forbannelsen av blod

f o r b a n n e l s e n • a v • b l o d

Stormen stilnar, hugen fer
Hovslagtromma takten slær
Hjartet fylgjer, tveim blir ein
Rir meg fri med raske bein
Ridande
Raido

 

forbannelsen av blod


Soren
2002. január 22.

outfit

Néma csend volt. Még túl korán volt, hogy a csempészek és más bűnözők zaja megtöltse a kikötőt, ahol már nem egyszer találkoztam Sorennel. Jobban összehúztam magamon a kabátot, hogy elrejtsem az egyre inkább vézna testem… na meg, hogy a remegés is megszűnjön.
Miért vagy itt? A kérdés minden lépésnél újra és újra kattogni kezdett bennem, mintha csak bűntudatot akarna kelteni a hang – ami amúgy is jó szokása volt. Talán hiba volt idejönnöm, csak azért, mert Soren hívott… hiszen én tényleg éreztem iránta valamit. Azt pedig még nem tisztáztam le magamban, hogy ez vajon teljesen megszűnte azzal, amikor biztossá vált: ez nem fog összejönni. Ő szabad ember volt, aki a szenvedélyének élt. Egy részem rettegett attól, hogy újra látom és ugyanazokat a dolgokat váltja majd ki belőlem, mint legutóbb… és eszembe juttattja, hogy a házasságom végén csak a tőle kapott levelek tartották bennem a lelket. Mikor sírtam az ő sorait olvastam, mikor keserűség ült meg a mellkasomban, azokat a pergamenlapokat gyűrtem meg, amiket ő küldött. Ezt Aidennek sem mondtam el soha… és nyilván, ha megvallom, akkor nem akarta volna, hogy eljöjjek erre a kiruccanásra… szóval amúgy arról sem szóltam neki. Csak bedobtam pár cuccot a hátizsákomba és kiosontam az ajtón egy rövid üzenettel, hogy sietek.
Soren valamikor egyben tartotta a darabokra hulló lelkemet… ezt pedig meg kellett hálálnom. Segítenem kellett neki a családjával, ha már egyszer beleavatkoztam a húga kapcsán, akiről azóta nem is tudtam megvan-e. Talán majd rákérdezek Sorennél erre is.
Lépés közben igazítottam egyet magamon. Már távolról felismertem a hajót, amin a kutyájával élt… és ösztönösen jött a sötét tincsek közé túró mozdulat, amivel igyekeztem a szálakat a helyükre igazítani, minden bizonnyal sikertelenül. Ahogy a kabátomat kicsit megsimítottam, megéreztem a parfümöm jellegzetes, kicsit kókuszba hajló illatát. Nem ezt használtam, mikor utoljára találkoztunk. Gucci volt rajtam. Valami drága lötty, ami Natot boldoggá tette… most Aident akartam lenyűgözni, a testem mégis szinte ösztönösen óhajtott gondoskodni arról, hogy Soren se csalódjon.
Ezt csak plátói dolog – győzködtem magam, ahogy végig siettem a hajóhoz vezető fadeszkákon, kicsit végig nyalva az ajkaimon. Nem voltak kiszáradva, mégis szükségét éreztem ennek a mozdulatnak is. Nem akartam újra a saját csapdámba esni… hogy aztán két szét közé essek. Bár igazából amikor legutóbb megbillentem, nem is voltak székek, amikbe megkapaszkodhattam volna. Egyik oldalon sem. A Nat nevű felborult, Soren pedig sokkal távolabb volt, semmint hogy belekapjak. Már kezdtem elfogadni a történteket, mikor Aiden megfogott és talpra állított abból az agóniából, amiben ott fekve a padlón voltam. Kellett ahhoz, hogy egy csepp Elliot visszakerüljön belőlem ebbe az életbe.
Megköszörültem a torkomat, ahogy a fedélzetre léptem, de nem láttam sehol Sorent, sem pedig a kutyáját. Újabb lépést tettem a belső részek felé vezető ajtó irányába… egyszer-kétszer aludtam ott, és talán csináltunk is ezt-azt… de sosem feküdtem le velem a klasszikus értelemben. Mégis jó emlékeket őriztem az egész helyről. Soren olyan volt, mint az erdők, amikben régen bujkáltam. Körbevett és megvédett ettől az undorító világból, amiben élnem kellett.
– Soren… – kopogtam be, de igazából nem vártam meg, hogy kinyissa. Egyszerűen lenyomtam a kilincset annak reményében, hogy esetleg megpillantom. Ha igen, ha nem akkor is beljebb léptem, hátha kiszúrom az ágyat, amihez annyi emlék köt.
– Hiányzotam? – kérdezgettem fennhangon és ledobtam a hátizsákom a bútordarab mellé, éppen azzal egy időben, hogy Valkűr is nagy lelkesen befutott. Alig, hogy ránéztem, máris végig nyalt a kézfejemen. – Szia, te vadállat!

Adressat: Elliot

16+

Sosem gondoltam volna, hogy még egyszer Elliot segítségét kérem. Igazából, igyekeztem valamiféle távolságot tartani kettőnk között. Az alvilágban gyorsan terjednek a pletykák, és sokan suttogtak arról, hogy az új kölyökkel talán összefeküdtek. Talán könnyen feladtam, talán csak bele se mertem még jobban menni a különös kapcsolatunk mélységeibe, de igazából inkább csak megtartom a távolságot. Tiszteletben tartom az emberek akaratát, és főleg ha nincsen számukra helyem az életükben. Valahogy ezért sem akartam felkeresni a húgomat? Mostanában sokat gondolok erre, mijkor önmagamba mélyedve keresem a kérdésekre a választ.
A tenger csdendje a legalkalmasabb erre, hogy ezeket megtaláljam, vagy önmagam a szürkéskék hullámko és habok között. A halyó és a víz biztonságot ad, elfeldtetve velem múltam keserű, égetően sárga árnyait. Ahogy ringat a hajó a kikötőben, csak lehunyt szemmel hallagtom a hullámok és az hajóm mélabús szólamát. Hallgatom őt, hallgatom a tengert, a suttogást, az őseim lépteit a hajó fedélzetén, és gondolkodom. A kis kabinom ágyán fekve. Mostanában túl sokat, amikor az idő egyre csak lecsendesedik, és még a csempészet sem pörög úgy az év utolsó és az első hónapjaiban. Csípős a szél, az arcomon vájkál apró gödröket, én pedig szivarra gyújtok, és a családomra gondolok.
Rettának nyoma veszett, kalózok vitték el, de amint körbeszaglásuztam utánuk nyugtalanító nyomokat találtam, mely hátborzongatóan hívtak a saját otthonom romjai felé. Havøysund. Milyen messzinek tűnik a kép, ami emlékemben él róla. És milyen véráztatta s milyen keserűen mardossa a torkomat. Ahogy egyre inkább rágondolok, úgy érzem a sárga szemeket, úgy érzem a kezének nyomait a testemen, mindenhol, de én csak szívok egyet a szivaromból, és mindezt mintha csak füst lenne elengedem a borús mennyezet felé.
A gondolataim olyan mélyre repítettek saját belsőm tengerében, hogy a hangs se fény nem szűrődött be jó ideig, de aztán az éberségem felrisazt, amint a kutyám izgatott vakkantásait meghallom. Ismerem már Valkűrt, tudom kit hogy üdvözöl, a szám pedig moslyra húzódik, amint megpillantom Elliot fejét az ajtóban.
- Áááá, még jó, hogy hiányzik a legészakibb tolvaj, akit valaha is ismertem - tárim ki felé a kezem, és medvésen magamhoz ölelve megveregetem a hátát, majd torok köszörülve ellépek előle. - Sört? Ezt most kóstólónak hoztam magammal, Argentínából. Valami sárkánypetét is áztattak benne, meg talán kobold füllel érlelt. Igazi ínyencség az ottani feketepiacon - mondom az államat dörzsölgetve miközben a sörösüveget forgatom a kezemben. Furcsa úgy bezsélni Elliottal, mintha mi sem történt volna köztünk, de azt hiszem, így talán nem olyan távoli. - Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - érdeklődöm kíváncsian.
- Na haragudj, hogy iderángattalak - mondom kis idő elteltével, miután helyet csinálva hellyel kínálom. - Aggasztó nyomora bukkantam Rettát illetően, ami hazáig vezetnek. Meséltem neked... az anyámról?

