Szellemszállás

Leonard J. Flint
Eltávozott karakter

Nem elérhető

Re: Szellemszállás

« Válasz #30 Dátum: 2023. 05. 31. - 14:37:29 »

Nem várt események

2004.05.24

Elegant Outfit
♫ Party Music

Enola

Sokszor gondolkodtam el azon, miért csinálom ezt. Mert túlságosan félek a húgomtól, vagy mert a kidobós mellékmunkám miatt Eleonore gyakran kiáll értem apánkkal szemben és könnyebb az életem. De az, hogy sokszor itt töltöm a szombat estéket, ahelyett, hogy pihennék vagy tanulnék kicsit, megviselt. Arról nem is beszélve, hogy sokszor kellett erőszakot alkalmaznom és így is meg volt már a vélemény rólam az iskolában. Nem egyszer kerültem az igazgató színe elé, mert kicsit durvábban nyilvánítottam ki a véleményem pár alsóbb éves felé, vagy mert nem féltve magam, beugrottam a felsőbb éves srácok arcába is. Sosem érdekelt, mi történik velem, ameddig nem vagyok szabad, addig feláldozható vagyok, de ez az életmód kikészített.
Azt sem szívleltem, hogy ezeken a bulikon kinézik a nem aranyvérű diákokat, sőt nem átallanak külsősöket is meginvitálni ide, akik tehetősebbek vagy jó módúak, de én ebbe nem szólhattam bele. Eljöttem, néha buliztam kicsit a lányokkal, kidobtam néhány tagot és hazakísértem a húgomat. Bizony, soha nem ment el más pasival, nem volt annyira őrült, hogy teret engedjen a sok bájgúnárnak, akik most kezdik megismerni a hormonjaikat. Ezért mondjuk büszke voltam rá, már ha lehet ilyet mondanom, de persze szemtől szemben inkább hallgatok. Így is meg kell majd magyaráznom, miért is vagyok a fűben négykézláb vert helyzetben, miközben Hemmingset próbáltam eltávolítani a buliról. Valószínűleg neki szólt az a sok gúnyolódó megjegyzés, amikor kijöttem az ajtón és a fülem hallatára lesajnáltak valakit. Igen, az aranyvérűek gyakran esnek túlzásba, főleg, ha egy két sört lenyakalnak, akkor még bátrabbá is válnak. Ezért vagyok én itt, de ezt a három tuskót most meg kell fékeznem és nem is csak Hemmings miatt, hanem, mert engem is megpróbáltak szégyenbe hozni. A hollóhátas lány becsületével majd később foglalkozunk.
Már reagáltam volna a felém jövő láb kivédésére, igazából csak oldalra akartam sodródni, de egy átok megelőzött.
- Liathegens. – csak úgy süvítettek a kilőtt kődarabkák, ami ordításokat és nyögéseket eredményezett, felnéztem és láttam, ahogy a fejüket és a testüket fogva védik a feléjük közeledő lövedékeket, de íg yis volt, ami találatot jegyzett.
- Szánalmasak vagytok. – hallottam a közben mellém guggoló lány szavait, mire meglepetten felnéztem a tömegre. A nevetést felváltotta a csend, pedig ilyenkor azért tényleg biztatni szoktak általában engem, csakhogy bevágódjanak Eleonorenál, valószínűleg amúgy is nemsoká meg fog jelenni itt, tehát lesz nemulass mindenkinek.
- Négyen mentek rá egyre? Csak így birtok el vele? – magyarázta, majd én kihasználva a csendet, amit inkább a döbbenet okozott, feltápászkodtam a földről. Ha még nem tette meg, felsegítettem Hemmingset is a guggoló helyzetéből, majd közel húztam magamhoz, lehetőleg olyan közel, hogy csak ő hallja.
- Bajba sodrod magad, engem pedig csak szégyenbe hozol. – mondtam neki, - Tedd el a pálcádat. – tettem még hozzá, majd még mindig fogtam a kezét, amikor ránéztem arra a három, talán négy tuskóra.
- Ez a lány a védelmem alatt áll. Aki bántja őt, annak velem gyűlik meg a baja, remélem értve vagyok! – kiáltottam olyan hangosan, amilyen hangosan csak lehetett, mire megdöbbent sutyorgások és hangok váltották fel erélyes, kicsit talán megtört hangomat.
- Egy újabb csodálód Leonard? – törte meg a kialakult csendet egy hang a háttérben. - Miért nem lepődöm meg, már csak azért sem tudsz magadnak egy normális, aranyvérű lányt találni. – tette még hozzá közelebb lépkedve az egyre nagyobb kört számláló társasághoz a húgom.
- Eleonore. – vágtam vigyázzba magam, majd gyorsan letöröltem a szám széléről előserkenő vért. – Én…megmagyarázom… - mondtam neki, majd akaratlanul is megszorítottam Hemmings kezét, ha még mindig a kezemben pihentette az övét.


	Naplózva

Szabad helyeim: 2/2

Enola Hemmings
Eltávozott karakter

Nem elérhető

Re: Szellemszállás

« Válasz #31 Dátum: 2023. 06. 04. - 00:37:36 »

T ú l a k a s t é l y o n
to; Leonard J. Flint

2004. május 22.
" Oly furcsák vagyunk mi emberek.
A lelkünk sír,az ajkunk meg nevet.
Egymásról azt hisszük boldog talán ,
S irígykedünk egy-egy boldog szaván.
Azt hisszük ha más szeme ragyog,
Gondolatai tiszták és szabadok.
De nem vesszük,dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek égnek csillogó szemébe.
Oly furcsák vagyunk mi emberek.
A lelkünk sír az ajkunk meg nevet.
Hazugság az egész életünk.
Hisz akkor is sírunk,mikor nevetünk!"

zenéd:
Somewhere I Belong – Linkin Park ● outfited: szokásos

Hihetetlen, mi minden kerekedhet abból, ha valaki csak szimplán jó fej akar lenni. Hallgatnom kellett volna magamra, és ott maradni a fogadóban, a könyvemmel meg a bögre irtó finom forrócsokival. Akkor mindezt elkerültem volna, és nem remegne minden porcikám a tehetetlen dühtől.
A sértegetések nem érdekelnek, nem tudnak nekem olyat mondani, amivel fájdalmat tudnának okozni, abban az apám a specialista, de az, amit Frank állít kiborít. Röhejes, semmi alapja, és Eloise az élő példa arra, mi történik, ha egy olyan pletyka elindul. Pedig... szegény tényleg nem olyan lánynak tűnik.
Az is tény, hogy nem vagyok túl átgondolt, mikor szobatársam apró fejrázása ellenére is pálcát ragadok. Nem értem, azért van, és azt senki ne várja tőlem, hogy a jelenetet végig nézem, miközben miattam kerekedett. Semmi gond nem lett volna, ha maradok a saját térfelemen, és a legszomorúbb, már Marien is látom, megbánta, hogy megkért.
Valahol a düh és az elkeseredettség között, azért felsejlik az elégedettség is, mert már nagyon rég nem használtam átkot, és mégis sikerült, nem hiába lettem Hollóhátas, na. Az már tényleg nem hat meg, hogy azok ott nyögnek, mint az óvodások, odaszaladok Leohoz, hogy megnézzem, hogy van. Talán még ki is ül az arcomra az aggódás, még az ajkam is beharapom.
- Tedd el a pálcádat. – az arcom egy pillanatra megváltozik, és már mondanám neki a magamét, mert igenis megérdemelték, és amúgy is kaphat más is, fel vagyok spanolva, a sikerélmény meg még rá is tett egy lapáttal, de aztán nagyot sóhajtva, jobbnak látom a biccentést. Elrakom. De ettől még nyugodtabb nem lettem, csak legyek kettesben a Hugrással, majd elmagyarázom neki, miért nem szabad velem szórakozni.
- Ez a lány a védelmem alatt áll. Aki bántja őt, annak velem gyűlik meg a baja, remélem értve vagyok! – Mariere nézek, a döbbenet ugyanúgy kiül az arcomra, és az sem segít, hogy túl közel kerültem Leohoz, túl jó az illata. A kezét fogom továbbra is, de talán jó is ez így, mert egyébként a lábam is remeg, mert egyszerűen nem tudom hová tenni ezt az egészet. Ő vágja a fát maga alatt, ráadásul még a húga is megjött. Az a baj, noha még egyszer nem beszéltem vele, felismerem. Túlságosan hasonlítanak.
- Csak a szobatársam táskáját hoztam el, már itt se lennék, ha nem tartottak volna fel - higgadtan közlöm a lánnyal a tényeket, rászorítva Leo kezére, aki valami okból kifolyólag... nem olyan bátor, amilyen szokott lenni. Megtehetném, hogy fogom magam és elsétálok, de nem tudom itt hagyni a másik hollóhátast. Nem megy.
- A bátyád meg egy alkalmat se hagyna ki, hogy ne hősködjön - teszem hozzá végig a fiatal lány szemébe nézve, nem félek tőle, egyszerűen nem érzem, hogy tartanom kellene. Talán az adrenalin miatt, talán mert valahol úgy gondolom, Eleonore-al lehet értelmesen beszélni.
- A háztársa vagyok, nincs itt szó semmiféle csodálatról - ezekben a pillanatokban, pedig imádkozom azért, hogy ez tényleg annyira hihető legyen. Nagyon próbálok ráparancsolni a hangomra, hogy maradjon meg a határozottság, és ne halkuljon el a végére.


