Az első csók

Az első csók

Sosem fogom elfelejteni ezt a napot. A pokolból hirtelen a mennyországba kerültem, hihetetlen érzés volt. De térjünk vissza az elejére. Tavasz volt, végre visszatért a jó idő. Sajnáltam, hogy Kodannal nem találkozhatok, csak nyáron, de már megszokhattam. Ilyenkor még az erdőben is magányos volt. Visszatérve haza mentem és mint kiderült, a régi iskolámban is most tartották a szünetet. Mindenki kint sürgött forgott az utcán, hatalmas zsivaly volt. Én pedig csak a jegyeimmel tudtam törődni. A szüleim kiküldtek a levegőre, de a jegyzeteimet vittem magammal. Fontos az ötöd év, akkor írjuk meg az RBF-eket. Őszintén szúlva, talán kicsit túlizgultam. Főleg, hogy az utolsó dolgozatom nem lett túl fényes. Sunyi egész este rajtam ugrált, mint aki megőrült, előző este pedig telihold volt... szóval nagyon magam alatt voltam. Tanulás közben pedig ismerős hang zavart meg.
- De rég láttalak! Te még élsz?
- Szia, nem is láttalak! Hogy vagy Lia?
- Jól, bár úgy néz ki, hogy meghúznak matekból. Mióta nem segítesz, elég rosszul megy.
- Sajnálom.
- Kár, hogy már nem egy suliba járunk. Nem is meséltél még róla, hogy milyen az a suli, ahova te jársz. Milyenek a tanárok? Vannak helyes fiúk? - tért egyből a lényegre.
- A tanárok a szokásosak, fiúk pedig ugyan olyanok, mint bárhol máshol.
- Na ne mondd, nincs senki aki tetszik?
- Mi van veled? Neked van barátod?- igyekeztem témát váltani.
- Igen, Chris. Elég kedves srác.
- Örülök neki.
- Mit tanulsz amúgy?
- Ja... hát... csak... semmit, csak levegőzök kicsit.
- papírokkal a kezedben?
- igen, megjáratom őket.
- ha te mondod.. Most van nálatok szünet?
- igen, nálatok is?
- igen. Nincs kedved este átjönni? Néhányan összejövünk és egy jót beszélgetünk. Nézünk valami jó filmet, kibeszélünk mindenkit. Mit szólsz?
- Ne haragudj, de most nem érek rá. Sokat kell tanulnom.
- De hisz szünet van!
- Tudom, de kissé le vagyok maradva.
- Te? Lemaradva? Biztos ez?
- Igen, ne haragudj. Most megyek is, szia!
Meg sem vártam a válaszát, de ma este... nem lehetek vele. A ma este nem olyan, mint a többi. Nem egyzserű így... Régen sokat voltam vele, emlékszem, mindig jókat szórakoztunk. Kissé hiányzott, de elváltak útjaink.
Késő délután, mikor összepakoltam a cuccaimat, amit az erdőbe kell vinnem, valaki csengetett. Nem foglalkoztam vele, biztos anyáék várnak valakit. Egészen addig nem fogtam gyanút, míg egy csapat tinilány be nem rontott a szobámba.
- MEGLEPETÉS!
- Jézusom! Mit kerestek itt?- kaptam a szivemhez, nehogy elvigyen a szívbaj
- Olyan urcsa voltál ma, gondoltuk meglepünk.
- Pont most?
- Miért, mi van most?
- S..Semmi... Nincs semmi. Csak meglepődtem. Nem szokás így rárontani a másikra.
- Hiányolunk téged, senki sem felejtette el,hogy hányszor jelentkeztél az osztály helyett felelni az óra elején!
- Örülök, hogy valami maradandót csináltam.
- Ne vágj már ilyen képet, természetesen miattad jöttünk, nem az eszed miatt.
- Értem és köszönöm, de...
- Hát ő meg ki?- kérdezte egy lány, aki észrevett egy képet a falamon Kodanról és rólam.
- Senki...!
- De hisz azt mondtad nincs senkid és nem tetszik senki!
- Így van, csak barátok vagyunk.
- Kis hazudós, be kell mutatnod nekünk!
- De nincs itt...
- Akkor mi az a hátizsáknyi ruha? Hozzá készültél, nem?
- Én...
- ÉS sokszor látlak az erdőben is, biztos ott találkozgattok titokban!
A lányok kuncogni kezdtek, én pedig nem tudtam, hogy az idegesség, vagy az aggodalom fogja előbb a halálomat okozni. Mély levegőt vettem és igyekeztem kedvesen elmagyarázni, hogy én nagyon nem érek rá.
- Figyeljetek, nagyon örülök nektek és jó hogy itt vagytok, de soktanulnivalóm van és...
