyelem a mozdulatait, ahogy a medál felé int a pálcájával. Az kiemelkedik a fickó nyakából, majd Elliot előtt végzi, a medál hangosan koppan a fekete padlón. Bámulom a nyakláncot, és egyre csak kattognak a gondolataim. Nem érhetünk hozzá, nem érthetünk hozzá... de ha lenne köztünk valami, ami megvéd az erejétől... ha beletennénk egy...
- Várj! Ne érintsd meg! - szólok rá aztán hirtelen, aztán körbefordulok és végigpásztázom tekintetemmel a sötét árnyakkal telt helyet. A földet bámulom, amíg végre ki nem szúrok valami azt, ami nekem kell. A doboz felé intek a pálcámmal, amire az előbb Elliot is rábökött, az pedig készségesen suhan oda a medál mellé. - És ha beletennénk egy dobozba?
Ha pedig rábólint, akkor óvatosan bele is varázsolom az ékszert a papírdobozba. Persze jobb lenne valami, aminek teteje is van... de a semminél mindenképpen praktikusabb ez is.

love letter from the devil


Aiden
2001. december 4.

outfit

A megbízó nem említett ilyesmit… nem említett beszippantott lelkeket, sem veszélyes varázstárgyakat. Utáltam az ilyen munkákat, na nem azért, mert nem voltak kellően izgalmasok és nem borzoltak fel bennem annyi, de annyi érzést. Az adrenalin csak úgy tombolt az ereimbe, finoman jelezve, hogy micsoda veszély vesz körbe. Szerettem ezt az érzést, ez volt az életem… de már voltak olyan tényezők, amik óvatosságra intettek. Mondhatnám, hogy Aiden az, csakhogy nem volt ilyen nyálas és elcsépelt; egyszerűen csak szerettem a mostani életemet… hogy vele egészen más voltam, mint Nattal… hogy vele önmagam voltam. Ezt pedig minden erőmmel meg akartam élni, ahogy az apaságot is, amit Noah születése jelentett.
– Valamiért a viselőjét sem szippantotta be...
Aiden szavain gondolkodtam. Először persze a láncra gyanakodtam, hogy annál fogva esetleg kevésbé veszélyes. Ez ért közvetlenül a fickó bőréhez, ez volt a legkomolyabb kapcsolata a lánccal. Nem gondolkodtam. Meg akartam oldani, túl lenni rajta, mert haza akartam menni… ez volt az első ilyen, hogy nem akartam kiélvezni a győzelem minden apró cseppjét. Talán túlságosan felzaklatott az a bagoly reggel, meg Aiden reakciója.
– Hát ez egy nagyszerű ötlet...
A pálcámmal megszabadítottam az ájult test a lánctól. A medál hangosan koppant a csendes raktárban, az árnyak meg sem moccantak rá. Vártak. Vártak, hogy ott hagyjam nekik ezt a Musztafát vagy legyen akármi is a neve… és én szívesen tettem. Mégis mi féle ember játszik élő ember lelkével így? Undorodtam tőle.
Már nyúltam az ékszer felé. Elhatároztam, hogy akármi is lesz, ezen most túl kell esni. Talán megint beszippantott volna és akkor bizony Aidennek kellett volna kiszabadítania, az árnyak nélkül ugyanis a mágia kevés volt ahhoz, hogy áttörje a kristályburkolatot s félő volt, hogy az visszaépül egész egyszerűen, ha újabb ember kerül be.
– Várj! Ne érintsd meg! – Aiden hangjára azonnal visszahúztam a kezemet és felé néztem. Láttam, amint a pálcájával az egyik doboz felé bök kisvártatva, majd az megindul felém. – És ha beletennénk egy dobozba?
Lassan bólintottam.
Még én is elismertem, hogy Aidennek igaza lehet. A fickó a nyakában valamin keresztül viselte a medált. Nem a lánccal volt baj, ez tény… a medállal, azt pedig csak ruhán át hordta. Az ócska, török viseleten keresztül talán nem hatolt át úgy a varázslat.
– Igazad lehet… – válaszoltam és figyeltem, ahogy az ékszer a kisebb méretű papírdobozva kerül. Reménykedtem benne, hogy így biztonságosabban el tudjuk tényleg vinni magunkkal, na meg az átadás – ami a holnapi napra lett leegyeztetve – sem ütközik nehézségekbe… mint például a megbízó bekerülése a medálba. Nem vetne rám jó fényt… főleg, hogyha még fizetés előtt beszippantaná a cucc.
– Inkább én viszem – mondtam, mielőtt közelebb léphetne. Az ujjaim finoman simultak a papírra, remélve, hogy nem érzem meg a rántást… s valóban nem jött. Meglehet, a doboz anyaga a vastagsága miatt még jobb is volt, mint az az anyag, amit a török pasas viselt.
– Oké… nincs baj… – Egyenesedtem fel. – Ideje indulni… – Tettem hozzá, majd egész egyszerűen megindultam kifelé, csak egy biccentéssel fordultam hátra az árnyak felé.