forbannelsen av blod


Soren
2002. január 22.

outfit

Annyira furcsa volt megint ezen a hajón lenni. Óhatatlanul is megrohantak az emlékek, amiknek a középpontjában Soren volt. Hol a hátamat simított végig kedvesen a tenyerével, hol az ujjainkat kulcsoltuk össze és az a néhány csók, amik olyan finomak voltak. Még mindig kívántam egy kicsit, ahogy megéreztem az illatát a hajó belsejébe lépve. Talán azok az idők már nem térnek vissza, amik egykor voltak, de attól még csodálhattam őt magamban… és ez egyelőre elégnek bizonyult.
– Áááá, még jó, hogy hiányzik a legészakibb tolvaj, akit valaha is ismertem – mondta, amint meglátott és odahúzott magához. Belebújtam az erős karok érintésébe, hagytam, hogy megveregesse a hátamat. Ez még mindig annyira, de annyira jól tudott esni, mintha csak hazaértem volna. Mélyet szippantottam az illatából és átkaroltam a derekát egy rövidke pillanatra. Biztosan tudta, hogy Aidennel láttak párszor a Zsebpiszok közben, gyorsan terjednek a pletykák… pláne, hogy Disznóorrú is érintett volt.
A torkát köszörülve lépett el. Lehet, hogy kicsit zavarba hoztam… bár azt csak Merlin tudja, hogy mivel. Nem hittem volna, hogy bármiféle érdeklődés lenne még irántam. Volt egy félévünk, mikor tényleg működött ez a vonzalom, azok a levelek, a kis érintések. De valahogy ő nem akarhatta annyira, hogy ennél tovább lépjünk. Nem tudom… meglehet én sem akartam eléggé.
Lehajoltam Valkűrhöz, hogy kicsit megsimogassam. Még mindig fura egy kutya volt, de legalább nem próbálta meg leharapni a kezemet. Újra és újra végig szántottam a puha bundán, mielőtt ismét Sorenre emeltem a tekintetem. A kék szemekben ott ült az a hideg fény, amit annyira szerettem.
– Sört? Ezt most kóstólónak hoztam magammal, Argentínából. Valami sárkánypetét is áztattak benne, meg talán kobold füllel érlelt. Igazi ínyencség az ottani feketepiacon.
Elmosolyodtam. Neki több kaland jutott az elmúlt időszakban, mint nekem… talán azért, mert ő nem ült meg a seggén, mint én. Ő volt az idősebb, még is olyan volt, mintha kettőnk közül én öregedtem volna ki. Kiégett belőlem talán egy kis szenvedély is az ilyenfajta dolgok iránt.
– Elég bizarrul hangzik. Szóval miért ne… – rántottam meg a vállamat és vártam, hogy megkapjam a sörömet. Persze eléggé bizonytalanul fogadtam, nem sok mindent ettem vagy ittam meg amúgy sem… nem feltétlenül finnyásságból. Egyszerűen a testem nem vágyott rá és kész. Ha felém nyújtotta az üveget, úgy vettem át, hogy kicsit megsimítsam az ujjait. Attól még, mert másképp alakultak a dolgok, egy pillanatig sem tettem volna semmisé a köztünk történteket.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
Vállat vontam.
– Hát, megvagyok. Nincs velem semmi különös igazából. – Ez nem volt éppen hazugság. Nem nagyon csináltam semmit, a szokásos dolgokon kívül, hogy az apám üldöz és a nővérem meg meg akar ölni. Ez valahogy már annyira mindennapos volt, hogy számomra az élet alapvető részévé vált.
– Na haragudj, hogy iderángattalak – mondta, de csak legyintettem. Még örültem is valahol, hogy belevethetem magam valami kis kalandozásba. Ahogy kicsit több hely lett, lehuppantam az ágyra… az ágyra, ahol talán párszor kicsit össze is bújtunk.
– Ugyan Soren, tudod, hogy mindig vevő vagyok egy kis szórakozásra. – Keresztbe tettem a lábaimat, miközben válaszoltam neki. Ujjaim kicsit belemartak a takaró anyagába, emlékezve az itt elcsattanó csókokra. Kicsit hiányzott, mert szép emlék volt egyébként. Soren volt az én kiutam a házasságom sötét kis részleteiből. Belekortyoltam a sörbe, éreztem is, ahogy egy csepp kiszökik a szám sarkánál és végig szántva az államon, meg a nyakamon utat talál magának a ruhám alá.
– Aggasztó nyomora bukkantam Rettát illetően, ami hazáig vezetnek. Meséltem neked... az anyámról?
Csak megráztam a fejem. A nővéréről sokat hallottam, egy-két dolgot említett az anyja állapotáról vele kapcsolatban, de részletesen nem mentünk bele legutóbb sem a témába… én pedig nem faggatóztam annyira, hogy kiszedjem belőle. Az igazság az volt, hogy nem akartam még jobban elszomorítani.
– Csak egy keveset… – Mondtam és megpaskoltam magam mellett az ágyat, hogy üljön le. Jó közel akartam tudni, hogy érezzem a testéből áradó meleget. – Amikor a nővéredért mentünk ő is szobakerült.