- Tanulni való mi? Egy kis biológia?- folytatták a kuncogást.
- Jól van, elengedünk most az egyszer, de ha legközelebb találkozunk, mindent el kellmondanod a szőke hercegedről!
- Rendben, rendben, mindent, csak kérlek....
A lányok jót mulatva elhagyták a szobámat, én pedig úgy éreztem magam,mintha egy fél nap eltelt volna ebben a 10 percben. Még jó, hogy nem vettek észre semmi mást. Nem is tudom, mit mondtam volna a mozgó képekre a könyvekben, a pálcára, vagy a talárra... De mindegy is, ezen most túl vagyok. Indulás előtt még ettem pár falatot, ellenőriztem, hogy mindenem megvan, majd elindultam az erdőbe. Ismét egyedül voltam, egyedül kellett átváltoznom. Hazudnom kell az egykori legjobb barátaimnak... és még az iskola miatt is aggódhatok.
Sétálás közben, érdekesen viszketni kezdett a tarkóm és olyan kellemetlenül éreztem magam. Mintha.. valaki figyelne. Talána farkas, aki megharapott? Visszatért volna? NEm, az nem lehet. Biztos csak egy járókelő... Végül is... este volt... még lehet, hogy valaki hazafelé siet.. nem? Ahogy haladtam a célom felé, egyre kellemetlenebb volt az érzés, egy sarkon befordultam, elkezdtem futni, majd egy másikon újra és elbújtam egy fa mögé. Ha valakikövet, akkor most meglátom. Nem is kellett sokáig várnom, Lisa volt az a lány csapatával.
- Ti meg mit kerestek itt?
- Mi is kérdezhetnénk ezt tőled
- Én kérdeztem előbb.
- De mi többen vagyunk.
- Erre most nincs időm, légyszíves ne kövessetek.
Elindultam, de a csapat továbbra sem tágított. Mivel már lebuktak, nem próbáltak feltűnésmentesen követni, én pedig egyre frusztráltabb lettem, főleg, mert nemsokára átváltozom. Ilyenkor mindig kicsit harapósabb vagyok. - Mit akartok tőlem?!- mordultam rájuk
Nyugi, csak érdekel minket az a fiú. Hogy is hívják?
- Most nem találkozom vele.
- Akkor hova mész ezzel a táskával?
Utálom, hogy mindig sarokba tudnak szorítani. Mit mondjak? Ha azt hazudom, hogy Kodannal találkozom, és nála alszom, nem fogok merni a szemébe nézni, ha legközelebb találkozunk. De nagyon úgy tűnik, hogy nincs más választásom
- Jól van, vele találkozom, ezért légyszíves, hagyjatok minket... kettesben.
- Had találkozzunk vele!
- Nem!
- Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek!!!
- Nem, és nem tágítok. Menjetek haza. Majd elmesélem, vagy amit akartok, de most menjetek.
- Jó, de ne hidd, hogy ennyivel megúszod!
Nagyot sóhajtva bolintottam, majd megvártam, míg eltűnnek. Mikor már biztonságban éreztem a titkom, elindultam ismét az erdő elé. Nem mondanám, hogy túl nyugodt voltam, de nem tudtam mit tenni.
Az este kellemesen telt. Szaladgáltam, vadásztam, vonyítottam a holdra. Kicsit mindig felszabadultabb leszek az átváltozástól. Olyan kellemes érzés. Sajnáltam, hogy olyan hamar vége van, de muszáj volt visszatérni az emberek közé. Aggódva osontam haza hajnalban, nehogy valaki észrevegyen. Ha egyszer követtek, lehet hogy itt aludtak a ház tövénél, csak hogy meglessenek. Reggelről még egy kicsit lustálkodtam, majd ismét ki lettem zavarva a friss levegőre. Kicsit de ja vu érzésem volt. Így hát fogtam a holmim és kerestem egy padot, ahol tanulhatok. Pár óra elteltével még mindig minden olyan nyugodt volt. Nemértettem mi van, hiszen mindig ilyen szokott lenni, de mintha valamit elfelejtettem volna. Hát persze! A lányok. Nem zaklatnak. Vajon mi lehet velük? Ilyen jól sikerült az estályük, hogy még 11-kor is alszanak? Felhívtam Lisát, kicsit aggódtam. Remélem nem voltak este az erdőben. A telefon kicsöngött... majd a hangposta válaszolt. Biztos alszanak még. NEm vertem nagy dobra, végül is, majd visszahív. Ebédre visszamentem, majd a szobámban folytattam a tanulást. Mikor már nem bírtam koncentrálni, ismét megpróbáltam felhívni Lisát, de továbbra is a hangposta válaszolt. Valami nem stimmel. Megpróbáltam felhívni Emmát, hátha ő válaszol. Rövid csengés utánegyből fel is vette.