[the chains are broken, but are you truly free?]

the chains are
broken, but are you
truly free?


2001. december 4.
style

love letter from the devil

Lehetetlen nem érezni a térben derengő, borzongató mágiát, amely a nyakláncból árad. Méregetem a törött medált, és azon gondolkozok, vajon mi mindent szabadítottunk ki ezzel? Az árnyakon kívül, persze... Amelyek ott pihennek a szemem sarkában, és tagadhatatlanul várnak valamire. Talán valami olyasmire, amelyet jobb is, ha nem tudok.
Végigfuttatva a padlón a tekintetem, kutatok valami után. Mert nem foghatjuk meg... ez egyértelmű. Hiába a sérülés, nem bízhatunk meg egy varázstárgyban, amely már egyszer átvert. Ennyire még én is résen vagyok, habár Elliothoz képest tagadhatatlanul csekély a tapasztalatom. Meg sem próbálok ebben felérni hozzá - az idő az idő, ő pedig már évek óta mozog a sötét körökben, talán azóta, hogy én megszülettem. Ez bizonyára nem kéne szexinek gondolnom sehol... mégis megtörténik.
Ujjaim valami akaratlan reflexből vándorolnak karórám számlapjára, hogy végigsimítsam az üveget, úgy pillantok le rá ferdén, éppen csak megemelve kicsit a csuklómat. Egész nap a számlap, legalábbis a két alapértelmezett mellett elfér még néhány egyéb mutató is, amiknek haszna eddig kérdőjeles volt... ám most az egyik különösen pattog fel-alá, kissé akadozva, egyértelműen próbálva jelezni valamit... de nem egészen értem, hogy mit. Egy aprócska kis sanda gyanú sejlik fel csupán... úgy pillantok újra az árnyak felé, mielőtt aztán kiszúrnám a papírdobozt a földön, a többi hordalék közt. Ez pedig könnyedén el is tereli a figyelmemet az óra vergődő mutatójáról.
– Igazad lehet… – Felsandítok Elliot arcára, ahogy az ékszer tompán, puhán koppan a papíron. Logikusnak tűnik, hogy a dobozn keresztül nem kebelez be... Hiszen ha mindent magába szívna, nem maradna körülötte a világból semmi. Vajon van valamiféle tűréshatára? Hogy mennyi mindent bír el? Gondolom nincs. Besszipantja az energiát és abból táplálkozik... magába szívja, a hely pedig újra megüresedik. Emészt.
Ez kibaszottul beteg.
– Inkább én viszem. - Figyelem, ahogy Elliot felveszi a dobozkát, és ahogy reméltem, a beszippantás elmarad. Elégedetten biccentek egyet, úgy lépek kicsit odébb, épp csak szemem sarkából pillantva az árnyak felé. Közben a torok fickó nyöszörögni kezd oldalt, de még nincs egészen magánál.
– Oké… nincs baj… Ideje indulni…
Bólintva lépek a kijárat felé, és minden egyes lépéssel távolodva érzem, ahogy az óra lenyugszik szépen. Különös... nagyon különös, mindenesetre a komolyabb elméleteket későbbre halasztom.
- Mehetett volna rosszabbul is - állapítom meg visszalépve az emberek közé. Nem akarom tudni, mi történhet mögöttünk a gyárépületben... vissza se nézek. Kinyújtom helyette Elliot felé az egyik karomat, amint már biztosabb terepre érünk, úgy húzom elő a galagonya pálcát újra, ami a varázslatra készen vibrál, mintha csak a mágia sötétsége jól esne neki. - Mehetünk?
Ha igent int és belém is kapaszkodik, akkor hoppanálok a Cukormázba. Csak remélni merem, hogy közben a medált tartó doboz nem billen meg... egy hoppanálásból át a nyakláncba röppenni ugyanis minden lehet, csak épp nem kellemes.
Egy pillanat múlva aztán körbefog minket a ház kellemes illata. Egyből a doboz felé lesek, ám az úgy tűnik, ép Elliot kezében.
- Ennek keressünk valami biztos helyet holnapig... - Kibújok a kabátomból és oldalra is lököm azt, úgy veszem át tőle a dobozkát és indulok a nappaliba, hogy valamelyik fiókba rejtsem. Onnan talán nem mászik ki.. bár fene tudja.