	Naplózva

Leonard J. Flint
Eltávozott karakter

Nem elérhető

Re: Szellemszállás

« Válasz #32 Dátum: 2023. 06. 05. - 21:44:48 »

Nem várt események

2004.05.24

Elegant Outfit
♫ Party Music

Enola

Hirtelen és váratlanul történt minden, talán én magam sem gondolkoztam megfelelően. Nyilván az ütés okozhatta azt az őrületet, amit én éppen most elkövettem, de nem hagyhattam, hogy egy háztársamat piszkálják, bár lehet más esetben is szétzavartam volna a hangoskodókat. Még pár ütést is elszenvedtem, ami nem lett volna magában szokatlan, de hogy egy lány védjen meg, az számomra is új keletű volt. Mindenki síri csendben álldogált körülöttünk, bár inkább a bunyó reménye vonzotta oda az embereket, mégis hirtelen rengetegen vettek körbe minket, többen is, mint amit elviseltem volna. Rettentő tömegiszonyom volt és bár ez nem volt nevezhető betegségnek, egyszerűen csak utáltam őket és jobb szerettem a magányt. Nem gondoltam volna, hogy a mai este ilyen fordulatot vesz, csak annyi lett volna a dolgom, hogy kipenderítem innen Jimmyt plusz a rendetlenkedő haverjait, de nem számítottam ilyen kellemetlen meglepetésre, nyilván a figyelmetlenségem okozta a bajt. Más esetben jobban megreguláztam volna őket, amitől elment volna a kedvűk a heveskedéstől, de így hogy csak rájuk ijesztettem, volt bátorságuk visszavágni. Megint ez a Hemmings, mindenhol ott van, ahol én is és megnehezíti az életem, ez is miatta történt. Ha nem jön ide, minden a tervek szerint alakult volna, most meg a kezét szorítva kell elkezdenem magyarázkodni a húgomnak, aki szintén nem szereti a váratlan meglepetéseket, főleg a partijain.
- Csak a szobatársam táskáját hoztam el, már itt se lennék, ha nem tartottak volna fel. – közölte tőle szokatlanul higgadt stílusban Hemmings, mire megforgattam a szemeimet és csak reménykedtem benne, hogy Eleonore-t jó kedvében találjuk, ha bár biztos szórakoztatja majd az, ahogyan elbánt a túlságosan rátapadó Jimmyvel és a haverjaival. Remélem.
- A bátyád meg egy alkalmat se hagyna ki, hogy ne hősködjön. – erre a kijelentésre rám emelte a tekintetét és fintorogva megrázta a fejét.
- Ez a nem normális megfolytogatott és azt mondta szálljak le rólad. Dehát..alakult valami nem? – lépett közelebb Jimmy szinte mellém érve kezdett el rám mutogatni. – errefel a félvér csaja ránk küldött egy átkot is. Biztos lehetsz benne kisanyám, hogy jelenteni fogom! – kiáltott most Hemmings felé, mire ökölbe szorult a szabad kezem és megindultam felé.
- Elég… - megfájdul tőletek a fejem. – fogta meg hercegnősen drámain a fejét Eleonore, majd Jimmyre emelte a tekintetét. – Nem…nem jelentesz semmit és ez a mondat kétértelmű. Semmit nem jelentesz nekem, de a sulinak sem szólsz az attrocitásról. – nézett rá fenyegetően, majd körbenézett a társaságon. – nem szeretné senki gondolom, hogy a kiruccanásaink a tanárok fülébe jusson gondolom. – mondta a tömeghez intézve szavait. Jimmy persze nagyot nyelt, mire én is visszaléptem Hemmings mellé és vártam, mikor kér meg a húgom, hogy dobjam ki őt a fenébe. Láttam a fiú szemében a fájdalmat és a tehetetlenséget, de a tömeg egyetértő moraja ellen nem tehetett semmit.
- Ami pedig a rendbontót illeti. – fordította a tekintetét Hemmingsre. – ha valóban a bátyámmal van, szívesen látott vendég a bulin és senkitől ne halljak rá panaszt. – válaszolta a szemembe nézve, s bár pozitív lett a balhé eredménye, láttam a szemeiből áradó utálatot, biztos vagyok benne, hogy ennek később megiszom a levét. – Jó szórakozást Leonard háztársa. – fordította végül Hemmingsre a tekintetét és, ha a lány nem méltatta különösebb válaszra, egy gúnyos, megjátszott mosoly kíséretében elvonult és a társaság is szépen lassan kezdett feloszlani körülöttünk, persze sutyorogva és összebeszélve egymással. Jimmyt és a haverjait nem láttam, mere indultak, de szerintem hátraarcot vágtak, főleg azután, hogy Elenore mindenki előtt pattintotta le. Persze ezért is kapni fogok, mert az én dolgom lett volna elijeszteni őt, a húgom utálja a hasonló drámákat, de nincs mit tenni, biztos ki fog nekem találni valami megalázó dolgot.
- Jól vagy? – fordulok Hemmings felé végül, miután sóhajtottam egy nagyot észre sem véve, hogy még mindig szorongatom a kezét, talán remegett is.


	Naplózva

Szabad helyeim: 2/2

Cassia Carrow
Mardekár

Nem elérhető

Re: Szellemszállás

« Válasz #33 Dátum: 2025. 04. 08. - 22:45:43 »

SKYLAR & CASSIA

"i'm the life of the party, gold confetti in my hair —
i put on a show for the people, but inside i'm barely there."

✦───༓───✦

Nem tartozol ide.

Nem ebbe a szobába, ahol a plafon úgy lüktet, mint egy második szív, és a levegő nehéz, tapadós, túltöltött valamivel, ami túl édes, túl meleg, túl sok. Parfüm, izzadtság, olcsó füst — valami ég valaki más ujjai között, és te nem is akarod tudni, micsoda. Azért jöttél, mert Amycus azt mondta — csak egyszer, kérlelt téged, próbáld meg elengedni magad. Úgy mosolygott közben, mintha ez könnyű lenne. Mintha a bordáid nem feszítenék szét a bőröd belső oldalát attól, mennyire szorítasz mindent önmagadba.

De persze már nincs itt.

Eltűnt a tömegben, mint egy elszakadt fonal. Talán sosem is volt. Talán Amycus csak a csöndben létezik, a kérések közti repedésekben.

Így aztán csak ülsz.

Egy kanapé szélén, ami túl mély, túl puha, túl ismeretlen. Ujjad a félig kiürült pohár peremét körözgeti, mintha ott találnál valami kapaszkodót. Az ital langyos és édeskés, olcsó pezsgés a nyelved alatt — nem is tudod, mióta tartod a kezedben. Nem is jellemző rád az ilyesmi. Talán egy pohár. Talán kettő. Nem számít. Mert a tested még mindig azt suttogja, hogy nem vagy biztonságban.

A térded túlságosan közel valaki máséhoz. A zene nem hagy gondolkodni, csak elviselni. A tekinteted kerüli a testeket, a mozdulatokat, a nyirkos összeérintkezéseket. Száj a szájon, bőr a bőrön, ujjak egy másik csuklón — te pedig közben csak egyre kevésbé tudod, hol ér véget a tömeg, és hol kezdődhetnél te.

Annyi ideig bírod, ameddig csak lehet.

Ami már önmagában is túl sok.

És amikor már nem marad hely a levegőben, megmozdulsz. Nem gondolkodsz rajta, nem tervezed meg — csak a tested dönt helyetted. Átvágsz a zajon, az érintéseken, a véletlen pillantásokon, amik úgy csúsznak le rólad, mintha soha nem is voltál ott. A padló remeg a cipőd alatt, a falak összemosódnak, és mire kilépsz az ajtón, már nem emlékszel rá, hány ember nézett át rajtad.

