Bailey kúria ~ Manhattan

[Our golden age]

Our golden age

to: My Queen



1999. 11. 11.

+ 16 language & actions

suit & mood

Ahogy végigpillantottam rajta, rögtön elfogott a gyönyörűség... Úgy pihent mellettem az ágyban, mint egy ritka, kihalófélben lévő vadmacska... Nem kétség, hogyha animágus lenne, akkor a feketepárduc alakja illene hozzá leginkább...
Ahogy mindig, most is percekre belefeledkeztem a látványába. A korábban meggyújtott, majd félretett szál felé nyúltam, ami az éjjeli szekrényünkön pihent egy antik hamutartóban. Bár egészen gyorsak voltunk, így utoljára, annyira azért nem, hogy ne égett volna dekkig a csikk... Így hagytam a francba, és rágyújtottam gyorsan egy újra. Ahogy magasra eregettem a karikákat, végigcirógattam az én doromboló vadmacskám sima, tökéletes hátán.
- Tudod, hogy ritkán mondok ilyet, de... most már tényleg végem... - néztem rá boldog, elégedett mosollyal.
- Fájdalom, de ideje, hogy kiszálljunk az ágyból, és elkészüljünk, Édes...- pillantottam az órára, melynek tanúsága szerint már vagy egy órája elkezdődött a parti... Nélkülünk.
Ezt a partit történetesen az ötödik házassági évfordulónk alkalmából adtunk a barátainknak és az - erősen megtizedelt - rokonságunknak, így - ha késve is - de illett azért megjelennünk rajta. Szívtam még egyet a dohányból, majd Lor felé hajoltam, hogy ajkain át magamba szívjam őt újra, amilyen mélyen csak lehet, majd átfújtam neki a füstöt, ahogy szoktuk, hadd járja át a nikotin nyugtató hatása őt is.
- Igazad volt korábban... Tényleg egész este csak az alkalmat fogom lesni, hogy elraboljalak egy kis nosztalgiázásra a nászéjszakánkról... -  vallottam be szemtelen félmosollyal. Jégkék zsarátnokaim áhítattal fúrtam az övéibe, majd még egy hosszú, véget nem érőnek tetsző csók után kipattantam az ágyból, és nekifogtam a készülődésnek. Tudtam, hogy késésben vagyunk, de magasról szartam rá. Meghagytam a személyzetnek, hogy semmilyen körülmények között ne zavarjanak. Az est házigazdájaként ugyanis meg akartam adni a módját a megjelenésemnek. Vettem egy forró fürdőt - direkt Lor nélkül, mert ha velem jön, soha nem jutunk ki a fürdőből - majd felvettem a direkt erre az alkalomra szabatott bordó szmokingot, amit előre úgy választottunk ki a feleségemmel, hogy színben passzoljon az ő ruhájával. Egy gyors frizuraigazítás és egy leheletnyi fújás kellett még, természetesen csakis Lor kedvenc parfümjéből, majd a gardróbomat elhagyva, türelmesen vártam rá a lépcsőnk tetején. Rágyújtottam, mert tapasztalatból tudtam, hogy Lor biztosan késni fog, még hozzám képest is. Egészen jól időzítettünk, mert mire elszívtam a második szálat, megjelent Ő... Annyira tökéletes volt, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzetem, és csak ittam magamba a látványát...
- Nem kérdés, hogy én vagyok a világ legmocskosabb mázlistája - néztem rajta végig döbbenten, mert egyszerűen nem hittem el, hogy öt év után is képes így meglepni, hogy mennyire hihetetlenül gyönyörű és kívánatos tud lenni... Lassan mozdulva, veszélyesen közel hajoltam hozzá, ajkaimmal végigsimítva a nyakán, vigyázva, nehogy elkenjem a mesterien elkészített sminkjét.
- Ennyi idő után sem árulod el, mivel érdemeltem ki, hogy a világ legészveszejtőbb nője nekem mondott igent? - szívtam magamba az illatát, amitől máris száguldani kezdett a vérem, pedig megígértem magamnak, hogy minimum egy órát kibírok, mielőtt elrabolnám...
- Mehetünk, Királynőm? - nyújtottam felé a karom, s ha készen állt, úgy büszke félmosollyal az arcomon vezettem le a lépcsőn, a díszes társaságba.

[our golden age]

our golden age



1999. november 11.
skin & sound
16+

Nehéz pillákkal nézek fel Leonra a gyűrött, fekete lepedők öleléséből, ahogy próbálom visszanyerni a gondolataim koherenciáját, hogy valahogy rávegyem magam az ágy elhagyására, de sajnos a tökéletes profija túlságosan elvonja a figyelmem. Áhítattal nézem, ahogy telt ajkához emeli a cigarettát és rágyújt, ahogy az ádámcsutkája finoman megrándul a füst hatására, ami egyenesen a vérébe nyomja nyugtató elegyét és úgy érzem örökké így tudnék maradni.
Ezt az érzést nem segít legyőzni az sem, hogy minden tagom kegyelemért könyörög a csak percekkel ezelőtt történtek után… A teljes kielégültség édes fájdalma végignyal rajtam, ahogy az ujjai a hátamhoz érnek és gyengéden végigsimítanak a gerincem ívén, ami az előbb még a kéj abszolút magasságaiban feszült a puszta erejétől.

- Én is teljesen kimerültem - vallom be egy több mint elégedett sóhaj kíséretében, magamban hitetlenkedve, hogy még mindig a végkimerülésig tudnánk egymást szeretni, ha nem lenne a hálószobán kívül is életünk. - Pedig a fáradalmak még most kezdődnek, hiába készültünk már így is annyit erre az estére… - fordulok át a hátamra, hogy könnyebben férjen hozzám, ahogy odahajol egy csókra - tényleg az utolsóra - és búcsúzóul még megpróbálok kicsit hozzábújni, ahogy átjárja a számat a dohány keserű aromája, amit úgy veszek szájából, mint a legtisztább levegőt.
- Igazad volt korábban... Tényleg egész este csak az alkalmat fogom lesni, hogy elraboljalak egy kis nosztalgiázásra a nászéjszakánkról... - mosolyog le rám azzal az arckifejezéssel, amiért eladnám a lelkemet, mielőtt még egyszer csókol; hosszan, azzal a megkérdőjelezhetetlen határozottsággal, amivel csak ő tud.
- Remélem is… - suttogom utána, ahogy kimászik mellőlem és a fürdője felé veszi az irányt. Az örök kérdés, hogy vele menjek-e a nyelvem hegyén van, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, mégsem mondom ki - nem lehet, muszáj nekem is elkészülnöm.

Ha apám itt lehetne, már háromszor nyitott volna ránk, hogy elkezdődött a parti, hol a sárkányürülékben vagyunk. A gondolat mosolyt csal az arcomra, ahogy feltornázom magam az ágyról és nyújtózkodva én is a fürdőszobám felé indulok egy kötelező kádfürdőre. Bármennyire is botrányos lenne most frissen, szex-szagúan bevonulni a vendégeink közé, ez nem az az esemény, ahol a polgárpukkasztás lenne a cél. Így is egyértelmű lesz a késésünk oka, dehát… a barátaink már úgyis ismernek minket, senki sem fog meglepődni.
A fürdőt a frizura követte, amit gondosan feltűztem, miután Tilly lágy hullámokba sütötte a tincseim és nekiláttam a sminkemnek. Általában nem viseltem sok festéket, de ma este ki kellett tennem magamért, így elszöszöltem egy darabig a tusvonal és a bordó rúzs precíz felvitelével mielőtt felöltöttem az alkalomra választott kis bordó ruhát, ami úgy simult rám, mint egy második bőr. Miután az ékszereimet felvettem és a cipőimet húztam máris az járt a fejemben milyen arcot fog vágni Leon, amikor meglát, amikor megérzi az illatom, amikor hozzám ér; tudni fogja-e, hogy ez mind érte van? Persze magam is szerettem a szépet, de neki tetszeni még fontosabb, még izgalmasabb volt, mint magamat illegetni a tükör előtt. Az ő elismerése jobban ízlett és ma mindennél jobban szerettem volna lenyűgözni.
Amikor végre úgy éreztem, hogy minden kikezdhetetlenül áll rajtam, a vállaimra terítettem a vörös szőrmét, amit alig néhány hete kaptam ajándékba tőle és megálltam a gardrób egyik falát beborító tükör előtt. Még utoljára végigpillantottam magamon, minden hajszálat és részletet a helyére igazítva, majd végre a folyosó felé vettem az irányt.

