vér és sötétség

CUKORMÁZ
ROXMORTS

vér és sötétség


Avery
2001. december 31.

outfit

Remegő kézzel szorítottam a nyakamra a tenyeremet. Éreztem, ahogy a vérző seb egyre erőteljesebben lüktet, mintha az összes vérem azon az egyetlen nyíláson akarna távozni a testemből. Bírd ki… bírd ki… – lihegtem, miközben Cukormáz udvarán értem földet, de éreztem, hogy a lábaim nem tartanak meg. Hiába voltam olyan közel az ajtóhoz, a szédülés egyre erősödött s mintha mindenből kettő volna. Az agyam nem tudta egy képpé illeszteni a körülöttem lévő világot… talán azért, mert mielőtt elhoppanáltam volna, olyan erősen vágott tarkón az a maszkos alak, hogy azt hittem az eszméletem is elveszítem.
A másik karom is felemeltem, hogy megérintsem a fejem hátsó felét. Ott is furcsán meleg volt a bőr, de nem vérzett, csak jelezte, hol csapódott belém az a valami, amit felém lendített. Tudtam, hogy a nyomomban vannak, jó ideje sejtettem, ezért kerültem el Londont olyan messzire, amennyire csak lehetett. Ez persze nem volt kivitelezhető teljes mértékig, hiszen Aidennel is jártam arra még a hónap elsőfelében, aztán apám elrángatott szmokingot venni, mintha elhinné, hogy tényleg el fogom venni Nellie Nottot, hogy aztán unokákkal örvendeztessem meg. Apám nem gondolta végig a dolgokat, nem értette meg, hogy nem lesz több gyerekem, nem lesz semmi, ami csak normális életre emlékeztetne. Ráadásul, ha Lisbeth elintézi, hogy tényleg meghaljak, akkor mindegy is ezen gondolkodni…
Nagy nehezen megindultam az ajtó felé. A véres ujjaim összemaszatolták a kilincset s az előszobába belépve azonnal meg kellett támaszkodnom, hogy a falon újabb vörös nyomot hagyjak magam után. Csak a konyháig… csak a konyháig… – ismételgette bennem a hang, ahogy az utolsó erőmmel megpróbáltam ellökni magam a faltól. Kellett ez a lendület, hogy szó szerint úgy essek be a küszöbön, rá az asztalra. A kabátomat lelöktem a vállamról, hogy a földre hullva láthatóvá váljon a vértől átitatott világos színű pulóver anyaga.
Nem akartam, hogy Aiden így lásson, mert undorodna. Mindentől csak undorodik, ami a testemnek nem jó… legalábbis azt hiszem. Nem volt szabad, hogy lássa a vért és ott voltak a bájitalok a szekrénybe, amiket direkt azért csináltam, hogy ezt elkerülhessem. Csak kellett volna az erőm, hogy eljussak odáig.
Láttam persze, hogy valami készült a konyhában, de Avery épp nem volt ott. Ez is szerencse volt, nagyon nem kellett volna, hogy ő is ezt a gyengeséget lássa. Eddig, amennyire lehetett, próbáltam fenntartni a látszatát annak, hogy erős vagyok és bár megsebez sok dolog, túlélem. Remegve löktem el magam az asztaltól, hogy megpróbáljak megállni a lábamtól. Éreztem, ahogy megszédülök… csak annyi volt még bennem, hogy felemeljem a kezem és végig dörzsöljek a homlokomon. Aztán éreztem, ahogy összecsuklanak a lábaim és egy puffanással a konyha padlóján találtam magam.
Nem ájultam el, csak forgott velem a világ, ahogy a hátamra fordultam. Már annyiszor gondoltam arra, hogy mennyivel könnyebb lenne csak engedni azt a sok vért elfolyni és átadni magam a sötétségnek. Talán a világnak is könnyebb lenne nélkülem, ahogy nekem is nélküle. Csak Aiden és Avery tartották bennem a lelket, ők maradtak nekem egyedül. Össze kell szedned magad… gyerünk… – parancsolt a hang, de nem tudtam mozdulni. Az ujjaim erőtlenül kutattak a pálcámért, de az a kabátzsebemben volt, s a ruhadarabot jóval odébb hagytam el. Mély levegőt vettem, mielőtt lehunytam a szemem. Rendben leszel, O’Mara… rendben leszel…

[ELLIOT]

ELLIOT

2001. december 31.
o u t f i t

Elégedetten beszívtam a levegőben terjengő süti illatát, és közben egy újabb adag tésztát kevergettem a muffinhoz. A sütés mindig is kikapcsolt. Szerettem, még ha általában én is ettem meg a nagyrészét. Jasper nem rajongott az édességért, de még Aiden sem, Elliot pedig ugyebár szintén nem sok mindent evett meg... így hát ez ilyen volt, de nem zavart különösebben. Én a saját gyomromra is szívesen sütöttem.
Kipillantottam az ablakon, figyelmet a kinti ködös, hűvös időt. Ez volt az utolsó nap az évből... ez a gondolat pedig kicsit megborzongatott. Furcsák voltak ezek az évfordulók, furcsa volt elengedni az éveket... vagy ezzel csak én voltam így? Igazából egy számot leszámítva nem változott meg semmi. Persze ez is épp elég volt a néhány hónapig tartó totál összekavarodáshoz. Mire megjegyzem, hogy 2002 van, már jön majd a következő év.
Halkan sóhajtottam egyet, és visszatettem a tálat a pultra, hogy a felvágott csokidarabkákat beleszórjam, majd összekeverjem a masszával újra. A sütőben almáspite készült természetesen... mi más? Ez volt az egyetlen, amit biztosan tudtam, hogy Elliot megeszik. Nem vagyok valami kreatív sütitsütő mostanában, azt hiszem... dehát voltak dolgok, amik finomak voltak, végülis.
- Okééé... - pillantottam végig a pulton uralkodó káoszon, aztán az asztal felé nyúltam, hogy felvegyem pálcámat. Úgy biccentettem vele a szétpakolt összetevők és konyhai eszközök felé, hogy azok szépen a megtisztultak és a helyükre reppentek, közben pedig hallottam valami mozgolódást az előszoba felől, de épp csak egy pillantást vetettem arrafelé, közben lehajoltam a pult alatti szekrényhez, hogy megtaláljam a muffinformát. Bizonyára Elliot jött haza, bár abban sem voltam biztos, hogy merre jár... a ház amúgy nem volt üres így sem, Aiden itt volt valamerre, valószínűleg bezárkózva a hálóba, mint általában, és Merlin tudja, mit csinált. Nem is nagyon foglalkoztatott... hacsak nem volt muszáj, nem beszélgettünk, nagyon egymásra sem néztünk. Mondjuk Jasperrel meglepően jóban voltak, azt hiszem... na, nem mintha zavart volna. Aiden biztos jófej volt valahol... valahol nagyon mélyen.
- Elliot, te vagy az? - szóltam ki az előszobába, közben pedig kicsit összevontam a szemöldökömet. Biztos voltam benne, hogy nemrég vettem karácsonyfás muffinformákat... de hol lehettek? Két fiókot is feltúrtam, csak akkor esett le, hogy a szobámban hagytam.
Ha válaszolt Elliot, ha nem, a szobámba szaladtam, és a cuki kis papírformákkal tértem vissza. Az asztalhoz léptem, és csak akkor pillantottam meg valami vörösséget annak a sarkánál... Közelebb húzódtam, és kiszúrtam Elliotot a földön.
Szóra nyitottam ajkamat, de nem jött ki hang a torkomon. Ujjaim közül kihulltak a kis papírkák a földre, én pedig lesokkolva pillantottam a sok vérre, ami egyre nagyobb foltot hagyott a padlón. Éreztem, hogy megszédülök... Nekem is el kellett kapnom az asztal szélét, és csak úgy voltam kinyögni bármit is.
- Elliot? Mi... mi a fene történt? - Éreztem, ahogy a pánik növekedni kezd a torkomban. Vérzett... naaagyon-nagyon vérzett... oké! Mi a fenét csináljak? Avery, szedd össze magad? Mély levegőt vettem, de orromat betöltötte a vér karcos szaga. Nem is nagyon fogtam fel, hogyan, de végre letérdeltem Elliot mellé, még épp annyi lélekjelenlétem volt, hogy lekaptam a pálcámat az asztalról közben. Éreztem, ahogy a nadrágomat lassan átáztatja Elliot vére, de most még ezzel sem tudtam törődni. Felé nyúltam, megérintettem az egyre nagyobb foltban vöröslő pulóverét, és kicsikét lejjebb húztam, hogy láthatóvá váljon a sérülés. Egyből ki is szúrtam a vágást a nyaka környékén. - A francba!
Csak suttogásként siklott ki a számon a szó, a rengeteg vér és a seb látványától ugyanis kezdtem rosszul lenni. Erősen haraptam bele ajkamba belülről, és erőt vettem magamon, hogy remegő kezemet a sebre szorítsam. Persze ahhoz, hogy valamennyire elállítsam a vért, jobban jött volna valami rongy, de az hirtelen nem volt kéznél.
- Oké... oké... Mondd, mit csináljak! - pillantottam kétségbeesetten Elliot sápadt arcára, a szívem rémülten dübörgött a mellkasomban. Ha ismertem is gyógyító bűbájokat, amiket itt most használhattam volna, hát semmi nem jutott eszembe.

