Tabu

[I'm Undead, u n f e dBeen sleeping on b u n k I'm gonna l o s e it]

____________

I'm Undead, u n f e d
Been sleeping on b u n k I'm gonna l o s e it

____________

[Aiden]

Aiden  

s k i n

____________

MMII-II-XI  
elfojtott suttogások

____________

A lövés zaja keltet fel, úgy riadtam fel a fekete álmomból, mintha egyenesen mellettem dörrent volna el a pisztoly. gyűlöltem. Annyira gyűlöltem ezt a hangot, egyszerűen megőrültem tőle. A kezembe temetem az arcom, és érzem a halovány szellőt az előszoba nyitott ablakából befelé áramlani a szobámba. A tél hidege észhez térít, és én újra emlékeztetem magam arra, hogy ne essek szét. Nem eshetek szét, addig nem, míg meg nem bosszulom apámat. Az ajkamba harapok, és egy ideig csak bámulom a sötézségba borult szobám falát, miközben az ágyam alatt alvó Orange szuszogását hallgatom. Félek visszaaludni, félek, annyira félek, hogy elszorul a torkom, a kígyó pedig a szívem mélyén még több fekete mérget fecdkendez belém. Gyűlölnöm kellene az embereket, úgy ahogy apám tette, de ellenállok. Muszáj ellenállnom. Ő jó ember volt, de a méreg letérítette az útról. Én erősebb leszek. Miatta. Mert engem csak az érdekel, hogy megbosszuljam. És tisztázzam a nevét. Mert nem tudom elhinni, hogy ő képes lett volna ártatlan embereket megölni... megöletni csak ezért... Megrázom a fejem. Késő éjjel van, biztos ez a baj, hogy nem tiszták a gondolataim. De képtelen vagyok visszaaludni.
Halkan felsóhajtok, és kimászom az ágyból. Ki kell szellőztetnem a fejemet, egyszerűen muszáj, mert megfulladok. Megfulladok a méregtől, és megfulladok a bennem lappangó fertőző fekete sötétségtől. Kirángatom a szobám szekrényéből valami ruhát, és magamra kapva kilépek az utcára. A kis lakás, amit bérelek közrel fekszik a szórakozónegyedhez, éppen csak kilépek az utcára, és máris a fülembe jut a közeli helyek lüktető zenéje. Fiatal kölykök, kiábrándulét felnőttek lézengenek bandákban vagy egyedül a gyér lámpafények alatt. A sziluettjük akár az árnyékuk is lehetne. Halkan sóhajtok, és nézem ahogy a lehelletem kis gomolyfellegként tovakúszik a fénylő sarlóalakú hold felé. Összehúzom magamon a szövetkabátom, és én is beleolvadok az éjszakába. Egyre jobban kívánom az alkohol maró ízét, miközben a gondolataim szüntelenül ideges görcsba rándulnak.
Mert nem találom. Pedig tudom, hogy a közelében kell, hogy járjak. Annyira közel vagyok és mégis nem lelem sehol az apám gyilkosát, ez pedig egyre inkább belekerget valami tébolyodott elmeállapotba, ami az egyetemi teljesítményemen is erősen meglátszik. De nem adhatom fel most nem.
Beletúrok a hajamba, majd találomra belépek az egyik szórakozóhelyre. Neonfényekkel kivilágított frappáns neve az arcomba visít. A Tabu az egyik legforgalmasabb hely volt a környéken. A zene pocsék volt, a pia erős, ez pedig mindig elkeserítően kellemes kombó a kiábrándult társadalom tagjainak. A pultnál rendelek magamnak jägert, majd minden mindegy alapon belibbenek a táncparkettre. Egy pillanatra szeretnék csak egy átéagos egyetemista lenni, aki vizsgák után kiengedi a gőzt, nem pedig egy mániákus nő, aki az apja gyilkosa után kajtat. A zene harspg, én az ütemre mozdulok, egészen addig míg belém nem jön valami tagbaszakadt néger pasi, én pedig beleüttközöm valakibe, miközben az alkohol maradéka kiplaccsan a villogó padlóra.
- Remek, a következő kört te állod - mondom mérgesen, a címzettnek, majd megfordulok és a csávóra bámulok. Elsőre nem ismerem fel, valahogy eléggé szétcsúszottak a vonásai, de aztán hűvös kis mosolyra húzódik a szám. - Óó, nahát, Aiden? Most már tidom hol keresselek, ha megint eltűnsz a beszélgetésünk közepéről - jegyzem meg szórakozottan.