Leon már lépcsőházban toporgott, ki tudja hanyadik szálat szívva, míg várt rám és ahogy felém fordult, nem tudtam visszatartani a mosolyom.
- Nem kérdés, hogy én vagyok a világ legmocskosabb mázlistája - jelentette ki, mire én nevetve körbefordultam, hogy minden oldalról megcsodálhasson.
- Tetszik, szerelmem? - tettem fel mégis a költői kérdést. A reakciója minden pénzt megért, ahogy végigpillantott rajtam, amitől úgy éreztem én vagyok az egyetlen nő a világon. Nem mintha kellett volna kételkednem a hűségében, de öt év után néha eljátszottam a gondolattal, hogy mi lesz, ha egyszer rám un, de ebben a percben ezt el sem tudtam képzelni.

Úgy lépett közelebb, mint egy csúcsragadozó, ami épp a prédáját igyekszik becserkészni és én önként hajtottam oldalra a fejem, ahogy ajkai a nyakamhoz értek. Az érintésétől, az érzékeny bőrön szétáradó forró leheletétől megborzongtam, azt kívánva, bár visszamehetnénk még egy kicsit a szobába, hogy lenyalhassam róla azt az örjítő illatú kölnit, aminek aromája a cigarettafüsttel keveredve töltötte be az agyamat.
- Ennyi idő után sem árulod el, mivel érdemeltem ki, hogy a világ legészveszejtőbb nője nekem mondott igent?
- Egy nőnek is lehetnek titkai - felelem kajánul elmosolyodva, ahogy ujjaimmal kötelességtudóan megigazítom a csokornyakkendőjét, majd apró csókot lehelek az ajkaira vigyázva össze ne kenjem a rúzzsal. Nehéz is lenne itt helyben összefoglalni mennyi minden befolyásolta a döntést, ami ide juttatott minket, de nem is lehettem volna hálásabb az életért, amit Leon mellett kaptam, minden kis kényelmetlenségével együtt.
- Mehetünk, Királynőm? - nyújtja ki a kezét, én pedig automatikusan összekulcsolom az ujjaim az övéivel mielőtt felpillantanék rá.
- Kezdődjék a parti, édes - biccentek, ahogy megtesszük az első lépést a széles lépcsőn lefelé a hall irányába, ahonnan felhallatszanak a már javában folyó ünnepség zajai. Még félúton sem járunk, amikor a fényképész elsüti az első képet és valaki Leon nevét kiáltja, nyilvánvalóan pezsgőtől spiccesen, mire minden szem ránk szegeződik és varázsütésre megváltozik az egész atmoszféra a tágas helységben. Az eddigi kaotikus zajt felváltja az egyöntetű csodálkozó sóhajok és egymásnak mormolt kommentárok hangja, ahogy leereszkedünk az utolsó pár lépcsőfokon és végre tényleg megérkezünk a saját estélyünkre.

- Éppen ideje volt, hogy csatlakozzatok hozzánk, Gracie… - von magához rögtön az édesanyám, mielőtt még egy lépst tehetnénk és bár a hangja kissé bosszús, mégis szívélyesen ölel magához oldalán az éppen aktuális hódolójával. - Leonard - köszönti vejét is széles mosollyal, egy puszira invitálva karjával. - Őszintén gratulálunk, kedveseim - pillant ránk leplezetlen büszkeséggel a szemeiben. - Apád olyan boldog lenne - suttogja nekem, ahogy a szemei megtelnek könnyekkel és most rajtam a sor, hogy magamhoz vonjam egy ölelésre.
- Be sem állna a szája róla, hogy ezt az egészet ő hozta össze - kuncogok a fülébe, amitől ő is elneveti magát.
- Hát persze - szipogja mosolyogva, ahogy elenged és gyorsan lekap egy lebegő tálcáról két pohár pezsgőt, amit a kezünkbe nyom. - Menjetek, élvezzétek az estét! Rengetegen jöttek el - bocsát minket utunkra, bár ő is tudja, hogy nem jutunk messzire mielőtt valamelyik baráti pár megrohamozna minket, hogy koccinthassanak az egészségünkre.

[Our golden age]

Our golden age

to: My Queen



1999. 11. 11.

+ 16 language & actions

suit & mood

A szőrme, amit pár hete vettem neki, úgy ölelte körbe alakját, mint egy második bőr, amit természetesen azonnal letéptem volna róla... Egyébként is voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, kevés hiányzik hozzá, hogy részecskéire tépjem őt... az én Istennőmet, most viszont olyannyira túlszárnyalta magát is, hogy nem volt kérdés, elvesztem. A vérem az illatára és az érintésére csak tovább tombolt, a kínzó vágy erőt vett rajtam, és legszívesebben most azonnal...
- Mi lenne, ha inkább kidobnánk mindenkit? - kérdeztem tőle suttogva, ahogy körbefordult. Elidőztem a végtelenül nőies formák csodálatán, kiélveztem a pillanatot, egyáltalán nem siettem el. Tudtam, hamarosan úgyis szétszed minket a kapcsolatunkat irigylő aranyvérű csőcselék... khm, akarom mondani, a barátaink... természetesen.
- Egy nőnek is lehetnek titkai - válaszolta a kérdésemre, mire megjátszott rosszallással megcsóváltam egy kicsit a fejem, de nem vitatkoztam. Miért is tettem volna? Tökéletesen igaza volt... ebben is... de ha voltak is titkai, úgy éreztem, én mindenkinél jobban ismerem őt. Láttam már fent is, lent is, ismertem minden rejtett rezdülését, és egyre csak szívtam magamba énjének legelemibb, legösztönösebb részeit, amik nem győztek lenyűgözni, minden egyes alkalommal, amikor csak együtt voltunk.
Boldoggá tett a puszta érzés, hogy életem nője, a feleségem, itt van mellettem... Mellette valahogy minden pillanat olyan egyszerűnek, magától értetődőnek, mégis különlegesnek tűnt, hogy akaratlanul is felmerült bennem olykor a kérdés... Mi lenne, ha nem várnánk azzal a gyerek kérdéssel annyit... Amikor összeházasodtunk, kötöttünk egy egyezséget, hogy adunk magunknak tíz évet, hogy kitomboljuk magunkat, hogy csak mi ketten legyünk, és teljesen feloldódjunk abban a kéjben, amit a gyermek nélküli szabadság jelent számunkra.
Magamra sosem tekintettem egy született apa típusként, és általában Lor is remekül álcázta magát e tekintetben, de néhány elcsípett pillanat - amikor a barátaink kislányának tervezett például gyönyörű, báli ruhácskát, vagy amikor olyan gyengéden gondoskodott rólam, mikor apámék meghaltak és én depresszióba estem... Nos, engem már rég meggyőztek afelől, hogy csodálatos anya lenne. Apropó, Anya, ahogy leértünk a lépcsőn, természetesen már ott várt minket Lilith... Le mertem volna fogadni, hogy nem sokra van attól, hogy összepisilje magát az örömtől, hogy az ő drága kicsi lánya itt tündököl Manhattan krémje előtt. Persze meg tudtam érteni őt, de nekem mindig egy kicsit sok volt az a fajta anyáskodás, amivel elhalmozta Lort. Mosolyogva viszonoztam azért a puszit, és szokásomhoz híven nem hagytam ki, hogy neki is bókoljak.
- Lilith... Bámulatosan festesz ma este... - néztem végig rajta, már-már szemtelenül, de tudtam, hogy nem fog érte megharagudni, hanem kifejezetten élvezni fogja a hízelgést. Különben nem is hazudtam, kijárt neki az elismerés, tényleg eszméletlen jó nő volt még mindig, a korához képest. - Tudod, mit szokás mondani... Nézd meg az anyját, vedd el... - élcelődtem vele még egy kicsit.
- Apád olyan boldog lenne... - mondta Lornak aztán Lilith, mire keserűen összeszorult a torkom... Bár igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy mennyire fáj, hogy apámék nem érhették meg ezt az estét, most sunyi módon mégis utolért a gyász, és kegyetlenül hasba rúgott. Gyorsan belekortyoltam a felém nyújtott pezsgőbe, hogy elvonjam a figyelmem. Ma semmiképp nem akartam teret engedni a sötét gondolatoknak... Hargrave a legjobbkor lépett oda.
- Leon...Ezt nem kapkodtátok el - veregetett hátba cimborám, majd egy kicsit közelebb hajolva hozzátette:
- Ugye lesz egy kis időd csatlakozni hozzánk később... - utalt a varázs pókerpartira, amit ilyen fajta összejövetelekkor szoktunk megejteni.
- Még az is lehet... De nyugodtan kezdjétek el nélkülem, amíg végzek a kötelező körökkel - válaszoltam, majd egy gyors koccintás után ismét Lorra pillantottam, és amíg ő a körülötte megalakult hölgykoszorú áradozását hallgatta a dekorról, meg a ruhájáról, ösztönösen végigsimítottam először a derekán, majd a formás fenekén... Merlinre...
- Ne haragudjanak Hölgyeim, tudom, hogy nem lehet eléggé körülrajongani az én drága feleségemet, de azt hiszem egy kis időre el kell rabolnom őt, mert ideje megnyitnunk a táncteret - szóltam közbe a csacsogásba, majd ha sikerült elrabolnom tőlük Királynőmet, előhalásztam a tiszafa pálcát a zakóm direkt erre a célra kialakított belső zsebéből. Pálcaintéssel hangulatvilágítást varázsoltam, majd biccentettem a zongorista felé, aki a megbeszéltek szerint belekezdett a dalunkba.
Finoman leemeltem a szőrmét Lorról, rábízva azt az egyik barátnőjére, majd bevezettem a tágas tánctérre. Büszkén forgattam körbe életem nőjét, majd közelebb vontam magamhoz, és egy hosszú, kitartott mozdulattal hátrahajtottam, megtámasztva karommal háta kecses vonalát. Aztán újra magamhoz húztam és magasról téve mindenki másra, végigsimítva a combján, úgy szívtam magamba buja ajkait, akár függő a morfeumot...
Talán percek teltek el, talán csak pár pillanat, nem tudtam volna megmondani, de amikor végül elváltak ajkaink, a fülébe súgtam:
- Akármi is a titkod...jobb, ha tudod, hogy örökre megbabonáztál... és hogy soha nem eresztelek el.