vér és sötétség


Avery
2001. december 31.

outfit

A padlón fekve éreztem, hogy milyen mocskosul hideg volt a kő. Éreztem, ahogy áthatol a kötött pulcsi anyagán s eléri a bőrömet. Beleremegtem. Tudtam, hogy szép lassan kihűlök, mert fogy a vérem. Egyre több áztatta át a fehér pulóver anyagát, ami nedvesen tapadt a testemhez. A vér fémes bűze pedig olyan erősen töltötte meg az orromat, hogy hányingerem támadt.
Bírd ki, O’Mara… csak egy méter… A hang reszketegen, alig-alig parancsolón közölte a tényeket. A bennem lévő sötétség is már éppen csak pislákolt. Az ujjaimban annyi erő nem volt, hogy a sebre szorítsam… de tudtam, hogy ott van a szekrényben a bájital. Ott van, amit megfőztem előre, mert éreztem szinte minden porcikámban, baj lesz. És most baj van. Lis nem nyugodott, míg le nem győzött, meg nem alázott… pedig én nem akartam ezt. Nem akartam Rowle lenni, sem családfő, sem a férje Nellie Nottnak. Még azt is javasoltam apámnak, hogy az ő gyerekei legyenek az utódok, ha még is hozzám ragaszkodik, mert én nem akarok megházasodni… nem akarok gyereket csinálni. Csakhogy Lisnek ez nem számított, a vetélytársat látta bennem.
Lehunytam a szemem. Nem dögölhetsz meg, baszki! Szedd össze magad!– parancsoltam magamra, hátha az megoldja a dolgot. Lépteket ugyan hallottam, de nem voltam benne biztos, hogy nem csak képzelem… ugyanis egy kis szikra bennem azt kívánta, hogy Aiden bukkanjon fel és segítsen. Tudtam, hogy nem tenné. Biztos ezt is megoldaná azzal, hogy „nem az én testem” és megvárná, míg magamtól elvergődök a szekrényig.
– Elliot? Mi… mi a fene történt? – Ekkor nyitottam ki a szemet. Ez nem Aiden hangja volt… határozottan nem. Ahogy a szemeim próbálták befókuszálni a felettem álló embert, mély levegőt vettem. Bassza meg… Avery volt az. Ha valakinek nem kellett így látnia, az pont ő volt. Sok szart látott tőlem már, de ilyet még nem. Mindig megóvtam attól, hogy sebesülten vagy túl gyengén lásson. Amikor beavattam az életembe, a titkaimba, vagy elmondtam neki, milyen rosszul vagyok Nat nélkül, sírtam, szomorú voltam, de arra mindig figyeltem, hogy ne lásson annyira összetörtnek, amitől esetleg tartania kellett volna.
– A… Avery… – motyogtam. Még beszélni is elképesztően fájt. Éreztem, ahogy megakad a hangom minden szótagnál. Az ujjaim belemartak a véres anyagba… már túl sok vérem folyt ki, éreztem, ahogy szép lassan a testem alatt is összegyűlik a vörös nedvesség.
Letérdelt mellém, én pedig a szemeibe néztem. A kezem a ruhámról átvándorolt a térdére. Meg akartam nyugtatni… mintha azt akarnám mondani: jól vagyok, jól leszek, csak hadd pihenjek egy kicsit. A fáradtság ugyanis olyan erővel talált rám, hogy már a szememet is nehezemre esett nyitva tartani. Talán itt kellett volna abbahagyni, engedni, hogy megtörténjen, aminek meg kell. Évek óta a nyomomban volt a halál, belefáradtam az állandó menekülésbe. Értelme sem volt igazán.
Végül nem mondtam semmit, csak hagytam, hogy elhúzza a nyakamról az anyagot. Így láthatóvá vált a vágás, amit az a hülye kés ejtett rajtam. Egyetlen mozdulat volt az egész, mielőtt sikerült lelépnem, de azonnal megéreztem milyen csípős, mennyire éget. Nem mérgezett volt, egyszerűen csak, ahogy felsértette a bőröm ilyen nyomot hagyott maga után.
– A francba! – Suttogta. Láttam, ahogy még jobban elsápad, a kezét még is a sebre szorította… olyan finom hideg érintés volt. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy elnyomja a lüktetést és megnyugtatja a testemet.
– Nyugi… – nyögtem és lehunytam megint egy pillanatra szemem. Kellett egy fél perc, hogy összeszedjem a gondolataimat. Mély levegőt vettem, hogy egyáltalán magamnál maradjak. Minden erőmet bevetettem, hogy ne adjam át magam az ájulás csábító gondolatának. Pihenésre vágytam, sötétre.
– Oké... oké... Mondd, mit csináljak!
Tudtam, hogy kétségbeesett. Nagyon… nagyon nem kellett volna így látnia. Eddig csak egy embernek mutattam meg a leggyengébb oldalamat, de benne bíztam meg a legjobban ebben az életben. Legalábbis mindezidáig így volt. Azóta csak magamban bíztam, mert én voltam az egyetlen, aki elég erős volt ahhoz, hogy minden túl éljen.
– A konyharuha… – motyogtam. Az asztal felé pillantva láthatta ő is, hogy éppen lelóg az egyiknek a csücske. – Add ide a konyharuhát… – Emeltem fel a karomat, hátha én is elérem, de túl erőtlen voltam, hogy egészen kinyújtsam. A végtag úgy hullott vissza a testem mellé, mintha nem is hozzám tartozott volna. Ócska rongybabához hasonlítottam. A tagjaimban már semmi erő nem volt.
– A bájitalos szekrényben a mosogató felett… bájital… – motyogtam, de a szemem lecsukódott és nem tudtam befejezni. Egyetlen rövid pillanat volt, amíg a tudatom szinte üvöltött bennem: Maradj magadnál, O’Mara! Úgy pattantak fel a szemeim, mintha valaki arcon csapott volna. – Zöld… zöld bájital… – folytattam aztán, mintha semmi sem történt volna.

