Valentin napi csúszkálás

Valentin napi csúszkálás

ski dress

2002. február 13.

Tignes, Val d'Isere

Régóta vártam már ezt az utazást szerelmemmel... Ránk fért a kikapcsolódás, sok izgalom ért bennünket az utóbbi egy évben, amit még mindig nem sikerült teljesen kihevernünk, hiába igyekeztünk minél többet pihenni otthon, van, hogy az igazi pihenést épp a mindennapokból való kiszakadás hozza meg. Nyugalomra és közben a legjobb értelemben vett izgalomra is vágytam, ha úgy tetszik, olyan csodára, amit a napsütésben szikrázó havas táj közelsége nyújthat.
Izgatottan pillantottam hát ki a hotelszobánk tágas ablakán, magamba szívva a francia hegyek és a csillogó, érintetlen szűzhó látványát, amiben hamarosan elmerülünk majd szerelmemmel.
- Jó reggelt, Édesem! - léptem közelebb hozzá, hogy lágy csókkal ébresszem fel.
- Ébresztő... a hasunkra süt a nap!- cirógattam meg finoman barna tincseit ujjammal, hogy finoman segítsek neki magához térni.
- Ideje kiindulnunk a pályára, még mielőtt lesíelik előttünk a szűzhavat - incselkedtem vele mosolyogva. Nem ez volt az első utunk közösen, hisz jártunk már együtt New Yorkban és Kiotóban is többek között, de nagyon reméltem, hogy ez lesz az első út, ahol semmi drámai nem fog történni velünk...
Lelkesen öltöztem hát fel a síruhámba, majd elég volt kilépnünk a teraszra párommal, ahol a sítárolóból a léceinket és botjainkat is előszedtem. Nem meglepő módon ez a mugli téli sport koránt sem állt tőlem távol. Apámmal sokat jártunk együtt síelni gyerekkoromban, kamaszként pedig snowboardozni is megtanultam, ami nagy szerelem volt, de mivel Esmé még kezdő volt mindkét téren, úgy láttam jónak, ha először síelni tanul meg, mert azt elég hamar meg lehetett tanulni már élvezetes szinten űzni, míg a snowboardnál sokkal többet kellett esni-kelni, míg valóban lehetett élvezni.
- Tessék, Szerelmem - nyújtottam felé a léceket és botokat, majd egy kicsit arrébb slisszolva le dobtam az enyéimet magam elé a hóra. Úgy terveztem, hogy én magam tanítom meg Esmét síelni, ezért most nem hoztam magammal snowboardot, csak a síléceket.
- Hát nem fenséges? - néztem végig ámulattal az előttünk lejtő sípályán, amit mindössze pár lépéssel arrébb már magunkévá is tehetünk. Szerencsére az anyagiak továbbra sem jelentettek gondot, így úgy döntöttem, hogy egy heti pályaszállással és egy vadiúj, ezüst síléccel lepem meg páromat Valentin nap alkalmából. Nem volt olcsó, de az örökségemből és a fizetésemből bőven futotta rá, Esmé pedig mindent megérdemelt, és szerettem volna elkényeztetni... egyszersmind tiszta lappal nekiindulni az új évnek, ami remélhetőleg vidámabb és jóval stresszmentesebb lesz, mint az előző...
- Gyere, melegítsünk be... Bár kívülről lazának tűnik, azért eléggé meg tudja terhelni az izmokat ez a sport is, főleg a feneket meg a combokat - simítottam végig játékosan szerelmem popsiján, előző szavaimat demonstrálandó, majd nekifogtam a bemelegítésnek. Pár perc elég is volt, hogy nagy kar - és csípőkörzésekkel, lábmozgatásokkal felkészítsem a sportra tagjaimat.
- Na, készen állsz? - pillantottam izgatottan Esmé szemeibe, majd egy határozott lépéssel beleléptem a kötésekbe a bakancsaimmal, amik ezután már szorosan tartották a lábamat.
- Ne izgulj, sima ügy lesz, csak próbáld meg leutánozni, amit mutatok, és ne csinálj semmi hirtelen mozdulatot! - mosolyogtam rá bátorítóan, mielőtt lassan megindultam volna előtte hóekében, hogy lássa, mit is kéne csinálni.

Ginevra
2002. február 13.



~ set ~

          Nagyon vártam már a telelésünket szerelmemmel. Nem tartott sokáig kitalálni, hogy hova szeretnénk menni, a közös program azonban gondot okozott, de csak egy picit. Párom szeret és tud is síelni, amit én eddig maximum képeken láttam viszont. Csak remélni tudom, hogy nem egy lábtörés lesz a vége, mert ugyan készültem bájitallal erre az esetre, de azért mégis csak egy varázstalan helyen vagyunk, fura lenne, ha egyik nap eltörik a lábam, a másikon pedig ugrálok, mintha nem történt volna semmi.
          Egyelőre ezen most nem szeretnék gondolkodni, inkább összecsomagolok néhány ceruzát meg a vázlatfüzetem. Bízom benne, hogy lesz időm kicsit rajzolgatni is. Jó sok meleg ruhát készítek, de berakok egy kis meglepetést is. Szeretném a Valentin napot méltó módon megünnepelni.
          A hotel és a hegyek valami lenyűgözőek. Korábban Olaszországban már tettünk kirándulásokat a hegyekbe, de az mindig nyáron volt, és mivel a tenger vonzott általában, így oda csak kisebb sétákat tettünk. De ez a fehérség, ez a végtelen tér teljesen más, mint nyáron. Hihetetlen mennyire le tud nyűgözni. A hotel megint más. Mindig más, ami nem meglepő, de az, hogy itt a szobákhoz beüzemelhető kandalló is van, az külön lenyűgöz. Milyen jó lesz majd megmelegedni itt az átfázás után.
          Nyújtózok egyet a pihe-puha ágyban. Mondanám, hogy kényelmesebb, mint a miénk, de nem így van. Ez csak egy ágy, még akkor is, ha nagyon kényelmes.
          - Jó reggelt! – mosolyodom el.
          Mostanában mindig mosolygok, ha szerelmemre gondolok. Karácsony óta van így, nem tudom miért. Semmi konkrétum nincs, nem történt különleges esemény, mégis elég ha rá gondolok, és mosolygok, eltölt valamiféle béke. Talán azért, mert a belsőm, a lelkem tudja, amit nekem még át kell élnem. Hogy ez az év sokkal nyugodtabb lesz, mint a tavalyi volt, és így biztonságban tudhatom páromat.
          Szerelmem már a síruháját húzza, mikor én még csak a fürdőszobáig tudok elmenni, hogy megnézzem magam a tükörben. Mostanában ez is megváltozott. Teljesen ráálltam arra, hogy késő estig dolgozok, majd reggel alig bírok felkelni. A legtöbb esetben felkelek, elköszönök szerelmemtől, mikor elmegy otthonról, majd visszafekszem. A szakember, aki segített kiválasztani a ruhámat, azt mondta, hogy vegyek valami aláöltözetet, szóval ebben az öltözetben lépek az ablakhoz.
          - Nagyon szép – mondom, miközben tudom, hogy egy pokol vár rám, amíg meg nem tanulok megállni a lábaimon.
          Rengetegszer megfogalmaztam magamban, hogy miért nem kéne részt vennem ebben a síelős dologban, és maradnék csak a hotel biztonságos rejtekében, de mindannyiszor arra jutottam, hogy gyáva lettem. Tudom, hogy sok minden történt velem, de a régi énem, a bevállalós, ami lényegében azonnal igent mondott erre a kirándulásra túlságosan is a háttérbe szorult. Ideje volt kiengednem kicsit. Ideje volt élnem megint egy kicsit. Miután teljesen felöltözök, szerelmemet követve kimegyünk a sílécekért. Pár percig nézegetem a léceket, meg a botokat.
          - Biztos vagy benne, hogy… Annyira köszönöm.
          Ez egy olyan ajándék szerelmemtől, amit nem biztos, hogy valaha viszonozni tudok majd. Én mindig is a saját készítésű dolgokat részesítem előnyben, azok nem kerülnek annyiba. Soha nem fogom megszokni, hogy a pénz nem minden, és ezért nagyon szégyellem magam.
          - Csodálatos a látvány. Nem is értem, hogy nem volt ilyenben részem eddig.
          De tényleg. Nekem nagyon tetszik ez a nagy fehérség. Arrébb tipegek egy picit a cipőmben. Már ezt is meg kell szoknom. Szeretek meztelenül járni a földön, elképesztő ez a cipő rajtam. Elmosolyodom, amikor megérzem az érintést a fenekemen. Dobok szerelmem felé egy csókot, majd utánozni kezdem a mozdulatait. Azt hiszem, kicsit gyorsabban is csináltam mindent, mint párom. Ezt már simán az izgalom hatására írom, meg persze arra, hogy picit megringatom a csípőmet, mikor végzünk a bemelegítéssel.
          - Innen már nincs visszaút, igaz? Nem is akarok… Mehetünk, kész vagyok.
          Követem párom mozdulatát és belépek én is a csatokba. Érzem, ahogy megfognak, és azt is, hogy így már teljesen más az a mozgás, amit lépésként meg kell tennem.
          - Oké, szerintem menni fog. Te vezetsz, én követlek.
          Egyik lábam a másik után csúsztatom a havon, majd elkezdem én is a hóekét. Remélem mindent jól csinálok.
 