[our golden age]

our golden age



1999. november 11.
skin & sound
16+

Egy hosszú pillantra csak néztük egymást.
A szívem még mindig a torkomban dobogott egyetlen pillantásától és a gyomrom lázasan rándult össze a tökéletesen szabott öltönybe simuló alakját látva. Szinte éreztem a kezem alatt a merev anyagot, ahogy letolom a vállairól, a bőre forróságát, ahogy az inge alá bújtatom az ujjaim, végigjártatva őket a hasán, a mellkasán, hogy érezhessem a szívverését. Semmi sem emlékeztetett jobban, hogy élek, mint amikor megéreztem azt a vad lüktetést a mellkasában, amit csak én tudtam kiváltani belőle.
- Mi lenne, ha inkább kidobnánk mindenkit? - suttogja a kérdést, ami mindkettőnkben felmerül, de félig talán ő is tudja, hogy lehetetlent kér.
- Botrány - suttogom vissza. - De ha jól viselkedsz, megjutalmazlak, hm? - ajánlok biztos üzletet, hiszen egy jó egyezséget ritkán tudott visszautasítani, én pedig imádtam elkényeztetni mindenféle aprósággal.

Rosszalló fejrázása ellenére viszont nem időzünk többet kettesben, hanem végre belevetjük magunkat a társaságba és egyenesen belesétálunk Anya karjaiba, aki a három másik örömszülő helyett is rajong értünk.
Soha nem mondta volna, de a tragédiák ellenére számára nem is alakulhatott volna jobban az életünk: a háború után nem maradhattunk Angliában és nem is kötött minket oda semmi Beckették halálát követően, így alig pár blokkra voltunk tőle, ha bármikor társaságra vágyott. Talán kicsit többet is élt a lehetőséggel, mint ami számunkra kényelmes, de nem sajnáltam tőle egy percig sem, tudva mennyire nehéz lehet neki otthon egyedül… apám nélkül.
Engem is csak Leon tartott életben az első néhány hónapban; mindennél jobban szüksége volt rám, hogy ne adja meg magát teljesen a gyásznak, amit érzett: Csalódott volt a Nagyúrban, hiányzott neki Anglia és meghasadt a szíve a szülei után - semmi más nem maradt számára, amibe kapaszkodhatott volna, csak én és anyám.

- Lilith... Bámulatosan festesz ma este... - kezdte is meg rögtön a szokásos hízelgését, amit anyám zavarbaejtően komolyan tudott venni, ha olyanja volt, de most csak pirulva legyintett a dícsérő szavakra. - Tudod, mit szokás mondani... Nézd meg az anyját, vedd el… - tett rá még egy lapáttal a kedvesem, mire finoman oldalba könyököltem.
- Leon - dorgáltam nevetve, mielőtt Anyát átöleltem volna és átvettem volna tőle a pezsgős poharat. Mire azonban visszafordultam volna a férjemhez az első koccintásra, ő már bele is kortyolt az italba és mindkettőnket megrohamoztak a vendégek.

- Elképesztően néztek ki, Lor, drágám- érintette a poharát az enyémhez Mabel Hargrave. - Ez a dekoráció pedig, mint egy igazi dzsungel - pillantott körbe, én pedig elégedetten követem a tekintetét. - Hol vetted ezt a szőrmét? Mintha rád öntötték volna…
- Köszönjük - legyintettem a bókokra szélesen mosolyogva. -Nem tudom, Bel, a szeretőmtől kaptam - kacsintottam rá, majd gyorsan kortyoltam egy keveset a pezsgőből, aminek hűvössége kellemesen ellazított a kíváncsi szemek kereszttüzében.
- Gratula nektek, Gracie, még legalább egy tucat ilyet ünnepelhessünk veletek - hajolt oda két puszira az unokatestvérem, Rosalyn Winthrop is, aki fiatal korából kifolyólag vagy épp annak ellenére mindig megpróbált leállni Leonnal flörtölni. Ma sem átallott volna odafurakodni hozzá egy puszira meg némi tapogatásra, ha nem érzem meg a férjem kezét oldalról a szőrme alá csusszanni, hogy az előbb végigsimíthasson a derekamon, majd a fenekmen állapodjon meg. Ösztönösen fordultam felé teljes testemmel, ahogy kérdően felpillantottam az arcára, magam is kigombolt zakója szárnya alá csúsztatva a kezem, hogy átölelhessem kissé míg ő szavait a társaságomhoz idézte.
- Ne haragudjanak Hölgyeim, tudom, hogy nem lehet eléggé körülrajongani az én drága feleségemet, de azt hiszem egy kis időre el kell rabolnom őt, mert ideje megnyitnunk a táncteret - szólt azzal az ellenállhatatlan mosollyal, amire nem lehetett haragudni. Maximum irigykedni…
- Később folytatjuk, hölgyek - szabadkoztam én is azért, ahogy elváltam tőlük, hogy a nappaliban berendezett táncparkett felé vehessük az irányt, útközben csak sietve integetve a vendégeinknek, akik már valóban alig várták, hogy igazán beinduljon a buli.

Leon olyan könnyedséggel készíti elő a jelenetet, hogy mire lerakom a pezsgős poharamat és felocsúdok, már le is csúsztatta rólam a kabátot és felcsendül egy ismerős dallam a zongora húrjairól.
Ahogy körbefordít látom az ismerőseink elmosódott arcát, akik csak minket figyelnek, amitől valahogy hevesebben ver a szívem és csak jobban rákezd ahogy életem szerelme szorosan magához húz. Ma nem ellenkezek és nem próbálom irányítani a mozdulataink, csak mélyen magamba szívom az illatát, hagyom, hogy magával sodorjon és hátradöntsön, teljes biztonságban érezve magam a karjai között.
Nem tudom visszatartani a mosolyomat, ahogy újra magához von és megcsókol; karjaim megfeszülnek széles vállai körül, ujjaimmal végigsimítok a tarkóján és térdem automatikusan húzódik fel öltönynadrágja combján a keze alatt, ahogy végigsimít a lábamon. Az alig pár korty pezsgő finoman táncol a nyelvünkön, ahogy szorosan hozzásimulok és én örömmel bódulnék bele az ajkaival keveredő ízébe, ha nem törne ki körülöttünk tapsban és füttyögésben a társaság, amire kénytelenek vagyunk elválni egymástól és civilizáltnak mutatkozni még egy pár percre.

- Akármi is a titkod...jobb, ha tudod, hogy örökre megbabonáztál... és hogy soha nem eresztelek el - leheli a fülembe Leon, amitől újra megremegek a kezei között. A homlokom az övének támasztom és felmosolygok rá a szavak hallatán, tudva, hogy ha túloz is kissé, egészen komolyan gondolja őket.
- Ne is eressz, szerelmem - rázom meg kicsit a fejem, ahogy finoman ringatózni kezdünk a lágy zongoraszóra. - Tudod, hogy belehalnék az elvonási tünetekbe, ha nem kaphatnám meg minden nap az adagom belőled, ezekből az ajkakból, a kezekből, a szemeidből, szavaidból… - suttogom, mint valami függő, fejemet a vállára hajtva, élvezve testének otthonos melegét magam körül. - Abban a pillanatban elraboltad a szívem, hogy megláttalak - sóhajtom boldogan, ahogy eszembe jut hogyan is kezdődött ez az egész, hogy kerültünk ide.