[ELLIOT]

ELLIOT

2001. december 31.
o u t f i t

A vér szaga belepte az egész konyhát, elnyomta az alma kellemes, fahéjas aromáját. Már azelőtt fel kellett volna tűnnie, hogy megpillantottam Elliotot a kövön, de nem is tudom... az érzékeim csak abban a pillanatban váltak élessé, ami persze meglepő volt, hiszen a szívem közben olyan tempóra kapcsolt, mintha csak ki akart volna szakadni a helyéről. Azért reménykedtem benne, hogy erre nem képes.
A pánik aztán egyből elfogott a rengeteg vér látványára, úgy kattogott az agyam, ahogy Elliot mellé térdeltem, és minden porcikám remegett. Lassan összefolyt a fejemben minden... pláne az, hogy mit kéne tennem. Mert tényleg, mit kéne tennem? Csak a vért fogtam fel, ahogy Elliot egyre inkább sápad, és teljesen leblokkoltam... pedig most kellett volna összeszednem magam. De a francba is, hol van ilyenkor Aiden?
– A… Avery… – nyögte felém Elliot, ahogy lassan a forróságba térdelve tenyerem megtalálta a vágást. Ujjaim között kibuggyant a vér ugyanúgy, hiába szorítottam, erre pedig mégjobban remegni kezdett a kezem.
- Nem lesz baj... -hebegtem felé, de igazából hiába próbáltam megnyugtatni, hiszen én sem voltam az. Rettegtem, akármennyire is próbáltam legyűrni, legalább csak egy pillanatra, a szívem tempója nem csendesült el. Nem veszíthetem el... nem veszíthetjük el... a francba is, miért nem áll már el?!
– Nyugi… – hallottam újra a hangját, mire majdnem hisztérikusan arcon röhögtem. Nyugi... nyugi... nekem kellett volna ezt mondanom neki, nem neki nekem! Erősebben haraptam bele az alsó ajkamba, hogy erőt vegyek magamon, és úgy pillantottam az arca felé, pont, ahogy lehunyta a szemét.
- Hé... hé! Maradj ébren! - Óvatosan megérintettem az arcát egyik kezemmel,  azzal, amiben közben a pálcámat is szorongattam. Merlinre, mindig is jó voltam Bűbájtanból... most miért nem jut eszembe semmi? Francba, miért nem tanítanak hasznosabb varázslatokat, mint mondjuk hogy hogyan varázsoljunk virágot a pálcánk végéből?! - Minden rendben lesz...
Akármi is jött ki a számon, tényleg nem tudtam, mit tegyek. De valamivel muszáj volt ébren tartanom Elliotot is... így tőle kérdezgettem, közben pedig még erősebben szorítottam a kezemet a vágásra. Így is sok vért veszített, túl sokat...
– A konyharuha… Add ide a konyharuhát… – Mi a francért nem vettem észre a konyharuhát?! Idegesen pillantottam fel az asztal sarka felé, de meg sem próbáltam felé nyújtózni, csak intettem felé a pálcámmal, utána kicsit odébb is löktem a darabot, hogy a rongyot már két kézzel szoríthassam oda a sebhez. Az én kezem valamivel mégis biztosabb lehetett most, mint Ellioté... nem?
– A bájitalos szekrényben a mosogató felett… bájital… – Ahogy egy pillanatnyi szünetet tartott, újra riadtan villant rá a tekintetem. Aztán szerencsére már ki is nyitotta a szemét, hogy folytassa, de én egyre jobban rettegtem.  – Zöld… zöld bájital…
- Zöld bájital... - ismételtem el magamnak, úgy nyúltam ki az egyik keze felé, hogy óvatosan a konyharuhához húzzam azt. - Addig ezt szorítsd ide, oké? Máris hozom... - Lassan elengedtem a kezét és hátrébb is csúsztam. Reszkető lábakkal egyenesedtem ki, meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében, amire az persze csupa vér lett, de nem számított. Már mozdultam is a szekrény felé, egy kicsit szerencsétlenkedtem a zárral. Az ujjaim vörösek voltak Elliot vérétől... éreztem, ahogy felemeltem a kezem, a vörösség néhány csíkban végigfutott a csuklómig, a pulóverem ujja alá.
Bizonytalan ujjakkal kaptam le a zöld fiolát a helyéről és léptem vissza Elliot felé, már cseppet sem törődtem a vérbe, amibe beletérdeltem újra, csak lecsavartam a bájitalos üvegcse tetejét, és úgy nyúltam Elliot felé, hogy megpróbáljak a tarkója alá nyúlni.
- Egy kicsit feljebb kell ülnöd, hogy meg tudd inni... - magyaráztam, de megremegett a hangom, akármennyire is erőlködtem. Megpróbáltam feljebb segíteni, ha meg tudott mozdulni, majd pedig ajkához tartottam a fiolát, és bele sem mertem gondolni abba, hogy mi van, ha nem fog segíteni.

vér és sötétség


Avery
2001. december 31.

outfit

– Minden rendben lesz...
Tudom… tudom… – válaszoltam volna, de túl erőtlen voltam, hogy újabb adag szövegelést préseljek ki magamból. Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam, kérjem a konyharuhát és megérezzem a nyakamon, ahogy szorítja rá az anyagot. Furcsa megnyugvást éreztem, hogy éppen ő van velem ebben a helyzetben, még ha nem is örültem, hogy ilyennek lát. Avery gondoskodó volt és kedves, tudtam, akármi történik is, ha véletlenül véget is ér az én játékom, akkor úgy fogja fogni a kezemet, hogy nem fog fájni az sem…
Csak a szívem érezte, mennyire nincs ideje még feladni. Küzdenem kellett minden benne maradt erővel, hogy megmaradjak. Élvezni akartam Aidennel, amink van, Averyvel mindent, mielőtt elköltözik és ő is elkezdi a felnőtt életét… csak a kezembe akartam venni Noah, finom puszit nyomni Ada homlokára, hogy megnyugtassam újra és újra, vagy Kis Nattal és játékseprűvel játszani. Lehunytam megint egy pillanatra a szememet. Szedd már össze magad! A hang parancsolt, én pedig éreztem, ahogy az adrenalin egyetlen löketként szánt végig a testemen… az agyam beindult. Eszembe jutottak a bájitalok, amikért amúgy indultam is, mielőtt összesestem volna az asztal mellett.
– Zöld bájital… – ismételte meg Avery, ahogy elmondtam a tervet. Ahogy a kezemet a konyharuhára tette, megszorítottam az anyagot. Tudtam, hogy az kevés a vérzés ellen, de legalább annyira felfogta, hogy a tócsa, ami körülöttem gyűlt, ne növekedjen tovább. – Addig ezt szorítsd ide, oké? Máris hozom...
Hamarosan elengedett és a mosogató felé mozdult. Alaposan feltöltöttem a készleteket, de a sebgyógyító főzetet közvetlenül előre tettem. Élénkzöld színével szinte világított a többi között. Tudtam, hogy Avery könnyen kiszúrhatja. Nyeltem egyet, a szememet közben erőszakosan tartottam nyitva, tudván, hogy nem szabad elájulni.
– Könnyen észre fogod venni… – mondta rekedten és kicsit mozgolódtam, hogy ne ájuljak el. A koncentrációm Avery mozgásának zajára irányult. Hallottam, ahogy kiveszi a fiolát, ami kicsit talán hozzáért a szekrény széléhez, és felcsendült.
Hamarosan visszatért, a szőke tincsei megcsillantak a szürke, sápadt fényben. Hagytam, hogy a tarkóm alá nyúljon, de annyira azért nem voltam gyenge… mert nem is lehettem.
– Egy kicsit feljebb kell ülnöd, hogy meg tudd inni… – magyarázta, de a hangja kicsit megremegett. Nem… nagyon nem akartam, hogy miattam érezze magát rosszul. Ezért megtámaszkodtam, elengedve a konyharuhát, hogy feljebb nyomjam magam. Ez az, O’Mara… ki kell tartanod.
Nyeltem a bájitalt, két-három nagyobb kortyban tűnt el a testemben. A nyelvemen megült a kesernyés íz… szédülni kezdtem… de nem dőltem vissza. Erőszakosan mozdítottam úgy a tagjaimat, hogy az asztal lábának támaszkodjak. Nem voltam olyan termetes, hogy a súlyom eltolja a nehéz fabútort. Tökéletesen, kényelmesen ültem meg.
Öt perc is eltelt, mire érezni kezdtem, hogy a seb a nyakamon húzódik össze. Fájdalmas érzés volt, de összeszorítottam megint a fogaimat, hogy egyetlen hang se hagyja el az ajkaimat. Nem akartam Averyt még jobban megijeszteni.
– Nagyon sok vörösbort kell innom… – közöltem rekedten, ahogy a gyógyulási folyamat végbement. Csak előre hajoltam, finoman érintettem meg Avery kezét, hogy jellezzem, jól vagyok. Persze a ruhám és a konyha úszott a vérben, ahogy a gyerek is tiszta olyan volt. A fémes bűz megült a lakásban.
– Nagyon ügyes voltál… büszke vagyok rád… – motyogtam.
Hirtelen ötlettől vezérelve löktem fel magam a földről, hogy aztán szédelegve kapaszkodjak meg az asztalban. Éreztem, hogy kicsit mozdul alattam a bútor, de nem annyira, hogy megint elessek. Elég stabil volt ahhoz, hogy könnyen megtartson, amíg eljutottam a végéig, majd egy-két lépéssel a pultnál találtam magamat. Megnyitottam a mosogató feletti csapot, hogy egy kis vízhez jussak. Úgy éreztem mindennél jobban ki vagyok száradva… de nem nyúltam pohárét. Csak a tenyeremet dugtam a hideg víz alá és lapátoltam a számba.

