A konyha

A konyha az egyetlen, amihez nem piszkált hozzá senki, az évek múltán is ugyan úgy názett ki. A Fraserek a konyhát tartották a család lelkének, ami képes volt összehozni őket, hiába szóródtak szét mondjuk az országban, vagy a világon. És bár sok mindenben különböztek, egyben mindegyik Fraser ugyan olyan volt: szerette a hasát, még ha olyan finnyás is volt egyikük másikuk, mint Aiden. Régi, kopottas bútorok, kissé megviselt eszközök, de mindezek ellenére az egyik legotthonosabb hely volt a házban.

[amikor minden elromlott…]

amikor minden elromlott…



Benjamin
2003. június 13.

style

Gyönyörű, apró kis hullámok borzolódtak Rosemary haján, ahogy ide-oda mozgolódott a babaágyba. Igazán hasonlított Aidenre, jó volt rá nézni, mert el tudtam képzelni, hogy majd Olivia is valami hasonló lesz, magán viselve Benjamin tipikus Fraser-vonásait. Ezt szerettem volna én is, hogy meglegyen a kulcs, amivel végleg ehhez a családhoz kapcsolódhatok. 
Összehúztam magamon a kötött pulcsit, amiben legalább nem tűntem olyan hatalmasnak. Eltakarta a hasamat és így kora reggel, a hűvösben még jól is esett. Csak a szokásos kávénkat tettem be a masinába, hogy aztán, mire Benjamint lecsalom az ágyból el is készüljön az egész. Még egyszer Rosie-ra pillantottam, de addigra annyira laposakat pislogott, hogy tudtam egy-két pillanat és el is alszik.
– Mindjárt lecsalom a nagybátyádat, te kis szépség… – simogattam meg az arcát, otthagyva a konyhában a kis, fonott ágyban. Kár lett volna felkelteni, csak azért, mert egy pár pillanatra felrohanok, hogy Bent kihúzzam a takaró alól. Így hát, felsiettem a lépcsőn és a hálóba lépve, finom puszit adtam Ben homlokára.
– Ébresztő, álomszuszék. Rosie-val megfőztük a kávédat. – Suttogtam az ajkaira, majd adtam neki egy hosszabb csókot, kicsit megborzolva a haját is. Szerettem ezeket a nyugis reggeleket… bár még mindig furcsa volt, hogy Erica és Metz magunkra hagytak. Korábban is éltem egyedül, de a felnőtt lét mindezidáig nem csapott annyira mellkason, mint most. Tényleg ketten maradtunk, ráadásul a terhesség is egyre ijesztőbb volt… egyenesen rettegtem a szüléstől.
–  Na… gyere le! – Tettem hozzá és meghúztam a karját, majd elindultam visszafelé. Legfeljebb három percre maradt egyedül Rosie, aki azóta bizonyára aludt, mert néma csend jött odalentről. Lesiettem a lépcsőn, éreztem közben a friss kávé illatát… és akkor megláttam a kis ágyat. Meg akartam igazítani a kis takarót, mert úgy tűnt lerúgta a kislány, ám amikor az anyaghoz értem összerezzentem. A kiságy üres volt. Nyoma sem volt Rosie-nak.
Lehajoltam, benéztem az asztal alá, bár a hasam miatt eléggé nehezemre esett… de ott sem volt. Kis boszorkány, könnyedén odébb hoppanálhatott volna tudatlanul, bár túlságosan is apró volt még az ilyesmihez. A legtöbben azért jóval később mutatnak mágikus képességeket. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam: Rosemary eltűnt.
– Merlinre… – suttogtam és a szám elé kapva a kezemet. Fogalmam sem volt, most mit tegyek. Végül csak annyi erőm volt, hogy felkiabáljak az emeletre: –  BEN! BEN! – A hangom annyira felverte a házat, hogy Benjamin láthatlan macskája, fánk, levert valamit az egyik asztalkáról ijedtében. Túl sok volt itt a csecsebecse.
–  Eltűnt Rosie…

[2003. június 13.⭃ szíven rohannak a kardhalak ⥷majd ha felkapom]

2003. június 13.
⭃ szíven rohannak a kardhalak ⥷
majd ha felkapom

Maradjon tiéd az összes ablak,
Enyém a falba mért üvöltő kövek.
A mi szívünk már csak tarja,
Egymáshoz passzoló ölek.
Maradjon tiéd az összes ablak,

