+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  Anglián kívüli részek
| | |-+  Tokió
| | | |-+  Vatacumi no kodomo
0 Felhasználó és 3 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Vatacumi no kodomo  (Megtekintve 10358 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 12. 03. - 17:03:15 »
+3

Elliot O'Mara & Sophie Vanheim pennájából



Tokió határán fekszik, egy elkerített területen a régi sárkányrezervátum. Már évszázadok óta gondoznak itt olyan idős vagy sérült példányokat, melyek természetes környezetükben nem tudnának életben maradni. A sárkányok hatalmas területen élnek és a védelmi mágia egészen magasra engedi őket felemelkedni, így a lehető legkényelmesebben, s háborítatlanul élhetnek. Aki idelátogat úgy érezheti magát, mint aki a lenyűgöző teremtmények között sétálgat, ugyanis csupán egy láthatatlan, mágikus fal választja el őket egymástól. A sárkányok nem is láthatják ezáltal az ideérkezőt, ez pedig tökéletes lehetőséget ad akár a tudományos megfigyelésükre is.

Naplózva

Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 12. 03. - 17:30:38 »
0

miért pont Ázsia?


Serena
2001. december 8.

outfit

Még mindig gyűlöltem Ázsiát. Volt abban valami zavaróan visszataszító, hogy mindegyik mandulavágású szemekkel rendelkezett, mint én… de azért a japánok kicsit mások voltak. Az én arcom nem volt olyan kerek és a bőröm sem öltött olyan sárgás árnyalatot. Véletlenül sem szerettem volna abba a hitbe ringatni őket, hogy közéjük tartozom. Nem így volt. Ahogy a sárkányrezervátum felé tartottam, még ki is húztam magam, hogy jóval a kisnövésű nők és férfiak fölé emelkedjek, ám gyorsan csalódnom kellett, mikor egy fiatal srác jött velem szemben… bőven nagyobb volt nálam.
A faszom… – morgolódtam magamban, ahogy bizonyossá vált, hogy jobb lett volna otthon maradni. Az első öt percben, ahogy megérkezett a zsupszkulcs és elindultam a megbeszélt helyszín felé, rossz kedvem lett és az önbizalmamnak is lőttek. Ráadásul csak utólag jutott eszembe, hogy Aidennek sem szóltam, hogy ma egy kicsit később érek haza. Őszintén nem akartam arra hazamenni, hogy egy éhenhalt tetem hever a lila kanapén cigivel a szájában.
Megráztam a fejem, hogy elűzzem a pánik keltett gondolatokat… Jól van, O’Mara, csak lazán, meg tudod csinálni! – megpróbáltam magamat bíztatni és megint kihúztam magam. Az állam is felszegtem, hogy még dekadensebbnek nézzek ki. Bár kívülről minden bizonnyal lenyűgöző voltam, de azért azt megállapítottam, hogy ilyen kellemetlenül azóta nem éreztem magam, hogy Nattal Kínában jártam a nyáron. Mondjuk már eleve oda sem kellett volna elmennem a hülye örökségem miatt, csak belekevertem magam egy felesleges dologba… igen, a szexbe az exférjemmel. Teljesen bolond voltam és nem voltam benne biztos, hogy nem lennék megint az, ha egyszer csak felbukkanna és megpróbálna leteperni.
Szerencsére hamar kiértem Tokió hangosabb részéről és elértem azt a vidéket, ahol már csak a varázslók fordultak meg… a szórakozni vágyó varázslók. A sárkányrezervátum, aminek meg sem kíséreltem volna kimondani a nevét, ugyanis éppen a város határán feküdt. Élveztem, hogy az odavezető úton nem voltak autók, sem más, hangos mugli vacak. Csak egy-két hagyományosabb stílusú üzlet kapott itt helyet, meg egy teázó. Talán kicsit meg is bámultam egy arany sárkányszobrocskát, amit egy standra helyeztek az egyik bolt ajtaja mellé.
Közelebb sétáltam, mintha nem is azt nézném, csak belesnék az üzletbe. Így éppen az asztal fölé hajoltam, s a kis szobor hamarosan a kabátom zsebébe került, én pedig tovább sétáltam az úton a bejárat felé. Csak a kezem siklott a szerzeményemre, hogy érezzem annak hideg, fémes felületét. Azonnal felidéztem lelki szemeim előtt az aranytól csillogó felületet, ami megfogott benne. Szerettem a ragyogást… valahogy olyan érzést keltett bennem, hogy az a dolog drága s megérte ellopni. Legalább lesz, mit Aiden kezébe nyomni, hogy ne mondhassa, üres kézzel tértem haza. Bár nem hittem volna, hogy érdekli, merre járok az ilyen napokon… talán nem is volt értelme bejelenteni a dolgot neki.
Csingcsung – köszöntem egy idősebb nőnek, aki valami ismeretlen nyelven szólított meg… gondolom japánul. Furcsa egy nyelv, inkább meg sem próbáltam értelmezni, mit hallok. – Én… – mutattam magamra. – találkozni itt egy lánnyal… lány – folytattam és próbáltam mutogatni, a kezeimmel egy nőies formát – vagy egy vázát – meg a hosszú hajat, meg a melleket. Erre a néni úgy nézett rám, mint valami szatírra és a baljában tartott botjával lábon csapkodott.
Héé! Banya! – háborodtam fel, aztán szerencsére megpillantottam Serenát, aki talán csak akkor ért oda. – Szia… ments meg!

Naplózva


Serena Fawley
Eltávozott karakter
*****


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 12. 04. - 19:09:31 »
+1

Tokiói sárkányles



Elliot
2001. december 8.