Adressat: Elliot

16+

A hajó nyikorgása csendes melankóliával van teli, ahogy a vízen ringatózik. Tekintetem a hálókabin apró lámpájára téved, és lehunyt pillákkal hallgatom a tenger moraját, a bennem lévő múlt hangjait. Gondolkodom. Gondolkodom és felidézem a napokat, a rég eltemetett napokat. Mert volt valami ami megfejthetetlen maradt. Volt valami hiányzó darab, ami talán az egésznek a kulcsa volt. És képtelen voltam nap, mint nap visszamerülni azokba a vöröses sárgás éjjelekbe, azokba a napokba, amikor a kisöcsém testét felém sodorták a hullámok a vízből. A képetől émelygek és hányingerem van.
Szinte rosszul vagyok és abbahagyom. A követlező pillanatban hallom Valkűr izgatott ugatását, és nem sokkal később Elliot is felbukkan. A gondok pedig egy nagyon rövid pillanatra elillannak... de a szem az itt marad. Az folyton itt marad. Kíváncsian végigmére, miközben a kezébe nyomo a sört. Jóval idősebbnek nézhet ki, mint amilyennek emlékeztem. De lehet csak a sok hajózás miatt érzem így, lehet én magam mérem önmagam öregnek ebben a világban.
– Elég bizarrul hangzik. Szóval miért ne…  szólal meg mire egyetértve bólogatok.
- Nos, bizarr dolgokról tudnék még mesélni. Az egyik csempész banda, a Black Wolf, kereskedett egyszarvú vérrel. Furcsa eltűnésekkel kezdődött az egész, aztán valamilyen módon mindegyikükre holtan bukkantak rá. Az átkozott dolgokkal való kereskedelem nem nekem való meló, jobb szeretek életben maradni - dünnyögöm. - De persze, ha egy élet halál párbajról van szó, nem utasítanám vissza - vigyorodom el és lehúzom a sört.
Kis idő elteltével azonban elkomorulok, és a sör is keserűbbnek hat az átléagosnál. Megint csak szívességet5 kérek Elliottól, amit igazából már kezdek egy kicsit szégyellni is, de valahogy azt érzem ehhez egyedül kevés leszek. Ahova indulni akarok... Ott született meg a sárga szempár...
tekintetem követte az ágrya az övét, magamban pedig sóhajtottam is, ahogy a kellemes elillant pillanatok jutottak eszembe. Talán túl fagyos vagyok, túlsok bennem a gát, de túl sok minden akadályozott akkor is. Mégis nagyon is jól esett, hogy most itt van, hogy a kutyámon és rajtam kívül ő is betölti a teret.
– Csak egy keveset... Amikor a nővéredért mentünk ő is szobakerült - felsóhajtok, és lehúzom az egész sört, ami égeti a torkom és keserű lavinaként hömpölyög végig bennem.
- Nos, akkor tartsd magadhoz közel a piád Elliot, mert ehhez a történethez szükséged lesz hozzá - csapom le talán kissé hangosan az üveget a kis aszalra, majd előszedve a szivart, a pálcám végéből fényt csiholva meggyújtom és mélyen beleszívok, miközben mellé ülök az ágyra. Rápillantok Elliot arcára, majd mesélni kezdek.
- Az anyám erős nő volt. Igazi norvég asszony, de egy nap eltűnt. Eltűnt minden, ami őt az anyánkká tette. Nem vettük észre fokozatosan fulladt bele a saját testébe, a tudatába, és egy nap, amikor a Durmstagból hazaértem, apánk nem volt sehol. Nem láttam mást, csak a megkínzott testvéreimet. Viljart megfullasztotta a tengerbe. Minket pedig sokszor megerőszakolt és bántott. Nem volt az anyánk többé. Egy sárga szörnyeteg lett belőle. Aztán egy nap elegünk lett. Megkínozta Rettát. A képek homályosak, mintha csak álomdnék, de tudom, hogy anyánkat... azt a valamit megöltem. Aztán a testvéreimmel hajóra szálltunk, magunk mögött hagyva apánk és a szörny testét. Azt hittem élehtünk, de a hajón csak én és Retta maradtunk életben. Három testvérem odaveszett. És nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az aki átvette az anyánk helyét még most is ott rejtőzik Havøysundban.
A tekintetemet Elliotra emelem és mélyen belenézek a szemébe. A hangok a képek, az emlékek olyan fájadlamsan élnek bennem, mintha csak tegnap ette volna meg azt a döghalat Aurora, mintha csak tegnap állítottam bele a fejszét anyám koponyájába. Meg kellett volna bánnom. De akkor csak az számított, hogy eltűnjünk onnan. És hogy megöljem az anyám testében élősködő szörnyeteget.
- Valaki tönkre akarta tenni a családomat. És én leszek az, aki ítéletet mondd felette. A kalózok, akik Rettát elrabolták, Havøysundból lettek felbérelve. Szóval ha van kedved egy véres bosszúálláshoz, örömmel látlak a fedélzeten! - eresztek meg egy fáradt vigyort Elliot felé.

forbannelsen av blod


Soren
2002. január 22.

outfit

Talán nem volt a legjobb ötlet Sorennel találkozni, annyi mindent kavart fel bennem. Elég volt azokba a sötét szemekbe nézni, máris ugyanott találtam magam, ahol nyáron: egy viking álomban, ami messzi, hideg tájakra vezet. Nem bántam volna akkoriban, ha elrabol és megmutatja, milyen egyszerű, milyen más is tud lenni ez a kibaszott élet. Rég nem hittem az ilyesmibe pedig annyira szerettem volna megtapasztalni… csak bámulni reggelente a táj felett megülő ködöt, figyelni, ahogy a nap a fehérségben megemelkedik. Ezer éve nem éltem ezt a békét. Könnyebb volt egy senkinek lenni, a tékozló fiúnak, aki elment jó messzire Angliától. Az erdők egyszerűek, a világot járni egyszerű magányosan… nincsenek emberek odakint, akik bonyolulttá tennének mindent.
– Nos, bizarr dolgokról tudnék még mesélni. Az egyik csempész banda, a Black Wolf, kereskedett egyszarvú vérrel. Furcsa eltűnésekkel kezdődött az egész, aztán valamilyen módon mindegyikükre holtan bukkantak rá. Az átkozott dolgokkal való kereskedelem nem nekem való meló, jobb szeretek életben maradni. De persze, ha egy élet halál párbajról van szó, nem utasítanám vissza.
Elfintorodtam, aztán beleittam a sörbe. Soren mindig ilyen bizarr dolgokat mesélt, már megszoktam tőle. Olyan volt, mint egy hatalmas könyv, amit ha felcsap az ember valahol egy újabb izgalmas történet közepén találja magát. Egyszerre volt nyugalom, amit kínált és olyan izgalom, amit már régen magam mögött hagytam. Az aurorok – közöttük zöldszem is –, azt hitték, hogy valami elfajzott bűnöző vagyok, pedig azok az évek már régen mögöttem voltak, ott húzták meg valamelyik erdőben magukat, mint ősi árnyak. Elliot O’Mara már nem volt ugyanaz, közel sem… Talán ezért is kellett volna megváltoztatnom a nevemet, hogy megmutassam a világnak, sosem voltam igazán ugyanaz az ember, hogy 1998-ban visszatértem Londonba, ebbe a szürke országba.
– Nos, akkor tartsd magadhoz közel a piád Elliot, mert ehhez a történethez szükséged lesz hozzá.
Figyeltem, ahogy lecsapja a sört. Én csak megemeltem az üvegemet, hogy lássa még mindig ott van a kezemben. Tudtam, hogy nehéz dolgok következnek… a szemében ülő csillogás elárulta ezt, na meg ahogy meggyújtott azt a szivart s mélyet szippantott belőle. Az egész mozdulatsorból feszültség áradt, így mikor leült mellém, barátságosan megérintettem a kézfejét, jelezve, hogy nekem tényleg bármit elmondhat. Talán nem jöttünk össze úgy, ahogy eredetileg terveztem, de az iránta való ragaszkodásom éppen ugyanolyan volt, mint korábban.
– Az anyám erős nő volt. Igazi norvég asszony, de egy nap eltűnt. Eltűnt minden, ami őt az anyánkká tette. Nem vettük észre fokozatosan fulladt bele a saját testébe, a tudatába, és egy nap, amikor a Durmstagból hazaértem, apánk nem volt sehol. Nem láttam mást, csak a megkínzott testvéreimet. Viljart megfullasztotta a tengerbe. Minket pedig sokszor megerőszakolt és bántott. Nem volt az anyánk többé. Egy sárga szörnyeteg lett belőle. Aztán egy nap elegünk lett. Megkínozta Rettát. A képek homályosak, mintha csak álomdnék, de tudom, hogy anyánkat... azt a valamit megöltem. Aztán a testvéreimmel hajóra szálltunk, magunk mögött hagyva apánk és a szörny testét. Azt hittem élehtünk, de a hajón csak én és Retta maradtunk életben. Három testvérem odaveszett. És nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az aki átvette az anyánk helyét még most is ott rejtőzik Havøysundban.
Nyeltem egyet. Ilyen kereken, ilyen nyersen talán még sosem mesélte el ezt a történetet nekem… és valahol megértettem. Az embernek nehéz szembe nézni azzal, hogy mivé tudnak válnia a szülei. Gyerekként olyanok, mint az istenek: erősek, kitartók, még fájdalmukban is lenyűgözőek. Éppen tőlük nem várjuk a bántást. Akármennyire is tartottam apámtól, sosem hittem volna, hogy képes lesz nekem ártani… s képes volt, lelkileg, testileg. igaz én már felnőtt voltam.
– Nagyon sajnálom, hogy ezen kellett átmenned… – szorítottam meg a kezét, ahogy a szemeibe néztem.
– Valaki tönkre akarta tenni a családomat. És én leszek az, aki ítéletet mondd felette. A kalózok, akik Rettát elrabolták, Havøysundból lettek felbérelve. Szóval ha van kedved egy véres bosszúálláshoz, örömmel látlak a fedélzeten! – A vigyorában ott ült a fáradtság. Csak jól akarta kezelni, de belül fájt neki. Még mindig úgy fájt, mintha csak tegnap történt volna… s talán el sem hitte volna, ha azt súgom a fülébe: Soren… a múltunk tesz minket erőssé. Ezért nem tettem.
– A pálcám a szolgálatodra áll – biccentettem felé, habár közel sem voltam olyan állapotban, hogy a harc százszázalékosan menjen, de volt nálam a biztonság kedvéért egy tőr is, amit nem olyan régen loptam el az STB-ről.
– Aki ilyet tesz gyerekekkel, az nem érdemli meg, hogy éljen.

