Skye-szigeti Obszervatórium

CSALÁDI HÉTVÉGE



Serena
2003. 02. 10.

– És hogy állnak a terepmunka előkészületei? – kérdezte Serena, nem mintha a pihenést a munkáról való csevegéssel szerettem volna megtölteni. Nem is tudom, ez a hétvége inkább kettőnkről szólt, az ismerkedésről, hiszen a családja nem loholt erőszakosan a nyakunkba. Ezen a helyen képtelenség is lett volna, olyan hatalmas volt, hogy még bőven el is tudtuk volna kerülni egymást.
– A szokásos, rengeteg papírmunka van. Bejelentések, kutatási engedélyek mindkét ország részéről. Szóval most még bőven az adminisztráció foglal le. – Magyaráztam és a kezembe fogva a talpaspoharamat követtem őt végig a kastélyon. Inkább a múltjáról érdeklődtem az úgyis izgalmasabb téma volt. Ebben a pillanatban pedig egyenesen a legfontosabb.
– Igen, én itt nőttem fel. A szüleim viszonylag hamar itt kötöttek ki, mint csillagászok, én már itt születtem. De igazából jó volt, egy csomó nagypapám és nagybácsim volt. Az itteni asztronómusoktól nagyon sokat tanultam. Anyáék pedig mindent megtettek, hogy normális gyerekkorom legyen. A legtöbb varázslócsaládban pedig úgyis csak a Roxfortig kell megoldani a gyerekfelügyeletet, nem? – mesélte. Ez pedig egész bájosan hangzott. Tényleg amolyan csillagászkolónia élt a Skye-szigeten, persze néhány aranyvérű család főbb rezidenciája is itt kapott helyet. – Mondjuk ezzel anyáék megszívták, mert az öcsém pont akkor született, amikor én elkezdtem az iskolát.
Erre már felnevettem.
– És te hol nőttél fel? Merrefelé éltetek korábban?
Megvontam a vállamat. Az én családom nem volt olyan izgalmas igazából. Talán csak az, hogy fültanúja voltam a szüleim legkomolyabb drámájának… a megcsalásnak, a kibékülésnek és fogadalmaknak. Sok nehézség volt, de anyám és apám mindig kitartottak egymás mellett, így pedig erős család állhatott mögöttem. Szégyelltem, hogy csalódást okozok nekik, mégha ők nem is tudnak róla.
– A családom nagyrésze mindig is Canterburyben élt, én is ott születtem egyébként. Csak a szüleim költözgettek apám kutatómunkája miatt, amikor még nagyon fiatalok voltak, én pedig egészen kisfiú. Csak annyi rémlik igazából, hogy mindig más volt a gyerekszobám. – Mosolyogtam Serenára. – Londonban is éltünk, meg Hertfordshire-ben, sőt egy rövid ideig Roxmortsban is, aztán visszamentünk és a Canerburybe is egy időre. – Tettem hozzá. – Végül pedig Goodriche-ben kötöttünk ki, ahol most is élnek a szüleim. Szerencsére a gyerekkorom nagyobb részét már ott töltöttük.
Talán Serena nem értette, hogy miért mondom szerencsére. Ő itt élt mindig, volt egy fajta állandóság az életében, ami amúgy nagy biztonságot jelent. Hát én is így voltam vele.
A lépcsőn közben felértünk a nappaliba, ami nagyobb volt, mint a Roxfortba költözésem előtti bérelt lakásom egészen. A kanapék, az impozáns festmény és az újságok valahogy olyan nagyon intellektuálisan éreztették az egész helyzetet. A könyvespolcok pedig roskadoztak az öreg kötetektől, amikbe szinte kedve lett volna azonnal belelapozni az embernek. Mégsem tettem. Csak csendesen követtem Serenát a szobájáig. Egy kisebb példány lehetett, bár nekem ez még a normál méretnek felelt meg.
– Megjöttünk.
Megnéztem Serena dicsőség falát, ami a borzokat dicsőitette.
– Ugye nem kizáró ok, hogy én griffendéles voltam? – Vigyorodtam rá és végig simítottam a borostás arcomon, olyan játékos kis mozdulat volt ez tőlem. – A sárga nem az én színem. – Tettem hozzá, majd megfogtam a kezét és odavontam egy csókra. Imádtam, hogy megismerhetek minden kis apróságot róla, ahogy ő is rólam. Végre nem Karomról kellett beszélni, vagy az elvesztett lábujjamról, amit éppen az az őrült vérfarkas vágott le dühében. Egyszerűen csak rólunk. Hirtelen olyan furcsán normálisnak tűnt ez az egész.
– Hű. Jó a kilátás. – Húztam kicsit közelebb magammal az ablakhoz.

[Családi hétvége]

Családi hétvége


outfit

2003. február 10.

