Masquarade

[To: Mr.Cobham]

To: Mr.Cobham

I wanna cut you outta my dreams
'Til I'm bleeding out

Viselet & maszk

-Nor, ez a levél …
- Zach, már most hagyd abba, nem viszek magammal senkit, csak azért, hogy pesztráljon, és vigyázva állandó jelleggel a sarkamban legyen, ahelyett, hogy te jönnél el velem..- fordulok el hirtelen a fehérre lakozott sminkasztaltól. Zachnek még talán meg is engedtem volna, hogy a követési szabályokat áthágva a hátamra tapadjon, csak éppen ő nem engedett meg magának ilyesmit. Nála volt egy határ, ami szerinte  a jó ízlés keretein kívül esik..ez ügyben nem nagyon tudtunk egyetérteni, így próbáltam nem túl messzire menni esetében.
- Tudod, hogy ez a bálozósdi nem az én stílusom Nora.- lép egyet hátra, ahogy én két lépést teszek felé,  ragadozó mosollyal ajkaimon közelítem meg, amikor mellkasomra teszi a kezét.
- Nekem sem a stílusom, de nem árt  felmérni az embereket. Mondhatjuk, egy nagyon elcseszett kutatómunkának is, és legalább van ingyen ital.- vonom meg a vállaimat, miközben ujjaimat átfutottam a hajamon.
- Szerintem meg halálra fogod magad unni, mindig ez a vége. Persze utána másfél órát ott szenvedsz, mert mégsem akarsz annyira korán elmenni, mert az pofátlanság, de közben az arcodra minden rá van írva. Ja, és azt elfelejtettem, hogy ebben a másfél órában, sikerül 10 percenként társaságot váltanod, akivel hozathatsz magadnak, egy pohár pezsgőt. - felvont szemöldökkel nézek rá a mondandójának a végeztével.
- Valaki már túlságosan jól ismer.- nevetem el magamat, majd újra a tükör felé fordulok, hogy még egyszer ellenőrizzem a tükörben az összképet. A sminket most hanyagoltam, de legalább feldobtam az ajkaimat, egy tűz vörös árnyalattal, ha már a fél arcom úgy is takarásban lesz.
- Na? - fordulok felé, most hogy már teljesnek érzem az összeállítást.
- Milyen bálra készülsz te?- nézz végig a testemre feszülő csipkeruhán, ami nem túl sokat takart.
- Te tényleg olyan vagy néha, mintha a nagyapám lennél, mi bajod van neked?
- Nekem semmi,nagyon csinos....az mellett, hogy lelátni a köldöködig.- köszörüli meg a torkát zavarában, ahogy rájött arra, hogy mit mondott.
Az említett pont felé emeltem a tekintetemet. - Tényleg? Pedig azt hittem rendesen meghúztam azt a fránya fűzőt, de ebből a nézetből egészen szűkösen vagyunk, ahogy látom...- Az ajtó csapódására, felkapom a fejemet, Zach már itt sem volt.
- Azt mondtad segítesz összegombolni hátul a ruhát, most hova mész?

****
Az egész terem fényárban úszott. Az arany összes árnyalata, gyönyörködtető látványt nyújtott. Az emberben fel sem merülne a sok cicoma mellett, hogy mennyire, de mennyire unni fogja ezt az egészet.  Olyan emberek töltötték be a teret, akikkel viszonylagosan tartottam a kapcsolatot. Nem azért, mert elzárkóztam volna, attól, hogy bármit kialakítsak valakivel, hanem egyszerűen nem volt rá igényem. Sokszor fárasztónak hatott, az a fajta erőlködés, ami felém irányult. Valahogy mindenki próbált  annyira közelemben maradni, hogy ezzel azt éreztesse, hogy a kapcsolatunk baráti, sőt voltak akik ennél messzebb is el mertek menni. Ezzel nem volt semmi probléma, hisz jól kiismertem a varázslók azon fajtáját, akikkel távolságot kellett tartanom, és csak épphogy egy hello erejéig hozzá szóljak, csak hogy érezze a törődést. Zachnek igaza volt, itt sem kéne lennem, hisz menetrendszerűen zajlott le ugyanaz. Sok fontos ember, próbált egymáson túl licitálni, az esszenciális értéküket illetően. Ez önmagában, egészen mókás jelenség lenne, ha nyers változatban nézhetném végig ezt a folyamatot. De mindenki fedhetetlenül próbálta, magát feljebb helyezni a másiknál. Én nem ezért voltam itt. Hanem a levél miatt. Jobban mondva a levelek miatt. Zach ugyan nem tud róla, de ez csak egy volt a sok közül. Többet kaptam. Ez önmagában nem volt meglepő, mert hozzá voltam szokva a fenyegetések sorához, a munkám velejárója volt, ha valami olyasmibe ütöttem protectorként a nózimat, amibe nem kéne. De ez most más volt, a levelek stílusban hasonlóak voltak mindig, ahogy a megnevezés is mindig ugyanaz volt. Kicsikém. A bizalmaskodó hangvétel arra utalt, hogy ismer..talán. Nem tudtam volna így előre megmondani, de lassan olyan volt mintha egy meddő kapcsolatba léptem volna, egy ismeretlen. Impotens érzések kerítettek hatalmába ezzel kapcsolatban, és azt is tudtam, hogy csak én oldhatom meg ezt. Na jó, lehet nem csak én, de szerettem a problémáimat egyedül intézni. A legutolsó levél arra engedett következtetni, hogy itt lesz, szóval én is itt voltam.  Poharam pereme felett játszadoztam, körkörös mozdulatokkal az ujjammal, eközben a társaságom, aki egy férfi volt, talán észre se vette, hogy elmerülve pásztázom tömeget, és nem igazán figyelek rá. Gáláns bókok sorozatával lepett el, én pedig csak néha tiszteltem meg a figyelmemmel, de azt hiszem azt is félreértelmezte. Akárhol is álltam meg, mindig megtalált valaki, akire most pont nem volt szükségem. Az eshetőségét nem vettem számba annak, hogy bármelyikük a gyilkos szándékkal közeledne. Mert egészen másképp mértek végig, így semmi félelem nem volt bennem. Habár a maszk mögül egészen nehéz volt felmérni bárkinek az arcát. Ez alól én sem voltam kivétel, hisz egy csipke szerkezetű maszk fedte az arcom kisebb részét.
A pult felé veszem az irányt, és léha eleganciával a pultra támaszkodom, aminek hatására a vállaimra terített szőrme enged magából, és finoman lecsusszan a vállaimról. Szemem sarkából érzékelem, hogy még valaki tartózkodik a pultnál rajtam kívül.
- Ez a bál szop...- oldalra nézek, és megválogatva a szavaimat fejezem be a mondatot, amikor realizálom, hogy Mr.Cobham  van a közelemben.- Ez a bál, felér egy fellációval.- fejezem be, megfelelő stílusban, ami talán kevésbé sérti majd az Angol nemes származású füleit. Gyorsan végig vezetem rajta a tekintetemet, de próbálom ezt nem túl feltűnően tenni.
- Rég láttam Reginald.- ajkam könnyed mosolyra húzódik, ahogy ránézek. Reginalddal valamelyest összekötött a múlt, de soha nem tudtam hova tenni. Volt egy időszak, amikor talán valami féle vonzódás is kialakult köztünk, de nem igazán léptünk ezen a szinten tovább. Nem fordult tettlegességbe a dolog. Talán én túláradónak számítottam, az ő kifinomult eleganciájának, vagy nem ütöttem meg egy bizonyos szintet.
- Meglep, hogy itt látom. Nem tudtam, hogy szereti ezt az egész hercehurcát, ami itt megy.- kuncogok egyet, ahogy  egy pillanatra a teremben jelenlévőkre nézek, majd vissza a férfira. Végül teljes felsőtestemmel felé fordulok, és úgy nézek rá.
- Bár, gondolom, olyan hölgytársasággal érkezett, aki miatt megéri elviselni. - na igen, az a fránya kíváncsiság, azért csak furdalja az oldalamat, ha róla volt szó.

[- Inkább a vendégek miatt finomkodjon, tudja, hogy én már hallottam és mondtam is rosszabbat!]

To Eleonora

"Hail to the queen of the Masquerade"

ruha & maszk

Ha volt olyan környezet, amibe a neveltetésem révén tökéletesen bele tudtam simulni, nos az egy klasszikus bál. Ráadásul ez a miliő sem a mágikus, sem a mugli világban nem ütött el különösebben egymástól. Éppen ezért se jelentett különösebb gondot, hogy felkészüljek mára: a ruhatár adott volt és végül egy klasszikus, egyszerű, de elegáns megoldás mellett tettem le a voksom. Fekete és fehér kombinációja, nehéz vele mellé lőni. Igaz, akár unalmasnak is titulálható... de ehhez volt egy olyan maszkom, amit még Velencéből hoztam és így mégis egy passzoló összképet lehetett kialakítani.
Szóval alkalomhoz illően öltözve, frissen borotválva és rendbe szedve magam jelentem meg a londoni Macmillan palotában, ami persze a házigazdák birtoklását fejezte ki nevével. És a szervezőkét is ugyebár... miután mindig is jó oldalon elkötelezett (Dumbledore párti) család voltak, így nem volt valószínű, hogy származásom fenntartással fogják kezelni és mint akadémiai professzornak, egyébként is kicsit nőtt a társadalmi presztízsem végső soron. Szóval egyáltalán nem volt nehéz meghívóhoz jutni. Mondjuk az is igaz, hogy az ilyen nagyon népes, nyilvános eseményeket egy jó ideje kerültem, bár volt olyan, amin kötelességből részt kellett vennem. Egyszerűen amióta farkas lettem, kissé tartottam az ilyen rendezvényektől, mindig ott volt bennem a kényelmetlen érzés, hogy ha valaki összerakná mi is vagyok, az milyen reakciókat váltana ki. Több, mint egy éve ezért éltem remetékre emlékeztető életet nem egy esetben, bár voltak olyan esetek, amik ebből ki tudtak rángatni...
A mai esetnek szép neve is volt: Eleonora Burke. Nem mintha elhívott volna mondjuk a kísérőjének, vagy bármi... egyszerűen a kollégája, Zach kért meg, hogy ha van módom figyeljek már Nora-ra, ugyanis kaptak nem egy aggasztó fenyegető levelet s ezekből volt, amit meg is mutatott. Én pedig rábólintottam a dologra, első sorban azért, mert Eleonora azok között volt, akikkel a háború alatt egy kis ellenálló csoportot működtetünk. Egy kenyéren osztoztunk, közös volt a sorsunk és csak egymásra számíthattunk azzal a pár mágussal és boszorkánnyal. Elenora a falkám tagja volt. És a falkatagok védelmére, segítségére bármikor szó nélkül siettem volna még most is. Számomra ez erős köteléket jelentett és ezért minden további nélkül hajlandó voltam félretenni a magányba vonult létezés megszokott hétköznapjait egy farsangi bálra.

***

Amíg nem kaptam meg az akadémiai állást, de már az egészségem helyreállt, magánnynomozóként dolgoztam kicsit, így kamatoztatva szaktudásom. Tudott erről Nora kollégája is, mivel az egyik ügy megoldásából neki lett egy sikeres pere, na meg arról is volt fogalma, hogy egy kis múltam is van munkatársnőjét illetően. Persze először azért elkértem egy ilyen fenyegető levelet, amit Zach kimentett Nora kukájából. A tartalma is érdekes lehetett volna, de egy szövegszintű elemzéshez kellett volna az összes többi levél is, hogy "szerzői szókincset" állíthassak össze és abból vonjak le következtetéseket. Inkább a pergamenen és a tintán igyekeztem elemzéseket végezni az íráskép vizsgálata mellett. Mondjuk az utóbbinak nem sok értelme volt, mert bűvölt penna írta semleges betűkkel, kéz nyomát nem hordozta. A pergamen anyaga sem adott semmi újdonságot, nem volt különleges és így nem lehetett beszerzési hely alapján szűkíteni a kört, netán pár üzlet vásárlóközönségét figyelni. Elég körültekintő delikvenssel van dolgunk, mert nem fogdosta össze a pergament puszta kézzel, az írás nem az övé és az alapanyag sem belőhető, de egy apró hiba mégis volt: illatanyag. Vérfarkasként kiélesedett szaglásom hamarabb észlelte a jelenlétét és intenzívebben. Valami erősen levendula alapú illatszer érezhető volt a hordozófelületen, így annak egy margójáról csíkot vágtam és a kúriában összerakott egész tisztességes bájitalos kelléktárammal vettem kezelésbe. Sikerült egy illatszerek teljes szerkezetét helyreállító és aztán felvevő elixírt kikeverni, amiben megáztatva a csíkot kivonatot nyertem a használt parfümből. Ezt két részre osztottam és egy üvegcsét eltettem, a másikat pedig odahaza tettem félre, hogy majd végigjárjak pár szaküzletet és kiderítsem, pontosan mi is a márka és a típus. De ez a jövő zenéje lesz...

***

Minden a megszokott kerékvágásban ment a bálban. Pár zenész klasszikus tánczenét játszott, a parketten kerengett is néhány pár, míg sokan kisebb csoportokra szakadva álldogáltak és trécseltek. Kacajok, álságosan baráti gesztusok és felkiáltások töltötték be a nagy termet, ahogy ez lenni szokott. Meganyian igyekeztek nyalni, törleszkedni és törtetni, mások a riválist valamilyen módon porig alázni. A felső körök klisés világát festették meg egyetlen rendezvényben annak résztvevői. A maszkok mondjuk nehezítettek a dolgon valamelyest, mert mindig kellett találgatni kicsit, hogy ki kicsoda, de ha ez nem lett volna, minden bizonnyal az egész estet már tényleg halál unalmasnak is minősíthette volna bárki nyugodt szívvel. Én a magam részéről ugyan ismertem több alakot is, de ez fordítva nem feltétlenül volt így. Aurorként korábban az volt a lényeg, hogy én ismerjek és ne engem. Ez most kapóra is jött, mert nyugodtan tudtam mozogni a csoportok között és közben két dolgot csinálni: azt figyelni, hogy Nora merre mozog érkezésétől, másrészt, hogy merre érezhetem meg azt az illatot, aminek az emlékeztetőjét magammal is hoztam. Az engem sújtó kór így még kicsit kapóra is jött... viszont az őrizetemre bízott célszemély igen nagy figyelemnek örvend, ezt meg kell állapítanom. Nem túl megnyugtató, mert így tényleg alaposabban rajta kell tartanom a szemem. Nyilván azt mondaná az ember, hogy egy zsúfolt bártelemben bármit is elkövetni banális a lebukás nagy esélye miatt, de pont ez az, ami engem nem nyugtat meg: a túl valószínű kizárása a gyanú káros elaltatása.
Csendesen manőverezek, míg sikerül a pulthoz érnem. Láttam, hogy Nora errefelé tart s a tény, hogy nincs még pohár a kezében, ezt csak megerősítette. Annyi időm még van, hogy egy alkoholmentes italt még kérjek, aztán érkezik a hölgyemény is. Először bölcsebbnek látom azt, hogy ne én lépjek oda hozzá, hiszen eddig mindenki letámadta s ha én is így tennék, akkor könnyen lehet, hogy tőlem is hamar meg akarna szabadulni, az pedig semmiben sem segítene. Nem, ha van rá mód, gondolja csak úgy a kisasszony, hogy velem szeretne beszélni. Úgy sokkal jobban szemmel lehet tartani.
- Inkább a vendégek miatt finomkodjon, tudja, hogy én már hallottam és mondtam is rosszabbat! - kuncogok kicsit, ahogy hallom magam mellett a minden bizonnyal rám szabott módosítást. Való igaz, akkor pár éve az erdőben az eligazításaim elég nyersek voltak. Féloldalasan már a nő felé is fordulok egy pillanatra megtámaszkodva a pulton s úgy nézek mélyen a szemeibe. Meg kell hagyni, mindig is szerettem azt a szép zöld szempárt, így egyáltalán nem esik nehezemre, hogy fenntartsam a szemkontaktust. Viszont tekintetem csak és kizárólag a szemeire koncentrál. Még akkor is, amikor a kacsója után nyúlok könnyedén erős tenyeremmel és kézcsókot lehelek kézfejére, mintegy köszöntésére reagálva.
- Részemről a szerencse Ms. Burke. - mondom, ahogy visszaegyenesedem, tekintetem továbbra is az övébe fúrva. Esélyesen én vagyok az egyetlen a férfiak közül ma este, aki nem másfelé kalandozott a tekintetével, sőt ugye én ilyet egy másodpercig se tettem... mert anélkül is tudom, hogy csinos, hogy kebleinek pompás halmai milyen kellemdúsan domborodnak ebben a fekete csipke ruhában. Apró szakmai trükk, hogy tudok úgy figyelni egy pontra, hogy közben a környezet többi elemét se zárom ki és pontosan felmérem.
- Olykor nem árt egy-egy társas esemény sem. - vonom meg a vállam egy picit, majd a pulton álló poharam után nyúlok s belekortyolok az édeskés italba. Ez végül is igaz volt, mert vágytam az emberi társaságot, akkor is, ha valamennyire tartottam tőle. Ha kivetettnek is éreztem magam bizonyos tekintetben.
- Egyedül érkeztem. - adom meg a lakonikus választ kérdésére, mert végül is ezen nincs mit ragozni. Azt mégse mondhatom, hogy az ő megfigyelésére és amúgy sincs nagyon senki, akit elhívtam volna. Emberi kapcsolataim végtelenül szegényes palettájáról az egyetlen szóba jöhető nőnemű egyént pont nem hívtam volna, a viszony teljesen eltérő volta miatt. Bár ki tudja, hogy mit mondana... de most nem ez a lényeg és nem is érdemes rajta gondolkoznom, meg nem is agyon akarok igazság szerint. Olyan délibábokon, amik nem vezetnek sehova, nincs értelme. Elenora ellenben hús-vér valóság volt és itt állt előttem.
- Viszont az sokkal meglepőbb, hogy kegyedet kísérő nélkül látom... bár az is igaz, hogy az erdőbe nem érdemes fát vinni, egy ilyen csinos hölgy könnyen talál a helyszínen is. - jegyzem meg egy könnyednek szánt mosollyal, majd újabbat kortyolok ebből az italból. Túl édes... mire végzünk itt, nem csak lychantrop, de cukorbeteg is leszek, könnyen lehet.