Ahhoz képest, hogy úgy terveztem, legkésőbb novemberben újra találkozom Elliottal, és elmegyünk sárkányokat nézni, már december eleje van. Elrepült az idő, de persze nagyon sok minden történt azóta is. A gorgós eset után jött az újabb: a furcsa álomszerű valóság, ahol be akartak léptetni minket a Rendbe. Akkor láttam utoljára Elliotot, bár sokáig nem voltam benne biztos, hogy tényleg megtörtént velünk, az az egész rémálom. Egészen a múlt hétig, amikor találkoztam Sophie-val és tudatosította bennem, hogy az alkaromon lévő sebhely - amiről inkább nem vettem tudomást -, mások karján is ott van. Sophie-val a moszkvai kis kiruccanásunk során átbeszéltük a helyzetet, de szükségem volt még megerősítésre. Ugyanakkor tudtam, hogy nem ronthatom el Elliot napját azzal, hogy felhozom az álmot. Lehet, hogy ő teljesen másképp élte meg, mint én, de az is lehet, hogy sokkal többet tud róla, mint amennyit elárul. Rejtély volt ez a hapsi számomra.
Néhány levelet azért váltottunk az őszi találkozónk óta, de mégsem tudtam semmit, mi történt vele azóta. Legutóbb csak annyit írt, hogy rendben van, én pedig visszaválaszoltam, hogy végre sikerült elintéznem apa barátjával ezt a sárkánynézőt. Azt hittem, Kanadába fogunk menni, de kiderült, hogy idén Japánban van tanulmányúton, úgyhogy csak itt tudott minket fogadni. Fogalmam nem volt, Elliot hogyan vélekedik az útról, nyilván ő is Kanadára számított. De belement a kirándulásba, és azt beszéltük meg, hogy a sárkányrezervátum előtt találkozunk.
Én egy nappal előbb jöttem - apáék is elkísértek, juhú -, Ben bácsi megmutatta nekünk Tokiót. Szerencsére apa és anya leléptek a helyi obszervatóriumba, engem pedig Ben gondjaira bíztak. Hoppanálni akartunk, de én rávettem, hogy inkább a mugli közlekedést használjuk, amíg lehet. Mostanában egészen rákattantam a mugli vívmányokra: színház, tömegközlekedés, meg ilyesmi. Úgyhogy egy szinte üres busszal kidöcögtünk Tokió külvárosába, ahonnan aztán egy nagyjából negyed órás sétára már a japán varázslónegyedben jártunk. Annak a szélén pedig ott volt a sárkányrezervátum. Ben már idáig is egy csomó dolgot elmondott, én viszont figyelmeztettem, hogy nem engem, hanem Elliotot kell elbűvölnie.
Amikor odaértünk, elkezdtem keresni a jobbra-balra rohangáló és nézelődő emberek között Elliotot. Itt kellett már lennie, hiszen egy kis késésben voltunk. Egyelőre csak a rezervátum monumentális bejáratát láttam, a két hatalmas sárkányszoborral.
Aztán valami furcsa hacacáré hívta fel mindenki figyelmét: egy néni a botjával kapkodott egy férfit. Elámultam, Elliot volt az! Odasiettem hozzá, és meglepetten néztem rá.
-Hé! Banya! - kiáltott, amire muszáj volt elmosolyodnom. Ez annyira Elliotos volt. - Szia... ments meg.
-Elliot, mi történt? - kérdeztem, belekaroltam, és elhúztam a nénitől, aki továbbra is japánul hablatyolt Elliotnak. Közben odaértünk Ben bácsi elé, én pedig elnézést kérően mosolyogtam.
-Elliot, bemutatom neked Ben Hartwoodot, apa barátját. A kanadai sárkányrezervátum egyik sárkánykutatója, de most itt dolgozik pár hónapot.
-Ben, ő pedig Elliot, az ismerősöm, aki oda van a sárkányokért.
Ben bácsi bólintott.
-Örülök, hogy megismerhetlek, Elliot. - fogott kezet a férfivel. - Sajnos túl sok időm nincs, közbevezetni nem tudlak titeket, de elintéztem, hogy egykor csatlakozik hozzátok egy munkatársam, és bevisz titeket olyan helyekre, ahova egyszerű látogató nem mehet be. Remélem élvezni fogjátok a Vatacumi no kodomo sárkányrezervátumot.
-Köszönjük szépen, Ben bácsi. - mosolyogtam rá azzal a mosolyommal, amit a szüleim barátainak tartogatok nyolcéves korom óta. Azzal minden kemény szívet, mindig meg tudok lágyítani.
-Gyere Elliot, induljunk! - karoltam bele a férfiba, és húztam a bejárat felé.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 12. 07. - 13:13:24 »
0

miért pont Ázsia?


Serena
2001. december 8.

outfit

Utáltam Japánt, utáltam Ázsiát... mindent gyűlöltem, ami csak kapcsolatos vele. Nem tudom miért, talán mert nem voltam büszke arra, hogy félig kínai vagyok. Világ életemben úgy nevelt anyám, hogy a családja azért érkezett Angliába, mert odahaza éheztek, elnyomásban éltek. Az a szabadság, amit London adott anyám életét egészen átformálta. Úgy nevelkedett, mint a legtöbb nyugati világba született gyerek, engem meg már teljesen angol és - nevelőapámnak, Deannek köszönhetően - ír szemléletben neveltek. Az, hogy ázsiai vonásokat viseltem számomra mindig csak egy kis plusz volt, ami hozzám tett. De nem gondoltam magamra sosem kínaiként, főleg, hogy csupán félig folyt bennem távol-keleti vér.
A harcias öregasszony úgy csapott meg a bottal, mintha minimum valami neveletlen kölyök volnék... pedig én aztán tényleg semmi perverzre nem gondoltam. Csupán azt próbáltam elmutogatni, ahogy Serena néz ki. Mondjuk lehet, hogy nem ártott volna inkább szemüveget húznom erre a napra, hogy legalább addig elég élesen lássak, míg megtaláljuk egymást. Csakhogy a büszkeségem nem bírta, hogy harmincas éveimmel szépen megjelent a látásromlás. Szép akartam lenni és fiatalos. Ez volt a legerősebb képességem: a külsőm. A finom vonású arc, a fekete, mandulavágású szempár és a dús, szépmetszésű ajkak mind anyám örökségét jelentették és férfi létem ellenére igen csak büszke voltam rá. Ezért rajongott Nat, Gustaf... és talán egy kicsit Aiden is - bár ezt még nem vallotta be.
-Elliot, mi történt? - kérdezte, miközben az öregasszony még mindig magyarázott és a botját rázta felém. Remek, még egy ország, ahol annyira utálnak, hogy talán nem is kéne erre keverednem újra. Na nem, mintha ilyesmit terveztem volna... mint említettem: gyűlöltem Ázsiát. Túl sokan viseltek hozzám hasonló vonásokat, leszámítva, hogy nem voltak olyan magasak, mint én.
- Azt hiszem, szatírnak nézett a néni - közöltem kicsit morogva és örültem, hogy kicsit tovább állunk onnan. Hamarosan elértük a kaput, ami amúgy csak pár méterre volt a támadás helyszínétől. Ott már várt minket egy idősebb, európai varázsló, aki  - Merlinnek hála - úgy festett érti az általunk beszélt nyelvet.
- Elliot, bemutatom neked Ben Hartwoodot, apa barátját. A kanadai sárkányrezervátum egyik sárkánykutatója, de most itt dolgozik pár hónapot. - Magyarázta Serena, én pedig kezet nyújtottam a pasasnak. -Ben, ő pedig Elliot, az ismerősöm, aki oda van a sárkányokért.
A férfi megszorította a kezemet, majd biccentett is köszönés képpen.
- Örülök a találkozásnak - mondtam. Ez az Elliot, játszd csak el, hogy normális ember vagy. A hang gúnyolódott egy kicsit. Élvezte, hogy megint kínozhat, de nem vettem fel. Nat mellett tökéletesen eltanultam a színészet mesterségét. Neki sokszor játszottam el, hogy jól vannak a dolgok, hogy nem baj, ha erőszakos velem vagy szimplán rám kényszeríti a saját akaratát.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Elliot. Sajnos túl sok időm nincs, közbevezetni nem tudlak titeket, de elintéztem, hogy egykor csatlakozik hozzátok egy munkatársam, és bevisz titeket olyan helyekre, ahova egyszerű látogató nem mehet be. Remélem élvezni fogjátok a Vatacumi no kodomo sárkányrezervátumot. - Magyarázta meglepően jókedélyűen. Hogy hányszor fogadtak engem így? Hát nem túl sokszor... általában kétféle módon álltak hozzám az emberek: vagy meg akartak ölni vagy meg akartak dönteni. Köztes megoldás nem igazán volt... de azért reméltem, hogy "Ben bácsi" nem éppen azon agyal, hogyan vegyen le a lábamrók.
Hamarosan Ben távozott, mi meg szép lassan megindultunk beljebb a rezervátumba. Ez a hely egészen más volt, mint odahaza a farm, ahol a gorgókat megnéztünk. Alig, hogy beléptünk, látható volt, hogy itt valami áttetsző mágia tartott minket távol a sárkányoktól.
- Váó... - nyögtem, miközben a zsebemből előhalásztam egy kólás nyalókát. Gyorsan kicsomagoltam és bedugtam a számba. Azt olvastam, hogy az ilyesmitől csak még dúsabbnak tűnik az ember ajka... na nem, mintha Serenát el akarnám csábítani, csak Az Aidennel való szórakozás után a zsebembe maradt néhány adag.
- Sikerült találnod valamit a könyvtárban, ami hasznos a közös ügyünkkel kapcsolatban?
Naplózva


Serena Fawley
Eltávozott karakter
*****


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 12. 12. - 18:49:43 »
+1

Tokiói sárkányles



Elliot
2001. december 8.