To: Dorian Belby

Az érdeklődésem őszinte volt Dorian munkája iránt. Érdekes dolgokkal foglalkozott, és nagyjából bármi érdekelt, ami hozzá köthető volt. Úgy gondoltam, fontos ismerni a másik munkásságát ahhoz, hogy tényleg tudjunk legalább egy kicsit segíteni a másiknak feldolgozni a napi kellemetlenségeket, feladatokat, gyötrődéseket.
Persze én sem terheltem mindig az egyetemi beadandókkal, vizsgákkal és feladatokkal, de jó volt néha megbeszélni vele egy-egy témát, kifakadni egy-egy igazságtalan értékelés miatt vagy szimplán csak beszélgetni a tanárokról, akik néha pont Dorian (távoli) kollégái voltak.
De sokkal jobb volt a családomról, és a gyerekkoromról beszélni. EGyértelműen szuper gyerekkorom volt, mindent megkaptam, amire szükségem volt, sőt még annál is többet. Nemcsak anya és apa voltak ott nekem, hanem a keresztapám is, na meg mindenki más, aki itt dolgozott az Obszervatóriumban. Talán csak a korombeliek hiánya okozott némi kellemetlenséget, amikor bekerültem a Roxfortba. Talán ennek tudható be, hogy már másodszorra találok magamnak egy idősebb pasit. De ez engem nem zavart. Szerettem az időm Doriannel tölteni, szívesen vezettem körbe szerénynek nem mondható hajlékunkban.
Néha, főleg kisebb koromban, elgondolkoztam rajta, hogy vajon minden aranyvérű család ennyire fényűzően él, mint mi vagy vannak kevésbé tehetősebbek is. Persze a Roxfortban hamar rájöttem, hogy nekünk különleges szerencsénk van ezzel az otthonnal, a legtöbben csak egy kisebb lakásban vagy házban élnek.
Dorianék például sokat költöztek.
-Uh, én örülök, hogy nem kellett ennyit költöznünk. Nálam az volt a furcsa, hogy időről időre jöttek új asztronómusok, és el is mentek jópáran. Sajnos néhány idősebb kutató meg is halt, olyankor még csendesebbé vált az egész ház. Az tényleg szomorú volt.
Egy kicsit tényleg elszomorodom, amikor visszagondolok néhány idősebb barátunk halálára. Velem mindig, mindenki kedves volt itt, főleg mivel nem zavartam a köreiket. Csendes gyerek voltam, megszoktam, hogy nem zajonghatok.
Közben megérkeztünk a saját lakosztályunkba, ami mindig, mindenki lenyűgöz. Valójában engem is mindig meglep, mennyire szuper helyen lakhatunk.
A szobám persze sokkal kevésbé letisztult, mint a lakásunk többi része. Ott inkább az én személyiségem dominál.
– Ugye nem kizáró ok, hogy én griffendéles voltam? – kérdezte vigyorogva. – A sárga nem az én színem. - Utána mosolyogva megcsókolt.
-A sárgát hagyd csak meg nekem. - nyugtattam meg. - Nekem jól áll. De a férfiakat sápasztja. De a vörös-arany, az igazi férfias szín. Majd egyszer lehet, hogy kapsz te is egy kis helyet a Griffendéles relikviáknak a falon. - hecceltem.
A figyelmét hamar elvonja a kilátás. Hát igen, a skót táj mindig lenyűgöző, hát még a Skye-sziget. Az egy különleges része még Skóciának is.
-Látod azt a kis patakot? - mutatok nagyjából a telekhatárra. - Oda este bele, amikor először seprűn ültem. Négy vagy öt éves lehettem. Karácsonyra kaptam egy kis játék seprűt a csapattól, és nem bírtam ki, ki kellett menni játszani. És hát leestem. Utána egy hétig totál beteg voltam. - nevettem.
-Neked mi a legkínosabb gyerekkori történeted? - érdeklődtem, miközben lehúztam az ágyra magam mellé. Összekucorodtam, és hallgattam, amit Dorian mesél.

CSALÁDI HÉTVÉGE



Serena
2003. 02. 10.

– Uh, én örülök, hogy nem kellett ennyit költöznünk. Nálam az volt a furcsa, hogy időről időre jöttek új asztronómusok, és el is mentek jópáran. Sajnos néhány idősebb kutató meg is halt, olyankor még csendesebbé vált az egész ház. Az tényleg szomorú volt.
El tudtam volna mosolyodni Serena szavain. Nem azért, mert vicces volt, egyszerűen csak bájosnak találtam, ahogyan beszélt és megosztotta velem azokat a dolgokat, amiken keresztül ment, ahogyan élt. Az én múltam nem volt ilyen izgalmas, ráadásul kifejezetten jó ember sem voltam, hogy azzal büszkélkedni kelljen. Mellettem ő csak egy átlagos lány volt, átlagos élettel, amit egy igazán különleges környezetben élt meg. Talán ezért is tetszett annyira.
Serena merőben más volt, mint amihez szoktam. Nem volt érzelmileg szélsőséges, nem csinált nagy hűhót apróságokból… és a legfontosabb: sosem hisztizett. Ez valahol érdekes változás volt, hiszen engem is lenyugtatott. A szobájába érve megint csak mosolyognom kellett, ám eddigre már képtelen voltam visszatartani. Az a sok borzos relikvia a falon egészen édesen kislányos volt.
– A sárgát hagyd csak meg nekem. – Nyugtatott, ahogy elváltunk a finom csókból. – Nekem jól áll. De a férfiakat sápasztja. De a vörös-arany, az igazi férfias szín. Majd egyszer lehet, hogy kapsz te is egy kis helyet a Griffendéles relikviáknak a falon.
– Nem kell a falra semmi. Én magam vagyok a kétlábon járó griffendéles relikvia, drágám. – Simítottam végig a hátán, ahogy kicsit magamhoz öleltem. Aztán persze elengedtem és odaléptem az ablakhoz, hogy egészen magamba szívhassam ennek a tájnak minden szépségét. Tényleg gyönyörű volt, még így is, hogy egészen belehajoltunk a még a tél sápadt fényébe.
– Látod azt a kis patakot? – A tekintettem követte azt, amerre az ujja mutatott. Aztán lassan bólintottam, ahogy a még éledező tájban megláttam a csörgedező vízfolyást. – Oda este bele, amikor először seprűn ültem. Négy vagy öt éves lehettem. Karácsonyra kaptam egy kis játék seprűt a csapattól, és nem bírtam ki, ki kellett menni játszani. És hát leestem. Utána egy hétig totál beteg voltam.
Ere felnevettem. Az ujjaimmal végig simítottam a borostás arcomon.
– Mindig is sejtettem, hogy a játékseprűk veszélyesek. – Bólogattam nagy lelkesen. Gyerekként eléggé féltem az ilyesmitől, valójában semennyire sem vonzott a repülés, így kamaszkoromtól kezdve a hoppanálási vizsgáról álmodoztam. Az már egy másik kérdés volt, hogy anyám egy korábbi balesete miatt rendkívül óvott is a repüléstől.
– Neked mi a legkínosabb gyerekkori történeted?
A kérdésére lefagytam. A gyerekkorom nagyrészt abból állt, hogy Karom terrorizált és félelemben tartott csak úgy heccből, ha pedig éppen nem volt a környéken a szüleim veszekedtek. Anyám megcsalta apámat és csak miattam maradtak együtt. Nem egy ilyen beszélgetést hallgattam végig, mikor ők azt hitték, hogy már régen alszom.
– Hát… vicces nem nagyon van. – Sóhajtottam és belefúrtam az ujjaimat a hajamba. – Apám vérfarkasokkal dolgozott mindig is, nagyrészt rajtuk kísérletezte ki a főzeteket. Volt egy-két agresszívabb, akik rám akartak támadni… – A hangom dünnyögéssé változott. Nem mondtam ki Karom nevét, jobb volt az magamnak megtartani.
– Szóval igazából… ilyesmik voltak a gyerekkoromban… – vontam kicsit vállat.

[Családi hétvége]

Családi hétvége


outfit

2003. február 10.