[To: Mr.Cobham]

To: Mr.Cobham

I wanna cut you outta my dreams
'Til I'm bleeding out

Viselet & maszk

Amikor tizenhat éves voltam, a nagymamám azt mondta nekem, hogy a gázai fennsíkon vannak öngyilkos merénylők, akik kevésbé veszélyesek, mint én vagyok. Hát nem tudom, ha most látna mit mondana, de tökéletesen el tudott túlozni dolgokat, ha személyemről volt szó. Hamar megtanultam, hogy ha kiismerem az embereket, és a szándékukkal is tisztában vagyok, akkor megkönnyítem a saját életemet. Ellenben voltam pillanatok, amikor ez a legkevésbé sem sikerült. Hamar meg lehetett lágyítani, ha valaki egyszerűen kedves volt velem, vagy egyszerűen csak emberszámba vett, pedig ezeknek a dolgoknak természetesnek kéne, hogy legyen az ember életében. Nyughatatlanul kerestem valamit, vagy valakit akihez kötődhetek, mármint amikor tényleg azt érzi az ember, hogy benne megbízhat. De ahogy teltek az évek, rá kellett jönnöm, hogy ez az ember nem létezik számomra. Darrent tiszta szívemből szerettem és még talán szeretem is, de megtartottam vele kapcsolatban is egy bizonyos mértéket.  Biztonságban éreztem magamat a korlátaim mögött, ha az érzelmekről volt szó. Ellenben más dologgal kapcsolatban, kevésbe voltam mértéktartó. Sokszor mentem túl messzire, és csak a jó szerencsémen múlott, hogy egy darabban tértem vissza. Bár az életmódomat, és a munkámat tekintve, erre most  sem volt garancia. Néha az ösztöneim erősebben működtek a kelletténél, és olyan cselekedeteket hajtottam végre, amit egy pillanatra se gondoltam végig józan ésszel. Olyasmikbe mentem bele, amivel aztán nem akartam szembenézni. Egy napon talán megtanulom, hogy csak olyan kérdéseket tegyek fel, amikre ténylegesen hallani akarom a választ.
Az ittlétemnek az oka is hasonló volt. Az a titokzatos levelek. Amik nem hagytak nyugodni. Még véletlen sem azért, mert féltetettem volna a testi épségemet.  Leginkább a szerző kilétére  voltam kíváncsi, és a motivációjára. Nem volt túl közkedvelt alapvetően, a sötétvarázslók körében, így akármelyikük lehetett az. Én mégis úgy éreztem, hogy ezek a levelek, egy olyan elme szüleményei, aki ismer. Aki talán a legféltettebb titkomat is ismerte,. Túlságosan is ügyesen játszott, és azt hiszem a lépéseimet is jól tudta. Kiszámított mindent, mert ő már akkor tudta, hogy itt leszek, amikor én meg csak a meghívóm felett fintorogtam. Ebben nem ez volt a legijesztőbb mégsem, hanem az, hogy valószínűleg ez az ember a következményekkel is számolt. Az pedig még ijesztőbbnek hatott, hogy visszatérő gondolatként, csak egy név visszhangzott a fülemben: Darren.
Megrázom a fejemet, egész jó úton haladtam ahhoz, hogy becsavarodjak, ha már nem történt meg. Egyetlen egy valami zökkent ki, a zsivaj körülöttem, és a tömeg, akik között itt lehetett..
Éles figyelemmel követem az eseményeket, mindannak ellenére is, hogy Zach jóslata bevált. Cserélődnek mellettem az emberek, akiknek hamar eluntam a társaságát, hamar tovább is álltam. Nehezen lehetet lekötni a figyelmemet, főleg egy nem elhanyagolható gondolat mellett, hogy valaki itt köztük gyilkos szándékkal érkezett. Ha normális lennék, talán ennek a foszlánynak meg kéne töltenie félelemmel, amit a csontjaimban is éreznem kéne. Mégis olyan háborítatlan nyugalommal, viselem ezt a tényt, mint akinek ez teljesen normális. Pedig nem volt az. Nem kéne annak lennie. Mi van ha tényleg megháborodott az elmém időközben? Sejlik fel a kérdés a semmiből, majd ugyanolyan gyorsan el is párolog, ahogy meglátok egy ismerős arcot. Már amennyire ismerős lehet valaki, egy álarc  mögött. Reginald. Akárhol felismertem volna, szikár izmos alakját. Na, és a mosolyát. Az arca pontosan olyan volt, mint azoknak a fiúknak, akik a bentlakásos  iskola által felvett manír mögé bújnak. Soha nem tudtad mire gondolt, és minden mozzanatában volt valami, amiről megállapítható volt, hogy egy igazi Angol úriember.  Nehezen tudott elmenni mellette, úgy az ember lánya, hogy ne vezesse végig legalább egyszer rajta a szemét, bár én ilyen szempontból nem voltam szégyenlős. De mivel viszonyunk mivoltát a mai napig sem tudnám megítélni, hogy hányadán álltunk egymással, így próbáltam valami köztes megoldással közeledni felé. Habár, a magam fajta ők társaságát valószínűleg inkább kerüli, és egy olyasvalakit tudnék elképzelni mellé, aki hasonlóképpen a tökéletesség eleganciáját magában hordozta. Ettől függetlenül persze kedveltem, és a múltban tett dolgokat nem tudnám semmisé tenni, mert az h akarom, ha nem, összeköt minket. Kicsit meg is lep az itt léte, ami felszítja a kíváncsiságomat, és akár lehetnék a saját nagyanyám is lassan, aki állandóan csak kíváncsiskodik, mert miért ne...
- Igen, jól emlékszem, amikor kicsit erélyesebben dörrent a hangja. Már az emlékétől is hapták vágom magamat.- Na igen, azokban az időkben a figyelmünk egy pillanatra sem lankadhatott, és ehhez kellett némi fegyelem is, amit meg kellett követelni, és ezt ő tökéletesen csinálta. Egyrészt ezért sem értem, mi történhetett, legalábbis csak hallomásból hallottam ezt azt. De mint tudjuk, soha nem szabad hinni, a meg nem erősített szóbeszédnek. Mert a varázsvilág sem működött másképp, ha pletykáról volt szó, mindig csak bővül a történet. Itt pedig maga volt a kánoán, és lehetőségek végtelen tárháza, amivel fel lehetett dobni.
A lovagias mozdulat nem lep meg, csak mélyen az övébe függesztem a tekintetemet, és egy sötét árny villan át a szemeimen egy egészen kis pillanatra. Persze, még mindig langyosan pislákolt bennem valami iránta, de már egy elkopott emlék volt inkább, amit nem a legszívesebben idéztem fel. Talán azért sem, mert az ütött kopott öntudatösságomon, hagyott maga után némi lenyomatott. De már nem voltam az a nő, sokkal markánsabb jellemé forrtam ki magam azóta, hogy egy ilyesmi meglátszódjon irányába.
- Ha engem kérdez, lehet rossz társas eseményt választott. Eddig olyan mintha egy temetésen lennék, mindenki kérdezgeti, hogy hogy vagyok, és kéretlenül ölelgetnek. Ráadásul eddig hárman léptek a lábfejemre tánc közben, szóval lassan de biztosan, már menni se fogok tudni a nap végére.- sóhajtok, míg kidugom egy pillanatra a ruha alól magassarkúba bújtatott lábamat, hogy kicsit körkörösen megmozgassam, mint akiben az emlék felidézése is fájdalmat okozott.
- Nem tudom maga hogy van vele, de annyira nyugodtan mosolyog mindenki képmutatóan a másik szemébe, miközben mindenki tudja, hogy miért vagyunk itt, még sincs soha semmilyen izgalom. Legalább, egymásnak esnének, vagy valaki emelné fel a hangját..- rázom meg fejemet rosszallóan, mint akinek tényleg nincs ínyére a dolog.
- Ó, abban biztos vagyok, hogy egyedül jött viszont nem egyedül távozik.- kacsintok rá, majd elnevetem magam a következő mondatán. Talán azért, mert nem igazán akartam komolyan venni, még ezt a cseppnyi bókot sem, amit tőle kaptam.
- Nos, ha látnék bármit is az arcukból lehet így lenne, de az elmúlt fél órában kb két emberről tudtam, hogy kivel beszélgetek, és eddig ha jól számoltam hét emberrel volt szerencsém szóba elegyedni, szóval nem igazán jók az arányok. Ráadásul ez a csinos hölgy, csak lehet jó a megtévesztésben és mégsem olyan csinos.-  vigyorodok el játékosan, majd egy kicsit közelebb slisszolok hozzá.
- És mi a helyzet az új munkájával? Sikerült már megszoknia?- teszem fel a kérdést, bár nem tudtam, mennyire taposok bele a lelkivilágába, így némi együttérzés is sugárzik az arcomról, amikor kiejtem a szavakat. Végül is tőlem ez megszokott, Zach-től is megkérdeztem első munkanapunk alkalmával, hogy szégyelli a zsidó származását..ha már megfoszt a Zachariah kiejtésétől, és Zachnek kell hívnom.

[- Mókás lenne jelen körülményke között!]

To Eleonora

"Hail to the queen of the Masquerade"

ruha & maszk

- Mókás lenne jelen körülményke között! - kuncogok kissé a képzetre. - Bár erre most tényleg semmi szükség. - kemény kézzel kellett fogni a társaságot azért, az biztos. Egy jó részük messze esett a kiképzett harci állapottól, így volt feladat, ha azt akartuk, hogy ütőképesek legyenek és épp bőrrel ússzák meg a kalandokat-rajtaütéseket. Tény, hogy obsitos kiképzőtiszt módjára üvöltöttem velük, ha arra volt szükség, de ezzel is el lehetett érni, hogy ne rezzenjenek meg a legkisebb ingertől is. Mert ha egy barátságos ember üvölt rá valakire s már attól is megrémül, hol van ahhoz képest valaki, aki mondjuk egyenesen meg akarja ölni az egyént! Egyikükből sem lett persze kiképzett auror a rászánható pár hét alatt, de egész korrekt lett az eredmény és elégedett lehettem vele.
Arra most van lehetőségem, hogy aurorok következő generációit képezzem ki és neveljem. Ott sem bánok velük kesztyűs kézzel és szelídnek se mondanám magam, de teljesen állatba sem megyek át, mert az sem indokolt. De azért nem kellett ahhoz sok, hogy tartani kezdjenek tőlem. És erre szükség is van, mert nagy arccal kerül be a sok sárgacsőrű az akadémiára, amiből le kell faragni. Egykor én is olyan voltam... Tele reménnyel, szép képekkel a jövőről, nagy arc, nagy ego, nagy étvágy ha italról, szórakozásról volt szó, aztán amikor Dora kirakott, mint törpegolymókot szarni, akkor meg a nők... egy olyan aranykor rövid periódusa volt, ami egy temetés felé vihetett volna, meg az álmok megsemmisülése felé. Aztán összeszedtem magam és döntöttem: félretettem a dorbézolást, a carpe diem-et, és csak a hivatástudatból kezdtem élni újra.
Szokásomhoz híven lehelek kézcsókot Eleonora kézfejére és picit kiélvezem azt a pár pillanatot, amíg foghatom puha, törékeny kacsóját, amíg érezhetem a belőle áradó melegséget, majd elengedem. De tekintetem nem engedi el az övét továbbra sem.
- Pedig a társadalom krémjére célzott bálnál mi lehetne csodásabb? - kérdem kicsit nevetve, ahogy pohártól mentes kezemmel körbeintek a valóban pazar termen. - De ebben az esetben úgy érzem mégse jó ötlet, hogy felkérjem egy táncra a lába épségét szem előtt tartva. - és magát a lábat is, mert úgy villogtatja itt, hogy egy pillanatra azért oda is kell sandítanom. Hát, lehet, hogy sokan ráléptek, de attól még csinos lábikó, ezt meg kell hagyni. Viszont tekintetem gyorsan tér vissza az övéhez. Elnézegetem én szívesen a női lábakat, csak sajnos nem teljesen azért vagyok itt. Bár ittlétem valós okát nem szándékozom felfedni és igazából őszintén és mélyen remélem, hogy még csak indokolt sem lesz végül. Igen, az lenne a legjobb.
- Még korán van... majd ha páran jobban becsiccsentenek, jönnek az incidensek is. Voltam például egyszer egy bálban, ahol az egyik vendég skót származása okán díszes, de hagyományos skót viseletben jelent meg, és pár pohár ital után úgy gondolta a társaságnak épületes lenne, ha ő bemutatni, hogy tud meginni fejen állva egy pohár vizet. Nos, a kilt természetéből fogva elég gyorsan kibújt a szög a zsákból! - nevetem el magam, ahogy az emlék elég élénken kerül lelki szemeim elé. Merőben obszcán eset volt, mert a hagyományosság az alsónadrág hiányát is jelenti, de onnantól nem volt túl ünnepélyes a báli hangulat. Azt mondjuk csak remélem, hogy Nora arcára is sikerült legalább egy kis mosolyt csalni, mert abban mondjuk igaza volt, hogy egyikünk se izgulja itt túlzottan halálra magát.
-Jelentkezett jóslástant tanítani a Roxfortba netán? - kérdem nevetve, majd megrázom a fejem. - Nem hinném, hogy ez így történne. - teszem még hozzá, mert alapvetően ez az igazság. Persze azt nyilván nem mondhatom, hogy nem ezzel a céllal jöttem ide. De tény, hogy még mindig egyfajta távolságot igyekszem tartani másoktól. Zavar a kilátás, hogy egy boldognak induló ismerkedés jó eséllyel eleve kudarcra lenne ítélve hosszabb távon, amint kiderül, hogy mi is vagyok... és őszintén, miért is akarnék valakit veszélybe sodorni? A farkasölőfű-főzet kontroll alatt tartja a kórt teliholdkor, de akkor is ott a bizonytalanság érzése. Nem vagyok veszélytelen és hogy élném túl, ha kárt tennék valakiben, akit szeretek, öntudatlan állapotban? Ennek hála egy árnyék suhan át a tekintetemen, hiszen hosszú távon az örökös magány kilátása jutott osztályrészemül.
- De pont ez lehetne izgalmas nem? Az ismeretlenség, az, hogy nem tud pontosan mindent a másikról... a bizonytalanság és a felfedezés borzongató elegye... vagy valami ilyesmi. - nem túl átélt a dolog, inkább cinizmus a részemről, de hogy is lehetne átélt? Hiszen végső soron pont ez az, ami nyomasztana. Az, hogy felfedezik ki- és mi vagyok. Engem ez legfeljebb szorongással tölthet el. Jelen helyzetben legjobb esetben is csak eszköznek vagyok jó.  végül is ez voltam egész életemben nem? Magam tettem fel mindent, hogy a rend, az igazság, a jó eszköze legyek, hogy szolgáljak és védjek. És hős haditetteimért meg is lett a magas jutalom. Purgatórium éltem végéig.
- Minden nő a megtévesztés mestere! - bólintok, erre viszont már nagyobb meggyőződéssel. - De a kellem minden kelléke nélkül is egy szép szempár, egy bájos mosoly ugyan az, marad, ami. Nem hinném, hogy kegyed csak színlelné a vonzó megjelenést, még akkor sem, ha a fekete csipke igenis jól áll kegyednek. - adom meg kissé hosszabb feleletem, hiszen a róka örül a tyúk látásának, ha meg nem is eheti. Ez az, ami maradt és erről nem szándékozom lemondani.
- Köszönöm a kérdést, egészen otthonosan kezdek a tanári pozícióba berendezkedni, bár még azért hozzá kell szoknom, de lassan az is alakul. - a hangnem változik, mert bár vigyorogva araszolt közelebb, ez mégis valahogy azt sejteti, hogy a minisztériumból való távozásom után esetleg lábra kapó hírekből tájékozódhatott, ha tette. S azokat csak Merlin tudja megmondani, hogy micsodák. Ő is kicsit olyan furcsán kérdezte... 

[To: Mr.Cobham]

To: Mr.Cobham

I wanna cut you outta my dreams
'Til I'm bleeding out

Viselet & maszk

Reginald olyan volt, mint valami elbaszott spirituális gyakorlat, amikor már azt hitted megvilágosodtál, akkor kiderül, hogy hát elég messze vagy tőle, sőt talán soha nem is voltál közel a hozzá. Nem mertem vele mélyebb dolgokba bocsátkozni, mert tapasztaltam már, milyen amikor félrevezet. Közeledik, aztán egy bizonyos ponton úgy döntött, hogy visszafordul, aminek a mértjére nem kérdezz rá az ember. Talán az angolok a vonzódást is meg tudják játszani, mint ahogy azt is, hogy ők mindig rendítetlen nyugalommal, és bájjal viszonyulnak az összes emberhez. Méláztam el egy pillanatra, ahogy méregettem az előttem álló férfit. Akinek az igényei valószínűleg felülmúlhatatlanok , és megközelíthetetlennek, az olyan nők számára mint amilyen én magam voltam. Nem voltam elég bájos, és elragadó. Én teljesen más férfiakra tudtam benyomást tenni, az pedig nem feltétlen a jó fiú szerepében akart tetszelegni, sőt leginkább teljesen az ellentéte volt, annak aki most itt állt előttem. Tudom, hogy ezen gondolataim sorozatát, leinkább az önérzetem indítja el bennem. De akárhányszor erre a férfira néztem, kettős érzések voltak bennem. Egyrészt hálás voltam neki, amiért annyiszor megmentette az életemet, azonban azért már kevésbé voltam hálás, hogy játszott velem. Még ha nem is tudatosan tette, de a későbbiekben látványosan megváltozott a viszonyunk. Ami pedig utána maradt, az inkább egyfajta feszengés volt egymás környezetében, amit próbáltam oldani, de akkor túl sok minden közre játszott. Persze a mai fejemmel ezt is másképp csinálnám, de igazából, ez most már  mindegy is. Így miért ne beszélgethetnék vele a sajátos könnyed stílusomban.
- Sok dolgot ismerek ami ennél csodásabb.- jegyzem meg, míg a sürgő-forgó tömegre emelem a tekintetemet, a jelenségtől az epe mardosta a torkomat.- De ha ez a társadalom krémje, akkor lehet nekem nem kellett volna meghívót küldeniük.  Aligha tartozom közéjük. Inkább csak jó vagyok abban, amit csinálok, és gondolom jobb a közelükben tudni, mint sem nagyon távol maguktól. Alakoskodó egy társulat. - sóhajtok egy nagyot, ha nagyon őszinte akartam lenni, nem igazán találtam a helyemet köztük. Talán azért sem, mert túl sokszor kimondtam azt is, ami elfedni kellett volna. Megtartani magamnak.
Finom felvonom a szemöldökömet, majd elmosolyodom, ahogy nem hazudtolja meg önmagát. Valójában nekem szimpatikus volt, hogy ennyire illedelmes. Sőt néhol, kihallottam azt a híres angol akcentust is, bár néhol jobb lett volna nem meghallani. Pontosan azért, mert még mindig hatással volt rám, akármennyire is szerettem volna, hogy ne így legyen, talán az ilyesmi újraéled..akkor is ha tudja az ember, hogy ez csak egyoldalú.
- Igazán kár, pedig magának adtam volna még egy esélyt. - jegyzem meg egy csintalan mosollyal egybekötve, ahogy felé nézek megint. Mi baj történhet? Igazából ő folyamatosan az illem mögé fog bújni, én meg legalább addig elcicázhatok, ha már a múltban, ő is megtette velem. Tudtam, hogy ő nem fog messzire menni, ebben holtbiztos voltam, vagy ne legyen a nevem Eleonora Burke.
Hátra vetem a fejemet, és önkéntelenül is hangosabban elnevetem magamat, ahogy végig hallgatom a történetet.
- És engem az ilyen bálokból kihagynak? - rázom meg a fejemet, és néhol még mindig belenevetek a mondadómba.- Nos, legalább az este hátra lévő részében egy hagyomány őrző skótot fogok keresni.- jegyzem meg mosolyogva, bár tudtam, hogy én jelenleg valami egészen mást keresek.
- Még csak az hiányozna. Borzalmas tanár lennék. Annak ellenére, hogy minden bogaras adottságom meg van hozzá, hogy betöltsem ezt a posztot.- viccelem el a dolgot, majd kicsit komolyabban nézek rá, amikor válaszol. Volt valami furcsa abban, ahogy ezt tette.Habár sejtettem, hogy miért állt így ehhez a dologhoz.  És talán meg is tudtam érteni, de én úgy gondoltam, hogy minden nehézség ellenére, mindenkinek jár a boldogság, amit egy másik ember tud neki megadni.
- Nem hiszi, vagy nem akarja, hogy így történjen?- kicsit oldalra döntöm a fejemet, ahogy felteszem ezt a kérdést, és az arcszerkezetét kezdem el fürkészni. Habár az álarc gátolt ebben, tudtam jól mennyi fájdalom rejtőzhet mögötte.
- Az talán még rosszabb, ha mi magunk vonunk meg magunktól valamit. Mert sokkal nagyobb erőfeszítés kell ahhoz, hogy valóban megtegyük. De nem biztos, hogy minden esetben célravezető, mert ezzel egy olyan életre ítéljük magunkat, ami valaminek a hiányával jár, bár vannak akik képesek így élni..- fejezem be végül a mondókámat, ami magam sem tudom miért tört ki belőlem, csak úgy jött.
Nm hittem abban, hogy valakinek az egyedüllét a sorsa. Abban már annál inkább, hogy meg lenne a maga megfelelő társa, csak egyszerűen ki akarja kerülni a fájdalmat, ami ezzel járt. Ezen részről viszont voltak olyan szegmensei az elgondolásnak, amivel eget tudtam érteni. Lehetségesnek tartottam, hogy talán a kéretlen vonzalomnak is ez volt az oka irányába. Legalábbis szerettem volna ezt hinni, mert azzal előbb tudnék ráébredni, hogy  ez egy fajra rokonszenv és nem kéj kötelékének egy formája. Lényegében, valamilyen módon tükröt tartott elém, de nem tudtam eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz.
- Nos, van az az élethelyzet, amikor ez a kétely valóban a bőre alá mászik. Nyughatatlanul fel akarja fedezni azt, amit nem lát, még akkor is, ha tudja, hogy kit rejt  a maszk. Létezik ez a borzongás, ami mámorba taszítja, és az elméjét teljesen el ködösíti.- hangomnak pontosan olyan félreérhető a csengése, mint amiről beszélek.  A végén suttogássá halkul, mintha egy titkot suttognék el neki. Majd egy apró mosoly jelenik meg a szám sarkában, ahogy mélyen a  szemeibe nézek.- De nyilván, ez most nem az a helyzet. Ami egészen sajnálatos..- teszem még hozzá, de csak mosolyogva elfordítom róla a tekintetemet.
Sóhajtok egyet a bókja hallatán, és kicsit meg is rázom a fejemet.
- Magánál ritkán tudom eldönteni, hogy az illem beszél magából, vagy valóban így gondolja.- kuncogok halkan. Ez ténylegesen így volt, mondjuk az ő esetében sok mindent nem tudtam eldönteni, azt az egyet viszont igen, hogy nem egy súlycsoport voltunk.
- Tudja sokan jönnek be úgy az irodámba, hogy rögtön egy pletykával indítanak. Nem tudom miért éreznek késztetést erre az emberek, lehetséges, hogy így akarnak egyfajta bizalmaskodó viszonyt építeni velem. De mostanában csak maga volt  a terítéken, amit gondolom maga is sejt valamennyire. Tudom, azt hiszi azért kérdeztem, mert a miértekre keresem a választ. De engem az érdekel, hogy maga hogy van..- a következménye már meg volt a dolognak, ami így is nehéz súlyként nehezedett rá. Viszont ismertem azt az énjét is, aki a hivatásának élt, és ez most elveszett.

[- Igazán? Na, erre kíváncsi vagyok!]