- Haló?
- Szia Emma! Hogy telt az estétek?
- Ó... azt hittem Lisa az...
- Mi van vele? Nem veszi fel a telefont.
- Nem is fogja...
- Miért?
- Az este.... elég rosszul sült el és a korházba került.
- Tessék? De mi baja?
- Sok vért vesztett. Csoda, hogy túlélte.
- Mi történt?!
- Sajnálom, de hívnak a szüleim, későbbbeszélünk, szia.
Mikor letette a telefont, hirtelen aggodalom lett rajtam úrrá. Mit tehettem vele? Csoda, hogy túlélte? Nem emlékszem túl sokra az éjszakából, de csak nem... nem... ugye nem...? Nem tudtam tovább a tanulásra koncentrálni, nem tudtam a házban megmaradni, úgy éreztem menekülnöm kell,el onnan. Ha rájönnek, hogy... hogy mit tettem...Ha rájönnek, hogy mi vagyok... Sprintelve tettem meg a távot az erdőig, elmentem a fához, ahova a ruháimat szoktam rejteni, megálltam, és utat engedtem a könnyeimnek. Zokogtam a bűntudattól, a tett súlyától, a stressztől. Annyi rossz dolog történt most... mindennek pont most kellett történnie. És pont ennek, amineksosem szabadott volna.
Óráknak gondoltam az időt, ami eltelt, mikor valaki mellém ült és megsimogatta a hátam. Kodan volt az.
- Mi a baj kisfarkas?
- Mit keresel itt?
- Sikerült eljönnöm. Nem volt biztos, ezért nem szóltam, de gondoltam jó meglepetés lesz. Mi történt?
- Megtámadtam valakit... Egy régi osztálytársam.... korházban van... és miattam...
Ismét rám tört a zokogás, odabújtam Kodanhoz, ő pedig átölelt. Jó volt, hogy elmondhattam. Ő az egyetlen, aki tudja, hogy mi történik velem, hogy milyen érzés, hogy nem én akartam. Ő az egyetlen, aki megértette ezt az egészet és nem ítélt el miatta. Aki nem félt tőlem azért, aki vagyok.
- Emlékszel rá?- kérdezte.
- Nem...szerencsére- szipogtam.
- Honnan tudod, hogy mi történt?
- Felhívtam, de nem válaszolt. Aztán egy másik lány mondta, hogy korházba került.
- Miért vagy olyan biztos akkor, hogy miattad?
- Tegnap találkoztam velük. Meglátták, hogy van rólad egy képem, és követtek az erdőbe... Próbáltam őket elküldeni, de...
- Átváltoztál előttük?
- Nem...Megvártam, hogy elmenjenek, de visszamehettek,mikor már át voltamváltozva.
- Akkor nem is biztos, hogy te tetted.
- Mi más történt volna? Pont teliholdkor? Pont mikor követtek?
- Figyelj, ha megöltél volna valakit, emlékeznél rá.
- Nem biztos...
- Én biztos vagyok benne. Tudom, hogy nekedvanolyan fontos ez az egész. Sőt, még aztis el tudnám képzelni, hogy inkább elfut, csak hogy ne bántsd őket. - Elérte, hogy kicsit elmosolyodjak.
Erőssége volt, hogy mindigmeg tudott mosolyogtatni, mindig jobb kedvre tudott deríteni. Nagyon szerettem ezt a tulajdonságát. Megnyugtató volt most a karjaiban lenni, tudni hogy ott van és segít. Nagyon boldog voltam, hogy nem voltam egyedül. Átkaroltam a nyakát és én is megöleltem őt.
- Köszönöm. Örülök, hogy itt vagy és segítesz.
- Igen, és még tovább is elmegyek.
- Ezt hogy érted?
- Meglátogatjuk őt a korházban.
- Tessék?!
- Bebizonyítom, hogy nem te voltál, és nincs okod hibáztatni magad.
- De...De...De...
- Semmi de, gyere!
Megfogta a kezem és maga után húzott. Elmentünk a buszmegállóba, ahonnan a korházba tudtunk eljutni. Egész út alatt meg sem szólaltunk. Csak a korház ajtaja előtt kérdezte meg, hogy mi a neve a lánynak. A Recepción útbaigazítást kért, majd elmentünk a szobához. Nem mertem benyitni. Csak álltam ott és bámultam a kilincset. Ha meglát, elkezd sikítani. Azt fogja mondani,hogy egy szörny vagyok. Rám hívjáka rendörséget, üldözni fognak, bezárnak, kísérletezni fognak rajtam...