Valentin napi csúszkálás

ski dress

2002. február 13.

Tignes, Val d'Isere

Semmi másra nem vágytam jobban, mint egy nyugodt, meghitt hétre szerelmemmel, távol mindentől és mindenkitől... Az eljegyzési bálunk kicsit megrázott mindkettőnket, én őszintén nem hittem volna, hogy Vanda képes jelenetet rendezni a saját lánya eljegyzésén... Azt hiszem, Esmének igaza volt abban, hogy magányos, de én ezt másképp fogalmaztam meg magamban. Végtelenül önző teremtésnek tűnt számomra a leendőbeli anyósom, de ezt persze nem mondtam Esmének. Nem akartam még több terhet tenni a vállára, a családja miatt érzett fájdalma miatt. Annyira szomorú voltam attól, hogy ilyen érzéketlen emberek veszik körül, pont őt, egy ennyire érzékeny lelket... Kicsit tartottam attól is, hogy mi lesz így az esküvőnkön... Nem akartam még egy botrányt. Valamiért úgy éreztem, nem véletlen, hogy még nem tűztünk ki dátumot a nagy napra... Titkon Esmé családját hibáztattam emiatt... féltem, hogy esetleg elvették szerelmem kedvét az esküvőtől. Részemről abban is benne lettem volna, hogy ketten elszökjünk valahová, és minden zavaró tényezőtől távol, teljes harmóniában mondjuk ki a boldogító igent. Párommal ezt még nem beszéltük át, hogy ki milyen esküvőre vágyik, és szerettem volna hamarosan sort keríteni erre is, de talán nem most, nem ezen az utazáson. Először fontosabb, hogy összeszedjük magunkat, és kicsit kikapcsolódjunk a sok stressz és hajtás után. Egyébként sem volt annyira könnyű összeszervezni ezt az utat, mivel én csak nyár óta dolgozom a Guardiannél, így nem volt egyértelmű, hogy máris ilyen hosszú szabadságra engednek. Szóval egy kicsit meg kellett küzdenem ezért, de abszolút megérte, főleg most, látva, hogy Esmé mennyire örül a meglepetésnek.
- Biztos vagy benne, hogy… Annyira köszönöm - mondta meghatottan, ahogy kiléptünk a teraszra, és a szemünk elé terült a mesebeli havas látvány. Most, hogy jobban belegondoltam, egy téli esküvőt is el tudtam volna képzelni magunknak.... ez annyira csodaszép lenne... - Persze, hogy biztos! Nagyon ránk fér most ez... - válaszoltam mosolyogva.
 - Csodálatos a látvány. Nem is értem, hogy nem volt ilyenben részem eddig - jegyezte meg párom még mindig ámulattal a hangjában.
- A lényeg, hogy most itt vagyunk és átélheted... Ami késik, nem múlik, ebből is látszik... - feleltem jókedvűen, alig várva, hogy nekiinduljunk a lejtőnek. Mikor párom felvetette, hogy nincs visszaút, elnevettem magam.
- Bizony nincs! - feleltem incselkedve, teljesen nyugodtan.
Ez a pálya szerencsére kék besorolású volt, szóval majdnem a legkönnyebb fajta, így nem féltem attól, hogy komoly baja eshet páromnak. Ettől függetlenül azért a lehető legóvatosabban és leglassabban indultam meg a lankán, és közben folyton hátratekintgettem Esmére, hogy hogy halad. Egészen ügyes volt, meg is lepődtem, milyen érzékkel kapott rá a csúszásra. A hóban szlalomozva haladtunk egymás után pár percig, hagytam, hogy Esmé rákaphasson a dolog ízére, majd lefékeztem és bevártam őt is. Ha nehezen állt meg, akkor kicsit rásegítettem a lécemmel, hogy könnyebben tudjon lefékezni, ha viszont magától is ment, akkor nem léptem közbe.
- Nagyon ügyes vagy.... született síelő... Komolyan nincs is szükség semmi extra tanácsra,  ösztönösen jól csinálod a testsúlyáthelyezést. Egy-két nap és úgy fogsz süvíteni a lejtőn, mint egy profi - kacsintottam rá büszkén.
- Ha kérdésed van, akkor persze nyugodtan szólj... Élvezed? Nem félsz? - érdeklődtem kíváncsian, majd a zsebembe nyúltam, hogy előhúzzak belőle valamit.
- Van kedved csinálni egy képet? Gondoltam megörökíthetnénk az első közös síelésünket - kérdeztem izgatottan, készen arra, hogy felavassam a direkt erre az alkalomra vásárolt halványlila polaroidgépet.
- Mugli szerkezet, szóval a fotó nem fog mozogni, de így is egész hangulatos képeket csinál... - magyaráztam, majd ha párom beleegyezett a dologba, kinyújtottam a karom és felénk fordítottam az objektívet.
- Egy, kettő... hároooom - számoltam be, hogy aztán közelebb bújva a menyasszonyomhoz, mosolyogva elkattintsam az első képet.

Ginevra
2002. február 13.



~ set ~

          Szerelmem mindig meg tud lepni valamivel, amitől én mindig úgy érzem, nem adok neki eleget. A pénz mindig megkavar, és tudom, hogy már számtalanszor elmondta mennyire sokat adok neki. Ha ő is azt érzi a közelemben, amit én az ő közelébe, akkor azt hiszem értem, hogy mire gondol, és igazából ezt sem pénzzel vett dolgokon, sem kézzel készültekkel nem lehet megvenni. És én pont ezmiatt szeretem őt annyira. Mert mellette úgy érzem, megtaláltam a lelki társam.
          Jöhet hó vagy szél, halálfaló vagy dementor, engem nem fog érdekelni, az életem adnám érte. Csak a Szeszéllyel nem tudok mit kezdeni. Az csak lecsap váratlanul, jön és már megy is. Ha nem lenne sokkal könnyebb lenne az életünk. Olyan jó lenne valamit tudni róla, hogyha kell, akkor tudjunk védekezni ellene. Vagy ha kell, akkor elmenekülhetnénk a világ végére. Nem, ez biztos nem lenne jó, párom abba beleőrülne.
          Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a jelen állapotomban nem izgulok. Sőt, nagyon is izgulok. Rengeteg kétség gyötör, de ezek csak olyan aggodalmak, amik miatt tényleg be is következhet a baj. Nem kell nekem baj, főleg mert tudom, hogy nem is érhet semmiféle baj. Szóval, mivel innentől kezdve már nincs visszaút, inkább megyek párom után, megpróbálom lemásolni pont ugyanazokat a mozdulatokat, amit ő is csinál. Azonban ő hirtelen megáll. Mármint nekem hirtelen, és ez a mozdulat nem megy már olyan könnyen, ezért széttárom a karjaim, hogy ha szerencsém van, akkor valamelyik pálcám elkapja és segítsen.
          - Köszi, de azt hiszem, a megállásra még rá kell gyúrni picit. Mert lehet, hogy legközelebb egy fa fog megállítani – mondom aggódva. – De ha van elég lélekjelenlétem akkor nem, mert majd hoppanálok.
          Egyébként tényleg jól éreztem magam. Nem is értem miért paráztam ennyire. Oké, a megállást még tényleg gyakorolni kell, de szerintem menni fog ez. Azért olyan nagyon gyorsan nem fogok lesiklani, de ha ezen a lejtőn maradunk, akkor biztos rendben leszek.
          - Nem félek, de azért messze vagyok még az élvezéstől. Eddig tetszik, és örülök, hogy eljöttünk. Szerintem nem lesz gond, ha jövőre is el akarsz majd hozni magaddal – mosolyodom el.
          De nem gondolom, hogy olyan nagyon sokáig tart majd, amíg megtanulok teljesen. Tényleg érzem, hogy rendben lesz ez így, csak kell még egy kicsit gyakorolnom. Két nap múlva már biztos vagyok benne, hogy komolyabb pályára is el tudok majd menni. Nem hiszem, hogy tényleg félnem kéne attól, ha valami velem szembe akar jönni.
          - Képet? – kérdezem meglepődve. Nem látom, hogy a zsebébe matat. – Nem hoztam most el az ceruzámat meg a vázlat füzetemet sem.
          Aztán mikor meglátom a kis szerkezetet, akkor fülig vörösödöm. Aztán picit el is nevetem magam azon, hogy mennyire nincs képzelőerőm egy festőhöz képest. Biztos vagyok benne, hogyha párom engem akart volna megkérni egy közös képre, akkor nem a zsebéből vesz elő egy ceruzát és papírt, hogy mondjuk rajzoljam le magunkat. De ettől függetlenül a szerkezet érdekes, mert az iskolában tanultunk róla, de nem volt szerencsém használni is, szóval most legalább láthatom élőben a működését.
          Megölelem páromat, majd elmosolyodom a kamerába, de mivel valami megcsikizte az orrom, nem vagyok biztos benne, hogy nem pont a kép elsütése közben sikerül tüsszentenem egyet.
          - Bocsi, nem akartam, csak kicsúszott. Remélem nem rontottam el a képet.
          Szokták mondani, hogy a baj pár másodperc alatt is megtörténhet. Na, ez most is így van. Annyira a képpel vagyok elfoglalva, hogy a lábamon lévő sílécről el is feledkezek, ami egyenlő a borulással és mivel meg akarok kapaszkodni valamiben ennek a megakadályozására párom felé nyúlok. Ha sikerül elérnem, akkor rántom őt is magammal, de a puha hó miatt nem esünk nagyot.
 