To Eleonora

"Hail to the queen of the Masquerade"

ruha & maszk

- Igazán? Na, erre kíváncsi vagyok! - mosolyodom el, továbbra is fenntartva a játékot, miszerint ez az esemény tényleg a lehető legjobb. Ez távolról sincs így, mert igazából teljesen átlagos a maga kategóriájában. Ezt én mondjuk nem feltétlenül mondanám unalmasnak, de egyszerűen azért, mert elég sok zűrben volt már részem és jobban tudom értékelni így a nyugalmat. Már, ha nyugalomnak lehet nevezni azt, hogy valakire azért vigyázni próbálok, mert éppenséggel fenyegetésnek van kitéve. - Az, hogy jó abban, amit csinál elismertté teszi. És gondolom tényleg motiváló az unalom elviselésére, ha netán fontos és jó ügyfelek kerülhetnek ki ebből a társaságból. - szövöm tovább Eleonora szavait, mert végül is az ő jelenléte inkább ezzel függ, vagy függhet össze. Olyan emberek fordulnak meg a bálon, akik később nagyon is jól fizető védencek lehetnek egy protector számára, de akár valami érdekes ügyet is szerezhet itt éppenséggel. Egyáltalán nem tartom ezt hibás logikának vagy rossz gondolatnak, sőt! Ismertem olyat, aki a Mungóban járt a betegek között és ott kereste az új ügyeit, mint valami dögkeselyű.
- Nos, ennek fényében viszont megkérdezem: ha megpihent kicsit meggyötört lába, szabad egy táncra? - villantok egy könnyed mosolyt a kérdés mellé. Igazság szerint mindezek nélkül is teljesen jól tudnék rá figyelni, nem lenne szükségem arra se, hogy nagyon szóba elegyedjem vele, arra pláne nem, hogy felkérjem. De kedvelem Nora-t és éppen ezért igenis szeretném kicsit a társaságát élvezni. Az pedig egy másik dolog, hogy jó ideje nem jártam már ilyen helyen és annak is bőven több, mint egy éve, hogy valakivel táncoltam. Így nagyon is őszinte a kérés részemről.
A kilátás, hogy táncoljak egyet egy csinos nővel, akinek a társaságát alapvetően kedvelem, nagyon is magasan helyezkedett el egy képzeletbeli rangsorban jelen helyzetemben. Amikor kikerültem a Mungóból, hónapokig nem szóltam szinte senkihez, maximum pár levelet írtam s még aztán jött annak a belátása, hogy az a reményteli szalmaszál, amibe kapaszkodni próbáltam szintén illúzió volt... nos, azon a ponton már tényleg fontolgattam drasztikusan életellenes lépéseket. Csakhogy addigra már túl sok munkát raktam saját magam újraépítésébe, ami a lakhelyem küllemében vált láthatóvá. Szembe kellett néznem azzal, hogy mindent elvesztettem, ami fontos volt. Viszont a nagyszülői örökségemnek végre gondját tudtam viselni és végül is a végtelen rezignációval társult munkaterápia megmentett. A kúriát felvirágoztattam, én magam pedig végletes fásultsággal nyugodtam bele mindenbe, nem várva többet immár semmitől annál, mint ami körülvett.
A dolgok utána kezdtek fordulni, mert nyílt egy új pálya számomra, amiben mostanra már fél éve igyekeztem megszokni a helyem és az emberek közötti pozícióm újra megtalálni. Nem volt könnyű, vagy teljesen zökkenőmentes a dolog, de a mai alkalom egy újabb lépcsőfok volt felfelé érzésem szerint.
- Ki tudja, hogy itt mi fog történni! - nevetve jegyzem meg az ő válaszaira. A kis történet sikerrel terelte el a saját figyelmem is és a jelek szerint a hölgyemény unalmas bálozós hangulatát is sikerült kicsit oldani. Ezzel mondjuk magam ellen dolgozom, mert ha megunta volna hamar az egészet tényleg és inkább hazamegy, az lett volna a legkönnyebb. Csakhogy Nora-val egész könnyen tudtam közvetlenebbül beszélgetni, felvenni picit egy olyan szálat, ami régen még a kezemben volt, ami egyfajta megnyugvással töltött el. Azt a tudatot adta, hogy tényleg lehet esély változásra, javulásra.
- Ki tudja, a diákok biztos élveznék! - kuncogok a kilátásra, hogy ő borzalmas tanár lenne. Igazság szerint én se nagyon tudtam magamra tanárként tekinteni, vagy elképzelni, hogy az milyen is lenne, de végső soron csak sikerül talán belerázódnom. Voltak részei, amik egészen könnyen mentek.
- Mindenkinek jobb, ha nem így történik. - adom meg a rezignált, csendes választ a kérdésére, de lehet ezt nem kellett volna. Mármint "ügyesen" tovább és mélyebbre mentem a dologban, semmint érdemes lett volna, már ezzel az egy-két mondattal is. Minden bizonnyal azért, mert Nora-val is együtt bujkáltunk pár hónapot a háború alatt és akkor azért elég szűk volt a személyes tér, örömöt-bánatot jobban megosztott egymással az egész társaság. Így pedig összességében ösztönösen tudok kicsit nyitottabb lenni irányába, de ez most végső soron nem előnyös.
- Áldozatot vállalni, lemondani nem feltétlenül értelmetlen és káros. - válaszolom egyszerűen, mert végül is ez történt és történik, mindig is mások érdekében mondtam le dolgokról és hoztam áldozatokat. Hazugság lenne persze, ha azt mondanám, hogy ez a hiúságomat nem legyezgette belülről, de talán ennyi még belefér. Nekem is kellettek építőkockák ahhoz, hogy építsem a hiúságomat valamivel.
- És sajnos van, hogy az ember amíg önfeledten engedve a kíváncsiságnak ás mélyre s végül csak a saját csontjait találja... a kíváncsiság olykor félelmetes és ingoványos terepre visz. - Nora szavai, ahogy búgja őket olyan édes méregként csordulnak le az ajkairól, amit egy részem nagyon szívesen inna, de... jelen helyzetben talán még rosszabb lenne. Lehet ezért próbálom komorsággal ellensúlyozni a dolgot. Jobb, ha a földön tartom magam.
- Akkor segítek egy picit: az illem szabja meg, hogy mit mondok ki, de csak a formát. - nem a világ legegyértelműbb válasza, de már ez is több annál, mint amennyinek bele kéne férnie, ha őszinte vagyok. A lényeget talán így is elmondtam, hiszen a ki nem mondott rész ott van a kimondott szavakban. Ha tovább megyek, akkor elvesztem és végül csak fájdalom és csalódás lesz az, amit magam után hagyhatok. Más nem.
- Lebilincselő a tény, hogy valakiket még foglalkoztat egy több, mint egy éves história... persze elismerem, hogy érdeklődést válthatott ki az akadémiai pozícióm. - jobb, ha erre fogom a dolgot, de egyúttal a gyanú is felmerül bennem, hogy a nyomozásnak is köze lehet hozzá, amivel kapcsolatban megkaptam azt a titkosított minisztériumi megkeresést. Ezek szerint lenne valahol információ szivárgás? Ennek utána kéne menni és szólnom a parancsnokságon, ha lesz lehetőségem. Bár lehet annak is köze hozzá, hogy a bebörtönzött halálfalók kihallgatásába is bevontak kicsit korábban, sok régebbi ügy került elő, amiben volt részem, ez is igaz. Az emberek gondolkodása néha kifürkészhetetlen.
- Nagyon nagyra értékelem, hogy tényleg érdeklődik irántam. Talán el sem hinné, hogy mennyire. - az eddigi este legszelídebb mosolya társul a szavaimhoz s megint kezdek kicsit messzire menni, de ez így igaz s egy pillanatra valóban ki is zökkentett a dolog, mert ehhez kevésbé szoktam hozzá. Magamnak is köszönhettem, de alapvetően a kutya sem nézett felém. El tudtam ezt viselni és nem is vettem zokon, tragédiát se csináltam belőle, de ha megéreztem az őszinte törődést, akkor arra elég érzékenyen tudtam reagálni. Éppen ezért is gondoltam, hogy Eleonora veszélyt jelenthet. Most kicsit máshogy, mint régen, bár az eredménye egyaránt hasonló fejleményekkel kecsegtetett volna. A közös bajtársi idők alapján tudtam, hogy nem színlelt az érdeklődés, a nyitottság. S ahogy akkor is katasztrofális volt az időzítés, úgy most is.
- Hazudhatnék, de úgy is érezné, hogy gond van és mire mennék azzal, hogy kudarcos játszmát kezdek? Viszont nem szeretném terhelni sem olyan dolgokkal, amik végképp nem segítenének a hangulatán, tovább rontva egy amúgy is unalmas bálon. Így talán jobb, ha annyit mondok, hogy egészen jól el tudom viselni a személyre szabott purgatóriumom. - igazat mondok, igazodva ahhoz, amivel kezdtem a mondandómat. Tényleg nem lenne most szerencsés részletekbe menni, bár ő azon kevesek között van, akinek tényleg elmesélném a dolgokat. De a lehangoló történeteknek most nincs ideje. Ez egy bál, farsang van,a  vidámság ideje elméletileg! És én szeretném egy picit tényleg csak embernek érezni magam. Egy estére talán túl nagy kérés, de pár percre, órácskára talán nem. Éppen ezért iszom ki az italom, teszem le a poharam és nyújtom felé a kezem.
- Szóval Miss Burke! Szabad egy keringőre felkérnem? - kérdem kissé szertartásosan, ahogy hallom a háromnegyedes lüktetésű zenét felcsendülni a zenekar hangszerein s továbbra is a maszk által kissé árnyékba vont szép zöld szemekbe nézek.

[To: Mr.Cobham]

To: Mr.Cobham

I wanna cut you outta my dreams
'Til I'm bleeding out

Viselet & maszk

-Maradjunk annyiban, hogy ami kapásból eszembe jutott, az még egy sz betűs szónak a kimondásával járna, és talán eleget örvendeztettem ma, ezen szókincsem tudásával. Ráadásul lehetséges, hogy nem kultiválná annyira ez valóban kimondásra kerülne, nekem pedig szükségem van magára most. Maga a fény az éjszakában..- nevetgélek játékosan, míg fontolóra veszem, hogy mivel is pótolhatnám azt az egyetlen szót, amit ha kimondanék a közelében, felérne egy szóbeli inzultussal is, vagy  egyértelműen túl sok tartalommal bírna az az egy szó. Én pedig lassan túl sokat gondolkodom, és rossz irányba tartanak nagyon a gondolataim, amit ideje lenne megállapítani.
- Pezsgőfürdő, igen azt hiszem a pezsgőfürdő sokkal csodásabb élmény, mint ez valaha is lesz. - bólogatok, mintha egyet értenék a saját kimondott szavaimal. Néha nehezebben tudok gátat szabni a nyelvemnek mint kéne, és a társasága sem segít ezen, akárhányszor próbálnom az egész helyzetet uralni. Erőt vesz rajtam, az a régi izgalom, amit jól ismertem, mégis kénytelen voltam magamban elnyomni. Akkor főleg, ha nem akartam újfent sérülés szerezni, egy lenyomatot, aminek ugyan fizikálisan jele nem volt. De minden egyes alkalommal emléktetőként szolgált. Ez egy igazi hullámvasút volt, amire nem biztos, hogy fel akartam ülni. Mert míg ő könnyedén vette az összes éles kanyart, addig nálam valami egészen más kapcsolt be, és két dolog egyszerre, amivel nem tudtam mit kezdeni. Nem voltam ehhez hozzászokva.
-  Akár ez miatt is lehetnék itt, de most a jelenlétem mellőz mindenféle olyan dolgot, ami a szakmához tartozna. Persze nem jön rosszul soha egy új ügyfél, de az a helyzet, hogy maguktól is besétálnak az irodámba. Még olykor olyan is, akire a legkevésbé számítok.- teszem hozzá, persze ezek után nem csoda, hogy felvetődik benne egy-két kérdés, amire még magam sem tudtam, hogy válaszolni akarok. Ha elmondanám az igazat, hogy miért is vagyok itt, lehet abban a pillanatban kirángatna a teremből. Tudtam milyen védelmező tud lenni, ismertem jól ezt az oldalát, és elgyengült lelkemnek jól esett a gondolat, mégsem hagyhattam, hogy ez beszívárogjon újra a gondolataim közé. Csak keserűséget hagyna maga után, és túl sok az ingyen pezsgő.  Nem mintha túlzásba estem volna ezen a téren..na jó, voltak olyan esték, amikor felsejleni látszott az az önpusztító Nora, aki a háború után nem találta a helyét. Aki csak a macskás ügyeket kapta meg, és tömény fájdalmat hordozott magában, amit csak azért nem mondott el senkinek, mert erősnek akart látszani. Mintha csak lenyeltem volna egy dugót, ami elállta mindennek az útját. Nem akartam velük foglalkozni, így mással próbáltam enyhíteni azt, amivel én magam nem tudtam megküzdeni. Talán mert nem erős voltam, hanem gyenge.  Most pedig hogy itt volt előttem megállíthatatnul rohantak meg az emlékek, amiket azt hittem már száműztem magamból, a hozzá társított érzelmekkel együtt. De itt volt rá a példa, ez mellett nem szambázhattam el könnyű léptekkel, egy álságos álca mögé bújva, mintha tényleg rendben lenne. Mert nem volt. Egy mélyet kortyolok a pezsgőmből, mintha ezzel akarnám visszanyelni a feltörekvő gondolataokat, amik egyre csak sorakoztak, mindegyiken pedig ott fityegett egy cédula: Megoldásra vár.
Könnyed mosollyal nézek rá, annak ellenére, hogy a háborgó gondolataim, egy furcsa szubtérbe igyekeznek beszorítani. De erőt véve magamon, felülkerekedek rajta. Nem volt szükségem erre, különben is már ezen rég ࡴúl kellett volna hogy legyek.
- Nos reménykedjünk benne, hogy ez a drámaian egyhangú esemény, nem egy shakespeare-i megoldást kap, az unalom ellen. Mert akkor ma meghal valaki.. - kuncogok szórakozottan. Maga a tény, hogy ennek fent állt a lehetősége, és hogy én lehetek az a valaki, annyira nem rázott meg, mint kéne. Az viszont már fenemód érdekelt, hogy ki, vagy éppen kik lehetnek eme zseniális levelek költői. Túl sok energiát ölt bele abba, hogy elrejtse magát előle. Ahogyan próbált megtéveszteni, az is egy más lapra tartozott persze. Nem  kicsinyes trükökkel brillírozott, ami még tőlem is elismerésre méltó volt, még ha a tartalmilag én voltam a célpontja ennek az egésznek.
Legyintek egyet a kezemmel, ahogy az firtatja, hogy talán a diákok élveznék ha én egy tanár szerepét testesíteném meg.
- Azt hiszem ehhez a szakmához kellő türelem kell, ami nekem néhol van, néhol pedig nincs. Így ebben az egyben biztos vagyok, hogy abból az órából minden lenne, csak nem élvezett. - soha nem is gondolkodtam ilyesmiben. Valahogy  mindig is csak egy felé vezetett az utam, mert talán már kislányként észrevehető volt, hogy mennyi nem szerettem, ha igazságtalanok egymással az emberek, varázslók, boszorkányok. Akárkikről is legyen szó, nehezen viseltem...mostanában már ez a kötelesség tudat is halványodni kezdett bennem, és valami sokkal rosszabb kezdte átvenni a helyét.
Ahogy Reginaldot elnéztem, és a szomorú fény a szemében, ami nem hunyt ki egy pillanatra sem, és árnyéként vetült rá,  elrejtve előlem azokat a dolgokat, amikből olvashatnék. Hiába okozott a látványa bennem egy fajta törést, akarva akaratlanul lángra lobbant bennem, valami..ami nem akarta, hogy így éljen. Hogy erre az életre ítélje magát. De ki voltam én, hogy kétségbe vonjam a döntéseit? Csak egy tünékeny dolog voltam számára, egy részlet az életéből.
- Nem tudhatja, hogy valóban mindenkinek jobb így. A maga lelkiismeretének talán, mert így tiszta marad.- vonom meg a vállaimat, és gyorsan elfordítom a tekintetemet, mert túl sok volt ez így most, és ezt még az én könnyelmű erkölcseim is érzékelték.
- De nem is vezet gyakran jóra. Szép gondolatnak tűnik, ha nagyon női szemmel akarom nézni. De a döntéseink martalékává válni..nem tudok rosszabbat elképzelni, pedig láttam, és éreztem is egy-két szörnyű dolgot már életemben. - a poharam vékony felszíne felett körözök az ujjammal. Egy mély sóhaj igyekszik magának utat törni, elengedve a késztetést nem teszem meg. Kerülgettük azt a bizonyos forró kását, és attól féltem, hogy talán ezzel az egésszel megint csak én égetem meg magamat. Amit immáron csak magamnak köszönhetek. Hisz, azt elüldöztem magamtól, aki tényleg őszintén szeretett. Mégsem tudtam értékelni, mert valahol az önös érdekből, lassan szándék lett, és ez azt hiszem a legmasszívabb talapzaton álló kapcsolatok sem élik túl.
Ahogy kivédi a szavaimat, nem lep meg. Igazából pontosan erre számítottam tőle. Van ami sosem változik. Mégis ugyanúgy végig megyek ugyanazon az úton, hiába botladozok folyamatosan, amelynek tudom, hogy csak egy a vége, csúnyán pofára ejtenek. Általában legváratlanabb pillanatban.
- Lehet velem van a baj, de én már kicsit várom is, hogy a saját csontjaimmal találkozzam. - kuncogok szórakozottan. Talán hiba volt ide jönnöm hozzá. Derengenie kellett volna, annak, hogy akármennyire játékos alapokra helyezem a kapcsolatunkat, még ha nem is olyan hangsúllyal teszem, ami elől ő már elmenekült egyszer. Akkor is taszítani akar magától, és talán ez a beszélgetés összeségében valóban csak egy gáláns  köpenybe bújtatott csevej volt köztünk. A szavaknak pedig könnyebbek voltak a levegőnél is.
- Hm, érdekes válasz.- jegyzem meg egy apró mosollyal a szám szegletében. Nem nagyon tudtam erre mást mondani, igazából azért sem, mert egy részem visszafogta magát, a valós válasz adástól. Csak kényelmetlenebb lett volna a helyzet, és tudtam, hogy ahol nem érzem a komfortzónámat egésznek, menekülni fogok.
- Általában azok az emberek a legpletykásabbak, akiknek nincs életük. Márpedig aki ráér egy protektornak erről pletykálkodni, az vélhetőleg csak háztartásbeli szerepet tölt be, mert mint tudjuk,  nincs jobb dolguk, esetleg szórni a férje pénzét, és egyebek.- jegyezem meg, végignézve a tömegen, újra ellenőrizni, hogy esetleg az én egyetlen gyilkosom nem akar most támadni. De nagyon úgy tűnt, hogy még váratja a találkánkat. Pedig általában a nők szoktak késni. Már ha valóban nem nőről van szó. Ami ugyancsak nem lepne meg, az ügyeimet tekintve.
Megszorul a kezem a pohár körül. Mert a válasza arra utalt, amit sejtettem. Talán valamennyire átéreztem, hogy miért ezt  látja jobbnak. De volt egy részem, ami inkább  szívesebben hallgatta volna meg ezt a felét.
- Ez csak természetes.- azt hiszem az, A közönynek kéne annak lennie, és nem a kérdéseknek, amiket folyamatosan felteszek. Neki is könnyebb lenne, és nekem is.
- Az én hangulatomon már aligha tudna rontani. És tényleg szívesebben hallgatnám magát, akit ismerek is, és nem csak futólag köszöntünk egymásnak egyszer a folyosón.- mosolyodom el lágyan.
- Maga egész sok mindent el tud viselni..sokszor láttam, hogy miket. De ez olyan, mintha maga a létezéséhez is így állna kicsit, lehet tévedek..de egyszer remélem, lesz ami kimozdítja onnan, és nem csak elviseli majd a dolgokat, hanem élvezi is azt.- ejtek meg felé egy szívből jövő mosolyt. Habár sok mindennek elegyét tette ki ez a férfi bennem, és tudtam, hogy a közeledés vagy akármilyen másnemű incselkedés süket fülekre talál, ettől még szerettem volna boldognak látni.
- Persze, szabad.- teszem le a kezemből a pezsgőt, majd a kezemet finoman az övébe csúsztatom. Valahol legmélyen tudtam, hogy ez egy nagyon rossz döntés, de mikor hoztam az életben jó döntéseket. 
Na jó, döntésre jutottam, ha táncoltunk eltűnök, mint szürke szamár a ködben!

[- Elég halovány fény lehet, ami azt illeti!]