love letter from the devil


Aiden
2001. december 4.

outfit

Túl összetett volt a feladat ahhoz, hogy azt a néhány galleont megérje, amit ajánlottak a láncért. Azt, hogy milyen mágikus képességei vannak, a megbízó látszólag nem tudta… vagy nem akarta tudni. Még nem tudtam eldönteni, melyik lehet az igaz megállapítás, mindenesetre abban biztos lehetett, hogy a szajrét nem kapja meg ennyi pénzért. Az volt a mentalitásom mostanában, hogy a lehető legmagasabb áron, a legprecízebben dolgozzak. Már volt elég hírem ahhoz, hogy ezt megtehessem… ám az utóbbi rendszerint kicsit nehézkesen jött össze. Valahogy mindig megőrültem, elveszítettem a fejem és a precizitás átcsapott valami vad hajszába, aminek a végén győznöm kellett. Ez elégítette ki a kincskereső szenvedélyem igazán, ha nyerhettem nálam erősebbekkel, tehetségesebbekkel szemben… s fogalmam sem volt, hogy Aidennek ez feltűnt-e. Ha igen, akkor talán tudatosan próbált a nyugisabb vonalon tartani.
A kezeim között szorongatott doboz anyaga egészen vaskos karton volt. Még ezen keresztül is éreztem, ahogy a láncból lüktet a furcsa mágia. Olyan könnyen jutott be a bőröm alá, mintha valami bennem vonzaná magához. Talán azt is éreztem, ahogy kicsit a részemmé válik, hogy egy kis erő azt akarja mélyen bennem, hogy tartsam meg. Akarod… – súgta a hang és én tudtam, hogy igaz. Tökéletes éke lenne a gyűjteménynek, aminek egy része még mindig Tengerszemben van. Beleborzongtam, ahogy eszembe jutott a kis kuckó, amit Nat nekem épített, ahol a láda volt tele a legimádottabb tárgyaimmal… amiket kiszakítottam vele együtt az életemből. Lényegében a múltam hagytam ott vele… és csak most, hogy már szembe tudok nézni a történtekkel, jutott eszembe, mennyi kincset hagytam magam mögött. Mindezt pedig csupán azért, mert nem akartam látni őt.
– Mehetett volna rosszabbul is – mondta Aiden, mikor megint belevegyültünk a tömegbe. Itt csak még szorosabban tartottam a dobozt, mintha attól félnék, hogy valaki egyszerűen kikapja a kezemből. Tény, hogy sosem lehetettem biztos benne, hogy ki jár a nyomomban, vagy akar megelőzni. Volt már olyan varázstárgy, amiért szó szerint meg kellett küzdenem… például amikor Cartwrgiht elvitt abba a kastélyba, valahol fent északon és az egyik társunk szószerint az életemre akart törni, hogy fejtsem neki a rejtvényt, ami a kincshez vezetett. Végül ő meghalt, és majdnem mi hárman is.
Aiden felém nyújtotta a karját, mikor végre kiértünk a tömegből egy oldalsó beugróba. A mocskos téglafalak éppen elég védelmet nyújtottak a hoppanáláshoz és még véletlenül sem ránhattunk be mást, aki mondjuk bele próbálna nyúlni a dobozba. Mindenesetre úgy öleltem át, hogy behorpadjon a karom alatt, így nem maradt annyi hely, hogy a lánc esetleg kicsússzon. A mozdulatot Aiden minden bizonnyal amúgy nem láthatta, hiszen a testem éppen úgy takarta el a kartont.
– Mehetünk?