Azt, hogy a néni Elliotot szatírnak nézte, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Nagyon vicces volt elképzelni, hogy Elliot mindenféle testrészét mutogatja a néninek. Abszurd. Magamban jót nevettem rajta, és azt hiszem, ez egy olyan kép, amivel mindig fel fogom tudni vidítani magamat. Elliot, mint szatír...
Ben bácsi megint tök rendes volt, hogy segített nekünk, kár, hogy nem maradhatott tovább. De neki dolga volt, nekünk viszont volt egy szabad napunk, amit eltölthettünk a sárkányok között. Kíváncsian vártam, mi fog ebből kisülni. Tudtam, hogy ez a rezervátum az egyik legszebben felépített. Ráadásul itt nagyon nagy tisztelettel bánnak a sárkányokkal, így nem kellett félnünk attól, hogy szomorú sorsú állatokkal fogunk találkozni. Az állatbarát rezevátum lényege van volt, hogy olyan bűbájjal vették körbe a sárkányok kifutóját, hogy ők kifelé nem láttak, viszont a nézelődők nyugodtan figyelhették a lényeket. Persze ez a kutatóknak is jól jött. Ráadásul mindegyik kifutót az adott sárkány eredeti élőhelyének megfelelően rendezték be. Itt mindegyik sárkány remekül tölthette a napjait, háborítatlanul az emberektől.
Elliotot egyértelműen lenyűgözte a hely. Érdeklődő tekintettel fordult jobbra-balra, és minden érdekelte. Előkapott egy nyalókát, és a szájában a kis gömbbel indult el. Elgondolkoztam azon, hogy egy: miért van Elliotnál nyalóka? Kettő: miért nyalogat egy ilyen édességet, amikor választhatna valami eredeti japán nyalánkságot is?
- Sikerült találnod valamit a könyvtárban, ami hasznos a közös ügyünkkel kapcsolatban? - kérdezte, amikor utolértem.
-Sajnos nem sokat. És a dékánnal sem sikerült beszélnem. Nem igazán van fogadókészsége, ilyen "csipp-csupp" ügyek miatt - idéztem a titkárnőt. - Azóta viszont nem hallottam arról, hogy elszabadultak volna gorgók vagy bármilyen más élőlények. Az viszont érdekes volt, hogy Bájital órára valaki hozott be porított Doxy-szárnyakat, és kiderült, hogy valójában valami gyanús alaktól vette, és hamisak. A tanárok kicsit körbeszaglásztak, és figyelmeztettek minket, hogy megszaporodtak az illegális kereskedelemmel foglalkozó alakok Hertfordshire környékén.
Megvártam, amit válaszol rá Elliot, aztán egy másik dologra tereltem a szót, amiről már hetek óta akartam beszélnie Elliottal.
-Elliot... - kezdtem óvatosan - Halloween körül volt egy furcsa álmom. Vagyis, szerintem nem puszta álom volt. Ott voltál te, meg pár roxfortos lány, más felnőtt boszorkányok és varázslók. Egy félelmetes, fekete nő próbált meggyőzni minket arról, hogy csatlakozzunk egy... Rendhez? Neked nem volt valami hasonló élményed?
Óvatosan megérintettem a karomon a sebhelyet, ami nem fájt, de egyszerűen zavaró volt, hogy ott van. Ott volt, és nem tudtam eltüntetni. Annál már csak az volt a zavaróbb, hogy mindig hosszú ujjú ruhában kellett járnom, ha nem akartam, hogy a szüleim észrevegyék. Nem sokat voltam otthon Halloween óta, de akkor sem akartam kérdeződködést. Olyat pedig főleg nem, amire nem tudok konkrét választ adni. Így maradt az, hogy keresek olyan embereket, akik ott voltak, abban a furcsa álomszerű valóságban. Mert csak erre tudtam következtetni: álmomban játszódott le a valóság. Ami rettentően félelmetesnek hangzott, nem is aludtam azóta valami jól.
Mindenesetre úgy döntöttem, a sebhelyet egyelőre nem mutatom meg Elliotnak, nehogy kiderüljön, hogy ő semmire nem emlékszik, és totál őrültnek fog gondolni.
Így csak lépkedtem mellette, valójában nem is néztem a sárkányokat, inkább a gondolataimba merültem. Az egyetlen ember, akivel eddig szóba került az álom, Sophie volt. De ő még kislány, nem igazán tudtam, hogyan tudna segíteni megfejteni a dolgot. Főleg a Roxfortból. Kerestem azt az ismerősnek tűnő srácot az Akadémiáról, de egyszer sem hozott össze vele a sors. A többiekről pedig fogalmam nem volt, kik lehettek. Talán még az a szőke lány... Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam, hol találkozhattam vele.
Vártam Elliot válaszát, némán bandukoltam mellette, és az álmon járt az eszem. Pedig sokkal jobban jártam volna, ha inkább a lenyűgöző sárkány kifutókat nézegetem. Biztosan a hangulatom is sokkal jobb lett volna. Így rákényszerítettem magam, hogy a felettem repkedő norvég tarajosra tereljem a figyelmem, és néztem, hogy kitárja fenséges szárnyait.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 12. 15. - 18:48:39 »
0

miért pont Ázsia?


Serena
2001. december 8.

outfit

Alig, hogy beléptünk az rezervátumba, jobbnak láttam szóba hozni az ügyünket. Nem csak azért, mert kíváncsi voltam, Serena mit talált… hanem, mert izgatott voltam, amit én készültem elmondani. Egyszerűen csak látni akartam a reagkcióját.
– Sajnos nem sokat. És a dékánnal sem sikerült beszélnem. Nem igazán van fogadókészsége, ilyen "csipp-csupp" ügyek miatt. Azóta viszont nem hallottam arról, hogy elszabadultak volna gorgók vagy bármilyen más élőlények. Az viszont érdekes volt, hogy Bájital órára valaki hozott be porított Doxy-szárnyakat, és kiderült, hogy valójában valami gyanús alaktól vette, és hamisak. A tanárok kicsit körbeszaglásztak, és figyelmeztettek minket, hogy megszaporodtak az illegális kereskedelemmel foglalkozó alakok Hertfordshire környékén.
Ezek szerint hallott róla… A hang csendült bennem röviden, majd ugyanúgy elhallgatott, mint korábban. Nem lepett meg, hogy már az akadémiát is elérte az illegalitás szele, ami Herfordshire-ben legalább egy éve fennáll. Persze ezt Disznóorrú Tedtől tudtam meg, aki szokás szerint ellátot prostituáltakkal néhány zűrös alakot és véletlenül odafigyelt kicsit jobban, mint kéne.
Hát… igazából én is valami hasonló dolgot találtam. Elmentem pár elég rizikós környékre, beszélgettem emberekkel és kiderült, hogy Hertfordshire egyáltalán nem csak egy sima egyetem város– beszéd közben felpillantottam, hátha elhalad felettünk végre egy sárkány, de egyetlen kiáltás hallatszott csupán, a hozzá tartozó állat viszont egyelőre még nem mutatta meg magát. Nem zavart annyira, mert amíg nem látom őket, talán normálisan tudok koncentrálni a feladatra.
Nem tudom miért vonzottak ennyire a sárkányok. Talán csak azért, mert gyerekként sosem vittek el lényparkokba… az is kockázatos lett volna, hiszen apám állandóan anya nyomában volt. Engem akart megkaparintani már akkor is. Azt hiszem, eleinte megölni akart, mert én voltam a hiba az életében, a kis porszem, aki tönkre tehette volna a rendet, a tisztaságot, ami a családját úgy jellemezte.
Egy elég komoly bűnbanda vette be magát és illegális lényviadalokat rendeznek… na meg, ahogy te is említetted, az elhullottakat feldolgozzák alapanyagnak. Ezért lehet jóval a bolti ár alatt hozzájutni a cucchoz. – Sóhajtottam és megráztam kicsit a fejemet. Sosem értettem az ilyen embereket, akik ártatlan lényeket bántalmaztak. – Azt hiszem, onnan szökött el a gorgó. – Tettem hozzá, hogy értse, én mit tettem össze fejben. Logikus volt, főleg, hogy a gorgó olyan veszélyes lény, amit igen csak ritkán pakolnak be egy lényparkba. Veszélyeztetettebbeknél persze előfordul, mint Hertfordshire-ben… de ez ritkaság.
– Elliot... – szólított meg Serena halkabban aztán. Éreztem, hogy témát fog váltani, de nem kötöttem belé. - Halloween körül volt egy furcsa álmom. Vagyis, szerintem nem puszta álom volt. Ott voltál te, meg pár roxfortos lány, más felnőtt boszorkányok és varázslók. Egy félelmetes, fekete nő próbált meggyőzni minket arról, hogy csatlakozzunk egy... Rendhez? Neked nem volt valami hasonló élményed?
A kérdése végén egy hatalmas árnyékot vetőt test suhant el felettünk. Visszafojtott lélegzettel bámultam fel, remélve, hogy elcsípek még belőle valamit… ahogy távolodott hatalmasnak és erősnek tűnt.
Öhm… akadt. – Bólintottam kicsit visszafogottan. A sebhely ugyan már halványult a kezemen, de valahogy az az érzésem volt, hogy a látványnál mélyebb nyomokat hagyott rajtam… mintha ezzel a nyomomra tudnának bukkanni. – Óvatosnak kell lennünk azzal a szektával. A Renddel. - Tettem hozzá, jelezve neki, hogy az nem csak egy furcsa álom volt. Aiden is ott volt és tisztán emlékezett rá, az ő bőrét is elcsúfította ugyanaz a folt. És ez nem olyan volt, mint más hegek, amik annyit jelentettek "túléltem." Ez veszélyes volt.
Közben felettünk még egy hatalmas sárkány repült el. Olyan közel volt, hogy láttam a pikkelyeit megcsillanni a sápadt fényben. Nem értettem, hogy Nat miért nem engedett hozzájuk közel... lenyűgözött a szépségük.
Azta... - kisfiúsan álmdozova néztem fel az égre, hogy még egyet láthassak. Hirtelen a felnőtt, komoly Elliot megszűnt létezni.
Naplózva