To Eleonora

"Hail to the queen of the Masquerade"

ruha & maszk

- Elég halovány fény lehet, ami azt illeti! - nevetem el magamat. - De a szavak csak szavak, mármint a durva jelzők, ha azt valaki éppenséggel nem egy másik egyénre használja, nem esnek akkora súllyal a mérleg serpenyőjébe szerintem. És olykor van, aki mondjuk azokra is rászolgál. - vonom meg a vállam picit, mert auror voltam több, mint tíz évig, ha valaki, hát én hallottam már cifra dolgokat. Egy tetten ért és Azkaban felé hurcolt ember kétségbeesett vergődésénél kevés hektikusabb van s ami olyankor el szokott hangozni, nem egy-két sz betűs szó...
- Nyakig meleg vízben áztatni magát az embernek valóban elég kellemes és lényegesen kényelmesebb is, mint egy nyakig gombolt ing például. - bólintok, mert igazság szerint az tényleg jó és ellazítja az embert, de egy bálnak meg pont nem a relaxáció a célja, inkább a pörgés elegáns változata lenne. Nem a fürdőnek, hanem a társasági életnek kellene pezsegnie. Itt születnek vonzalmak, előre eldöntött házasságok, intrikák és sértődések melegágya egy ilyen rendezvény, enni-inni és hajnalig táncolni, talán ez az ideális. És ha az ember úgy áll neki, hogy ő ezt élvezni szeretné, hát akkor jó esélye is van rá. Eleonora-n inkább azt észlelem viszont, hogy neki kényszeres ez az egész. Nem hinném, hogy ne tudná magát jól érezni, inkább kicsit olyan, mintha nem engedné el magát. Van benne valami feszültség. Az legalább kiderült, hogy még csak munkahelyi ártalomnak sem minősül teljesen ittélte. Ezzel kapcsolatos szavaira bólintok, mert ehhez végső soron nem nagyon tudok mit hozzáfűzni.
Mondjuk most már tudom, hogy tökéletes hiba volt szóba elegyedni vele, mert amúgy gyorsan megunta volna és minden bizonnyal hamar hazamegy, ezzel pedig a fenyegetésnek sem lett volna kitéve. De nekem feltétlenül szóva kellett vele elegyednem... nem vagyok ezzel túl hatékony, ami azt illeti. És ráadásul egy olyan vonzalomnak engedtem ezzel a lépéssel, aminek egyszerűen nem engedhetek teret. Mert végső soron egy szörnyeteg lakozik bennem, amitől óvnom kell a külvilágot és Eleonora-t meg végképp nem tenném ki egy ilyen fenyegetésnek.
- Őszintén kívánom, hogy ne így legyen és erre jó esély is van, mert a bálok igen kis hányada válik színpadra illő témává. - ingoványos terep ez immár és igyekszem megválogatni a szavaimat és a tekintetemet is kontroll alatt tartani, mert arról abszolút nem lenne érdemes diskurálni, hogy őt ki fenyegeti. Mármint, ha Ő hozza elő az végső soron rendben is lenne és azzal tudok mit kezdeni, de magamtól nem látom jónak, mert félek, hogy az valami meggondolatlansághoz vezetne.
- Ó, a diákok között mindig van pár ördögfióka, aki örömmel élne vissza a türelmével és ezt is élveznék! - nevetem el magam, mert végső soron kiforgatom a dolgot, de a szavaimat így is lehetett érteni. Merthogy a diákok azt is tudják élvezni, ha ki tudnak valakit borítani. Kamaszoknál ez nem is meglepő. Az Akadémián mondjuk még keményebb megtorlások járnak az ilyen dolgokért és ha valakinek az arcából le kell faragni, hát azt igen boldogan tesszük meg. Az egyik elsőéves akkora ásznak érezte magát szeptemberben, hogy a köszönés luxusát se engedte meg magának... nos, megtaláltam a módját, hogy erre gyorsan megtanítsam...
- Vannak helyzetek, amik nem csak a lelkiismeretről szólnak. - rázom meg kicsit a fejem, mert az egy dolog, hogy én miként gondolok magamra, vagy egy-egy tettemre. De a lelkiismereten túl mutat, ha a másiknak kárára és ártalmára vagyok, az objektív ténynek tekinthető, hiszen tapasztalható és egyértelmű jelei vannak. Amíg a szolgálat alatt a tárgyalóteremnek hála találkoztunk Nora-val, ott fénylett egy karikagyűrű az ujján, ami egyértelmű jel volt a külvilág számára és egy lángpallosú őrangyalt hordozott magában az én szememben. Olyan kötelék jele volt és egy olyan határ, amit szentnek tartottam. A háború alatt már nem volt ott ez az aranyló határvonal s akkor az olykor elkalandozó pillantásoknál már több is belefért, de azokban a sötét órákban, amikor egyik napról a másikra éltünk, egyszerűen nem tudtam ezt megragadni. A peremen egyensúlyoztam, de a napról napra reménytelenebb helyzetben, amikor az egyetlen pozitív kilátás az volt, hogy Harry Potter elfogásáról még egy hír sem érkezett, egyszerűen leblokkoltam. Tudtam, hogy bármikor drámai hirtelenséggel lehet vége a dalnak bárki számára és olyan felelőtlenségnek éreztem volna egy naiv boldogságra való törekvést, amit nem engedhettünk meg magunknak. Szerintem. Az volt a cél, hogy életben tartsam magunkat, amennyire csak lehetett és közben a legfájdalmasabb csapásokat osszuk ki. Ebben a rendszerben szenvedélyeknek és gyengéd érzéseknek utat engedni dőreség lett volna és úgy éreztem, hogy másokat tennék kockára önző módon. A másik pedig tényleg bűntudat lett volna, hiszen mások szenvedése közepette nekem mi jogom lett volna egy éterinek nevezhető boldogságra?
Na persze előtte évekig csak a munkámnak éltem s a rövid, kudarcos kapcsolataim árnyékában végképp tartottam tőle, hogy valamit óhatatlanul csak tönkre tennék, egyszerűen megkopott és megfakult bennem ez a működés, két haditerv készítése közben nem is igazán tudtam volna, hogyan vegyem fel ezt a szálat.
Maradt hát az, amikor a háborús karácsonykor a skóciai erdei menedékházban a recsegő rádió búgására félig ittasan összebújva lassúztunk mint egymásnak boruló vékony törzsű fák, amikről nem tudni, a szél mikor dönti le őket. Eleonora aranyló hajkoronájának az illata a mai napig érezni vélem az illatát, ha eszembe jut ez az emlék és akkor sehol máshol nem lettem volna pár perc erejéig. És most is inkább abban a pár percben lennék, ha meg tudtam volna állítani úgy az időt. Egészen addig a pontig, amíg fel nem sandított rám azokkal a szép világos szemeivel, amiket játékos csillogásba vont a pattogó tűz és én nem tudtam mást tenni, mint elszorult torokkal a homlokának dönteni az enyémet. Nem mertem, nem bírtam többet tenni.
- Csakhogy az ember dönthet vele jól, ha a cél maga az, hogy jót tegyen az ember, akkor a lemondás lehet eszköz. S azzal, hogy jót cselekedtem, meg tudok elégedni, még ha rám nézve rosszak is a következményei. De amikor az volt a lapjárás, hogy ki kellett állni egy ártatlanokat fenyegető sötét mágussal szemben, akkor nem volt dilemma, nem volt kérdés: a jó érdekében személyem sem számított. - évtizednél hosszabb ideig éltem így nap, mint nap és élnék most is, ha pont ennek köszönhetően nem vesztettem volna el végül mindent, ami fontos volt. És mégse tudom azt mondani, hogy nem érte meg. Elbuktam ugyan egy ponton, de ha nem teszem meg, örökké velem maradt volna az, hogy gyáván választottam, hogy önző döntést hoztam, amikor lett volna lehetőségem egy közveszélyes tébolyodott vérfarkastól megkímélni a világot, aki már így is megannyi életet tett tönkre. Azoknak pedig mind járt volna az elégtétel. Ha azt mondanám, hogy ezt rosszul tettem, akkor az életem, a cél, amit szolgáltam, mind-mind hiábavalóság volt. És akkor meg kell halni. Tényleg, és igazán.
Ez volt az a dolog, amit szinte senki nem értett meg mellettem, az, amiért még egészséges állapotomban is jobbára szenvedést hoztam a másiknak. Ahogy Nora pótcselekvésbe menekül, másfelé sandít, azt érzem, hogy nem okoskodom rosszul s ő sem szeretett volna ezzel korábban szembe nézni, ami most van, azzal pedig lehet, hogy még kevésbé. Azóta a karácsony este óta egyre jobban költözött valami fura dac a viselkedésébe, amit nehezen tudtam hová tenni és nem is teljesen értettem mindig, ami próbatétellé tette, hogy a társaságát élvezzem. Most is mintha ezt dobta volna a felszínre olykor egy-egy hullám. Talán csak annak a jele volt, hogy nem kívánta a nagyobb képet, az összefüggéseket szemlélni és ennek hiányában már sértő lehetett számára az, ahogy próbáltam jó döntéseket hozni. Ha Arisztotelésznek igaza van, ahány ember, annyiféle jó létezik, de én valahogy sosem tudtam elszakadni egy általános jó gondolatától.
- Higgye el, az sokkal megrázóbb élmény, mint ahogy az ember elsőre gondolja és kifejezetten az a pont, ahol végül mégiscsak vissza akar fordulni. - aggódva vizslatom az arcát, mert nem számítottam erre a válaszra és egy olyan aspektussal bővíti a képet, ami tényleg aggodalomra ad okot. A magam részéről játékosan próbáltam figyelmeztetni, hogy vannak dolgok, melyek tudása inkább csak kellemetlenséggel jár, de helyette valamiféle önpusztító mechanizmus felvillanását kaptam és ez aggaszt.
- Tehát azt állítja, hogy gazdag háziasszonyok pletykálnak rólam? - nevetem el magam már az elképzelésre is. - Hát ez frenetikus és módfelett abszurd! - rázom meg a fejem. Persze értem a gondolatmenetet és a maga sztereotípiái mentén meg is van az igazságtartalma, de valahogy a mágus társadalom mintha mindig is kicsit pletykafüggő lett volna. Emlékszem már a Roxfortban mentek ezek a dolgok, hogy melyik kviddicsezőnek milyen tetoválása van és ki dugott kivel... a sort még lehetne folytatni, de fölösleges, ezt mindannyian jól ismerjük.
- Én szívesen beszélgetek kegyeddel, ez mindig is így volt, tudja jól. - jelentem ki egy mély levegőt követően. - De ez most tényleg nem segítene, sőt... ha azt szeretné, hogy élvezzem a dolgokat, akkor meghagyja a tudatlanság fátylát most még ezen a dolgon. Azt már így is tudja, hogy általános megközelítésben az ember nem mondaná, hogy velem minden rendben van. Én azonban legalább egy estére szeretném ezt máshogy látni- érezni. - mivel közelebb hajolt korábban, így a válaszom is halkabban adom meg, mert tényleg nem vágyom arra, hogy ezt más fülek felé továbbítsam és ehhez is szabom a kommunikációt. Így is túl sokat mondtam és mondok neki, sokkal jobban megnyílok, mint szinte bárkinek az elmúlt egy évben. - Kérem. - teszem még hozzá, hogy tényleg megértse, mindez nem valami fura játék, nem egyszerűen el akarom terelni a témát, hanem az egy komoly vágy kifejezése volt, miszerint ma egy estére szeretném kicsit máshogy érezni magam. Ez volt az oka, amiért nem optimális módot választottam a vállalt küldetés teljesítésére. Be kell látnom, hogy ezúttal már önzőbb voltam, mint korábban, úgy általában. Eleonora volt az, aki a társaságával illúziót tudott adni és ez egyedül neki ment, erre rá kellett jönnöm.
- Igazán megtisztel! - biccentek, ahogy elfogadja a kezem s kecses kacsóját megfogva vezetem a tánctérre, hogy aztán a szabályos tartást felvéve kezdjünk a keringő dallamára táncolni. A keringő áldása és átka mondjuk, hogy egymáshoz simulunk jobban, hogy tenyerem határozott érintése fekete csipkével borított derekán nyugszik, míg a másik kezem kezét fogja s így követve szeljük a parkettet a háromnegyedes ritmus lüktetését átvéve és követve. Élvezem a közelségét, az illatát, ahogy érinthetem s ahogy közelről pillanthatok szemeibe a maszk árnyékában. Igen, pont ez volt az a korty a Léthé vizéből, amit szomjúhoztam, mióta ma este megpillantottam. Felidézte mindazt, amiről le kellett mondanom s amit így egy picit mégis megkaphattam egy tűnékeny estére. Csak arra kell vigyázni, hogy ez karcolásokon kívül mást ne ejtsen és ez viszont pokolian nehéz.

[To: Mr.Cobham]

To: Mr.Cobham

I wanna cut you outta my dreams
'Til I'm bleeding out

Viselet & maszk

-Szerintem alábecsüli magát Mr. Cobham.- ingatom meg a fejemet mímelt rosszallással. Majd egy pillanatra elgondolkodom a szavain.
- Szóval nincs semmi baj, ha kimondom, egy erkölcsöt megkövetelő eseményen, hogy szex?- gördülnek le a szavak könnyedén az ajkaimról. Bár önmagában a szó sok mindent hordozott, de talán a beleélés, és maga a lendülete kicsit többre sikerült, mint akartam. Talán ezért is lehetett, hogy  egy mellettünk elhaladó, idősödő hölgynek, megüti a fülét, és megrovó pillantással nézz végig rajtam, és elkönyveli magában, hogy a külcsín, és hallottak alapján milyen is lehetek. Felszegve az állát tovább halad, nagy ívben kikerülve, mintha lényemnek ezen nyílt része ragályos lenne.
- Látja erről beszéltem...-  nézek a nő után, aki mit egy sértődött macska, még egyszer utoljára hátra nézz. Én pedig csak egy kedélyes mosollyal rákacsintok. Megbotránkozásba fordul az arca, már szinte várom, hogy hangot is adjon nem tetszésének. De mint várható volt, inkább tovább állt. Lehetséges, hogy ő maga is tudta, ha vitába szál az erkölcstől fűtött elveivel, seperc alatt eltipornám, és egy jóval kellemetlenebb helyzet kerekedne ki belőle. Magam részéről, persze humor lenne az egész. De azt hiszem  egy Rita Vitrol féle szócső nem igazán hiányzott a jóhírének. Már pedig biztos voltam benne, hogy egy ilyen történés, igencsak megihletné a tollát.
Talán többször sikerült már demonstrálni, miként is kezelem az ilyen helyzeteket. Nem igazán vettem komolyan, ahogy az itt jelenlévő embereket sem, akármilyen reputációval is rendelkeztek. Pont eleget tudtam ezekről az emberekről ahhoz, hogy ne akarjak soha teljesen közéjük tartozni. Csak amennyire a munkám megkívánja.  Bevett szabályok szerint játszottam, egészen addig, amíg ők is ezt tették velem szemben, viszont volt  aki szerette átlépni a határaimat. Fitogtatni a hatalmát felettem, és egy gyengepont rátapintásával próbált elsöpörni.
- Kár, pedig ezekkel az emberekkel, egészen érdekes helyzetek színterévé válna az egész. Amennyi vaj lehet a fülük mögött, és amennyi titokkal a lelkükben élnek, nem csodálkoznék ha ennek felbuzdulván valaki kést állítana a másik hátába. Én csak azon csodálkozom, hogy ez még nem történt meg. Mindenki a modorosság mögé bújik,  hogy az igazi énjük inkább az árnyékos helyen maradjon. - gondolkodom el, ahogy végig mérem az embereket. Nem mondanám, hogy egyikből sem néztem ki a fenyegető leveleket, inkább csak azt, hogy  ez a társaság nem éppen a körültekintésről híres, egy ilyen terv megvalósításához. Ahhoz túlságosan elvakítják az önös érdekeik.
- Ebben biztos vagyok, volt amikor én sem tartoztam a legjobb diákok közé.-mosolyodok el cinkosan a gondolatra. Nem voltam irányíthatatlanul rossz diák, inkább csak a magam módján próbáltam mindig is hangot adni mindennek, akkor is, ha tudtam, hogy ezzel mások határát feszegetem. Elég nyughatatlan természet voltam, talán még vagyok is, bár ennek az ereje már valamennyire el szállt belőlem, az évek során. Tekintve hogy minden napot, egy próbatételként éltem meg bizonyos idő elteltével.
- Lehet, de minden nyomot fog hagyni a lelkében. Az eltékozolt lehetőségek is. - Nézek rá kifürkészhetetlen tekintettel, nem akartam teljesen egyértelművé tenni, hogy mire gondolok. Mert talán magam sem tudtam. Sok minden keringett a fejemben, a velem szemben álló férfival kapcsolatban. De egyik sem volt összeegyeztethető azzal, amit a lelkemben, vagy a szívemben éreztem. Olyan volt, mintha különböző hangszereket próbáltam volna, pontosan ugyanolyan hangon megszólaltatni. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy az érzéseim, a gondolataim, egyetértsenek, és középúton haladjanak tovább. Valamelyik mindig jobban elhúzott a másiknál. Emlékeim zöme hozzá volt kapcsolható, egy nagyon sebezhető időszakban, ahol talán kicsit vágytam is a halált, hogy végre utolérjen. De azt hiszem mellette kevésbé éreztem ezt, a változékony helyzet ellenére, összekapcsolt minket valami vonzalmon kívül, ami kézzel fogható volt köztünk. Persze tudtam, hogy akkor ott ez nem lett volna megengedhető. Túl sok tényező állt előttünk, amit előbbre kellett helyezni a saját érdeinknél. És talán csak még nehezebb lett volna ez az egész, ha teret adunk neki. Az érzések, egy ilyen helyzetben csak nehezítenek, és nem feltétlen a jó döntéseket hozzuk meg, ha már egy számunkra kedves személy lebeg a szemünk előtt. Értettem, és csodáltam a köteleségtudatát, ami nem sok ember személyiségjegyeiben található meg. Egyfajta biztos pontként tekintettem rá, és minden egyes együtt megélt fájdalom, vagy egy cseppnyi vidámság valami egészen mást váltott ki..legalábbis belőlem.  Talán túl gondoltam akkor ezt az egészet, és túl nagy súlyként nehezedtek rám a háború után, ezek az érzések, amikkel nem tudtam mit kezdeni. A lelkem háborgó tengerré vált, a szívem fölött vihar felhői gyülekeztek, míg az tudatom, mindent a magányosság fátyla mögül szemléltetett velem. Meg roskodtam alattuk. A falak pedig porladozni kezdtek körülöttem.  Hamar elvesztettem a kontrollt az életem felett, és volt egy időszak, amikor többször szorítottam rá a boros, vagy éppen pezsgős üveg nyakára, mint kéne. Megoldásként funkcionált, arra a pár órára, amíg az alkohol euforikus ködbe vonta az agyamat, és nem éppen tragikus emléképeket vetített elém.  Az emlékek nyílt sebként lüktetett a lelkemben, sok mindent néztem végig, és csináltam olyat, amit normál esetben elkerültem volna. De ott akkor abban a helyzetben nem egy nő voltam, és nem is akartam az lenni.
Szilánkjaira tört személyiségem darabjait, egy ember segített összeszedni. Zach. Voltak mélypontok amelyeket együtt éltünk meg, de ő azt hiszem hamarabb felállt ebből az egészből. Így biztos kézzel nyúlt felém.  Az emlékek ugyan nem váltak köddé, de már nem gyötörték az álmaimat. Egy valaki viszont igen, és a kimondatlan szavak. Nem vártam, hogy a bennem lángra kapott érzelmek viszonzásra leljenek, mert valahol tudtam, hogy számára talán egy vígasz voltam bizonyos szinten. Ami néhol megnyugtatta. Ezzel tisztában voltam. Csak annyi kellett volna, hogy “nem vagy elég..” van amikor az elutasító szavak, hasonlóan megnyugvást tudtak adni. De a bizonytalanság, ami körül lengte folyamatosan az életemet, amióta csak megszülettem,  már meg is szokhattam volna.
Most pedig itt állt előtte. Megfejthetetlen rejtvényként. Könnyed mosollyal művészi tökéleteséggel bíró arcán. Úgy mosolygot, mintha semmi sem történt volna.
Mélyet sóhajtok a szavaira, és egy fanyar mosollyal nézek rá. Talán a tényleges magány ment az agyamra, amivel minden egyes nap szembenéztem. Azzal, hogy semmi és senkinem állandósult a háború óta az életemben. Egyszeriben túl soknak éreztem a világot, ami körül vett, magamat pedig roppant kevésnek hozzá. A borús gondolatok pedig, hamar megtalálják az embert, ha csak a munkája iránti elhivatottsága tartja benne a lelket.
- Tudom. De van, amikor már az embert több minden tartaná a túlvilágon, mint itt jelen pillanatban. Akinek pedig nincs veszteni valója, az néha elgondolkodik az ilyesmin.- nézek rá, majd az arca látványa kuncogásra késztet. - Jaj ne nézzen így rám, lehet, hogy a szavak átütő erejűek. De mindenki gondolkodik néha egy-két dolgon. .- vonom meg a vállaimat lazán. Mert tudtam, hogy elhatározás nem létezik mellettük, sőt még csak nem is éledezik..csak gondolatokként keveregnek az ember agyában, míg a plafont bámulja, hogy elbírjon aludni.
- Azt bizony. Nem értem mit csodálkozik, ilyen pofival, és testszerkezettel.- kacsintok rá játékosan.- Ki tudja, lehet háromnegyede maga miatt vált el. Habár az elvált asszonyokkal csak a baj van..- jegyzem meg sekélyesen a dolgot, mert nem igazán mozogtam ilyen körökben. Azt tudtam, hogy mindegyik egészen hamar szerette volna, egykori férje vagyonára tenni a kezeit.
Szavait hallva együttérző elmosolyodok. Nem tudtam erre mit mondani. Valójában azt sem tudtam kezelni, hogy itt van velem szemben. Ezalatt az egy év alatt sok mindennel kellett megküzdenem, és őt pedig próbáltam elfelejteni. Csakhogy ez nem egészen volt ilyen egyszerű. Próbáltam valahol mértéktartó lenni vele kapcsolatban, de megtartani egyfajta játékosságot. De nem ment. Mert hiányoztak a szavak, amik eldönthették volna bennem a mérleg nyelvét, az egyik irányba. Annyi minden összpontosult felé, sok érzelmet társítottam hozzá. Talán némi haragot is, ami néhol erősebb volt, néhol gyengébb.  
- Sajnálom.- válaszolom őszintén, elvezetve róla a tekintetemet, mert bántani semmikképp nem akartam.  Nem is lettem volna rá képes.
Nem volt jó ötlet, sem a közelébe merészkedni. Sem pedig még közelebb engedni magamhoz. Márpedig a tánc, túl közel is enged. Csak a levegő választ el két testet, néhol még talán az sem. Még közelebbről csodálhattam meg lélektükreit, amit oly sokszor láttam eltorzulni, más é más érzéstől. De mostanit nem ismertem. Testem kényelmesen helyezkedik el a kezeiben, akár egy kényelmes fotelben, amitől otthon érzi magát az ember. Kezem pedig bizalommal simul az övébe. Az ismerősnek ható érzéstől, még erősebben kezd kalimpálni a szívem, mintha az egészbe  addig akarná magát bele hajszolni, míg bele nem szakad. Vagy éppen megszakad. Követem a zene ritmusát, de egyfelől rá is bízom magamat. Közben pedig kutatok a gondolataim közt, mielőtt még túlnőne rajtam ez az egész.
- Tudta, hogy ha egy Coocker Spániel, és egy Tacskó szerelemben egyesül, akkor  szerelmük gyümölcse garantáltan taposni fog a fülén? - teszem fel a hirtelen jött kérdést.
- Mostanában egész sok kutyát befogadtam, és  mindig gondosan ügyelek arra, hogy fiú-lány ne kerüljön össze bizonyos időszakban össze. Na most az én fiúnak hitt Spánielemről kiderült, hogy valójában vulvávval rendelkezik, ahogy a szakkönyvek hívják..a Tacskóm, meg egy igen csibészes fiú..ebből született meg a tökéletes egyed, hatalmas fülekkel, aki a Füles névre hallgat, nem túl eredeti tudom. -Nem tudom, hogy valóban el akartam ezt neki mesélni, vagy csak a magam figyelmét akartam ezzel elterelni arról, hogy a túlzott közelsége elindítja a testi reakcióimat is..Nem lesz ez így jó. Nagyon nem.