[but i'm lostinside my head]

but i'm lost
inside my head


2002. február 11.
style

nyelvezet

Tombol a zene. Bent az ereimben, a bőröm alatt... a fejemben. A fejemben érzem a ritmust.
Igazából egy részem egyáltalán nem érti, mi történik. Egy... egészen nagy részem. Sok mindent érzékelek, és mégis. Mintha a világ csak egy hatalmas, szánalmas, görbe pacává folyna körülöttem, hogy semminek nincs eleje, se vége, nincsen... nincsen értelme. Semminek. Csak én vagyok... valahol, a bőrömön kívül, vagy belül, meg ezek a hullámok. Belemosódnak a mozdulataimba. Velem együtt táncol a világ, és semmi nem számít. De tényleg... az égvilágon semmi.
Annyira kibaszottul élvezem ezt.
Semmi. Semmi. Semmi. Kibaszottul... semmi. Mi számít? Az élet... egyszerűen csak fos. Egy kibaszott adag FOS... miért is kéne komolyan vennem? Kezdek nagyon... szörnyen belefáradni. Minden annyira komoly. Mindenki annyira komoly. Ez pedig túl sok... egyszerűen csak képtelen vagyok követni.
Elhittem. Egy pillanatra. Az egész.. faszság. Hogy normális lehet. Én. Vágod? Én! Egyszerűen csak... ott nevetséges az egész, ahol van. Ne vagyok az az ember, akinek csak úgy kijár a jóból. Nem vagyok az az ember, akiben másoknak meg kéne bíznia. Egy kibaszott szar, egy csődtömeg vagyok, és... ez mindig is így volt. Minek is vagy itt, James? Talán vele lett volna a helyed, nem igaz?
Nem tudom hol van a fejem. Nem érzem. Így a szavak, a név sem hat meg - ki nem szarja le? Megdöglött. Meg, kibaszottul. Annyira... ünnepelni akartam, és miért? Ezért?
Élet. Kibaszottul... annyira kibaszottul tele van veled a tököm.
A számba öntök egy adag valamit. Igazából... franc tudja, mit. Égeti a torkomat, és nagyjából ez minden, amit felfogok belőle. Az, hogy mi van benne... egyszerűen csak nem számít. Már túl sok dolgot gurítottam le ma a torkomon ahhoz, hogy egyszerűen csak tök mindegy legyen. A számon át szívok be egy adagot a levegőből, a füst és az abban keringő mindenféle szerek finom egyvelege pedig már vonul is be a testembe, tökéletesen tudja, hogy ez a dolga. Furcsa érzés. Egyszerre vagyok olyan kibaszott éber... és közben mégsem fogok fel semmit. Vagy csak az agyam nemes egyszerűséggel kihajítja a kukába, ami felesleges. És most minden felesleges.
Táncolok. Vagy... valami ilyesmi. Érzem, ahogy visz magával a tömeg, ahogy ide-oda csapódom, ahogy test a testhez ér. A szemem csukva, még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy ennyi jelét adjam az éberségnek. Nem. Ma nem vagyok erre hajandó. Egyszerűen csak... kibaszottul nem.
Túl sok a gyűlölet. Túl sok a gyűlölet és a fájdalom, belém itták magukat, tudom én... de most elképzelem, ahogy lelököm magamról mindezt, és egyszerűen csak jobb lesz. Nem nehéz. Valahogy ebben az állapotban semmi nem az... ki tudja, mi mindent engedtem már be a szervezetembe a mai estén. Nem érdekel. Egyáltalán nem.
A zene mély basszusai a gyomrom mélyéig bizseregnek. A lassan elmosódó öntudat érzése olyan édes, hogy csak nyelem és nyelem magamba, nem akarok szabadulni. Végre... végre nem kell foglalkoznom semmivel. A családdal, a fájdalommal, a kibaszott kérdésekkel... a fájdalommal... a fájdalommal, ami teljesen beleitta magét a csontjaimba. Képtelen vagyok kiirtani. Pedig én... én annyira próbálom. Mindent bevetek. Minden hoz egy kis megnyugvást, majd pedig... majd pedig újra.
Rándulok. Ez már nem tánc. Ez valami... más, nyersebb erő, hogy kénytelen vagyok kinyitni végre a szememet, még ha a világ színes, neonos foltjaira nem is vagyok felkészülve.
- Remek, a következő kört te állod. - Ismerős... ismerős ez a hang. Kell néhány másodperc, hogy felfogjam magát a tényt, hogy hozzám szól, zavaros tekintetem csak azután találja meg az arcot. - Óó, nahát, Aiden? Most már tidom hol keresselek, ha megint eltűnsz a beszélgetésünk közepéről.
Nem... ez nem... ez nem a valóság. Igaz? Kibaszott kicsi a valószínűsége, hogy az legyen... ugye?
Érzem azt a fenyegető hideget lassan végigfolyni a gerincem mentén, és mégis... nem veszem az adást. A túlélő ösztönöm túlságosan tompa és használhatatlan... én pedig már azt sem tudom, ki vagyok. De hogy nem Aiden Fraser, az egészen biztos. Merthogy a következő pillanatban nem az én cseng fel... biztosan nem.
Nevetek. Felnevetek, ráadásul olyan hangosan, hogy egyenesen belesajdul a torkom a hangba, mert talán még sosem jött ki ilyen a számon.
- Ez csak valami faszság, ugye? Mit akarsz még, hm? - A plafon felé beszélek, de ez ebben a pillanatban teljesen normálisnak tűnik. Utána nézek vissza a lányra, azokat a szemeket figyelem... annyira... annyira kibaszottul látom benne... - Te nem... te... te kibaszottul ott vagy. Mindenhol. Ugye?
A szavaim most nem teljesen neki csengenek. Feryll. Feryll a címzett, az eredeti és igazi. Azt hiszi, ha ideküldi a szánalmas kölykét, azzal beszarat? Dugj fel magadnak valamit, Feryll! Nem baszol ki velem többé.