Serena Fawley
Eltávozott karakter
*****


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 12. 17. - 21:19:20 »
+1

Tokiói sárkányles



Elliot
2001. december 8.

Nem mondtam semmi újat Elliotnak. Legalább is úgy tett, mint aki nem lepődik meg azon, hogy Hertfordshire-ben illegális üzelmek folynak. Lényvadászok, illegális viadalok? Ez rettenetesen hangzik. Egy élőlénnyel sem szabadna így bánni. Vajon mit élhetett át az a gorgó? Na jó, azért nem kellene sajnálnom, végül is majdnem kinyírt minket.
Most már értem, honnan van az a sok hamis bájital hozzávaló. Figyelmeztetnem kell a többieket, mert ami Hannah-val történt... El is mesélem Elliotnak.
-Most már értem, honnan szerezte Hannah azt a sok használhatatlan hozzávalót. Múltkor, Bájitaltan órán behozott egy nagy kupac port, csontokat, mindenféle növényi és állati részeket, és megpróbálta nekünk eladni. Persze, aki ért hozzá, rögtön kiszúrja a silány árut. Nem sokan vettek tőle... Aki pedig vett... Hát volt, akinek megpörkölődött a szemöldöke, és ők jártak jól. Nem is értem, miért dőlnek be az emberek ilyeneknek.
Aztán áttérünk a Halloweeni álom-valóságra, de Elliot nem túl bőbeszédű ezzel kapcsolatban. Pedig azt reméltem, vele át tudom beszélni, mi is történt, vagy legalább egy kicsit többet megtudhatok a titokzatos Rendről. Rá is kérdezek:
-Te tudsz valamit erről a Rendről? Még soha nem hallottam róla. Az armilláris gömb pedig... Teljesen lenyűgözött, soha nem láttam még ennyire kidolgozott darabot. Nagyon értékes és ritka az ilyen holmi. Honnan szerezhették?
Lehet, hogy Elliot nem fog válaszolni, de egy próbát megért. Valahol mélyen sajnáltam, hogy nem érintettem meg a gömböt, akkor talán többet tudnék. De a szívem azt súgta, hogy jól tettem, hogy nem mentem bele a játéba. Egy ilyen szektával csak megégetheti magát az ember. Nekem nem volt szükségem arra, hogy az egész világot uraljam, nekem csak tudásra van szükségem. Azt pedig nem lehet egy pillanat alatt megszerezni. Az igazi tudás az, amit a saját küzdelme árán tanul meg az ember. De mégis ott volt az agyam elrejtett, és jól elzárt részében: mi van, ha rosszul döntöttem?
Vártam a választ Elliottól, de elhúzott felettünk egy sárkány - majdnem olyan félelmetes volt, mint azok a mugli repülő óriás dobozok, amikor elrepülnek az ember feje felett, na attól engem mindig kivert a víz -, és a férfi mellettem visszavedlett kisgyerekké. Tátott szájjal figyelte a csodálatos állatot, én pedig halvány mosollyal figyeltem őt.
-Ez egy perui volt. Láttad milyen gyorsan repül? Amilyen kicsi, olyan gyors. Az egyik legkisebb sárkányfajta. A fogának a mérge pedig alapanyag a világ legádázabb mérgeihez. Egy cseppje is halálos lehet. Szóval vigyázz vele. - magyaráztam neki, aztán belekaroltam, hogy tovább induljunk. Még rengeteg látnivaló várt ránk.
-Fél óra múlva lesz a magyar mennydörgő etetése. Megnézzük, ugye? Imádom a magyar mennydörgőket, az egyik kedvenc fajtám. Kanadában láttam egyet kikelni, amikor tíz éves voltam. Pontosan tíz éves, akkor volt a szülinapom. A kanadai sárkányrezevátumbeli kirándulás volt az ajándékom.
Valójában az volt az utolsó igazi ajándékom. Utána megszületett az öcsém, és onnantól kezdve én a Roxfortba jártam, és Teddy került előtérbe. Mivel tavasszal van a szülinapom, általában a Roxfortban voltam, így csak bagoly által hozott ajándékokat kaptam. Pedig a szüleim tudták, mennyire imádtam a kirándulásainkat. Azt hiszem, azért is élveztem ennyire most ez a sárkánylest is.
Szerencsére Elliot is jól szórakozott, és ha érdekelte a magyar mennydörgők etetése, akkor arrafelé vettük az irányt. De teljesen rábíztam magam, most miatta voltunk itt, én bárhova követtem volna. Nem akartam, hogy valami galibába keveredjen. Akármennyire nem ismertem, de az egyértelmű volt, hogy nagyon könnyen belekeveredik a bajba.
Úgyhogy csak követtem, akármerre is ment, és közben élveztem a sárkányok látványát.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 12. 18. - 15:14:18 »
0

 
miért pont Ázsia?