Semmi kedvem nem volt aznap Londonba utazni, de valami családi barát miatt muszáj volt megjelenni a bálon és persze apám ragaszkodott is hozzá, hiszen már akkor is azon mesterkedett, hogy kiárusítson a leggazdagabb vevőnek, mint valami puccos dísztárgyat. Nekem persze feltett szándékom volt végigduzzogni az estét, hogy csakazértis borsot törjek az orra alá; elegem volt belőle, hogy minden jött-menttel bájolognom kellett és mindenki úgy bámult rám, mint egy cafat húsra.
Egészen addig a percig sikerült is dacosnak maradni, amíg el nem kaptam a féloldalas mosolyt, a csibészes jégkék tekintetet, amivel ez a férfi engem figyelt a bár mellől és én abban a pillanatban tudtam, hogy ő kell nekem.
- Kérd fel Anyát, én meg elkapom Preston bácsikámat - vázolom fel a tervet, ahogy a dalunk a végéhez közeledik. - Utána találkozzunk a szivarszobában és megkapod az első ajándékodat… - teszem hozzá egy vigyor kíséretében, mélyen a szemébe nézve, hogy megbizonyosodjak róla kellően izgalomba jön mielőtt kis csókot nyomok a szájára és már libbenek is a legidősebb Winthrop felé.

[Our golden age]

Our golden age

to: My Queen



1999. 11. 11.

+ 16 language & actions

suit & mood

Az érzés, hogy az egész terem minket bámult, a mi csókunkat irigyelte, vagy épp szörnyülködött rajta, csak még inkább feltüzelt... Akartam, hogy mindenki lássa, én vagyok a világon a legszerencsésebb férfi... Lor mellett minden pillanatban így éreztem, büszke voltam rá, hogy ő a feleségem, és ezt minden létező pillanatban ki akartam mutatni.
Amikor a klubban összegyűltünk, hogy kártyázva és iszogatva múlassuk az időt hetente egyszer a többi aranyvérű ismerőssel, nem győztem sajnálni őket, amiért olyan házasságban élnek, amiben... khm... legideálisabban fogalmazva is unatkoznak. Képtelen lettem volna egy olyan nő melllett élni, akitől elhidegültem, és aki csak akkor tett boldoggá, ha épp nem volt otthon. Én is szerettem a szépet, mint minden más férfi, így megnéztem a dekoratív nőket, de soha nem akkor, ha Lor is jelen volt... Egyetlen egyszerű okból. Az egyik az, hogy ha ő is ott volt, minden más nő elhomályosult mellette, és észre sem vettem őket. Ha pedig nem volt ott, akkor is csak átsiklott a különböző idomokon a tekintetem, akárha valami antik dísztárgyat, vagy festményt csodáltam volna; megnéztem őket, elismertem, hogy mutatósak, de különösebben nem kavartak fel. Alig vártam, hogy hazatérjek az én egyetlen Királynőmhöz, és magamba szívjam illatát, aromáját, ízét...
a lényét.
Ő volt számomra az egyetlen, és biztos voltam abban, hogy ez soha, semmilyen körülmények között nem fog megváltozni. Így hát, amikor azt mondtam, soha nem eresztem el, azt halálosan komolyan gondoltam...
- Ne is eressz, szerelmem. Tudod, hogy belehalnék az elvonási tünetekbe, ha nem kaphatnám meg minden nap az adagom belőled, ezekből az ajkakból, a kezekből, a szemeidből, szavaidból…- válaszolta suttogva, szavaival boldog mosolyt csalva az arcomra.
- Abban a pillanatban elraboltad a szívem, hogy megláttalak - tette hozzá, mire azonnal eszembe jutott a pillanat, amikor először megpillantottam. Mirolék szokásos dög unalmas partiján voltunk, és már épp azon gondolkoztam, hogy pezsgő helyett valami erősebb bájitallal kéne feldobnom az estét, amikor megjelent Ő...
A sötétzöld selyem estélyi, amit viselt, úgy simult tökéletes, karcsú, végtelenül nőies alakjára, hogy akaratlanul is elállt a lélegzetem. Emlékszem, türelmetlenül - mintegy véletlenül - odébb löktem a szerencsétlent, aki megpróbálta fűzni őt, majd egy átható pillantás és az arcára lehelt hosszú puszi után, magától értetődő természetességgel átkaroltam a vállát, mondván:
- Hát itt vagy, Édesem? Már mindenhol kerestelek... - mintha már akkor hozzám tartozott volna. Hogy a többi szánalmas barom értse... Ő bizony az enyém...
Akartam őt... és elvettem... Ahogy ő is akart engem, és hozzám jött, s ennek a csillapíthatatlan vágynak - amellyel egymás iránt égtünk - idestova már öt éve...
- Még szerencse, hogy nálam a legjobb kezekben van... - tettem a kezem a szívére, hogy elmerüljek lüktetésének gyönyörében.
- ... mert ma is ugyanúgy megőrülök érted, mint az első éjszakánkon - tettem hozzá szenvedélyesen suttogva, szorosan magamhoz ölelve a táncparketten, míg véget nem ért a zene utolsó taktusa.
- Kérd fel Anyát, én meg elkapom Preston bácsikámat. Utána találkozzunk a szivarszobában és megkapod az első ajándékodat…
- Ahogy akarod... - válaszoltam csibészes félmosollyal, majd egy utolsó vágyakozó csók után eleresztettem, és tekintetemmel az anyósom után kutattam. Nem kellett sokáig keresnem, természetesen az első sorban csodált bennünket, és boldogan tapsolt a többi vendéghez hasonlóan.
- Szabad lesz egy táncra? - hajoltam meg kissé, felé nyújtva a kezem, s ha igent mondott, közelebb húztam magamhoz, és a tempósabbá vált zenére úgy megpörgettem, ahogy azt kell.
- Kibírod egy pár hétig a lányod nélkül? - kérdeztem izgatott csillogással a tekintetemben, menet közben.
- Az estély után van egy meglepetésem neki... így kénytelen leszel egy ideig nélkülözni őt... - tettem hozzá némileg szűkszavúan, mert nem akartam elárulni azért, hogy mire készülök. Lilith sosem a diszkréciójáról volt híres, és nem akartam, hogy lelője a meglepetést, mindössze fel akartam készíteni az eshetőségre, hogy egy időre nélkülöznie kell szeme fényét. Hosszú trécselésre különben sem jutott idő, mert a középkorú elvált, vagy özvegy férfiak már sorban álltak a kegyeiért. Hiába, Lilith tényleg elég jó nő volt, így meg tudtam őket érteni. Ezúttal nekem is jól jött a szokásos érdeklődésük, mert így gyorsan meglóghattam a szivarszobába, ahova szokás szerint előbb érkeztem.
Töltöttem magamnak egy whiskyt, Lornak meg egy brandyt, majd rágyújtottam, és a szoba közepén lévő antik biliárdasztalra támaszkodva, - szórakozottan dobolva a sima, zöld anyagon -, vártam az én bűntársnőmet.

[our golden age]

our golden age



1999. november 11.
skin & sound
16+

Hat éve ilyenkor biztos voltam benne, hogy az életem ahogy addig ismertem - gondtalanul, izgalmasan, szabadon - hamarosan véget fog érni. Köztudott, hogy az aranyvérű családok között továbbra is bevett szokás házasság útján szövetségre lépni, eképpen megőrizni a vérvonalak tisztaságát, biztosítani túlélésüket, öregbíteni hírnevüket - ez a Barrel családdal sem volt soha másképp.
Teljesen tisztában voltam vele, hogy a szüleim nem elvárások nélkül neveltek fel a legkényelmesebb körülmények között, mégis nehezemre esett igába hajtani a fejemet, amikor apám először felhozta a témát a vacsoraasztalnál. Elég házasságot láttam már zátonyra futni akkorra és nem igazán fűlött a fogam valami halvérű brit bájgúnár mellett halálra unni magamat távol a családomtól, a barátaimtól, New Yorktól, így ez nem volt meglepő, ahogy az sem, hogy apám ebben az egy dologban nem engedett a kis hercegnőjének.
Onnantól folyton veszekedtünk valamin: hogyan öltözök, kivel megyek bulizni, mit iszok és mennyit, kit hozok haza vagy hol alszok és minél erősebb kézzel akart apám tartani, én annál jobban ellenálltam. Én tönkretettem az ő terveit, ő ellehetetlenítette az enyémeket, pedig én csak jól akartam érezni magam mielőtt valami szellemjárta kúriába zárnak a semmi közepén, hogy gyerekeket szüljek. Tudtam, hogy ez elkerülhetetlen, de mégsem tudtam csak úgy belemenni, amikor tudtam, hogy nem fog boldoggá tenni: a fele érdeklődő nyámnyila mamakedvence volt, aki megszólítani is alig mert, a másik meg pökhendi pojáca, akik mind úgy tettek, mintha én nyerném meg a varázslottót velük, csak mert nemesek.