Még mindig nem fogtam fel, hogy mik is történtek körülöttem. Egy időben, még nem is olyan régen belenyugidtam abba, hogy csak a halál és a szürkeség vezs körbe. Teljesen le voltam csapolva a világtól, és mintha én is csak egy kifordult élettelen lény lettem volna egészen hetedéves koromig, aki csak árnyéka volt önmagának. Még abban sem voltam biztos, hogy bárhova is beválogattak volna azzal a lélekjelenléttem, és a depressziós aurával bármelyik kviddics csapatba. Nem állt előttem semmi, ahogy körlüttem sem volt semmi. Csak sidródtam, és belekapaszkodtam egy olyan lányba, aki nem akart végül tőlem semmit és még a világom is zsigerből taszította. Nem is tudom, csak sodródtam. A szürkeségből a szürkeség felé, miközben kardhalak szúrkálták keresztül a szívemet.
Aztán hirtelen felbukkant Aiden, hirtelen felbukkant ismét Esther, és hirtelen rájöttem, hogy még midig őt szerettem. Az élet lassan kezdett visszafolyni belém, ahogy anyánkba is. A ház nem volt már olyan szürke kezdett újra színt kapni, és apám fényképe is előkerült végre abból a fiókból, ahova annak idején elpakoltam. Most pedig... Most pedig miénk volt  aház, fel sem eszméltem,és anya két számmalé odébb költözött egy bájos kis kertesházba. Észre sem vettem, máris született egy kislánya a bátyámnak, aki átvette ténylegesen a család irányítását, ami eddig Mitch kezében volt. Az élet megváltozott, a falak megváltoztak, és ketten maradtunk ebben a házban Estherrel, ami nem is volt olyan üres. Éltünk, és anyáék meg Aidenék is azzal indították a reggeleket, hogy nálunk kávéztak. Fraserek voltunk összetartottunk, ez volt a családunk védjegye. Hétvégente meg néha beugrott egy-egy unokatesó. A csaldom tudta, hogy a kötelékek fontosak. Hihetetlen volt, hogy minden olyannak nézett ki, mintha meg sem szakadt volna az életünk. MEgyedül csak a láthattalan hiányérzet markolt a szívembe, apa és a húgunk hiánya még mindig megült a levegőben, de képesek voltunk előre menni. Annyira előre, hogy körvbeölelt minket az új élet.
Aiden kislánya elragadó volt, és természetesen az én vonásaimat örökölte, mivel én voltam a helyesebb és a menőbb is. És Esther pedig a babánkat várta. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy kislányunk lesz nekünk is, és annyira reméltem, hogy ugyan olyan gyönyörű szöke hajú baba lesz, mint ő.
Álmosan fordultam meg miközben még szokatlan volt a hatalmas bársonyos ágyon feküdni. Szokatlan volt nem az én széttúrt, szanaszét lévő szobámban tengetni a napjaimat. De annál jobban imádtam azt, hogy Esther mellettem aludhatott, és végre el is férhettünk egymás mellett.
– Ébresztő, álomszuszék. Rosie-val megfőztük a kávédat - hallottam valahonnan a távoli hangját, miközben én csak mormogtam és nyújtózkodtam egyet a takarók alatt. Igen, pacsirta voltam, szerettem korán kelni, Aidennel ellentétben, aki délig fel se kelt sosem, ha nem volt miért és szerintem ez most is így volt. ÍDe az elmúlt időszak kemény volt sokat edzettünk a bajnokságra, amit meg akartunk nyerni.
–  Na… gyere le!  - nógatott, én meg csak hümmögtem újfent valamit, miközben ő le is szaladt, godnolom megnézni Rosie-t. Miközben a testvérem valamit csinált valami kimondhatatlan nevű jeges helyen ELliottal. Nem voltam rá kívánics, bár így is éreztem. De legalább jó volt neki. Én meg imádtam Rosie-t. Meg akartam tanítani minden menő dologra, olyanokra is, amikre Chrissie-t nem volt lehetőségem.
Kinyújtóztam magam, majd ahogy felkeltem a ruháim felé csoszogtam, hogy felkapjak valmit magamra álmosan, de a következő pillanatban Esther kiabálása megijesztett. Tutdam, hogy történt valami, valami rossz, én pedig lerohantam azt hittem történt vele, a lányunkkal. Aztán, hogy Rosie-val lett valami.
- Mi történt? - kérdeztem mellé érve, majd egyből megakadt a szemem a babakocsin. Ami üres volt, és mellette Etsher állt falfehéren. Fánk is levert valamni ijedtében, és még rémületében látható is lett a csodaszép bundája majd nagyban nyávogni kezdett felénk.
–  Eltűnt Rosie… - suttogta, én pedig észrevettem egy fecnit a babágyon egy felirattal
A lányotok nálam van. Követelem a részemet a családi vagyonból, azonnal.
A lányom tudja, hol talál.
Elöntött a düh, és reztem, ahogy ökölbe szorult a kezem, miközben ösztönösen és vádelmezően magamhoz öleltem Esthert. A ház le volt védve mágiával, anya és Aiden vonta körénk, és ez a mániákus kattant faszi pedig képes volt áttörni rajta. Veszélyes volt.
- Mondd meg hol van, és elmegyek. Visszahozom Rosie-t.