[- Elképzelhető, de nem tartom annyira szórakoztatónak a társaságom. Az igaz, hogy a közelmúltban én nem kerestem szinte senkiét, de lehet éppen ezért még jobban meg is kopott a dolog.]

To Eleonora

"Hail to the queen of the Masquerade"

ruha & maszk

- Elképzelhető, de nem tartom annyira szórakoztatónak a társaságom. Az igaz, hogy a közelmúltban én nem kerestem szinte senkiét, de lehet éppen ezért még jobban meg is kopott a dolog. - vonom meg a vállam arra a mímeltnek ható rosszallásra, amit Eleonora arcán látok.
- Részemről semmi. - bólintok, de már érkezik is az élő cáfolat egy idős boszorkány képében, amit nem tudok nem először mosolyogva, majd végül kissé fel is nevetve lereagálni. Ilyen a sors, hogy akkor küldte végig mellettünk az idős nőt, amikor a kissé provokatívabb irányba csúsztunk. Bár Eleonore nem mondott igazából semmi durvát, ha azt veszem, a tekintet, a hangsúly valahogy mégis más volt és ha nincs ez a komikus környezet mellé, akkor nem biztos, hogy a nevetést váltotta volna ki belőlem, inkább valamiféle feszültséget.
Az volt a "baj", hogy a kisugárzása, a tekintete, hanghordozása és szépsége mind-mind hatással voltak rám együttesen. Ez korábban is így volt, de miután jó ideje nem találkoztunk, az élmény egyszerre hatott ismerősen és újszerűen. Eleonora-val ilyen tekintetben mindig is ambivalensek voltak a gondolataim: egyrészt nagyon is hatást gyakorolt rám, minden ízében olyan nő volt, aki a láncaimat el tudta szaggatni s emellett mégis ott volt az, hogy tiszteltem, becsültem, tudván, hogy komoly hölgy játékossága mellett is. A háború alatt jobban volt lehetőségem látni egy mélyebb érzelemvilággal megáldott oldalát és Ő egyszerűen több volt számomra egy csinos nőcskénél. Éppen sem ezért tudtam olyan módon kezelni, mint az olyan hölgyikéket, akik a szépségükkel hatottak rám, de mással nem. A sekélyes helyzetekkel könnyedén tudtam boldogulni, de amikor ezt a fajta mélységet láttam megvillanni, akkor sokkal óvatosabb lettem. Volt bőven elég kudarcom, ami ezt indokolta.
- A mord öregek fecsegésével sosem érdemes törődni, nem ér az egy fabatkát sem! - legyintek könnyedén, ahogy Catullus versét szabadon kezelve citálom kissé, megbontva és a helyzethez szabva a mondat szerkezetét. Belül mondjuk figyelmeztetem magam, hogy észhez kéne térni, mert pont egy olyan vershez nyúltam, ami azt helyezi előtérbe, hogy engedjünk és hódoljunk a szerelemnek, nem törődve semmivel, boldogan oldódva fel egymásban. Csakhogy ez pont az, amit nem engedhetek meg magamnak. Ami nézetem szerint igazából nem jár nekem mert eljátszottam erre az esélyeimet és most, jelen állapotomban több zseton nem is fog járni.
- Hmmm, ez eszembe juttatott egy játék ötletet! - mosolyodom el, mintegy próbálván terelni is a dolgot a gyilkosság irányából, mert részben azért is vagyok itt, hogy ilyen ne történjen. - Ha már ennyi vétkest sejtünk itt, lelehetne ülni kicsit és figyelni az embereket, megpróbálhatjuk kitalálni, hogy kinek mi a takargatnivalója és ebből érdekes történetek kerekedhetnek! - összegzem a dolgot. - Persze nem most azonnal, de később, ha van kedve ez  talán valóban feldobhatja kicsit a bált, ha már ennyire unalmas. - igyekszem azért valamivel előrukkolni tökéletesen hülye módon. Mert a legjobb az lett volna, ha Nora szimplán megunja ezt a helyet, szépen hazamegy, én vagy elkísérem, vagy követem és meggyőződöm róla, hogy egy aranyló haja szála sem görbül. Ehelyett önző módon itt tartom és szórakoztatni akarom! Hát gratulálok Reginald... mert igen, ez teljes mértékben önzőség a részemről, ha őszinte akarok lenni. Korlátozott szociális életem eleve éhesebbé tesz az ilyen alkalmakra, Nora pedig egy olyan nő volt, akinek a társaságát mindig is különösen élveztem és egyúttal egy olyan kort is idéz, amikor minden viszontagság ellenére is valami fura, de szilaj boldogságot is átélhettem és ha nem sok reményünk volt is, azért más volt a leosztás. És akartam látni, hogy mosolyog, hallani, hogy nevet, figyelni, ahogy a csipkemaszk mögött megcsillannak szép kékségei, ahogy sűrűn szedi a levegőt a nevetés miatt és picit zihálva emelkednek keblei abban a szemet mágnesként vonzó dekoltált ruhában... azt kell felfedeznem magamban, hogy azt akarom: Ő boldog legyen.
- Higgye el, ebben már kimerítettem a keretemet. Mostanra nincs mit eltékozolni. - vonom meg a vállam, mintha ez ennyi lenne, pedig a szavak mögött ott van az, hogy az akadémia óta minden kapcsolatom kudarcos volt leginkább az én hibámból. Az elsőt elrontotta a pia, a többit meg leginkább a kötelességtudat, a munkamánia, az elkötelezettségem az aurori pálya mellett. Persze volt egy elszalasztott pillanat is, amikor nem voltam elég erős, és ez a vele közös pillanat volt. Mentség lehet, hogy abban a helyzetben nagy volt mindannyiunkon a nyomás, hogy bűntudat társult volna az egészhez és az érzések ennyire felkavaró csomagja nem javította volna a túlélés esélyeit, miközben egy csoport irányításának felelősségét vettem a vállaimra. A háború után pedig aurorhiány volt, nyakunkba szakadt a temérdek munka: elszámoltatások, a szálak felgöngyölítése, az újraépítés... olyan mélyen merültem a munkába, és minden bizonnyal Nora-ék is, hogy jóformán csak hivatalos okokból érintkeztünk és ez társítva azzal, hogy mennyi seb tartozott a háborúhoz, oda vezetett, hogy nem beszéltük meg a dolgot, az én életem pedig másfelé sodródott kicsit. És végső soron ott van az a tudat is, hogy végül mindent tönkretettem volna. Egyszerűen más lett volna, aki elhagy a telihold-hadműveletes balsorsú események után. Mert ki az, aki egy veszélyes és gyógyíthatatlan kór hordozója mellett akar maradni hosszú távon? Végül nem Nora bizonyította, hogy ennek nincsen realitása és igazságtalanság lenne azt mondanom, hogy ő is ugyanígy cselekedett volna, de sajnos nem tudom optimistább szemüvegen keresztül nézni ezt a kérdést. Egyszerűen mindazért, amit átéltem.
- Csak azért nézek így, mert nem ismeretlen gondolatokról beszélünk. - rázom meg a fejem, az arcom pedig tényleg sokkal-sokkal komorabb és valahogy szomorúbb is, már amennyire ezt a maszk látni hagyja. - De azt nem gondoltam, hogy kegyedben is felmerülnének. Őszintén meglep, mert nem tudom, hogy egy sikeres ügyeket felmutató, stabil egzisztenciájú csinos hölgyet mi nyomaszthat ennyire. - kissé talán túl lelkesen is ecseteltem az összegző pozitív dolgokat, amiktől sokkal többet gondolok, de most nem az a lényeg, csak némi indoklás kellett. Tényleg meglep a dolog és nem is értem, hogy mi oka lehet rá, hiszen a szememben amennyire emberileg lehetséges, egyfajta tökélyhez áll közel Eleonora személye. Nem a szó keresztény értelmében, de egyfajta angyali teremtésnek láttam, akit dicsfénybe von aranyló hajkoronája, míg fürge, okos szemei beszédesen villognak. Ezek szerint volt mégis valami komoly baj, és ez aggasztott. Azért jöttem ide, hogy megvédjem, de lehet az derül ki, hogy magától is meg kell és az már sokkal, de sokkal nehezebb. Megfogalmazódik a gondolat: nem engedhetem el csak úgy. Most nem.
- Jaj ne vicceljen! - nevetem el magam, ahogy a jelek szerint azért csak visszatalál a vidám énjéhez s különös (vagy épp annyira nem is különös) módon ez engem is szinte azonnal mosolyra tud késztetni és nevetést tud fakasztani. Ritka vendég volt ez az elmúlt hónapokban igazság szerint. - Nagyon sokan azt se tudják, hogy ki vagyok, nem voltam szinte soha címlapokon... nem vagyok a társasági élet népszerű tagja sem, a családom pedig a mágikus világban semmit nem jelent. Összességében: a többségnek ilyen formán nem vagyok annyira érdekes. - a leszerelésem körüli hírekről nem is értesült a sajtó, mert akkora blamázs lehetett volna a félresikerült akció, hogy az aurorparancsnokság megemberelte magát és semmit sem hagyott kiszivárogni. Eldugott helyen ápoltak a Mungóban, válogatott, jó titoktartó brigád intézte a megmentésem is és a Minisztérium emberei folytatták a kezelésem. Nora-ék leginkább azt érzékelhették,- már ha érdeklődött utánam-, 2000 októberének végén, hogy egy küldetés miatt nem mentem be dolgozni a Parancsnokságra, így az esetleges tárgyalások, amiken meg kellett volna jelennem, a Parancsnokság felmentésével kellett, hogy szembesüljön hiányomat illetően. Aztán már soha többet nem mentem be a Minisztériumba. Pletykákat hallhatott, lehet, hogy azon az estén is bent volt a Minisztériumban, amikor a megmentésemre kiszállt a különítmény, de nem oda vittek be ugye... erről nem tudhatok. És arról se, hogy ezzel az egésszel mennyire foglalkozott bárki is. De a jelek szerint azért valahogy mégis utat találtak valamilyen információk s nyilván azért éledtek most meg ezek jobban, mert az új munkám azért egy pici figyelemmel csak járt, elvégre mégiscsak egy Akadémiai pozícióról volt szó, egy olyan felsőoktatási intézményről, amihez sok mágus kötődött, ha nem is annyian, mint a Roxforthoz.
Eleonora tekintete, majd ahogy inkább lesüti, arcizmainak rándulása arra az együtt érzőnek szánt mosolyra, ahogy kimondja azt a nyolc betűs szót, a szívem megfacsarodik. Nem akartam áldozat lenni, nem akartam sajnáltatni magam, szánalmat, szánakozást látni-, hallani- és tapasztalni. Ez meghatározó volt az elmúlt egy évben. Most mégis valahogy olyan furán jól és fájdalmasan esett ez, amit alig tudtam megmagyarázni. Volt valami mélyen átélt Nora reakciójában, valami, amitől a sziklák is megrepedtek volna és a felismerés, hogy bár hasonlót kaptam amikor a Mungóban bejött az Egyetlen Látogatóm, de az mégsem volt ilyen. Hiába volt rövidebb ez most Nora-tól, mégis mélyebbnek, őszintébbnek és igazibbnak éreztem. Önzetlenebbnek. Lehet ezek már utólagos prekoncepciók csupán, de most mégis így érzem és ez csomót köt a torkomba.
Azt kértem, hogy ne beszéljünk bizonyos dolgokról, de ezek után át kell ezt gondolnom. Egyrészt Pandora szelencéjét már valamelyest megnyitottuk, másrészt ahogy mondtam, nem akarok neki hazudni. A harmadik pedig az, amit tapasztaltam arra visz, hogy egyszerűen hibás döntés lenne elfojtani a dolgot, mert ha most nem fordítunk rá figyelmet, talán máskor majd már nem lehet. Hiszen mi garantálja, hogy újra találkozunk? Hogy lesz bátorságom megkeresni Őt, amikor újra hosszabb ideje voltam magányos gondolataim martaléka?
De még nem most, nem azonnal. Előbb még szeretnék vele táncolni egyet tényleg. Felhőtlenül és a keringő erejéig legalább önfeledten. Önzőség ismét, de a sok-sok lemondás mellett, talán néha tényleg lehetek kicsit az is. Végül is Nora is ilyesmire bátorított... kezeink összesimulnak, másik tenyerem alatt érzem derekát, az elegáns öltöny alatt pedig karcsú testének vonalát, ahogy a parketten siklunk a dallamra. Szépek ezek a pillanatok és mindennél jobban esnek, mert egy olyan világot mutatnak, ami talán sohasem lehet az enyém immár. Ez egy szomorú gondolat, de nem tud eléggé az elmémbe férkőzni, mert Eleonora teljes lénye kiszorítja illatával, közelségével, pillantásaival. Hiába jeleneik meg a lehangolás árnya, mégis most egy kicsit boldog vagyok. Vagy talán éppen ezért.
- Igazán? Mindig is jó szíve volt és emlékszem, hogy mennyire szerette az állatokat gyámolítani, akik arra szorultak. - adom meg a válaszom teljesen semlegesnek szánt kijelentéseire. Érthető, hogy az iménti komor témák után valahogy keresné a hangot és eleget akar tenni a kérésemnek. Inkább nem beszél arról, ami egyébként feszítené belülről. Hálás vagyok ezért a fajta tiszteletért, ami azt illeti. Ezzel együtt is csak esetlen választ tudok adni a dologra, mert fejben azért én is máshol járok. Na meg nem is nagyon értek igazából a kutyákhoz, mármint nyilván volt tapasztalatom velük, de fajtákkal, tenyésztéssel, ilyesmivel sohasem.
Elegánsan siklunk tovább a taktusokra a táncolók között s nem is igazán foglalkozom a külvilággal, csak azzal, hogy a karjaimban tarthatom Őt, de azért azt észreveszem, amikor a zene megáll. Így hát mi is ezzel együtt, bevégezve a táncot. Egy néma pillanatba fordul ez, amíg a maszkon keresztül mélyen a kékségeibe nézek, majd kicsit mélyebb levegőt veszek, egy szőke tincset oldalra simítva arcából.
- Eleonora... tudom, hogy azt mondtam, ne beszéljünk bizonyos dolgokról, de ez így szerintem nem lesz jó. Mármint én nem szeretnék egy újabb felszínes élmény lenni erről az estéről és csak feszengeni fogunk, ha nem próbáljuk meg. - osztom meg végül a gondolataim. - Szeretne meghallgatni? Ha nem, az sem gond, megértem. - kérdezem, majd ahogy hallom, hogy újabb szám kezdődik, kissé oldalt fordulok és derekát csak finoman, de mégis átkarolva vezetem le a tánctérről. Ha beleegyezett a dologba, akkor a terem egy távolabbi, csendesebb pontjára kísérem, az egyik ablakfülkéhez, ahol van jól párnázott ülőalkalmatosság (még ha barokkos, csicsás is és ezért talán nem a legkényelmesebb) s itt helyet foglalhatunk.
- Szóval... nem is tudom, hogy hol lenne érdemes kezdeni. Talán ott, hogy egy bocsánatkéréssel tartozom. Azért, mert amikor a Háború alatt a pillanat adott volt, én nem tudtam vele élni és nem tudtuk megbeszélni. Nem tudom, hogy ezt jóvá lehet e tenni, ami elmúlt, azt talán már sehogy. De a lényeg az, hogy kegyed nagyon fontos volt a számomra és féltem, ha utat engedek annak, ami bennem feszül, az a vesztünkkel járhat és gyáva voltam azzal szembenézni, hogy ha megadom magam az érzéseknek, akkor az esetleges veszteséget már nem fogom tudni elviselni. A gyávaságomra nincs mentség, egyszerűen így gondoltam és ennek mentén cselekedtem. Vagyis nem cselekedtem. - távolról kezdem a dolgot, de ez már ott lógott a levegőben s a jelen, vagy a közelmúlt kérdéseit talán nem is tudjuk rendesen tárgyalni, ha ezt nem beszéljük meg először. Ha az alapok nem tisztázódnak, akkor nincs mire építenünk azt és végül csak egy homokra épített házat kapunk, amit elmoshat az ár. Erre még így is van esély, de ha belevágtam, igyekszem hát legalább jól csinálni. Már amennyire én ezt tudom. Ez az este átszakított bennem pár gátat, a közelsége, a kiújuló gondolatok és érzések, a magány kínzása mind-mind összeadódott és az óvatosságom sutba dobta. A felismerés adott volt: ha most szó nélkül elengedném, akkor tényleg minden ajtót-ablakot bezárnék és a bármilyen szintű rendezés esélyét elvből zárnám ki. Igaza volt abban, hogy van, amiért terhelne a bűntudat. Ez egy olyan dolog.

[To: Mr.Cobham]