Az előtér hűvösebb, a folyosó sötétebb. A padló nyikkan, ahogy átlépsz rajta, mintha a Szellemszállás maga venné tudomásul a menekülésed. És aztán kint vagy. A hideg nem kérdez, nem figyelmeztet. Nem simogat. A hideg úgy esik rá a bőrödre, mint egy tévedhetetlen kéz — mintha az egész világ csak azért létezne, hogy pofon vágjon. De valahogy mégis megkönnyebbülsz tőle. Talán mert legalább, minden mással ellentétben, ez valódi.

Mélyet lélegzel. Aztán megint.

A cigaretta az enyhén remegő ujjaid közt nem szokás, csak valami, ami megadja az illúzióját annak, hogy minden a te irányításod alatt van. A mozdulat ismerős, begyakorolt, nem is az íz a fontos, hanem a cselekvés maga. Hogy csinálsz valamit, amit más nem lát. Hogy elfoglalod a kezed, miközben a fejed közel áll a széthasadáshoz. A cigaretta forrón kap a tüdődbe — nem vagy hozzá szokva, ez is csak egy pillanatnyi döntés volt. De most már késő visszafordítani.

Azt hitted, itt kint majd jobb lesz. Csendesebb. Nyugodtabb.

És egy darabig az is. Egy darabig azt hiszed, hogy végre egyedül vagy. Végre nem figyel senki.

Aztán megérzed.

Nem a hangja vezeti oda a tekinteted, nem is a mozdulata — inkább az az ismerős súly, ami hirtelen ránehezedik a mellkasodra, mint valami régi, letagadott emlék, amit valaki más írt beléd. Még mielőtt felismernéd az alakját, már tudod. Már tudod, hogy ő az. Már érzed, ahogyan a levegő megváltozik körülötte — megváltozik benned. A hideg hirtelen más jelentést kap: nem felszabadít, hanem összezár.

Skylar Deveraux.

Ott ül, mintha a sötétség egy kiválasztott sarkát bérelte volna ki magának. A világ elhagyott zugában, ami épp csak annyira világos, hogy láss belőle valamit — de sose annyit, amennyit akarnál. Arcának vonalai összemosódnak az árnyékkal, de elég ismerős ahhoz, hogy ne kérdezz semmit. Elég idegen ahhoz, hogy megint megkérdőjelezd, valóban ismered-e őt. Vagy csak az elképzelt képébe kapaszkodsz — abba a csendbe, amit köré tudsz építeni? Egy figyelemelterelésbe. Egy idegen történetbe, amit talán jobb sosem megismerni.

Nem készültél fel erre. Nem ma este, nem így, nem ezzel a feszültséggel a gyomrodban, nem ezzel a nyomorult cigarettával a kezedben, amit csak azért tartasz, hogy legyen valami, amit megfoghatnál, miközben minden más kicsúszik alólad.

Azt hitted, majd itt, kint végre fellélegezhetsz.

De ő maga a levegő, amitől fuldokolsz.


	Naplózva

Skylar H. Devereaux
Griffendél

Nem elérhető

Re: Szellemszállás

« Válasz #34 Dátum: 2025. 04. 09. - 00:25:24 »

Cassia

2005, február

i am strangely tired - not from having talked so much but at the mere thought of what i still have to say

A zene lüktet a fejemben, a bőröm alatt, a nyelvem hegyén.
Furcsa kontraszt. Az, amennyire tudom gyűlölni a tömeget, a nyüzsgést, azt az állandó alapzajt a klubhelyiségben, és mégis... valahogy egyszerre nyugtat meg. Ad egy különös biztonságérzetet, még ha nem is tudom megfogni teljesen. Ha nem tudom megfogalmazni, valami ennyire... természetellenes hogyan adhat egy védelmező burkot. Mert ez valóban az.
Amíg nem kerültem be a kastélyba, sosem találkoztam ilyen minőségű lendülettel. Valószínűleg erre rásegít az oroszlán címer, mert a háztársaim plána olyan fokon égnek, amit még elképzelni is nehezen tudok. Nem is csoda, hogy sosem tudtam igazán... beilleszkedni, már az első pár évben sem.
De erre most inkább nem gondolok.
Mert nem azért vagyok itt, hogy gondolkodjak. Végre nem.
Vannak ezek az esték, amikor még én is megkísérelek valami olyasmit, aminek ellentéte egyébként vénásan fut a bőröm alatt. Mert kell az a zaj, kell az a lüktetés, kell az az üres füst a fejemben, amitől még én is azt érzem, mintha hirtelen kapnék levegőt. Persze tudom, hogy hazugság. A legtöbb dolog az.
Nem mentem haza karácsonykor. Nem is volt elvárt, tavaly sem volt az, és így... azért sokkal könnyebb. Mert nem érzem az emlékeket olyan erősen a bőrömön. Mert tudok mást érezni, mint az otthon súlyát. Bár természetellenes. Bár igazán sosem múlik el az a sötét suttogás a fejem hátuljában. De van valami a kastély falai közt, ami idővel... képes lejjebb nyomni azt.
Vagy inkább megteremteni annak látszatát, ugyebár?
Igazából kurvára nem érdekel. Most nem. Valamikor a kezembe került egy üveg, igazából valószínűleg elvettem valakitől, de nem lett különösebb következménye, így... innentől hivatalosan is az enyém?
Szeretem az ilyen estéken azt gondolni, hogy mégiscsak ide tartozom. Mert igazából nem fogalmazódik meg egyből a gondolat, hogy amúgy. Kurvára nem. Nem ide, de nem is haza, nyilvánvalóan, hanem valahova... leginkább sehova. Ilyenkor ez így teljesen rendben van. Mert az alkohol marja a torkom, a zene meg nem igazán hagy helyet a gondolatoknak. És még én is képes vagyok úgy mozogni a körbevevő testek között, mintha nem csupán egy szürke folt lennék köztük.
Milyen romantikus, nemigaz?
Meghúzom az üveget. Már nem is fintorodom el az ízre, ami szétolvad nyelvemen, a forróságon, ami kaparja a torkomat, csak a jóleső bizsergés marad, ami lehet, hogy azt suttogja valahol, hogy elég, de ki nem szarja le?
Veszek egy mély levegőt. Valami édeskés keveredik az enyhe izzadsággal és a füsttel a tömegben. Még ez is tetszik. Szeretem, ha érzek dolgokat. Szeretem, ha érzek bármit is. Emlékeztet rá, hogy még képes vagyok rá.
Valaki nekem ütődik hátulról, de nem különösebben zavar. Visszaemelem a számhoz az üveget, és csak késve jövök rá, hogy az utolsó kortyot sikerült eltüntetnem. Ez pedig természetesen egyből zavar abban az egyébként is zavaros rendszerben, ami elég ahhoz, hogy... kizökkentsen valamennyire. Akármennyire is nem szeretném.
Körbepillantok. Minden homályos, meg-meg csúszik, de hirtelen betudom a buli természetének, nem esetleges... mellékhatásoknak? Mindenesetre az igény megszületik - új zsákmány. Lehetőleg most és azonnal, bár egészen biztosan nincs már szükségem többre.
Nem számít.
Beszerzőútra indulok, de azt már nem tudom, hogy hogyan lyukadok ki a folyosón, és hogy hogyan tűnt el a kezemből az üveg. Nem bánom, egyébként is üres volt, ugye? Errefelé meg majd biztosan találok valamit, ha már... itt vagyok.
Emberek suhannak el mellettem; néhányat felismerek a házamból, néhányat órákról, néhány egészen biztosan túl fiatal még, hogy itt legyen, némelyik meg gyanúsan túl idős. De valahol két lépés között találok egy poharat, ami még háromnegyedig van, és egyébként biztosan tartozik is valakihez, de addigra már a hátam mögött hagyom azt a pontot.
Merre is megyek? Tervek szerint vissza a tömegbe. De ahogy egyre csak megcsap a hűvös levegő, hirtelen rájövök, hogy egyébként mennyire jól is esik. Így a fókusz változik, és elkezd a hideg felé csalogatni, amerre már a zene is elhalkul.
Kilépek az ajtón, kicsit hunyorgok a fényviszonyok változására, bár idekint is sötét van, odabent sem volt világos. Ajkamhoz emelem a poharat, hogy legalább megkóstoljam, mit zsákmányoltam, és gyanúsan édesnek érzem, de ez jelen pillanatban még jólesően is gördül le nyelvemen.
Be kell ismernem, hogy jól esik a hűvös. Egy pilanatra lehunyom a szememet, és hagyom, hogy átfujja érzékeimet. Hogy kicsit még abban a tompa zsibbadásban is segítsen.
Talán eggyel több pillanat csúszik tova, amíg hunyva van a szemem. Talán a hűvös téli este elég ahhoz, hogy átsodorjon bennem valamit, amit az alkohol kegyesen felborogatott. Mikor legközelebb felpillantok, azt nem jobb belátásból teszem, sokkal inkább... a füstért? Ami feltölti az orromat, és automatikusan megkívánom annyira, hogy ez cselekvésre késztessen.
Figyelmem oldalra moccan. Kell egy neki egy egészen töredéknyi pillanat, hogy fókuszálni is tudjon, de ebben hirtelen nem találok kivetnivalót vagy hibát. Keresi a cigaretta forrását. És amint megtalálja... hirtelen sokminden elhalkul odabent.
Nem a fejem zsongása.
Megáll tekintetem az alakon. Megállnak a gondolatok is, amit általában olyan szívesen fogadok. Nem most. Nem feltétlenül. Nem... tudom?
Igazából van benne valami, ami frusztráltságra bír. Mert megszületik az inger, hogy elsétáljak. Hogy meneküljek attól a közelségtől, amit egyébként... nem is lehetne annak nevezni. Mert ez a néhány méter? Rengeteg. Túl sok. Jelentéktelen. Túl kevés.
Minden és semmi egyszerre.
Miért érzem azt, hogy ennyire... felhúz? Nem is ez a megfelelő kifejezés, nem kifejezetten, de nem találok a helyére mást. Miért van ott mindenhol? Akkor is, ha valamilyen lehetetlen okból keresem a szememmel, és akkor is, amikor nem akarom. Mert nem tudom eldönteni, ennyi idő után sem tudom eldönteni, hogy meg akarom-e pillantani.
A terem sarkában. A könyvespolcok árnyékában. A folyosón elrebbenve.
Annyira... borzasztóan frusztrál, valójában?
Hogy figyel. Hogy visszanézek. Hogy mikor megteszem, ő elfordul. Hogy nem látok az arcán semmit. Hogy még a szeme színét sem tudom, mert honnan tudnám? Nem néz felém annyi ideig, hogy esélyem legyen. Hogy az a néhány, az évek alatt elhangzott szó nem elég ahhoz, hogy egyértelmű legyen a figyelme. Hogy bekategorizálhassam. Másoktól annyira egyértelmű. Tőle miért nem az?
Annyiszor szerettem volna megkérdezni. Csak egy gondolat erejéig. Aztán mindig rájöttem, hogy tulajdonképpen nem számít. Mert a lelkem mélyén már úgyis tudom a miérteket. Mert mi más lehetne a miért, ugye?
És most mégis. Kaparja a torkomat egy kimondatlan kérdés, több száz kimondatlan kérdés, ami meglehetősen idegesít ahhoz, hogy... hogy el akarjam nyomni. Még egy korty nem elég. Elnézni sem elég. Beindulni, itthagyni, ahogy az már-már rendszerszerű?
Az sem az.
Beszívom számon át a levegőt, azt a felkavarodó kis szellőt, és... hirtelen elátkozom magam, amiért ennyit ittam. Mert ha nem tettem volna, akkor most egészen biztosan hidegfejjel tudnék gondolkodni, fogni magam és megfordulni, elsétálni és vissza sem pillantani, pláne nem...
- Kaphatok egyet? - Visszanézni rá. Egyenesen a szemébe. Majd le a szálra az ujjai között. És vissza a szemébe. Közelebb lépni.
Mégis mi a francnak, Sky?