[amikor minden elromlott…]

amikor minden elromlott…



Benjamin
2003. június 13.

style

Gyönyörűen indilli volt a napkezdés. Egészen olyan volt, mintha a még meg nem született kislányunkhoz tartanánk a főpróbát. Gyönyörű, barna, göndörhajú kisbaba, aki meglepően hasonlít Benjaminra is. Imádtam. Reméltem, hogy Olivia is inkább a Fraser család vonásait örököli majd, vagy legalább Ericára fog hasonlítani. Valamiért úgy éreztem, belőlem nem kéne semmi a kicsinek… hogy ne legyen olyan élete, mint nekem volt. Persze most már jó, hiszen elértem a céljaimat, megkaptam a hercegemet és tőle lesz gyerekem. De a kiskorom elég keserű volt, sok rémes dologgal, amiből az egyetlen kiút Benjamin és Aiden volt.
Szóval idilli volt. Volt. Az üres kiságy, a gügyögések elnémulása azonban ijesztő és sötét felhőt vont a reggeli romantika felé. Csak annyi erőm volt, hogy felszóljak Bennek, hogy azonnal jöjjön le, bár inkább béna sikításnak hallatszott. A léptei felgyorsultak a lépcsőn, aztán szinte villám gyorsan tűnt fel a konyhában. Láthatta, milyen ijedten és erőtlenül állok a babaágy felett, észre sem véve azt a kis fecnit, ami amúgy benne volt végig.
– Mi történt? – kérdezte Benjamin.
Nehezemre esett kinyögni, hogy eltűnt Rosie. Azonban válasz helyett kikaptam a fecnit az ágyból és olvasni kezdett. Én is odahajoltam, hogy felismerjem a kusza betűket, a rendezetlen írásképet:

A lányotok nálam van. Követelem a részemet a családi vagyonból, azonnal.
A lányom tudja, hol talál.

Nyeltem egyet. Éreztem, hogy Ben is vibrálni kezd a hirtelen jött indulattól és kicsit féltem is, hogy kiabálni fog, amiért egyedül hagytam Aidenék kislányát. Öt perc volt, amíg felmentem, hogy ébresszem és kérleljem, hogy jöjjön velem kávézni a konyhába. Csak szerettem volna egy családias reggelt. Nem is gondoltam volna, hogy majd ekkora lesz a baj.
– Alig két percre mentem fel… – suttogtam bűnbánón. Ben azonban nem üvöltözni kezdett, hanem átkarolt, odavont magához egy hosszú ölelésre, én pedig csak bújtam és fúrtam az arcom a nyakához. Éreztem, hogy a szemem könnyes lesz. Az apám talán azt hitte már megszültem és Rosie lett a célpontja a kegyetlenkedéseink Olivia helyett.
– Mondd meg hol van, és elmegyek. Visszahozom Rosie-t.
– Van egy romos ház London határában, észak felé. Ott húzza meg magát általában… ha nem valamelyik hajléktalan szállón. – Magyaráztam rekedten. A torkom egészen kiszáradt a rémülettől. – De nem engedem, hogy egyedül menj oda… kellek én is. Csak én tudok vele beszélni, tudod milyen elborult. – Suttogtam, a hangom egészen elvékonyodott.
Gyorsan odaléptem a csaphoz, hogy az egyik pohárba engedjek magamnak egy pohár vizet. Azt pedig nagy kortyokkal nyeltem le. Ez volt az igazi felüdülés a torkomnak, végre úgy éreztem a hangomat is képes vagyok visszanyerni.
– Engedd, hogy menjek és akkor mutatom az utat. Ígérem, nem lesz bajunk. – Simítottam végig a hasamon. Nem voltam nagy párbajozó, de tudtam, hogy a lányomat képes lennék megvédeni.