Bólintottam válaszként és közelebb lépve hozzá, egész egyszerűen belekaroltam. Ujjaim erősen marták a dzseki anyagát, nem azért, mert féltem, hogy elhagy… már nem féltem a hoppanálástól, hiába hagyott gusztustalan hányingert minden alkalommal maga után. Egyszerűen csak szükségem volt a közelségére. Hiába töltöttünk egy órát, maximum kettőt ennek a láncnak a megszerzésével, bennem a kettőnkkel kapcsolatos keserű érzések dolgoztak. Néha éreztem, hogy akar, kétségtelenül tudtam, mennyire fontos vagyok Aidennek… de hallanom kellett, hogy tényleg elmerjem hinni. Csakhogy belőle érzéseket nem lehetett kihúzni, azért gúnyolt ezzel is, mert félt azt mondani, hogy „nem akartlak elveszíteni…” – legalábbis én ebben akartam hinni. Egyetlen halk mondat, sőt egy szó is elég lett volna, hogy felrúgjak mindent és új életet kezdjek vele valahol messze innen, egy rejtett pontján a világnak. De ő nem mondta, nem akarta mondani, én meg féltem elhinni, hogy szeret, mert már túl sokszor hittem el előtte másoknak és mindig fájt, mikor rájöttem, mennyire nem igaz.
Nyeltem egyet, ahogy a ház otthonos illatába érkeztünk meg. Hagytam, hogy Cukormáz a szokásos nyugalommal simítson végig rajtam… mégsem nyugodtam meg. Zaklatott voltam apám levele miatt, a munka miatt és hogy egy veszélyes varázstárgy van a karjaimban szorongatott doboz mélyén, amire mindennél jobban vágyok… de kellett a pénz.
– Egyben van – motyogtam, ahogy széthúztam a doboz meggyűrt száját. Egy pillanat is elég volt, hogy felismerjem azt a csillogást. Fehéres, ezüstös fény, aranyból hajlított fém sugarak… érintetlen volt, csupán az a repedés díszelgett a közepén, amit én okoztam. Már-már döbbentes volt, hogy ebben a kevéske fényben is ilyen tisztán kivehető volt.
– Ennek keressünk valami biztos helyet holnapig... – magyarázta Aiden, miközben a kabátjától szabadult meg. Hagytam hogy átvegye tőlem a dobozt, hogy aztán én is kibújjak a fekete szövegből és kilépjek az eső és hókeverékétől ázott cipőmből. Ezután léptem csak be a nappaliba.
Láttam, ahogy Aiden az egyik komód rozoga, de kellően mély fiókjába csúsztatja a szerzeményünket. Előbányásztam a zsebemből a pálcámat és egy intéssel lezártam a fiókot. A varázslat talán elég lesz ahhoz, hogy ezt a veszélyes dolgot holnapig ne piszkálja meg senki, még mi sem… hiába csábít engem annyira. A pálcámat a biztonság kedvéért a kandallópárkányra tettem és úgy léptem odébb. Éreztem a mágiát, amivel a tárgy mind jobban csábított magához. Éreztem, hogy próbál a tudatom mögé férkőzni, meggyőzni, hogy a helye nálam van. De nekem erősnek kellett lennem, hogy ellenálljak.
– Remélem ez elég biztonságos – mondtam és kicsit tétován álltam meg a szoba közepén, háttal Aidennek Otthon, annak ellenére, hogy mennyire izgatott a varázstárgy közelsége, csak még jobban visszatértek az indulás előtti pillanatok… és az, ami ott történt a bolhapiacon. – Szóval, hogyan oldod meg, hogy ne kelljen elvennem a nőt?
A kérdés után megfordultam és egyenesen a szemeibe néztem. Kellett valami visszajelzés… valami kapaszkodó. Aiden volt az egyetlen, aki ki tudott volna húzni abból a rengeteg szarságból, ami kavargott bennem. Túl bizonytalan voltam, túl sebezhető… és ezt ő is tudta, talán azért gúnyolt ki olyan könnyen.
– Tudom, hogy számodra kellemetlenek ezek a témák, de nekem muszáj tudnom, mi lesz érted? Túl bizonytalan ez így. Te tervezel közöttünk meg mindent reálisan, nyugodtan... ezt is neked kell kézbe venned, mielőtt belebolondulok - mondtam, már-már hüppögve a szavakat a végére.