	Naplózva

Cassia Carrow
Mardekár

Nem elérhető

Re: Szellemszállás

« Válasz #35 Dátum: 2025. 04. 09. - 01:50:19 »

SKYLAR & CASSIA

"i'm the life of the party, gold confetti in my hair —
i put on a show for the people, but inside i'm barely there."

✦───༓───✦

Mi más is történhetne ezen az estén, ha nem ez?

Hogy az, akit a szemed sarkából figyeltél éveken át, a könyvtár egyik sötétebb sarkából, a Nagyterem túloldaláról, egy nyitott könyv fölött meghajlott háttal, kicsit úgy, mintha bűnt követnél el — nem azért, mert tilos volt, hanem mert nem volt jogod hozzá — most hirtelen előtted áll. Nem mögötted, nem messze, nem átsuhanva a folyosó másik oldalán, hanem itt. Egy árnyalattal túl közel, egy hanggal túl mélyen.

És beszél hozzád.

Hat év után. Hat év, hallgatás után, amelyben mások szerint nem is léteztetek egymásnak — most ő az, aki kér. Nem egy jegyzetet, nem egy felelet utáni elismerést a tanártól, hanem tőled kér valamit. A leghétköznapibbat, mégis a legbizalmasabbat.

Egy szál cigarettát kér tőled.

A világ megáll. Nem látványosan — nem csapódik be az ajtón a szél, nem zuhan ki semmi a kezedből. Csak valami halk csattanás történik belül, ahogy a bordáid alá szorult valami hirtelen mozdulni kezd.

A cigarettásdobozt lassan, szinte óvatosan húzod elő, mintha egy kisállat szívét vennéd kézbe, és nem valami olcsó, gyűrött kartont. Egy szálat a szádba veszel, nem nézel rá, nem kérdezed meg újra, nem méred fel az állapotát, csak... egyszerűen feltételezed, hogy nem tudná most meggyújtani magának. Talán nem kéne. Talán nem érdemli meg. Talán túl sokat ivott. Talán most a világ legutolsó dolga kéne legyen, hogy tüdőre szívjon valamit, amit te adtál neki.

De te mégis meggyújtod.

A láng megremeg a szélben, ujjad finoman takarja, hogy ne aludjon ki. Katt, szisszen, felizzik — és utána lassan kihúzod a cigarettát a szád széléről, és felé nyújtod.

Egy lépéssel közelebb. Egy szívdobbanással veszélyesebb.

Ezután hátralépsz. Oda, ahol az előbb álltál, ahol még nem volt jelen, nem létezett, nem kavarta fel a vizet körülötted. Csak akkor nézel fel rá, amikor már visszatértél a testedbe.

És amit látsz, az… nem nevetséges. Nem az a kótyagos, részeg arckifejezés egy ferde mosollyal, ami másokon szinte szánalmasan bájos. Rajta csak baljós. Veszélyes. Az, ahogyan hat rád. Az izzadság a homlokán, a csillanás a szemében — másokon talán csak részegség. Nála valami más. Valami, amit eddig mindig elkerültél.

Ott van valami az arcán, amit nem tudsz megnevezni — de épp attól érzed, hogy ha még egy másodpercig néznéd, széthullanál tőle.

A cigarettád parázsló végét kezded figyelni helyette, azt a kis, vörös pontot, ami úgy tűnik, egyedül tudja, hogyan kell viselkedni. Füst. Lélegzet. Kilégzés. Ebből még sosem volt baj. De most a füst is furcsán viselkedik, túl lassan emelkedik, mintha megérezné, hogy néz téged.

Aztán mégis megszólalsz. A hangod szárazabb, mint szeretted volna, élesebb, mint kellett volna — de el kellett vágnod a csendet, valahogy, bárhogy.

— Nem gondoltam volna, hogy ez a te világod. — jelented ki, és abban a pillanatban, ahogy a mondat elhagyja az ajkaidat, már tudod, hogy nem kellett volna. Nem azért, mert sértő — nem igazán. Inkább... felesleges. Értelmetlen. Egy kínos, idegen zaj a csendben, ami talán egy szelíd gesztus lehetett volna. Valami óvatos kezdet. Ehelyett csak egy törés lett belőle.

De nem bírtad tovább. A csönd túl hosszúra nyúlt, túl feszültre, túl ismerőssé. Olyanná, amiben minden ott vibrál, amit soha nem mondtál ki, és amit nem is akarsz. De most már mindegy.

Most már elhangzott.

És te... nem tudod, mi legyen a következő mozdulatod.

Beleszívsz a cigarettádba, túl hosszan, túl mélyen, mintha azzal el lehetne törölni, amit kimondtál. Mintha a füst újrarendezhetné a pillanatot, mintha ki tudná vakarni belőled azt az egy mondatot, ami tönkretett mindent, még mielőtt bármi elkezdődhetett volna. De nem teszi.