[2003. június 13.⭃ szíven rohannak a kardhalak ⥷majd ha felkapom]

2003. június 13.
⭃ szíven rohannak a kardhalak ⥷
majd ha felkapom

Maradjon tiéd az összes ablak,
Enyém a falba mért üvöltő kövek.
A mi szívünk már csak tarja,
Egymáshoz passzoló ölek.
Maradjon tiéd az összes ablak,

A hangjából hallottam, hogy valami nem volt rendben. Esthert régóta ismertem, egy évfolyamba tartoztunk, aztán teljesen elrabolta a szívemet, de úgy, hogy amikor Raylához sodródtam, még akkor is Estheré voltam. A kamasz lét furcsa hálójából kikeveredve is itt voltunk egymásnak, összetartóbban és szerelmesebben, mint ahogy eddig bármikor. Szerettem benne a kifinomultságot, a bájosságát, ahogy magát nézegette a tükörben attól félve, hogy milyen kövér volt. Bájossá tették, és ez a báj volt benne a történeteiben is. Tudtam, mikor boldog, mikor szomorú, mikor vágyott egy kis magányra, csak rá kellett néznem, vagy hallani kellett a hangját.
És tudtam, hogy baj van. Ahogy a konyhában lévő üres ágyhoz értem, amiben az unokahúgom volt helye fogadott pedig olyan mérhetetlenül testet öltött a valóság, hogy szinte arcul csapott. A tetsvérem lányát valaki elvitte. Én pedig éreztem, hogy menten nekikerekedek, és előkerítem, hogy ha kell a föld alól is. A levél persze megmutatta, hogy olyan messzire nem is kell mennem. De ettől csak még mérgesebb voltam. Tudtam, hogy miért vitte el. Hogy mennyire nem volt képben ez a szerencsétlen senkivel. Nem voltam olyan, mint Aiden, hogy nyugodtan kiterveljek valamit. Csak ki akartam tépni a kezei közül Rosie-t. És véget akartam vetni annak, hogy a nő, akit a világot a legjobban szerettem, az elmebeteg apja miatt szenved. Nem tudnám megölni. Sosem lennék rá képes. De valami tennem kellett.
– Alig két percre mentem fel… - bújt hozzám Esther én pedig erősen átöleltem. Nem hibáztattam, mert ha az apján múlt volna, akár ha itt is lett volna vele Esther is elrabolja, mielőtt még leértem volna. Talán ha nem lustálkodom addig... de ez felesleges kör volt. Most az volt  afontos, hogy visszaszerezzük. És hogy ne essen baja. Rosie-nak hamarosan ennie kellett, vagy pellust cserélni és kételkedtem abban, hogy Esther apja ezt megtette volna.
- Nem a te hibád. Semmi baj - suttogtam bele a szőke, dús fürtjei közzé. Lehunytam egy picit a szememet, de a szívem továbbra is őrült módon zakatolt a mellkasomban. Nem tudtam elhinni, hogy összekevrte a saját meg nem született lányunkkal Rosie-t.
– Van egy romos ház London határában, észak felé. Ott húzza meg magát általában… ha nem valamelyik hajléktalan szállón. De nem engedem, hogy egyedül menj oda… kellek én is. Csak én tudok vele beszélni, tudod milyen elborult.
Automatikusan megráztam, a fejemet, hirtelen az én hangom is elment. Ez a fikcó őrült volt és utáltam, amiért tönkretette Esther gyerekkorát. Tudtam, hogy nem szerette volna, ha a lányunk az apjára hasonlít, még ha ki se mondta éreztem ezt rajta. Én örültem volna neki, ha olyan gyönyörű édes szőke lány lenne, mint ő.
- Esther ez túl veszélyes. A lányunk miatt nem lenne egészséged hoppanálni sem... - mondtam aggódva. Nem akartam, hogy bajuk legyen. Elég ember vesztettem el magam körül, hogy aggódjak értük. Nem akartam még egyszer a Mungó falait sokkosan bámulni.
– Engedd, hogy menjek és akkor mutatom az utat. Ígérem, nem lesz bajunk - nézett rám, miközben végigsimított a hasán. Sóhajtottam, majd leellenőriztem, hogy a pálcám nálam van-e. Szerettem ezt a pálcát engedelmes volt és simulékony. Sokkal többet ki tudtam belőle hozni, mint a régiből, ami instabillá vált az ostrom óta a kezemben. Bólintottam, majd kinyújtottam a kezemet, hogy meginduljunk arra, amerre az apja volt. Féltem mágikus utazást hazsnálni, ahhoz mind a ketten zaklatottak voltunk, és azért is aggódtam, hogy ez a sok stressz hogyan lesz hatással a kislányunkra.
Hagytam, hogy Esther vezessen ahhoz a házhoz, ahol lehetett. Már a környék is kelletlenül lepusztult volt, amit mindenki csak Porvárosnak hívott. Kétes alakok kószáltak minden felé, és éhesen bámultak ránk, mintha minden zsebünkben arany lett volna. A ház szinte beleolvadt a többi koszos falú, lerobban épület közzé. A szó legszorosabb értelmében is romos volt. Lyukas tető, üveg nélküli ablak, félig nem csukódó ajtó, kerítés sehol.
- Mondd, mit tegyek vele, hogy végre soha ne jöjjönk a közelünkbe? A védőmágia ellenére is bejutott - sóhajtottam. Az apja nem vol hülye. Tébolyult volt és kegyetlen. Ez tette őt igzaán veszélyessé és megszállottá a lánya iránt. Azonban ahogy egyre közelebb értünk kezdtem elveszíteni a kontrollt és szinte szabályosan rontottam be a házba.
- Hová bújtál, te gyáva? - kiáltottam bele a romhalmazba. Mindenem bizsergett a pálcámmal együtt a kezemben. Csak az lebegett a szemem előtt hogy se Rosie se Esther ne sérüljön meg.