To: Mr.Cobham

I wanna cut you outta my dreams
'Til I'm bleeding out

Viselet & maszk

-Azért csak van akiét kereste..- kisebb kíváncsiság szorul ebbe az egyetlen félmondatba, amit próbáltam elnyomni magamban. De egy felem meg akart arról bizonyosodni, hogy valóban mindenkitől távol tartotta magát, vagy csak én voltam az akit célzottan elkerült. Annak a lehetősége fel sem merült bennem, hogy talán azért történt így, mert nem tartott igényt a társaságomra. Azóta eltelt két év, és annyiban merült ki a “viszonyunk”, hogy néha intettünk egymásnak. Ez pedig annyira ellentétben állt, azzal amin együtt keresztül mentünk, talán a lelkem nem akarta elfogadni ezt. Míg az eszem próbált arra rámutatni, hogy talán túl gondolom az egészet, és valójában akkor ott, azokban a szorult pillanatokban, magától értetődő volt, hogy vágyott  valamiféle női energiára. Persze ezt is csak bizonyos kereten belül tette. Így felmerül a kérdés, hogy valóban jogosan várok el tőle válaszokat, vagy sem. Ha a maga szemszögéből, ezt teljesen másképp látja, és éli meg, akkor bizonyára illetéktelenül próbálok, egyfajta vádat ráolvasni a fejére gondolatban..mert hogy ennél tovább én sem megyek. Nem akartam, mert kicsit talán attól is féltem, hogy feltépem azokat a sebeket, amiket már egy ideje próbáltam magamról eltűntetni. Úgy tenni, mintha ott sem lennének. De ha a büszkeségedet, és a lelkedet sértik fel, akkor az ember nehezebben megy el mellette. Most mégis szó nélkül hagyom, mert úgy érzem semmit nem érnék el vele.
- Nos, lehet csak féltékeny, amiért az ő kurta napja leáldozóban van.- nevetem el magam halkan, ahogy a szavak könnyedén lecsúszanak ajkaimról. Szerettem volna nem arra gondolni, hogy ez a vers miről is szól valójában, így némi játékossággal elvettem ennek az élét, és igyekeztem én is másképp tekinteni rá, nem pedig amit a tartalma valójában üzen. Amivel telán minden embernek, varázslónak, boszorkánynak, vagy bármilyen lénynek élnie kéne. Catullus ebből a szempontból nem volt rossz tanácsadó. De az is igaz, aki örökös vendégként fogadta a vágyat, és adott neki helyet, gyakran rossz dolgokhoz vezetett. Rose nagyi sokat mesélt a vendégeiről, amikor már elég nagy voltam hozzá, bár nem igazán tudom felmérni, hogy valóban a tizenöt éves füleimnek való szavak hagyták el az ajkát olykor.  Nem köntörfalazott. De megtanította, hogy minden férfiban van ami magával ragadhat, és hogy nincs is annál veszélyesebb dolog. Kurtizánként, az ősi öröm forrásaként élte fiatal napjait. Néhol könnyek között a túlélésért, néhol pedig megélve a valódi élvezetet, a szerelmet és a szenvedélyt. Nem értettem soha, hogy lehetett egy olyan nő, mint ő, ennyi érzelemmel megtelve, amikor  annyiszor tárgyként tekintettek rá.  Szemeiben mégsem ezt láttam, és bölcselkedő szavai mögött érzelmek is rejlettek: “A szerelmet szeresd, ne a férfit, mert ő a hatalmába kerít..” Na igen drága mami, csak éppen azt elfelejtetted minden alkalommal közölni, hogy mégis ezt, hogy lehet kivitelezni.  Kezdek tényleg megbolondulni, és érzem hogy Reginaldot kicsit gyanakvó tekintettel méregetem, mintha csak azt üzenném vele: Ez is a te műved?
Persze Nora, hallja is a gondolataidat, és direkt összezavar az elképesztő kisugárzásval, azzal a férfias energiával, amivel te magad nem bírsz el! Egy ideig figyelem az ajkait, ahogy beszél, elgondolkodom, hogy vajon olyan selymes lehet, mint amilyennek látszik. Akaratlanul is végig nyalok az alsó ajkaimon a gondolatra, majd próbálok fókuszálni arra is, amit mondd.
- Még a végén kiderül, hogy ihletőleg hatok magára..- kuncogok halkan, és kíváncsian vizslató szemekkel felé fordulok még jobban.
- Hm, ez fantasztikus ötlet. Tetszik..kár hogy utána nem emelhetek vádat ellenük, mert csak spekuláció lenne az egész.- biggyesztem le az ajkaimat játékosan.
- Pedig abban biztos vagyok, hogy majdnem az össze részvevőnek, fészket rakott az ördög a lelkében. Valamilyen módon..- elmélkedem el, és egy vészcsengő figyelmeztet , hogy mielőtt a seprűt a kezembe venném, hogy más háza táján söprögessek, talán a magamén kéne. Utáltam ezt a csengőt, utáltam hogy most már szükségem volt rá. Régen ez nem így volt. Talán ezért kerített hatalmába, egy erőtlen fájdalom, mert a régi énemre emlékeztetett, amikor még jobb voltam. Nem sokkal, de valamennyivel. Mellette valahogy az emlékeim most még élesebbek lettek, pedig már azt hittem életlenné váltak, elmosódtak, vagy elraktároztam őket, az agyam egy nagyon mély zugába. De most újra itt vannak. Mintha rá akarnának ébreszteni valamire. Hisz most az életemmel hazardíroztam, hogy meg tudjam, valóban nincs itt az időm..talán Reginald a jele ennek. Vagy ezt is túlgondolom, mint a horoszkópot, és a hold együttállást, meg ugye a minden okkal történiket is elég komolyan veszem.
- Attól még jöhet egy újabb lehetőség Reginald. És nem olyan öreg, hogy úgy gondolja ez ennyi volt. Szerintem ha legközelebb szembe jön magával a lehetőség, próbálja meg ne elkótyavetyélni. - kacsintok rá. Magam sem tudtam, hogy mire céloztam. De a lehetőségekkel valóban élni kell, mert talán ténylegesen lesz egy olyan szakasza az életünknek, amikor már nem osztanak nekünk lapot. Viszont úgy gondoltam, hogy Reginald, még nem lépett át ebbe az a szakaszba. Nem akartam, hogy átlépjen, megérdemelte, hogy boldog legyen, annyi mindent feláldozott más emberekért. Mindenkinek szüksége volt valamire, vagy valakire..még a hősöknek is. -Nem ismeretlen..-halnak el a szavaim, ahogy ránézek, legszívesebben megérinteném az arcát, hátha attól újra a boldogságtól csillannának meg a szemei. De nem tehetem. Túl lépném azt hiszem az egyik határt.
- Sajnálom, én nem akartam felzaklatni ezzel.- szabadkozom, mert tényleg azt hiszem egy olyan dologról ejtettem ki nyíltan dolgokat, amiről nem szabadna. Amit az ember a lelkében tartogat, de semmikképp nem beszél róla. Nem azért mert sértő, hanem egyszerűen a hozzákapcsolt érzelmek miatt: Félelem, aggódalom, és szomorúság.
- Ezek olyan tulajdonságok, amivel talán mást boldoggá teszek, de magamat nem. Ezek nem jelentenek semmit. Nem ölelnek át éjszaka, amikor egyedül érzem magamat, nem simogat meg ha szomorúság költözik a lelkembe, és nem beszél hozzám, ha szavakra van szükségem. De ne értsen félre, nem vagyok depressziós, vagy ilyesmi.. Csak néha túl nagy a csend körülöttem. - vonom meg a vállaimat, és nem mondanám, hogy a szavak rám nehezednek, hisz így volt. Nem voltam alapvetően rossz kedvű sosem, inkább csak néha a magány rám rúgta az ajtót, emlékeztetve arra, hogy nem maradt senkim. Legalábbis olyan személy nem maradt az életemben, aki számítana is. Persze ott volt Zach, de ő teljesen más volt. Egy barát jelenléte, könnyít a dolgokon, segít, de nem űzi el a rossz gondolatok. Zavar, hogy esetleg azt gondolhatja rólam, velem a szemben álló férfi, hogy gyenge vagyok, hogy megtörtem. Elvesztem a háború után. Pedig nem így volt. Frusztrált a helyzet, és kezemmel elkezdem a gyöngy fülbevalóm hátulját birizgálni zavaromba, még a nagyitól kaptam, és furcsa módon, amikor igazán gyengének éreztem magamat, mindig odakaptam. Finoman végig simítok a gyöngy hűvös felületén, mintha csak ellenőrizném, hogy ott van, és egy kicsit meg is nyugszom.
- Most komolyan..úgy nézek ki mint aki viccel? - teszem a mellkasomra a kezemet, mint aki tényleg zokon venné a dolgot. De talán a szavaimnak volt némi alapja.
- Nem tudhatja, hogy ki ismeri, és ki nem. Ha engem kérdezz, pont címlapra való. Az már persze más kérdés, hogy milyen címlapra..- mosolyodok el ördögien, ahogy végig nézek rajta. Nem nagyon zavartattam magam ilyen téren, talán az a két pohár pezsgő kezd felszabadulni az ereimben, és a gálásaimmal ilyenkor nem igazán tudtam meggyőzni, hogy működésbe lépjenek, és sarkaljanak arra, hogy a szemem ne kalandozzon el ide-oda. Nem volt nehéz elképzelni mi lapul a szmoking alatt, mert már láttam is..igazából mind kétszer rossz állapotban. Ami vissza is vezetett, egy rossz emlék foszlányhoz. Azt hiszem akkor még talán hittem abban, hogy ami történt köztünk, az nem egy nagy semmivel volt egyenlő. Mert ki az az elvetemült, aki kinyomozza, hogy hol ápolnak egy aurort..majd be is megy hozzá, hogy fél óráig üljön az ágya mellett, ki simítsa a szőkés barna tincseit a homlokából, és beszél hozzá. Akkor mindent elmondtam neki, de csak az is azért volt hozzá bátorságom, mert nem volt magánál. Gyáva vltam, ahhoz, hogy a szemébe mondja a fájdalmaimat, és tekintetem pedig tükrözze azt a fájdalmat, ami bennem lakozik. Talán tükröt mutatott nekem ezzel kapcsolatban, én se szóltam, hát ő sem tette..vagy nem volt miről szólnia.
Zavaros gondolataim közepette követem a lépéseit, és simulok hozzá. Ahogy a szemeibe néztem, egyre biztosabb voltam, hogy rossz döntés volt nyitni felé. A puszta jelenlétével sikerült felzaklatnia, és marcangolnia a lelkemet, a bennem lakozó kételyek, pedig éhesen haraptak ki belőle egy falatot. Dúl bennem az elfojtott szomorúság. De nem engedem, hogy ez kifelé is látszódjon, és valami teljesen érdektelen témáról kezdek el fecsegni, amire érkezik, az egyhangú válasz. Én pedig még feszültebb leszek ettől.
- Igen, néha úgy tűnik jobban szót értek az állatokkal, mint az emberekkel valaha is.- ez mondjuk most is pontosan jól látszik. Még csak a kérését se tudom teljesíteni, úgy hogy az valóban  érdekes is legyen. Talán nem véletlen kerülte a társaságomat.
Ahogy a zene megáll, készen állok arra, hogy induljak, megszabadítva magunkat ettől a kellemetlen helyzettől, amit nagyobb részben én okoztam. De megállít a mozdulata, és egy pillanatra  le is vagyok, a szám résnyire szétválik.
- Ha arról akar beszélni, hogy mennyire kínosan tudok viselkedni, sajnálom, tudom hogy nem a kutyáimmal kellett volna jönnöm, de más..- más nincs az életemben. Folytatódott volna a mondat, de abbahagyom a hadarást, és csak bólintok egyet. Nem tudtam miről akarhat beszélni, de van egy olyan sejtésem, hogy talán az előbb túl sokat is mondhattam. Így mikor  szófához vezet, amit mindenre terveztek, csak éppen ülésre nem, leülök rá keresztbe vetett lábakkal. Kíváncsian fürkészem az arcát, de ahogy beszélni kezd, úgy érzem a szívem hevesen kezd el verni a mellkasomban, üteme nincs, egyeltelennek érzem, és néhol túl gyorsnak. Olyan volt, mintha egy megvadult ló nyughatatlanul vágtázna odabent kitörésre készen. Ezekre a szavakra nem voltam felkészülve, legalábbis nem most. Valamikor bártam rájuk, de azt hiszem ezt a részét elengedtem, amikor két évig nem történt semmi. Felejteni nem felejtettem, de fakult, és talán ezért is ér váratlanul.
- Reginald..- ejtem ki a nevét, majd lassú mozdulattal leveszem magamról a maszkot. Hirtelen minden olyan zavaróvá vált számomra, próbálok gondolkodni, hogy mit is mondhatnék neki.  
- Én nem haragszom magára, mármint nem mondanám, hogy nincs bennem sértetség. De nem azért, mert a háború alatt, nem élt azzal amt nyújthattam volna..mert ez talán evidens, hogy akkor abban a helyzetben ez úgy sem működött volna....- sóhajtok , a terem egyik távoli sarkába függesztem a tekintetemet.
- Azt hiszem inkább a szavak hiánya volt az, ami táplálta bennem ezt az egészet. Aztán pedig ez segített realizálni, hogy talán fontos voltam magának, de az inkább a helyzet miatt alakította így, és ezért nem haragudhatok magára. Az egy könyörtelen helyzet volt, és szüksége volt egy mankóra, és ezt meg kell értenem..- mosolyodom el, de érzem, hogy ez nem az a mosoly, ami az örömömnek szól.
- Fontos, és fontos között is van különbség..- próbálom ráhúzni a gondolataimat, amivel a két év alatt próbáltam megmagyarázni magamnak a dolgot, és talán nyugtatni, hogy ez így ennyi volt csak.
- Ráadásul balesett is érte..-csúszik ki a számon, és inkább gyorsan folytatom.- És gondolom volt jobb dolga is..- mosolyom még szélesebbé válik, és annál inkább hiteltelenebbé. Kérlek..csak kérlek ne mondd, hogy nincs igazam. El akartam magam ringatni ebbe a hitbe, fájt volna, de talán könnyebben fel tudnám dolgozni. Ha valóban csak egy mankó voltam, és semmi más..

[- Nos, én nem igazán, de a sors sodort azért a közelembe embereket, teljesen magányosan senki sem létezhet, még ha meg is próbáltam. Na meg a munka során is elkerülhetetlen...]

To Eleonora

"Hail to the queen of the Masquerade"

ruha & maszk

- Nos, én nem igazán, de a sors sodort azért a közelembe embereket, teljesen magányosan senki sem létezhet, még ha meg is próbáltam. Na meg a munka során is elkerülhetetlen...- adom meg a választ, mert lényegében ez az igazság. Ahogy előtte is mondtam, szinte senki társaságát nem kerestem, nagyon kevés kivétel persze volt, ha a munkát nem számítjuk, de tényleg egy jó részét a sors sodorta az utamba és keveredtünk valamibe netán. De igazából az egyiknek már abból is vége immáron. Ha békével és objektíven is.
- Meglehet, de egyszer mindenkié lemegy... és ki tudja, lehet szebb emlékei vannak, mint nekünk? - gondolkodom el picit egy költői kérdés keretében, hiszen ez sosem derülhet ki. Mondjuk minden bizonnyal egy elég frigid asszonyság s fiatalon is könnyen lehet, hogy ilyen volt, de ez nem érdekel igazán. - Bár ha keserűek is, azért van köztük sok édes közös pillanat is minden ellenére. - teszem még gyorsan hozzá, mielőtt félreértené. A háború zord napjaiba tényleg Nora csempészett valamennyi napsugarat és plusz célt, hogy mindannyiukat igyekezzem életben tartani. És az egyéni életeink emlékeiről kevésbé tudok nyilatkozni, azt tudom, hogy nekem bőven akad kesernyés.
- Nem mondom, kegyed mindig adott gondolatokat, vagy inspirált valamire... például ha kegyed nincs, akkor a menedékházban nem állítottunk volna karácsonyfát sem, magamtól eszembe nem jutott volna kimenni és kivágni egy kisebb fenyőt. - jegyzem meg ismét nosztalgiázva egy kört, hiszen a fát én biztosítottam, bár azt Nora nézte ki. Mondjuk valamiért ahhoz is ragaszkodott, hogy megnézze hogy vágom ki, egy szál kockás ingben kissé kigombolkozva, nekigyürkőzve könyékig. De végül aztán vázolom a játékot is.
- Az már nem lenne úgy játék... a munkahelyi ártalomból táplálkozó fantáziálást nem biztos, hogy érdemes tényleges munkával is keverni.- gondolkozom el, főleg, hogy már nekem nem is ez a munkám igazából. - McLagenéknek, akik a bált szervezték nincs különösebben, ezt tudom. Legfeljebb a felfuvalkodottságot róhatjuk fel nekik, de amúgy elég tisztességesek. - teszem még hozzá, mert ez az igazság. Kibírhatatlanok tudtak lenni, nagyképűek és felfuvalkodottak, olyanok mint a gazdag és idős, befolyásos családok többsége ebből a szempontból. De egyik háború alatt sem álltak a rossz oldalra és összességében tényleg tisztességesen szoktak viselkedni a családtagok.
Viszont a játékosság mellett azért komoly vizekre is terelődik a beszélgetésünk, bármennyire is lenne jó, ha én ezt kerülném. Semmi értelme és csak elronthat dolgokat. Bár azok így sem a legfényesebbek az életemben igazság szerint. Eleonora optimistának ható megjegyzésére azért elmosolyodom, még ha én egészen máshogy is érzem. Keserédes lesz hát ez a mosoly. Momentán úgy látom, hogy minden kártyát letettem már az asztalra. Korábban tizenkilencre kértem- és húztam lapot, meg is lett az eredménye.
- Ez nem az életkorral áll kapcsolatban. Én... de igazából mindegy is, nem érdemes ezzel terhelnem. - legyintek, mert majdnem belekezdtem, de nem tudom végigmondani. Nem így. Nem tudom, hogy Nora mennyire van képben, de az igazságot esélyesen nem ismeri. És a szívem maradéka is beleszakadna, ha látnám, ahogy Eleonora arcára félelemmel vegyes undor ül ki, amikor kimondom, hogy ki, hogy mi vagyok... nem, ezt semmiképp sem szeretném. Nem lehet a dolgot véglegesen eltitkolni, egy szemfüles mágus ha alaposan megfigyelne hosszú időn keresztül, rá is jönne a dologra, de ahhoz elég sokat kéne a közelemben lennie, bárki is az. Részben ezért is vágtam minimálisra a szociális kapcsolataimat.
Így is túl messzire megyek és a folytatásnál sem sikerül eléggé uralkodni magamon. Eddig olyan jól viseltem egy álarcot, most miért nem megy? Miért nem tudok Eleonora-val szemben olyan lenni, mint mindenki mással? A válasz már-már rémisztő felismerés is lehetne, de egyelőre még kavarog bennem a dolog és inkább csak próbálok helyet keresni ennek.
- Felnőtt vagyok, elviselem. - legyintek. - Tehát magányos. - összegzem a dolgot, amit mondott. - A magány valóban nyomasztó tud lenni, főleg, ha az ember nem szolgált rá. Kegyed pedig valóban nem és éppen ezért vagyok talán kicsit értetlen is, mert én egy csodálatos nőt ismertem meg kegyedben. - mosolygok rá szelíden s nem tudom megállni, hogy egy rakoncátlan aranyló tincset óvatosan odébb ne simítsak, de csak egy pillanatra. Már ez is túl illetlen volt. Szedd össze magad Reginald és uralkodj szépen magadon, máskor annyira jól megy!
- Az én esetem más, én végső soron kiérdemeltem a dolgot. - teszem még hozzá, mert valóban azt látom, hogy Ő nem tett semmit, ami ilyen sanyarúságra sújtotta volna, ami miatt ez jogos lenne. Az én esetem ellenben nagyon más és ennek Ő is elszenvedője volt végső soron. Áldozata hibás döntésemnek, gyávaságomnak, ahogy én is önmagammal babráltam ki végül, annak köszönhetem, hogy ide jutottam. Persze mindezt tudom sokszor nemes célokhoz is kötni, és ez nem is önámítás, de attól még az eredmény nyilvánvaló s igazság szerint Eleonora közelében kezdek erre mind jobban ráébredni. Részben azért, mert még szinte senkivel nem próbáltam meg ezt az egészet átbeszélni. Legfeljebb egy elég felületes, tárgyilagos módon.
- Ebben a színpadias pózban? Igen! - vágom rá azonnal kicsit nevetve, mert végső soron pontosan ezt a benyomást kelti. És a folytatáson is csak nevetni tudok igazából. - Tudja mit, most kérdezem! Milyen címlapra? - nevetek még akkor is, amikor felteszem a kérdést, majd inkább csak legyintek. Annyira csacsiság ez az egész, mármint... szerettem, ha elismernek, illetve szerettem volna, ha a tetteimért elismerést kapok, de nem feltétlenül újságoktól, vagy a bulvár sajtótól. Nem ilyen tekintetben. Ez persze egy másik történet. De persze én mondtam, hogy hagyjuk a komolyabb dolgokat, vagyis azoknak egy bizonyos aspektusát, így magamra kell vetnem, ha Nora ehhez alkalmazkodva ilyen felvetésekkel szórakoztat.
De ha már szórakozás, inkább felkérem táncolni, mert ez egy olyan dolog, amire most nagyon is vágyom. És nem is csalódom, mert mennyei érzés karcsú derekát érezni tenyerem alatt, azt, hogy testem a keringő dallamát követve feszül az enyémnek, hogy ritmusra egyként tudunk suhanni a parketten körbe-körbe, mintha tényleg egyek lennénk. Olyan harmónia ez, ami megnyugtatja és simogatja a lelkem. Még akkor is, ha Nora valami igazán mókás dologgal rukkol elő ismét.
- Szerintem az emberekkel is jól megy a dolog, csak miután a munkája részét képezik, ezt már máshogy értékeli. - direkt nem mondom, hogy velem is jól szót ért, mert végső soron és sem vagyok teljesen ember. De a tánc a közelsége, az, hogy mennyire szívszorítóan egy ritmusra tudunk mozdulni, megadja a kegyelemdöfést. Nem bírom már tovább. Nem rossz értelemben, csak egyszerűen Nora társasága fokról fokra kezdte ki és bontotta a falat bennem, ez pedig talán az utolsó pont volt. Erőt kell vennem magamon és végre tenni valamit azon túl, hogy bezárkózom a magány erődjébe. Fog ez segíteni bármin is? Talán nem, de legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. És tartozom neki ennyivel. Tudja meg az igazságot és akkor legalább mindkettőnk válláról eltűnik egy teher.
- Nem vagyok én az apja, hogy ezt szóvá tegyem, de ha egy mód van rá, kérem ne változzon meg, a világ unalmasabb hely lenne. Még akkor is, ha a tánc alatt a néma gyönyörködéssel is beértem volna. - somolygok,a hogy nem találja el, hogy mi is lenne a téma, de én másra gondoltam s ezt hamarosan meg is tudja.
Szóval másért vezetem félre a tánc után és egy sóhaj után kezdek bele a mondókámba. Közben folyamatosan figyelem Nora tekintetét, arckifejezését, egyáltalán minden nonverbális reakcióját. Ahogy kimondja a nevem, picit megborzongok, majd leveszem én is a maszkom, ahogy látom, hogy ő ezt teszi. Valóban jobb lesz így beszélgetni.
- Akkor azért csak van, amiért bocsánatkéréssel tartozom. És remélem egyszer majd meg is bocsát nekem. - teszem hozzá, ahogy végighallgatom válaszát, majd előre nyúlva finoman megfogom maszkot tartó kacsóit, miután a magamét félretettem.
- Kegyed nem csak egy mankó volt nekem... és éppen azt nem akartam, hogy csupán az legyen. Ezért se mertem elsőre semmit sem tenni. Aztán véget ért a háború és szerintem mindannyian alig tudtuk elhinni, hogy jól jöttünk ki belőle, hogy megúsztuk... én személy szerint belül elkeveredtem és nem találtam a helyem, viszont ott volt az a temérdek munka az újjáépítéssel, abba menekültem hát. Jobb lett volna, ha megbeszéljük, de nem volt ehhez elég erőm és azt gondoltam, hogy kegyedben meg csak rossz emlékeket ébresztenék. - adom meg a magyarázatom arra nézve, ami később történt és az ő felvetéseire. Mert végső soron így volt és ezek a gondolatok munkáltak bennem. Hónapokig nem találtam a helyem, csak sodródtam a munkával, az árral és az alkohollal, aztán jött valami egészen más élmény és végül az ragadott magával, hogy végül az is tragikus véget érjen.
- Elkavarodtunk egymástól és nem tettünk semmit ellene. Ma már máshogy csinálnám. - sóhajtva szorítom meg kicsit Nora kezecskéit. - Ebben viszont igaza van, valóban volt egy balesetem, utána pedig testileg-lelkileg összetörve zárkóztam be, hónapokra visszavonultam a világtól. - biccentek, majd újabb mély levegőt veszek és elengedem a kacsóját. - Eleonora... én vérfarkas lettem. - nem tudok most rá nézni, nem tudok a szemeibe nézni, inkább lehajtom a fejem, a hangom is halkabb és halványabb lesz. Ez az a pont, ahol a legrosszabb irányba mehetnek a dolgok s ahol a varázslótársadalom többsége méla undorral húzódna el, netán páni félelemmel.  Ezért azt sem veszem észre, hogy Nora minden bizonnyal kezd émelyegni és szédülni, rosszul érezni magát, ahogy kirázza a hideg, majd a meleg is leveri s aztán ez egyszerre üt ki, ahogy látása sem biztos, hogy tiszta marad... - Szóval a dolgom csak annyi volt, hogy próbáltam meggyógyulni és megbirkózni ezzel az egésszel. Megértem, ha... ha nem akar többet beszélni velem, természetesen nem neheztelek ezért... és ezért mondtam, hogy én már eljátszottam az esélyeimet, hiszen... Nora! - nem tudom befejezni, mert azt már észreveszem, ahogy a nő egyre jobban imbolyogni kezd és egyszer csak összecsuklik, oldalra fordul s én alig tudok ösztönösen utána kapni és éppen csak, hogy meggátolom azt, hogy keményen a márvány padlónak ütközzön. Ekkorra már görcsösen remeg a karjaim között és a szája is habzani kezd. Sírni tudnék, ha nem az lennék aki, hogy így látom, hogy a karjaim között kezdi haláltusáját vívni! Csakhogy én egy kissé paranoiás ex-auror vagyok, így egyik karommal igyekszem stabilan megtartani a nőt, míg a másik zakóm mellzsebéből egy bezoárt vesz elő és nem túl kedvesen, ellenben gyorsan és határozottan nyomom a kövecskét a szájába és tartom ott, azt is megakadályozva, hogy a nyelvét leharapja, vagy más baj történjen, ha netán így alakulna.
Hogy lehettem ilyen figyelmetlen és ostoba! Őt figyeltem meg a környezetét, de azt nem, hogy ki és hogyan tölt neki, amikor pezsgőt iszik. Legalábbis a második pohárnál pont nem figyeltem. Végzetes hiba és ezt sosem bocsátom meg magamnak, ha bármi baja lesz. Merthogy Elenora-t megmérgezték, ez egyértelmű.
A bezoár semlegesíti a legtöbb mérget, de csak időleges megoldás, mert nem tudom pontosan, hogy mit kapott. Remegése elül és szemei is nyugodtan csukódnak le. Kitapintom a pulzusát és picit felsóhajtok. Ez még jó. Gyorsan hoppanálok, hogy a Mungóban kössünk ki, ahol fel is lármázom a helyet és addig nem is tágítok, amíg nem is veszik azonnal kezelésbe. Mondjuk ehhez nem sok kell, ahogy látják, hogy a nő tényleg nincs jól. Gyorsan vészhelyzeti ellátásban részesül, a bezoár szerencsére stabilizálta egy kóma-szerű állapotban. Én pedig kezeimet tördelve járkálok fel-alá a folyosón, miután a jegyzőkönyvet felmondtam szakszerűen és kint várok. Ordítani tudnék, törni-zúzni, szabadjára engedni a fenevadat magamban és senkit-semmit nem kímélni. Nagyon régen voltam ennyire kikelve magamból, ha nem is engedem ki végül, de egy rossz szóra robbanni tudnék!
Közben a medimágusok vérmintát vettek Nora-tól, s a minta alapján fejtik vissza a mérget, majd adnak neki ellenszérumot, így az életveszély elmúlik, a méregtől kialakult kómája alvássá szelídül és átviszik egy nyugodtabb kórterembe. A folyosón tájékoztatnak is minderről és miután a medimágust ismertem korábbról, így kicsit többet is megtudok szerencsére, ráadásul még be is enged hozzá.
Csendesen megyek be, majd leülök az ágya mellé egy székre, megsimogatva féltve-óvva szőke buksiját, majd kezét fogom meg gyengéden, míg torkom ismét a sírás és a düh szorítja. Nem engedem ki most sem. Csak akkor, amikor az egyik ápoló el akar hessegetni, én pedig igen illetlen és nem épp pajzán kilátásokkal fenyegetve kényszerítem távozásra. Itt maradok, ha kell étlen-szomjan, de Nora mellett leszek, amíg fel nem ébred. Azért is, mert a támadó megfigyelhette, hogy mi történt és megpróbálhat újra lecsapni. Így is elcsesztem ezt az egészet csodálatosan és nem tudom nem magam hibáztatni azért, mert a nő majdnem meghalt.