Nem mersz ránézni. Nem tudnád elviselni, ha kinevetne. Ha nem nevetne ki. Ha csak... figyelne.

És akkor, a következő szívdobbanásnál — amikor újra egyedül vagy a gondolataid között, még ha ott is áll előtted —, halkan, mintha nem is neki szólnál, hanem önmagadnak, kimondasz valamit, ami végre elég határozott ahhoz, hogy vége legyen.

— Ne állj itt sokáig. Megfázol.

Nem kedvesség ez, nem ellenségesség. Határvonal. Emlékeztető.

Egy mondat, amit kimondani még mindig kevésbé fáj, mint bármi mást, amit igazán gondolsz.


	Naplózva

Skylar H. Devereaux
Griffendél

Nem elérhető

Re: Szellemszállás

« Válasz #36 Dátum: 2025. 04. 09. - 15:38:58 »

Cassia

2005, február

i am strangely tired - not from having talked so much but at the mere thought of what i still have to say

Olyan kérdések, amelyeket nem merek feltenni, és olyan válaszok, amiket nem szeretnék hallani.
Miért olyan hangos most mégis? Általában megáll egy bizonyos ponton. Ott, ahol egyébként is vége van. Ott, ahol még értelme van a dolognak. Ott, ahol még nem fordul át valamibe, ami még több kérdőjelet vet fel.
De persze annyira keserűen egyszerű. És talán ez a legtragikusabb az egészben. Mert minden, ami a fejemben játszódik? Az csak egy képlékeny, nevetséges homály. Egy értelmetlen ha. Mert önmagában is elkeserítő és nevetséges, hogy még találok jogot reménykedni, hogy valaki... nem csak azért néz oda, mint amikor észreveszel egy törött vázát az udvar sarkában.
Tragikus, de nem eléggé ahhoz, hogy érdekeljen.
És aztán ez forróságot fűz a bőröm alá. Nem a jó fajtát. Mert mégis. Mi olyan kibaszott szánalmas bennem, hogy újra és újra visszataláljon a tekintete? Hogy időről-időre szórakozást találjon benne. Mert mi másért tenné, ugye? Csak egy kis szórakoztató, tragikus színfolt.
De legalább hangosan tenné. Legálabb kiabálva és az ég felé nevetve, hogy mindig meghalljam. Hogy ne maradjon ott az a... mi van ha.
Hullámzó ez. Ez a sejtelem, amit megengedek magamnak, miközben valószínűleg gondolatra sem kellene méltatnom, hiszen úgyis... annyira mindegy. Mert tudnék ellene tenni? Nos. Nem. A válasz lehetne igen is, mégis, inkább csak kategorikusan nem.
Mert talán jobb, amíg csak néz. Amíg csak kimerül megfoghatatlan gondolatokban az, ami felett ítéletét hozza, és valószínűleg annyira jól teszi, hogy az már-már addiktív?
Érezhetném magam szerencsésnek is, hogy éppen egy Carrow. Vagy talán ez a tény éppen elég, kellene, hogy legyen ahhoz, hogy menekülni akarjak.
A Roxfort nem az a hely, ahol hajlandó vagyok menekülni.
Frusztrált az a levegővétel. És frusztrált az a kérdés. Mert égeti a bőröm. A torkom. A számat. Az ujjaim hegyét, amely már szeretne ráfogni arra a cigire. Minden kis idegemet, mert csak húzzak már el inkább innen. Odabentre, ahol nem néz rám senki, még csak nem is erőlteti meg magát.
Figyelem azt a lassú mozdulatot. Nem az, amire számítok, bár... igazából jelen pillanatban, a saját fejem kis indáiban felakadva már magam sem tudom, igazából mire számítok. Ahogy a szál az ajkai közé csúszik, az valamit teker a mellkasomban. Hát persze. Ez már egészen... látványos szórakozás, ugye? Mint a parádéban szokás. Bárcsak én is úgy érezném magam, mint egy karneváli látnivaló, akibe szíved szerint még egy kicsit azért bele is taposnál, csak hogy tessék.
De aztán felém nyújtja. Amikor már el is engedem a sóvárgást a tüdőcsavaró füstért, amikor már tényleg úgy döntök, hogy ennél? Még a menekülés is jobb. És azt hiszem, hogy úgy bámulok arra a perzselgő kis szálra, mint a valaha volt legnagyobb rejtvényre a világon.
A mozdulat annyira gazellaszerű, hogy agyam szinte nem is regisztrálja. De aztán valahol hátul mégis megteszi. Én pedig csak átveszem a szálat, olyan óvatosan, hogy az ujjaink ne perzseljék egymást, mintha csak nem akarnám messzebbre riasztani.
Csend húzódik, amíg tüdőmre szívom a füstöt. Ahogy kifújom, hogy a szürkeség egymásba gomolyog azon a benti zenétől óvatosan, fáradtan lüktető, télvégi levegőn. Ajkam széle megrándul a látvány ironikusságától, és mégsem... mondok semmit. Mert az előbbi bátorsághoz képest? Hirtelen most mintha minden eltűnt volna.
Nem tudom megfogni, mi maradt a helyén.
A szavakra megrezzen a pillantásom. Olyan, mint egy kisebb robbanás, amely éppen az arc mellett csapódik be, de csak a szele ér el. Mégis oda kell nézned. Katasztrófaturizmus, vagy mi a fene.
Mert látni akarod, ahogy darabokra hullik. Ahogy felcsapódnak a lángok. Ahogy minden elpusztul. Ahogy a levegő fodrosodik körülötte. Ahogy... valami mégis túléli.
Szeretnék nevetni. Tényleg, mocskosul szeretnék nevetni, és ha még tudnék, akkor megtenném. Mert annyira... értelmetlen. Mert nem tudom eldönteni, hogy ez pontosan micsoda. Mert olyan egyszerű lenne hozzácsatolni a megelőző gondolatmenetekhez, ha nem volna ennyire... halk. És semmilyen.
Még ha a semmilyen számomra nem is jelent többet, mint annak a kesernyés élnek a hiányát.
Felbámulok az égre, ma ott könnyebben megtalálnám a választ. De az persze flegma csenddel bámul rám vissza.
Mégis miért gondolnál rólam akármit is.
Mégis miért hiszed azt, hogy tudod, hova tartozok vagy nem.
Mégis miért... vagy te is itt?
Nyílnak az ajkam, és aztán csukódnak. Majd megint nyílnak, hogy helye legyen a cigarettának. És megint csukódnak. A füstöt ezúttal már az orromon fújom ki, mielőtt kijönne vele bármi más is.
Mert nem az. Nem az én világom. De nem is az ellenkezője. Mert nem tartozok ide, tényleg. De máshova sem. Innentől pedig egyszerűen csak a kérdés elveszti az értelmét.
És sokkalta inkább szeretnék visszakérdezni. Még ha tudom is, hogy semmi jogom hozzá.
De aztán megtörténik. Hát persze. A tekintetem visszavillan rá, és ezúttal nem téved el útközben. És a célon sem sétál tovább. Mert a szavai? Az a testbeszéd? Ez már olyasmi, ami beleillik a vázba. Ami megfelel mindennek, aminek az előző nem. Ez már egyértelmű.
És ez már... ez már...
Egyszerűen túl sok ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam. Hogy egyszerűen csak elsétáljak, mielőtt megfázok.
Valami kitör a torkomból. Halkan, nem feltűnően, elsőre... köhögésnek tűnik? Rekedt, száraz, mintha csak túl sokáig üldögélt volna odalent a sötétben. Amit éppen visszahúznak. De aztán... aztán érthetőbb lesz. Kivehetőbb. Tisztább.
Ez nevetés. Egykor legalábbis az volt. Lehunyom a szemem, és kézélemet a szememhez emelem, hogy megdörzsöljem, mintegy fáradt, lemondó próbálkozás, hogy kitöröljem belőle azt a keserű... szórakozást?
- Igen. Persze.
A hangom valahol... lemondó. Frusztrált. De valahol közben... mégsem. Miért nem tudok őszintén és kétségek nélkül haragudni, ha egyszer... Annyira egyértelmű volna? És mégis - előbb érzem meg az elégedetlenség, a türelmetlenség gyógyszerszerű ízét, ami belülről kopog a koponyámban, elég hangosan ahhoz, hogy úgy érezzem, megőrülök tőle.
- Végülis. Valószínűleg megérdemelném, nem? - Jelzésértékűen megemelem kicsit a poharamat, és a szavaim? Ezen a ponton már nem az enyémek. Talán az alkoholé. Vagy talán... - De mondd, Cassia. Kérlek, mondd ki. Mi az, ami arra késztet, hogy minden egyes alkalommal elfordítsd felőlem a fejed? Hogy egy cigarettára méltatsz, de annál többre... egy pillanatig sem.
Valami félredobban bennem. Nem, mert hirtelen... túl közel vagyok a tűzhöz, mert magamra sem ismerek. Hanem mert ismerem a nevét.
De eddig soha életemben nem volt merszemre ki is mondani azt.
És ez valahol végül habozásra késztet. Hogy ha késve is, de felismerjem a saját hangsúlyomat, a saját szavaimat. És vegyek egy mély levegőt, miközben cigarettám lemondón porzik el ujjaim közt.
- Csak szeretném megérteni.