[Aiden]

Aiden  

s k i n

____________

MMII-II-XI  
elfojtott suttogások

____________

A tömeg lüktet, erősen pulzál, fejembe beszűrődik a zaj, a zene, a hangok, a képek villanak, ahogy játszik a fény a sziluettekkel, a falakon és a padlón. Józan vagyok, nagyon is józan, mégis a sűrű, fülledt atmoszfére részeggé teszi a lelkem, miközben szűntelen hallom a lövések fojtott zaját és érzem anya vérét az arcomon. Megrázom a fejem, tűnj el, tűnj el. De nem mozdul a kép belemerevedik az emlékbe, mintha csak egy groteszk plakát lenne, amin vérrel festett jelenet feszít. El akarom űzni, a bennem lévő méreggel, és mégis minden egyes korty után a tűz bennem egyre hevesebben lobog.
Képtelen vagyok összefűzni a dolgokat logikát és értelmet találni apám vagy anyám halálában. A méreg felgyűrűzik a torkomba, fojtogat a szívemet rágó kígyó fekete mérge, és én belezuhanok a fekete hullámokba. Oda, ahova apám is belezuhant, amikor bosszút akart állni az egész világon.
Anyád terhes volt.
Két életet vettek el aznap, apám pedig százét akarta kioltani. A dühe féktelen volt és vad, de én nem hittem el. Nem, képtelen voltam elhinni, hogy minden egyes rágalom, amit a Winzengamot ráolvasott, igaz. Nem, nem lehetett. Ő ember maradt. Embernek kellett maradnia, hiszen ő egy jó ember volt... Egy értékes jó ember, akit úgy öltek meg, mintha csak egy patkány, egy féreg lett volna. Lehunyom egy pillanatra a szemem és elképzelem én hogy fogok végezni azzal, aki megtette vele. Nyugalom Summer, türelem. Csak annyi a dolgod, hogy megtaláld, és élvezd ahogy az élet elhagyja a testét. Utána jobb lesz, nem? Utána már nem lesznek kísértetek. Utána végre élhetsz.
Az alkohol felmar belül, de nem élvezhetem sokáig, mert kiömlik, én pedig egy ismerős, révedt szempárba tekintek bele. Úgy néz rám, mintha csak egy kísértet lennék, valaki, aki mintha egyenesen a rémálmából lépett volna elő, mire én összehúzom a tekintetemet, úgy nézem az ő zavaros pillantását.
- Ez csak valami faszság, ugye? Mit akarsz még, hm?
Egy újabb üveg jägert mondjuk - jegyzem meg, de mintha meg sem hallana. Nem, ő valaki máshoz beszél. Az agyam pedig lassan, nagyon lassan kattogni kezd.
- Te nem... te... te kibaszottul ott vagy. Mindenhol. Ugye?
- Oké, ez vagy egy nagyon furcsa bók, vagy valami másról van szó... - vonom össze a szemöldökömet. - Na jól van, Aiden, gyere, ki kell szellőztetned a fejed! - ragadom csuklón, de a barátságosabb pult helyett hátrébb vezetem, az egyik ütött-kopott hátsóajtó felé. Furcsa veészjósló érzés kerít hatalmába. Ahogy elengedem ott a kezét, abban a kis félreeső lyukban, ami minden zajtól és részegtől távol esik, összefonom magam előtt a kezem.
- Ki van ott mindenhol, Aiden? Kit látsz most magad előtt? - bukik ki a kérdés belőlem, és magam sem tudom hallani akarom-e a választ vagy nem.

