Törékeny Holmik

[T Ö R É K E N Y H O L M I K]

T Ö R É K E N Y   H O L M I K

"We are all searching for someone, whose demons play well with ours."

[Elveszett Dolgok]

★★ Elveszett Dolgok ★★
2001.12.20

Nem tud elég későn érkezni.
A gondolat nyomasztóan telepedett meg a már cafatokra tépett és egymásra hordott eszmefuttatások végtelen kupacának legtetején. Úgy érezte a fejében nincs semmi más, csak az az orrfacsaró, rothadó bűzzel átitatott szemétdomb, amelyet az elmúlt napok eseményei markolóval és lapátszámra forgattak ki koponyája legsötétebb bugyraiból. Fraser. Bates. Az Apja. Máshogy fejtették ki a hatásukat, de kétség kívül mindhárom megtette a maga módján és ez olyan káoszt okozott benne, amit pillanatnyilag képtelen volt feldolgozni. Csak egy biztos: jelenleg mindháromtól távolságra lenne szüksége.
Milyen kár, hogy McGalagonynak hála nem maradt más választása, mint besétálni a szentségtelen háromság atyai ágába, hogy magára vegyen egy újabb keresztet, amire az égvilágon semmi szüksége.
Nem mintha nem az ő hibája lett volna.
A ház, amit oly sokáig az otthonának nevezett, mára idegennek tűnt. Mondhatnánk, hogy ez a bentlakásos iskolák szükséges velejárójára, de valójában a Roxfortot sem tekinti annak. Már nem. Volt idő, amikor elhitte Dumbledore bullshitparádéját arról, hogy odabent mindenki biztonságban van. Mára sem naiv, sem elég romantikus nem volt ahhoz, hogy adjon a fehér hazugságokra. Azok közé tartozott, akik tisztán látták; a Roxfort falai évről-évre szorosabban zárnak a diákság és az elavult szellemiség köré, mintha személyes sérelmük lenne az, amit köztük művelnek. Az utóbbi két és fél évben még rosszabb lett a helyzet. A Szeszélynek hála a figyelmeztetés saját médiumot kapott és a legkevésbé sem törődött azzal, hány aurort rendelnek ki a biztonság szent nevében.
Látszattevékenység, buborékvilág, túlélésre játszás és elmaradott felfogás; ebbe a Roxfortba érkeznek az új generációk.
Akár sajnálhatná is őket. De más problémáival az foglalkozzon, aki képes volt megoldani a sajátjait.
A fekete kovácsoltvas kapu a csengő halk zúgásával feloldott, ő pedig belökte az egyik szárnyat. Szinte érezte a bőrén a kültéri kamera vörös ponttal izzó szemét, mégsem rándult egyetlen arcizma sem. Az ember fia elsajátítja a megfelelő pókerarcot, ha túl sok évet tölt alapvetően ellenséges környezetben.
Kezét zsebre dugja a fekete nadrágban, mielőtt megindulna a ház bejáratához. Kimondottan a felső tízezerbe született és bár az otthon fogalma kívülről nem hivalkodott különösebben kúria méretekkel, kétségtelenül luxuskivitel volt. A táv nem nagy a kaputól egészen a bejáratig, ám normál esetben autóval vitték volna a seggét az állomástól egészen a lépcsőig, ám... már nem emlékszik, mikor történt hasonló utoljára. A London és Cardiff közti távolságot a hopphálózaton keresztül tette meg, a belvárostól idáig pedig nemes egyszerűséggel buszozott. Jobb is így, addig sem kellett magába szívnia a karótnyelt hangulatot.
Kifogyott az időből. Ezen a ponton már egyszerűen csak... szánalmas lett volna halogatnia, hm?
A kulcscsomó halkan csörrent a kezében, kikereste a megfelelőt és betolta a zárba. Vagy tolta volna. Szemöldökei összefutottak a homlokán, ahogy megpróbálkozott még kétszer, ám megvizsgálva rájött, hogy idő közben valószínűleg zárat cseréltek. Kellemetlen.
A biztonság kedvéért rápróbált a kilincsre, ám az éppúgy nem engedett. A percek teltek, ő meg azon gondolkodott, bemásszon-e valamelyik ablakon, vagy netán a pálcáját használja kialkudva egy pluszkörnyi üvöltést az apjától, amikor a zár belülről elfordult és az ajtó végre feltárult.
Pont nulla kézen tudja megszámolni azokat, akiket szívesen látott az ajtóban a családjából, de még az apjának is jobban örült volna jelenleg, mint a mostohaanyjának. A nő egynyolcvan magas lehetett, de mivel állandóan tűsarkút hordott, sosem tudta belőni pontosan. Karcsú típus, hatalmas mellekkel, szépen ívelő csípővel, hosszú rézvörös hajjal, szép arccal, telt ajkakkal és fakó bőrrel. Gyönyörű nő volt, aki azonban az ő ízlésének túl sok sminket használt elrejtve a szeplőket, amelyek igazi bájt adhattak volna most kimondottan műanyaghatású vonásainak.
- Noah! - Üdvözölte a nő még mindig elállva az útját, pillantása jelentőségteljesen végigsiklott rajta. A vidám tónus váratlanul érintette, kellemetlen balsejtelme támadt.
- Dana. - Nem viszonozta a jókedvet, megmaradt a maga megszokott, távolságtartó stílusánál, amitől azonban beazonosíthatatlan gondolat suhant át mostohája arcán. Burgundivörösre színezett ajkai mosolyra görbültek.
- Örülök, hogy látlak. Kellemes utad volt?
Kurvanagy bajban van.
A gondolat kellemetlen súlyként zuhant be a koponyájába és egészen biztos benne, hogy tekegolyóként borított fel pár fontos dolgot odabent.
- Átlagos. - Vont vállat és ahogy a nő félreállt, végre besétált az előszobába. Néhány apróságon kívül nem sok változott idebent, a tejeskávészínű falak, a növények, a családi képek a falakon, amelyekről valahogy a Roxfortban töltött idő miatt lemaradt... minden ugyanaz és valahogy... mégis más.
- Éppen ebédhez készülünk. Frissítsd fel magad, aztán gyere le, rendben? - A tűsarkak kopogása sértette a fülét, ahogy a nő távozóra fogta, ő pedig legszívesebben minél gyorsabban megszabadult volna rőle, ám...
- A húgom...?
- Milyen... óh. - Látta felvillani azt a fél gondolatnyi ellenségességet, mielőtt Dana hirtelen visszaváltott volna a korábbi stílusra. - Hannah épp egy szülinapi partin van az óvodai barátnőjével, csak estefelé érkezik.
Biccentett. Nem látszott rajta, mennyire rosszul érinti ez az információ. Az egyetlen ember, akit szívesen látott ebben a házban, az a húga volt és  hiányában az épület egyszerűen csak... idegennek tűnt.