Adressat: Elliot

16+

Furcsa volt erről beszélni. Igzaából ezek olyan dolgok voltak, amik egyszerűen ott lüktettek a véremben, és egyre csak azt suttogták, hogy ne bezsélj róla, akkor nem valóságos. Igyekeztem erős maradni, hogy az a vezető legyek, akire a többiek felnéznek, aki stabil és masszívan áll, aki nem remeg meg. Minden ilyen átkozott gondolat a fejem sötét hátuljába fészkelte be magát, hogy alattomos halk suttogással örökké kísértsen a múlt. Az a múlt, amit jobbá tehettem volna a testvéreimnek. Az a múlt, amiben nem hagytam felnőni őket, mert csak lesüllyedtek a mély vízbe, mintha valami haszontalan uszadékok lettek volna. A sárga szemek meg belém vájtak, kiforgatták belőlem a húst.
Az emberek azt mondják, ha ezekről bezsélünk könnyebb lesz. De ahogy elhagyták a szavak a számat, a teher egyre csak nőtt a fémes keserű érzés a torkomat marta, és a szempár sem tűnt el, ott figyelt mindenhol, a kabin falán, az ágy árnyékában, a sötösüvegem alján, és ott lesett Elliot mögött is.
Jól esik, hogy itt van velem, hogy a magányom és a kínzó önvád nem egyetül tép szét, és így van miért erősebbnek tűnnöm. Mert nem akartam, hogy valami meggyötört emberrnek lásson. Nem, én erős vagyok, egy igazi harcos. És bármilyen enhéz is, de előre nézek. A múlttal a fejemben.
– A pálcám a szolgálatodra áll - mondja komoran, mire elmosolyodom.
- Hát persze. Örülök, hogy az egyik legjobb barátom kezében van - dörmögöm, majd kissé erősebben is hátba csapkodom. A kedves emlékek, amiket őriz ez az ágy, ez a halyó, mindig is szebb fényt varázsolnak a szürküéleti homályba, amit magányosan töltök itt el.
- Aki ilyet tesz gyerekekkel, az nem érdemli meg, hogy éljen.
-Nem. valóban nem... - dünnyögöm, majd megköszörülöm a torkomat. -  SZóval készülj fel egy kis tengeri kalandozásra, hosszú utunk lesz, de ha szerencsénk van elkerüljük az olyan viharokat, amik a kedveceddé váltak - mondom szélesebb mosollyal, majd felállok az ágyról, és megropogtatva a vállamat megindulok, hogy elkössem a hajót. - Ja igen. Hideg lesz. Szóval bundázd fel magad alaposan!


A hajó fedélzetén ücsörgök Elliot társaságában. Ahogy a fjordok között siklik a hajó, van ebben valami fájdalmasan pokoli érzés. A hegyek, a hótakarók, a kikötők, szinte olyan fájdalmas, keserédes érzéssel töltenek meg, hogy már a második sörömet iszom ki. Nem voltam az a szentimentális ember, az otthonom a hajó lett, a víz, mindenhol egyszerre éreztem jól magam, hiszen sokat utaztam. De ahogy az országomba értem nem tudtam nem érezni egy kis szentimentalizmust. És ahogy Havøysund látképe felrémlett előttünk, szinte hallottam a gyerekkormom önfeledt és boldog hangjait, az apám történeteit, a limlomos házunk neszezését.
- Nos, itt is vagyunk - töröm meg a csendet, miközben leseprem a megfyagott hópihéket a szakállamról, és a sálamról. - Remélem még nem fagytál szét. Kellemetlen lenne elhagyni a darabjaid út közben - vigyorgok rá, majd lassan kikötöm a hajót. - Nos, ez egy kis település, meglehet majd összesúgnak a hátunk mögött. Egyszer tértem ide vissza, hogy a hajót elhozzam, és azt hittem az lesz az utolsó alkalom. De az istenek szeretnek játszani. - magyarázom, ahogy haladunk előre a ropogó hóban.
-  Kellemesebb lenne felkeresni azt a szellemet aki beleszállt az anyámba, de azt hiszem egy hús vér szörnyeteg áll a dolgok kögött. Egy kígyó, méregfoggal. Az apám egyik szomszédja fétékeny volt valamire. Jó móka lesz múltbéli kísértetet játszani az ajtaja előtt - húzom gonosz vigyorra a számat.

forbannelsen av blod


Soren
2002. január 22.