[To: Mr.Cobham]

To: Mr.Cobham

I wanna cut you outta my dreams
'Til I'm bleeding out

Néha elég meggondolatlan tudok lenni. Na jó, nem csak néha, az esetek többségében azért többnyire az voltam, akármiről is legyen szó. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy itt áll velem szemben, az a férfi, akit nem tudtam sosem egy adott halmazba helyezni. Az ő esetében pedig a körcikkelyek már szinte egy kibogozhatatlan csomót alkottak, mintsem, egy jól kivehető formát, ami a köztes részt szimbolizálta.  Hiú ábrándokkal szőt csomó, amiből még nagyon úgy tűnik, hogy a mai napig nem tudok ki jutni. Pedig idővel rá kéne jönnöm, hogy ez nem fog működni. Ha a másik nem akarja, hogy működjön, pontosan olyan, mintha fejjel mennék a beton falnak, csak sérülni fogok, és értelme nem lesz a dolognak, csak fájdalom marad a helyén.  Szívem megannyiszor felordít, amikor a jégkék szemekbe nézek, könyörög, hogy ne tegyem. Ne hagyjam, hogy megint megtörténjen. Azt hiszem egy bizonyos részem küzd is ellene, hogy ne történhessen meg tanulva a múltbéli mintákból, amik sebet ejtettek a lelkemen a későbbiekben. Mégsem tudtam teljesen figyelmen kívül hagyni őt. Olyan volt, mintha egy láthatatlan lánckötél összekötött volna minket, amit valamiért nem akartam eltépni, nem voltam elég erős hozzá.  Reginald viszont igen. A lehető legegyszerűbb módját választotta annak, hogy mindez megszűnjön. Egyszerűen csak nem ejtett szót soha arról, ami ott történt, és talán igyekezett is véletlenszerű találkozásainkat korlátozni, és egy bizonyos mederben tartani. Már itt fel kellett volna ismernem, hogy talán tényleg csak egy semmiség volt ami köztünk történt, vagy  ez a háború természeténél fogva  szinte adott volt. A gondolataim folyamatosan egy azon pontba vezetnek vissza. Egy sérelemhez, ami elevenen lüktettet bennem, most hogy újra a közelében vagyok. Tudtam, hogy ez volt a legrosszabb döntés, hogy a közelébe jöttem, mégis felcsillant bennem valamiféle remény, ami újra naivvá tett és elhitette velem, hogy talán most már túl tettem magamat rajta. Így könnyedén tudtam magam próbára tenni, amiből most nagyon úgy nézz ki, hogy vesztesként fogok távozni.
- Az a baj, hogy szinte biztos, hogy szebb emlékei vannak, legalábbis az enyémeknél biztosan szebbek.- és igazibbak. Az a nő nem kergetett egy olyan vágyálmot valószínűleg, ami nem teljesülhet. Nem kellett mérlegelni a döntéseit, mert mindig helyesen cselekedett, és ha talán nem is mindig, de nem gondolt úgy vissza rá, akár egy sötét árnyékra, ami minden emlékét befeketítette és háborgó mélységbe taszította.
- Ezek az emlékek idővel elhalványulnak. Pont azért, mert kevés, és a fájdalom mindig erősebb lesz, a jó emlékeknél.- igaz próbáltam még akkoribban pozitívan tekinteni a jövőre, mert akkor még teljesen más mozgatott. Volt valami cél előttem, amit a többiekkel is meg akartam osztani,  még akkor is ha teljesen elérhetetlennek tűnt . Egy lágy mosollyal nézek Reginaldra, az emlék kép amit szavakban elém vetít, előttem is hamar megelevenedik.
- Bárkinek eszébe jutott volna, ez nem olyan nagy dolog..- vonom meg a vállaimat, mintha ezzel magam is kicsit el akarnám űzni ennek az emlékét. Nem akartam még mélyebben  megélni azokat érzéseket, amiket kiváltott belőlem. Olyan küzdelmet folytattam, amiből esélyem sem volt úgy kijönni, hogy ne érezzem a későbbiekben a hiányát. Jelenlétét túl hamar megszoktam, és mintha mi sem történt volt, onnan folytattuk az egészet, ahol abbahagytuk. Legalábbis majdnem onnan.
Szinte már erőszakkal kell a gondolataimat máshova terelni, mert akaratlanul is lejátszódik előttem a kép, ahogy kivágta azt a fát. Már-már majdnem a halántékomhoz kapok, mintha legalábbis meg tudnék nyomni egy gombot ott belül. De megállom a késztetést, és nem marad más csak az erős koncentráció, és a tömeg pásztázása, hátha találok valami érdekesebbek, Cobham izomtól duzzadó mellkasánál, ami túl élénken él az emlékeimben. Észre sem veszem, hogy az említett területet fixírozom, majd a hangja rángat ki, kicsit a bámészkodásból.
- Ebben igaza van..- gondolkodok el egy pillanatra, ezek az emberek akik körül lengtek, és a kegyeimet keresték, gyakran szívták el az energiámat minden szempontból. Csak is egy bizonyos szempont lebegett előttük, amiért a társaságom hasznukra lehet, az pedig  a hivatásom volt.
- Sajnálom, lehet elragadtattam magam ez ügyben. Mostanában senkiben sem bízom, sem a szándékaikban velem kapcsolatban. - ingatom meg a fejemet. Mert valójában tényleg így volt, talán ezért sem volt körülöttem soha senki, Zach-en kívül, mert senkiben nem bíztam. Engem bizalmatlanságra neveltek, és nem a naiv hiszékenységre. Ami lehet ilyen szempontból rossz volt, hisz így tényleg nem mutattam hajlandóságot senki felé nyitni.
Zavartan nézek Reginaldra, zavart hogy félbehagyta a mondatot, mert éreztem, hogy több rejlik mögötte, mint amit egy foszlányba próbált beleszuszakolni, majd maga alá temetni inkább, mintsem kimondja.
- Nem tud olyasmit mondani, amivel terhelne. - fordítom felé a tekintetemet, és egy kicsit újra sikerül elmélyednem, amitől az emlékeim már szinte lángoltak bennem. Tudtam, hogy szavaimra rá fog cáfolni, és talán nem is hiszi el őket. Pedig őszinte voltam, mert leginkább boldogsággal töltött el hogy hallhatom a hangját, és nem csak felületes szavakat ejt ki az ajkain, hanem valami olyasmit, aminek a tartalma sokkal több, és még maga is fél tőle.
- Csodálatos..- a szó kuncogásra késztet, mert minden voltam, csak éppen az nem. Legalábbis a jelenlegi Nora távol állt attól, mint ami régen voltam. Aki az elveit előre helyezte mindig, és még véletlen sem hozott olyan döntéseket, amik ezeknek az elveknek a falait könnyen lerombolhatják. Gondolataim egyre inkább dühítő irányba fordulnak, amivel a nevetésem eléggé ellentétben áll. De Reginald becézgető mozdulata lecsitít bennem mindent, mintha csak ráérzet volna, hogy mennyire zaklatott lettem ettől az egésztől. Az érintés egy egészen kis pillanatra gyógyír volt, arra a káoszra, amit most éreztem, és gondoltam.
- Túlságosan szigorú magához. - jegyzem meg, de közben az agyam minduntalan keresi a választ, a tartalmat a rejtélyes megnyilvánulások mögött. Nem mondja ki, csak magában tartja. Olyan volt az egész, mintha a ködön keresztül próbálnék megtalálni egy mozdulatlan szürke macskát.
Persze próbáltam nem belé tiporni, vagy belé marni, így nem feszegettem tovább a kérdést. Annál inkább feszegettem inkább máshogy a dolgokat. Lassan ténylg úgy éreztem magam a társaságában, mint akinek szépen lassan meghasad az elméje. Egyszer lent, másszor fent.  Habár én élveztem, ezt az érzelmi hullámvasútat valahol, az a részem pedig imádta, amelyik még többet akart megtudni róla. Be akarta pótolni az elmúlt 2 évet, egyetlen beszélgetésben, ami lehet hogy megterhelő lett volna bizonyos szempontból valóban. Mégsem éreztem úgy, hogy vissza kéne fogni magamat, és talán túl sokat is fecsegtem.
- Hmmm.- elgondolkodva méregetem, majd legyintésére ellenére is válaszolok.
- A világért se akarnám tárgyiasítani vagy ilyesmi, de szerintem egészen jól mutatna egy címlapon, nem nyakig begombolt ingben.- fejezem be végül a kacérkodást vele, még mielőtt elérném a tűrés határát ez ügyben. Bár fogalmam nem volt, hogy az nála hol van, mert ilyen szempontokat nem nagyon érintettünk, igazából a kapcsolatunk sem érintett semmilyen hasonló szempontot, de az ember azért álmodozhat nem?
Az mondjuk már nem volt biztos, hogy jó ötlet elfogadni a felkérését, ha már ilyen kényes témában nyilatkoztam, még ha csak érintőlegesen is, azért  egy ponton tovább mentem, mint ahogy az illem azt megkívánja. Bár volt egy olyan érzésem, hogy én már az illemet, csak hírből ismerem, és a meggondolatlan szavaim ezeket csak  egyre jobban aláírja. Míg a büszkeségemet, kicsit alá is ássák. Mert hogy nemet kellett volna mondanom. Rám nézve, most minden veszélyes volt, amivel azt érem, el hogy a közelében vagyok. A tánc pedig többről nem is szól, csak a közelségről, és tekintetek mély egymásba révedésébe. A szívem már ki akar szakadni a helyéről, jelezve, hogy ez neki pont elég volt ahhoz, hogy fájdalmasan gyorsan lüktessen tovább. Kapaszkodom pedig aligha volt jelen helyzetben, és ez csak még rosszabb irányba tereli a dolgokat. Kutyák. Ki beszél kutyákról, egy olyan embernek, akit már évek óta nem látott. Aki nagyon magányos...súgja belülről egy hang.
- Csak azért megy, ez jár a hivatásommal is..- valójában ezzel a válasszal igazat is adok neki, meg nem is. Magam sem tudtam, hogy valójában hányadán állok ezzel a dologgal. De nem is  most fogok utána menni ennek. A koncentrációm hiánya egyre zavarosabb gondolatokba üldözz, mintha egyszerűen körbe-körbe ugyanaz ismétlődne. Miért ennyire zavaros minden?
Szavaira egy pillanatra a csodálkozástól elnyílnak az ajkaim, erre nem voltam felkészülve. Nora, te alapjáraton semmire nem vagyok felkészülve, Reginald jelenlétére, és közeledésére, meg aztán végképp nem. Rovom meg magamat gondolatban, amiért csak nézek rá meglepetten. Olyan szavak hagyták el az ajkait, amitől a szívem ritmust vált, és egy lágy dallamra kezdi verni az ütemet.
- Én..köszönöm. Bár én ezt másképp látom, de  nagyon jól esnek a szavai.- érzem ahogy a pír felmelegíti az arcomat, de nem törődőm vele. Hagyom hogy zavarom teljes valójában ellepje az arcomat, nem akartam az érzelmeimet elrejteni előle. Ezt pedig azután sem teszem, ahogy egy teljesen másfajta beszélgetésbe kezdünk bele. Egy részem fohászkodott a reményért, a másik pedig arra várt, hogy oltsa el bennem ennek lángját, mert talán könnyebb lett volna elengednem. Könnyebb lett volna talán neki is ez az egész. Ha nem jelentett volna valóban semmit neki, azok a csekély pillanatok, amik a szívem legmélyén őrizgetem. Azok az emlékek, amik melegséggel töltöttek el, mégis minden egyes éjszaka, ha eszembe jutott álomba sírtam magamat.
- Nem tartozik, biztosan meg volt rá az oka..és valamiért így kellett történnie.- nem akartam, hogy úgy érezze a bocsánatát kérem tőle, sőt, az sem akartam, hogy bármi elvárást érezzen tőlem. Mármint talán volt egy részem, ami vágyott egyfajta megkönnyebbülésre, aminek a hozadéka lett volna az, hogy megbeszéli velem a dolgot. De ahogy az arcát nézem, képtelen vagyok harago érezni,  bármi rosszat irányába.
- Tudja egy részem azt várta, hogy igazat ad a  szavaimnak.- sóhajtok egyet, majd lenézek egy pillanatra a kezeinkre, majd újra az övébe függesztem  íriszeimet.-Én azt hiszem túlságosan kapaszkodtam magába, és az ön iránt érzett ..valamibe, amit nem tudnék megfogalmazni, hogy pontosan mi volt az. Talán ezért támasztottam olyan elvárásokat, amik nem voltak annyira relevánsak. Ebben az egészben kicsit elvesztem, és egy visszautasítást könnyebben feldolgozz az ember..mint egy olyan helyzetet, amiben ott van még a levegőben a remény is, de ugyanúgy a nemleges válasz lehetősége is.- De mint mondtam, talán túlságosan ragaszkodtam magához. Ezzel nekem kellett volna megbirkóznom, és nem magától elvárni valamit, mikor volt így is elég baja.- rázom meg a fejemet, mert tudtam, hogy ez valahol csakis az én hibám. Túlságosan közel került hozzám, én pedig természetesnek vettem, hogy talán ennek van jövője, abban a világban is, ahol nem vagyunk ennyire egymásra utalva. A háború utáni időszak következményei pedig ezt csak még jobban felerősítették bennem. Magam sem tudtam miért, de őt tartottam egy időben az egyetlen biztos pontnak. Aztán ez szép lassan elmúlt, és visszakényszerítettem magamat a valóságba.
- Máshogy..- ismétlem erőtlenül a szavait, abban sem vagyok biztos, hogy hallotta. Egy pillanat alatt kiszállt belőlem az erő, és ahogy megemelem azt a kezemet, amelyik nem fogja, kicsit végig simítok a tarkómon, érzem, hogy kicsapódott rajta az izzadtság, ezzel egybekötve pedig végig is fut rajtam a hideg. Először arra gyanakodom, hogy talán az a két pezsgő is megártott, és már nem úgy bírom az italt mint régen. De hamar rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem erről van szó, egyre nehezebben tudok koncentrálni szemeimmel, akárhányszor pislogok, csak egyre homályosabb lesz a kép. Egy valami tartja bennem még a lelket, Reginald mély hangja, ami egyre távolibbnak tűnik. Szóra akarom nyitni ajkaimat, de nem tudom, érzem hogy valami keserű maró folyadék igyekszik magának utat törne belőlem. Végül elveszek a sötétségben, egyetlen szó cseng a fülemben..amire még színtisztán emlékszem..

-Nora...- Ismeretlen hang ejti ki a nevemet, vészjósló csengése görcsbe szorítja az izmaimat. Hangos nevetés, sőt, leginkább mélyről jövő ördögi kacaj követi, mintha csak érezné a félelememet.
-Nora...- Újra kiejti, most halkabban. De még most is olyan hangsúllyal ejti ki, mintha csak marná a nyelvét. Én pedig hiába próbálok szólni, nem tudok. Egy ideig semmi nem történik, Bizonytalanul tapogatózom a sötétben, próbálok kijutni...de az a helyzet, nem is tudom, honnan akarok kijutni, azt érzem, hogy el kell innen tűnőm.
Ismétlődő aspektusok ijesztővé kezdenek válni, egyre közelebbről hallom az ismeretlen férfi nevetését, és sóhajait. Játszadozva ejti ki a nevemet, mintha csak egy macskát próbálna közelebb édesgetni magához.
- Nora!- egy villanásnyi időre látom meg a hang tulajdonosát, nem csak a hangjában, de a tekintetében is erőszakosság honolt. A félelem szétfeszít, gyötri a lelkemet, úgy érzem képes lenne szétszakítani. Körül nézek, de újfent a sötétséget látom, és csak a nevetését hallom. Próbálom legyűrni a bennem gomolygó félelmet, érzem, hogy ebből táplálkozik.
-Még találkozunk..- hangzik el az ígéret, amitől a gerincemen végig szalad egy ismeretlen érzés. Tudtam, hogy ismerem ezt az embert, még ha nem is a szó szoros értelemben, de azt hiszem ismertem..