Szerette a szobáját. Az alapvető berendezésen túl idebent jóromán csak olyasmi kapott helyet, ami valóban az övé volt. Apja mindig is híve volt annak, hogy akkoriban egy szem örököse megtanulja a pénz értékét, hát egész kiskorától kezdve dolgozott is minden nyáriszünetben. Kicsinek a legegyszerűbb munkákat intézte el neki a faterja, tinédzserkora óta meg egy helyi képregényboltban dolgozott negyedóra sétára innen - szülői engedéllyel természetesen. Apja csak az elején örült a fiú lelkesedésének, később rá kellett jönnie, hogy amaz nemhogy nem tanulta meg a pénz értékét, rögtön el is költötte keresetét amint megszerezte azt; képregényekre. Ő maga soha nem értett ezzel egyet. Megtanulta a pénz értékét, megtanult bánni is vele és tisztában volt azzal is, mire költi el. Valamire, ami boldoggá tette.
Hála a gyerekkori szenvedélynek, mára igen tetemes gyűjteményt sikerült felhalmoznia, mi több, ez megalapozta saját affinitását is minden kreatív munkához. Érthető módon ez az üzletember apukát különösebben nem nyűgözte le, de Aidannek hála már évekkel korábban eltűntette a szeme elől gyűjteményét és leszokott arról, hogy az elismeréséért kepesszen. Vannak ugyanis feloldhatatlan érzések, melyeket az ember kizárólag akkor tud elfogadni, ha valaki más veszi a fáradtságot módszeresen felülírni benne.
Márpedig a "soha nem elég jó" életérzést kizárólag az tudta kioltani, hogy egyszer az életben végre elég jó volt valakinek.
A gondolat megindította benne a lavinát és újra leperegtek előtte az elmúlt napok eseményei.
Mit kezdjen a fiú figyelmével, aki túl sokat akar tőle anélkül, hogy ismerné egyáltalán? Tökéletesen biztos benne, hogy nem Ő tetszik neki, hanem egyszerűen csak bejön ahogyan megkefélte. Odavan, mert ő az első, mert még rózsaszín szemüvegen át néz rá, mert a magabiztossága vonzó. Mert ennek a korosztálynak bejönnek a rosszfiúk. Mert Griffendéles és egyszerűen csak vonzza a baj...
És vonzza a bajt magát. Kár lett volna  tagadnia, hogy érez vonzalmat iránta. Nem fogja azt mondani, hogy nem keresi a tekintetével minden szünetben. Hogy ne lett volna vele most is sokkal szívesebben, mint hogy ezen a helyen töltse az időt. Élvezi vele a szexet, tetszik a szörnyeteg a bőre alatt és kimondottan bejön a vadságból eredő akaratosság és a fülig vörösödő zavar bizonytalanságának kettőse. Bármilyen önző is a gondolat, megnyugtatta a tudat, hogy Bates éppúgy megélte a maga súlyos traumáit, mint ő maga, így meglehet kompatibilisek is lennének pszichológiailag, ám...
Áh. Ennyire nem lehetett naiv. Fájdalmasan tisztában volt vele, hogy Bates nála sokkal jobbat érdemel. Ott van példának okáért az Edward gyerek, aki egy kibaszott hős, ízig-vérig griffendéles, jól néz ki és még csapatkapitány is. Felrémlettek neki a pletykák, amiket az utóbbi napokban többször is kénytelen volt újra végighallgatni az események tükrében és ez a gondolat kifejezetten rossz szájízt hagyott maga után.
Eh. Mennyire szánalmas.
Ráébredt, hogy túl régóta áll egyhelyben a szobában. Rosszkedvűen indult meg előre és lépett az aprócska fürdőbe. A zuhanyzás viszonylag gyorsan megvolt, bár messze nem segített rajta, hogy Fraser is befurakodta magát a fejébe közben. A kígyóval még kevésbé tudott mit kezdeni, mint a farkaskölyökkel. Miért van az, hogy két év béke és nyugalom után - lehagyta volna a macskakörmöket? - az egész állatkert a nyakába zuhant hirtelen?
Fraser sokkal veszélyesebb téma volt jelenleg, mint Bates és ráadásul a kisebbik problémája is egyelőre. Talán nem segített neki a kibogozásban a rendkívül zavaró névhasonlóság elhunyt barátjával, ám a felkavargó gondolatokat pont ennek okán sokkal rutinosabban is nyomta el.
Még nedves hajjal lépett a gardróbhoz átöltözni. Ma nem akarta még jobban kihúzni a gyufát, semmi hangulata nem volt a veszekedéshez, még ha az úgyamúgy borítékolható is. Legalább ott ne adjon fogódzót, ahol nem muszáj, hm?
Fekete nadrág, öv, egy fehér ing, fekete sportcipő. Belenézett a némán ásító állótükörbe, ám a tükörképe még arra se vette a fáradtságot, hogy rámosolyogjon. Kedvetlenül morgmogta el a megfelelő varázsigét a hajszárításhoz és még meg is fésülködött, mielőtt leindult volna a földszintre. Egyszer ezen is túl kellett esnie.



Az evőeszközök csörömpölése szinte felsértette a dobhártyáját a jóformán vágható csendben. Rendkívül feszült hangulat uralkodott a hosszú étkezőasztalnál, melynél hárman ültek. Apja az asztalfőn, mostohaanyja a jobbján és ő... két székkel távolabb a nővel szemben.
Nem állt szándékában megtörni a csendet, gépiesen rágta a sülthúst, aminek nem is érezte az ízét. Kár érte, pedig rendkívül jó illata volt.
- És hogy mennek a dolgaid az... iskolában? -  Dana vidám, csivitelős hangjára mintha minden hímnemű egyed megfagyott volna az asztalnál. Szemsarokból látta, hogy apja olyan szemeket mereszt feleségére, amitől neki égnek állt a karján a szőr.
Megköszörülte a torkát.
- Minden rendben. -  Szólt és szíve szerint ennyiben hagyta volna, ám erről még ő is érezte, hogy túl száraz. Kényszeredetten folytatta. - Az idei tananyag nehéz, de semmi megugorhatatlan.
- Hát ez igazán nagyszerű. -  A nő nevetett, a hangja táncolt az idegvégződésein. - És vannak már barátaid?
A kérdés sok szempontból kellemetlenül érintette. Lassan rágta az aktuális falatot időt nyerve. Egy ponton aztán kezdett túl kínos lenni, szóval inkább nyelt. És hazudott.
- Mindig is voltak barátaim.
- Óh persze! -  A nő vidáman tapsol egyet a kezével, a hang visszhangzik a koponyájában. - Hogy is hívják, Arnold? Alvin?
- Aidan... -  Valami fájdalmasan megcsavarodott benne, ahogy reflexből kimondta a nevét. Az hogy ez a nő a szájára merte venni bármilyen szinten is...
Merlin faszára, mintha nem tudná, hogy csak fel akarja húzni?
- Aidan, hát persze!
- Dana. -  Mordult fel az apja figyelmeztetően, de a nő csak legyintett.
- Ugyan kedvesem, csak beszélgetünk. Szóval hogy van? Mikor hívod át hozzánk? -  érezte, ahogy sűrű, mérgező köd ereszkedik az agyára, ujjai megszorultak a kés hűvös fémnyelén.
- Dana! -  Apja második figyelmeztetése már sokkal fenyegetőbben szólt és még azelőtt, hogy ő maga válaszolhatott volna.
- Ez a mi hibánk Eric, ha megismerkedtünk volna a fajtájával akkor talán most...
- Melyik fajtámra gondolsz egész pontosan? -  Pillantott fel élesen, a kés és a villa halkan koppant a tányéron, ahogy eleresztette őket, mielőtt valami súlyos gondolata támadt volna. Az örökké rejtett, "idegen" fekete pálca együtt lüktetett a haragjával.
- Elég legyen! -  Apja az asztalra csapott, a hangja egyetlen gondolatra volt az ordítástól és a feszült helyzetben szinte látta Danat egy lőporoshordó tetején ücsörögni, ahogy kúrogatja befele egyesével az égő csikkeket...
- Eric, hagyd beszélni a fiút. Talán végre beavat minket, miért molesztál tizennégy éves kisfiúkat szaba-
- ELHALLGASS, ASSZONY! -  Üvöltött fel az apja hirtelen, a szék élesen csikordult a parkettán, ahogy felpattant az asztaltól. - Az irodámba. Most.
Pillantása kimerevedett a nőszemély elégedett mosolyán. Lassan állt fel az asztaltól és egyetlen szó nélkül indult meg az apja után.