Valentin napi csúszkálás

ski dress

2002. február 13.

Tignes, Val d'Isere

Jó, hogy résen voltam, mert szerelmemnek valóban elkélt egy kis segítség a megállásnál. Amint láttam, hogy bizonytalan a fékezésben, gyorsan elkaptam a jobb síbotját, és magam mellé húztam, hogy aztán teljes testsúlyommal tartsam meg őt, amíg `szilárd talajt` érnek a lécei.
- Köszi, de azt hiszem, a megállásra még rá kell gyúrni picit. Mert lehet, hogy legközelebb egy fa fog megállítani. De ha van elég lélekjelenlétem akkor nem, mert majd hoppanálok - felelte párom, mire felnevettem. Annyira szerettem benne, hogy ilyen jó humora volt... Nagyi mondta mindig azt, hogy egy jó párkapcsolathoz nem kell más, elég, ha megvan a három H: hit, hűség és humor... az elsőben nem igazán voltam biztos, hogy mihez is kell, hisz soha nem voltam vallásos, ami nem is csoda, a varázslók és boszorkák között ritkán találkoztam bárkivel is, aki valami felsőbb erő létezésében hinne, de nagyi varázstalan volt, így nála teljesen érthető volt, hogy szeret abban hinni, az égiek terelgetik az ő és szerettei életét a jó irányba, ha fohászkodik hozzájuk. Ha az első H-ban nem is, a másodikban és a harmadikban már maximálisan hittem: s a harmadik már számtalan nehéz helyzeten átsegített bennünket Esmével.
- Természetes, hogy gyakorolni kell, de tényleg nagyon jól megy eddig! A hoppanálást viszont nem javasolnám, csúnya balesetek lehetnek belőle ha így érkezel meg valahová... a léceid és a síbotjaid akár sérülést is okozhatnak - mondtam páromnak elgondolkozva.
Boldoggá tesz, hogy párom láthatóan jól érzi magát, nem csoda hát, hogy lelkesen felelek a felvetésére, miszerint jövőre is eljöhetnénk.
- Mindenképp! Van valami ebben a havas tájban, ami teljesen kikapcsolja az agyam, és feltölti az idegrendszerem... Na de azért a tengerparti nyaralásokat nem pótolhatja persze, szóval valahogy össze kell hoznunk, hogy évente kétszer el tudjunk szabadulni a munkából - bólogattam mosolyogva, majd előhozakodtam a fénykép ötletével, amire szerencsére szerelmem is nyitott volt, még ha első hallásra nem is arra gondolt, amire én.
- Képet? Nem hoztam most el az ceruzámat meg a vázlat füzetemet sem - válaszolta tanácstalanul, mire kissé kuncogva vettem elő zsebemből a csodamasinát. A gyors magyarázatból Esmé rájött, hogy nem egészen olyan képre gondoltam, amire ő, és most már nyíltan nevethettem vele együtt. Tudtam, hogy nem fogja félreérteni, és nem hiszi azt, hogy rajta nevetek, hisz sosem tettem volna ilyet. Mindig csakis vele nevettem, szerettem benne, hogy bizonyos helyzetekben ilyen édesen naiv tud lenni még mindig... Ez a tiszta ártatlanság volt az egyik első dolog, amibe beleszerettem vele kapcsolatban, na persze sok más mellett... hogy hihetetlen tehetséges és gyönyörű, csak hogy néhányat említsek az ezernyi ok közül, amiért megkértem a kezét, és alig vártam, hogy örökre összekössük az életünket.
Úgy tűnt, készen állunk, hogy megörökítsük első közös síelésünk meghitt pillanatát, amikor Esmé váratlanul tüsszentett egyet.
- Bocsi, nem akartam, csak kicsúszott. Remélem nem rontottam el a képet - kért elnézést, én meg mosolyogva legyintettem, készen állva rá, hogy újra kattintsak, ám az a bizonyos fotó még váratott magára...
Esmé annyira igyekezett másodszorra összehozni a képet, hogy a nagy igyekezetben valahogy megbotlott, és engem is magával sodort, így a következő pillanatban azt vettem észre, hogy egymás mellett fekszünk a puha hóban, léceink az ég felé állnak, én meg görcsösen szorongattam a kezemben a fotómasinát, nehogy elguruljon, lefelé a lejtőn. Attól nem tartottam, hogy meghibásodik, mert direkt vízálló funkcióval ellátottat vettem, épp az ilyen eshetőségek miatt. Egyáltalán nem ijedtem meg, hisz láthatóan nem esett semmi bajunk, csak véletlenül elhuppantunk, de hát a legjobbakkal is megesik az ilyesmi.
- Annyira imádlak! Veled egy percig sem unalmas az élet! - fordultam nevetve párom felé, majd kicsit közelebb mászva odabújtam hozzá, hogy szerelmes csókban forrasszam össze ajkainkat. Egyáltalán nem izgatott, hogy egy sípálya kellős közepén vagyunk, és talán nem ez a legmegfelelőbb helyszín minderre. Egyrészt kora reggel volt még, ilyenkor nem sokan voltak a pályán még, másrészt, aki meg mégis erre jön, majd kikerül. Senki más nem érdekelt ebben a pillanatban, csak az én imádnivaló menyasszonyom, akivel képtelenség volt betelni, na de nem is akartam. Így hát, amikor ajkaink elváltak egymástól, a fényképezőt magasra emelve, újra megpróbálkoztam azzal, hogy megörökítsük ezt a szép pillanatot.
- Na, teszünk még egy próbát? - kérdeztem páromat. - Un, deux, trois... - számoltam be ezúttal stílusosan franciául, mielőtt a lehető legszélesebb mosollyal az arcomon elkattintottam a képet.
- Maradjunk még így egy kicsit, vagy tápászkodjunk fel lassan? - tettem fel a kérdést, elmerülve szerelmem mélybarna szemeiben.

Ginevra
2002. február 13.