outfit

Søren szájából legjobb barátnak nevezve hallani saját magamat abszurd volt. Mindig is többnek tekintettem, mint egyszerű barátot… hiába volt meg az a végtelen bizalom, hiába éreztem kellemes meleget, akárhányszor megpillantottam, a mi történtünk valahogy sosem kezdődött el igazán. Talán nem rendelte így a sors, talán ez az egész csak ábránd volt, én mégis mindig újra és újra visszataláltam a közelébe, csodáltam az erejét, imádtam a szakállát és elképzeltem magunkat együtt. Igen, még így is, hogy elvileg foglalt voltam. Meglehet, hogy ő volt az, aki mellett végleg meg tudtam volna nyugodni… Søren ugyanis békés volt, olyan ami tőlem a lehető legtávolabb állt.
Ezeken agyalva utaztam vele a hajón. Bár ott maradhattam volna, bár a részese lehettem volna ennek az életnek örökre, távol London zajától, a rossz emlékektől, a családtól. Ez kellett volna nekem örökre. Az északi nyugalom, a hideg, ami elzár minden mást. Úgy el tudtam volna magam képzelni a hajón, ami ide-odaringott a békés tengeren vagy valahol messze északon egy faházban, ahol nincs rajtam kívül senki más.
A táj egyre zordabbá vált, ahogy észak fele haladtunk. Éppen csak annyit tehettem védekezésnek, hogy a Sørentől kölcsönzött sálat a nyakam köré tekertem, majd rövidke varázslattal még melegebbé tettem a rajtam lévő, meglehetősen vékony kabátot. Ezt nem az ilyen utakra tervezték.
– Nos, itt is vagyunk – törte meg a csendet a vikingem, ahogy a látképet csodáltuk még a hajón állva. Volt ebben a helyben valami a zordság mellett, amiből szinte áradt a szörnyűségek nyoma. Sok minden történt itt, sok minden, ami nyomott hagyott rajta. – Remélem még nem fagytál szét. Kellemetlen lenne elhagyni a darabjaid út közben.
Az újabb humoros megjegyzésre csak elhúztam a számat.
– Ne aggódj, vikingem, nem terveztem elhagyni egyik testrészemet sem. – Válaszoltam és figyeltem, ahogy a hajó lassan a kikötőben is elfoglalja a megfelelő helyet. Egészen olyan érzést keltett bennem az egész hely, mintha megállt volna az idő itt. Ezekkel a gondolatokkal léptem le a hajóról, hogy a ropogós, valószínűleg frissen leesett hóban kövessem őt. A biztonság kedvéért bele is karoltam, hogy könnyebben tartsam meg az egyensúlyomat.
– Nos, ez egy kis település, meglehet majd összesúgnak a hátunk mögött. Egyszer tértem ide vissza, hogy a hajót elhozzam, és azt hittem az lesz az utolsó alkalom. De az istenek szeretnek játszani.  – Magyarázta. Éreztem, hogy a hó azonnal áthatol a nem éppen északra tervezet bakancsomon. Megborzongtam, de nem ez volt az első, hogy annyira fáztam, amennyire.
– Az embernek időnként szembe kell néznie a múltjával, hogy legyőzze az árnyakat. – Válaszoltam és az arcomat a vállához nyomtam, hogy némi meleget nyerjek a testéből. Søren bizonyára jobban hozzá volt szokva ehhez a klímához mint én.
– Kellemesebb lenne felkeresni azt a szellemet aki beleszállt az anyámba, de azt hiszem egy hús vér szörnyeteg áll a dolgok kögött. Egy kígyó, méregfoggal. Az apám egyik szomszédja fétékeny volt valamire. Jó móka lesz múltbéli kísértetet játszani az ajtaja előtt. – Hallottam a hangján, hogy elvigyorodik. Én is így tettem… mi sem jobb annál, minthogy ráijesszünk egy-két emberre.
– Feltéve, ha ő maga nem kísértet még – mondtam és hozzá dörgöltem az arcomat a vállához. Ez az, O’Mara! Rád fér végre egy kis szórakozás! A hang szinte azonnal reagált az ereimben pezsdülő adrenalinra. Szórakozni akartam, hogy végre ne nekem legyen rossz, hanem valaki másnak… hogy valaki tőlem, tőlünk féljen és ne nekem kelljen csak rettegnem a saját múltam árnyaitól. – Rossz hatással vagyok rád, úgy érzem… – Tettem hozzá széles vigyorral és felé lestem.
Hagytam, hogy húzzon a megfelelő irányba. Azaz egyenesen a szomszéd házához. Elnézve az itt álló fa viskókat, ez is ugyanolyan elhagyatott volt, mint a mellette álló… vagy legalábbis ember nem volt a közelében. A tulajdonosok talán már régen meghaltak. Az ajtó azonban zárva volt, hogy varázslat vagy más által, azt inkább meg sem próbáltam kideríteni.
– Nos, zárak feltörése… ez a főprofilom – mondtam és hátrapillantottam a vikingre, ahogy elé léptem. Újabb vigyor, majd egyetlen mozdulattal rúgtam be az ajtót. – Nos, ezzel megvolnánk. – Húztam ki a pálcámat a zsebemből, majd az előre szegezve léptem be a házba.

Adressat: Elliot

16+

Minden lépéssel a saját gyerekkorom képei zörögtek a fülemben, hallottam a zajokat a hátam mögül, a gyerekkori énemet, ahogy a fiatalabb testvéreivel játszik, ahogy anya kint ül a teraszon a hintaszékében és valami irdatlanul vastag takarót köt már megint. Idillikus volt és békés. És éppen ezért volt olyan törékeny. Éppen ezért hullott minden drabokra.
Azon az estén szörnyeket láttam az árnyékokban, szörnyet láttam anyám testében mert más magyarázatot nem tudtam elfogadni, sem felfogni. Nem tudtam máshogy megbékélni azzal, amit anya tett a tetsvéreimmel. Amit anya tett velem. És apával. Feledésbe, tagadásba és hitegetésbe menekültem ösztönösen, egy illúzióba, hogy ez csak egy álom. És emiatt álmokba rohantam.
De amikor bántotta Rettát, amikor bekúszott az ágyába láttam, hogy az a valóság. A sárga szemű szörnnyel. De a gyermek eltűnt belőlem, és én már józanabbul akarok látni. Józanabbul kell látnom, hogy megtaláljam Rettát. Muszáj volt a szörnnel szembe állnom, túllátni a sárga tébolyodott tekinteten, és megpillantani a valóságot.
A havas ösvényen barangolva bár ptóbáltam erős lenni, azért azt hiszem Elliot is érezte, hogy nem iagzán vagyok olyan józan, mint eddig. A ház, ami előtt megálltunk a régi otthonom szomszédja volt. Omladozott és régi volt, mintha a városka ezen szakasza tényleg elátkozott lenne. Üres alkoholos üvegeg darabjai szóródtak szét a hóban, ami még nyomorultabbá színezte az összképet.
– Feltéve, ha ő maga nem kísértet még - modnja elliot és miközben nekem dől kissé gyengésebben átkarolom a vállát. Jól esett most ez a meghitt közeg ami ott bizsereg közöttünk, amióta találkoztunk. Biztos érzés volt, ami nem illant el úgy, mint a hó a tavasz beköszöntével, hanem állandó volt, mint a hold és a nap az égbolton.
- Nos, ha bejutunk, az is lehet hogy találkozunk ilyesmivel - válaszolom könnyedén. - A szomszéd viskó volt a mi házunk - bököm ki csak úgy mellékesen. Azt hittem fájdalmas lesz ezt előhozni, de inkább van bennem egy keserű megnyugvás, mintsem fájdalom. Vajon Retta eljött ide valaha is? Akik elhurcolták mit tehettek most vele?
– Rossz hatással vagyok rád, úgy érzem…  - mondja ELliot, mire egy halk morgós nevetés tör fel belőlem.
- Nem is tudod menniyre - suttogom, majd kissé hátrébb lépve figyelem a mögöttünk lévő folyót, a mólókat, aminek a kikötőjében egykor apám és a halász szomszédjának a hajói pihentek. Furcsa kép volt, és furcsa baljós érzés is tölt el rá. És még egyszer hálát adok az isteneknek, hogy rávezettek arra, hogy idehívjam Elliotot. Hogy egyáltalán találkozzak vele.
- Nos, ezzel megvolnánk - szólal meg Elliot, mire én odalépek mellé és megpaskolom a hátát.
- Zseni vagy - mondom egy kis mosollyal a szám sarkában, majd elővéve a pálcámat egy lumost suttogva belépek a sötét kis házba. A vastag fadeszkák halkan megreccsennek a talpam alatt. Az egész épület üres, gyanúsan üres.Túlságosan ki van pucolva ahhoz, hogy betörés legyen. AMúgy is ki törne itt be bárki bárhova. Mindeki ugyan olyan csóró volt nagyjábol mint a másik.
- Valakik nagyon siettek innen elfelé. Az apám vetélytársa volt. Mi is volt a neve... Anniyra nem is figyeltem... Amellett a halüzem mellett haladtunk el - magyarázom, és próbálom összeszedni a zavaros gondolataimat. Valahogy nem stimmelt, hogy más neve van az üzemen, de gyerekként az ember nem igzaán foglalkozik a felnőttek bizniszével. - Anyám jóban volt a feleségével... - dünnyögöm, miközben körbevilágítok a helyiségben. Üres szobák, üres étkező, minden üres. Itt elköltöztek Rohadt gyorsan, mindent felpakolva.
Lassan egy pinceajtó elé érek, majd sokat mondó pillantással nézek Elliotra.
- Na? Szerinted most is majdnem mefulladunk, ha leereszkedünk? - kérdezem, utalva az első találkozásunkra, majd óvatosan belököm az ajtót, és lemászok a meredek deszkákon. Fülledt szag áradt felfelé. Fülledt, büdös főzet szag.
- Ez aztán a boszorkány konyha - mondom füttyentve, amint leérünk a legaljára.