[ELLIOT]

ELLIOT

2001. december 31.
o u t f i t

Mindig is gyűlöltem a vért. Az erőszakot, a fájdalmat és az emberek kegyetlenségét, és az ezzel járó következményeket. Az ujjaim egyre pirosabbak lettek, Elliot vére pedig mintha nem akart volna elállni. Éreztem, hogy egyre erősebben remeg minden porcikám, így erősen haraptam ajkamba, hogy ennek ellenálljak, annyira, hogy már fájt, de abban a pillanatban fel sem tűnt. Az sem érdekelt, ha a sütemény épp szénné ég benn a sütőben. Csak próbáltam szorítani az anyagot Elliot nyakára, és megnyugtatni azokkal a szavakkal, amiket még én sem hittem el.
A vér száguldását hallottam fülemben, hiába igyekeztem magamra erőltetni a nyugalmat, legalább csak egy pillanatra, hogy ne ijesszem meg Elliotot. Bár azt sem tudtam, mennyit fog fel ebből az egészből, abból, hogy mi történik... Reméltem, hogy sokat. Nagyon-nagyon sokat.
– Könnyen észre fogod venni… – Rekedt volt a hangja, ahogy a szekrényhez siettem, bár alig álltam a lábamon. Úgy éreztem, szédülök, mintha én vesztettem volna ennyi vért, miközben csak a tudat okozta ezt, annak a sok vörösségnek a látványa, amely egészen befolyt a pult alá... Hol van már ez a rohadt bájital? Remegő kézzel kaptam le a zöld löttyöt a többi közül, ebben volt minden reménységem. Működnie kell... Elliot zseni a bájitalokban, miért is ne működne? Ez majd helyrerakja... nem lesz gond... Ezeket a szavakat suttogtam magamnak visszahullva mellé a földre, hogy aztán segítsek neki meginni a bájitalt. Közben persze valószínűleg mégjobban összekentem vérrel itt-ott, de nem is számított. Abban a pillanatban semmi sem érdekelt.
Feszülten figyeltem, ahogy lassan a bútorzatnak támaszkodott, de egyelőre nem csúsztam közelebb - már csak azért sem, mert képtelen voltam megmoccanni. Erősen harapva az alsó ajkamat lestem minden rezzenését, kerestem rajta bármi jelét annak, hogy a bájital használ.
- Jobb már? - suttogtam tőle halkan, és kinyúltam felé, hogy megérintsem a vajszínű pulóveren át a karját. Kellett volna már egy kis megnyugtatás, a szívem ugyanis már-már fájdalmasan feszítette a mellkasomat, egyedül a félelemtől jött adrenalinlöket tartotta vissza a könnyeket. Egyelőre... De mégis hol a büdös francban van ilyenkor Fraser? Egész nap fel sem bukkant, épp csak akkor láttam, amikor reggel kivonszolta magát egy kávéért... bele sem gondoltam a tényezőbe, hogy ugyan honnan tudhatná, hogy mi folyik idekint, egyszerűen csak még erőteljesebben kezdtem utálni, ez pedig egy pillanatra lentebb nyomta a rettegést és az émelygést.
Nem is fogtam fel, mennyi idő telt el, mire Elliot végre megszólalt, a hangjában pedig ugyanaz a jellegzetes él keveredett, mint általában, és amiről tudtam: jól van. Legalábbis a körülményekhez képest.
– Nagyon sok vörösbort kell innom… – Hangosan sóhajtottam fel, úgy térdeltem fel, hogy közelebb csusszanjak, kinyújtottam felé a karjaimat és lassan átöleltem. Persze csak óvatosan öleltem, de így is minden porcikám remegett, és egyre nehezebben vettem a levegőt. De muszáj volt éreznem, hogy itt van, nincsen semmi baj.
– Nagyon ügyes voltál… büszke vagyok rád… – suttogta Elliot, én pedig erőtlenül szipogtam egyet válaszként, úgy húzódtam el kicsit, hogy az arcára pillantsak, ami már talán egy fokkal kevésbé volt sápadt, mint egy pillanattal ezelőtt. Ahogy lassan feltápászkodott, úgy én vetettem neki a hátamat a szekrénysornak reszketve, és összefontam magam előtt karjaimat, hogy ujjaim belemarjanak kicsit a pulcsim anyagába.
- Ki tette ezt? - kérdeztem aztán. A gondolat persze lenyugtatott valamennyire, hogy éppen jól volt... de aki ezt csinálta, az legközelebb is meg akarja majd tenni. És mi van, ha akkor Elliot nem ér haza időben? Erősebben szorítottam a pulóverem anyagát, úgy bámultam utána, ahogy a mosogatóhoz lépett. - És miért? És... és mi ez az egész? Miért akar valaki...
Elcsuklott a hangom és újra beharaptam a számat, úgy pillantottam le a kövön folyó sötét vérre, aminek a szaga egyre jobban csavarta az orromat. És mégis hol a jó fenében van Fraser?

[you hate me? i kind of hate me too]

you hate me?
i kind of hate me too


2001. december 31.
style

Azzal a kellemetlen balsejtelemmel kelek fel, hogy valami nem jó.
Végigjárja a tagjaimat és beleborzongok, ahogy feltolom magam a párnák közt, ujjaim pedig egyből a szemüvegemet és a pálcámat keresik. Utóbbit persze magam mellett találom... mint mindig. Túlságosan belémégett ez a paranoia, hiába tudom, hogy már alaptalan. Csak akkor vagyok igazán nyugodt, ha érzem ujjaim alatt a galagonya merev fáját.
Utána sandítok csak fel óvatosan, de a házban csend uralkodik. Cleo nyugodtan szuszog az ágy végében, rezzenéstelenül, mellettem pedig, Elliot oldalán ott pihen a könyv, amit úgy egy órával ezelőtt löktem oda, ahogy beleszundítottam a fejfájásba. Avery valamit kint pörgött a konyhában... így úgy döntöttem, ma inkább idebent maradok, a lehető legjobban elkerülve vele mindenféle interakciót, mielőtt megint hozzámvág valamit. Jobb volt ez így mindenkinek.
De most valami gond van... érzem.
Lassan felállok a matracról és felveszem a szemüvegemet. A fejem még mindig sajog egy kicsit, de nem törődök felé, csak végigsimítok a galagonyába faragott finom íveken, és az ajtó felé lépek. Nem tudom, mi történik odakint... talán semmi, és az érzékeim épp csak szórakoznak velem - igaz, általában nem szoktak. Ha valamiben  bízok, azok az ösztöneim. A távol töltött három év alatt talán csak ennek köszönhetem, hogy túléltem... meg annak az indokolatlan, de fenenagy szerencsémnek.
Megérintem a kilincset és kilököm az ajtót, kilépve pedig megcsap a vér félreismerhetetlen szaga. A borzongás éle kegyetlenül szalad végig a gerincem mentén, és erősebben zárulnak rá ujjaim a varázspálcámra. Mi a fasz történik?
Gyors léptekkel követem a tompa mozgolódás hangjait a konyhába, és csak akkor torpanok meg, ahogy megpillantom Elliotot a pultnál. Bár félig háttal áll, látom a világos pulóvert elcsúfító vérfoltokat, amelyek egészen az arcáig kúsznak, erre pedig egyre jobban megfeszülnek az izmaim.
- Mi a szar van? - szólalok meg, közben pedig észreveszem a vértócsát az asztal közelében a padlón, és mellette Averyt is, aki a padlón kuporog. Egyre kellemetlenebb a szájíz a nyelvemen, és az agyam dübörög, próbálja összerakni a képet. A lány is véres és sápadt, de ezen kívül úgy tűnik, jól van. Persze ez nem sok mindent jelent.
Közelebb lépek Elliothoz, és csak ekkor pillantok meg a heget a nyakán a félrecsúszott pulóver anyaga felett, a vészcsengő pedig csak ekkor indul be igazán.
- Jól vagy? - mordulok felé, ahogy megérintem a karját, hogy valamennyire magamfelé fordítsam, de arra mégsem kérdezek rá még,  hogy ki tette. Nem biztos, hogy akar erről beszélni a lánya előtt, bár biztosan voltak kérdései neki is, talán már meg is tette... És persze vannak tippjeim is. Túl sok, ettől pedig csak még frusztráltabban pillantok rá. A kurva életbe, Fraser! Ilyenkor kell bealudni?