Atyja alakja, mint egy sötét sziluett rajzolódott ki előtte annak ellenére, hogy fényes nappal volt. Nem a napszak, inkább az iroda tehetett róla, ahol a behúzott függönyöknek hála jóformán mindig sötét volt és csak lámpafénynél lehetett dolgozni. Apja mindig nagyon vigyázott, hogy idebent sötét legyen, a fény ugyanis - saját bevallása szerint - ártalmas a régi, antik könyveknek.
Gyűlölte ezt a helyet. Gyűlölte a könyvek átható, áporodott szagát. A vegyszer bűzét, amivel kezelte őket. Gyűlölte a szélesen terpeszkedő, hatalmas könyvesszekrényeket, amelyek mellett kicsinek és jelentéktelennek érezte magát. Gyűlölte, hogy mindenhonnan érezni vélte saját szenvedése átható szagát. Olyan sokszor verte meg idebent az utóbbi hat évben, hogy szabályos fóbiája alakult ki a szobától. Gyűlölet. Szép szó a rettegésre, hm?
Évfolyamtársai a mai napig azt gondolták a harmadikos mumusóra miatt, hogy valóban egy nyomorult könyvespolctól retteg. Nem. Attól rettegett, amit az az ikonikus szekrény szimbolizált. Ettől a helytől. Attól a csalódottságtól, amit az apja ver belé. Az érzéstől, ami utána maradt.
Alig lépte át a küszöböt, már érezte, ahogy egy hideg verítékcsepp nyirkosan csúszik végig a gerince mentén. Nem akart itt lenni. Nem kellett itt lennie. Felnőtt. Csak ki kellett volna sétálnia innen és...
- Apa? -  Gyűlölte magát azért a gyámoltalan hangért. Most kellett volna látnia Batesnek. Amikor ennyire kibaszott szánalmas. Ebben valóban az égvilágon semmi vonzó nincsen.
- MÉGIS MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL, MI? -  Az üvöltés nem érte váratlanul, ahogy a torkára maró kéz sem. Tüdejéből kiszakadt a levegő, mikor háta nekiütődött a falnak, mindkét kezével ráfogott apja karjára. Alkarjain mindkét pálca szinte vibrált a feszültségtől. Minden erejére szüksége volt, hogy visszafogja az ösztöni mágiát, amit gyerekkorában olyan könnyűszerrel engedett szabadjára...
- Nem elég, hogy bűvészmutatványokkal lopod a napot a bolondokházában, hm? -  A férfi hangja csendesebb, egyúttal fenyegetőbb is lett, ahogy közel hajolt az arcába. - Hogy merészeled ilyen undorító dolgokkal bemocskolni a nevemet? - Sosem látott még rajta ilyen karakteres... undort és gyűlöletet. Mindezidáig egyszerűen csak nevelő célzattal verte, ám most... ez valami más volt.
- Évek óta nem érdekel, mit csinálok. -  Sziszegte, az igazságtalanság felett érzett harag felülírta a fájdalmat a torkában - Miért pont ezen kell akkora felhajtást csinálni? Meleg vagyok, apa. Miért olyan nehéz ezt uhh... -  Hirtelen elhallgatott, ahogy a durva ütés gyomorszájon érte. Csak azért nem görnyedt össze, mert a torkára szorult ujjaktól képtelen volt kimozdulni a pózból. Jobbját kínlódó gyomrára szorította, míg balja az ujjait próbálta lefeszegetni magáról. Miért érezte magát hirtelen ilyen kibaszott erőtlennek?
- Most nagyon jól figyelj rám. - Sziszegte az apja egyenesen az arcába. - Nem mész vissza. Kiveszlek abból az iskolából és nem nézel vissza soha többet. Azt is elfelejted, hogy valaha létezett...
- Ehhez nincs jogod. -  Közölte hirtelen olyan hideg hangon, hogy még saját magát is meglepte vele. Ha az ismerős fájdalom nem is, a szavak józanítólag hatottak rá. - A varázsvilágban nagykorúnak számítok és ott nincs befolyásod, ugye, apám?
Az utolsó szót szinte köpte.
A következő ütéstől már kétrét görnyedt, fel sem fogva igazán, hogy eleresztették a torkát. Ezen a ponton reagálnia kellett volna. Azonnal mozdulni a tarkójára mért ütés elől. Nem a fájdalom zsibbasztotta le, egyszerűen csak a helyzet. Az a színtiszta gyűlölet, ami felé áradt valakiből, akit valahol még most is szeretett. Nem ránt pálcát ellene és még csak nem is üt vissza. Koponyájában előúsznak a gyerekkori képek, amikor az apja még nem volt ilyen megkeseredett. Amikor még szerette. Amikor együtt játszottak a kertben, vagy esti mesét olvasott neki. Amikor még eljött és megvette neki a képregényeket. Hagyta, hogy minden ütéssel szilánkosra zúzza benne az emlékeket szinkronban a karjával, a bordájával. Csak az arcát védte az első durvább ütés után.
Fogalma sincs mennyi idő telt el. Talán elájult. Talán csak hallucinált a fájdalomtól, de ahogy felnézett, egy aprócska alakot pillantott meg az ajtóban. De ő nem lehetett még itt... ugye?
- Hannah... -  Eltorzult hangja túl nedvesnek hangzott. Valahol felfogta, hogy a szájába gyűlt vértől. Fél kézzel kinyúlt a padlón a kislány felé, ujjai véres nyomot hagytak a parkettán.
- Vidd innen a lányt! -  A férfi fenyegető kiáltása kábán jutott el a tudatáig. Talán mégsem hallucinál.
- De Eric... -  Lehunyta a szemét. Nem akarta látni a nő arcát, aki elvette tőle a családját. Nem érdekelte, mennyire van megijedve, először realizálva igazán, mire képes a férje. Legalább annyi ösztön volt benne, hogy eltakarja a kislány szemét.
- Eric, meg fogod ölni!
- AZT MONDTAM, VIDD INNEN! -  Ordított ezúttal, mire a kislány felsírt, a nő pedig gyorsan felkapta. Hallotta a tűsarkak szapora kopogását. Érezte, hogy valaki a hajába markol, torka megfeszült, ahogy felemelték a fejét. - És te... -  Sziszegte a férfi egyenesen a véresre vert arcba. - Takarodj innen. Ha mégegyszer meglátlak, megöllek. -  Noah feje nagyot koppant a kemény csempén. Még érzékelte a távolodó lépéseket, mielőtt tudatát végleg elnyelte volna a sötétség.