[the chains are broken, but are you truly free?]

the chains are
broken, but are you
truly free?


2001. december 4.
style

love letter from the devil

Még az emberek közé érve is érzem a medál lüktető, elsöprő auráját. Olyan, mintha ott kopogna a fejemben, lassú oldatként kúszna végig az ereimben... egészen a csuklómig. Nem csak a varázspálcám a zsebemben, de az órám is lágyan vibrál. Mintha jelezni akarna mindkettő, de nem sürgősen... nem erőteljesen, épp csak odasuttogva a figyelmeztetést: óvatosan.
Valóban nem akadt utamba még olyan sok varázstárgy. Mármint... persze, hogyne akadt volna, de egyik sem volt kimondottan veszélyes. A Zsebpiszok közben összeszedett kisebb-nagyobb munkáim részben ártalmatlan tárgyakról szólnak. Nyakláncok, karórák, vagy Miss Beckett esetében, könyvek... Az persze más kérdés, gyakorlásképp miféle dolgokat lopok el. Mi az, ami kiszúrja a szememet és azt érzem, ez kell... Régen nem volt ilyen, mostanra viszont egyre több, csak mert úgy érzem, megtehetem. Ez az érzés pokoli csábító tud lenni.
Nem ismerem még fel azt, milyen, amikor egy varázstárgy veszélye csípősen csapódik a bőrödre. Talán ez az... Ahogy a dobozba rejtett nyaklánc felé pillantok, mielőtt hoppanálnánk, egyre jobban érzem a belőle áradó sötétséget, ez pedig valamiféle furcsa okból izgat. Izgat, mi lehet a múltja... hogy mitől vált olyan veszélyessé és érinthetetlenné. Hogy vajon miért csinálták, és miféle lelkeket rejthetett eddig magában...
A hoppanálás gondolata visszaránt a valóságba. Muszáj, különben talán valami egészen más helyen kötnénk ki.
Ahogy megérkezünk, egyből a kartondoboz felé lesek újra, hogy a nyakék egyben van-e.
– Egyben van – válaszolja kérdés nélkül is Elliot, én pedig biccentek egyet. Nem veszélytelen egy ilyen lánccal hoppanálni, aminek a medálja ha hozzádér, egyszerűen csak magába szív... és ki tudja, ezúttal mi lett volna a vége.
Akármennyire is vonz az ékszer sötét aurája, talán nem lenne jó ötlet közel tartani. Egy biztos és zárt hely kell neki, hogy a nappaliba lépve már el is kezdek kutakodni egy üres fiókért, amiben nem lapul mindenféle kacat, és ahova aztán finoman behelyezhetem a medált papírdobozostól. Egy kicsit hátrébb lépek, ahogy Elliot a fiók felé int, hogy bezárja azt, aztán fordulok csak felé, és túrom hátra a homlokomba hulló, már elöl igencsak megnőtt tincseimet.