- Ne stresszelj, menj és beszélj bele. - mondta, majd bekopogott az ajtón. Gyenge hang hívott be, Kodanra néztem és bólintott, hogy menjek. Szorosan mögöttem jött és támogatott, mikor pedig beléptünk, váratlan dolog fogadott.
- Úr isten! sziasztok! Hogyhogy ti itt? És téged hogy hívnak? Én Lisa vagyok.
- Szia, Kodan vagyok.- biccentett.
- Tevagy az a helyesfiú, akivel Lup jár, igaz?
Örültem, hogy túlélte, de most meg tudtam volna folytani. Azt hiszem, a szívem is kihagyott egy ütemet, hogy mondhat ilyet? Egy szóval semmondtam, hogy járunk! Biztosan kellemetlenül érzi most magát. Éreztem magamon, hogy teljesen elvörösödtem, de mivelőtt megszólalhattamvolna, megelőzött.
- Igen, örülök, hogy megismerhetlek.
- Hát még én! Olyan nehéz kihúzni belőle akármit is! De remélem tőled többet megtudok.
- Öm... rátok hagyom ezt a beszélgetést. Csak tudni akartuk, hogy jól vagy e. Lup nagyon maga alatt volt, hogy korházba kerültél.
-De kis aranyos! Ne aggódj, nincs semmi bajom
- Dehát... Emma azt mondta... Sok vért vesztettél..meg hogy sokáig nem lesz rólad hír...
- Jajj, tudod, hogy minden szeret felnagyítani. Hazafelé menet elcsapott egy biciklis. Sajnos az este ott véget is ért, már csak itt tértem magamhoz. Kis karcolásokkal és egy repedt csonttal megúsztam.
- Örülök, hogy jobban vagy.
Nagy kő esett le a szívemről. Igaza volt. Nem tettem semmi rosszat. Nagyon boldog voltm ettől a hírtől. Még egy negyed órát kb. vele voltunk, majd elköszöntünk, mert nem lehetett lerázni a kérdéseit a kamukapcsolatunkról... Mielőtt haza mentünk volna, elmentünk az erdőbe sétálni. Jó volt nyugodtansétálni a fák között,hallgatni a madarakat, éselfelejteniminden rosszat.
- Sikerült megnyugodnod?
- Igen, örülök,hogy rábeszéltél, hogy kiderítsük mi történt. Igazad volt, nem tettem semmit. Köszönöm.
- Igazán nincs mit.
- De tényleg... Mindig segítesz, ha valami bajvan... és úgy érzem,hogy ezt viszonoznom kell.
Szembefordultam vele, hogy tudja, tényleg komolyangondolom. Próbáltam olyan elszántan nézni,ahogy csak tudtam, de őszinténszólva, elég nehézvolt.
- Hogy érted?
- Szeretnék valamit tenni érted. Ne mindig tements meg, én is csinálniszeretnék valamit.
- Ez így van rendjén. Szívesen segítek. Önként.
- Tudom, és nagoyn jól esik. Örülök, hogy mindig itt vagy, ha kellesz. Hogy mindig meg tudsz vígasztalni ésmindig számíthatok rád. Nagyon hálás vagyok.
- Pedig te többet segítesz nekem. Csak nem veszed észre
- Mit?
- Te vagy az egyetlen, aki megért, akinek kiönthetem a lelkem, aki nem retteg tőlem azért, ami vagyok. Voltak a múltban dolgok, amiket elrontottam, és te is ugyan úgy segítettél rajtam. Sokkal többel tartozom, mint amit eddig tettem érted.
- Ugyan, nem tartozol semmivel.
- Ha így is van, én akkor is mindig itt leszek. Bármi történik, hozzám jöhetsz. Mindig itt leszek neked.
Megleptek a szavai. Nemgondoltam,hogy így érez. Nem tudtam, hogy tényleg annyit segítettem neki. Láttam már a legrosszabb napjaiban, emlékszem, hogy ott voltam mellette, de... nem gondoltam.. én mindent magamtól tettem. Gondolkozás nélkül. Látom az elszántságot a szemében, látom, hogy komolyan gondolja amit mond. És ebben a pillanatban úgy éreztem megállt az idő. Nem tudom, hogy meddig néztünk egymás szemébe. Nemtudom, mikor fogta meg a kezem és húzott magához. De emlékszem a pillanatra, hogy egyre közelebb hajolunkegymáshoz. Megérzem a lehelletét. Mindkettőnk szíve kalapált és megszűnt a külvilág. Most csak mi ketten léteztünk. Mikor ajkunk összeért, úgy éreztem, ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Átölelte a derekam, énpedig átöleltem a nyakát. Sosem akartam elengedni. Azt akartam, hogy ez a pillanat sose érjen véget. Azt akartam, hogy örökre együtt maradjunk.