forbannelsen av blod


Soren
2002. január 22.

outfit

Éreztem Soren erejét. Éreztem, ahogy küzd a múltjával, pedig az a hajóról leszállva lépten-nyomon kísértette. Még én is tudtam, ráhangolódtam erre a rezgésre, mintha önnön részem volna. Pedig nekem semmi közöm nem volt ehhez a múlthoz, csak annyi, amennyit Soren iránt éreztem. Hogy mi volt az… nem tudom. Talán barátság, talán szenvedély, talán a szerelem halovány reménye, amit sosem éltünk meg igazán. Nem volt dinamikánk nekünk ketten, ő a tengerhez tartozott, én pedig Anglia legmocskosabb részeihez. Még is vonzott egy része… talán a nyugalma, az a nyers természetesség, ami benne lakozott.
Beleborzongtam az érintésébe. Nem a karja súlya, hanem mindaz, ami rá nehezedett itt, váltotta ki belőlem az érzést. Belebújtam még is az érintésbe, mintha csak vigasztalni akarnám… nem gondoltam arra, ami odahaza várt. Ez most Sorenről szólt s én neki mindenért borzasztóan hálás voltam. Tartotta bennem a lelket, mikor kellett, csókolt, mikor gyengédségre volt szükségem. Hát most én voltam itt, hogy a támasza legyek.
Ez a hely az ő múltja volt. Benne uralkodott mindez… ez az átok, ami megült ezen a helyen. A hóban lapuló üvegszilánkokra pillantottam, mintha ez is azt üzenné, ezen a helyen életek mentek tönkre. A szomszéd ház, ami egykor az otthona volt pedig elképesztően romos állapotban volt. S valahogy mégis meg volt a bája ennek a területnek. Mégis éreztem, hogy oldanom kell a hangulatot, rövid flörttel.
– Nem is tudod menniyre – érkezett a válasz egy morgós kis nevetés kíséretében. Tökéletes volt, ahogy feltört belőle… imádtam, ahogy megtölti a hely nyomasztó csendjét.
– Tudni akarom, mennyire… – válaszoltam csendesen és a felé lévő karommal átkaroltam a derekát, ujjaim finoman martak a kabátja anyagába. Annyira jók voltunk együtt, mintha összetartoznák, de az élet mindig távolabb és távolabb sodort minket. Nem reménykedtem a jövőnkben egy ideje, mégis élveztem, ha a közelébe keveredtem. Az illatát, a hangját, a mozgását, viselkedése minden apró elemét imádattal csodáltam. Azt kívántam, hogy bár rajongana értem ő is… ezért húzódtam el és mutattam meg neki a trükkömet… az erőmet. Nézd csak, Soren, ilyen erős vagyok! – Pillantottam hátra egy kacsintással, ahogy berúgtam az ajtót. Nem tudom miért pont itt, miért pont most éreztem úgy, hogy akarom a figyelmét… de akartam minden erőmmel.
– Zseni vagy – mondta, én pedig beléptem előtte a házba. Először az én pálcám fénye világította meg ezüstösen a ház belső, néma porosságát. A ház üres volt, mintha csak elköltöztek volna, mindössze az idő múlása érződött rajta… meg Soren lépésének hangja a hátam mögött. Az ő léptei nem voltak olyan puhák, mint az enyémek.
–  Valakik nagyon siettek innen elfelé. Az apám vetélytársa volt. Mi is volt a neve... Anniyra nem is figyeltem... Amellett a halüzem mellett haladtunk el – magyarázta Soren, én pedig valahogy most nem is rá figyeltem. Megint jött az a furcsa érzés, ami egyszerre volt baljós, másrészt… akartam őt érinteni. Mintha a hely váltotta volna ki, de az sem kizárt, hogy rég nem láttam már és csak hiányzott. – Anyám jóban volt a feleségével...
Megköszörültem a torkomat, hátha magamhoz térek egy pillanatra, de nem. Lelki szemeim előtt, bár háttal voltam Sorennek, az ajkai jelentek meg. Meg akartam csókolni őket… és addig nem is engedett ez kép, míg a szemem sarkából meg nem láttam a pincelejárólnál.
– Na? Szerinted most is majdnem mefulladunk, ha leereszkedünk? – kérdezte, ahogy a tekintetünk találkozott. Játékos mosolyra húztam az ajkaimat, emlékezve első találkozásunk igencsak nedves pillanatira.
Közelebb léptem hát, lepillantva a meredek lépcsőfokokra. Már ott is éreztem, ahogy a méreg, a mindenféle gyógyital aromája terjengett. Így hát, megindultam Soren után, hiszen ebben a témakörben mégis csak én vagyok a szakértő, s nem ő.
– Valaki sokat dolgozott itt főzeteken… – motyogtam, s ahogy közvetlenül mögé érkeztem, már tudtam is mi váltotta ki belőlem a korábbi, túlságosan buzgó vágyakat. A mérgek és a gyógyítalok mellett némi vágykeltő és szerelmibájital is készülhetetett idelent, méghozzá illatalapú hatással. Ritka képességek kellenek az ilyesmihez.
– Ez aztán a boszorkány konyha – jegyezte meg Soren, de én hátulról átkaroltam a derekát, arcomat a lapockái közé nyomtam. Nem hittem el, hogy rá nem hatottak az aromák, amik megültek idelent. Persze sokkal magasabb volt nálam, talán nem érezte meg az illatot vagy csak szimplán nem volt elég a dózis a méreteihez képest.
– Nagyon tehetséges bájitalmester lehetett… – motyogtam és a tarkójára leheltem egy apró csókot. Elliot, mit művelsz… nagyon mit művelsz?! A hang bennem morgolódott, így minden erőmet összeszedve megpróbáltam eltántorogni a középen álló asztalig. Megnézni, milyen főzetek vannak ott, vagy legalábbis azok maradványai… de nem ment. Túlságosan Sorenre koncentrált minden idegszálam.
– Szerelmibájital… vágyfokozó parfüm… meghűléselleni bájital… – motyogtam az üvegeket bámulva és csak lopva pillantottam Sorenre. – Mondanom kell valamit, Soren… – motyogtam, megfordultam, hogy megtámaszkodjak az asztalnál. Belekapaszkodtam a kabátjába és közelebb húztam magamhoz, hogy ezúttal az ajkait csókoljam. Nyelvem szenvedélyesen siklott át az ajkai közé… Elliot baszki! Ez neki egy fájdalmas hely… A hang győzködött, én meg csókoltam.