To: Dorian Belby

Láttam Dorianen, hogy tetszik neki a kis lakrészünk, és különösen a szobám. Még ha az elmúlt években nem is sokat tartózkodtam itt. Most így belegondolva, az elmúlt pár évben nem is igazán volt olyan hely, amit igazán az otthonomnak nevezhettem volna. Még ez állt a legközelebb hozzá, főleg, amióta úgy döntöttem, innen járok az egyetemre. De elég sok időt töltöttem Londonban is, az asztronómiai bolt feletti kis lakásban. És persze az egyetemi kollégiumban is laktam pár hónapot, de rájöttem, hogy az nem nekem való. Pedig egészen hasonlíthatott volna erre a helyre. De ott inkább hangoskodás volt a csend helyett. Bulik voltak az elmélyült tanulás helyett.
Rájöttem, hogy sokkal jobb nekem így, a kis közegemben. Amióta pedig Doriannel együtt voltam, még többet ingáztam, és most már a Roxfort és Roxmorts is bekerült az állomások közé. Fárasztó volt, de megérte.
Mosolyogva néztem Dorianre. Igen, érte megérte.
– Nem kell a falra semmi. Én magam vagyok a kétlábon járó griffendéles relikvia, drágám. – Öltelt magához és simított végig a hátamon. Kuncogva néztem fel rá:
-Mondd csak, mik a griffendéles jellemzőid?
Aztán ráterelődött a szó a gyerek seprűkre. Tetszett neki a történetem, persze ez mindenkinek tetszik. Olyan furcsa volt belegondolni, hogy én tényleg egy olyan világban nőttem fel, ahol volt varázsseprű, kviddics és mágia. Egy csomó olyan évfolyamtársam volt, akik 11 éves korukig nem is tudták, hogy léteznek varázslók. Én meg nem is ismertem addig más, csak varázslókat. Annyira különböző világokban éltünk.
Meglepődtem, ahogy Dorian reagált a gyerekkoráról feltett kérdésemre. Mintha nem akart volna válaszolni rá. Kicsit el is húzódtam tőle, és kíváncsian, érdeklődve vártam a válaszát.
– Apám vérfarkasokkal dolgozott mindig is, nagyrészt rajtuk kísérletezte ki a főzeteket. Volt egy-két agresszívabb, akik rám akartak támadni… - Ledöbbenten hallgattam, amit mesél. Való igaz, eddig nem sokat mesélt kigyerekkoráról.
-De...de csak akartak, vagy meg is támadtak? És egyáltalán hogy kerültek a közeledbe?
Szerettem volna tudni, hogy ez mennyire rázta meg akkor lelkileg. Vajon sikerült feldolgoznia? És hogy vélekedik most a vérfarkasokról?
Ilyenkor döbbentem rá, hogy nekem mennyire nyugalmas, normális gyerekkorom volt. Nálunk nem voltak vérfarkasok, még egy szellem sem volt ebben az obszervatóriumban. Semmi veszély nem leselkedett rám 11 éves koromig, mert egy burokban éltem.
Nem tudtam, mennyire akar beszélni róla, ezért hozzátettem:
-Nem muszáj erről beszélgetnünk, ha nem akarsz. - Közelebb léptem, a mellkasára tettem a kezem, és mélyen a szemébe néztem. - De tudnod kell, hogy én itt vagyok neked, ha erről szeretnél beszélni.
Szerettem volna biztosítani afelől, hogy nyitott vagyok bármilyen témára, amivel jobb kedvre tudom deríteni, vagy ha ezzel könnyíteni tud a lelkén. Erre való igazán egy társ. Ezért is vagyok mellette. Reméltem, hogy megbízik bennem annyira, hogy előbb-utóbb elmesél nekem mindent erről. Nem akartam, hogy titkolóznia kelljen. Szerettem volna hinni, hogy a kapcsolatunk már eljutott arra a szintre, hogy nyíltan tudunk beszélgetni egymással. Csendben vártam a válaszát.

CSALÁDI HÉTVÉGE



Serena
2003. 02. 10.

- Mondd csak, mik a griffendéles jellemzőid? - kérdezte, én pedig elvigyorodtam. Megfogtam a karját és odahúztam egy hosszú, szenvedélyes, egészen vad csókra.
- Nos, ez az egyik… - dünnyögtem az ajkai közé. - A többihez fel kell keltened az oroszlánt.
Lehet, hogy még korai volt még a gyerekkorom sötétebb részéről beszélni. A legtöbb embert úgyis csak az foglalkoztatta, mekkora hatással volt rám az, hogy apám tehetséges tudós volt. Vagy éppen, milyen érzés volt, hogy a nyomdokaiba léphetek - bár sosem tettem, mert én elméleti tudománnyal foglalkoztam. Sokkal jobb lett volna, ha a szenvedélyes csókoknál maradunk és nem sodródunk tovább az árral a gyerekkorról való csevegésben. Az enyém aligha volt kellemes.
- De...de csak akartak, vagy meg is támadtak? És egyáltalán hogy kerültek a közeledbe?
Egyelőre nem tudtam válaszolni a kérdésre. Csak pislogtam Serenára nagy szemekkel. Be kellett volna jelentenem, hogy bántottak apám kísérleti alanyai? Hogy Karom gyerekkoromtól kezdve zsarolt, kínzott, aztán tőlem követelte az ingyen bájitalokat, amiket apám már nem adott meg neki? Nem. Ezt még nem kellett tudnia Serenának, ahogyan azt sem,hogy exem minden bizonnyal megölte azt a szörnyeteget, mikor a tiltott rengetegbe keveredetünk.
- Nem muszáj erről beszélgetnünk, ha nem akarsz. - A tenyere a mellkasomon pihent finoman, melegen. - De tudnod kell, hogy én itt vagyok neked, ha erről szeretnél beszélni.
Csak bólintottam.
- Nem akarok titkolózni… csak… - Nyeltem egyet. - Ez egy nagyon nehéz téma. Ezzel rontsuk el ezt az estét? - Kérdeztem. A tenyerem az övére siklott. Kicsit megszorítottam az ujjait, így éreztem a saját szívverésem vad ritmusát az ő ujjainak simítása alatt.
- Nagyon sokszor bántottak azok a… férfiak. -  Nyeltem egyet. Nem maradt rajtam sérülés nyom, csak az egyik lábujjam hiányzott, de Karom azt is tavaly nyáron szakította le rólam. Azzal akarta zsarolni Delt. - Mindegyik bűnöző volt, olyan reménytelen eset, akiket a minisztérium alkalmasnak talált arra, hogy a farkaskór kezelésére szánt bájital kísérletére használjanak. Egyszóval úgy gondolták, nem volt kár értük.
Végül belekezdtem. Nem tudom miért, talán, hogy letépjem a ragtapaszt vagy, hogy tudja a lány, honnan is jöttem igazából. Nem volt rossz családom, sem rossz életem, de ahogy mindenki múltjában, az enyémben is voltak sötét pontok.
- Szabadon mászkáltak apám laborjában, ami lényegében a házunk része volt. Hozzám fértek… szórakoztatónak találták, hogy egy kisfiút bánthatnak. Nagyrészt persze csak fenyegetettek, hogy megölnek vagy megmarnak… de néhány fojtogatás és ütés is volt. A szüleimnek meg sosem mertem szólni, mert velük is zsaroltak. - Vállat vontam. - A menedékem volt a Roxfort.