	Naplózva

Cassia Carrow
Mardekár

Nem elérhető

Re: Szellemszállás

« Válasz #37 Dátum: 2025. 04. 09. - 23:53:38 »

SKYLAR & CASSIA

"i'm the life of the party, gold confetti in my hair —
i put on a show for the people, but inside i'm barely there."

✦───༓───✦

Nem bírsz ránézni.

Annyi év nézés, figyelés, a sarkokból, folyosókról, a könyvtár suttogó szentélyének félhomályából. Annyi év, amiben az állkapcsa ívét vésted az emlékezetedbe, az arccsontja szögletességét követted végig újra és újra a tekinteteddel, pontosan megismerve a szeme kékjét, amikor oldalra hajtotta a fejét az ablak felé, hagyva, hogy ráessen a fény. Annyi év, amiben a mozdulatait gyűjtötted, a hallgatásait jegyzetelted, a homlokráncolását, a félmosolyait elemezted, mintha valami szentségtörést követnél el, minta valamihez nyúlnál, ami sosem volt a tiéd. Annyit nézted, hogy elfelejtetted, hogyan kell elfordítani a tekinteted – egészen mostanáig, mikor előtted áll. Most, hogy visszanéz.

És most nem bírod elviselni, hogy a szemed találkozzon az övével.

Gyáva. Mafla. Szánalmas. A cigarettád valami vezekléssé válik az ujjaid között – csavargatod, figyeled, ahogy a vége izzik, szívod be a füstöt, mintha betölthetné azt az űrt, amit az ő tekintete nyit benned. De a füst nem hoz megnyugvást. Már nem. Csak valamit, amit a kezed csinálhat. Valamit, ami mögé elbújhatsz.

A vállaid remegnek. Próbálod a hidegtől valónak álcázni, mintha ez az egész csak az időjárás miatt lenne – pedig a hideg már nem számít. Inkább az, hogy közel van. Túl közel. Közelebb, mint bármelyik emléked róla. És a maszk, amit éveken át építettél – fényesre csiszolt, távolságtartó, érinthetetlen – most úgy csúszik meg alattad, mint a jég.

A hangot, amit kiad, először fel sem fogod. Köhögés, gondolod. Egy félrenyelt füstös levegő. Ösztönből az irányába nyúlsz, tenyered élét emelnéd a lapockáihoz, bocsánat formálódva az ajkadon még mielőtt végiggondolnád – persze, hogy félretüdőzte, persze, hogy te vagy az oka, mindig te vagy mindennek az oka – de aztán felnéz.

Nevet.

Nem kárörvendően. Nem is kedvesen. Csak... nevet. Valami sötét, reszketeg és idegen módon tör ki belőle, mintha egy olyan hang lenne, ami már rég elfelejtette, hogyan kell örülni. Megmerevedsz mozdulat közben, kezed félúton lebeg köztetek, majd gyorsan visszarántod, az ellentétes karod alá rejted, mintha ezzel el lehetne rejteni azt, ami majdnem megtörtént.

Rettenetes a nevetése. Láncdohányos hörgés, mint egy fuldokló tüdő, éveken át lenyelt vízzel tele, amit sosem tudott kiköpni. Mégis – hátborzongató módon – pontosan olyan, amilyennek elképzelted. Persze hogy az. Ez fáj a legjobban. Hogy amit róla képzeltél, amit a félrebillent pillantásokból és árnyékokból gyúrtál össze, nem volt hazugság. Nem igazán.

Olyan hangot adsz ki, ami talán nevetés is lehet – apró, feszült, alig minősül hétköznapinak.

– Ennyit a bulizók egészségéről. – motyogod, a szemed elfordítod róla, mintha ezzel oldhatnád a feszültséget. Mintha a hangod nem árulta volna el a bordáid alatt pattogó remegést.

De aztán újra megszólal.

És mintha minden – a reszketés, a feszültség, az apró nevetésed foszlányai – üveggé dermedne a lábad alatt.

A neved.

Cassia.

Úgy mondja ki, ahogy senki más. Nem keserűen. Nem mint átok, amit köpve fújnak ki. Nem sieti el, nem hadar, helyette minden szótagot azonos súllyal ejt ki – Ca-ssi-a.

A levegő kiszökik a tüdődből, hangtalanul, láthatatlan ütésként. Füst, lélegzet, név – mind eltűnik. Megdermedsz. Nem a hidegtől. Nem a széltől, ami végigkarmolja a karjaid. Azért, mert évek óta azt hitted, senki sem vesz észre. Nem igazán. Az emberek a nevedet látják. A családod nevét. A kötelet a nyakad körül, amivel születtél. Az örökséget, amit nem kértél, de rád kötöttek.

De nem téged. Nem Cassiát.

És most kiderül, hogy ő nézett téged. Nemcsak nézett – látott.

Látta, ahogy elfordulsz. Látta, ahogy lenyeled a szavakat, félrelépsz, eltűnsz a közös munkákból, nem találkozol a tekintetével az órákon. Azt hitted, jól csinálod. Hogy sikerült. Hogy biztonságos maradt a távolság.

De észrevette.

És ami a legrosszabb – igaza van.

A szád kinyílik, majd becsukódik. Amit mondanál – talán amit mondanod kéne – elhal a nyelved hegyén. Az enyhe bólintásod automatikus, üres. Lehet egyetértés. Lehet remegés. Lehet akár a csontjaid összeomlása a súly alatt, amit magaddal cipelsz.

A cigaretta a kezedben már csak hamu, porladó szél. Milyen találó. Az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattál, már el is égett.

Egy elegáns, begyakorolt mozdulattal ejted a földre, figyelve, ahogy szétmorzsolódik.

– Sajnálom, ha zavart vagy kellemetlenséget okoztam. – mondod halkan, a hangod semlegesnek próbál tűnni, de a leheletnyi törés benne elárul. Felnézel – nem csak nézel, találkozol a tekintetével. Legalább ennyivel tartozol neki. – Egyszerűen csak... ilyen vagyok. Ne keress mögötte szándékot.

De volt. Ugye? Nem szándék. Inkább... remény. Egy halk kérés. Egy isten nélküli ima.

Mert valahol akartad ezt. Szükséged volt rá. Nem arra, hogy számon kérjen – hanem hogy megszólítson. Hogy észrevegyen. Hogy megragadjon a válladnál, és arra kényszerítsen, hogy szembenézz vele. Hogy mondj valamit, bármit – végre.

De ilyen dolgok nem történnek meg olyan lányokkal, mint te.

Olyan lányokkal, akik kölcsönzött eleganciából és szögesdrótból épültek. Akiket arra tanítottak, hogyan maradjanak éppen csak elég láthatóak ahhoz, hogy eltűrjék őket – de sose elegendően ahhoz, hogy megismerjék őket. Akik olyan bűntudattól fulladoznak, amit nem is ők követtek el.

Elrejted az igazságot valami más mögé – terelsz. Mindig csak terelsz. A karjaid összefonódnak a mellkasodon, egyik védi a másikat. A hangod könnyednek tűnik, mintha az érzelmeid uralmában lennél, de a szavaid mögötte megfeszülnek.

– Te sem vagy épp könnyen megközelíthető. – mondod, lágyan mosolyogva, ami a legnagyobb erőfeszítéseid ellenére sem érződik valósnak. – Jó páros vagyunk. Két jéghideg váll egymásnak háttal.

Apró, zavart köhögés szakad fel belőled, túl sok őszinteséget mondtál egy lélegzetben. A pillantásod automatikusan a poharára siklik, arra, amit a kezében tartogat – bármilyen félfolyékony kegyelmet.

Álladat finoman bólintod felé, a hangod halkabb, szinte gyengéd, esedező.

– Szabad?

Mert ha méreg van benne, talán az is irgalmasabb, mint ez a pillanat.