Az emlékei hiányosak. Fogalma sem volt, mi történt az ájulása után. Mire felébredt, késő éjszaka volt, a ház pedig üresen állt. A mellkasa, a feje, a torka, a hasfala és a jobb karja iszonyatosan fájt, valahogy mégis sikerült kivonszolnia magát az irodából. Homályos, szakadozott képei voltak a sötét házról. Az udvarról. Arról, ahogy az ujjai megcsúsznak a fekete vaskapun. Emlékezett a Kóbor Grimbusz fényeire és hogy újra és újra el kell ismételnie, hogy NEM akar a Mungóba menni.
A zuhany alatt hátát a csempének vetette. Kínlódott a fájdalomtól és émelygett az ácsorgástól is. Törött bordáinak hála jóformán nyüszített, amíg lecsúszott a csempén és leseggelt a zuhanytálcába. Nagyon sokáig volt odabent, a kései órán elhagyatott képregénybolt talpalatnyi mellékhelyiségében némán siratva egy nagyon fontos kapcsolatot, melyet örökre elveszített. Az egyetlen barátját, aki a végsőkig kitartott vele.
A kettétört somfapálca már nem tudott együtt sírni vele.

[A Pálca és a Varázsló]

★★ A Pálca és a Varázsló ★★
2001.12.23

Bár London utcáin senki nem számított hóra karácsony előtt, az Abszol út varázsnépségét nem kötötték olyan jelentéktelen problémák, mint az időjárás. Valaki bölcsen úgy rendelkezett Minisztériumi körökben, hogy a Karácsony az Karácsony és Szeszély ide, vagy oda, erre a hangulatra a társadalomnak szüksége van. Hogy a szekcióra vonatkozó időjárásba kavartak bele, vagy egyszerűen mágikus bura vette körül az utcácskákat, nem számított különösebben. A fehér bundát léptek százai ropogtatták a macskakövek felett, odafentről hatalmas pelyhek hullottak alá, míg a fényjátékok otthonos, meleg hangulatot kölcsönöztek az egész főutcának egészen a Gringottsig. Este 8 óra ellenére rendkívül népes volt az utca, az üzletek előtt kisebb, karácsonyi bódék is megjelentek, a vásári hangulat pedig még attól sem vesztette el pompáját, hogy kirendelt aurorok masíroztak fel-alá, biztosítva a rendet.
Ez az időszak mindenki számára rendkívül népszerű volt, vetekedett az iskolakezdést megelőző bevásárlási lázzal, így maguk az üzletek is hosszabb nyitvatartást biztosítottak leendő vásárlóiknak. Ennek köszönhetően, mikor Mr. Ollivander meghallotta az ajtó fölé helyezett harangok figyelmeztető csilingelését, sebes léptekkel, arcán mosollyal jelent meg a végtelennek tetsző pálcák tömött sorai közül.
- Szép jó estét! Miben lehet a szolgálatára kedves... - Ezen a ponton elhallgatott, ahogy pillantása a betérő sötét alakra vándorolt. Teljesen fekete öltözék, mugli ruha hovatovább. Nem mintha nem találkozna vele újra és újra hála a mugliszármazású diákoknak, ám jellemzően az év ezen szakaszában elhanyagolható a gyökereket levetkőzni képtelen hányad. Senki nem hibáztathatta az azonnali tartózkodásért, elvégre a háború éve esetében sem múlt el nyomtalanul. Kényszerű rabsága megkoptatta egykor oly lelkes lendületét.
A fekete sportcipők nem illettek a kinti havas utcákhoz, ám nesztelenségüknek helye volt a fapadlón, ahogy az idegen alak közelebb sétált a pulthoz. Ollivander szeretett volna hátralépni előle, ám valamiképpen sikerült türtőztetnie magát.
- Meg tudja javítani? - A hangja alapján fiatal férfi... fiú? a fekete bőrdzseki zsebébe nyúlt jobbjával, csak hogy a következő szívdobbanásban a pult fényes felületére helyezzen egy kettétört pálcát.
Az öreg pálcakészítő pillantása elkomorult. Néhány szívdobbanásnyi néma csend ereszkedett rájuk, ahogy mindketten a látványnak adóztak. Az egyszarvúszőr fényét vesztett, megkopott ezüstös csillogása úgy vonzotta a szemet, mint egy bűntett helyszíne.
- Mi történt? - A idős mester hangja vádlón csengett, a fiú szája pedig kellemetlenül megvonaglott a lámpások fényében.
- Meg tudja javítani, vagy sem? - Kérdezte immár gyorsan rövidülő türelemmel, mire Ollivander fejét csóválva a pálca romjaiért nyúlt, óvatos mozdulatokkal véve kézbe.
- Tizenegy és egynegyed hüvelyk, somfa. Meglepően rugalmas. - Pillantása felvillant a fiúra, aki nem reagált. - Attól tartok nem, Mr. Nightingale. A pálca magja halott. - Nem kellett látnia teljességében az arcát ahhoz, hogy pusztán a pálca alapján felismerje aktuális tulajdonosát. Avagy immár... egykorit. A törött fát nagy gondossággal visszahelyezte a pultra, a fiú pedig se szó, se beszéd kinyúlt érte és zsebre tette.
- Megvan esetleg valamelyik testvérpálca? - A kérdés néhány másodpercnyi szünet után érkezett. Ollivander hosszú pillantást vetett rá.
- Ennek a magnak nem volt testvére. A maga nemében páratlan pálca volt.
Nightingale nem mozdult, mégis valahogy érzékelni lehetett a levegőben egyre mélyebbre ülő sötét hangulatát. Messzire űzte a kirakaton túl zsibongó tömeget, a vidám fényeket, a karácsony mindent átitató, mézeskalácsillatú szellemét.
- Akkor adjon egy másik somfát.
- A pálca választja a varázslót, Mr. Nightingale, nincs semmi garancia arra, hogy...
- AKKOR ADJON VALAMI MÁST! - Noah tenyere hatalmasat csattant a pulton, felvillanó pillantásának éles fénye volt, ahogy az öregre nézett. A mozdulattól a kapucni hátracsúszott, Ollivander pedig hátrahőkölt a durván összevert arc fájdalmas látványától.
- Nyugodj meg, Mr. Nightingale. Biztosíthatom, találni fogunk önnek valamit. - Az öreg pálcakészítő hangja ezúttal már szelídebben szólt, a fiú pedig - ha nem is nyugodott meg - kétség kívül elhallgatott.
Néma szoborként tűrte, amíg újrajátszották az elsőévet megelőző méricskélést, rövid tömörséggel válaszolt ostoba kérdésekre és kihagyta a lehetőséget, hogy rákérdezzen farokméretet nem akar-e venni róla. Hogy reménykedhetne egyáltalán somfa típusban, ha már a humorérzékét is elveszítette?
A gondolat valamiért rendkívül fájdalmas volt.
- Tessék, próbálja ki ezt.
- Mi ez?
- Tizenkét hüvelyk, galagonya, sárká-
Feltámadt benne a düh, amiért a somfapálca hiánya igazolni látszott korábbi gondolatát. Az egyszerű Lumos varázslatra a pálca vibrálni kezdett a kezében, egyik pillanatról a másikra forrósodott fel, ő pedig reflexből elhajította.
Ollivander pánikszerűen rohant a utána, míg ő karba tett kézzel várt a következőre.
- Kökény, főnixtoll maggal, tizenhárom és fél hüvelyk, merev. Ezúttal próbálja meg nem eldobni. - Szólt Ollivander szemrehányó hangon, amire a fiú egy határozott suhintással reagált. A pálca olyan éles sípoló hangot hallatott, hogy mindketten befogták a fülüket.
- Nem jó, nem jó! Próbálja meg ezt itt. Közönséges dió, egyszarvúször maggal, tizenkét és...