[Családi hétvége]

Családi hétvége


outfit

2003. február 10.

To: Dorian Belby

Dorian odahúzott magához, csókolt, majd odasuttogta:
- A többihez fel kell keltened az oroszlánt.
-Ó, azt már alig várom. - vigyogtam, hozzábújtam és öleltem. Jó volt hozzábújni, ezt mindig megállapítottam. Nyugodt és boldog voltam mellette.
Meséltem neki a gyerekkoromról - szerettem arról mesélni. Jó volt addig is, amíg egyedül voltam, de jó volt utána is, amikor a kisöcsém megszületett. Csak sajnos valahogy mindig kerültük egymást. Mire én elmentem a Roxfortba, ő született meg, mire én végeztem a Roxforttal, ő ment el oda.
Aztán már meg is bántam egy kicsit, hogy erre terelődött a szó. Persze örültem, hogy Dorian a bizalmába fogad, és mesél a vérfarkasokról, akikkel az apja foglalkozott, de nem akartam, hogy ez rányomja a bélyegét az esténkre.
Lehuppantam az ágyamra, odahúztam őt is, és meghallgattam, amit mesélt. Végig fogtuk egymás kezét, szerettem volna, hogy érezze a támogatásomat.
-Sajnálom, hogy nem tudtál segítséget kérni ebben. Egy gyereknek nem szabadna ennyire egyedül maradnia a bajban. Miért nem szóltál a szüleidnek, féltél, hogy ők nem tudnának segíteni? - felsóhajtottam. - El sem tudom képzelni, milyen lehetett neked. - motyogtam. Ez volt az igazság. Persze nekem sem volt mindig aranyéletem, sokszor azért nem én voltam a szüleim figyelmének középpontjában, de azért bármikor odamehettem volna hozzájuk segítséget kérni. Az, hogy kicsit féltékeny voltam Teddyre, amikor megszületett egész egyszerűen azért, mert ő fiúnak született, eltörpült ezek mellett a félelmek mellett.
-Hogy sikerült feldolgoznod azt, ami kiskorodban történt? Tudtál beszélni végül erről valakivel?
Az este egy egész más irányt készült venni, mint amit terveztünk, de nem zavart. Fontos volt, hogy Dorian beszéljen ezekről a dolgokról. Túl kellett esnünk ezen a beszélgetésen, és úgy gondoltam, jobb előbb, mint utóbb. Ráadásul most egy biztonságos, nyugodt közegben voltunk. Egy otthonban. Dorian roxforti szobája, habár kellemesen berendezett és otthon volt, mégsem volt egy tényleges otthon. Persze számára ez sem volt az otthon, de mégis reméltem, kicsit kényelmesebben érzi magát már.
Figyelmesen hallgattam, és reméltem, hogy ha egy picit is, de ez segít neki.

CSALÁDI HÉTVÉGE



Serena
2003. 02. 10.

Imdátam, ahogy összebújtunk és az illata megtöltötte az orromat. Serena olyan volt, mint a legjobb vágykeltő, de nem csak testi értelemben, hanem lelkileg is. Nagyon akartam őt, nagyon akartam érezni a melegét, hallani, ahogy beszél s ölelkezés közben érezni a szívverését. Ez volt a tökéletes pillanat.
Az ágyra fekve csak még meghittebb lett a pillanat. Szerettem, hogy beszélhetek vele magamról… bár egy részem nagyon is szégyellte mindazt, amin gyerekként átmentem. Nem magam miatt, én ártatlan voltam és tehetetlen, de a szüleim nem voltak elég figyelmesek, hogy észre vegyék. Túlságosan lefoglalta őket a házasságuk megmentése, mert az sem volt éppen fényes.
– Sajnálom, hogy nem tudtál segítséget kérni ebben. Egy gyereknek nem szabadna ennyire egyedül maradnia a bajban. Miért nem szóltál a szüleidnek, féltél, hogy ők nem tudnának segíteni? – Sóhajtott fel. Nem tudtam válaszolni, mert még hozzá tette: – El sem tudom képzelni, milyen lehetett neked.
Nem tudtam, hogy mit mondjak. Mégis hogyan mondjam el valakinek, hogy a szüleim sosem voltak olyan jók hozzám, mint egy gyerek megérdemelné? Anyám kedves nő volt, de őt is lefoglalta a saját élete tragédiája, ami az apámmal való házasság volt. Az apám túl merev egy olyan romantikus, szenvedélyes nő mellé, mint amilyen ő volt. Így hát képtelenek voltak boldoggá tenni egymást.
– Hát tudod… – nyeltem egyet. Nem akartam igazán belemenni ebbe, de Serena fontos volt nekem, komolyan terveztem a vele való kapcsolatomat. Tudnia kellett volna, mint mentem át. – A szüleim házassága sosem volt rendben, de nagyon küzdöttek, hogy megmentsék. Nem csak miattam, maguk miatt is. Emiatt sokszor észre sem vették, hogy velem mi történik.
Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, csak hallgattam, ahogy veszekedtek és veszekedtek, majd hirtelen minden jó volt, elugrottak Párizsba, meg Európa szerte éttermekbe mentek. Romantikus körutakat tettek, engem meg otthon hagytak valami dadussal vagy egy morcos rokonnal. Egyszóval elég magányos gyerekkorom volt és sosem tanultam meg igazán szeretni, ami a tönkrement kapcsolataimon is meglátszott. Serena is… imádtam, de mindennél jobban féltem, hogy elveszítem.
– Hogy sikerült feldolgoznod azt, ami kiskorodban történt? Tudtál beszélni végül erről valakivel?
Csak megráztam a fejemet. Erről nem volt mit beszélni, nem dolgoztam fel, sosem fogom. Állandóan feszült voltam, mindig a hátam mögé néztem, mintha támadástól félnék. Egy ideig az idegenek érintése is zavart, de azt szép lassan el tudtam engedni.
– Neked beszéltem erről először ennyire nyíltan. – Feleltem őszintén, mert hát Deliah is csak részben tudta ezeket a történéseket. Nem akartam beavatni, mert féltem, hogy gyengének talál. Ő az olyan erős férfiakat szerette, mint Leonard. Csakhogy én nem olyan voltam. Sebezhető voltam és törékeny, hiába mentem fejjel a falnak is, ha arról volt szó.
– De nem akartam elrontani az estét. – Tettem hozzá, mikor észbe kaptam, hogy már legalább negyedórája a szar gyerekkorom a téma. – Ezen már nem lehet változtatni. Kár rá szót fecsérelni. – válaszoltam és odahúztam magamhoz egy csókra, hogy ledőlve az ágyon kicsit élvezzem azt a kis pillanatot vele. Ez kellemesebb volt, jól esőbb.
– Mit szólnál, ha mondjuk más felé terelnénk az estét? – kérdeztem és lendülettel felhúztam az ágyról, hogy megint ott álljunk egymással szemben. Nyilván azt hitte, nem akarok vele lenni, de nagyon is akartam. Ahogy közelebb húztam magamhoz, érezhette is, mennyire kívánom. – Jól esne egy közös fürdő a barátnőmmel.