És aztán ott volt Leon.
“Hát itt vagy, Édesem? Már mindenhol kerestelek” szólt azzal a karcos hanggal, amitől borsózni kezdett a hátam, míg arcon csókolt, karjaival pedig a vállamat ölelte át ujjait végigcsúsztatva a felkaromon, ahogy kimentett valami Mirol örökös karmai közül. Nem volt lélekjelenlétem hozzá, hogy megpofozzam vagy felháborodjak és ha őszinte akarok lenni, abban a pillanatban, hogy hozzám ért már nem is akartam ellenkezni. Szinte természetes volt, ahogy belecsúsztunk a kis szerepjátékba, amit egész éjszaka folytattunk mielőtt elloptunk egy üveg pezsgőt és elbújtunk a tetőn csókolózni.
- Még szerencse, hogy nálam a legjobb kezekben van... - vezeti kezét a szívem fölé, ami hevesen dobol ujjai alatt. - … mert ma is ugyanúgy megőrülök érted, mint az első éjszakánkon - feleli magához szorítva, ahogy még pár másodpercet táncolunk mielőtt mindketten új partnerünk után nézünk a javaslatomra és egyikünknek sem kell sokat kutatnia.

Preston bácsikám, Anya legidősebb testvére, a Winthrop dinasztia feje, aki nagyapa után örökölte a családfői feladatokat apám korai halálát követően felelőssé vált értem és anyámért is. Lányaként tekint rám, ahogy ő előadja, de van valami kellemetlen abban ahogy rám pillant, ahogy mosolyogva felé nyújtom a kezem és ő végigmér.
- Szabad lesz egy táncra az egyik kedvenc bácsikámmal? - kérdezem kacéran, tekintetemmel köszönve két öccsének is, nehogy megsértődjenek és anyámnak panaszkodjanak megint a nevelésemről.
- Gracie - vigyorodik el szélesen, ahogy megmarkolja a kezem és körbefordít a parketten, éppúgy mint Leon az előbb. A keze a derekamon végzi, amivel magához passzíroz és vezetni kezd az újra felcsendülő zene ütemére. - Azt hittük már váltok, olyan soká jelentetek meg. Minden rendben a fiúval? - bök Leon felé fejével, ajkán egy kis becsmérlő fintorral, mire felnevetek. Mondanom sem kell, hogy Preston bácsi nem volt oda a brit férjemért és a sok szívességért, amit kérnünk kellett tőle, hogy biztonságban legyünk Manhattanben a háború után. Mindig is szurkolt, hogy kiszeretek belőle és elválok, hogy valami rendes amerikai férfinek szüljek gyerekeket.
- Erről szó sincsen, Tony - rázom a fejem, próbálva nem mutatva mennyire kényelmetlenül érzem magam, hiszen pontosan azt akarja látni. - Igazából csak kicsit hamarabb kezdtük az ünneplést kettesben és így nem tudtunk elkészülni időben… - bigyesztem le az ajkam sajnálkozva. - Remélem azért nem vártatok sokat.
- Annyira nem, hogy ne érte volna meg a látványért… - feleli, tekintetét a dekoltázsomra vezetve egy pillanatra. - Anyád teljesen odavolt a belépőtökért.
- Örülök, hogy tetszett - biccentek és a tánc további részére hanyagolom is a beszélgetést, inkább Leont lesve ahogy Anyával táncolnak és beszélgetnek valamiről, majd még a szám vége előtt le is lép, míg nekem nincs olyan szerencsém, hogy valaki lekérje a bácsikámat.

Ahogy viszont elszabadulok a parkettről, gyorsan visszaszerzem a bundámat és magam is a férjem után indulok. Útközben kiosztok pár puszit és ismét felkapok két pohár pezsgőt, hogy mosolyogva léphessek be a ház urának kis birodalmába, aki a billiárdasztalnak támaszkodva vár, mellette két frissen töltött itallal.
- Látom nem csak én tervezem jól érezni magam ma este - nevetek halkan, ahogy leteszem melléjük a saját szerzeményeimet is egy gyors korty után. - Tényleg sokan jöttek el… - jegyzem meg közelebb kerülve hozzá, közvetlen előtte megállva. Kezeim önállósítják magukat, ahogy végigsimítanak a derekán, csípőjénél megállapodva, hogy rájuk támaszkodhassak, ahogy odahajolok hozzá egy incselkedő kis csókra. - Kár… - sóhajtom az ajkaira. - Pedig olyan szépeket mondtál nekem a parketten, hogy máris feleleveníteném azt a bizonyos nászéjszakát - simulok közelebb. - Meséld csak el hogy volt, már majdnem el is fejtettem…

[Our golden age]

Our golden age

to: My Queen



1999. 11. 11.

+ 16 language & actions

suit & mood

Várakozás közben azzal szórakoztattam magam, hogy pálcaintéssel a helyükre gurítottam a golyókat. Érdekes egy játék volt ez... Bár általában nem voltam odáig a mugli találmányokért, ezt kivételesen szerettem. Időnként belekortyoltam a whiskymbe, majd mikor az utolsó, fekete golyót is eltettem a helyére, megérkezett Lor. Ahogy láttam, ő sem aprózta el az ünneplést, két pohár pezsgővel felszerelkezve nyitott be kedvenc szobám ajtaján.
- Látom nem csak én tervezem jól érezni magam ma este - nevetett fel szerelmem, a többi mellé felsorakoztatva a zsákmányolt poharakat.
- Tényleg sokan jöttek el… - támaszkodott a csípőmre két oldalt, mire rögtön gyorsabban kezdett el verni a szívem. Letettem az asztalra a poharam, majd átöleltem a derekánál fogva és közelebb húztam magamhoz. Ahogy ajkaink találkoztak, egyből elöntött a mámor. Ugyan csak pár perce váltunk el egymástól, mégis iszonyatosan hiányzott, hogy újra kettesben legyünk.
- Kár…  Pedig olyan szépeket mondtál nekem a parketten, hogy máris feleleveníteném azt a bizonyos nászéjszakát - bújt hozzám még közelebb. - Meséld csak el hogy volt, már majdnem el is fejtettem… - kérte azzal az ellenállhatatlan pillantásával. Amikor így nézett fel rám, olyan volt, mint egy megszelidített párduc... Simulékony, lágy, cirógatnivaló...
- Hmmm... - játszottam meg magam, mintha el kéne gondolkoznom a kérésére, hogy akarom-e teljesíteni vagy sem. Aztán a nyakához hajoltam, hosszan belecsókoltam, és finoman beleszívtam. Édes aromája rögvest megszédített, éreztem, hogy nem sokáig bírok magammal... - Na nem bánom... ha ilyen szépen kéred... - suttogtam bele aztán a fülébe, leheletnyit megharapva a fülcimpáját.
- Mitchék üres villájába beszéltünk meg egy titkos találkát éjfélre... - suttogtam tovább, kezemmel magamhoz szorítva, és végig cirógatva a hátán közben. Tényleg így volt, úgy állapodtunk meg, hogy ha éjfél után leszünk egymáséi az esküvő előtti éjszakán, azt már tulajdonképpen számíthatjuk a nászéjszakánknak... Csoda volt, hogy eddig is kibírtuk, hisz attól a pillanattól, hogy megláttuk egymást, ellenállhatatlanul égtünk egymásért.
- Az udvaron lévő jacuzziban vettünk egy forró fürdőt, miközben körülöttünk hullott a hó... - mosolyodtam el az emlékképre. Merlinre, annyira tökéletes volt... Minden hófehéren ragyogott körülöttünk, mi pedig nevetve szippantottuk be a friss, varázslatos illatot, ami csak a hóesés sajátja.
- Szépen felültettelek a kád peremére, épp így... - leheltem ajkaira, hosszú csókot követelve tőle, majd erősen megragadtam és az asztal felé fordítva, felültettem életem nőjét, demonstrálandó az előbb említetteket.
- Aztán pedig levarázsoltam rólad azt a mennyei, fekete fürdőruhát... - csúsztattam le finoman a bordó ruha pántját a vállán, majd a hátán lassú mozdulattal lehúztam a cipzárt.
- Valahogy így... - csókoltam végig a vállát, remegő kézzel a derekáig lehúzva róla a bordó anyagot. Ahogy meséltem, önkéntelenül is kissé eluralkodott rajtam a szentimentalizmus. Alig vártam, hogy az este végén elrepíthessem Lort, ahogy azt jó ideje tervezgettem, és hosszú hetekig kettesben legyünk, kiszakadva a mindennapi mókuskerékből, új tájakon megmerítkezve az egymás iránt érzett szenvedélyben.