	Naplózva

Skylar H. Devereaux
Griffendél

Nem elérhető

Re: Szellemszállás

« Válasz #38 Dátum: 2025. 04. 12. - 19:54:48 »

Cassia

2005, február

i am strangely tired - not from having talked so much but at the mere thought of what i still have to say

Az a nevetésnek álcázott szánalom eltereli a figyelmemet annyira, hogy ne vegyem észre a mozdulatot. Pedig ha észlelném? Talán még jelenthetetne is valamit. Nem tudom, hogy mit - rejtvény, amelyet évek óta fejtegetek; de igazából sosem voltak jó bennük. Nem jelenti azt, hogy ne érdekeltek volna. Hogy ne frusztráltak volna annyira, hogy mindenáron rá akarjak jönni a megoldásra. Hogy ne férkőztek volna be a gondolataim hátuljába, hátha egyszercsak, amikor majd nem is számítok rá, válaszra találnak.
Szánalmas próbálkozás ez is, de valamivel muszáj foglalkozni. Akármennyire borzasztóan is hangzik.
Úgy fedezem fel magamban a keserűséget, mint apró, bőr alá fészkelődött üvegszilánkokat. Mintha néha Cryus arcképét is megpillantanám bennük - ez pedig hányingert kelt. Valami riadt vadságot, ami úgy tiltakozik a gondolat ellen, mintha savhoz ért volna. Ami annyira csalódott, hogy szeretnék inkább kibújni a bőrömből, menekülni, valahova, akárhova, bárhova, mintha magam mögött hagyhatnám azt, ami már megtörtént.
Próbálom az alkoholra fogni. Egy részem el is hiszi, hogy az tehet róla. Egy másik pedig már túlságosan összezavarodott, talán megunta már, hogy a személyiségem megmaradt darabjaiból próbálja összeilleszteni a képet, hogy mi vagyok én, és mi valami... egészen felismerhetetlenségig torzult lenyomat.
De gyűlölöm, mikor a szavaim éle Cryus kegyetlenségére emlékeztet. Annyira kétségbeesetten szeretném azt gondolni, hogy ez nem én vagyok.
Egyáltalán minek szólalok meg? Miért követelek hirtelen választ egy olyan kérdésre, amely... valójában teljesen alaptalan? Hiszen nem tartozik nekem magyarázattal. Nem tartozik nekem többel sem, még ezzel a szál cigarettával sem. Miért érződik úgy, mintha... mégis?
Legyűröm az ingert, hogy elfordítsam a fejemet, mert... nem szeretném, hogy azt higgye, nem bírok ránézni. Egyszerűen csak... látom azt a... bizonytalanságot? Zavart? Nem biztos, hogy ezek a jó szavak. Nem biztos, hogy meg tudom állapítani, mit rejt az arckifejezése, mert az annyira keveset árul el, sokkal inkább beszédesek azok az aprócska kis rezzenések mellette. Ahogy tétovázik. Ahogy biccent. Beismerés volna? Valamiért nem annak tűnik.
Nincs jogom olyan állításokat feszegetni, amelyek beismerést érdemelnének.
Ahogy elejti a csikket? Pótcselekvés. Nem azért tudom, mert látványos, hanem mert ismerem. De mégse hunyom le a szememet, mégse fordulok el, ha már itt vagyok, akkor tudni akarom, és ha már ő is itt van még? Ha még nem rohant el, nem hagyott képnél, nem ítélte úgy, hogy minden szavam feleslegesen elvett levegő az univerzumból, amit talán egy kis távolsággal tud majd pótolni? Akkor talán ő is beszélni akar. És ha már kikényszerítettem belőle? Megérdemli, hogy legalább a választ tisztelettel hallgassam.
És tényleg válaszol. Nem egészen... magyarázkodás ez. Nem bocsánatkérés. Nem terelés. És valószínűleg ez a legtöbb szó, amit valaha hozzám intézett egy lélegzetvétellel, mégis... elfogynak a torkomban a szavak, és ezen a ponton? Tényleg kénytelen vagyok elfordítani a fejemet.
Visszaemelem kezemet az archomhoz, hogy megdörgöljem halántékomat, mintha ez a jelentéktelen kis mozzanat képes volna elterelni a helyzet élét. Kellemetlen ízt hagy a torkomban a bennem kavargó bűntudat és elnyomhatatlan indulat, aminek az okát sem értem már igazán. A szavai? Nem tereltek közelebb egyik oldalhoz sem. És talán ez rendben is van, talán... ez éppen tökéletes, hiszen bármi más esetben? Talán ez az egész lehetetlenség elvesztené létezésének jogát, és akkor...
Azt hazudom magamnak, hogy jobb lenne. De valahol, mélyen, ahol még tudok magammal őszinte lenni? Talán egy részem gyászolná.
Megrezzen pillantásom, ahogy folytatja, szemem sarkából pedig egy bizonytalan lélegzet erejéig megáll azon a mosolyon tekintetem, elgondolkodik, mérlegel. És a következő pillanatban? Képtelen vagyok megelőzni azt a mosolyt, amely ezúttal az én számra merészkedik fel.
Két jéghideg váll egymásnak háttal...?
Talán egy fokkal őszintébb, mint az övé. Nem kevésbé szelíd. Nem kevésbé... fakó, mint az az előző nevetés.
Válaszra nyitom a számat, mikor hirtelen felköhög, és a kérésre egy pillanatra sem habozok, mielőtt felé nyújtom poharamat, közelebb mozdulva. Tényleg fogalmam sincs, hogy mi van benne, de már meg se kérdőjelezem, hagyom, hogy igyon, és közben figyelem az arcát, amit... valószínűleg nem kellene? Mert még én is tudom, hogy bámulni illetlenség, de egy részem makacs és háborgó módon azt érzi, hogy mégiscsak jogom van hozzá.
Hogy legalább végre? Ismerjem a szeme színét. Ha már annyira zavart,nhogy még azt sem tudom.
Barna. Pillantása közelebbről sokkal szelídebbnek tűnik, mint amilyennek távolról érződött, bőrömre akaszkodva, kutatva, keresve valami után... ami? Ki tudja. Bármi is volt az, kétlem, hogy valaha is megtalálta volna. Akkor nem nézett volna vissza újra és újra, ugye?
Kivéve, persze, ha... valamiféle sötétséget látott. Nem azt a drámai, feltűnő fajtát, ami néha még a mi háborúmentes évfolyamunkban is végigvonul a folyosón. Azt a... csendeset. Ami csak megpihen egy második gondolatként - mindig másodikként, de mindig ott, mindig figyelve, mindig készen. Azokat az üvegszilánkokat, amikből az ember akarva-akaratlanul is elhagy néha pár darabot a folyosón, a klubhelyiségben, a birtokon, a hálókörletben, a tanórákon. Amik véresek, mikor a tanszünet után végre visszavergődik valahogy a kastélyba.
Vajon... ismeri ezt? Van valami a szemében. Van valami az egész lényében, a szavaiban, abban az elbújásban - egy elpergetett csikk mögé, a pohár mögé, összefont karok közé. Ami nem ismer be, de valahol mégsem... érződik fölényesnek. Nem itt, nem ebben a pillanatban, nem úgy, hogy ránézek, ő pedig végre? Visszanéz.
- Sajnálom - szólalok meg hirtelen, talán egy kicsit még én is megrezzenek tőle, mert a csend... nem volt folytogató, de azért mégis torokközelben pihent meg. És egy pillanatig? Magam sem tudom, mit sajnálok igazából. Azt, ahogy ráförmedtem? Azt, ahogy... éveken át csak akkor pillantottam vissza rá, amikor egy lélegzetvételre elfordult? Hogy sosem próbálkoztam meg mégegyszer, ha a lemondásával találkoztam. Utóbbikért eddig nem volt bűntudatom. Mert egyszerűen csak... rendeltetésszerűnek éreztem. Hogy ez vagyok én.
De valójában egy ideje ez már olyan mentség, amelyet feleslegesen dobálok körbe-körbe.
- Nem szerettem volna bunkó lenni.
Nem ma, nem máskor, sosem. Tényleg nem. Fáj, hogy mégis ilyenné váltam - de nem annyira, mint minden más.
Már csak megszokásból is mozdulnak az ujjaim, de a cigarettának már nyoma sincs, már rég csak por és hamu lábunk alatt a fűben - nincs többé semmiféle pótcselekvés, ami kisegíthet a helyzetben, kénytelen vagyok erőt venni magamon, és szembenézni vele.
- Szóval. - Felemelem államat, hogy újra az ég felé forduljak, ezúttal egy hűvös kis szellőben reménykedek, vagy bármiben, ami egy kis figyelemelterelést nyújthatna. Bár az elmúlt percekben nem igazán figyeltem rá, de most visszatér a szédülés, az a tompa zúgás a fejemben, amitől úgy érzem, hogy mindenem zsibbad, és hirtelen eszembe is jut, hogy egyébként hol is vagyunk. - Jó a buli?
Lehetne vicces, hogy annyira nem tudom, hogy mi mást mondjak neki, hogy egyszerűen csak... terelek. A lehető legszánalmasabb kérdéssel.
De valójában kissé szomorú. Mert mondanám, hogy... kezdjünk friss lapokkal? De tulajdonképpen nincs mit újrakezdeni. Nincs miből visszafordulni. Nincs semmi, ami megállítana hülye kérdésektől.
Visszapillantok rá, és ha közben még hagyott valamit a poharamban? Visszakérem, hogy megkíséreljem elmosni az előző percek keserű gondolatait egy túlcukrozott korttyal.
- Te sem tűnsz annak a fajtának, aki ilyesmi eseményeken ösztönösen mozog.
De persze meglehet, hogy tökéletesen tévedek. Ki tudja, a Mardekár milyen földalatti, titkos szeánszokat tart, ugye.