Serena
2001. december 8.

outfit

Lehet, hogy kicsit gyanús volt, hogy ilyen könnyen szerzek alvilági információkat, bár Serena nem olyannak tűnt, aki belegondolna ebbe. Nem kötöttem az orrára, hogy tolvaj vagyok és itt Japánban nem is sok esély volt rá, hogy valamelyik ellenlábasom rám ront. Ha pletykalapokat olvas, akkor lefeljebb annyit tudhatott, hogy Nathaniel Forest, mindenki kedvenc írója, volt valamikor a férjem, mára meg lényegében csak az vagyok, aki „tönkretette” őt.
– Most már értem, honnan szerezte Hannah azt a sok használhatatlan hozzávalót. Múltkor, Bájitaltan órán behozott egy nagy kupac port, csontokat, mindenféle növényi és állati részeket, és megpróbálta nekünk eladni. Persze, aki ért hozzá, rögtön kiszúrja a silány árut. Nem sokan vettek tőle... Aki pedig vett... Hát volt, akinek megpörkölődött a szemöldöke, és ők jártak jól. Nem is értem, miért dőlnek be az emberek ilyeneknek.
Biccentettem.
Nem kommentáltam inkább, hogy pont elég hülye ember van, aki bevesz mindent. Egy részük azért, mert csak később fogja fel, mivel rohanták le, míg a többi elhiszi, milyen jó üzletet csinált. Az ilyenekből volt mindig is több. Én is nem egyszer rásóztam hamis varázstárgyakat egy-két emberre, csak azért, hogy pénzhez jussak, miután megérkeztem Londonba. Csóró voltam, éheztem és fáztam, szükségem volt ételre és ruhára, hogy túléljem az 1998-as telet. De a lények bántalmazásával még én sem értettem egyet. Ezen nyerészkedni a lehető legszörnyűbb volt… mintha Kidhuszt, az Izlandon lévő házam kertjében lakó manót bántaná valakit. Manó… vagy tündér vagy mi az… akárhogy is, törtem volna le annak a kezét, aki hozzá ér az agresszív kis mocsokhoz.
– Te tudsz valamit erről a Rendről? Még soha nem hallottam róla. Az armilláris gömb pedig... Teljesen lenyűgözött, soha nem láttam még ennyire kidolgozott darabot. Nagyon értékes és ritka az ilyen holmi. Honnan szerezhették? – kérdezte, áttérve a rémálmos témára. Annyira nem figyeltem meg azt a varázstárgyat, leszámítva, hogy azonnal beazonosítsam: ezt láttam korábban is már.
Hát én igazából nem nagyon tudok semmit róluk… mármint azon kívül, ami ott elhangzott – vontam vállat aztán. Persze, foglalkoztatott a téma és érdekelt, hogy mikor erednek megint a nyomomba, hogy megöljenek… mégis csak megjelöltek valamiért. Nem elég, hogy egyszer már a véremet vették, hogy lekéseltem egyet, most még ez is. Jó, az egyértelmű volt, hogy a rajtam hagyott jel szép lassan halványult, múlni kezdett. Valószínűleg látható nyomot nem hagy. De ez egy erős mágia volt, mint tizenhét éves kor előtt a nyomjel. Meg tudtak találni általa.
Inkább a sárkányokra akartam figyelni, úgysem sok időnk volt itt, viszonylag értelmes időben nem ártana azért hazaérni is, hogy legalább elmeséljem Aidennek, milyen élményben volt részem, ha már egyszer szó nélkül eljöttem a világ másik felére. Elrepült felettünk egy, sőt talán több is, mire felkaptam a fejemet és csak gyönyörködve bámultam a meg-megcsillanó pikkelyeket. Lenyűgöző teremtmények ezek… az erő, a kecsesség, a veszély olyan tökéletes elegye volt mindegyikük.
– Ez egy perui volt. Láttad milyen gyorsan repül? Amilyen kicsi, olyan gyors. Az egyik legkisebb sárkányfajta. A fogának a mérge pedig alapanyag a világ legádázabb mérgeihez. Egy cseppje is halálos lehet. Szóval vigyázz vele. – Karol belém közben. - Fél óra múlva lesz a magyar mennydörgő etetése. Megnézzük, ugye? Imádom a magyar mennydörgőket, az egyik kedvenc fajtám. Kanadában láttam egyet kikelni, amikor tíz éves voltam. Pontosan tíz éves, akkor volt a szülinapom. A kanadai sárkányrezevátumbeli kirándulás volt az ajándékom.
Sárkányetetés? Éreztem, ahogy felcsillantak a szemeim. Hagytam, hogy Serena húzzon a megfelelő irányba.
Látni akarom az etetését… – mondtam, még a lépteimet is gyorsabbra vettem, ahogy láttam a karórámra pillantva, hogy igencsak gyorsan telik az idő. Mindig ez van, ha jól szórakozom. – Az elég ritka, hogy fogságban szaporodnak, nem? – Kérdeztem vissza és igazából ki is szúrtam a magyar mennydörgőt jelző feliratot. Itt nem voltak táblák nagyon, így csak az etetést írták ki, meg hogy hamarosan kezdődik és száz métert kell megtenni a helyszínig.

Naplózva


Serena Fawley
Eltávozott karakter
*****


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 12. 23. - 20:27:34 »
+1

Tokiói sárkányles



Elliot
2001. december 8.

A Rendről semmit nem tudtam meg Elliottól, mindenesetre megállapítottam, hogy egyáltalán nem akar beszélni róla, úgyhogy egyelőre hanyagoltam a témát. Inkább sétáltam mellette, nézegettem a sárkányokat, és ha szembejött egy információs tábla elolvastam. A Rendnél jobban érdekelte a férfit a történetem a kanadai sárkányrezervátumról. Így amíg a Magyar mennydörgőhöz indultunk, inkább a kicsi sárkányokról beszélgettünk.
-Amennyire tudom, nehezen szaporodnak. Mázlink volt. Na jó, valószínűleg Ben bácsi szólt apának, hogy lesz egy kis sárkánybébi születés náluk...
Most, hogy így jobban belegondolok, ez lehet az igazság. Nem lehet akkora mákom az életben, hogy pont akkor, pont ott szülessen egy kis sárkány ivadék. De ennyi év után már kár volt ezen gondolkodni, ami történt, megtörtént, nekem pedig volt egy jó sztorim egy sárkánnyal.
-A kanadai rezervátum a szaporításra specializálódott. Ott kevesebb fajta sárkány van, de gyakrabban hoznak utódot a világra. - magyaráztam Elliotnak, és közben a magyar mennydörgő kifutójához értünk. Ott már gyülekezett a tömeg, ülőhely már nem is volt, és már éppen felkészültem volna Elliot csalódott ábrázatára, amikor megjelent mellettünk egy rezervátumos munkaruhába öltözött nő.
-Helló! Koizumi Toshiko vagyok. Ben Hartwood kért meg, hogy kalauzoljalak titeket egy darabon. Sejtettem, hogy ide fogtok jönni, az etetés mindig fő látványosság. Ha elég bátrak vagytok, akkor segíthettek megetetni a mi kis mennydörgőnket.
A nő kérdőn nézett ránk, én pedig rögtön lelkes lettem. Már láttam egy sárkányt megszületni. Most pedig itt a lehetőség, hogy etethessek is egyet. Úgy tűnik, hogy a sorsom kezdett teljesen összefonódni a magyar mennydörgőkkel. Elég jól ismertem őket eddig is, de szívesen ismerkedtem velük még tovább.
Elliot válaszára vártam, de reménykedtem benne, hogy ő is kedvet érez egy kis sárkányetetéshez.
Ha Elliot úgy döntött, hogy megyünk, akkor Toshiko elkísért minket egy hátsó helyiségbe, ahol két kezeslábast nyújtott felénk.
-Vegyétek ezeket fel. Nehogy koszos legyen a ruhátok. Ha készen vagytok, indulhatunk is.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 12. 26. - 12:42:52 »
0

miért pont Ázsia?