Felnyögök. Ennyire telik tőlem. Ez sem igazán tűnik jó ötletnek, mert a torkom megfeszül, és fájdalma lüktetésbe kezd. Nyugtalanítónak tűnik a helyzet. De annyira gyenge vagyok, hogy még az ijedés bizonyos fázisait megéljem. Csak érzek. Egy ismerős illatot, egy nyugtató érintést. Biztonság. A lelkemegy része lenyugszik, míg a másik még mindig marcangolja önmagát, mintha képes lenne széttépni, és felfalni az összes darabját, csak ne kelljen azt éreznie amit az előbb.
-Reginald.- ejtem ki akadozva a nevét, és egy mélyet sóhajtok, majd kinyitom a szemeimet. Imádkozom, hogy ő üljön ott, és ne az az ember, aki a nevemet mantraként, és némi áhítattal ejtette ki...és az áhítat nem jó értelemben véve. Mintha maga lett volna a halál, aki megcsókolta egy pillanatra a szívemet, ez pedig mindent megállásra késztetett. Összeomlásra. Végül is ez a része egész jól összejött..oldalra fordítom lassan fejemet, hogy lássam az arcát. Belesajdul a szívem a látványba, soha nem láttam még ennyire  az érzelmeit az arcára írva. De amit most láttam, az arra késztetett hogy érintsem meg, vagy vígasztaljam meg valamilyen módon, de mozdulni se tudtam.
- Nos, ez tényleg  shakespeare-i volt.- jegyzem meg kuncogva, ami ki is fáraszt egy szuszra.
- De így jár az, aki a meghívója mellé egy halálos fenyegetést is kap, ennek ellenére mégis elmegy..- ezt igazából lehet el sem kellett volna mondanom, hisz elég ostoba döntéseim  egyikének tudhatom be. Főleg ilyen kimenetellel.
- Reginald, én annyira sajnálom a közelébe se kellett volna mennem, főleg nem ilyen kilátásokkal amikkel ide érkeztem. Ráadásul elrontottam mindent..amit már lehet megszokott.- sóhajtom halkan a szavakat, és nem látom az arcát, mert egy egészen kis pillanatra meg dörgölőm az egyik kezemmel az arcomat, hátha segít valamennyit a helyzetemen.
- Ugye magának nem esett baja?- hideg zuhanyként ér a felismerés, hogy talán tényleg valami baja eshetett volna miattam. Hirtelen megint nem tudok magamhoz venni levegőt, amíg rá nem pillantok.
- Mondja, hogy nem érte baj..- hangom elvékonyodik, szemeim pedig könnyel teljen meg, ahogy mélyen a szemeibe nézek, és csak színtiszta fájdalmat látok benne.
- Istenem..-nyüszítek szinte fel, majd a kezeimbe temetem az arcomat.
- Engem kéne elzárni a világtól, veszélyes vagyok az emberekre, én bele se gondoltam ebbe az egészbe, hogy lehet valami valóság alapja, annyiszor..annyiszor fenyegettek már meg
- folytatom amikor némileg lenyugszok.
- Nem magát kéne elzárnia a külvilágtól, azért mert vérfarkas..hanem engem, mert én eredendően meghibbantam, ez már biztos..Még azt is sikerült elrontanom, amikor végre elmondta, amit amúgy már eddig is tudtam, de legalább elmondta...Istenem.- lassan egészen egy fohászkodásnak tűnik az egész, bár az, hogy lassan megfulladok a saját könnyeimtől, nem javít a helyzeten, és ezért még józanabb állapotomban, nagyon szégyeni fogom előtte magamat.

[- Csakhogy kegyed előtt még sok évtized áll, hogy oda jusson, mint az említett öreglány.]

To Eleonora

"Hail to the queen of the Masquerade"

ruha & maszk

- Csakhogy kegyed előtt még sok évtized áll, hogy oda jusson, mint az említett öreglány. - jegyzem meg egy könnyedebb mosollyal, hogy kicsit hangot adjak a magam véleményének. A jelek szerint Nora-ban volt valami keserűség, aminek az okát nem annyira értettem és picit fura is volt. Mármint én nem teljesen ilyennek ismertem. Az is igaz, hogy a munkában természetesen sokkal profibb légkörben máshogy viselkedett. Lehet, hogy ez mindig is benne volt, csak én nem vettem észre? Túlságosan is régen töltöttünk időt egymással kötetlenül. Persze ez nem ok nélkül volt így...
- Nem tudom, az egész nekem valahogy együtt tud úgy megmaradni, hogy hiába van benne rossz, fájdalmasnak még akkor sem nevezném őket, ha fizikailag azok voltak. Vagyis... egyszerűen már inkább nem fájnak és megszoktam, hogy a fényben minden vet árnyékot is. - megyek bele kicsit a gondolataimba, amik lehet, hogy zavarosnak tűnnek, de igazság szerint régen beszélgettem a mélyebb gondolatvilágomról bárkivel is, így annyira nem lep meg, hogy ez döcögősen megy. Talán nem is kellene, de Eleonora felé ez mégis könnyen megy. Túl könnyen. S ezen el kéne gondolkoznom, de éppenséggel önmagammal is eleve harcban állok, így ez pedig nehéz. Egyrészt Nora hatással van rám, másrészt pontosan tudom, hogy nekem ez igazából nem jár és nem is lenne jó vége.
- Mégis kegyednek jutott. - jegyzem meg egy könnyed mosollyal, miután a dolog mégiscsak egy kellemes emlék volt és a jelek szerint nem csak én, de Eleonora is elkalandozik picit fejben. Minden borússág ellenére is volt valami rusztikus szépség azokban a napokban és pont ez az a keserédes keverék, amire gondoltam.
Arra csak bólintok, hogy igazam van, mert végül is, ha itt is dolgozna, abban mi lenne a móka? A játék attól játék, hogy az ember nem keveri mással, valamiféle önfeledt és szórakoztató dolognak engedi át magát. A házigazda becsületét is azért védelmembe veszem, mert rászolgáltak és valóban igazságtalanság lenne beképzeltségen, vagy épp nagyképűségen túl mással vádolni őket. Az pedig az arisztokrácia sajátja, ezt tapasztalatból tudom. Persze más dolog természetes "bájjal" viselkedve betölteni bizonyos szerepeket és státuszt, és más dolog pöffeszkedni.
- Nem tesz semmit, csak a korrektség kedvéért gondoltam, hogy megjegyzem. - teszem hozzá, mintegy zárva is ezt a gondolatmenetet, mert nincs mit ragozni ezen úgy igazából. Egyetértésben le tudjuk zárni a kérdést és inkább másra koncentrálni. Például arra, hogy már megint túl sokat beszélek és kezdek olyan területre tévedni, amire nem kéne.
- Ez kedves kegyedtől, viszont lehet, hogy vannak olyan dolgok, amiket tényleg egyedül kell cipelnie az embernek. - egy igen halvány mosollyal mondom, hiszen jó kérdés, hogy a teher megosztása mennyiben jogos, mennyiben élhet vissza egyik ember a másik odaadásával? Visszaélés ez egyáltalán? Az a helyzet, hogy az eddigi beszélgetésünk alapján Nora is küzd valamivel, árnyak költöztek az ő életébe is valami oknál fogva és ez bizony egy olyan ok, amiért tényleg nem látom jó ötletnek, hogy terheljem. Könnyen lehet, hogy a saját problémái mellett semmi szüksége nincs már az én fecsegésemre. Még akkor se, ha róla tudom, hogy nem üres frázist pufogtatott, pláne, ahogy közben rám néz.
- Hé, ne nevessen, igenis az! - mondom tettetett felháborodással, mert igazság szerint Nora személyében tényleg egy kedves, törődő és figyelmes nőt ismertem meg, aki ráadásul vonzó is. Viszont ha ezt mind elkezdeném sorolni, akkor ismét túl ingoványos talajra tévednék és egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy erre most szüksége van. És tőlem. A múltban elszúrtam az esélyem és mostanra én sem vagyok abban a helyzetben, hogy ennek értelme lenne. Legalábbis most úgy gondolom, hogy ez nem lenne fair. Pedig belül feszít a dolog és küzdök is azokkal a felismerésekkel, amik meg-meglepnek. Mert amikor legutóbb tényleg közel voltunk egymáshoz, az egy más helyzet volt és ennek a körülményei végül arrafelé vezettek, hogy inkább elfojtás legyen mindennek az osztályrésze. Valamit akkor nyomtam el, amikor szárba szökhetett volna és utólag visszagondolva ez nem tűnik a legjobb akkori döntésemnek. De ezen lehet később kéne elgondolkodnom. Ezért is mondtam, hogy van, amiről most valóban nem lenne jó beszéli. Magamtól, és a magam dolgaitól félek, erre rá kell, hogy döbbenjek.
- Ha már más nem az, valakinek azt is kell. - játékossággal igyekszem elütni a dolgot egy finomabb vállvonás keretében. De ez valahol igaz is. Ha én nem vagyok magamhoz szigorú, nem vagyok magammal következetes, akkor ki lenne? S az is kérdés, hogy akkor mire jutnék... hogy talpra tudtam állni, az is pont ennek köszönhető. Talán Nora nem is tudja annyira, hogy ha elengedném magam, akkor most nem beszélgethetnénk itt, mert vagy a sérüléseimbe haltam volna bele akaraterő és életösztön híján, vagy én tettem volna magammal valamit, ez a harci helyzet.
- Ezt meg kell jegyeznem, ha netán valamikor meg akarnám ajándékozni, egy ilyen magazinnak örülne... - nevetem el magam, valahol azt is jelezve, hogy azért nehéz ezt az egészet komolyan vennem. Régebben se gondoltam így magamra, de mostanság meg végképp nem. Minden nap kissé árnyéka vagyok a régi önmagamnak, nyúzottságom, rossz állapotom pedig a telihold közeledtével mind jobban kiül rám, ezzel nincs mit tenni. Lehet ezért is érzem magam a koromnál öregebbnek? - De addig is kénytelen lesz a Szombati Boszorkány más címlapsrácaira ábrándozni Miss Burke! - kuncogva lövöm ki az újabb kis fricskát, amire azért is van szükség, hogy összeszedjem magam. Nem őt akarom bántani, sem belelátni dolgokat a helyzetbe, csak egyszerűen ha picit a humor felé nyitok, ha közönségesen is, de az a figyelmem más felé tereli és végül is addig se járatom olyasmin az agyam, ami mindkettőnk számára potenciálisan rossz tapasztalatokat hozhatna.
- Igen, a munka ebben szerepet játszik. De vele született hajlam és képesség nélkül ez nem lenne így. Egy bizonyos szintig minden tanulható, csakhogy az egyfajta görcsösséggel is jár, ami kegyednél nincs jelen. - hosszú ideje ismerem Nora-t szakmai oldalról, a korábbi munkám miatt több tárgyaláson is láttam akcióban, így erre az aspektusra is van rálátásom amellett, hogy régebben, - igaz nem kettesben-, de hosszú heteket töltöttünk összezárva. Így, ha egy ideje már nem is nagyon beszéltünk, azért van róla fogalmam, hogy ki Ő és milyen, mik az értékei és mihez ért. Például remek összhangban tudunk táncolni, még akkor is, ha sajátos a témaválasztása közben. Az inkább mókás volt, ha nem is teljesen illúzióromboló, hogy a kutyáival jött elő és végül is egy kis tenyésztési gyorstalpalót is kaptam. Bár az mindenképpen igaz, hogy a közelségét, az illatát, azt, hogy érinthetem, sokkal jobban élvezem. Be kell látnom, hogy ez szinte mindennél jobban hiányzott és így a közvetlen közelében immár elemi erővel csapnak le rám a gondolataim és arra is rá kell, hogy jöjjek, egy bizonyos tekintetben tévúton jártam. Nem az elnyomás, az önfeledtség erőltetése a megoldás. Vannak dolgok, amiken át kell menni, amiket meg kell beszélni. Itt az ideje, hogy végre szembenézzek mindazzal, amivel eddig nem mertem. Még akkor is, ha garantáltan rossz vége lesz. Ha ez fájdalmat fog okozni. De annak semmi értelmét nem látom, hogy színlelve menjünk el egymás mellett és aztán azon rágódjak, hogy mi lett volna, ha megpróbálok megnyílni. Nem várok ettől semmit, de egyszerűen ez a helyes.
És végül is mit vesztenék? Egy ideje amúgy sem az életem része már (részben pont az én hibámból), így ezt biztosan nem. Ezt elfogadva fogok majd a dologba belekezdeni. Hiba volt felkérnem Őt, ha abból a szempontból nézem, hogy ez mi mindenre indított. Csakhogy ezt a hibát nem tudom kritikus szemmel nézni a döntéseim láncolatában, mert attól még, hogy hiba, egy végső soron helyes döntéshez vezetett. S hogy mi lesz a következmény? Nem tudom, csak balsejtelmeim vannak.
- Oka valóban volt, de attól még nem volt helyes, vagy jó döntés. És ha hibázunk, akkor jár a bocsánatkérés. Nem azért, mert kegyed, vagy valamiféle elvont morális szabályrendszer ezt várja el, hanem azért, mert így gondolom. A belső értékrendem diktálja ezt. - mondom egyszerűen, ahogy már bele is lendültünk a nagy beszélgetés első felvonásába s minden bizonnyal nem az utolsóba. Nem jött éppenséggel könnyen, mégis ez volt talán az egyszerűbb része a dolognak. A kezdet sosem bonyolult, csak nehezen indul meg, legalábbis tapasztalatom szerint. De persze itt nem állunk meg.
Látom Nora-n, hogy valamiféle változáson megy keresztül, hogy gondolatok cikáznak a fejében és egyszerre várt-nemvárt pillanat ez számára, hogy nehezen tudja mindezt most hova tenni s én nem is hibáztatom érte. Az elhatározás nálam is gyorsan született meg és ellentétes eddigi viselkedésemmel, csakhogy ennek megvan a maga oka és ez végül is az Ő személye. A közelében rájöttem, hogy megérdemli a bocsánatkérést és megérdemli az igazat is. Nagyon kevés ember van, aki közel állt egykor hozzám s még mindig beszélő viszonyban vagyok velük. Talán, ha most ezt a lépést megteszem, akkor végül a mérleg mégis picit jobban billen majd és visszanyerek egy ilyen ismerőst. Ennyivel is be kellene érnem, mert állapotom miatt talán ez a maximum, amiben reménykedhetem.
- Nem mondanám, hogy irreális volt az elvárás, mert valóban ez lett volna a helyes és a természetes. Ugyanakkor egy természetellenes helyzetből szakadtunk ki, és ha tévesen is, de úgy ítéltem meg, hogy talán némi időre lenne mid a kettőnknek szüksége. Nem kételkedtem abban, hogy kegyed iránt vonzalmat és mély szimpátiát éreztem, de abban már igen, hogy azt abban a helyzetben az újjáépítések közepette kellő gondossággal tudnám kezelni. Én eddig mindenkinek inkább csak fájdalmat és csalódást okoztam s attól féltem, hogy ez abban a helyzetben is így lenne, amikor mindkettőnket eltemetett a háború boldogabb lezárása utáni temérdek munka. Persze lehet, hogy megbirkóztunk volna vele, de... a múltbéli tapasztalataim nem azt támasztották alá. A karrier oltárán több korábbi kapcsolatom is feláldoztam és egy jó ideig aztán ezért nem is kezdtem már semmi komolyba... amikor közelebb kerültünk egymáshoz, ez már évek óta így tartott és egyszerűen megmerevedtem abban a helyzetben. - kicsit bőre sikerül a magam replikája felvetéseire, de próbálom a csomót valahogy kibogozni és a magam gondolatait megvilágítani számára. Hogy nem azzal volt baj, ami kettőnk között történt, amit éreztünk, hanem inkább azzal, ahogy én döntöttem. Mint elmondtam, megvolt rá a magam oka, de az már kérdés, hogy ez mennyire volt korrekt és elégséges. Talán semennyire. Fura az egész valahol azért is, mert sok múlt időt használunk, de mégis ott vibrál közöttünk valami feszültség, valami melengető érzés, ahogy fogom törékeny kacsóját gyengéden... mintha annyira nem lenne múlt az a múlt.
Folytatom a beszédet, de nagyon érdemi reakciót már nem kapok, ha azt nem számítjuk annak, hogy érzem Nora ujjait megfeszülni-görcsössé válni a kezem fogásában. Rémülten pillantok rá és tudatosul bennem a helyzet s ha nem lennék elég paranoiás és nem lenne ott a sok éves rutinom, a kiképzettségem, most nem is nagyon tudnám, hogy mit tegyek és mivel. Azonban szerencsére én még mindig önmagam vagyok minden viszontagság ellenére is és ezúttal ebből előnyt kovácsolok. Igyekszem mindent megtenni, hogy megmentsem Nora-t.

***

Nem tudom, hogy mennyi idő telik el a folyosón, majd a kórteremben, csak azt, hogy addig maradok, amíg csak kell. Mármint nehéz a "kell"-t eben a helyzetben értelmezni, mert nem kötelességem és igazából jelenlétem a nő állapotához már semmit nem tesz hozzá, a gyógyításában nem tudok részt venni, de mégis úgy érzem, hogy itt a helyem. Főleg, hogy Nora életében tudtommal nincs nagyon olyan ember, vagyis elég kevesen, akik itt lennének vele-mellette, éppen ezért nem is fogom magára hagyni. Lelkes kollégája Zach persze ott van, de talán ilyen későn nem kellene felzaklatnom. Így is elég kellemetlen, hogy mindez a jelenlétemben történhetett meg. A figyelmemet elkerülve. Homlokom tenyerembe temetem, amikor ez átfut az agyamon. Mindez az én hibám. Az én önzőségem és figyelmetlenségem sodorta életveszélybe azt, akit meg kellett volna óvnom. Ezek után tényleg a legkevesebb lenne, hogy megpróbálok mellette maradni, amíg csak lehet.
Buksiját gyengéden simogatva nézem, ahogy most már békésen simulnak ki a vonásai és némán fohászkodom, hogy minden rendben legyen. Hogy ne legyenek szövődmények és magához térjen. Hogy újra gyönyörű kékségeibe nézhessek. Csak még egyszer. Kérlek...
Egy nyögés érkezik. Nem az első, de egy ideje a legélénkebb s picit megfeszülök a várakozástól, de tenyerem tovább cirógatja lágyan angyali buksiját. Majd a nevem is hallom, ahogy akadozva kiejti.
- Itt vagyok Eleonora, ne féljen. Minden rendben van. - felelem ösztönösen, pedig marhára nincs! Ez az én hibám és őszintén nem tudom, hogy mit is kellene ezzel kezdenem. Ha házimanó lennék, az mondjuk egyszerűsítene a dolgokon, mert ők kiváló ösztönnel tudják, hogy miért- és hogyan büntessék magukat.
- A jelek szerint kegyed talán mégis mindig megkapja, amit szeretne. - próbálom én is viccesebben megfogni egyelőre a dolgot, mert tudom, hogy a túlzott komorság nem hatna rá jól és annak meg végképp nincs itt az ideje, hogy korholjam érte. Bár a folytatásért azért lehetne... csakhogy nem teljesen ér váratlanul a dolog, hiszen én tudtam a fenyegetésről és arról is, hogy ennek ő is tudatában van.
- Legfeljebb az önbecsülésemnek esett, mert nem tudtam magára kellőképpen figyelni és vigyázni. Ennek az én jelenlétemben nem lett volna szabad megtörténnie! - szorul ökölbe a szabad kezem, ami nem az ő aranyló hajkoronáján nyugszik. - De kérem ne zaklassa fel magát... most nyugalomra lenne szüksége! - próbálom csitítani s picit közelebb is húzódom, hogy simogatással próbáljam elejét venni annak, hogy még jobban rossz értelemben vett izgalmi állapotba kerüljön.
- Tudom, hogy megfenyegették, és igazság szerint, ha kegyed nem forgott volna veszélyben, el se fogadtam volna a báli meghívót. Ugyanakkor az a kilátás, hogy kegyedet valami baj érheti, arra ösztönzött, hogy hagyjam a kényszeres remeteséget. Viszont kudarcot vallottam, hiszen nem figyeltem eléggé és majdnem megmérgezték. S mindezt azért, mert önző módon annak a vágynak engedtem, hogy újra a kegyed közelében lehessek, ha csak egy estére is. Hogy egy picit visszakapjam. - nézek mélyen a szemeibe, már ha hajlandó egyáltalán rám nézni. - És ezért vesztettem el majdnem. - más talán sírna és biztos én is tudnék, de a könnyeim valahol régen elapadtak és felszáradtak, egy ideje pedig nem termelődtek újra. Lassan egy év alatt sem. A feszültség, a bánat, az, hogy önmagam hibáztatom, mind ott vibrál a hangomban, de az afelett érzett öröm is, hogy végül Nora túlélte, gyorsan magához is tért és a jelek szerint a helyzethez képest rendben is van.
Zakóm zsebébe nyúlok szövetzsebkendőm után és nekiállok gyengéden felitatni Nora könnyeit, közben tovább simogatom másik kezemmel, mert ezzel régebben is meg tudtam nyugtatni valamennyire.
- Na... ne sírjon kérem, itt vagyok sértetlenül és nem rontott el semmit. Az igaz, hogy felelőtlen módon kezelte a fenyegetéseket. De ez inkább önmagára nézve volt veszélyes. Viszont én meg nagyon nem szeretném, ha bármi baja esne. És higgye el, jó helyen vagyok én ott magamban, mert amíg kegyed most csak önveszélyes volt, az én esetem más. A célpont egyértelműen nem más volt és más jelenlétével nem is számolt a merénylő, a "kerül amibe kerül" elvű gyilkosságok pedig elég ritkák. De kérem, nyugodjon meg, ha úgy jobb, én itt maradok ameddig csak szeretné és most már vigyázok, amíg nem találunk valami alkalmasabb figurát. - mosolyodom el szelíden, ha ez picit keserű is, mert benne van az, hogy én bizony leszerepeltem és innentől ez nem az én tisztem lesz. Kell valaki, aki jobban figyel rá, akit nem vezet meg így az önzősége és a vágyai, aki tényleg tud a biztonságáról gondoskodni. Én vállalom is, hogy nem megyek a közelébe, csak... csak ne essen semmi baja. Soha. Így nem nagy az ár.