~ set ~

          Most úgy érzem, hogy sokkal korábban meg kellett volna lépnünk ezt a kiruccanást. Tavaly tavasszal is jól esett a New yorki út, és most is olyan jó kimozdulni otthonról. Régebben is minden nyáron mentünk Olaszországba, aztán csak országon belül, de el otthonról. Amióta főiskolára járok és dolgozok mintha minden szabadidőm eltűnt volna.
          De ezen mostantól változtatni fogom, és bár nem tudom miért itt a siklás közepén gondolkodok ezen, valahogy úgy érzem felszabadított bennem valami gátat. Jól érzem magam, nincs bennem félelem azzal kapcsolatban, hogy mi történik, ha… Mert nem igazán érdekel, ha most történik valami rossz. Már nem akarok örökké ez miatt aggódni, csak élni akarom az életem.
          Ez az egész szerelmem nélkül nem jöhetett volna össze, így mikor elkap és magához húz, úgy érzem mintha mindig is ebbe az ölelésbe lettem volna teremtve, és mindig is ezt az ölelést kerestem volna egész életemben.
          -  Akkor a hoppanálás dobva, mint mentő ötlet és marad a csontforrasztás – gondolkodok el szavain.
          Van egy nagy előnye annak, hogy festő vagyok. A saját időmet is én osztom be, és habár van egy galéria, ahol a képeim ki vannak állítva, és vannak megrendeléseim is, nem nehéz azt mondanom, hogy most egy hétig biztos nem számíthatnak rám. A kiadónak is csak bedolgozok elsősorban, szóval nem lesz gond ott sem. Ha előre dolgozok, akkor fel sem fog tűnni a hiányom.
          - Nem hiszem, hogy a részemről gond lesz elszakadni majd. Kettőnk közül te vagy a nélkülözhetetlenebb.
          Aztán persze szóba kerül a kép is. Írhatnám nagy k-val, de ott még nem tartunk. A félreértés persze abból adódik, hogy bár ismerem a varázstalanok ketyeréit, de csak nagyon felületesen. Mivel festmények és vázlatok között élem az életem, nekem nem egy varázstalan eszköz jut először eszembe. De ettől függetlenül ez egy nagyon érdekes félreértésre sikeredik. Sajnos még egy tüsszentés is belecsúszik, nem tudom, hogy ezzel elrontom-e a képet. De remélem nem.
          Amikor két pillanattal később a bénaságom miatt mind a ketten a hóban kötünk ki, csak arra tudok gondolni, hogy remélem párom a puha hó ellenére nem ütötte meg magát.
          - Ne haragudj, nagyon béna vagyok – mondom picit szomorúan, de mikor meghallom a nevetését, akkor én is nevetni kezdek.
          Komolyan a szemébe nézek, az ajkaim lebiggyesztem, és úgy szólalok meg, mintha az életem múlna attól a mondattól, ami éppen elhagyni készül a számat.
          - Ha unatkoznál mellettem, akkor elhagynál, és én azt nem akarom megérni.
          Persze a szavaim véresen komolyak voltak, de nem akartam túlságosan komolyan venni, mert félek azzal elszúrnám a nyaralásunkat. Szóval, jobb tisztázni a helyzetet. Persze, azt sem akarom, hogy félreértsen… a fene, lehet, hogy most rontottam el mindent? Párom azonban hamar meg is adja a választ. Viszonzom a csókját, magamhoz is húzom picit, nem is akarom egy ideig még elengedni.
          - Tegyünk – mosolyodok el.
          Nem tudom, milyen képet vágok a fotón, igyekszem összeszedni magam, de azt hiszem, valami megint nem sikerül jól. Viszont ez érdekel a legkevésbé. A lényeg, hogy ketten vagyunk, és az emlékeimben megmaradnak úgyis a képek. Meg aztán most amilyen bohókás vagyok, egy félig lecsukott szemű kép pont illene is hozzám.
          - Nem menjünk, síelni akarok még.
          Először a hasamra fordulok, de a léc miatt nem tudok felállni. Aztán a hátammal próbálkozok, de amíg el nem fordítom a lábamat totyogó kacsaállásba, addig nem megy, viszont így is baromi kényelmetlen, és úgy érzem azonnal kitöröm a lábam.
          - Szerintem én msot el fogok esni szándékosan és megtanulok felállni. Mit szólsz hozzá? – mosolygok rá, aztán meg is indulok a maradék lejtőn.
          Persze, nem szándékosan, és nem is megyek gyorsan, szóval szerelmem könnyen utol is tud érni. Aztán gondolok egyet és elindulok egyenesen lefelé. Vajon milyen gyorsan lehet menni ezen a havon ezzel az eszközzel?
 

Valentin napi csúszkálás

ski dress

2002. február 13.

Tignes, Val d'Isere

Esmé válaszára bólintottam, hisz ha nem is vagyok nélkülözhetetlenebb, de tény, hogy kevésbé vagyok mobilis az új munkám miatt. Esmé festőként be tudja osztani a maga idejét, a kiadós munkák egy részét meg haza tudja vinni, ami nagyon praktikus, és bizonyos értelemben ez a fajta szabadság nekem is hiányzott. Mikor megkaptam a szerkesztői pozíciót a Prófétánál, azzal együtt járt némi szabadság is, mint például, hogy számos cikket otthonról írtam vagy szerkesztettem meg, de ez a mostani helyemen egyáltalán nincs így, nem is csoda, hisz még új vagyok, és idő lesz, mire felküzdöm magam a ranglétrán. De a kihívások engem sosem zavartak, épp ellenkezőleg, sokkal inkább lázba hoztak, így nem bántam, hogy ez a helyzet.
Mindenesetre, ha egyszer újra ráállnánk a családalapításra, akkor biztosan jól jönne, hogy tudjanak néha nélkülözni, és otthonról tudjak dolgozni, hogy segíthessek Esmének a baba körül... Mégsem várhattam el, hogy ránehezedjen minden teher, csak azért, mert ő jobban el tud szabadulni a munkától... Sokat gondolkodtam ezen, és reméltem, hogy mire eljutunk odáig, ha eljutunk, akkor hasonló szabadság övezzen a munkámban, mint a Prófétánál, ezért minden egyes nap a legjobb formámat hoztam, és keményen dolgoztam, hogy a lehető leghamarabb megvalósítsam ezt a vágyamat. A babaprojektet illetően a tavalyi tragédia óta csak futólag került szóba köztünk, hogy esetleg megpróbálnánk majd újra a lombikprogramot. Akkor - bár ezt Esmének nyíltan nem mondtam - de még nagyon elleneztem a dolgot legbelül, viszont azóta sok minden változott bennem, és azt hiszem, ha újra szóba kerülne, már nyitottabban állnék a kérdéshez.
Ám a mostani utazásunk egyelőre nem a mély lelkizésről szólt, és ennek nagyon örültem, hisz tényleg ránk fért egy kis önfeledt őrültködés, amibe hamar bele is csaptunk Esmé huppanásának köszönhetően.
- Ne haragudj, nagyon béna vagyok – kért bocsánatot szerelmem, amire csak felszabadult nevetéssel reagáltam. Ebben a pillanatban semmi nem szeghette a kedvem, és szerettem volna, ha a lelkesedésem átragad rá is. Ez hamar megtörtént, ő is nevetni kezdett, de aztán a viccnek szánt szavaimra kissé elkomorult.
- Ha unatkoznál mellettem, akkor elhagynál, és én azt nem akarom megérni - vallotta be olyan mély szomorúsággal a szemében, ami tőr volt a szívemben. Szerettem volna, ha ezt gyorsan kiveri a fejéből, ezért olyan szenvedélyes csókkal árasztottam el, ami csoda, hogy nem olvasztotta meg a hót, és nem perzselte fel körülöttünk a fenyőfákat...
Mikor eleresztettem, boldogan láttam, hogy az üzenet így, nonverbális formában is átment, de azért nem hagytam persze szó nélkül a dolgot. Őszintén szólva nagyon meglepett és megijesztett, hogy egyáltalán felmerült benne ez a gondolat.
- Ne mondj ilyet... Tudod, hogy az sosem fog megtörténni. Te vagy az életem... és minden, amire valaha vágytam. Kizárt, hogy valaha eleresszelek - jelentettem ki komolyan, majd igyekeztem ismét oldottabbá varázsolni a hangulatot, és egyben megörökíteni első közös síelésünket a mugli kütyüvel.
Miután kattintottam, a gép nyikorgó hang kíséretében ki is adta a képet, amit aztán óvatosan megfogtam és legyezni kezdtem, hogy megjelenjen rajta a képmásunk. Ahogy ez megtörtént, mosolyogva mutattam Esmé felé a képet. - Nézd csak, tök jól nézünk ki! - nevettem fel ironikusan, mert az igazat megvallva a kép egyáltalán nem életünk képe volt, abban az értelemben, hogy mindketten félig becsuktuk rajta az egyik szemünket.
- Vagyis majdnem - tettem hozzá őszintén, még mindig nevetve, majd visszamélyesztettem a képet és a gépet a zsebembe, s aztán afelől érdeklődtem, folytassuk-e a lesiklást, vagy hemperegjünk még a hóban egy kicsit. Szerelmem az utóbbi lehetőségre voksolt, így a botomra támaszkodva felálltam, majd Esmé felé hajoltam, hogy segítsek neki is, de elkéstem...
- Szerintem én msot el fogok esni szándékosan és megtanulok felállni. Mit szólsz hozzá? – hangzott el a kérdés, amiről először azt hittem, viccnek szánta, de aztán rá kellett jönnöm, hogy talán mégsem.... Hogy szándékosan, vagy sem, de Esmé nyílegyenesen megindult lefelé a lejtőn, úgy, hogy egy pillanatra lefagytam.
- Jóságos Merlin... Fordulj az ég szerelmére!!! Így nagyon nagyot eshetsz! - kiáltottam utána, majd gyorsan üldözőbe vettem, hogyha gond lenne, segíthessek. Persze nem igazán tudtam, hogyan is állíthatnám meg az esélyesen bekövetkező újabb esést, amivel kapcsolatban nagy erőkkel fohászkodtam magamban, hogy életem fénye ne üsse meg magát nagyon... Ebben a pillanatban nagyon átkoztam magam amiatt, hogy miért nem jutott eszembe magammal hozni a pálcámat...

Ginevra
2002. február 13.