Adressat: Elliot

16+

A pincében fülledt erotika gyűzűzött és valami kelelmetlen balsejtelem, de hirtelen megbolondulnak az érzékeim és ezek az érzések, a szempárral együtt a háttérbe szorulnak. A bájitalok fülledt szaga egyre jobban elborítja az elmémet és a józan eszemet, ahogy ELliot közelébe keveredek. Biztos vagyok benne, hogy nem cska én érzem így, de a vágyak amik bennem egyre hevesebben dúlnak egyre zabolázatlanok lesznek, és amikor megérzem Elliot éritését abban a pintében, a sötétben, az apró csókját a tarkómon megborzongok.
– Mondanom kell valamit, Soren… – dünnyögi Elliot, mire felé fordulok, és lenézek a szemébe. A szívem a torkomban dobog, de mielőtt megkérdezhetném, hogy mégis mit szeretne egyáltalán kérdezni, az ajkai a számat érintik, én meg nem is ellenkezek, mert az érzelmeim teljesen eluralkodnak rajtam, écs ak a főzetek hatása irányít, meg a másik részem akarja is ezt az egészet, szóval anniyra mégsem vagyok teljesen ellentmondásban magammal. Szenvedélyesen csókoltam, mintha nem tudnám mi ez a hely, mintha nem fájna az ittlét, de én csak beletúrtam a hajába és egészen az egyik asztalig araszoltam vele, hogy az megbillenjen tőlünk és valami hangos csattanással a földre érkezzen. A szemem sarkából odapillantok, majd amilyne gyorsan csak tudok reagálni a bódult vágyaktól, arrább vonom onnan elliotot, és csak figyelem, ahogy a sárgás gőz elpárolog.
- Ne lélegezd be - mondom vészhóslóan, mert az a szín az a sárga izzás annyira emlékeztet valamire... Valakire. A kezem Elliot orrára tapad, míg a másikkal a sajátomat fogom be. Szívem a torkomban dobog, meg a fülemben, ahogy próbálom összeilleszteni a kirakós darabjait. Nem bírnám elviselni, ha ELliotból is az a valami előmászna.
És ekkor beugrik. Beugrik, hogy anya mennyit jért ide, hogy apa vállalata mennyivel jobban ment, mint az övék. És most mégis az ő cégnevük virít a város felett.
- Az anyámat megmétrgezték - csúszik ki hangosan a számon a felismerés, és ahogy a sok elfeledett kép elönt, csak dühösen belecsapok az asztalba, miután a méreg eloszlik és megszűnik létezni atérben. Francba. - Minden az orrunk előtt zajlott - motyogom megtörten, majd fáradtan ELliotnak döntöm a homlokomat, hogy az illata megnyugtasson egy kicsit.
Nincsennek démonok, amik embereket szállnak meg, Soren, csak mérgek vannak, amik az emberekből démont csinálnak. A teintetem az asztalra kúszik, és feljegyzéseket látok, meg egy naplót. Kinyitva, és átpörgetve pedig tudom, hogy tényleg tönkre akartak tenni mimket. És azt is tudom, hogy Rettára is ők küldték a kalózokat.
- Mit szólnál egy kis szellemvadászathoz, ELliot? - kérdezem, borús, sötét tekintettel. - Kiszedhetnénk, belőlük, hol van a húgom. A palotájuk úhgyis itt van, nem messze. - dörmögöm majd egy halvány kis csókot is lehelek még ELliot ajkaira.

forbannelsen av blod


Soren
2002. január 22.

outfit

Fojtogató, túlzottan is erotikus vibrálás ült meg a levegőben. Képtelen voltam ellenállni, talán mert alapvetően is vonzottam Sorenhez és ezért könnyebben hatolt át a józan eszemben és hitette el velem, hogy minden hirtelen fellángolás csupán belőlem származik. A szívem vadul kalapált, ez pedig nem volt ritka a vikingem társaságában. Szerettem, ahogy morgott, ahogy dühösen tombolt vagy humorosan próbált meg kizökkenteni a saját morcosságomból. Nem volt Sorenben olyan, amiért ne rajongtam volna… talán ezért is engedtem a vágynak.
A csókom azonnal viszonzásra talált. Meleg, puha ajkai finoman simítottak végig az enyémeken, felmelegítve őket a kinti hideg után. Éreztem a leheletét, ahogy az ajkaim közé siklott. A nyelvem összesimult az övével, egyszerre volt vad és lágy ez a tánc. A szenvedélytől fütve lökött neki az asztalnak. Egy pillanatra nem is foglalkoztam vele, hogy valami lehullott. Csak az ujjait éreztem a tincseim közöt, a nyelvét a számban. Még egy apró nyögést is megengedtem magamnak, s lehunytam a szememet. A kabátjához nyúltam, mintha gombolni akarnám... csakhogy éreztem az akadást a csókba.
- Ne lélegezd be - mondta. Éreztem, ahogy a tenyere az arcom elé vándorol, eltakarja az orromat, a számat, nem engedve, hogy levegőhöz jussak. Engedelmeskedtem, de kellett egy pillanat, hogy felfogjam a sárgás gőzt, ami felemelkedett, majd beleveszett a poros környezetbe. A tekintem gyorsan visszatalált Soren szemeibe, láttam valamit csillogást bennük, ami más volt... valami baj. Mi történt, vikingem? Mi történt? Futott át az agyamon a kérdés, de nem szólaltam meg, míg el nem húzta a tenyerét az arcomtól és mély levegőt nem vettem. Eddigre megszűnt a méreg hatása, talán csak közvetlen közelről, rövid időn belül hatásos. Régen sok ilyen bájital volt. Akiken használták, gyakran észre sem vették a mérgezést.
- Az anyámat megmétrgezték - mondta. Éreztem a hangján, ahogy felismeri, mi törént az imént itt és egy kirakos darabját illeszette be éppen a helyére. Egy rejtélyt, ami gyerekkora óta üldözte... s most, itt volt a válasz, mi történt az anyjával. Csupán a miértek maradtak.
- Ezt egy nagyon erős méreg... - motyogtam csendesen. Nem akartam megzavarni a pillanatot. De pontosan tudtam mit érez. Mindig az anyák vesznek oda elsőként. Az én anyám is belehalt a gonoszságba... mások kegyetlenségébe.
- Minden az orrunk előtt zajlott - dünnyögött bele a csendbe. A homlokát az enyémnek támasztotta. Lehunytam picit a szememet, hogy csak a belőle áradó, feszült rezdüléseket és az illata keverékét érezzem. Mondj valami megnyugtatót, O'Mara... mondj valamit... A hang erősködött, de nem szólaltam meg, csak a tenyerem csúsztattam fel Soren mellkasán, pontosan a szíve fölé, hogy érezzem annak dobogását. Zaklatott volt. Éreztem és tudtam is mennyire.
- Nem tudhattad, túl fiatal voltál... - motyogtam.
Nem húzódtam el, csupán felnéztem a barna szemekbe ismét. A szavakat szinte az ajkaira leheltem, meg akartam nyugtatni még akkor is, ha erre semmi esélyem sem volt. Tudtam, ez nem olyan helyzet, ahol én, amiket mondok vagy éppen a szex képes lenne őt felvidítani.
- Mit szólnál egy kis szellemvadászathoz, ELliot? - kérdezte. Láttam, ahogy a tekintete sötéten villant. Valamiféle terv születhette a fejében, én pedig kérés vagy kérdés  -  Kiszedhetnénk, belőlük, hol van a húgom. A palotájuk úhgyis itt van, nem messze. - Tette hozzá, de még mielőtt mondhattam volna bármit is az ajkai az ajkaimra tapadtak. Rövid, de határozott csók volt. Szükséges volt talán a hirtelen komorság miatt.
- Segítek. Bármiben segítek, Soren - Suttogtam és finoman csókoltam meg újra, megint röviden, majd végig simítottam a szakállán, ahogy hátrébb léptem. Komolyan küzdenem kellett, hogy ne essek neki, hogy inkább a feladatunkra koncentráljak, ami a családja megmentését jelentette.
- Merre tovább akkor...? - kérdeztem, de már ösztönösen indultam a lépcső felé. Csak az ujjaimat fűztem az övé közé, hogy húzzam magammal vissza a ház földszintjére, kikerülve ebből a forró, már-már túlzottan is izzó környezetből, ami mind jobban űzött volna felé. Ott mélyet szippantottam a poros levegőből... jobb volt, mint a lenti fojtogatás, csak éppen az orromat csiklandozta meg annyira, hogy kiszakadt belőlem egy hatalmas tüsszentés. - Merlin fasza... - Dörzsöltem meg az orrom hegyét.