	Naplózva

Cassia Carrow
Mardekár

Nem elérhető

Re: Szellemszállás

« Válasz #39 Dátum: 2025. 04. 13. - 21:01:27 »

SKYLAR & CASSIA

"i'm the life of the party, gold confetti in my hair —
i put on a show for the people, but inside i'm barely there."

✦───༓───✦

Nem számítasz rá — sem a bocsánatkérésre, sem a mögötte húzódó súlyra. Nem tőle. Nem itt, nem ebben a fagyos éjszakában, amikor már rég beletörődtél a csöndbe. Készen álltál a gúnyra, talán. Egy újabb pillantásra, ami úgy pereg le rólad, mint a víz, ahogyan mindig is tette. De ez… ez valami más. Ez beléd csapódik. Halkabban, mélyebbre.

Még mindig a földet bámulod, amikor meghallod a hangját — puhán, de mintha a széleit valami bűntudathoz túl közeli feszültség tompítaná. Furcsa, hogy az ő szájából hallod. Még furcsább, hogy ennyire közel ér földet benned. Ahol a bordáid feszülnek. Ahol a tüdőd nem mer tágulni.

Úgy beszél, mintha komolyan gondolná. Minden szót. Mintha még mindig ízlelgetné őket. Mintha számítana neki, mit gondolsz. Mintha számítanál. Te.

Ehhez nem vagy hozzászokva. Nem így. Nem tőle. Nem egy olyan fiútól, akit addig akartál elkerülni, ameddig csak lehetett — és most mégis ott áll előtted, súlyosan, mozdulatlanul.

Rá kellene nézned. Megpróbálod. De a tekinteted valahol félúton megakad. Nem tudod rákényszeríteni magad, hogy találkozz a pillantásával, nem akkor, amikor még mindig próbálod megfejteni, mit is jelent ez — hogy látott téged. Igazán. Hogy észrevette mindazokat az elfordulásokat, a kerülő tekinteteket, a kimondatlan szavakat, amiket éveken át nyeltél el magadban.

Mert észrevette.

És a legrosszabb, hogy nem dühös. Nem értetlen. Csak... jelen van. Valóságosan. Csendben.

A szád kiszáradt. Az orrodon át veszel egy lélegzetet, megtartod, aztán kifújod — lassan, halkan. Nem segít, de legalább ad valamit, amire koncentrálhatsz.

Összefonod a karjaidat. Nem a hideg miatt. A tested lángol, a bőröd alatt forr minden, mintha a vér próbálna menekülni tőled. Mintha a tested nem bírná el ezt a pillanatot. Mégis itt vagy, megmozdulni sem tudsz.

— Ne.

A szó kisiklik, még mielőtt tompíthatnád. Nyersen, túl hirtelen, túl csupaszon. Megfeszül az állkapcsod, és nem rá, hanem magadra grimaszolsz. Hogy ennyire bénán jön ki. Hogy nem tudsz jobbat.

— Nem kell bocsánatot kérned.

Most már egyenletesebben. Gyakorlottabban. Mintha már mondtad volna valakinek. Tükörnek, talán. Egy másik életedben.

— Ha valakinek kéne, az én vagyok.

A csend utána megnyúlik, elnehezedik. Már nincs cigaretta, amit a kezedbe foghatnál, nincs mozdulat, amiben elrejtőzhetnél. Minden kifogásod ott hamvad valahol a fűben, és most már csak ez maradt: ő, te, és a köztetek feszülő őszinteség, ami már nem védelem — penge.

Amikor megmozdul, és odanyújtja a kezében tartott poharat, habozás nélkül elfogadod.

Nem kérdezel. Nem nézed meg, mi van benne. Csak emelsz rajta egy keveset, és iszol — óvatosan, de nem túl lassan. Az ital erős. Túl erős. Az íze keserű, túl alkoholos, mintha azonnal el akarna párologni a nyelvedről, még mielőtt megértenéd, mit iszol. És már érzed is, ahogy végigsuhan rajtad, valahol a mellkasod alatt csavarva meg valamit, amit nem tudsz nevén nevezni.

Nem lazít el. De elernyeszt valamit. Egy feszülést, amit eddig nem is tudtál, hogy tartasz.

Néhány korty után visszanyújtod neki. Szinte azonnal. Nem akarod tartani tovább. Nem akarod, hogy azt higgye, többet kérsz. Nem akarsz többet kérni tőle.

Futólag ránézel. Aztán a tekinteted rögtön elkapod. Még mindig nem mozdul. Nem nyúl feléd, nem sürget. Csak van. Ott, ahol más már rég elment volna.

A szél végigsiklik az arcodon, hajszálakat sodor az ajkadhoz. Mélyebbre lélegzel, mintha újra tanulnád, hogyan kell.

— A bátyám miatt vagyok itt. — mondod végül. — Ő hívott el. Nem volt elég jó okom, hogy nemet mondjak.

A szavak furcsán csúsznak ki a szádból, mintha nem lenne teljes joguk létezni. Mintha túl sokáig őrizted volna őket, és most alig találnák a helyüket. Összefonod a karjaidat, szorosabban, mint eddig. Nem a hideg miatt. Az igazság mindig jobban vetkőztet.

— Nem szoktam ilyesmit csinálni. Zaj. Pia. Emberek. Ez az egész... színjáték.

Megállsz. Nem a hatás kedvéért. Egyszerűen csak nehéz továbbmenni. Nehéz beismerni, hogy mindez nem neked való. Nehéz kimondani, hogy nem tudsz része lenni annak, amibe mások olyan könnyedén belesimulnak.

Aztán, szinte vállvonással:

— Meg hát… a társalgások. Nem az erősségem, mint láthatod.

Nem hangzik keserűen. Csak szárazon. Tisztán. Mintha csak megállapítanál valamit, amit mindenki tud, de senki nem mond ki.

Lassan megmozdulsz. Áthelyezed a testsúlyod, mintha tükörként követnéd őt, még ha tudat alatt is. A szemed most egy kicsit tovább időzik rajta — az arcélén, a szeme sarkában húzódó feszültségen, amit csak az vesz észre, aki évek óta figyeli. Aki minden mozdulatát ismeri, anélkül, hogy valaha igazán beszéltek volna.

Nem tudod, miért mondod ki a következőt. Talán az alkohol miatt. Talán mert a csend túl sűrű lett, és most már muszáj valamit visszaadnod.

— Nem gondoltam volna, hogy először itt fogunk beszélni.

Most már felnézel. Kicsit határozottabban. Az állad is magasabban áll. Nem dacosan. Csak úgy, mint aki kezdi elfogadni, hogy ez itt most valóban megtörténik.

— Nem így képzeltem el. De... állok elébe.

A szarkazmus mentőöv. Még mindig segít megtartani a távolságot, de már nem fal. Inkább egy rés az ajtón. Valami melegebb is megbújik mögötte, amit nem tudsz és nem is akarsz teljesen eltüntetni.

Az ital felé bököd az állad, egy apró mozdulattal. A hangod száraz, de már nem olyan éles.

— Talán az segített. Bármi is volt az.

És most végre... nem nézel el. Nem azonnal. Még nem mondtál túl sokat. De most először, talán nem is a maszkod áll ott előtte.

Hanem te.


	Naplózva

Oldalak: 1 2 [3]

« előző következő »