[Come on baby, it's Christmas time!]

Come on baby, it's Christmas time!


karácsonyi pulcsi

2003. december 24.

To: Maria Fitzgerald

Amikor megtudtam, hogy Mariának nincs különösebb programja karácsonyra, nem is kellett gondolkodnom azon, hogy meghívjam magunkhoz. Amennyire tudtam, az elmúlt jópár évben nem igazán volt normális karácsonya, főleg nem ilyen illusztris társaságban, mint amilyennel itt tudtam szolgálni.
A karácsony az obszervatóriumban mindig különleges volt. Nemcsak családi körben ünnepeltünk - habár kit is hívunk családnak -, hanem együtt, azokkal a kutatókkal, akik a Skye-szigeten maradtak karácsonyra.
A tágas, nagy fogadóteremben volt felállítva egy hatalmas fa, amit főleg Teddy és én dísztettünk fel, de idén az öcsém kérésére megvártuk vele Mariát.
Persze volt egy kisebb fánk is a családi részlegünkön, de az más volt. Ott már addigra állt a fa, amire Teddy hazaért a Roxfortból. Így volt ez már akkor is, amikor én jártam iskolába.
A délelőttöt sütemény sütéssel töltöttem, meg készülődtem a barátnőm fogadására. Rendben raktam az egyik vendégszobát, készítettem be neki sütit meg illatos gyertyákat, hogy ne az ódon falak dohos illatát kelljen szagolgatnia. Volt, akit ez nem zavart, de így mégis csak otthonosabbnak tűnt.
Teddy egész nap engem kerülgetett, és érdeklődött, hogy mikor érkezik kedvenc professzora. Láttam rajta, hogy izgul, mert nem tudta hova tenni a helyzetet. Mert végül is a tanárnője volt, de nekem meg barátnőm, és az én barátaimat ő mindig az ujja köré tekerte, és nagyon jóban lettek. Ráadásul imádta is Maria óráit, igazán jól szórakozott a barátnőm hóbortosságán.
Én megígértem neki, hogy ha Maria megérkezik, akkor megbeszélem vele a dolgot. Végülis ez most egy sokkal kevésbé kötött helyzet, mint az iskolában, reméltem, hogy Maria is megengedi, hogy Teddy közvetlenebb legyen vele.
Anya és apa is oda voltak a gyönyörűségtől, hogy befogadhatjuk karácsony éjszakájára Mariát. Igazából teljesen lenyűgözte őket, hogy ennyire fiatalon már a Roxfortban taníthat, és ennyire ért a csillagászathoz.
Szóval izgult az egész család, de tudtam, hogy Maria le fogja őket venni a lábukról, és meg fogja találni a helyét. Nem tudtam, hogy Hop-porral érkezik-e vagy hoppanálni fog, mindenesetre azt kértem tőle, hogy a fogadó terembe érkezzen, így ott vártam, az egyik kényelmes fotelben ülve. Az egyik kezemben egy könyvet tartottam, a másikban a lassan hűlő forró csokimat iszogatva.

to; Serena
shine like
the stars


2003. 07. 20.
outfit

Sage-dzsel megdumáltam, hogy a barátosnémmal töltök pár napot karácsonykor, de igazából eggódtam egy kicsit otthagyni egyedül, így is nyomasztották mindenféle dolgok, ha depisebb volt ha nem. Depisen is szerettem, az is ő volt, még annak ellenére is, hogy ez az egész állapot majdnem valami diákszerelem szinten volt, de jól esett. Mondjuk az eddig karácsonyaim nem voltak éppen nagy számok, általában berúgtam otthon egy üveg pezsgőtől és elaludtam, olyan vénlámyos szinglik nyugodalmával, aztán a Roxfort egy kicsit ebből a szempontból felrázott végül is. Serena meg nagyon lelkesen hívott át, nem tudtam nemet mondani. Amúgy sem ártott néha-néha kilógni a suliból, nem akartam ottani bútordarab lenni, mint mondjuk Frics.
Kissé zavarba jöttem egyébként, nem voltam hozzászokva amúgy az ilyen családi idilli környezethez, de majd úgyis el fogom idétlenkedni, ahogy általában a dolgokat, ha zavarba jöttem. Maximum felgyullad a karácsonyfa, végül is, mit számít ez? Elköszöntem Sage-től, majd igénybe vettem a kandallót, hogy aztán szinte kiboruljak Serenáék otthonában lévőből, és egyenesen arccal a földre érkeztem. Szia, kedves padló, örülök, hogy te folyton itt vagy velem a földön.
- Hoppá, kissé csúszik a por - pattantam fel, és nevetgélve összeszedtem magam. Azért a cuccok amiket hoztam ajándékba nem törtek össze szerencsére, majd vigyorogva integettem Serenának, aki remélem nem dobta ki a kezéből a forrócsokiját az érkezésem hallatán.
Egyébként nem tudtam eldönteni, hogy cikis-e hoznom ajándékot vagy nem. Mert hát itt volt az öccse is, aki a diák és amúgy Serenának ha már hozok, akkor neki is kéne, de ha már nekik is hozok, a szülőknek is. Jó, még szerencse, hogy nincsennek annyian, mint az oroszok. De hoztam karácsonyfa díszt, az olyan általános és mellé se lehet lőni, hoztam egy csomag mézeskalácsot a helyi vásárból, na meg még több sütit. Bár nem voltam én az ajándékozás nagy mestere, azt hiszem Tia sose karácsonyozott velem, és apával meg meglehetősen szerény volt, még ha nem is voltunk olyan szegények. Furcsán lehangoló volt mert körbelengett anya hiánya mind a kettőnket, és apa meg kómás volt a sok cucctól, amit magába kellett tömnie a fájdalmai miatt.
- Hellóka, remélem nem késtem le semmit.