Serena
2001. december 8.

outfit

Nem tudom, miért… de úgy éreztem ezt a Rend témát jobb nem emlegetni. Nem azért, mert annyira féltem tőlük, egyszerűen csak túl kevés volt az információ és nyilván túlságosan belebonyolódtunk volna a dolgokba, ahelyett, hogy arra koncentráltunk volna, amiért itt vagyunk. Én személy szerint izgalmasabbnak találtam a sárkányokat, mint mondjuk azt, hogy egy halom idióta csoportba verődve próbál terrorizálni néhány varázslót és boszorkányt.
– Amennyire tudom, nehezen szaporodnak. Mázlink volt. Na jó, valószínűleg Ben bácsi szólt apának, hogy lesz egy kis sárkánybébi születés náluk... – örültem, hogy Serena vevő a téma további kerülésére. Sóhajtva bámultam meg a körülöttünk lévő tájat. Az erdős részek mellett, nagy zöld területek – amiket most hó borított – is akadtak, a távolban pedig hegyek, sziklák sokasága húzódott. Tökéletes volt a sárkányoknak… szinte irigyeltem a szabadságukat.
Ezer éve nem éreztem úgy, hogy kiteszem a lábam otthonról és enyém az egész világ. Tizenéves koromtól egészen a harmincadik születésnapomig azt tettem, amit akartam, odamentem, ahová akartam… csak aztán bekerültem az én aranykalitkámba Nat mellett és minden megváltozott.
– A kanadai rezervátum a szaporításra specializálódott. Ott kevesebb fajta sárkány van, de gyakrabban hoznak utódot a világra.
Hümmögve bólintottam. Érdekes információ volt, bár nem sok esélyt láttam rá, hogy valaha bejárom a világ sárkányrezervátumait. Az életem annyira Angliához kötött mostanra, vagy legalábbis egy fix élethez, hogy ilyen terveim aligha lehettek.
Mire válaszoltam volna, egy munkaruhával öltözött nő lépett elénk, alighogy megérkeztünk a Magyar mennydörgő kifutójához. Eddigre már voltak itt egy páran, ráadásul ülőhely sem volt, így éppen kapóra jött Ben bácsi ismerettsége.
– Helló! Koizumi Toshiko vagyok. Ben Hartwood kért meg, hogy kalauzoljalak titeket egy darabon. Sejtettem, hogy ide fogtok jönni, az etetés mindig fő látványosság. Ha elég bátrak vagytok, akkor segíthettek megetetni a mi kis mennydörgőnket.
Na hát erre pont marhára nem vágytam… tetszettek a sárkányok, lenyűgözött az erejük, de nem akartam még véletlenül sem a fogaik közelébe menni.
Hát… én inkább kihagynám ezt az etetés dolgot, inkább távolról figyelnék… – magyaráztam, de azért mentem utánuk. Nem igazán voltam felkészülve arra, hogy éppen ma harapják le valamelyik testrészemet, főleg, hogy mikor hazaérek, össze akarok bújni Mucival is… ő pedig aligha indulna be a vértől.
– Vegyétek ezeket fel. Nehogy koszos legyen a ruhátok. Ha készen vagytok, indulhatunk is.
Sóhajtottam és megnéztem azt a mocskos valamit, amit az ujjaim közé erőszakolt. Hát egy koszos kezeslábas volt, amit a ruha fölé kellett venni. A kimondhatatlan nevű nő magunkra hagyott egy időre, én pedig kellően távol tartottam magamtól az anyagdarabot.
Te ezt komolyan be mered vállalni? – kérdeztem Serenát, aki egy kicsit túl izgatottnak tűnt. Persze, lehet, hogy az ő munkájához az ujjak finom mozgása nem volt annyira feltétel, mint mondjuk az enyémhez… egy tolvaj ügyes kezű kell, hogy legyem – ez hiányos állapotban igencsak nehéz feladat volna.
Mármint… lehet, hogy kicsi még, de a foga már most is elég kárt tudna tenni bennünk. – Magyaráztam és inkább letettem a padra a kezeslábast. – Mi lenne, ha én kint leülnék a nézőtérre? Majd lelökök egy kövér kisgyereket az egyik helyről…
Naplózva


Serena Fawley
Eltávozott karakter
*****


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 12. 30. - 21:35:09 »
+1

Tokiói sárkányles



Elliot
2001. december 8.

Toshiko nagyon kedvesen felajánlotta nekünk, hogy etessük meg a sárkányokat. Imádtam már a gondolatát is, hogy ennyire közel kerüljünk ezekhez a csodálatos teremtményekhez. Múltkor kihagytam ezt a lehetőséget, most, tapasztalt szakemberek között, simán bevállaltam.
Elvettem a nőtől a ruhákat, amiket nyújtott felém, és már kezdtem is öltözködni. Elliot viszont egyáltalán nem volt lelkes. Nem is értettem. Hertfordshire-ben semmi baja nem volt a sárkányetetéssel, most miért ijedt be. Ezt meg is említettem neki:
-Az otthoni rezervátumban semmi gondod nem volt egy kis sárkányetetéssel. - néztem rá értetlenül. Nem értettem, most mi tartja vissza, amikor múltkor annyira elámult az állatoktól. - Ez teljesen biztonságos. - magyaráztam neki -   Toshiko és a többi gondozó figyelni fog rá, hogy ne essen bajunk. Ugye?  - néztem a nőre, mivel azért kicsit elbizonytalanodtam.
Toshiko csak bólogatott, miközben ő is öltözött. Kicsit haragudtam Elliotra, hogy leszerveztem neki ezt az egészet, Ben bácsi még többet is tett, mint ami elvárható lett volna tőle, aztán így cserben hagy. De persze mindenki a maga bőrét viszi a vásárra, nem vethettem a szemére, ha félt bemenni a sárkányok közé. Nyilván ehhez kellett egy kis őrület...
- Mi lenne, ha én kint leülnék a nézőtérre? Majd lelökök egy kövér kisgyereket az egyik helyről… - mondta, én meg akaratlanul is felnevettem.
-Szerintem egy sovány kisgyereket sem tudnál lelökni a padról...  - szóltam vissza kuncogva, a közel sem erőteljes alkatára utalva. - Ha nem akarod etetni őket, akkor is gyere be a kifutóba. Sokkal másabb érzés, ha érzed a szárnyuk csapkodása keltette szelet. Nem kell enni adnod nekik, de legalább gyere velünk. - kérleltem, és közben elkészültem.
A munkaruha nem volt túl kényelmes, és baromi koszosak voltak, de legalább nem a ruhánk fog így kinézni, amikor végzünk az etetéssel.
Toshiko már a kifutóhoz vezető ajtónál állt, és két hatalmas hordót készült belebegtetni a kifutóba. Én továbbra is lelkesen odaléptem hozzá.
-Segíthetek? - kérdeztem, és csak remélni mertem, hogy Elliot tényleg követ majd minket.
-Köszönöm. - bólintott Toshiko, és rámutatott az egyik hordóra, amit be kell vinni. - A többiek már odabenn vannak.
Úgyhogy elindultunk mi is a kifutóba, két hordónyi hússal. Izgatottan léptem be a sárkányok lakhelyére. A láthatatlan határvarázslat tényleg remekül működött, nem lehetett kifelé látni. Körülöttünk repkedtek a Magyar mennydörgők, és látszott rajtuk mennyire izgatottak. Érezték, hogy közeleg az etetés ideje.
Toshiko megmutatta, hova rakjam le a hordót, és utána megmutatta, hova dobjam a húst, hogy ne csak hasznos, hanem látványos is legyen az etetés. Követtem Toshiko utasításait, és közben ámulva figyeltem, hogyan ebédelnek a sárkányok.
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 01. 04. - 09:23:42 »
0

 
miért pont Ázsia?