vér és sötétség


Avery & Aiden
2001. december 31.

outfit

Ahogy az ajkaim megérezték a nedvességet, éreztem szinte, ahogy élettel telnek meg megint. Nem volt többé a kiszáradtság érzés… pedig amennyi vért veszítettem éppenséggel indokolt lett volna. Ujjaim remegve zárták el a csapot és egy pillanatra lehunytam a szememet, mintha azzal le tudnám győzni azt a fene nagy erőtlenséget. Esélyem sem volt ellene… sokat kellett piálnom, na meg pihennem ahhoz, hogy ez elmúljon… csakhogy Averyt már nem akartam jobban megijeszteni. Talpon kellett maradnom.
– Ki tette ezt? – kérdezte. Éreztem a hangján ugyan, hogy nyugodtabb, de az a zaklatott él ugyanúgy megmaradt. Takaríts fel, O’Mara… tedd rendbe magad, ne zaklasd fel őt mégjobban. A hang parancsokat osztogatott, én pedig engedelmeskedni akartam… mert muszáj volt, hogy Avery rendben legyen, hogy ez az egész ne a jelen, hanem egy rossz emlék legyen. – És miért? És... és mi ez az egész? Miért akar valaki...
Nyeltem egyet.
– Nem ismertem… nem tudom az indítékait sem– hazudtam… bár a támadómat személyesen valóban nem ismertem, de tudtam, hogy Lisbeth küldte. Már azóta el akart tenni lábalól, hogy apánk a nevére vett, de hogy hivatalosan is az örököse lettem, az a csúcspontja volt mindennek.
Ujjaim lassan siklottak fel a nyakamra, végig simítva a hegen. Tudtam, hogy ugyanolyan gusztustalan nyomot hagy majd rajtam, mint minden korábbi seb, amit elszenvedtem. Undorodtam a gondolattól, hogy ezt is mindennap meg kell bámulnom, ha csak a tükörben is. Éppen elég volt az a heg a csuklómon, amit Reagan hagyott a bőrömbe égetve. Tökéletesen emlékeztetett az életre, amit magam mögött hagytam… az orrom alá dörgölte, mit meg nem tettem egy emberért, aki még arra sem méltóztatott, hogy rendesen zárja le a házasságunkat.
Meg támaszkodtam a mosogató szélén és megpróbáltam nem elájulni a vérveszteségtől. Talpon fogsz maradni. Nem parancsolt ezúttal a hang, kijelentett, mintha ez így lenne rendjén.
– Mi a szar van? – összerezzentem Aiden hangjára. Azonnal felismertem, hogy ő az, de nem volt erőm arra fordulni… a fülem tompán csengett, úgyhogy meg sem hallottam, hogy belépett a konyhába.
Sóhajtottam egyet, mielőtt mély levegőt véve, majdnem felé tudtam fordulni. Így persze megláttam Avery sápadt arcát is a szemem sarkából és hogy ő is mocskos lett a véremtől, ami amúgy a konyhában nagyjából mindenhol ott volt. Az asztal szélén, a padlón, a pulton, a mosogatón. Olyan látványt nyújtott a helyiség nagyjából, mint egy mészárszék.
Aiden illata áttört a vér fémes bűzén, amint közelebb lépett. Az érintésére azonnal valami furcsa melegség járt át. Hagytam, hogy maga felé fordítson, még mindig nem tudtam megszólalni, kellett egy pillanat, hogy a szédelgés és a tompa bizsergés mellett összeszedjem magam annyira, hogy végre beszélni is tudjak.
– Jól vagy? – kérdezte, én pedig olyan könnyen dőltem a karijai közé. Nem kellett, hogy megöleljen, elég volt nekem, hogy picit hozzá simulva a nyakához nyomhatom az arcom egy pillanatra magam. Biztos voltam benne, hogy őt is összevérzem, hiába kezdett az máris száradni.
– Igen… volt itthon bájital… – válaszoltam halkan és megérintve a mellkasát húzódtam el végül annyira, hogy rá tudjak nézni. – Most már… minden rendben… megmaradok… – tettem hozzá, hogy aztán Averyre nézzek megint. Nem volt neki jó itt a vér közelében, nem jó neki, hogy azt látja, nem vagyok jól, elsápadok és körülbelül be tudnék ájulni Aiden karjai közé.
– Nem akarsz venni egy forró fürdőt? – Gondoltam, míg azt intézi én feltakarítok, hogy mire jön, még véletlenül se maradjon itt vér és minden visszazökkenjen a normális kerékvágásba. Nem volt szabaad ennek így maradnia... a kérdés közben az ujjaim Aiden pólójának az anyagát szorongatták, ő adott erőt, ő volt az, aki mellett hirtelen biztonságban éreztem magam. Talán azért, mert megmentett már egyszer.

[ELLIOT & AIDEN]

ELLIOT & AIDEN

2001. december 31.
o u t f i t

Ahogy Elliot csak pár szóval felelt, úgy döntöttem, nem faggatom tovább. Igazán erőm sem volt. Még mindig reszketett a kezem, azzal sem törődtem, hogy felálljak kivenni a süteményt a sütőből, pedig annak az illata már kesernyésen töltötte be az egész házat. Amúgy is, az egész kezem véres volt... a pulóverem és a nadrágom is, hogy a látványra egyre rosszabbul lettem. De legalább Elliot jól volt... felállt, egy fokkal kevésbé volt már falfehér, ivott is... ez megnyugtatott, de a szívem még mindig vadul vert. Hiába szívtam be a levegőt, a vér illata megtöltötte az orromat.
Ekkor hallottam meg a motozást bentről, az ajtók felől, és éreztem, hogy a szívem belassul egy pillanatra. Ám ez se nem volt megnyugtató, vagy jóleső... nem... egyszerűen csak fellángolt benne, a düh. Hol a jó francban volt eddig? De tényleg? Aludt... hát persze, egyszerűen csak nem merte kitolni a fejét, hogy esetleg köszönnie kelljen valakinek, aki nem Elliot!
– Mi a szar van?
Volt valami Aidenben, ami borzasztóan dühített. Még csak meg se próbált kijönni másokkal... Egyszerűen csak elvárta, hogy ne utáljuk, vagy mi van? Fogalmam sem volt, Elliot mit lát benne, ebben a percben pedig nem is érdekelt. A padlóhoz értem, hogy feltoljam magamat a földről, ahogy megjelent, látszólag kiakadva... ezzel pedig bele is tenyereltem a vértócsába. Undorodva rezzentem meg, de nem érdekelt, csak összeszorítottam az ajkaimat, hogy lassan felálljak, ujjaim megérintetté a pultot, nem foglalkoztam azzal sem, hogy azt is összevéreztem. Amúgy is ijesztően vörös volt minden...
- Felébredtél, basszus? - bámultam Aidenre mérgesen, a másik kezemben szorongatott rongyot, amit még ne is tudom, miért nem engedtem el, most szerettem volna hozzávágni. Baromira megérdemelte volna. - Nem tudtad volna megtenni ezt tíz perccel ezelőtt, hogy valaha az életben hasznos legyél?!
Lelöktem a rongyot a földre, és odébb is léptem a tócsától. Alapesetben nem kiabáltam volna le, már egy kicsit most is megbántam... de túlságosan felzaklatott ez az elmúlt pár perc. A tudat, hogy Elliot... Inkább csak nyeltem egyet, de nem pillantottam vissza Aiden felé. Nem kértem bocsánatot tőle, akkor sem érdemelte meg.
– Nem akarsz venni egy forró fürdőt? – kérdezte Elliot, én meg kicsit megvontam a vállamat. Megpróbáltam a tenyeremről a vért a nadrágomba törölni, de ez persze nem volt valami jó ötlet.
- De... - motyogtam aztán végül, és felpillantottam Elliotra. - Jasper úgyis... nemsokára ideér.
Nem mondtam aztán mást, csak átöleltem magam, hogy a fürdőszoba felé induljak. Még mindig aggódtam miatta... de sürgősen meg akartam szabadulni a vértől, ettől a keserű, fémes szagtól, amibe egészen beleborzongtam. Ijesztő volt, hogy ez az év így ér véget... Már csak erősen reménykedtem abban, hogy a következő bizonyos árnyalataiban jobb lesz. A fürdőben aztán ledobáltam a ruháimat, még mindig remegve löktem őket odébb... kételkedtem abban, hogy a vér bármelyikből is kijönne, így egyszerűen csak a kukába volt a helyük. A víz alá léptem, hogy lemossam magamról a vért, ez azonban nem volt könnyű... az ugyanis úgy éreztem, mintha egészen beitta volna magát a bőröm alá, ott volt mindenhol... Ettől a gondolattól pedig csak rosszabbul lettem, a szívem nehezen akart megnyugodni, hogy elhiggye, Elliot jól van... és még azután is éreztem a tusfürdőmön át a fémes, erős szagot, hogy kiléptem a zuhany alól.