[Come on baby, it's Christmas time!]

Come on baby, it's Christmas time!


karácsonyi pulcsi

2003. december 24.

To: Maria Fitzgerald

Puff! Maria megérkezett! Nem is vártam mást, így halvány mosollyal, némi aggodalommal segítettem fel. Barátnőm fel volt pakolva, az biztos, egy csomó karácsonyi táskát hozott magával, meg persze azt a holmiját, amire szüksége volt.
-Te jó ég, ugye jól vagy? - kérdeztem tőle, és gyorsan ellenőriztem, hogy fel tud-e állni. - Örülök, hogy itt vagy, már vártunk.
És mintha végszóra vártak volna, a szüleim is előléptek.
-Ms. Fitzgerald, szívből köszöntjük itt nálunk. - hallatszott apám kellemesen búgó hangja. Ő tényleg alig várta már, hogy Maria megérkezzen, ugyanis ki akarta kérdezni a roxforti csillagászat oktatásról, mivel az öcsémből semmit nem tudott kiszedni.
Anya csak mosolyogva segítette Mariának összeszedni a szétgurult cuccait.
-A Hop-porral való utazás sosem a legkellemesebb. Nem gondolt még rá, hogy hoppanáljon?
Igen, talán tényleg az lett volna a leggyorsabb és hatékonyabb, de Maria esetében attól tartok nem véletlenül nem választotta ezt az utazási formát.
-Na jó, hagyjátok békén Mariát, ő az én vendégem. Gyere, inkább megmutatom a szobádat. - karoltam bele a boszorkányba, és a szememet forgattam, hogy lássa, nekem is igazán kellemetlen, amit a szüleim művelnek. Ahogy elindultunk, láttam, hogy Teddy az egyik ajtó mögül leskelődik, biztosan izgult, mi lesz most itt.
-Bocs az egész famíliáért, nem gyakran fogadunk vendéget karácsonykor. Készülj, mert az itt lakó asztrológusok is rád fognak mászni. Mi újság a Roxfortban? Remélem nem sokan maradtak ott.
Mindig olyan szomorúnak találtam, ha valaki a Roxfortban marad karácsonyra. Hiszen ez egy családi ünnep. Ilyenkor mindenkinek a családja körében a helye. Ha valaki ilyenkor az iskolában marad, az azt jelenti, hogy vagy nincs családja, vagy valami oknál fogva nem tud velük lenni. És ez igenis szomorú volt.
Közben megérkeztünk az Obszervatórium egyik vendégszobájához.
-Ez lesz a szobád. Próbáltam kellemesen berendezni, mert a vendégszobák nem túl komfortosak. Legtöbbször kutatók jönnek ide, akik a lehető legkevesebbet szeretnének itt tölteni.
Nem tudom, hogy kifogásokat kerestem, vagy csak próbáltam csevegni, mindenesetre kicsit kellemetlen volt, hogy a családi részünkben nem volt vendégszoba. Nem mintha túl sok vendégünk lett volna eddig. De most itt volt Maria, vele kellett foglalkoznom.
-Arra gondoltam, hogy ha kipakoltál, és elhelyezkedtél, akkor feldíszíthetnénk a fát. Teddy erre vár reggel óta.

to; Serena
shine like
the stars


2003. 07. 20.
outfit

Furcsa volt ez az egész családi idill, ahová beleestem, szószerint, mert hát kizuhantam a kandallóból. Egyébként kívácsi vagyok a Mikukás ezt hogy oldja meg a nagy hasával, meg mit tudom én, de persze, naív vagyok! Biztos ő is egy varázsló, egy örök életű varázsló. Kissé elvigyorodok, saját magamon röhögve, miközben szegény Serenát tényleg meg is ijesztettem. Leporoltam magamról némi hopp-port is, miután Serena felsegített. Kifújtam magam és a kérdésére csak bólogattam, miközben körbevettek minket a cuccaim, mint valami nevetséges erőd.
-Te jó ég, ugye jól vagy? Örülök, hogy itt vagy, már vártunk - magyarázta, és persze felbukkantak a szülők is akik felé integettem. Nem is tudom, hogy szokás ezeket az aranyvérűeket illedelmesen üdvözölni, valahogy nem voltam az a kétlábon járó illemkódex. Viszont olyan lelkesen fogadott itt mindenki, mintha csak a Messiás jelent volna meg elfőttük. Ez egy kicsit... hogy is mondja, zavarba hozott. Nem iagzán volt részem kitörő szülői örömökben, Tina meg megkeserítette az életem, nem is értettem, hogyan lehetett apám testvére.
-Ms. Fitzgerald, szívből köszöntjük itt nálunk.
-A Hop-porral való utazás sosem a legkellemesebb. Nem gondolt még rá, hogy hoppanáljon? - magyarázták a szülők, miközben egy-két elgurult cuccot próbáltam Serena anyjának segítségével a zsákokba gyömyöszölni.
- Nos, nem vagyok a legjobb hoppanálásból, már párszor elhagytam a szemöldököm, és az ilyen apróságokat közben, a testrészeimet még meg szeretném tartani - magyaráztam zavartan nevetgélve. Szerencsére Serena vette az adást és kimentett a szülők közül, amiért hálásan pislogtam felé. A szoba téma izgalmas volt, sosem voltam ilyen hatalmas házban, ők hogy nem tévednek el?
-Bocs az egész famíliáért, nem gyakran fogadunk vendéget karácsonykor. Készülj, mert az itt lakó asztrológusok is rád fognak mászni. Mi újság a Roxfortban? Remélem nem sokan maradtak ott.
Csak mosolyogva megráztam a fejem, anynira nem zavart, hogy idegesítőek lettek volna, inkább volt furcsa és idegen, na meg erősített bennem némi hiányérzetet az én szüleim iránt, de azt hiszem ez sosem fog belőlem teljesen eltűnni. Szomorú dolog szülők nélkül maradni, még akkor is, ha ők mennek el hamarabb a gyereknél... De anyáék... túl hamar mentek.
- Hát mindig akad diák, aki nem megy haza, vagy mert nincs hová, vagy mert egyszerűen nincs kedve. Neked nagyon jó arc szüleid vannak Serena - jegyeztem meg és el is mosolyodtam rá. Voltak olyanok akik évek óta nem jártak haza, mint Jayce Hansel is. De az ő szüleiről csúnya dolgok keringtek még a felnőttek között is.
A szoba pedig nem is volt olyan gáz, tényleg, otthon nekem ennél szűkebb lyukam volt, mert Tina kipaterolt régen a szobámból, egy kisebbe, és ő meg ott fetrengett a pasijaival. Annál minden is jobb volt, így mosolyogva megráztam a fejem.
- Ugyan, ne hülyéskedj, ez tökéletes, amúgy sem fogok én se itt gubbasztani, ha már a barátnőmmel lóghatok - csapkodtam lelkesen hátba, miközben a cuccaim, amik engedelmesen lebegve követtek eddig minket lepakolták magukat a szobában. - Teddy édes. Alig várom a fa díszítést - csaptam össze lelkesen a tenyeremet és már nem is akartam elhelyezkedni meg pakolgatni itt a cuccaim.
- Menjünk most!