[but i'm lostinside my head]

but i'm lost
inside my head


2002. február 11.
style

nyelvezet

Egyszerűen csak el akarok merülni azokban a zavartalan, egymásba simuló ingerekben, amik körbevesznek. A körülöttem lévő, ide-oda csapódó testek... a zene dübörgése, amibe szinte belerezgek. Az alkohol csípős illata és a füst, ami a szemembe szökik. Egyszerűen csak... minden a helyén van. Minden túl tökéletes együtt.
Hagyom, hogy a tömeg, a zene és az alkohol vezesse a mozdulataimat. Nem tudom, mit érintenek ujjaim... vagy kit... nem nézek fel, de még lehunyt szemhéjamon át is látom a villódzó neonfényeket, amelyek áthasítják az egész teret.
Örökké tudnék itt létezni. A gondtalanság buborékjában, abban az édes lebegésben, amit az alkohol ad. Nem akarok szabadulni. Ki tudja, mi mindent ittam? Nem, inkább... jobb is így. Az édes tudatlanságban. Az emlékek hirtelen értelmetlen képrészletekké válnak. A felelősségek, a torkomat gyűrő gondok?
Basszameg mind.
Az előbb ujjaim közt lévő pohárnak már hűlt helye. Vagy... üvegnek. Merlin tudja. A körém csavarodókkal együtt nevetek és táncolok, egyszerűen csak hagyok lecsapódni mindent, ami most nem fontos...
Tehát lényegében tényleg mindent, hiszen semmi sem fontos, kurvára nem.
Miért volna az? Minden csak... átmeneti. Ó, igen. Kibaszottul átmeneti. Rá kellett volna már jönnöm. Egyszerűen csak... számítani rá, hm? Baszd meg, Aiden... Már megint gondolkozol!
Nem is értem, hogyan, hiszen a zene szinte túlharsogja még a gondolatfoszlányaimat is. Kinyitom végre a szemem, hogy a hangokat összekössem az elmosódó képpel, és halkan sóhajtok.
Igen. Ez a kibaszott élet.
És aztán valaki belémjön, a kis rántás pedig elég az, hogy az egész pillanatot lerombolja
Érzem a bőröm alá fúródó, éles kis szilánkokat, amelyet a borzongás szül. Kiráz a hideg, az undor... és a szörnyület. Menekülni akarok az arc elől, de ugyan merre mennék? Bárhol megtalál. Ezek a szemek bárhol megtalálnak... előlük nem tudok elbújni.
- Egy újabb üveg jägert mondjuk. - Meg se hallom, amit mond. Talán mert... a felcsendülő hanghoz nem egy finom, női orgánumra számítok. Borsódzik a hátam, úgy pillantok fel a plafonra, és felgyűl bennem a gyűlölet. Miért... miért, miért, miért? Miért találsz meg még mindig?!
- Oké, ez vagy egy nagyon furcsa bók, vagy valami másról van szó... Na jól van, Aiden, gyere, ki kell szellőztetned a fejed! - Csak késve érzékelem, hogy elkapta a csuklómat, addigra már rángatni kezd az emberek közt. Összerándulok a nekem csapódó testekre... egyszerűen csak az összes érintéstől arra számítok, hogy ő lesz az. Kiszellőztetni... nem, nem, én kurvára nem akarok semmit szellőztetni, kurvára nem!
Megpróbálok ellenállni, de értelmetlen. Nem tudom, mi viszi a végtagjaimat, de nem én. Csak követem a lábaim mozgását, a karom elnehezül, és képtelen vagyok irányítani a saját testemet tovább.
Ahogy elfolynak előlünk az emberi alakok, mély levegőt engedve ki nekivetem a hátamat a falnak. Az kellemesen hideg, hogy még az ing anyagán keresztül is megborzongat.
- Tűnj innen... - morgok, egy pillanatra lehunyt szemekkel. Csak akkor nézek fel újra, amikor a hangja csendül. Abba a barnán, furcsa fénnyel csillanó szempárba... Hogy lehet ugyanolyan? Kibaszottul... ugyanolyan... Nem elég, hogy még mindig kísért az álmaimban, de... de most még itt is...
Ujjaim rozoga mozdulatokkal kezdik végigtapogatni a nadrágjaim zsebét. A pálcám... kell a pálcám...
- Ki van ott mindenhol, Aiden? Kit látsz most magad előtt?
- Téged - fröcsögöm válaszul. Érezheti belőle a leplezetlen gyűlöletet. - Téged... minden egyes kibaszott pillanatban... - Ujjaim megtalálják a galagonyát az ingem alatt, ám ahogy előhúzom, a kezemet felemelni már sokkal nehezebb feladatnak tűnik. Halkan zihálva célzom meg a torkát, és megpróbálom nem remegő kézzel szegezni felé a pálcát. - És még a kölyködet is utánam küldöd? Te rohadék... fasz...
Nem leszek képes varázsolni. Ezt tudom... már anélkül is, hogy megpróbálnám. Még a pálcám suttogása is alig jut el hozzám a kavargó érzések és a basszus falakat dübörgető ereje alatt, de akkor is megerőltetem magam, és nem engedem le a pálcát.