[our golden age]

our golden age



1999. november 11.
skin & sound
16+

Ezt imádtam a legjobban a házasságunkban: többnyire ösztönösen tudtuk, hogy mi kell a másiknak és nem féltünk azt megadni neki, még ha ez néha nem is a békét szolgálta, hanem a káoszt. Egyértelmű volt, hogy pontosan tudom mi történt azon az éjszakán, mégis, ő beszállt a játékomba, mert tudta, hogy tőle akarom hallani, az ő hangján akarom feleleveníteni azokat a pillanatokat - kevés dolgot szerettem jobban, mint amikor részletekbemenően előadta, hogy mit művelt vagy éppen fog művelni velem. Ő pedig cserébe bármit megtehetett velem.

- Hmmm... - fontolta meg a kérésemet, mint aki nem is biztos, hogy emlékszik és már épp azon voltam, hogy elővegyem a kiskutyaszemeket, amikor ráhajolt a nyakamra.
- Édes - nyögtem halkan a csókra, majd kis híján felsikkantottam, ahogy ajkaival rászívott az érzékeny bőrre. Rá akartam szólni, hogy nyomot fog hagyni… megint… de végül mégsem tettem, hiszen mikor máskor férhet ez bele, ha nem pont egy évfordulón?
- Na nem bánom... ha ilyen szépen kéred... - súgta megenyhülten, ahogy átkaroltam a nyakát és beleremegtem, ahogy a fülemhez értek a fogai, a puha szája mielőtt mesélni kezdett. - Mitchék üres villájába beszéltünk meg egy titkos találkát éjfélre... - simított végig a hátamon, ahogy belevágott a történetébe.
- Mitch - kuncogtam fel a rég látott protektor említésére. - Merlinre, vajon tudta, hogy ő fogja a legjobb nászajándékot adni azzal a néhány lopott órával abban az erdei villában? - kérdeztem szerelmem fülébe duruzsolva.

- Az udvaron lévő jacuzziban vettünk egy forró fürdőt, miközben körülöttünk hullott a hó... - folytatta úgy, hogy szinte hallani véltem a nosztalgikus mosolyt a hangján, én pedig beleborzongtam az emlékbe. Csendesen hullott a hó az erdő fái között, ahogy a bőréről felszállt a pára és a forró víz úgy kavargott körülöttünk, mint az a majdnem kézzel fogható feszültség is, amivel az éjfélt vártuk. 270 hosszú nap, szinte teljes önmegtartóztatásban eltöltött jegyesség után alig vártuk, hogy egymásnak eshessünk - ő mégis türelmes maradt az utolsó percig.
- Szépen felültettelek a kád peremére, épp így... - csókolt meg hosszan, lázasan, mint akkor éjjel, majd egy jólirányzott mozdulattal az antik asztalra helyezett, én pedig nyaka köré font karjaimmal szorosabban húztam maguktól szétnyíló lábaim közé. - Aztán pedig levarázsoltam rólad azt a mennyei, fekete fürdőruhát... - remegett meg a hangja, ahogy lehúzta a ruhám pántját, amitől a szőrmém is lecsúszott a karjaimon, szabad utat engedve a ruhám cipzárjához, amit Leon kínzó lassúsággal gördített végig a gerincem völgyében. - Valahogy így... - futtata végig ajkait a vállamon, forró leheletével felkorbácsolva szívverésemet, amitől úgy éreztem elvesztem az eszemet. Az emlék és a valóság őrjítően keveredett az érintésében: szinte éreztem a bőrömön végigcsurgó vízcseppeket, a friss hó illatát, a fullasztóan párás levegőt, míg a számat betöltötte a whiskey aromája, ujjaim pedig belemarkoltak a puha barna tincsekbe.

- Pont így… - suttogtam józan eszem utolsó szikrájával, fél kézzel a pálcám után nyúlva, hogy valami gyors bűbájjal bezárjam az ajtókat, mielőtt hátradőltem volna a zöld filc játéktéren, mintegy felkínálva magamat a férjem jégkék szemeinek. A ruha szűk volt, itt-ott máris nyomot hagyott a bőrömön, amit a bordó anyag nélkül már semmi nem takart el a szoba dohányillatú levegője elől és én egyszerre borzongtam meg a hidegtől és a vágytól. - Pont így kívántalak akkor is, mondd mi a te titkod, szerelmem - néztem fel rá, ujjaimmal az ingjéért nyúlva, hogy kihúzzam a nadrágja derekából és elkezdjem kigombolni, míg a válaszát hallgatom arról, hogyan tud még mindig minden komolyabb próbálkozás nélkül teljesen megvadítani.

[Our golden age]

Our golden age

to: My Queen



1999. 11. 11.

+ 16 language & actions

suit & mood

Természetesen mindig tisztába voltam a szüleim felém táplált elvárásaival, de Lor előtt sosem gondoltam volna igazán, hogy ténylegesen meg fogok nősülni... Az a hanyag elegeancia, pimasz magabiztosság és tagadhatatlan szexuális kisugárzás, amivel ő rendelkezett, mégis azonnal levettek a lábamról. Nem kellett hozzá több, annál az egy estélynél, hogy tudjam, el akarom őt venni...
Az estély utáni másnapon, magasról leszarva a férfi etikett ki nem mondott szabályait, - miszerint csak három nap múlva illik jelentkezni hódolatunk tárgyánál, hogy várakoztatással szítsuk a nőben a szenvedélyt - egy csokor gyönyörű, fehér liliommal a kezemben kopogtattam a Barrel kúria ajtaján, hogy újra lássam azokat a függőséget okozó kék szemeket, és csókolnivaló ajkakat. Az egyetlen, ami megzavart ott, a kúria előtt, Deliah volt, a mostohahúgom, aki - mint valami őrült - úgy rohant át hozzám az úttesten, majd közelebb lépve hozzám, zokogva rázott meg a vállamnál fogva.
- Leon... Mit keresel itt? Ugye nem hozzá jöttél? Nem azért, hogy...? - nézett rám sértetten. - Tényleg nem emlékszel... semmire? - kérdezte hisztérikusan zokogva... Egy rövid pillanatig behunytam a szemem, hogy nyugalmat erőltessek magamra, és kitaláljam, mégis hogyan küldhetném el kurva gyorsan innen, mielőtt ajtót nyitnának Barrelék, és kitört a botrány.
- Nézd... ezt már megbeszéltük. Semmi sem volt köztünk. Semmit sem érzek irántad. Sajnálom, de az, hogy unos-untalan lerohansz engem a legváratlanabb és öhm... legkényelmetlenebb helyzetekben, nem változtat a dolgokon.... - rántottam meg a vállamat, mint akit egyáltalán nem érdekel a nyomora. És valljuk be, így is volt. Nem volt számomra több egy félbolond rokonnál, akit a Nagyúr testált a családomra, és aki az utóbbi hetekben érthetetlen módon a szerelmével üldözött. Bármennyire is próbáltam türelmes lenni, kezdett elviselhetetlenül kínossá válni számomra.
- Rontsd máshol a levegőt a viszonzatlan szerelmeddel... - tettem még hozzá sziszegve, mire kezébe temetve arcát sarkon fordult, és elfutott. Épp időben, mert egy pillanat múlva már nyílt is az ajtó... s a nappaliban megpillanthattam végre azt az ellenállhatatlan nőt, aki oly könnyűszerrel megbabonázott, hogy mindössze három randival később letérdeltem előtte, és megkértem a kezét...
Varázsa azóta sem tompult szemernyit sem, most, öt hosszú évvel később sem vágytam senki másra, csakis Rá...
- Pont így… - túrt bele a hajamba, majd érzékien hátrahajolt a biliárdasztalon, és ezzel a kitartott mozdulattal máris elérte, hogy megvaduljak... Először végigsimítottam középen, a nyakától a hasáig két keble között. Majd két tenyeremmel beborítva mellkasát húztam le róla a ruhát, hogy a meztelen kebleket saját kezem melegével itassam át. - Pont így kívántalak akkor is, mondd mi a te titkod, szerelmem  - nyúlt az ingem felé, amit szépen-lassan elkezdett kigombolni ő is.
- Te vagy a titkom... - bújtattam ki közben teljesen az anyagból, lezser mozdulattal a zöld anyagra dobva a ruháját. Immár nem volt rajta más, csak a bordó magassarkú, de azt eszem ágában sem volt levenni róla. Hagytam, hogy megszabadítson az ingemtől, majd közelebb hajolva hozzá - már-már kínzó lassúsággal - csókoltam végig a nyakától, a keblein és a tökéletes, lapos hasa vonalán át, édes köldökéig bezárólag, amit úgy szerettem...
- Az, hogy annyira szeretlek, hogy képes volnék bármire érted... - hajoltam még lejjebb az öléig, hogy csókjaimmal kényeztessem el őt, egészen az őrületig. - Amit csak kívánsz... - suttogtam.