Négy órával később...
Nightingale és Ollivander egyaránt egy kis asztalka mellett ültek a maguk foteljébe mélyedve. Amikor az utolsó pálca a szó szoros értelmében felrobbant a kezében, Noah szó nélkül kisétált és egy-egy pohár forrócsokival tért vissza. Franc tudja, miért azzal. Sophie jutott róla eszébe, meg az utolsó alkalom, mikor pálcákról beszélgettek. Akkor még volt miről...
- Mr. Nightingale...
- Ne hibáztassa magát. - Előzte meg egy intéssel az öreg szavait, hátradöntötte a fejét a fotel támlájára és lehunyta szemeit. A bal iszonyatosan lüktetett a fájdalomtól, a bevérzett szemferhérje pedig olyan száraznak érződött, mintha dörzspapírral csuszatolták volna át. - Talán már nem vagyok jó varázslónak sem. - A hangja szinte könnyed volt azzal a sóhajjal, nem adta jelét annak a végtelen, nyelhetetlen szomorúságnak, ami odabent mocorgott, mint valami ragacsos, nyúlós, nehéz mocsári szörnyeteg. Ollivander megcsóválta a fejét.
- Badarság, kedves fiam, nem adhatja fel ilyen könnyen!
- Könnyen?! - Visszhangozta a szót, pillantása oldalra villant az öreg ősz fejére. Amaz mostanra feloldódott a srác depresszív jelenlétében, elgondolkodva forgatta ujjai között a forrón gőzölgő bögrét.
- Felettébb különös reakciót adnak önre ezek a pálcák, Mr. Nightingale.
- Döbbenetes lesz, de ez már nekem is feltűnt. - Közölte síri hangon, az öreg viszont elengedte a füle mellett a megjegyzést.
- Egyszer láttam hasonló esetet, ám akkor az illető varázsló két pálcát próbált használni egyidőben. Meglehetősen borzalmas vége lett. Talán 40 évvel ezelőtt történt, hogy... - Noah már nem figyelt az öreg szövegelésére, a világ mintha bezárult volna körülötte. A néma csendben nagyon tisztán érezte magát, a saját testét, az ébenfekete pálcát, amely néma komorsággal feküdt a bal alkarjára kötve. A pálca, ami nem az övé...
- ...precíz tükörmozdulatokkal próbálva lemásolni ugyanazt a varázsigét...-
- Mit gondol erről? - Az öreg hirtelen elhallgatott. Nem a durva félbeszakítás, inkább a pálca látványa, ami megtörte a lendületet, nagyon hosszú pillantást vetett rá mielőtt átvette volna. Nem kerülte el a figyelmét a fiú eresztésre való hajlandóságának hiánya, az a rezzenés mintha... fizikai fájdalmat okozott volna megválnia tőle.
- Mogyorófa. Tizenhárom és egynegyed hüvelyk, enyhén rugalmas. A magja... egyszarvúszőr. - Ollivander felnézett, de a fiú kerülte a pillantását. - Ez a pálca Aidan Lloyd Morrow tulajdona. - A fiú elfordította a fejét a kellemetlen figyelemtől, íriszeiről visszatükröződött az utcák immár elcsitult, nyugodalmas fényáradata.
- Különös. Felettébb különös.
- Tudja, állati idegesítő, amikor húzza az időt. - Csattant fel a fiú hangja harapósan, mire az öreg tüntetőleg elhallgatott. Teltek a másodpercek, Noah ujjai pedig idegesen kezdtek zongorázni az asztal lapján. - Mi olyan különös? - Adta meg magát végül saját türelmetlen kíváncsiságának irritáltan, az öreg jelentőségteljes pillantást vetett rá.
- Tudja a legtöbb mogyorófa egyszarvúszőrrel kombinálva a végletekig lojális típus és rendszerint együtt pusztul el a varázslóval, aki birtokolta. - Az ideges zongorázás megállt az asztalon, a fiú olyan szemeket meresztett Ollivanderre, amitől jobbérzésű emberekbe belefagyott volna a szó. Túl vén volt már ahhoz, hogy ilyen kis zöldfülűek rendre utasíthassák egyetlen pillantással.
- Minden jel arra mutat, hogy a pálca ráhangolódott Mr. Morrow érzéseire és lojalitássá vált, nos... önhöz, Mr. Nightingale. - Ezzel a végszóval lehelyezte a pálcát kettejük közé.
- Én nem...
- ...használhatja ezt a pálcát? - Szakította félbe Ollivander azonnal megcsóválva a fejét. - Régebb óta űzöm ezt a szakmát, mint amióta maga egyáltalán él, Mr. Nightingale és bizton állíthatom, nincs olyan pálca a birtokomban, amely képes lenne átvenni ennek a helyét az ön kezében. - Az öreg lehúzta a forrócsoki maradékát, a bögre pedig halkan koppant az asztalon.
- Egy nap még hálás lesz ezért.
A fiú továbbra sem válaszolt, helyette felállt a székből és kinyúlt a pálcáért. Az néma csendben simult az ujjai alá, szinkronizálva gazdája kimondhatatlan hangulatát.
- Amiért raboltam az idejét. - Nightingale hangja üresen csengett, ellentétben a 10 galleonnal, amely ujjai nyomán az asztalon koppant. Ollivander biccentett, ennyi idő után jobban ismerte már a fiút, semmint visszautasítsa a szükségtelen gesztust. Meglehet ő is csak pénzből élt, ám ha az ember elér egy bizonyos kort, a megszokottól eltérő, egyenesen páratlan események néha többet érnek a csillogó galleonoknál.
- Mr. Nightingale. - A fiú idő közben halk, fájdalmas nyögéssel felkászálódott a székből és elsétált az ajtóig. Most megtorpant a kitárt, hideget befele öntő kijáratban, ám már nem pillantott vissza az öregre, az merengve figyelte feszült hátát. - Vigyázzanak egymásra. A pálcája a hangulatával szinkronizál és maga nagyon távol áll jelenleg a kiegyensúlyozottságtól. Legyen őszinte önmagával és akkor megtalálják a közös hangot.
A fiú ujjai megszorultak a kilincsen. Nem válaszolt, egyszerűen csak kilépett a hidegbe. Az Abszol út hamar elnyelte komor alakját.