Adressat: Elliot

16+

A füstös méreg csak azért nem öl meg minket mert levegőbe kerülve kevésbé olyan hatásos, mintha valaki meg is inná. De már így is érezni kedem, hogy az agyam rövid időre mintha megőrülne, kiesnek majd bevillannak dolgok. Ez pedig megrémít, de igyekszem higgadt maradni. Mert Elliot is mellettem van. Igyekszem messzebb terelni. A ház nyomsztó, a tudta nyomasztó, hogy anyámat itt megmérgezhették, ráadásul az a nő akit a barátnőjének hitt. MÉrges voltam és minden vágyam az volt, hogy megtoroljam. Elliot csókja térít vissza a földre, vissza abba a Sorenbe, aki mindig is higgadt. 
- Merre tovább akkor...?  - kédezi, miután visszavezet a földszinti szobába, de mialőtt közölhetném vele a tervem, tüsszent egy nagyot. De mielőtt mondanám neki, hogy egészségére, megreccsen fent e padló, és léptek zaját is hallani. Egy ember van fent, és lassan közelít felénk. Nagy önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne vágjak annak a gazdag, selyemruhába öltözptt nő arcába egy átkot. A nő anyámmal egy idős, Szőke, hamuszín haja ápolt, és erőszakosan rögtön felénk szegezi a pálcáját.
- Kik maguk?! - kérdezi éles hangon, mire én széttárom a kezem, mintha csak megadnám magam, és közben azért jelzek Elliotnak, hogy legyen készenlétben.
- Ingrid! Hát nem ismered meg a szomszédasszonyod legidősebb gyermekét? - kérdezem barátságosan, de ő szinte elrettenve néz fel rám, ahogy közelebb lépek.
- Soren? Nahát micsda meglepetés! Mit csinálsz itt? - én csak félszeg mosolyra húzom a számat és megcsóválom a fejemet. Sosem szoktam kerülgetni már ilynekor a forró kását. Ujjaim közzé fogom a pálcám.
- Tudod, megnéztük azt a kis labort odalent. Szép ki hely. Az a méreg, hűh. Ütős, ütős - lépkedek egyre közelebb hozzá. - Markussal kísérleztétek ki? Ingrid arca eltorzul, és dob felém egy átkot, amit én kivádek és visszatámadok.
- Ti vagyok az okai ennek. Elvettétek a pénzünk. Az anyád meg csak dicsekedett egyfolytában a gyerekeiről. A férjéről. Ha ti nem vagytok mi már rég úgy élhettünk volna mint a királyok! - rikácsolja, majd felém villant egy cutlert, én pedig bár igyekszem kivédeni, belevág a bal vállamba az átok, így kiesik a kezemből a pálca.
- Az üres pusztaság sem fog téged ezért befogadni - hörrögöm, miközben remélem, hogy ha én nem is, de ELliot valamilyen módon végez vagy legalább megsebzi a nőt. Egyszerűen még arra sem méltatom, hogy tisztességes éet halálig tartó varázslópárbajra hívjam ki. Nem szerezhet dicsőséget azzal, hogy megöl. És én az ő legyilkolásával sem akartam semmilyen érdemet szerezni. MErt nem volt semmire se méltó az, aki az anyám megmérgezte, hogy aztán a fél családját megölje.

forbannelsen av blod


Soren
2002. január 22.

outfit

Az egész hely olyan furcsán nyomasztó volt. Vajon ezt érezte Soren gyerekként? Vajon ebbe nőtt fel, ahogy az anyja elmélyét felemésztette a méreg és egy igazi szörnyeteget csinált belőle? Nem tudtam felfogni, milyen érezés lehet, mikor a saját anyja fordul valaki ellen. Nekem ő volt a támaszom, az egyetlen kapaszkodom. Apámba szorult több gonoszság. Több... tengernyi. Az egész lényét cselszövés és ármány járta át, annyira, hogy rágondolva is megremegtem.
Elindultunk hát fölfelé, kifelé a nyomasztó hangulatú bájitalkonyhából. Éreztem, hogy nem lesz egy ilyen egyszerű, nem csak simán nyomozgatunk egy kicsit. Kegyetlenség uralkodott ezen a helyen, mintha élőknek már köze sem lenne hozzá. Meg tud fertőzni egyetlen bájital, egyetlen szörnyű tett egy egész helyet. Találkoztam már ilyennel, de reméltem, hogy mikor idetévedek északra, akkor a szépséget és a békét látom, amit annyira vágytam... pláne Soren kabinjában, vele ölelkezve. Ez azonban egyszerűen megint nem adatott meg.
Odafent egy furcsa, idősebb, de még életerős nő fogadott minket. Az arca féléngségről árulkodott, de valahogy éreztem, ez nem egy törékeny teremtés. Valami dacos erő áradt belőle. Ahogy megszólalt, láttam Soren arcán a változást. Ismerte.
- Ingrid! Hát nem ismered meg a szomszédasszonyod legidősebb gyermekét - mondta. Láttam a jelzést és míg nem foglalkzotak velem, a pálcámra szorítva vártam, hogy mi történik. Érezhető feszültség uralkodott.
- Én a barátja vagyok. Elliot. - Böktem oda, csakhogy ne legyek olyan mocskosul feltűnően sumák. De készenálltam a támadásra, nagyon is.
- Soren? Nahát micsda meglepetés! Mit csinálsz itt?
Érződött a nő beszédén és viselkedésén, hogy valamit titkol. Volt benne valami keserű, megtört, mégis ravasz. Ez pedig veszélyes keverék volt egyetlen testben. Én is pontosan ilyen voltam.
- Tudod, megnéztük azt a kis labort odalent. Szép ki hely. Az a méreg, hűh. Ütős, ütős - mondta Soren. - Markussal kísérleztétek ki?
Láttam, ahogy a szembesítésre a nő arccal eltorzul. Én azonban meghúztam magamat. Tudtam, hogy nem én lennék az, akit megpróbál leátkozni elsőnek, így hát jobbnak tűnt nem is magamra vonni a figyelmét. Nem. Nekem kellett ebből most kimentenem. Egy kicsit elragadták az érzései... s én megértettem.
- Ti vagyok az okai ennek. Elvettétek a pénzünk. Az anyád meg csak dicsekedett egyfolytában a gyerekeiről. A férjéről. Ha ti nem vagytok mi már rég úgy élhettünk volna mint a királyok! - Magyarázta, majd rá is támadt a vikingemre. Láttam, ahogy a vállánál találja a néma átok, a vér kifröccsen és még én is kaptam egy adaggal az arcomba.
- Az üres pusztaság sem fog téged ezért befogadni - hördült fel Soren, én pedig a következő pillanatba előre léptem. Fájdalmas gyorsasággal csaptam a nő csuklójára, így az átok, amit felénk küldött nem ért célba és még az egyensúlyából is kibillent. Nem volt időm várni.
- Senki sem bánthatja Sorent! - Kiáltottam rá, majd meglendítettem ismét a pálcámat, nem is titkolva, hogy milyen súlyos átkot küldök rá: - Avada Kedavra! - Egyetlen villanás, s a teste máris élettelenül rogyott össze. Nem számított, nekem semmit sem ért az élete, főleg nem úgy, hogy egy pillanattal korábban Sorennek esett neki.
Azonnal a vikingem felé fordultam. Ujjaimmal megpróbáltam elszorítani a vérző sebet.
- Nem szabad hősködnöd... - közöltem rekedten és felemeltem a pálcámat. Ami az előbb ölt, az most néhány lágy mozdulattal képes volt sebet forrasztani. - Nekem szükségem van rád... te vagy a menedékem. - Tettem hozzá.