[Come on baby, it's Christmas time!]

Come on baby, it's Christmas time!


karácsonyi pulcsi

2003. december 24.

To: Maria Fitzgerald

Maria érkeztének mindenki örült. Hop-porral érkezett, ami a szüleimnek különösen érdekes volt, mert ők mindenhova koppanáltak. Az igazat megvallva én is. De Maria jobban tette, hogy a kandallón keresztül érkezett, mert nem kellett medimágust hívnunk hozzá csak azért, mert lemaradt az egyik füle vagy esetleg valami nagyobb testrésze.
Azért a szülők lelkesedése egy kicsit már sok volt, úgyhogy inkább kimentettem barátnőmet, és a szobájához kísértem, közben pedig a roxforti karácsonyról érdeklődtem.
-Neked nagyon jó arc szüleid vannak Serena. - mosolygott rám Maria, én meg visszamosolyogtam rá.
-Igen, jófejek. Egészen addig, amíg nem kerül eléjük valami csillagászati téma, mert akkor hirtelen elfelejtik, hogy van két gyerekük. De karácsonykor azért mindig összeszedik magukat.
Ez tényleg így volt. Az év nagy részében az volt az elsődleges, hogy a szakmai életútjukat terelgessék, de azért a nagyobb ünnepekkor, és a szülinapokkor nem felejtkeztek el rólunk. Ez már így is több, mint néhány gyerek elmondhat. És vannak az olyanok, mint Maria. Akinek biztosan remek szülei voltak, csak kevés időt tölthettek el együtt. Bárcsak legalább az egyiküket meggyógyították volna, és akkor nem lenne a barátnőm ennyire egyedül.
- Ugyan, ne hülyéskedj, ez tökéletes, amúgy sem fogok én se itt gubbasztani, ha már a barátnőmmel lóghatok. - válaszolta Maria a kifogásaimra a szobát illetően.
-Rendben. - bólintottam, és megbeszéltük a nap többi részét, hogy is alakul a közeli jövő. Felvázoltam a lehetőségeket, külön kiemelve a fenyőfa díszítését. Maria egészen belelkesült, én meg átvettem az örömét, így minden cuccot a szobájában hagyva érkeztünk vissza a fogadóterembe.
-Hát ez lenne a karácsonyfánk. Csak még meztelen.
Mozgást hallottam az egyik ajtó felől, aztán pedig:
-Hapci! - az öcsém tüsszentett egyet.
-Teddy, gyere már be. Remélem nem a hógolyózáskor fáztál meg. - léptem oda az ajtóhoz, és egy határozott mozdulattal behúztam a tesómat szobába, aki kissé feszélyezve nézett Mariára. A kezében három doboz dísz volt.
-Jó napot, tanárnő! - motyogta, rá sem nézve. Pedig tudtam, hogy a suliban milyen jóban vannak. - És egyébként nem megfáztam, csak a por. - morogta nekem címezve. - Nem szoktam megfázni a hidegtől.
Igazi kis tini fiú volt, mindig csak morogni tudott. Vigyorogva megborzoltam a haját, és Mariára vigyorogtam.
-Oké, hozd a többi díszt és kezdhetünk díszíteni. Már alig várjuk!

to; Serena
shine like
the stars


2003. 07. 20.
outfit

Annyira izgatott vagyok! Nagyon elsikkadt a karácsonyozásom az utóbbi időben, de hát az ember általában így járt, ha csak hülye rokonai maradtak. Sage meg ha hazament az ünnepekre akkor a saját elit aranyvarázslóvalami körben lebegett, és biztos szomorú részegre itta magát. Szegény Sage. Reméltem, hogy most nem szomorú részeg valahol, valamelyik sarokban, és legalább az állataim felvidítják.  Ilyen előkelő helyekre, mint amilyen a Serenáék lakása... csillagvizsgálója... Hát ez nagyon flanci hely, na, mint ne mondjak, én meg amúgy is olyan plebs vagyok, még a sima emberek között is, aki akciós zöldségeket vett, amíg dolgozott a mugli munkahelyén, vagy pedig a legolcsóbb boltból vásárolt még ruhát is. Nos, ezért sem voltam az a fajta, akit olyan jól és könnyen megtűrt ez az elit réteg, túl... gyerekes és bohám vagyok az ilyen körökhöz, de legalább Serenának is van hozzám türelme, meg a szüleinek is.
-Igen, jófejek. Egészen addig, amíg nem kerül eléjük valami csillagászati téma, mert akkor hirtelen elfelejtik, hogy van két gyerekük. De karácsonykor azért mindig összeszedik magukat - magyarázta Serena, és ezt azt hiszem meg is tudnám érteni. Amikor apa beszélt, akkor sokszor elkalandozott az űrbe, és szomorú volt látni rajta, hogy visszavágyott oda is.
Alig vártam, hogy a cuccaimtól megszabaduljak, és kiélhessem magamon és a családon a Maris féle karácsonyi szellemet. Elképzelem az arcukat, milyen fejet vághatnak, amikor a hagyományos karis dalokat énekelgetem. legalább elviselhető volt a hangom, és volt ritmus érzékem. Már amennyi. Jó, talán nem kéne úgy beégetnem magam, mert itt van a kisdiákom is.
-Hát ez lenne a karácsonyfánk. Csak még meztelen - mutatott rá a tényre, én meg elvigyorodtam.
- Nos, legalább nem szégyellős. Képzeld csak el felvisítana és elszaladna - jegyeztem meg, majd még jót szórakoztam magamon. Alig vártam, hogy nekiessünk, közben pedig Teddy belehapcizott a társalgásunkba is.
- Szia Ted - integettem neki lelkesen. Nagyjából már kezdtem megjegyezni a neveket, csak néha kevertem össze őket mással, amikor sok mindenre kellett koncentrálnom. Láthatóan zavarba jött, és én iagzából nem is tudtam mit kéne mondanom. Mariskázhatott is felőlem itt is, vagy a suliban is, nem ragaszkodtam én ezekhez a formaiságokhoz, csak ha fegyelmeztem. - Csak lazán - kacsintottam rá.
Ahogy a díszek elénk kerültek, én máris lelkesen kaptam fel egy adagot, mert nem is tudom jó volt gyerekesnek lenni, és az ember ha egy ideje nem karácsonyozik rendesen, akkor tényleg egy kicsit kibújik belőle az az elveszett gyerek. Fel is tettem a fára egy integető diótörő díszt. Ezek az interaktív varázstárgyak még most is néha rendkívül bizarak tudtak lenni.