~ set ~

          Mindig azt mondom, hogy ez életem legjobb élménye, amit szerelmemmel közösen megélünk. És tényleg mindig így is van. Nincs sorrend, nincs olyan, hogy egyik felülmúlná a másikat, mindegyik egyformán jó. Kikapcsolódunk a mindennapokból és legfőképp, csak egymásra figyelünk. Szerelmem ilyenkor csodálatos. Szeretem, amikor felszabadul és látszik rajta, hogy a mindennapos gondokat maga mögött hagyta. Olyankor tud igazán önmaga lenni. Olyankor is szeretem, mikor komoly, és a munkájára koncentrál, mert akkor egy másik arcát mutatja, ami szerintem érdekes. Sokszor osontam mögé, amikor otthon dolgozott, hogy megfigyeljem. Imádom a vonásait, annyira beszédesek.
          Azt azért még nem mondanám, hogy nyitott könyv nekem, de már egyre nehezebben tud elrejteni előlem valamit. Azt is tudom, hogy mostanában nagyon gondolkodott valamin, de dűlőre jutott. Látom, hogy kevesebbet ráncolja a homlokát.
          A borulásunk után is elkezdi ráncolni a homlokát, de az lehet más ok miatt van. Nem is értem, hogy mondhattam olyat, hogy elhagyna. Komolyan? Ilyen hülye lennék? Néha tényleg előfordul, hogy eszembe jut, de ez már egyre kevesebbszer történik meg. Pont azért, mert miatta igyekszem változni. Nem akarom, hogy megint annyira depressziósnak lásson, az a korszakom elmúlt, és ezt a pszicho-medimágusom is megerősítette. A gyógyulás útjára léptem.
          Egy picit meglep a csók hevessége, amit hirtelen egy pillanatig csak nem is tudok viszonozni, de aztán átjár az érzés, amit közvetíteni szeretne felém. Ekkor már úgy érzem, menni fog minden, mint a karikacsapás. Viszont nem akarok válaszolni neki, szerintem ennyiben kell hagyni most ezt a témát, mert ez megint egy olyan dolog, amin nagyon kell dolgoznom, és úgy érzem, hogy ráléptem már a helyes útra. Komolyan.
          Mindezek után végre sikerül elkattintani azt a képet, ami szuper lesz.
          - Aham, szerintem tök szép a szemed rajta – incselkedek vele a kép láttán.
          Elmosolyodom, majd egy nagyon béna mozdulatsor után sikerül is talpra állnom.
          - Neked miért megy olyan könnyen, én meg úgy bénázok, mintha járni se tudnék. Hmm…
          Talán a sportok nem nekem vannak kitalálva és csak merő véletlen, hogy ilyen jól elboldogulok velük. Eddig az egyetlen olyan sport volt, amiben igazán sikeres voltam, és az a bajba kerülés. Ez nem vicc. Ha olimpiai sportág lenne, akkor tuti, hogy toronymagasan megnyerném. Mondjuk a legtöbbször a saját ostobaságom az oka ennek, és ez most sincs másként. Megindulok minden előzetes figyelmeztetés nélkül a lejtőn.
          Elkezdek sikítani, ahogy megérzem a sebességet. Biztos nem megyek olyan lassan, a szél is süvít a fülembe, amennyire a fülmelegítőtől hallom. De nagyon élvezem. Aztán persze közeledik a fa, és miután átlépek a pánik részen egy pillanat alatt, elfordítom a lábamat és ezzel a lécemet is. Elmegyek a fa mellett, aztán egy másik mellett is, mire megállok. Visszanézek szerelmem felé, és integetni kezdek.
          - Láttad? Láttad? – kiabálok neki. – Ez nagyon… Ez szédületes volt.
          Azért lihegek picit, igyekszem lenyugtatni a zakatoló szívem és remegő térdem. De nem akarom, hogy párom ebből bármit is észrevegyen. Tetszett ez a féktelen száguldás. Egy olyan helyen kéne ezt megtenni, ahol tényleg lehet hoppanálni.
          - Azt hiszem, adrenalin függő leszek a síeléstől egy hét alatt – mosolyodom el.
 

Valentin napi csúszkálás

ski dress

2002. február 13.

Tignes, Val d'Isere

Annyira imádtam Esmében azt, hogy mennyire jó a humora... ezt most is bizonyította, ahogy a fényképre rápillantva megjegyezte:
- Aham, szerintem tök szép a szemed rajta – mondta mosolyogva, mire ismét felkacagtam.
- Neked miért megy olyan könnyen, én meg úgy bénázok, mintha járni se tudnék. Hmm… - kérdezte aztán, és én mosolyogva csóváltam a fejem, majd finoman megböktem a vállammal a vállát.
- Talán azért, mert én kilenc éves korom óta síelek. Még apa tanított meg - rántottam meg a vállam lazán, akaratlanul is leplezve a szememben finoman megcsillanó szomorúságot. Ami azt illeti, ez volt az egyik olyan dolog, amit apával kettesben csináltunk, és mindig nagyon szerettem vele síelni menni. A telet gyakorlatilag ő szerettette meg velem... Anya egy téli napon halt meg, és eleinte gyűlöltem a hideget, a havat, a téli tájat, mert mind-mind őrá emlékeztetett. Apa érezte, hogy ezen valahogy át kell lendítenie engem, hisz mégsem járhatta, hogy egy kilenc éves kislány a takaró alatt zokogjon meg csokit majszoljon egész nap... Úgyhogy alig pár héttel anya temetése után ellentmondást nem tűrően így szólt:
- Poppy... pakolj össze, mert még ma elutazunk! - jelentette ki olyan komoly tekintettel, hogy egy pillanatra elfelejtettem neki nemet mondani, pedig ha valamiben, hát abban általában nagyon jó voltam. Akkoriban amúgy is ki tudja hányadik dackorszakomat éltem, és anya elvesztése csak még makacsabbá és szemtelenebbé tett. Apa mégsem haragudott rám, mindent megbocsátott, amit csak a fejéhez vágtam... És persze néha - ha bevetette ezt a megingathatatlan hangot - elérte azt is, hogy szót fogadjak... Először Ausztriába mentünk síelni, és néhány éven át oda jártunk, de aztán egyik barátja ajánlására apa elhozott ide, Tignes-be, és onnantól kezdve csak ide jártunk, ez volt a mi helyünk... Bárhányszor is jöttünk ide, nem tudtam megunni a látványt és az érzést, amit a síelés nyújtott. Most pedig, hogy életem legfontosabb embere mellettem volt, majd kicsattantam az életörömtől és a nyugalomtól... egészen addig, amíg Esmé hirtelen meg nem lódult, lefelé a lejtőn.
Ahogy előttem suhant, mérhetetlen rettegés lett úrrá rajtam, éreztem, ahogy az agyam egyetlen pontra fókuszál előttem, szerelmemre, amint lefelé száguld a pályán. Legszívesebben hangosan sikítottam volna, annyira féltem, de nem akartam ezzel megijeszteni páromat, hisz mi van, ha épp a hirtelen hang zavarja meg annyira, hogy elesik... Azt soha nem tudnám magamnak megbocsájtani. Helyettem Esmé sikított fel, jó hangosan, de valahogy nem azt éreztem a hangjából, hogy rettegne, hanem... mintha furcsamód élvezné ezt az egészet. Elszántam követtem őt, és már közel voltam hozzá, amikor sikerült végre megállnia, anélkül, hogy belehajtott volna a pálya szélén lévő fákba... Alig pár méterre tőle álltam meg, majd boldogan a térdemre támaszkodtam, hogy kifújjam magam. Pár pillanat volt csupán az egész, mire az univerzum hirtelen helyreállt, és a heves szívdobogásom kezdett ismét lassabb ütemre váltani.
- Láttad? Láttad? Ez nagyon… Ez szédületes volt - kiabálta felém integetve, kipirult arccal, mire leplezetlen rosszallással a hangomban szólaltam meg.
- Láttam, hát hogyne láttam volna... A szívbajt hoztad rám!!! - kiáltottam vissza neki aggódva, majd lassan odaoldalaztam felé, hogy még véletlenül se sodorjam el őt. Ahogy mellé értem, muszáj volt átölelnem őt, s aztán az előbbi rosszallásnak már nyoma sem volt a hangomban.
- Kérlek legközelebb figyelmeztess, ha ilyenre készülsz! Nem bírnám elviselni, ha bármi bajod esne - nyomtam finom puszit a lelkesedéstől ragyogó arcára.
- Azt hiszem, adrenalin függő leszek a síeléstől egy hét alatt – mondta mosolyogva párom, mire fejcsóválva jegyeztem meg:
- Az nagyon is valószínű.... Én meg esélyesen tényleg szívrohamot kapok, ha így folytatod! Látom, hogy nagyon ügyes vagy, és hogy mennyire élvezed, de kérlek az első napon azért ne száguldozz még ilyen nagyon! Ne izgulj, pár nap, és nem foglak vissza, de fontos, hogy uralni tudd a léceidet, mielőtt ilyen komoly sebességre kapcsolsz! - magyaráztam, finom fejmosás gyanánt, ahogy egy anya tenné a gyermekével.
- Na gyere... igyunk egy forrócsokit a legközelebbi hüttében a nagy ijedtségre! - tettem hozzá kissé megenyhülten.