Nem vagyok hülye, érzékelem a levegőben lévő feszültséget, amely Elliot felől árad, még így nekem háttal állva is. Én nem vagyok az... nem mintha nem tudnám, mi zavarja annyira, egyszerűen csak nem húzom fel magamat. Könnyedén pergetem le magamról a kellemetlen tényezőket, csak hogy a maszkom véletlen se csússzon félre.
– Remélem ez elég biztonságos. - Biccentek egyet, hiába nem láthatja. – Szóval, hogyan oldod meg, hogy ne kelljen elvennem a nőt?
A plafon felé pillantok, és elharapok egy kis sóhajt. Legszívesebben visszakérdeznék, hogy mit vár tőlem... de aztán mégsem nyitom még ki a számat. Pedig kíváncsi volnék rá. Hogy szerinte mit tehetnék az apja akarata ellen... egy olyan ember ellen, akit még csak nem is ismerek, és azon kívül, hogy valószínűleg egy utolsó faszkalap, semmit nem tudok róla. Én képes vagyok dolgokra, ha megkér rá... de kétlem, hogy ő ezt a verziót szeretné.
– Tudom, hogy számodra kellemetlenek ezek a témák, de nekem muszáj tudnom, mi lesz érted? Túl bizonytalan ez így. Te tervezel közöttünk meg mindent reálisan, nyugodtan... ezt is neked kell kézbe venned, mielőtt belebolondulok.
Ebben igaza van. Valóban én vagyok a nyugodtabb és az, aki megtervez dolgokat, ez már az eddigiek alapján is nyilvánvalóvá vált. De mégis... ez a helyzet más. Ez nem csak egy kellemetlen pillanat, amiből gyorsan kell kibúvót találni egy hirtelen tervvel. Ez egészen más. És az apjával szemben nincsenek olyan fegyvereim, mint például Feryllel szemben voltak. Én nem rohanok bele a vaksötétbe.
- Mit tegyek, hogy jobban érezd magad, Elliot? Mit találjak ki, ami majd megoldja ezt? - Megingatom a fejemet, úgy csúsztatom lassan kezeimet a nadrágom zsebébe. A pálcám a kabátomban maradt, akaratlanul is hiányzik az érintése. - Nyilvánvalóan én sem akarom, hogy elvedd azt a nőt. De ettől még nem tudom egy csettintésre megoldani.
Nem hozakodom elő az alattunk rejlő témával. Elliotnak említettem, hogy halálfaló voltam, meg amúgy is tudta... de arról ne számoltam be neki, hogy hány embert öltem meg, nem részleteztem ezeket a dolgokat. De semmiképp nem ez a megfelelő pillanat erre... miért is gondolok erre? Amúgy sem ölném meg az apját.
- Egy kávét? - Hirtelen kérdezem, és továbbiak nélkül indulok is a konyhába, némán véget vetve részemről a beszélgetésnek. Ha tudnék tenni ezellen, megtenném... de valószínűleg ő is tudja, hogy ebben a helyzetben nekem nem sok szerepem adott.