[Come on baby, it's Christmas time!]

Come on baby, it's Christmas time!


karácsonyi pulcsi

2003. december 24.

To: Maria Fitzgerald

Maria vette a meztelen karácsonyfa poénomat, és egy meglehetősen jóval válaszolt vissza:
- Nos, legalább nem szégyellős. Képzeld csak el felvisítana és elszaladna. - felnevettem, és akkor vettem észre az öcsémet. A barátnőm jófej volt, gyorsan próbálta oldani a hangulatot, és végül egészen jókedvűen díszítettük hármasban a fenyőfát. Nekem elsőre sikerült egy mikulás sapkás bólintért elővenni, aki karácsony este a társaival majd karácsonyi dalokat fognak énekelni.
-Nézd, Teddy, kiskorodban ezek voltak a kedvenceid. - mutattam fel a kis zöld lényt, az öcsém meg csak egy "ne égess, gonosz nővérem" szemforgatással válaszolt. Én meg csak vigyorogtam rá. Még egy egyszerű beszólást sem böffentett oda, inkább a díszítésre koncentrált.
A fenyő nagyjából másfél órás munkával készült el. Közben anya hozott nekünk néhány palacsintát, úgyhogy azt majszolva néztünk büszkén a művünkre.
-Szerintem nagyon jó lett. Évek óta nem volt ilyen szép karácsonyfánk.
-Igen, még jó, hogy Maria segített.- vigyorgott rá az öcsém, akivel a díszítés közben letegeződtek, feloldódott köztünk a hangulat, és barátian ugratták egymást. Azt hiszem, nem lett volna nehéz kitalálnom, hogy ki Teddy kedvenc tanára. De Maria végül is miattam volt itt, úgyhogy megfogtam a karját, és elkezdtem a konyha felé húzni.
-Gyere, hadd csábítsalak el a kedvenc diákodtól! Még gyömbéres sütit kell sütnünk. Ezt direkt meghagytam, hogy közösen csináljuk.
A gyömbéres sütit minden évben én sütöttem, és most szerettem volna, ha Maria is be tud csatlakozni a készülődésbe. Szerettem volna, ha megtapasztalhatja végre egy igazi varázslócsalád karácsonyát. A szülei inkább a mugli-félét tartották, de ez most igazán különleges lesz.
Amíg a konyha felé tartottunk, elmagyaráztam neki a nap hátralévő részét.
-Este lesz egy nagy közös vacsora mindenkivel, aki az obszervatóriumban maradt karácsonyra. Nagyjából tíz csillagász él itt állandóan, velük fogunk vacsorázni. Aztán visszavonulunk a családi részlegünkbe, ott lesz éjfélkor az ajándékozás. Mit szólsz?
Nem akartam Mariára erőltetni a szokásainkat, vagy túltolni ezt az egész karácsonyt, de tényleg nagyon örültem, hogy itt van és megoszthatjuk vele ezt a családi ünnepet. És én is igazán szerettem a karácsonyt.

to; Serena
shine like
the stars


2003. 07. 20.
outfit

Jól éreztem magam, igazából, még kapóra is jött, hogy minden helyzetben inkább csak hülyéskedni kezdtem, Teddyvel is egészen hamar feloldottam a hangulatot, a diákjaimmal amúgy is egészen laza voltam, csak néha hagytam magamból kitörni a szigorú tanárnénit, az bizony elég hatásos is tudott lenni. De örültem, hogy végül Serena öccse is jól el tudott lazulni. Kicsit el is voltam amúgy érzékenyülve, nem nagyon volt részem ilyesmiben, csak a Roxfortos karácsonyokban. Amúgy is folyton inkább ott maradtam az ünnepekre, nem akartam Tinával találkozni, meg a tetovált hapsijaival. Utólag meg még az is kiderült, hogy eladta a szüleim vagyonát, mert a gyámom volt és bármit megtehetett. Utáltam is érte, és még most is zaklatott a beteges leveleivel. De inkább nem is akartam erre gondolni. Ez egy szép nap volt, amit most nem ronthatott el Tina.
Főleg, hogy kaptunk palacsintát és nagyon nagyon vissza kellett fognom magamat, nehogy megegyem az összeset. Serena és az öccse nagyon édesek voltak együtt, ahogy ugratták egymást, egy kicsit sajnáltam is, hogy nekem nem volt testvérem, de a palacsinta és a jó hangulat teljesen elűzte belőlem ezeket a nem túl vidám gondolatokat.
- Most már biztos, hogy nem fog elrohanni - bólogattam én is elégedetten. Szépek voltak a díszek, Teddy kedvenc gyerekkori darabijaival együtt. - Nos a kezem csodákat művel. A csúcsdísz a kedvencem - mondtam üdén, még jó, hogy ezt jelenlegi kontextusban nem lehetett olyan perverzül félre érteni. Serena meg közben karon ragadott és elkezdett húzni a konyha felé. Itt náluk cska úgy pörgött az élet, én meg nagy vígan hagytam magam sodródni.
-Gyere, hadd csábítsalak el a kedvenc diákodtól! Még gyömbéres sütit kell sütnünk. Ezt direkt meghagytam, hogy közösen csináljuk - magyarázta én meg erre izgatott is lettem. Imádtam sütögetni, az volt az egyik olyan dolog, amit nem bénáztam el, és még jól is ment.
- Úú, de jó, ha sütésről van szó, én vagyok a te embered! - vigyorodtam el, miközben hallgattam a családi karácsonyi szokásaikról. izgalmasnak hangzott, én meg szerettem az izgalmas és a különleges dolgokat. - Ez nagyon előkelően hangzik. Mi csak mirelit kaját ettünk karácsonykor apával, aztán popcornt sütöttünk, megnéztük a Reszkessetek betörőket, az egy olyan mugli film, ami a kis dobozban megy, amit láttál a nyáron, kis emberekkel, és nagyon vicces.
A konyhában meg lelkesen csatlakoztam be a sütögetésbe, és persze alig vártam, hogy a sütit egészében is megkóstoljam.
- Te szeretsz sütni, vagy csak azért csinálod mert muszáj? - kérdeztem közben tőle.