Ginevra
2002. február 13.



~ set ~

          Egy kicsit bánom, hogy eddig nem próbáltam ki ezt a síelős dolgot. Tök jó móka. Először kicsit féltem tőle, de aztán ahogy megéreztem a havat, a napsütést az arcomon és a szél süvítését, valahogy feldob. Nagyon feldob, és tovább akarom csinálni. Soha nem akarom levenni a léceket a lábamról. Persze, tudom, hogy az igazi élvezethez sokkal többet kell gyakorolnom, és nem ezt a kamikáze módon megindulni a lejtőn.
          Mondjuk, ha abból indulok ki, amit párom mond, hogy ő kilenc éves kora óta síel, akkor soha nem fogom úgy elsajátítani, ahogy szerelmem most műveli ezt a sportot. Még akkor sem, ha igazából tehetségem van hozzá. Sóhajtok egyet, majd miután megállok, picit elgondolkodom. Nagyon feldobott ez a száguldás, de biztos, hogy kell nekem ez az adrenalin? Mi van, ha párom szintén megindul és megsérül? Ijedten nézek hátra az ő irányába, de aztán elmúlik ez az érzés amint meglátom őt épen. Akkor viszont teljes egészében átveszi a helyét a teljes felszabadultság. Újra akarom csinálni, de most úgy, hogy párom megvár a hegy aljánál és onnan figyel.
          Picit megszeppenek, amikor párom hangját meghallom, és újra elfog az a bizonyos bűntudat. Nem mozdulok el onnan, ahol vagyok, megvárom amíg közelebb ér hozzám, aztán már szólásra is nyitom a szám, hogy bocsánatot kérjek, de akkor megérzem az ölelést. Visszaölelek, és ettől picit le is nyugszom. Már nem akarom még egyszer végigszántani a pályát.
          - Tudtam mit csinálok, nem eshetett semmi bajom. A legrosszabb esetben fenékre ültem volna – mondom halkan, de azért bűnbánóan.
          Ahogy végiggondolom, hogy mi történt az elmúlt pár percben a vad száguldozásom ideje alatt, újra elönt az öröm. Nagyon jó volt, és nagyon jó lenne újra megismételni. Persze, tudom, hogy valószínűleg ebben az egy hétben ez már nem fog bekövetkezni, de ha eléggé sokat gyakorlok, akkor talán jövőre vagy utána már újra meg fogom tudni tenni ezt, vagy valami hasonlót.
          - Úgy érted az uralást, hogy nem esek hasra, ha most elindulok? Mert kicsit attól is félek. Nem fogom megszokni, hogy ilyen hosszúak.
          Kicsit úgy érzem magam, mint mikor próbaként Felixre télen cipőcskét húztam, és láttam mennyire idegen neki, és jó nagyokat lépett, mintha azzal le tudná rázni magáról a ruhadarabot.
          - Amúgy nincsenek rövidebb lécek? – kérdem meg a biztonság kedvéért.
          Vágyakozva nézek a pálya felé, de aztán belátom, hogy nem ártana tényleg egy forrócsoki nekem se. Korábban mikor elestünk és ez a száguldás még a meleg öltözet ellenére is kicsit lehűtött. Mondjuk ki, átfáztam.
          - Rendben, igyunk egyet. De mi az a hütte? Ugye az nem a hűtő egy másik neve, mert elég hideg van itt anélkül is.
          Persze, tudom, hogy nem a hűtőről lehet szó. Elég macerás lenne ott forrócsokit csinálni, de kicsit fel akarom oldani szerelmem feszültségét. Még akkor is, ha ehhez nem éppen a legjobb módszert választom. De ha mondjuk már legalább látom rajta, hogy nem annyira feszült, akkor minden pénzt megér ha hülyének tettetem magam.
          - És utána mit csinálunk? Még korai az esti összebújáshoz az idő, de egy újabb csúszáshoz nagyon is lenne kedvem. Meg a libegő izéhez is.
          Megindulok párommal az a bizonyos hütte felé, és közben, mint Felix elég érdekesen rakosgatom a lábaim egymás után, és néha talán keresztben is. Egy picit.
 

Valentin napi csúszkálás

ski dress

2002. február 13.

Tignes, Val d'Isere

Esmét láthatóan kicsit meglepte, hogy így leteremtettem, de nem szívtam volna vissza, amit mondtam.
- Tudtam mit csinálok, nem eshetett semmi bajom. A legrosszabb esetben fenékre ültem volna - mondta megszeppenve, miközben átöleltem. Kicsit megenyhültem, de azért cseppet sem nyugtatott meg, ahogy reagált, és ezt muszáj volt megosztanom vele.
- Sajnos ebben nincs igazad... igen is lehetett volna sokkal nagyobb bajod... Láttam én már embert lebénulni azért, mert rosszul esett... - emlékeztem vissza az egyik apával közös síelésre, ahol szemtanúja voltam, hogyan csapódott a fába egy férfi, aki elvesztette a lécei felett az irányítást. Az esést követően azonnal kórházba szállította egy mentőhelikopter, de sajnos az orvosok nem tudták megmenteni az életét... Vagyis ez nézőpont kérdése, hisz elméletben élt, de én nem nevezném életnek azt, amikor ágyhoz kötve vegetál az ember szervezete.... A pályaorvos szerint nagy valószínűséggel soha nem épül fel... Hogy azóta történt-e mégis változás, természetesen nem tudhattam, de valahogy sejtettem, hogy nem történt meg a nagybetűs csoda.
Ilyenek vagyunk, mi emberek. Mindig abban reménykedünk, hogy velünk majd nem történik semmi baj, hogy mi mindent megúszunk, és aztán mikor önfeledten repülünk a seprűnkön a magasban, az élet gurkója váratlanul az arcunkba csattan, emlékeztetve bennünket, hogy milyen apró kis hópihék vagyunk ebben a világban. Nem akartam megijeszteni páromat túlzottan, de azért szerettem volna, ha átérzi, mekkora baj történhet, ha nem a kellő felelősséggel indul neki a lejtőknek. Mert mégis csak én feleltem érte, az én menyasszonyom volt, én hoztam el őt ide, és én vállaltam, hogy megtanítom síelni. Nem vehettem hát félvállról a dolgot, de bíztam benne, hogy nincs szüksége további riogatásra.
- Úgy érted az uralást, hogy nem esek hasra, ha most elindulok? Mert kicsit attól is félek. Nem fogom megszokni, hogy ilyen hosszúak - vallotta be őszintén Esmé, és erre már tényleg megkönnyebbültem. Ezek szerint azért nem érzi úgy, hogy bármire képes már most... Azért ez megnyugtató volt... Nem éltem volna túl, ha a baba elvesztése után újabb megrázkódtatás ér, úgy, hogy ezúttal párom egészsége szenved csorbát.
- Igen, úgy - feleltem erősen bólogatva, majd a következő kérdésén elgondolkodtam kicsit.
- De igen, létezik ilyen léc, de azzal sokkal gyorsabban száguldanál... Azt tényleg csak a nagyon profiknak ajánlják, szóval sajnos egyelőre ezzel kell megküzdened - szögeztem le szigorúan, de azért egy játékos mosolyt villantottam rá a végén, hogy lássa, nem haragszom egyáltalán. Nem. Rá. Soha. Nem. Tudnék. Haragudni. De nagyon,  nagyon fontos számomra, így természetes, hogy féltem, óvom, amennyire csak tudom. A komoly percekből azért egyelőre elég volt, az ijedtségről nem is beszélve, ezért inkább a forrócsokira tereltem a szót, ami most azt hiszem, mindkettőnkre ráfért.
- Rendben, igyunk egyet. De mi az a hütte? Ugye az nem a hűtő egy másik neve, mert elég hideg van itt anélkül is - tette fel a jogos kérdést szerelmem, aki aztán afelől is érdeklődött, hogy a kis pihenő után mi a terv.
- Neeem... nyugi, ez olyan, mint bármelyik étterem, csak így hívják. Persze, utána még csúszhatunk sokat! Az utolsó felvonó öt óra körül lesz, ha bírod addig, akkor elég utána visszamennünk a szállásra. Ha viszont elfáradunk, akkor is tudunk mit csinálni: jacuzzizhatunk és szaunázhatunk a szállodában, vagy sétálhatunk egyet a faluban. Nagyon hangulatos - mosolyogtam, majd szép lassan elindultam a legközelebbi hütte felé, ami egy takaros kis faház volt, nem messze tőlünk. Lassan, hóekével csúsztam oda, majd bevártam szerelmemet, a botommal megnyomtam a kötésemet hátul, és kiléptem a léceimből aztán megvártam, hogy Esmének is sikerül-e lekövetni a mozdulatot, ha nem, akkor segítettem neki. Ezután szép lassan becsattogtam a házikóba, ahol elég meleg volt, úgyhogy rögtön kicipzároztam az overállomat, egészen derékig, hogy ne melegedjek ki túlzottan. Körbenéztem, és rögtön megakadt a tekintetem egy nagy ablak melletti üres asztalon.
- Az jó lesz, Életem? Vagy inkább csak adjuk le a rendelésünket és üljünk ki a teraszra, napozni? - mutattam az asztal felé mosolyogva, rábízva a döntést.