[you hate me? i kind of hate me too]

you hate me?
i kind of hate me too


2001. december 31.
style

A levegőben pattognak a feszült szikrák, én pedig tudom, hogy ennek egy részét én okoztam. Nem mondom... különösebben nem lep meg. Valószínűleg egy fordított esetben én is pont ugyanennyire gyűlölném magamat.
Óvatosan lépek beljebb az asztal mellett, hogy ne lépjek bele a vörös tócsába. Nem mintha különösebben undorodnék a vértől... a látványa túlságosan is megszokottá vált, nem sok reakciót vált ki a testemből, inkább csak a szag az... az a fémes, éles aroma, ami elindít benned valamit. Régen az a jól ismert vészjelzés volt az, az emberi test átlagos reakciója: ez nem jó, gyerünk, futás innen. A test persze azt nem tudja, hogy a menekülés valójában csak kevés esetben old meg bármit is.
- Felébredtél, basszus? - Épp csak felemelkedik kissé a szemöldököm, ahogy a lány irányába pillantok, amint annak szavai élesen csattannak felém. - Nem tudtad volna megtenni ezt tíz perccel ezelőtt, hogy valaha az életben hasznos legyél?!
A plafon felé fordítom a tekintetemet, mégse mondok semmit, ahogy ő is elfordul, talán nem is várva választ. Valójában igaza van... Itt kellett volna lennem. Francba is... ennyi dolgom volt. Egész nap itthon heverve, kibaszott semmit csinálva... Megfeszülnek kicsit az izmaim, de ez még csak nem is Averynek köszönhető, az ő szavai könnyedén leperegnek rólam. Egyszerűen csak haragszom magamra.
Elliot felé pillantok, és óvatosan a heg felé nyúlok, hogy odébb húzva a pulóver anyagát pillantsak rá, közben pedig hagyom, hogy nekem dőljön. A francba... a francba... nevek cikáznak a fejemben, akik tehették ezt, és egyik lehetőség sem kifejezetten szimpatikus.
– Igen… volt itthon bájital… – Oldalra pillantok, és meg is pillantom a földön heverő méregzöld üvegcsét. – Most már… minden rendben… megmaradok…
Úgy döntök, inkább nem kezdek ellenkezni a szavaival, habár pont nem úgy néz ki, mint aki jól van. Ahogy Avery elvonul, finoman megsimítom Elliot hátát, és hallgatom még egy pillanatig a távolodó lépteket, megvárom, hogy teljes csend legyen.
- Ki volt ez, nyuszi? - dörmögök, úgy pillantok újra a sebhelyre, amit a bájital már egészen összehúzott. Még szerencse. Egész hasznos dolgok ezek a bájitalok, igaz, én sosem voltam egy ász belőlük már a Roxfortban sem. Túlságosan elrettentettek azok a furcsa és undorító hozzávalók, mint a bogártüdő vagy medúza csáp... Még szerencse, hogy Elliot ért ezekhez. Különben most kibaszott nagy gázban lennénk.
Kicsit távolabb lépek, ha Elliot meg tud állni a lábán, és pálcámmal finoman a vértócsa felé biccentek, hogy a vörösséget feltakarítsam a földről és az asztalról, illetve a pult oldaláról... de mintha mindenhol ott lenne. Ez pedig valamelyest még ijesztőbb, mint amikor az én véremet láttam pont ugyanilyen nagy mennyiségben szétfutva a padlón.

vér és sötétség


Avery & Aiden
2001. december 31.