[– Mit tegyek, hogy jobban érezd magad, Elliot? Mit találjak ki, ami majd megoldja ezt?]

 

love letter from the devil


Aiden
2001. december 4.

outfit

Tekintetem néha-néha a nappali azon része felé vándorolt, ahol elrejtettük a nyakláncot. Egy kis hang ott suttogta bennem még mindig: akarom, akarom, akarom… Érezni akartam a bőrömet a hideg fémen, az sem érdekelt, ha újra beszippant. Úgy vonzottak magukhoz az ilyen tárgyak, mint valami mágnes a vasat. Ez is egészen bemászott a tudatom alá, meg akartam tartani… elrejteni a Tengerszemben felejtett ládámban, hogy ne tudja elvenni senki.
A lánc akkor is bemászott a gondolatomba, mikor szóba került, honnan indult ez a mai nap. A meghívó az eljegyzésre, a girbegurba, s hogy a zsebembe gyűrtem élénk emlékképként jelentek meg a lelki szemeim előtt. Keserű szájízzel beszéltem Aidenhez, mintha tényleg tőle várnám a megoldást, mint valami cseszett mesebeli hercegtől a hercegétől… és így is volt. Szükségem volt rá, hogy gondolkodjon, hogy tervezzen… mert én szívem szerint fejjel rontottam volna neki a falnak, csakhogy szabaduljak ebből a földi pokolból. Apám pedig olyan volt, mint egy két lábon járó vörös posztó, amit egy megvadult bika felé lengetnek. Csakhogy ebben a játékban én voltam a bika, aki hajlandó volt felöklelni is és olyan mélyre döfni a szarvát, hogy a vére folyjon. A vér… az tett engem boldoggá, mert az kellően véges volt.
– Mit tegyek, hogy jobban érezd magad, Elliot? Mit találjak ki, ami majd megoldja ezt? – kérdezte, de elfordítottam a tekintetem tőle. Nem tudtam a választ, mert nem tudtam és kész… csak az ingerültség futott rajtam végig. Megint azt éreztem, hogy Aiden nem akar tenni semmit, mert neki ez csak addig fontos, amíg kényelmes. De akkor miért jött érted az elmegyógyintézetbe? – kérdezte a hang, egyértelműen az ő párját fogva. A bennem lévő sötétség szinte imádta Aident, nem látta ellenségnek, be akart hódolni neki. –  Nyilvánvalóan én sem akarom, hogy elvedd azt a nőt. De ettől még nem tudom egy csettintésre megoldani.
Hosszan fújtam ki a levegőt.
– És akkor hogyan akarod? Eljegyzés, aztán félév múlva gondolom esküvő… – magyaráztam kicsit talán túlzottan is hevesen. Nem vádoltam Aident, csak úgy éreztem nem akart tenni semmit. Nekem pedig most bíztatásra, biztos pontra volt szükségem. Nem, nem fogtam fel azt sem, ahogy kimondta, nem akarja, hogy elvegyem a nőt. Túl feszült voltam ahhoz, hogy józanul gondolkodjak és a körülöttem vibráló mágia sem segített ezen, ami vadul lüktetett felém a komód fiókja felől töltötte meg a teret. – Én veled akarok együtt élni… nem vele… nem akarok mással szexelni… –  Folytattam és idegesen végig túrtam a hajamat, lebámulva a cipőm orrára.
Úgy éreztem Aiden nem érti meg, hogyha elveszek valakit, akkor ez itt nem lesz. Nem lesz Cukormáz, nem leszünk mi, nem lesz a lilakanapé… nem lesz semmi. Apró morgás szakadt fel belőlem, de aztán léptem felé egyet. Nem tudom miért, talán hogy bocsánatot kérjek, mert akarata ellenére belerángattam ebbe. Nekem fontos volt, persze, hogy az ő segítségét akartam. Senki másban nem bíztam meg annyira, benne.
– Egy kávét? – A kérdés hirtelen szakította meg a bennem lévő feszültséget. Nem értettem… nem értettem már megint, hogy nem látja mennyire szenvedek? Azt akartam, hogy nyugtasson meg, de ő egész egyszerűen keresztül nézett azon, amit éreztem.
Követtem a konyhába, ahol szokás szerint nem uralkodott éppen nagy rend. A mosatlan edények ott gyülekeztek a mosogatóba, egy gyűrött konyharuha hevert a pult közepén. Ez volt az életünk, egy csepp káosz. Nem igazán voltam még jó ezekben a tartsuk fenn egy háztartást nevű dolgokban… Aiden meg nem is várta el úgy, mint mondjuk Nat. Ebben a kapcsolatban nem volt követelőzés, csak részemről.
– Téged ez komolyan csak ennyire ráz meg? – kérdeztem csendesebben, miközben kinyitottam a konyhaszekrényt. Könnyű mozdulattal vettem elő a két új bögrét, amit nem mutattam meg még Aidennek. Az egyiken ott díszelgett a Big Daddy, a másikon meg a Hot Mama felírat. Az előbbire böktem rá: – Nyugi, ez a tiéd.
Vigyorogva akartam neki átadni ezt a meglepetést, amolyan előkarácsonyi ajándéknak. Bár igaz, hogy a kiskutya megkapásáig nem értené, mire szolgál… de nem számított. Érdekelt az arca, mikor meglátja, akkor is, ha esetleg ideges lesz – na nem, mintha Aiden valaha is mutatott volna ilyen heves érzelmeket bármivel kapcsolatban is.

[the chains are broken, but are you truly free?]

the chains are
broken, but are you
truly free?