Ginevra
2002. február 13.



~ set ~

          Bevallom, mostanában sokat gondolok Elliotra. Nem olyan szempontból, mintha újra össze akarnék jönni vele. Nem. Az egyik utolsó beszélgetésük alkalmával mondott valamit, ami akkor nagyon szíven ütött, mégis lassan kezdem belátni, hogy igaza volt. Túl fiatal vagyok. Nem is igazából a fiatalságom a gond, hanem a felelőtlenségem. Hirtelen ugrok bele nagyon is veszélyes dolgokba úgy, hogy nem gondolok a következményekre. Hogy akartam én is gyereket vállalni tavaly, ha saját magamra se tudok vigyázni? Elnézve szerelmemet is mennyire megijesztettem, jobb lesz, ha visszafogom magam egy kis időre és hagyom pihenni.
          Ezen elhatározás nyomán jobb lesz, ha most azonnal megkomolyodok, és nem viccelek olyan dolgokkal, mint az – ezek szerint – öngyilkossági kísérlet fának csapódás módján. Szóval, tényleg jó kislány leszek, de csak estig. El is mosolyodom a gondolatra. Szóval mehetünk a hüttébe. Elkezdek lépegetni, majd siklani szerelmem után. Óvatosan, hogy ne essek el még véletlenül sem. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy mit lehetne csinálni a délután folyamán, ezért nem is válaszolom meg azonnal a kérdést. Az biztos, hogy azzal a lifttel vagy mivel szeretnék menni egy kört.
          - Mit szólnál egy délutáni falunézéshez? – mondom mikor megállunk.
          Egy csomó mindent kipróbálhatunk a szállodában, de egy séta a faluban az mindig olyan hangulatos. Ott nem kell figyelni arra, hogy most tél vagy nyár van. Meg aztán, ha esetleg valami megtetszik szerelmemnek, akkor meg tudnám lepni vele a nyaralásunk emlékére. A léc kicsatolása először nem sikerült, de miután kicsit jobban rákoncentráltam, és kicsivel több erőt adtam bele, már gond nélkül ment. A második ezek után már gyerekjáték volt.
          - Szerintem maradjunk napozni. Nem lenne gond, ha kicsit átfáznánk, estére terveim vannak – mosolyodom el.
           Miután átfáztunk kellően napközben, a kandalló előtt összebújva teával esetleg borral egymás társaságát élvezzük, beszélgetünk, sztorizunk és aztán ki tudja mit hoz még az este. Mondjuk, ha borozunk, akkor nekem nem sok jót, mert hamar berúgok majd, onnantól kezdve meg nem tudom mire vagyok és mire nem vagyok képes. Eddig nem sokan meséltek róla.
          - Neked jó lesz így? – kérdem, mert mindegyik program csak akkor ér valamit is, ha ő is így akarja.
 

Valentin napi csúszkálás

ski dress

2002. február 13.

Tignes, Val d'Isere

Ez a mai nap már most nagyon sokat adott nekem, úgy érzem, pedig még alig indult el a nap. Teljesen új környezetben, új helyzetben lehettünk együtt párommal, miközben alkalmam nyílt megtanítani őt az egyik régóta szeretett kikapcsolási módomra. Nagy öröm volt számomra, hogy Esmé ilyen ügyesen vette az akadályt és hogy láthatóan élvezte a síelést. Miközben sorban álltunk a pultnál, végigpillantottam a pult mögött felsorolt ételeken, és csak most éreztem meg, hogy nem csak szomjas, hanem éhes is vagyok. De nagyon. Volt pár kedvenc síelős ételem, amiket nagyon szerettem, és izgatottan mutattam volna meg Esmének is őket.
- Mit szólnál egy délutáni falunézéshez? - érdeklődött a menü olvasása közben szerelmem, mire lelkesen bólogattam.
- Az nagyon szuper lenne! - feleltem, mikor Esmé a véleményemet kérdezte a programmal kapcsolatban, aztán mikor már majdnem mi kerültünk sorra, páromoz fordultam.
- Te nem vagy éhes? A reggelinél még nem volt étvágyam, úgyhogy majd' éhen halok... - szólaltam meg, majd mikor a pulthoz értünk, leadtam a rendelésem:
- Egy forró csokit, egy pohár vizet, és egy gőzgombócot szeretnék kérni! - mondtam a pult mögött álló, mosolygó, középkorú férfinak, majd párom felé fordulva magyarázni kezdtem:
- Ez egy elég laktató édesség, szilvalekvárral a közepében, nagyon finom! Vanília öntetet meg mákot is szoktak rá tenni - lepleztem le a gőzgombóc rejtett értékeit, majd megvártam, hogy párom is rendeljen, amihez kedve van, s aztán megindultam kifelé, hisz Esmé azt mondta, inkább napozni szeretne.
Kiszúrtam egy kifejezetten napos helyet, ahonnan csodás kilátás nyílt a pályára és a hegygerincre. Lehuppantam, majd ha szerelmem követte a példám, átöleltem, és magamhoz húztam egy hosszú, szenvedélyes csókra.
- Na és mik is lennének azok a tervek? - érdeklődtem barna íriszeibe fúrva pillantásom. Annyira jó volt itt ülni, átkarolva őt, a friss, hideg levegőn, miközben arcunkat a napsugarak lágyan simogatták. Egyáltalán nem fáztam, pedig kicsit megizzadtam a siklásban azért, de az aláöltözőm tökéletesen magába szívta a verejtéket, így nem kellett attól tartanom, hogy átfázom. Csodálatos érzés volt belegondolni abba, mennyi mindent értünk már el együtt szerelmemmel, mióta együtt vagyunk... összeköltöztünk, utaztunk együtt, belevágtunk a családalapításba, még akkor is, ha ez önhibánkon kívül nem jött össze. Bár tudtam, hogy ez a mostani utazás másoknak csak egy egyszerű, valentin napi kikapcsolódásnak tűnhet, én úgy éreztem, hogy ez is egy fontos mérföldkő számunkra. Részemről sikerült továbblépnem a régi fájdalmakon, a családi drámákon és mindenen, ami eddig visszahúzott... Reméltem, hogy párom is efelé tart, így miután egy hosszú pillanatig nem szóltam, csak gyönyörködtem a tájban, váratlanul csak kibukott belőlem a kérdés:
- Mondd csak szerelmem, mit kívánnál, ha tudnád, hogy biztosan teljesülne? Mi minden szerepel még a bakancslistádon? - érdeklődtem tőle kíváncsian, miközben a napban fürdettem arcomat.

Ginevra
2002. február 13.