outfit

Még éreztem a sebhely húzódását, amikor Aiden előkerült a fészkéből. Talán még hatott a bájital vagy túlságosan is élénken élt még bennem a vágás pillanatának emléke. Egy tőr volt… gyors mozdulattal nyeste ketté a bőrömet. Szinte egy leheletnyi időre sem kellett, éreztem, ahogy a meleg folyadék beférkőzik a ruhám alá, átáztatja azt, ahogy végigfolyik a mellkasomon, bemocskolva az egész testemet. Hamarosan pedig megérkezett a fémes bűz is. Nem is fájt, nem is fájt, amíg haza nem értem s rá nem eszméltem, hogy vége is lehet, ha nem jutok el a bájitalos szekrényig.
– Felébredtél, basszus? – Emelete meg a hangját Avery. Megértettem, miért vádolja Aident… de ő nem volt olyan, mint mi. Éreztem, hogy jobban kötődik hozzám, mint az elején, de mégis… valahogy nem volt az a típus, akit el tudtam volna képzelni, hogy majd most mindent bevetve megmenti az életemet. Bár tény, hogy egyszer megszöktetett már apám karmai közül. – Nem tudtad volna megtenni ezt tíz perccel ezelőtt, hogy valaha az életben hasznos legyél?!
Nem akartam, hogy vitatkozzanak. Éreztem, hogy remegés fut rajtam végig… én nem akartam hangos szót hallani itthon. Nem hiányzott az, ami Tengerszemben volt. Az ujjaim belemarkoltak a pult szélébe, hogy annál fogva tartsam magam a talpon. Véget kellett vetnem ennek a feszültségnek. A szívem ugyanis megint arra az őrült ritmusra kapcsolt és ott lüktetett a fülemben, hogy: csak ezt ne, csak ezt ne… A hang elhaló volt és gyenge, mint én.
Hagytam, hogy Aiden a vértől mocskos ruhámhoz érjen. Könnyedén elhúzhatta az anyagot annyira, hogy lássa a vágás helyét. Nem bírtam, neki kellett dőlnöm, hogy megtartson. Szükségem volt az erejére, hogy ne essek össze, pedig az ájulás olyan kitartóan kopogtatott a koponyámban, hogy szinte minden pillanatban éreztem a ködöt, ami el akarta borítani az elmém, hogy átadjam magam a sötétségnek.
– Jasper úgyis... nemsokára ideér.
Láttam, ahogy összehúzza magát és még mindig remegő tagokkal indul meg a fürdő irányába. Nem akartam ezt látni… nem akartam tönkre tenni őt is azzal, aki vagyok. Már éppen elég embert tettem tönkre, Esmét, Merelt, talán kicsit Natot is. Most Aiden volt a soros, meg Avery, mert túl közel kerültek hozzám.
Nyeltem egyet, éreztem, hogy a gombóc szokásához híven megjelenik a torkomban. Feszített és feszített, alig várva, hogy könnyeket csaljon ki belőlem. Csak egy picit húzódtam el Aidentől, hogy a szemeibe nézhessek – szinte érzékelve, hogy még feljebb, mint eddig. Megint nagyobb és erősebb lett, ő pedig talán észre sem vette. A tenyere melegét éreztem a hátamon. Finoman simított meg, ez csak a kettőnk titka volt itt… ez az apró, gyengéd mozdulat.
– Ki volt ez, nyuszi? – kérdezte dörmögő hangon, ahogy megint a sebhelyre pillantott. Megvártam, hogy megnézze magának alaposan, addig megpróbáltam összeszedni az egyre jobban kattogó gondolatokat. Tudtam, hogyne tudtam ki volna… ennél egyértelműben az orrom alá sem dörgölhette volna a nővérem mennyire az útjában vagyok. Kezdettől fogva nem látott másnak, mint egy hatalmas akadálynak. Pedig nem én voltam a tényleges oka annak, hogy nem kerülhetett a család élére. Egyszerűen a vaskalapos hagyományokkal kellett volna megküzdenie, amit az egész aranyvérmániás réteg nem tudott levetkőzni. Én nem akartam apám örököse lenni. Ezt az életet akartam, ami itt van.
– A nővérem, azt hiszem. – Válaszoltam egyszerűen, de a hangom halk és remegős volt. – Lisbeth. Korban őt illetné meg a család vezetése apám után, de mivel nő, nyilván az öreg engem akar megtenni a maga helyére… ezért kell elvennem azt a nőt, azt a Nellie-t, hogy csak még jobban bebiztosítsa a vérvonalat – Tettem hozzá, célozgatva az eljegyzési partira, meg az esküvői meghívó mintákra. Aiden ezt most végig csinálta velem, még ha nem is akarta a legegyszerűbb módon megoldani, ami kettőnk házassága lett volna, én tudtam, hogy együtt megtaláljuk a megoldást.
Megmarkoltam a nadrágját a combja oldalán. Benne sokkal jobb volt megkapaszkodni, mint a pultban. A fekete anyag persze közel sem volt olyan erős, mint a fa, de éppen elég ahhoz, hogy összeszedjem magam. Ráadásul Aiden-illat áradt belőle, ami mindennél több erőt adott nekem.
– List meg nyilván bántja, hogy őt a neme miatt lenézi apánk. Viszont, ha én meghalnék, akkor neki nyilván szabad lenne az út… bizonyíthatna, ha sikerülne apánkat meggyőznie. – Magyaráztam, a hangom tisztábbá vált, de ahogy Aiden ruhájának anyaga kicsúszott az ujjaim közül, megint kicsit megbillentem. Megkapaszkodtam a pultba ismét, hogy ő takarítani kezdhesse a történtek nyomát.
– Segítek… – motyogtam és kicsit szerencsétlenül mozogva, meg-megbillenve a korábban földre dobott, véres rongyhoz léptem. Nyöszörögve hajoltam le, szinte érezve, hogy a fejem szinte húzna előre, bele a sötét semmibe, csak lebegni és pihenni. A francba O’Mara, nem ájulhatsz el! A hang erőteljesebben hördült rám, mint korábban… az ujjaim hirtelen képesek voltak rászorítani a nedves anyagara. Éreztem, hogy egyes részeibe egészen beleszáradt már a vér.
– Jobb lesz, ha Avery nem lát semmilyen nyomot… már így is tönkre tettem a napját… – magyaráztam és nagy nehezen visszavonszoltam magam a mosogatóhoz. Éppen üres volt, így könnyedén nyitottam meg a hideg vizet és dugtam alá az anyagot. Dörzsöltem, csavartam, ahogy a könnyek megindultak a szememből. A piros lé lassan folyt végig az ujjaimon, a kézfejemen, a csuklómon. Eszembe sem jutott varázslatot használni, túl gyenge voltam hozzá.
– Mindent csak elrontok… és mindenkit megijesztek… – hüppögtem magam elé, nem mintha Aidennek hallania kellett volna azokat a gondolatokat, amik a leggyengébb pillanatokban találnak rám. Engem magányra teremtettek, nem is értettem, miért kapaszkodom bele újra és újra mindenkibe… pedig löknöm kéne inkább távolabb őket.
A hideg víz könnyen megküzdött a vérrel. A konyharuha hamarosan nem volt több, mint rózsaszín foltokkal teli, fehér anyag. De a víz azt is oldotta kifele, még tovább, még jobban, miközben fagyosságától én már remegni kezdtem. Megérdemeltem a fázást, megérdemeltem, hogy ne érezzem jól magam, mert még a saját gyerekem is megijesztettem.

[you hate me? i kind of hate me too]

you hate me?
i kind of hate me too


2001. december 31.
style

Jóformán ismeretlen az a kellemetlen szájíz a nyelvemen, ahogy végigpillantok Elliot remegő, véres alakján. Olyan erősen és tagadhatatlanul sulykolom magamba, hogy engem nem érdekelnek mások... de talán mégsem így van.
Persze, ettől nem nevezném magam kevésbé önzőnek. Mindig is az voltam. Túlságosan büszke saját magamra, még ha tetteim nyomán a mély árkok nem is rejtenek mást véren és keserű mocskon kívül. Végülis, mit ér már az én lelkem? Egészen biztos vagyok abban, hogy apával és Chrissie-vel az én egyik darabkám is eltűnt. Egy nagyon fontos darabkám.
Mégis, ahogy Elliotot bámulom, összeszorítja a szívemet valami... valami furcsa, valami súlyos. Szeretném csak úgy lelökni, de nem megy. Tudom, hogy nem most érzem először - tisztán rémlik, hogy akkor is ez a furcsa súly hajtott, amikor felkutattam annak a kibaszott elmegyógyintézetnek a címét... De mégis miért?
Ahogy Avery a fürdőbe megy, közelebb húzom Elliotot. Csak óvatosan érek hozzá, miközben tekintetem újabb sérülések nyomát kutatja. Nem akarom rossz helyen érinteni és fájdalmat okozni neki, finoman húzom csak végig rajta az ujjaimat.
– A nővérem, azt hiszem. – Oldalra húzom a számat a reszkető hangra, aztán szemöldököm szalad össze, hogy árnyékot vessen szemeimre. A nővére... Igyekszem előhívni azokat az emléktöredékeket, amelyeket róla hallottam. – Lisbeth. Korban őt illetné meg a család vezetése apám után, de mivel nő, nyilván az öreg engem akar megtenni a maga helyére… ezért kell elvennem azt a nőt, azt a Nellie-t, hogy csak még jobban bebiztosítsa a vérvonalat.
Erre majdnem felmorranok. Hasonlóan nevetséges ez az egész felhajtás ahhoz, mintha valami középkori világban volnánk és az lenne az elsőszámú kérdés, ki birtokolja majd a trónt. Egy újabb eszme persze, amiért kölyökkoromban rajongtam, már csak azért is, mert az aranyvér olyan kibaszott jól hangzott... Aztán sajnos felnőve be kellett látnom, hogy semmit nem jelent.
- Ez elég szánalmas... - mormogom, miközben belemarkol a ruhámba. Egymást ölni egy családi szerepért? Persze, hatalomjáték... de ez valahogy családtagok között mégiscsak furcsán mutat.
– List meg nyilván bántja, hogy őt a neme miatt lenézi apánk. Viszont, ha én meghalnék, akkor neki nyilván szabad lenne az út… bizonyíthatna, ha sikerülne apánkat meggyőznie.
A szavaira csak halkan morranok egyet, úgy fordulok aztán oldalra, hogy elkezdjem feltakarítani a sűrűn folyó vért a padlóról. Nem akarom, hogy a vér átható szaga beleigya magát a bútorokba ennél is jobban. Nem vágyok arra, hogy a házat körbelengje ez az aroma.
– Segítek… – Elliot irányába lesek és rosszallóan húzom el a számat, figyelve a bizonytalan lépteket.
- Nem, Elliot, nem ke...
– Jobb lesz, ha Avery nem lát semmilyen nyomot… már így is tönkre tettem a napját… – Halkan sóhajtok egyet, ahogy visszalép a mosogatóhoz, de szinte várom, hogy melyik pillanatban borul el. Akármennyire is forrt össze az a seb, a vérhiányt még talán a legjobb bájitalok is nehezen tudják csak pótolni. De persze Elliotnak beszélhetek, ő általában túlságosan makacs ahhoz, hogy meg is hallja, amit mondok. Csak figyelem, ahogy gyűrögeti a rongyot a víz alatt, aztán egyszerűen csak lerakom a pálcámat, mintha megérezném az arcán lefolyó könnyeket.
- Hé... hagyd ezt, oké? - nyúlok a kezéért, hogy megállítsam a mozdulat közben és kihúzzam a jeges víz alól. Ennek a rongynak amúgy sincsen sok esélye a maradék vér ellen.
– Mindent csak elrontok… és mindenkit megijesztek… – közli remegős hangon, mire egyszerűen csak elzárom a csapot, és egy kis sóhajjal magam felé fordítom, ha elengedi közben ujjai közül a ruhadarabot, ha nem.
- Elliot... nem teszel tönkre senkit, oké? Nem a te hibád, hogy rádtámadtak... Az ember egyszerűen csak így reagál a vérre - bökök fejemmel a fürdő irányába -, természetes, hogy megijedt, de jobban lesz. És te is. Hidd el... én sokkal rosszabbat tettem ennél az én családtagjaimmal, és még mindig szeretnek. - Az utolsó mondatot halkabban fűzöm hozzá. Már-már egyszerű lenne kimondani... megöltem anya szerelmét és az egyszem lányát, és még mindig úgy tekint rám, mintha a fia lennék. Pedig ennél borzalmasabbat nem is tehettem volna.
Mégsem folytatom, csak jelentőségteljesen pillantok rá, úgy húzom odébb a mosogatótól, aztán egy gyors mozdulattal intek pálcámmal a maradék vörösség felé, hogy azt is eltüntessem végre.
- Gyere, dőljünk le - átkarolom a derekát, úgy indulok a nappali felé. Nem törődök a véres ruháival... elégszer kellett már kitisztanom vérrel átitatott szőnyegeket, ágyneműket, sőt, volt, hogy a falból is... mindegy is. Ez már nem ráz meg.