[A Kihagyott Szilveszter]

★★ A Kihagyott Szilveszter ★★
2001.12.31-2002.01.01

Közönyösnek tettetett pillantása lassú ütemben járt egyik srácról a másikra. Amikor előbukkantak egy-egy lovagi páncél mögül, mint valami elbaszott mesében, automatikusan elé és a hátába álltak. Hát azt már nem. Oldalt fordult nekik, épp annyira közel lépve a falhoz, hogy még legyen elég mozgástere és menekülési útvonala, de egyúttal esélye is legyen periférián érzékelni, ha bármelyikük mozdul...
- ...ugye? Mesélj már nekünk ez hogy működik, Nightingale. - A vörös nyekergő hangja baszta a fülét. Victor Morrison. Mindig is rosszul volt attól az undorító, szeplős képtől, a rozsdás tincsektől, de inkább csak attól a ténytől, hogy egy gerinctelen féreg volt.
- Miért, seggfej, apuci nem tanította meg hogy kell kefélni? - Lehúzta a fejét, az átok élénkvöröse közvetlenül felette csapódott be a falba.
- MÉGIS MIT MŰVELTEK?! MOCSKOS KIS SEMMIREKELLŐK, AZONNAL JAVÍTSATOK MEG! - A savanyú képű, májfoltos öregember hangja recsegve sivalkodott mögötte. Pillanatnyilag nem engedhette meg magának, hogy a festményre nézzen, de a megpörkölődött vászon szagából felfogta, hogy az átok telibe verte a képet... mi a franc? Le akarta tán robbantani az arcát? Mocsadék kígyók...
- HOGY MERÉSZELED APÁMAT A SZÁDRA VENNI!? - Üvöltötte Morrison fröcsögve, amire Nightingalenek rohadék mosoly terült szét a képén.
- Ő azt csak szeretné, Cicabogár.
- AKURVA- Te meg miafaszt röhögsz?! - Pillantott hirtelen társára. A másik felnyírt hajú mardekáros gyerek már másodpercek óta röhögcsélt a háttérben, most vidáman hunyorogva pillantott fel a párosra.
- Nemár Vic, ez vicces volt.
- Te kis mocsadék- - Morrison tett egy fenyegető lépést Gray felé, Noah pedig abban a pillanatban mozdult. A felnyírt hajú szemfülesebb volt társánál.
- MEGLÉP! - Kiáltott fel hirtelen.
Nightingale az első lendülettel valóban úgy festett, mintha menekülőre fogná a dolgot, ám ahogy lehajolva ellépett a vörös mellett izomból gyomorszájon vágta. Bámulatos, varázslóék néha mennyire nem számolnak azzal, hogy bármely csata esetleg fizikális támadásokkal is járhat. Túl sokan kapaszkodnak a pálcájukba ész nélkül, ő pedig kérdés nélkül használta ki a kínálkozó helyzetet.
- Flipendo!
A kétrét görnyedt csávót a hajánál fogva rántotta fel élő húspajzs gyanánt alig egy gondolattal azelőtt, hogy abba belecsapódott Gray átka.
- Most nincs itt Fraser, hogy megvédje a segged, ugye sárvérű?
Okos. Hiába használta ugyanis pajzsnak a srác testét, ha az átok egész egyszerűen hátralökte. A robbanás hangja sípolt a fülében, miközben nagyot nyekkent a földön rajta a vörös teljes súlyával. Érezte, hogy a koponyája lekoccan a kövön, amitől egy pillanatra kettőt látott, nyögve próbálta lerúgni magáról a barmot.
- Petrificus totalus! - Kiáltott odafentről a srác, ő meg reflexből bemoccant a vörös alá. Érezte, hogy amaz megdermed körülötte, a holtsúly pedig egyenesen fullasztó volt.
- Nem nyert. - Szisszent odalentről, jobb lábával kirúgott a túl közel került fiú bokája felé, akinek a következő átka megint a falba csapódott esés közben.
Muszáj kiszabadulnia. Annyival egyszerűbb lenne, ha meglenne még a saját pálcája...
A nyávogás hangjára megfagyott a vér az ereiben, a következő pillanatban viszont sürgős tempóban szenvedte le magáról Morrison testét. Valamilyen csoda folytán sikerült félig-meddig rálöknie Gray alakjára, négykézláb fordut és...
A homlokát puhán érintő, hűvösen vibráló pálca megfagyasztotta a mozdulatot. Lassan pillantott fel végigmérve a feketébe öltözött alakot, a fehér bőrt, a rezzenéstelen vonásokat. Pillantása megállapodott Adwell hűvös, szürke szempárán.
- Morrow üdvözletét küldi.

Valahol egy hatalmas állóóra éjfélt ütött, ő pedig rosszkedvűen megtámasztotta a fejét a tenyerében. A padon könyökölt, előtte egy hosszú pergamen, amire nagyjából egy órája másolta át a Roxfort házszabályzatát gyöngybetűről-gyöngybetűre. Úgy érezte, túl van a fél életén a mai éjszakával. Először a mardekárosok támadása. Aztán Frics hosszas monológja arról, hogy ezúttal biztosan kibasszák az iskolából tekintve milyen értékes és pótolhatatlan festményt rongált meg. Hárman vallottak ellene, a festmény maga pedig mindegyikükre fröcsögött. Ugyan, ki hitt volna neki?
Persze három mardekáros egy griffendéles ellen, nos. Szarul veszi ki magát, de az Ostrom óta valahogy a tanárság mintha próbálná kerülni a hirtelen feltételezéseket a zöldek ügyében. Nem mintha akkoriban ne lett volna éppúgy kibaszott jogos az általánosítás, de ez a hely szeret tojáshéjakon járkálni ahelyett, hogy konkrét megoldásokat vezetne be. 2002 van és még mindig jóformán középkori elgondolások dívnak olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyekre már réges-rég nyitniuk kellett volna.
Évről-évre nagyobb benne a düh ezügyben, ám rég volt már annyira mérges, mint most.
Az égvilágon semmi mást nem akart, mint bulizni kicsit Bates-szel meg egy esélyt, hogy váltson két szót a haverjával, akire valahogy még mindig nem jött rá kicsoda. Nem figyel eléggé, holott... azért érdekli. Kimondottan készült rá, hogy átpartizzák magukat az újévre és tudta volna értékelni a farkaskölyköt egy kis piával a szervezetében is.
Eddig fel sem tűnt, hogy ennyire várta, de így, hogy már végighallgatta Fricsset, Digbyt és végül McGalagonyt is, most pedig már jó egy órája körmöli a túl hosszúra nyúlt szabályzatot, amiből úgy fest néhányat az ő ihletésére véstek fel vastag betűkkel, kénytelen ráébredni, hogy kimondottan... veszteségként éli meg.
Nem mintha amit akart, az nem a tilosban járással párosult volna, de... ilyenkor ez már tényleg hagyomány.
Bates biztos csalódott.
Ahogy pedig a helyzet jelenleg áll, még csak esélye sem lesz elfogadható időben kimagyarázni magát, annyira halmozott mostanra a büntetőmunkák száma. McG túl hosszan mosta a fejét erről és ezúttal valóban megfenyegette a kirúgással. Valahol érthető, elvégre ez a második büntetés zsinórban és még az elsőt sem tudta le azt ünnepek miatt, így a probléma... hatványozódott. Ha így folytatja, az év végéig büntetésben lesz. Vagy tényleg eltanácsolják a Roxfortból.
Nem volt otthona, családja és már nem lenne ez sem. Bármennyire is kritizálta azonban a Roxfort módszereit, egyáltalán nem állt készen rá, hogy elengedje. És tekintve Morrow akcióit mostanság, van egy olyan érzése, hogy végül... nem lesz más választása.
Hajnali 3-kor engedték el a büntetőből egyidőben azzal, ahogy a nagytermi parti véget ért. Fáradtan és rosszkedvűen vonszolta vissza magát a klubhelyiségbe, ahol néhányan még mindig zsibongtak. Pillantása körberebbent Bates után, de csalódnia kellett.
Óh hát. Remélhetőleg legalább ő jól érezte magát.
Egyedül ment vissza a hálótermébe és ruhástul dőlt be az ágyba. Csak az vigasztalta, hogy a három rohadék éppúgy szopni fog a következő héten, mint ő maga.
Attól a gondolattól azonban, hogy mindez... tervezett volt, nem tudott megszabadulni még akkor sem, mikor végül elnyomta az álom. És még akkor sem jött rá, hogy pontosan miért.