~ set ~

          Egyszerűen imádom ezt az időszakot. Nem kell másra figyelnem csak páromra. Magam mögött tudtam hagyni a gondokat és munkát is. Mindent megteszek, hogy a tavalyi nehéz év után most jobb legyen az idei. Csak páromra figyelek, lesem majd minden kívánságát. Aztán, hogy mit hoz az év vége vagy a jövő év, az megint egy másik kérdés. Ki kell pihennem magam mielőtt még belevágnék egy újabb baba projektbe, és ehhez legalább az idei évre szükségem van. Mind a kettőnknek szüksége van.
          Falunézés? Olyan romantikusak ezek a kis települések, annyira jó lenne egy ilyen helyen elbújni a világ elől. De a mostani otthonunkra se panaszkodom. Ha túl leszünk az esküvőn és már nem kell attól tartanunk, hogy bármikor beugorhat egy rokon vagy ismerős, akkor újra eltűntetjük majd. Az eljegyzés miatt muszáj volt előbújnunk.
          A hüttéhez érve azonnal kiszúrom a finom gőzölgő italokat. Semmi másra nem vágyom most úgy igazán, csak egy meleg kakaóra, tejszínhabbal és valami finom szórással. Bearaszolok párom kezét fogva, majd végignézve a választékon, hirtelen rájövök, hogy az ital egy dolog, valamit enni is kéne. Csipegettem egy pár falatot, de a kapkodásban nem igazán volt rá időm. Nem akartam lemaradni a remek lehetőségről. Nézem a gombócokat, de valahogy nem fognak meg, inkább valami számomra hagyományosat kérek.
          - Egy kakaót kérek, tejszínhabbal és csokidarabokkal, és… hmm… - Nagyon nehezen tudok választani, de végül kérek egy meleg szendvicset.
          Miután kézhez kapom a rendelésem, szorgos lábakkal indulok meg párom után. Nem is figyelem, hogy hova ülünk, csak őt követem. Vakon bízom abban, amit csinál. Jelenleg előnyben van velem szemben, így hagyom magam sodorni az árral. Lerakom az asztalra a vásárolt holmimat, majd odatelepszem szerelmem mellé. Viszonzom a csókot, nem is nagyon akarom elengedni őt, de muszáj lesz. Mindig félek attól, hogy az emberek hogyan reagálnak a mi kapcsolatunkra. Már kaptuk meg, hogy mennyire gusztustalanok vagyunk, de azt is hallottam, hogy milyen aranyosak.
          Átölelem a párom a derekánál fogva, és fejemet a vállának hajtom. Másik kezemet melegíti a forró ital, néha bele is kortyolok. Hallgatom a szívének dobbanását. Nekem ez a legszebb dal. Ezt imádtam Elliotnál, Reginaldnál és Ginevránál. Mindegyiknek más a dallama, és mindegyik olyan ütemre vert, ami megnyugtatott.
          - Nos, miután jól átfagytunk, egy fürdő után, meztelenül ülhetnénk a kandalló előtt. Oké, nem muszáj meztelenül, de maximum a hálóing legyen rajtunk vagy fehérneműk. Egy kis borozás, mesélek vagy te mesélsz, és csak vagyunk, fekszünk vagy csak jól érezzük magunkat. Ha szexelünk, az is jó, csak akkor azt még a borozás előtt vagy a második, harmadik után vedd ki a kezemből a poharat, mert nem lesz élvezetes neked sem különben. Lennének gyertyák, meg illatosítók… Alaposan bevásároltam, mielőtt idejöttünk.
          Párom szerencsére tökéletesen tisztában van azzal, mennyire nem bírom az alkoholt. Ezért, ha valami nem fontos nagyon, gyerekpezsgővel koccintunk általában. Ha valami nagyon fontos, mint az új munkahelye, akkor pezsgővel, de egy pohár után félreteszem az üveget. Ez viszont egy olyan dolog, ami nem titok senki előtt. A családom egyik tagja sem bírja úgy igazán az alkoholt.
          - Kívánni? – nézek fel rá. Nagyon meghitt a pillanat, talán ezért is ér meglepetésként. Az ilyen komoly beszélgetéseket nem így szoktuk megejteni.
          Kicsit elgondolkodom. Nagyon sok minden van azon a bakancslistán, de csak nagyon kevés dolog van, amit valójában kívánnék.
          - Szeretnék egy gyerkőcöt, egy kislányt vagy kisfiút. Talán, idővel egy új ház egy ilyen kis csöndes faluban, mint ez is, de ugyanúgy Írországban. Tudom, hogy ez nem hagyományos bakancslista elem, de… De jó lenne idővel.
          Végül is ezek is fontosak, de nem annyira lényegesek. Először szeretnék sok időt tölteni vele, mielőtt még jön a gyerkőc és a költözés. Szóval inkább áttérek más fajta listás tételekre.
          - Szeretnék eljutni úgy egy szigetre, hogy az csak a miénk. Valahol a trópusokon. Szeretnék minél több országba eljutni. Ha csak zsupszkulccsal odamegyünk és még aznap hazamegyeünk az sem érdekel. Szeretném látni a világot. De…
          Párom felé fordulok, és hosszan megcsókolom, majd a homlokom az övéhez érintem. Azt akarom, hogy a halk hangomat is hallja. Hogy csak ő hallja. A szívem leghőbb vágyát.
          - A legfontosabb, hogy szeretnék a feleséged lenni, és mindenféle bonyodalom nélkül boldog lenni és boldognak látni téged.
          Tudom, hogy a vérmágia, a Szeszély miatt mind a ketten bajban lehetünk. Tudom, hogy addig talán még meg kell vívnunk egy csatát, de ha azt párom oldalán teszem meg, akkor bármire képes leszek.
 

Valentin napi csúszkálás

ski dress

2002. február 13.

Tignes, Val d'Isere

A sors egészen tehetséges forgatókönyvíró... Azt hiszem, egyikünk sem hitte volna még akár három évvel ezelőtt sem, ha valaki azt mondta volna, hogy "Hé, pár év múlva rátalálasz az igazira, aki egy nő lesz majd, és hamarosan össze is fogtok házasodni!" Én, aki nagy kanállal faltam az életet Esmé előtt, és minden futó kapcsolatra igent mondtam, csakhogy ne legyek magányos... nos minden bizonnyal képen röhögtem volna azt, aki ezzel jött volna nekem. És most itt voltunk, egy ilyen elképesztő helyen, meghitten gyönyörködve a tájban, boldogan és békésen... Eddig is tudtam, de most még inkább egyértelmű vált számomra, hogy Esmén kívül semmi, de semmi nem kell, ahhoz, hogy boldog legyek. Ő olyan tökéletes volt, nem csoda, hogy ennyire megszelídített... miatta seperc alatt otthagytam a Prófétát is, ami korábban az életemet jelentette. És ezt a döntésemet azóta sem bántam meg. Ritával sem beszéltem azóta a bizonyos fekete nap óta, amikor az írása miatt érkezett halálos fenyegetés a házunkba. Ez volt az a pont, amikor végérvényesen eldöntöttem, hogy sokkal többet ér számomra a biztonságunk és a nyugalmunk, mint a hatalom és a pénz, amit a Próféta szerkesztőjeként magaménak tudhattam.
- Nos, miután jól átfagytunk, egy fürdő után, meztelenül ülhetnénk a kandalló előtt. Oké, nem muszáj meztelenül, de maximum a hálóing legyen rajtunk vagy fehérneműk. Egy kis borozás, mesélek vagy te mesélsz, és csak vagyunk, fekszünk vagy csak jól érezzük magunkat. Ha szexelünk, az is jó, csak akkor azt még a borozás előtt vagy a második, harmadik után vedd ki a kezemből a poharat, mert nem lesz élvezetes neked sem különben. Lennének gyertyák, meg illatosítók… Alaposan bevásároltam, mielőtt idejöttünk - osztotta meg az estére vonatkozó elképzelését velem párom, mire beleremegtem az izgalomba.
- Hmmm... ez nagyon izgatón hangzik... alig várom az estét. Drága vagy, hogy ennyit készültél - kacsintottam rá vágyakozón. Annyira örültem, hogy a kapcsolatunkból még mindig nem veszett ki a tűz, és arra vágytam, hogy örökké így tudjunk egymásra nézni.
Az ölelésben lágyan megszorítottam Esmé derekát, csakhogy érezze, mennyire örülök, hogy itt van velem. Most is láttam néhány kósza pillantást, mikor a vállamra hajtotta a fejét, de régen sem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az emberek, és ez azóta sem változott Merlinnek hála. Mindig is úgy éreztem, hogy aki mutogat ránk, vagy fújol, azért, mert egymást szeretjük, az valójában irigy a boldogságunkra. Bármilyen csúnyán is néztek ránk, nem tudott érdekelni, fütyültem rájuk. Inkább Esmé ölelésében és szavaiban merültem el, annyira hálás voltam ezért a pillanatért, hogy megosztja velem, amire vágyik. Szerencsére a vágyaink közösek voltak, hisz jóideje én is biztosan éreztem, hogy szeretnék egy közös gyermeket és egy nyugodt otthont, mondjuk én egyelőre teljesen jól éreztem magam ott, ahol laktunk. De ha Esmé arra vágyott, hogy még csendesebb helyre költözzünk, álltam elébe. A szigetes ötlet és a sok utazás ugyancsak nagyon vonzó volt számomra.
- Ha rajtam múlik, akkor mindezt elérjük együtt, Életem... - ígértem neki mosolyogva, lágyan megcirógatva az arcát közben, majd kortyoltam egyet a forrócsokiból. Ezután egy sokkal édesebb csókban volt részem, majd a lélegzetelállító vallomásban, amit csak én hallhattam, senki más nem.
- Én is alig várom, hogy hozzám gyere... - feleltem meghatódva, könnyes szemmel pillantva szerelmem mélybarna íriszeibe.
- Milyen esküvőre vágysz, Édesem? Kicsi, meghittre? Vagy nagyra? Na és milyen évszak és táj lebeg a lelki szemeid előtt, ha a nagy napra gondolsz? - kérdeztem suttogva, homlokomat az övéhez hajtva, mérhetetlenül boldogan. Beszéltünk már erről korábban, de az eljegyzési parti drámája miatt úgy éreztem, lehet, hogy Esmében már változott a korábban elképzelt esküvő képe. Én őszintén szólva azt is el tudtam volna képzelni, hogy csak édeskettesben esküdjünk meg egy távoli szigeten, de ha Esmé arra vágyna, a nagy esküvőben is benne lennék maximálisan. Nekem csak az számít, hogy örökké az enyém legyen... semmi más.