2001. december 4.
style

love letter from the devil

Nem kéne kerülnöm ezt a témát, de ez a tulajdonságom is túlságosan beleivódott a bőrömbe az évek alatt. Mindig könnyebb menekülni valami elől és a szőnyeg alá seperni addig, ameddig csak lehet, én pedig túlságosan szeretem kihasználni ezt az opciót. Nem vagyok az a fajta ember, aki mindig a nehezebb útra lép, csak hogy bizonyítson. Talán Elliot már ezt is észrevehette, bár ki tudja... valójában a magamról alkotott kép nem mindig teljesen tiszta még saját magam előtt sem, hiszen túl sok részlet kreált, túl sok pedig nem. Ahogy pedig ezek összefolynak, a kapott kép sokszor még nekem is új.
Érzem Elliot egyértelmű feszültségét, de nem vagyok benne biztos, ezt teljességgel én okozom-e, vagy a medál. Akaratlanul is a fiók felé lesek szemem sarkából, de igazából a mágia élét anélkül is érzem a bőrömön pattogni. Persze rám nincsenek akkora erővel a mágikus tárgyak, mint Elliotra, ez már többször is nyilvánvalóvá vált. Fogalmam sincs, ő mit érezhet a nyaklánc mellett.
– És akkor hogyan akarod? Eljegyzés, aztán félév múlva gondolom esküvő… – Halk kis sóhajjal helyezem át a súlyt másik lábamra, úgy pillantok felé, majd tovább a konyha irányába. Fél év... ez egészen sok idő, nem? – Én veled akarok együtt élni… nem vele… nem akarok mással szexelni…
Visszaemelem rá a tekintetemet, de nem válaszolok azonnal. Továbbra sem vagyok az az ember, aki csak úgy lereagálja ezeket a dolgokat. Tudom, mit vár tőlem Elliot... hogy kiöntsem neki a szívemet, a furcsán kavargó érzelmeimet, hogy a szavaimmal tartsam magam mellett... de én ilyesmire képtelen vagyok.
- Elliot... - sóhajtok fel aztán halkan, úgy lépek közelebb, de egyelőre nem érek hozzá. - Megoldjuk, oké? Biztos vagyok benne, hogy ennél szarabb helyzetekből is kiküzdötted már magad. És én is. Most sem lesz másképp.
Miért teszek olyan ígéreteket, amiket nem tudok betartani? Vagy legalábbis, amik képlékenyek. Szeretek biztosra menni a dolgokkal, de... de én ezt be akarom tartani, azt hiszem. Az ő helyében én is minden erőmmel próbálnám kirágni magam ebből a helyzetből.
Úgy lépek el mellette a konyha irányába, mintha nem volna semmi gond szokásos, könnyed mozdulatokkal, csak fél füllel hallgatom, hogy követ-e. A pulthoz lépek és a mosogatóba tolok onnan néhány koszos bögrét, hogy aztán a konyhát néhány pillanat múlva feltöltse egy adag fekete félreismerhetetlen, erős aromája.
– Téged ez komolyan csak ennyire ráz meg? – vágja hozzám Elliot, én meg inkább ajkamba harapok, nehogy valami olyan csússzon ki, amit aztán megbánnék. Ez történik, ha túlhatalmasodik rajtam a gúny. – Nyugi, ez a tiéd.
Felé fordulok, miközben fő a kávé, és megpillantom az asztalon lévő két bögrét, úgy emelem meg egyik szemöldökömet, hogy aztán kérdőn pillantsak rá. Hot mama... ez több okból is érdekes, de aztán persze feltűnik, hogy Elliot a másik bögre felé mutogat. Big Daddy.
- Apuka leszek? - emelem meg a porcelánt hogy körbeforgassam, majd visszafordulok a pult felé és viszem magammal a másikat is, hogy aztán mindkettőbe kitöltsek egy adagot a kávéból. Visszalépve felé megemelem kicsit a poharakat, és oldalra biccentem a fejem. - Mit szólnál, ha csak ledőlnénk, és megpróbálnánk nem gondolni erre az egész dologra?
Direkt ki sem mondom, hogy mire. Kezébe nyomom az egyik bögrét, aztán meg sem várva az esetleges ellenkezést, egyszerűen csak húzni kezdem a szobánk felé. A puha ágy és egy kis káve mindig megnyugtat mindenkit.
Pláne, ha közben Aiden Fraser ölel magához.

Köszönöm a játékot!