[A Sárvérű és a Metamorf]

★★ A Sárvérű és a Metamorf ★★
2002.02.14

- Noah... Noah? - A finom női hang mintha egy buborékon túlról szólt volna. Homályosan érzékelte, de az is több volt annál, mint amit jelenleg hallani akart. Csak egyedül akart lenni. Bárhol, ahol nincsenek diákok. Nincsenek aurorok. Nincsenek festmények, emlékek. Család, barátok, társak. Szinonimák a gyűlöletre.
- Noah Nightingale, azonnal nézz rám! - Szólt a női hang ezúttal erélyesebben. - Nincs semmi baj, hallod? Minden rendben lesz...
- NEM LESZ MINDEN RENDBEN! - Üvöltötte, ahogy hirtelen hátrafordult, hogy szembenézzen Hugrabug Helga időtlen portréjával. A bevérzett szemfehérjék, a gyertyafény ellenére is túl tágra nyílt pupillák, a falfehér arc rákényszerítette az egykori alapítót, hogy néhány pillanatra valóban elnémuljon. - Soha. Nincs. Semmi. Rendben.
A szavak nagyon éles, sziszegő nyomatékkal hagyták el a Griffendéles száját. A Borzodú gyermeteg játékai félve kucorodtak be a sötét sarkokba, a plafonon rohangáló aprócska állatok pedig szűkölve bújtak el a fák mögé.
- ...ki bánto-
- HALLGASS! Csak hallgass. Csak maradjatok öt percig kibaszottul csendben...
- Ez nem-
Tenyerét a fülére tapasztotta, ahogy összegömbölyödött a babzsákfotelben, ami engedelmesen felvette az alakját. Egészen olyan volt, mintha megölelnék. Ma még ezt is gyűlölte. Ahogy saját könnyei végigcsorogtak az orrnyergén, a szemén, a koponyáját megtöltötte saját remegős dúdolásának tompa zaja, kizárva a portré szüntelen noszogatását.
Az égvilágon semmi mást nem akart, csak egyedül lenni. Nem gondolkodni. Nem érezni. És legfőképp nem emlékezni.

***

Több mint egy hónap telt el. Jóformán kettő, de ki számolja, hm?
Amikor a hallgatás beleegyezés alapon olyan könnyeden elfogadta, hogy csak adnia kell egy kis időt Frasernek, nem gondolt bele különösebben, hogy ez akár valóban... hónapokat is jelenthet. Persze. Évek óta várt már arra az információra, néhány hónap már igazán nem oszt nem szoroz és mégis. Most, hogy belátható közelségbe került a cél, sokkal türelmetlenebb lett. Minden nap reménykedett. Minden egyes nap megugrott a gyomrában az izgalom felpörgetve kicsit a pulzusát, ahogy a baglyok berontottak a Nagyterembe potyadékkal és levelekkel megszórni a reggelit - bárki is tartotta ezt valaha jó ötletnek. Nyilván valami humorzsák volt mint ő is, hm?
Szóval ő várt. És várt. És az a levél kurvára nem jött egyetlen átkozott nap sem.
A helyzet odáig fajult, hogy nekiállt egyszerűen csak... random járkálni éjszaka. A könyvtárban. A tornyokban. A Rengetegben. Néhányszor frusztrációjában még bajba is keverte magát, de ezúttal a srác nem jelent meg, mint személyes kirendelt, megszenesedett szárnyú őrangyala. Elgondolkodott azon, hogy a csávó talán tényleg halott és tényleg léteznek őrangyalok, de kurvára megunták odafent, hogy szarságba keveri magát és már csak akkor jönnek, ha a halálán van. Na ennyire azért nem akart találkozni vele, de egy kicsit azért kénytelen volt beismerni, hogy a lelke egy nagyon apró, mikroszkopikus kis pokoli bugyrában azért hiányzott.
Néha egyszerűen csak jó érzés, ha vigyáznak az emberre, nem?
Megveregette Piton mellszobrának vállát, ahogy besétált a csónakházba. Meg volt győződve róla, hogy a fickó úgyamúgy mélységesen gyűlölte életében, de hé? Aki halott, nem tud ellenkezni némi néma tiszteletadás ellen. Ha tudna, egészen biztosan kikelne a sírjából csak hogy levonjon ötven pontot a Griffendéltől. Tiszteletlen, vagy sem, horkantva felnevetett a gondolatra, majd gyorsan beleharapott a szájába, hogy csendben maradjon.
Ez a terület viszonylag vakfolt volt a járőrözésnek, pláne az éjszakai időszakban. Már egy ideje észrevette az esti kiruccanások alkalmával; egyszerűen csak túlságosan is népszerűtlen területen volt ahhoz, hogy valóban megérje pazarolni az erőforrásokat erre a körre is. Alkalomadtán felbukkant valaki, hogy kisétáljon a mólóra, de hetente ha egyszer eszükbe jutott. Érthető módon. És pontosan ezért érthető volt a helyválasztás is.
Mikor végre megjött az a várva várt bagoly, valóban a Nagyterembe tette. Szinte meglepő volt igazából. Valamiért azt gondolta, hogy majd akkor találja be a kuvik, amikor egyedül van. Vagy legalább az esti órákban, ki tudja. Néha voltak ilyen túltolt, romantikus elképzelései a nyomozói témáról, de mentségére szóljon, hogy miután megtanult olvasni, falta a Sherlock könyveket. Már még az előtt, hogy az apjából egy kegyetlen szörnyeteg vált volna és a könyvekkel teli dolgozószoba gondolata eggyé nem vált a büntetéssel, fájdalommal. Mindennel, ami rossz. Majdnem mindennel.
"Csónakház 1:00"
Ennyi. Kibaszott ennyi. Se puszi, se pá, se baszódj meg Nightingale, még egy normális dátum se volt rajta, de nyilván ha nincs pontos időpont, a kézhezvétel napja számít, nem? Már meg sem lepődött. Az egész csávó egyetlen nagy minimalista mikroreakció, nyilván nem erőlteti meg magát.
- Ha nem hoztad a Hurkát, már itt se vagyok. - Közölte a miheztartás végett, ahogy belépett. Kurvanagy csend és hullaszag. Hát persze. Persze, hogy kibaszottul nem volt még itt. Halkan sóhajtott és leült az egyik felfordított, selejtes csónak bordázott hasára. A cigi már reflexből csúszott a szájába, az öngyújtó halkan kattant. És újra. És újra. Nagyjából a tizedikre sikerült meggyújtania, rögtön tüdőre szívta a slukkot a feszültségtől. Valahogy meg kell tanulnia használni a mogyorópálcát... az egy dolog, hogy az órákon folyamatosan és súlyosan romlik a teljesítménye, az átlaga és úgy nagyjából minden, mert képtelen elvégezni egyetlen varázslatot is... az meg egy másik, hogy az öngyújtó a halálán van és inkább előbb, semmint utóbb nem lesz mivel meggyújtani a cigit. Azért mindennek van egy határa.
- Disaudio. - Az ismerős hang a csónakház túloldalán hangzott fel. Noah  pillantása felrebbent a következő slukk felett, a szájára széles mosoly kanyarodott, ahogy meglátta a jellegzetes vonásokat, a göndör fürtöket, a felemás szemeket...
- Jó ég, Fraser, mi a tököm tartott eddig, hm? Hé. Hol a Hurka. Hoztam neki egy csomó-
- Crucio.
Olyan hirtelen szakadt belé a levegő, hogy visszaszívta magába a kifújt cigifüstöt, s az most kegyetlenül belefeszült a torkába. A cigi kifacsarodott a kezében, ahogy ujjai görcsösen ökölre zártak, fel sem fogta, hogy a kibuggyanó parázs égeti a bőrét. Nem fogott fel semmi mást az őrjítő kínon túl, ami mintha izzó vassal hatolt volna be a koponyájába, a testébe minden átkozott pontján.
Valaki ordított. A tudata egy része tisztában volt vele, hogy ő az, mindenhol máshol azonban lángolt az elviselhetetlen kíntól és az egyszerűen csak felemésztette az információt. A kérdéseket.
Felemésztett az égvilágon mindent.