Serena
2001. december 8.

outfit

Nem tudom miért kapott el a pánik. Talán azért, mert már elég sok dög morgott rám, itt pedig azért mégis csak durva közelségbe kerültem volna a sárkányokkal. Egy védőkerítésen keresztül dobálni nekik a húst egészen más volt, mint szó szerint odaállni eléjük és a szájukba szuszakolni a cafatokat. Hirtelen Nat szavai jutottak eszembe, amik arra figyelmeztettek, hogy széttéphetnek… megehetnek… megölhetnek… és én nem akartam egyiket sem, csak hiányzott Aiden meg London. Az ázsiai környezetben nem éreztem magam otthon.
– Az otthoni rezervátumban semmi gondod nem volt egy kis sárkányetetéssel. – Serena tekintetében láttam, hogy nem érti a helyzetet. – Ez teljesen biztonságos. – Magyarázta tovább. Tudom, hogy meggyőzni akart, elvégre én akartam sárkányokat nézni… és ez továbbra sem változott. Persze nem számítottam rá, hogy szó szerint a tenyeremből kell majd etetni őket. Azzal nem volt gondom, ha más csinálja és mondjuk neki leharapják a fél karját. Az nem az én gondom volt. – Toshiko és a többi gondozó figyelni fog rá, hogy ne essen bajunk. Ugye?
A kísérőnk csak bólintott. Én viszont nyeltem egyet.
Angliában azért nem ilyen közelről etettem őket… – Mondtam és távolra tartottam a ruhát magamtól, amit fel kellett volna venni. Elhúzva a számít néztem rajta végig, rohadtul piszkosnak tűnt, még belülről is. Fúj… O’Mara, ne már… A hang bennem nyafogott, talán még jobban is, mint én magam.
– Szerintem egy sovány kisgyereket sem tudnál lelökni a padról... – nevetett fel Serena. Jó, talán nem nézek ki egy állatnak, de azért igencsak sok erő lapult a vézna kis testemben. Valószínűleg egy háromszor nagyobb embert is le tudtam volna lökni a padról, csak hát aztán betörték volna az orromat. – Ha nem akarod etetni őket, akkor is gyere be a kifutóba. Sokkal másabb érzés, ha érzed a szárnyuk csapkodása keltette szelet. Nem kell enni adnod nekik, de legalább gyere velünk.
Sóhajtottam egyet. Jó. Belebújtam a mocskos cuccba, de csak azért, mert Serena ennyire kért. Szívem szerint már régen világgá menetem volna… pedig a gyávaság aligha volt jellemző tulajdonságom. Ha valamitől féltem is, idővel mindig szembe néztem vele. Egész egyszerűen muszáj volt. A természetem mindig azt diktálta, hogy menjek és menjek, hagyjam, hogy átjárjon a félelem. Csak valahogy a hétköznapi dolgok esetében nem…
Hagytam a lányt lelkesedni és segíteni, én inkább lemaradtam. Mucin gondolkodtam… hogy vajon mit szólna, ha látná, milyen helyre jöttem. Örülne neki vagy éppen elrángatna? Nem… minden bizonnyal a szokásos, nem az én testem című szövegét adná elő, amitől az ember úgy tudja érezni magát, mintha nem is érdekelné igazán.
A két hordó hamar felkeltette a sárkányok figyelmét. Izgalmukban körbe-körbe repültek minket, hangosan visongtak. Az etetés maga is látványos volt, volt amikor röptében elkapták a húst, volt amikor megvárták, hogy a földre hulljon és úgy vetették magukat rá. Éreztem, ahogy a szárnyaikkal felkavarják a levegőt, újra és újra. Látványos volt, határozottan… de közben megint ott csendült bennem az a sok figyelmeztetés, felidéztem a mérges tekintet, amivel Nat elrángatott a sárkányok kifutójából. Túlságosan hiányzott a közös életünk még mindig ahhoz, hogy ne jusson még erről is eszembe. Tudtam, mennyire utálta volna, ha itt lát és ezen önkéntelenül is elmosolyodtam. Már nem fájt rá gondolnom.
A bemutató végével a közönség lelkesen tapsolni kezdett. A sárkányok pedig szép lassan, teli hassal nyugalmat kerestek maguknak, így a kísérőnk, Toshiko szép lassan kitessékelt minket a kifutóból, vissza a helyiségbe, ahol öltözni kezdtünk.
Oké… ez nem volt olyan gáz… de ugye nem lettem húscafatos? Az egyik elég disznó módon evett. – Magyaráztam Serenának, ahogy a hajamba túrtam.


Naplózva


Serena Fawley
Eltávozott karakter
*****


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2021. 01. 07. - 20:31:40 »
+1

Tokiói sárkányles


Elliot
2001. december 8.

Végül Elliot csak bejött velünk sárkányokat etetni. Valószínűleg még egy kicsit élvezte is. Legalább is remélem, hogy élvezte, mert egyébként tök feleslegesen szerveztem le az egészet. Én bezzeg kiélveztem minden pillanatát. A sárkányok ott repkedtek körülöttünk, némelyik leszállt úgy falatozott, mások meg röptében kapták el a husit.
Én együtt dolgoztam Toshikoval és a többi gondozóval. Látszott mindenkin, hogy imádja a munkáját, ezek a sárkányok jelentették számukra a boldogságot és a munka okozta örömet. A sárkányoknak is jó napjuk lehetett, nem akartak megtámadni minket vagy leharapni valamelyikünk karját. Mondjuk lehet, hogy szimplán tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy ezek az emberek hozzák nekik minden nap többször is az élelmet. Sokszor az emberek hajlamosak elfelejteni, mennyi okos lények a sárkányok.
Én mindenesetre nagyon élveztem a helyzetet, azt, hogy ott repked körülöttem jónéhány szárnyas lény, olyanok, akiket a természetes közegükben messze elkerülnék. De azért ennyiből is látszott rajtuk, hogy ezek a példányok fogságban élnek, talán itt is születtek. Azért szomorú volt belegondolni, hogy ők soha nem kerülhetnek vissza a természetbe, mivel nem tudnának már maguktól megélni odakinn. Itt viszont mindenki értük dolgozott, megtiszteltetés volt, hogy egy kicsit én is belekóstolhattam.
Amíg kifelé sétáltunk, azon gondolkodtam, hogy én is hasonlóan érzek a csillagászattal kapcsolatban. Én is ugyanilyen elhivatottsággal bírok, minden percemet az asztronómiának szentelem, hogy még jobb és jobb csillagász válhasson belőlem. A sárkány gondozók is így vannak ezzel. Erről eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, Elliot mivel foglalkozik. Erre valahogy még soha nem terelődött a szó.
Végül nem tudtam azonnal megkérdezni tőle, mert ő inkább a húscafatok miatt aggódott. Úgy döntöttem, megviccelem egy kicsit, ha már ilyen finnyás. Undorodva mutattam a hajára.
-Blö, ott van egy kicsi. Meg ott is. - néztem rá, és közben alig bírtam visszafojtani a nevetésem. Végül megkönyörültem rajta, amikor láttam, hogy mennyire kiakasztaná, ha tényleg lenne némi húscafat a hajában. - Nyugi, csak vicceltem.
Miután levetkőztünk a munkaruhból, elköszöntünk Toshikotól, megköszöntük neki a lehetőséget és tovább indultunk.
-Na, így hogy meg volt az etetés, merre menjünk tovább? A kis sárkányokhoz vagy a ritka fajok kertje felé? Vagy esetleg valami mást néztél ki?
Én legszívesebben a kicsi sárkányokhoz mentem volna. El kell ismerni, hogy bármilyen állatból, legyen az mágikus vagy varázsnélküli a kicsik a legaranyosabbak. Így van ez a sárkányokkal is. Azt írták az ismertetőben, hogy itt a tojásból való kibújástól kezdve végig lehet nézni a fejlődési folyamatukat egészen addig, amíg kimehetnek a kifutójukba. Ez izgalmasan hangzott. Miután Elliot válaszolt, és elindultunk arrafelé, amerre menni szeretett volna, egy ideig a gondolatainkba merültünk, de aztán feltettem a kérdést, ami az elmúlt pár percben izgatott.
-Elliot, te tulajdonképpen mivel foglalkozol?
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2021. 01. 11. - 19:07:57 »
0

miért pont Ázsia?