[our golden age]

our golden age



1999. november 11.
skin & sound
16+

Nem egészen értettem mivel érdemeltem ki ezt az embert, aki a lábam elé fektetette volna a világot, hogy boldoggá, teljessé tegyen, de nem is tudtam volna magamat elképzelni nélküle. Merengve, félig lehunyt szemmel pillantottam fel vágytól izzó tekintetébe, ahogy ujjai a nyakamra simultak, majd tenyere beborította a frissen felfedett bőrömet, ami egy halk sóhajt csalt ki elnyílt ajkaim közül.
Nem ő volt az első férfi az életemben, de valahogy ő lett az egyetlen… mindenben. Míg általában nehezen értem be azzal amim volt, mindig kerestem az újat, a többet, a jobbat, Vele ennek még az árnyéka sem volt bennem soha. Sőt, egyenesen vágytam a figyelmére, az ő elfogadására, elégedettségére és ez valami olyan, amit senki mással nem éreztem korábban.
- Te vagy a titkom... - felelte elfúló hangon, ahogy lehúzta rólam, majd félredobta a feleslegessé vált ruhámat és végigpillantott rajtam. Ahogy felnéztem rá míg az ujjaim az ingje gombjaival babráltak, önkéntelenül elmosolyodtam. A kék szemei, azok a kemény vonások, amik csak értem tudtak ellágyulni, az ajkak, amikkel nem tudtam betelni mind teljesen rabul ejtettek még most is.

Öt év nem tűnt olyan hosszú időnek, mi most mégis úgy ünnepeltük ezt az évfordulót, mintha 10-20 éve együtt lennénk. Vagy mintha ez valami kihívás lenne számunkra, év-év után elviselni egymást, pedig valójában ez egyikünknek sem volt teher, sőt. Azért ünnepeltünk ekkora felhajtással, mert megtehettük és mert megérdemeltük az elmúlt évek hányattatottsága után.
A házasságunk a második angol varázslóháború előtt köttetett, így nem kevés aggodalmat éltem át, amikor éjszakánként ki tudja merre, mit csinált az én szerelmem, az apám… aztán amikor a Nagyúr elbukott, vele együtt köddé vált az a jövő is, amit Leon ígért nekem az eljegyzésünkkor. Ő elvesztette a szüleit, hátra kellett hagynia a birtokát, az életét, a barátait és nekem sem volt egyszerűbb: apámat megölték, anyám összeomlott és nem egészen olyan körülmények között kellett visszatérjünk Amerikába, mint ahogy reméltem. Hónapokba tellett, hogy minden helyrerázódjon: új ház, új barátok, új név. Alig telt el idő mióta Mrs. Bailey lettem, de végre azt éreztem, hogy minden rendbe jött, hogy talán itt az ideje, hogy a következő szintre emeljük a kapcsolatunk, az életünk és belesimuljunk ebbe az állapotba.

Egy másodpercre elfelejtettem levegőt venni, ahogy lecsúsztattam a vállain az inget és a zakót és végigsimítottam izmos mellkasán, ujjaimmal az övéért nyúlva. Lassan hajolt fölém, ajkaival lustán érintve a nyakam, lejjebb és lejjebb csókolva, amitől a hátam ívbe feszült és a bőröm bizseregni kezdett.
- Az, hogy annyira szeretlek, hogy képes volnék bármire érted... - súgta a hasamra mielőtt mélyebbre kalandozott volna. Egy szaggatott sóhaj hagyta el a szám, ahogy célt ért és a testem szinte tiltakozva rándult össze a korábbi gyönyörök fájdalmától, ami valahogy csak a fokozta kéjt, amit Leon okozott. - Amit csak kívánsz... - súgta, de alig fogtam fel a szavakat, túlságosan belemerülve a kényeztetésbe.

- Szeretlek… - nyögtem, mielőtt a gondolataim végleg inkoherenssé váltak a hangokkal együtt, amik elhagyták a számat ezután. Fejemet hátravetve, ujjaimmal meztelen háta felé nyúltam, hogy végigszántsak velük a puha bőrén, egyszerre közelebb húzva és eltolva őt magamtól.
Ma mintha velem együtt minden eddigi rekordot is meg akart volna dönteni az én szerelmem és egyre nehezebben tudtam lépést tartani vele -ennek ellenére eszem ágában sem volt megállítani, csak egy rövid szünetet kívánva toltam el a vállánál megkapaszkodva az egyik kezemmel, míg a másikkal megtámasztottam magam, hogy ránézhessek.
- Azt hittem, én ígértem neked ajándékot - pihegtem felé, próbálva visszanyerni a lélekjelenlétem, amit a lábaim között nyújtott látványa nem egészen könnyített meg. Feltoltam magam az asztalról és egy elégedett vigyorral az arcomon újra a nadrágszíja csatjáért nyúltam, hogy végre kioldhassam azt. - De nem tiltakozom, ha előbb még tartogatsz valamit számomra…

[Our golden age]

Our golden age

to: My Queen



1999. 11. 11.

+ 18 language & actions

suit & mood

Az apró nyögések, melyek elhagyták ajkát, csak még jobban beindítottak. Akartam őt, midenestül... Ma már ki tudja, hanyadszorra is? Öhm... talán hét... de ki számolja...
Részemről ez nem arról szólt, hogy meg akarnék dönteni valamiféle rekordot, ó nem. Egyszerűen csak képtelen voltam betelni vele. A szerelmével, a lélegzetével, a hangokkal, amik kiszaladtak a száján, és incselkedve beférkőztek a hallójáratomba, megerősítve abban, hogy jól csinálom, amit csinálok, és még véletlenül se hagyjam abba....  mámorító ízével, mely oly édes és átható volt, akár a túlcsorduló sütőtöklé, melyből sosem elég.
A vörös ruhát egyszerre toltam egyre feljebb és lejjebb rajta, úgy, hogy szinte egyáltalán nem takarta már el selymes testét. Imádtam végigpillantani rajta, amikor meztelen volt... bármilyen designer ruhát is vett fel, számomra így volt a leggyönyörűbb.
Ahogy hallottam, egyre közelebb értem ahhoz, hogy az édes méreg teljesen eszét vegye, de egy pillanatra szerelmem finoman arrébb tolt, mire kérdőn néztem fel rá combjai között, hogy most mit szeretne...
- Azt hittem, én ígértem neked ajándékot - szólalt meg pihegve, mire elmosolyodtam és felegyenesedtem, vágyakozva vezetve végig rajta tekintetem. Szinte már-már kínzó lassúsággal. Valahol éreztem, hogy nem komolyan lázad a kényeztetés ellen, és ez a sejtelmem hamar be is igazolódott...
- És én alig várom, hogy átadd... de te sem gondolhattad komolyan, hogy ezután a ruha, na meg a táncunk után képes leszek megálljt parancsolni magamnak - csóváltam a fejem pimasz félmosollyal az arcomon.
- De nem tiltakozom, ha előbb még tartogatsz valamit számomra… - tette hozzá nagy kegyesen, a nadrágszíjam kioldása közben, mire a félmosoly immáron teljesen levakarhatatlanná vált arcomról.
Egy határozott mozdulattal letoltam a nadrágom, majd kiléptem belőle. Ahogy ő az alsóneműt, úgy én az alsónadrágot hanyagoltam mára. Minek felesleges vetkőzéssel és öltözködéssel pazarolni a drága időnket...
Mint vadász a hosszú mérföldek óta űzött vadhoz, úgy léptem közelebb hozzá, s az állát ujjaimmal feljebb szegve hajoltam felé, egy hosszú, átható, szerelmes csókra.
- Szeretlek... amíg a sötétség el nem ragad - válaszoltam kicsit késve a korábbi vallomására, majd ismét magamhoz vontam egy őrjítő csókra, közben végigsimítva tenyeremmel a mellkasától a köldökéig, s szépen, lassan a biliárdasztal felé toltam a felsőtestét, hogy aztán csókokkal halmozzam el újra, mindenhol. Hajlandó voltam abbahagyni, nem voltam én kegyetlen, de csakis akkor, ha már könyörög érte...
Ha ez megtörtént, mint az üstökös az égen, úgy süvítettem hozzá, betölteni az égető hiányt, ami belőle áradt felém... A szikrázó kék szemekbe mélyedve egyesültem az én Királynőmmel, akiért bármit képes lettem volna megadni ebben a pillanatban. Ha akarta volna... akár még egy.... gyermeket is. Ahogy lassan, de erősen lüktetni kezdtünk együtt, finoman végigsimítottam széttárt combjain. Ujjbegyeim szinte mintha megperzselődtek volna, olyan erős volt közöttünk az elektromos izzás... nem bírtam megállni, és szorosan átölelve őt a nyakába csókoltam, majd finoman beleszívtam és több apró harapással illettem a nyakától a kulcscsontja vonaláig, pont, ahogy szereti...