vér és sötétség


Avery & Aiden
2001. december 31.

outfit

– Nem, Elliot, nem ke...
De kell, Aiden. Nagyon is kell. Nem a hang szólt bennem, ezt válaszoltam, volna, de nem akartam, hogy lássa, küzdök. Már sok mindent tönkre tettem s talán éppen őt is rossz irányba terelem. Keserű szájízzel bámultam le a véres kezemre, a konyharuhára, amiből préseltem ki a vöröses színű vizet. Valahogy mindig idejutunk. Valahogy mindig az a vége, hogy valamit elrontok… pedig én csak akartam és akartam Aident, Averyt, az apaságot. Mindent csak akartam, túl önzőn, túlságosan is szeretve. És most is, pillanatok kérdése volt, hogy ez az egész megszűnjön, csak azért, mert Nat kedvéért Rowle lettem. Valakiért, akinek már nem is érek semmit… mégis ő a gyerekem apja.
Nyeltem egyet. Hagytam, hogy a könnyek meginduljanak az arcomon egészen az államig. Talán szipogtam is egy kicsit, pedig nem akartam, hogy Aiden észrevegye. Nem akartam, hogy azt lássa már sokadjára, hogy milyen mocskosul gyenge vagyok. Annyiszor sulykoltam magamban, hogy erősnek kell lennem… de valójában kibaszott gyenge voltam.
A hideg víz ellenére is éreztem, ahogy a vér mind inkább megtölti az orromat. Igaza volt Aidennek, szánalmas, hogy Lisbeth még mindig belemegy ebbe az idióta harcba. Belefeszült, holott tudta, mennyi esélye van, hogy én bárkinek gyermeket nemzek vagy apám akaratának behódoljak. Szerettem az életemet, szerettem az egyszerűségét, még azt is, mikor büntetésben éreztem magam, mert Aidennek éppen olyanja volt… ezek az apró dolgok tettek mindent olyan kedvessé és szerethetővé. Már nem csak Aiden és Elliot voltunk, hanem mi is. Ezt nem akartam elveszíteni, mert nem volt az a pénz vagy befolyás, amiért megérte volna.
– Hé... hagyd ezt, oké? – nyúlt a kezemért kérdés közben. Hiába értek az ujjai a jeges víz alá, éreztem a tenyere melegét. Könnyen ki tudta húzni a kezemet onnan, hogy aztán a rongytól is megszabadítson. Engedtem neki, mert engednem kellett az erejének.
A nedvesség a kezemről közénk csöpögött a padlóra. Éreztem, ahogy koppan a tornacipőm orrán a véres víz, de nem pillantottam le a tekintetem Aiden szürke és barna szempárjába fúródott. Ez jelentette a biztonságot, ez a kiismerhetetlen csillogás, ami mindig ott ült. Most még is felzaklatott és hüppögve még több könny szakad ki belőlem.
–  Elliot... nem teszel tönkre senkit, oké? Nem a te hibád, hogy rádtámadtak... Az ember egyszerűen csak így reagál a vérre, – mondta és a fejével Avery után bökött. – természetes, hogy megijedt, de jobban lesz. És te is. Hidd el... én sokkal rosszabbat tettem ennél az én családtagjaimmal, és még mindig szeretnek.
Hinni akartam a szavainak. Hinni akartam… de tudtam mennyi szeretetet veszítettem el már. Az övét is ugyanúgy el fogom, meg talán a lányomét is. Nem volt biztonság soha körülöttem igazából, csak az illúzióját kaptam meg annak, pedig annyira vágytam rá mindennél jobban. Ezért kapaszkodtam bele minden árnyba és hittem, hogyha erőltetem az enyém lesz. Sosem volt az enyém… és talán soha nem is lesz.
– Az a tapasztalatom, hogy egy idő után megszűnnek szeretni az emberek… nem is érdemlem meg igazán… – Halkan beszéltem, de elég hallhatóan ahhoz, hogy Aiden érthesse a szavaimat.
Hallottam, ahogy újabb csepp hullik a kezemről lefelé. Nem a cipőmön ért földet ezúttal, hanem valószínűleg a padlón vagy éppen Aiden lábfején. Nem számított, csak az, hogy érintett és az megnyugtatott. Hagytam, hogy elhúzzon kicsit odébb, hogy távol kerüljek a mosogatótól, a konyharuhától, amit oda ejtettem vissza.
– Gyere, dőljünk le – karolta át a derekamat és így támogatott a nappali felé. Könnyedén simultam az érintésébe. Szükségem volt rá, hogy erőt adjon és ne csak ez az összetört valami legyek, amivé Avery ijedtségének látványa tett. Ő nem érdemelte azt, hogy ilyen veszélyben kelljen élnie, hogy azt higgye, az utolsó szilárd talaj is kicsúszik a lábai alól. Jelenleg én voltam ez ugyanis.
– Dőljünk el… – suttogtam felé és megálltam a kanapé előtt. Könnyed mozdulattal léptem ki a véres tornacipőből, hogy szembesüljek a vörösre mázolt zoknimmal is. – Szeretlek… – mondtam nagyon-nagyon halkan. Talán nem is érthette. Nem számított. Nem vártam, hogy viszonozza a szavaimat, mert Aiden nem szerette kimondani az érzéseit, nekem viszont ki kellett, hogy biztos legyek benne, tudja. Tudnia kellett, mielőtt történne velem valami.
Lehuppantam a kanapéra, de igazából azt szerettem volna, hogy Aiden is ledőljön, a mellkasára húzza a fejemet és lehunyt szemmel hallgathassam a szívverését. Hiányzott az illata, hiányzott a nyugalom, amivel mindennap léteztünk itt Cukormázban. Ez volt a mi világunk, ahol nem számított senki és semmi. Csak mi.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!