Serena
2001. december 8.

outfit

Vajon mit csinál Aiden… – Ezen agyaltam, mikor végre kikerültünk a kifutóból. Kezdett nagyon hiányozni, csak haza akartam menni, hogy vele legyek és hallgassam a morgását. Nem tudom, talán nyálas, de egyre rosszabbul esett nélküle menni. Gyanítottam, ő nem érzett így. Megvolt minden lehetősége nélkülem, hogy olvasson vagy heverésszen a kanapén, ha nem éppen a maga dolgai után rohangált.
Talán éppen ez a gondolat indította meg bennem, hogy nem akarok kajamardványokkal az arcomon kikeveredni innen. Bár Aiden nagyon ritkán mondta ki, hogy tetszem neki, de azért én mindig megpróbáltam tenni érte, hátha egyszer azt mondja: Ma nagyon jól nézel ki.
– Blö, ott van egy kicsi. Meg ott is. – Mutatott Serena a hajamra. Azonnal odakaptam a kezemet, hogy megpróbáljam kipiszkálni, de nem éreztem semmi gusztustalan, furcsa állagú nedvességet. – Nyugi, csak vicceltem.
Megköszörültem a torkomat.
Ez nem vicces. – Morogtam és az ujjam inkább a kapott ruha anyagát kezdte el lehámozni rólam. Meglepően könnyen ment és én még csak nem is lettem különösebben koszos, mivel mindenki más közelebb állt a nyamnyogó állatokhoz. Csak az csapódhatott rajtam, amit éppen röptében kellett volna elfogyasztaniuk.
Már odakint voltunk, mikor Serena újra beszélni kezdett. Éppen a hajamba túrtam az ujjaimmal, kicsit elrendezgetve a tincseket, hogy pontosan olyan rendezett fejem legyen, mint korábban. Lehet, hogy Ázsiában voltam, de nem akartam úgy kinézni, mint egy a tömegből.
– Na, így hogy meg volt az etetés, merre menjünk tovább? A kis sárkányokhoz vagy a ritka fajok kertje felé? Vagy esetleg valami mást néztél ki? – kérdezte, én meg csak hümmögtem egyet egyelőre. Nem tudtam volna eldönteni, érdekelt minden… de most már legalább azt is tudtam, hogy nem ilyen közelről. Már elmúltak azok az idők, mikor még élveztem a mocskot… mikor erdőkben aludtam, eszembe sem jutott, hogy esetleg lehetne más. Így viszont, hogy megtapasztaltam megszerettem a tisztaságot, a luxust… talán csak az ágy volt az, ahol néha nem éreztem magam elég komfortosan.
A kertet… vajon odahaza hány óra lehet?– Gondolkodtam el hangosan, mert azt biztosra tudtam, hogy itt még azért bőven délelőtt van. Nem tudom…  tényleg csak lefoglalta Muci a gondolataimat, mint általában.
– Elliot, te tulajdonképpen mivel foglalkozol?
Ö… egy ilyen kérdésre mit kéne mondani? Mindennel? Tovlaj? Otthonülő háziasszonyszerű pasas? Patikus? Fogalmam sem volt, de minden bizonnyal a lehető legdiplomatikusabb válasz lett volna a megfelelő. Gondolom Serena nem értékelte volna, ha benyögöm, hogy amúgy mások értékeit szoktam lenyúlni.
Patikus vagyok – választottam ki a legegyszerűbb választ. Lényegében nem volt hazugság, csak éppen nem jártam be néhány hónapja… talán egy éve dolgozni. – Miért kérdezed?– Pillantottam rá, mintha csak ellenőrizni akarnám bevette a dolgot. Nem kellett. Épp elég meggyőző voltam, a legtöbb embert az ujjaim köré tudtam csavarni. Serena bizalmát pedig már a gorgós helyzetben elnyertem.
Naplózva


Serena Fawley
Eltávozott karakter
*****


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2021. 01. 15. - 21:44:10 »
+1

Tokiói sárkányles


Elliot
2001. december 8.

Beletelt pár percbe, mire Elliot dönteni tudott. Fogalmam nem volt róla, hogy még az előző élmények hatása alatt volt-e - én mindenképpen az alatt voltam -, vagy csak ennyi ideig tartott neki eldönteni, hogy melyiket szeretné jobban megnézni, mindenesetre, addig csak némán baktattunk egymás mellett. Mondjuk így is volt mit nézni. A magyar mennydörgők mellett néhány walesi zöld sárkány pihente ki az ebédelést. Az árnyékban bújtak el, és egy fiatalabbnak tűnő példány, egy másiknak a farkával játszadozott, amíg a meg nem unta, és felé nem csapott a farkával. Egész vicces jelenet volt.
Végül Elliot a kert mellett döntött. Reméltem, hogy azért jut egy kis idő a kis sárkányokra is, de eldöntöttem, hogy ez a nap Ellioté, most miatta vagyunk itt. Hogy mi vitt rá arra, hogy egy tök ismeretlen férfival jöjjek el sárkányokat nézni, arra nem tudtam volna válaszolni, de az elmúlt egy évben annyi tök ismeretlen jófej, kedves, barátságos és segítőkész férfival hozott össze a sors, hogy a Hugrabug egész klubhelyiségét meg lehetett volna tölteni velük. Így bíztam Elliotban is, még akkor is, ha ő folyamatosan az ellenkezőjéről próbált meggyőzni.
Amikor az időről kérdezett, megvontam a vállam:
-Éjszaka lehet otthon... Legalább nyolc-kilenc órával előrébb járunk. - válaszoltam, de nem igazán érdekelt, mennyi idő lehet otthon. Most itt voltunk, nem akartam az Akadémiára és a közelgő karácsonyra gondolni. Most akartam megélni ezt a pillanatot a sárkányokkal és Elliottal. Most nem érdekeltek a szüleim és az elvárásaik, sőt még az öcsémre sem akartam gondolni. Nem akartam gondolni a férfira, akivel minden jól alakult nyár végén, aztán elsodort minket a sors egymástól. Igazán rossz hangulattal vágtam neki az adventnek, ez pedig nem tett túl jót a készülődésnek. De tényleg nem ezért voltam itt, újra a sárkányrezervátumra koncentráltam.
Amíg a ritka fajok kertje felé haladtunk, Elliot megválaszolta a kérdésemet. Patikus... Mondjuk nekem, a nagy bájitalfőzőnek pont kapóra jön egy ilyen ismeretség. De nem akartam, hogy a férfi úgy érezze, hogy egyből ki akarom használni őt.
-Miért kérdezed? - kérdi ő, én pedig csak újra megvontam a vállamat.
-Kíváncsi voltam. Kicsit abszurd és furcsa érzés, hogy itt sétálok melletted egy sárkányrezervátumban, és alig tudok rólad valamit. Remélem nem kínos neked, hogy kérdezősködöm... - teszem hozzá félve. Tényleg nem szeretném megbántani Elliotot vagy olyan témába nyúlni, ami jókedvét szegi. Habár így ránézve annyira most sem volt jókedve. Ekkor döbbentem rá, hogy lehet, hogy ő ezt az egészet nem is élvezi.
Megtorpantam, és aggódva néztem rá.
-Figyelj! Ha unod vagy eleged van, csak szólj, és hazamehetünk. Csak egy szavadba kerül. Ha nem érzed jól magad, vagy szimplán csak dolgod lenne - mi dolga lenne egy patikusnak a brit éjszaka közepén? -, akkor már megyünk is. Tényleg nem szeretném, ha kínosan éreznéd magad amiatt, hogy itt vagyunk, és csak azért vagy itt, mert nem akarsz megbántani...
Remek. Egy újabb Serena-féle elbizonytalanodási monológot hallhattunk. Jó pár ilyet megejtettem már szerény húsz évem alatt... Most már legalább Elliotot is kipipálhatom a listán. Ezt most miért kellett, te lány?
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 18. - 20:45:46
Az oldal 0.206 másodperc alatt készült el 51 lekéréssel.