[our golden age]

our golden age



1999. november 11.
skin & sound
18+

Nem mozdultam a helyemről, hiába éreztem az asztal kemény szélét és a szúrós filcet magam alatt, szinte pislogni is elfelejtettem, ahogy próbáltam visszanyerni és nem újra elveszteni a lélegzetem, míg ő felegyenesedett és végigpillantott rajtam. Nem volt ritka, hogy így elidőzött a látvány felett, rajtam felejtve a kék szemeket, mint aki éppen most vési testem minden részletét az agyába - mégis, ezúttal megbénított ez a pillantás. Volt benne valami elemi, valami szavakkal körbeírhatatlanul ösztönös, amiben benne volt az az örök igazság amit mindig is tudtunk: én az övé vagyok és ő az enyém.
Leonnak olyan hatalma volt fölöttem, mint senki másnak a világon és bármennyire is igyekeztem azt gondolni, hogy ez csak azért lehet, mert én hagyom neki, mert én is azt akarom, amit ő… valahol mélyen tudtam, hogy ez nem választás kérdése. Ha akarnék, sem tudnék ellentmondani neki és hamarabb mennék szembe a saját érdekemmel, mint az övével, ha választanom kellene.

- És én alig várom, hogy átadd... de te sem gondolhattad komolyan, hogy ezután a ruha, na meg a táncunk után képes leszek megálljt parancsolni magamnak - rázza meg a fejét rosszallóan, mire csak nevetni tudok és még egy kicsit halasztani a különleges szivarválogatás átadását, ami ezen a ponton nehezen tudná felülmúlni a biliárdasztalon támaszkodó meztelen alakom látványát. Szavaimra csak szélesedik a mosolya, ahogy közösen szabadítjuk meg őt is az utolsó ruhadarabjától és most rajtam a sor, hogy ha csak néhány másodpercre is, de befogadjam a képet, ami elém tárul és hagyjam ujjaimat elkalandozni a felfedett bőrének hegyein-völgyein.
Újra és újra emlékeztet minden mozdulatával, szavával, pillantásával, hogy milyen szerencsés vagyok és milyen büszke, hogy én tudhatom az asszonyának magam, hogy én tudok ilyen hatással lenni rá, hogy ő engem választott mindörökké és csak ennek tesz tanúbbizonyságot a csók is, amihez gyengéden, de határoztottan von magához. Hangosan sóhajtok a szájába, ahogy nyelveink összetalálkoznak és szinte megrészegülten kuncogok fel, ahogy finoman megharapon az alsóajkát.

- Szeretlek... amíg a sötétség el nem ragad - szakítja meg egy pár édes szóra a játékot, mielőtt folytathatnánk és én meg sem próbálok ellenállni simogató keze nyomásának, ahogy elfektet maga előtt, a mámornak, aminek íze az ő ajkairól csurran az enyémekre - inkább úgy iszom magamba, mint a legjobb pezsgőt. Szemeimet lehunyva hagyom, hogy tegyen velem, amit csak akar, számára nem létezik olyan részem, amit ne érinthetne ujjaival, kezeivel, ajkaival, amit ne adnék át önként és kéjes hangokat dalolva Neki, és csakis Neki.
- Leon… - ejtem ki végül nevét mégis szinte kegyelemért könyörögve, de egyáltalán nem arra vágyva, hogy abbahagyja, sőt… Többet akarok belőle érezni, többet a szenvedélyből, ami a szemeiből árad, az erőből, amit tudom, hogy még mindig visszafog ahogy hozzám simul, többet abból a tűzből, ami mindkettőnket éltet.
Ahogy elmerül bennem teljesen átadom magam neki, hátravetem a fejem és megfeszül a gericem, kezeim pedig maguktól simítanak végig erős karjain, feszes vállain hogy körmeimmel vadul végigkarmolhassak a hátán. A gyönyört túlfeszített izmaim fájdalma csak fűszerezi amitől egy kéjes nyögést elharapva vonom ajkaimat fogaim közé, egyszerre érezve meg Leon ujjait és ajkait magamon, nem értve hogyan tud mindenütt ott lenni, egyszerre kényeztetni és kínozni, ahogy szerelmének billogjait a nyakamba szívja, de nem is érdekel.
Nem érdekel, hogy a házunk épp tele van vendégekkel, nem érdekel, hogy ki hall meg vagy mit fog gondolni, amikor újra megjelenek majd szerelmének minden édes nyomát ékszerként viselve, csak a most számít, csak mi ketten. Ahogy a gondolataim belefulladnak az élvezetbe, valamit még mondok, valamit kérek - talán értelmük sincsen, hiszen fel sem fogom a szavakat, amiket a hajába suttogok, egyik kezemmel tincsei közé markolva, a másikkal szorosan ölelve a derekát, ahogy csípőm az ő ritmusára mozdul, mielőtt végleg magával ragad a gyönyör.

[Our golden age]

Our golden age

to: My Queen



1999. 11. 11.

+ 18 language & actions

suit & mood

Megtalálni azt a személyt, akinek pillantása egyszerre perzsel fel, s csitít le, ha arra van szükség... egyszerűen leírhatatlan. Lor közelségével öt év elteltével sem tudtam betelni egyáltalán, nem csoda, hogy egész testemben megborzongtam minden alkalommal, amikor együtt voltam... Lorien olyan volt számomra, mint a legdrágább, legmámorítóbb drog, amiről nem akartam soha leállni, de ha akartam volna, sem tudtam volna... annyi szent.
A látványért, amit finom ívbe hajló gerince, s hátrahajtott feje adott e pillanatban, már önmagában is odaadtam volna mindenemet, nemhogy érintéseiért, ajka ízéért, és buja öle szoros öleléséért, ami mint mindig, most is teljesen kiszakított a valóságból. Akartam őt, mindenestül, nem csak itt és most, hanem az örökkévalóságig, s ezt nem is tartottam magamban. Nem tartottam magam különösebben romantikus alkatnak, de Lorien számtalanszor kihozta belőlem a gyengédebb, végtelenül szerelmes oldalamat is, amit előtte soha nem ismerhetett senki... talán addig nem is létezett bennem.
- Leon - sóhajtotta már-már könyörögve Lor, amivel csak még jobban beindított, s arra ösztönzött, hogy utolsó csepp véremig, utolsó lehelletemig, adjam meg magam őneki... Mindent meg akartam adni neki, ujjaim híven simítottak végig domború keblein, bele-belecsókolva mámoros illatú nyakába, s mellei halmába.... felváltva beleszívva, s megharapdálva a hetykén meredező bimbókat, amiknél szebbet el sem tudtam volna képzelni. Ahogy elmerültem mindenében, a szándékosnál kissé jobban kiszívtam kecses nyakát, képletesen finom billoggal ellátva, mire elégedett félmosolyra húzódott a szám. Lássa csak mindenki, hogy ő az enyém... lássa csak az egész világ, hogy mennyire megőrülök érte...
Ahogy kezei végigsimítottak a karjaimon, és a hátamon, nem tehettem róla, de a gyönyör tetőpontján átfutott bennem a gondolat, hogy mi lenne velem, ha valaha elveszíteném ezt a csodálatos nőt... Azt hiszem, abban a pillanatban lennék öngyilkos, de kurva gyorsan... - jutottam meglepő gyorsasággal eme konklúzióra, hogy aztán szorosan ölelve őt, újra és újra beleveszve szemérmének titkos, meleg, puhaságába adjam meg magam én is végleg a kéjnek. Imádtam, ahogy hajamba túrva, derekamat ölelve végül kiszakadtak belőle a kéj hangjai... Annyira jó volt, hogy sosem fogta vissza magát, még e pillanatban sem, amikor a házunk tele volt vendégekkel... Na de kit érdekeltek ők most?
- Looor....
Izmaim erősen megfeszültek, ahogy elnyújtott, elégedett morgás-szerű nyögéssel követtem őt a kéj tetőpontjára, olyan közel jutva hozzá, aminél úgy hiszem, nem létezik közelebb... Legalábbis hús-vér emberként nem... Hogy mi lesz azután, hogy porhüvelyünket könnyű mozdulattal elfújja a szél, azt nem tudhattam, de nagyon is reméltem, hogy együtt leszünk majd, akármilyen formában is. Az utolsó megfeszített ostrom után szinte azonnal elernyedtek tagjaim, s szerelmesen, boldogan leheltem csókot ajkaira, hogy aztán mellé üljek a biliárdasztalra, és hátradőljek rajta. Átkarolva őt vontam a mellkasomra, hogy együtt pihegjük ki magunkat ez után az észvesztő jelenet után. Mikor kicsit megnyugodtunk, csibészes félmosollyal fordultam felé, szerelmesen pillantva a szikrázóan kék íriszekbe.
- Na és most mit óhajt, Királynőm? Menjünk vissza még egy kicsit ünnepeltetni magunkat, vagy maradjunk itt egész éjjel?
Kíváncsian vártam a válaszát, nem kevésbé persze a korábban említett meglepetést, ami nagyon izgatta a fantáziámat.