***

Némán hallgatta Helga énekét. A szöveget nem fogta fel és abban sem volt biztos utólag, hogy angol volt-e egyáltalán. Nem maradt meg semmi, csak az az egyenletes, melankolikus dallam, mely képes volt fókuszálni szilánkosra tört elméjét annyira, hogy ne fulladjon bele a felvillanó emléktöredékekbe. Néhány órával ezelőtt a Csónakházban. Néhány héttel ezelőtt az apja házában. Néhány évvel ezelőtt hónapokon át...
Bates elhitette vele, hogy nem gond szeretni. Fraser elhitette vele, hogy valaki, valahol megérti.
Mondd, Nightingale. Komolyan elhitted?

***

Olyan gyorsan ért véget, mint ahogyan jött. Hirtelen, figyelmeztetés nélkül, egyik pillanatról a másikra.
Hördülve kapott levegő után, ujjai rámartak a saját mellkasára, a talárra, a nyakkendőre, az ingre egyszerre. Kitágult pillantása felrebbent a srácra egy töredékmásodperccel azelőtt, hogy a talpa dobbant volna a feje mellett a csónak hasán.
Nem...
Az a felemás pillantás túl közel került hozzá. Érezte, ahogy a jeges veríték végigcsordul a gerince mentén, ahogy Fraser ajkain kirajzolódott az a jellegzetes, gúnyos mosoly.
Nem...
- Fraser-
Bármit is akart mondani azzal a hirtelen légvétellel, az álla alá fúródó galagonya azonnal elnémította. Varázslat? Nem. Néha a félelem annál sokkal erősebb.
- Mondd, Nightingale. Komolyan elhitted? - A hangja szórakozónak hatott, feljebb tolta a pálcát, ő pedig kínlódva emelte meg a fejét egészen hozzátapadva a csónak hátához.
Nem... nem... nem... ezt ne. Ne most. Ne így.
- Még te sem lehetsz ennyire végtelenül ostoba, ugye? - Fraser megemelte az egyik szemöldökét, az a gúnyos mosoly nagyon hirtelen olvadt le az arcáról.
- Mit gondoltál mi fog történni, ha megtudom, hogy megöltél kettőt is közülünk, hm? Crucio! - A szavak ólmos súlyként ültek meg a gyomrában és fájdalmas hiányérzetet téptek a mellkasába. Sokkal. Sokkal előbb, mint ahogy megérkezett a fájdalom.
Nem értette miért. Miért nem emelt rá pálcát abban a pillanatban, hogy meglátta a csónakház végében pálcával a kezében. Mikor engedte le vele szemben a védelmét annyira, hogy ne is feltételezze már a támadó szándékot. Mikor volt az a pont, amikor nem érzékelte többé ellenségként...
Képtelen volt megtalálni a válaszokat, miközben a mágia feketénél is sötétebb, nyelhetetlen, kegyetlen mocska átmosta valami fehéren izzó, felfoghatatlan szenvedéssel. Volt egy pont. Mindig van egy pont, ahol már nem érzi tovább. Ahol eléri a tetőpontját és egyszerűen csak túl sok és mégis kap még, újabb és újabb dózist, amíg elkezdi felnyitni a koponyáját, kiszedni egyesével az emlékeket és felhasogatni azokat is újra. És újra. És újra.
- De azt hiszem, hálásnak kéne lennem. -
Elkínzott zihálása felmarta a torkát. Felfogta, hogy ordított. Hogy a lüktetés a torkában a saját hangjának éles pengéje mentén hasadt elő.
- Végülis újra összehoztál minket Morrowval.
Remegve nyújtotta ki a balját, hagyta előcsúszni a pálcát. Az kiesett a kezéből. Látta azt a pillantást oda villanni. Ösztönösen védte a karjával. A reccsenés hangjával együtt vonyított fel. Pillanatnyilag sovány vigasz volt, hogy az a taposás nem a pálcát törte ketté.
- Jól jegyezd meg. - Hajolt hozzá közelebb, azok a felemás szemek ráégtek a retinájára - Egy kibaszott, mocskos kis sárvérű vagy. És Nightingale? A magamfajta egyetlen dolgot akar a fajtádtól.
- Ne csináld... kérlek...
- Cruico.

***

Valahonnan ismerte a Hugrás srácot. Talán egyszer hagyta, hogy megdugja. Most hagyta, hogy elkísérje a gyengélkedőre. Nem emlékszik, hogy Madam Pomfrey üvöltött-e. Valaki ismételgette, hogy elesett a jégen. Valaki hosszas történetet mesélt, miért kellene tükörsimára takarítani a tavat ha már egyszer befagy. Valaki más megjegyezte, hogy nem kéne ittas állapotban csúszkálnia. Valaki nevetett.
Az a valaki valószínűleg ő volt.
Valaki, valamikor régen.