[amikor minden elromlott…]

amikor minden elromlott…



Benjamin
2003. június 13.

style

Aiden kislánya miattam került veszélybe… vagy talán már meg is hajt. A szemeim azonnal könnyesek lettek a gondolattól is. Nem tudtam visszatartani a sírást. El sem tudtam képzelni, hogy Aiden és Elliot, mit fog érezni, ha megtudják, hogy az apám elrabolta Rosie-t. Nem hittem benne, hogy mi, önerőből bármit is tudnánk tenni Benjaminnal a kislányért. Adhattunk neki pénzt, de akkor csak többet zsarolt volna ki.
– Esther ez túl veszélyes. A lányunk miatt nem lenne egészséged hoppanálni sem... – mondta aggodalmas hangon Ben. Tudtam, hogy figyelnem kéne magamra, mert Olivia túl nagy és túl korán is jöhet éppen emiatt. De nem akartam most önző lenni. Ha az én lányomat rabolnák el, ők is mindent megmozgatnának érte.
A pálcámért nyúltam. Nem voltam nagy párbajozó, de azt tudtam, hogy az apámat, aki amúgy alkoholista és drogos is, képes voltam legyőzni. Főleg akkor, ha annak az ára Rosie élete. Ő többet ért annál, minthogy az állandó rettegésemet hagyjam felszínre törni. Szembe kellett végre néznem a férfivel, aki megölte az anyámat, aki engem is megölne, ha nem lenne mellettem Ben.
Megfogtam a felém nyújtott kezét. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, az illata megnyugtatott. Aztán kicsit lehunytam a szemem, hogy megnyugodjak, majd hoppanáltam. Nem a városba, kicsit kijjebb, egy földes, kavicsos útra. A meleg időjárásnak köszönhetően az most kifejezetten száraz volt. Éreztem, ahogy a por végig csikiz az orromon. Még jobban összehúztam magamon a vékony kardigánt, ami rajtam volt, elrejtve, hogy lényegében pizsamában vagyok. A papucs a lábamon sem árult el, az majdnem elment volna utcai viseltnek.
A környéken nem sok minden volt. Csak néhány romház, meg egy-két hajléktalan vagy drogos, akik úgy néztek minket, mintha lenne nálunk valami értékes. Túlságosan le voltak gyengülve ahhoz, hogy a közelünkbe jöjjenek. Nem tartottam tőlük különösebben. Csak a viskó érdekelt amúgy is, ahol apám szokta meghúzni magát. Az utca jobb oldalán kapott helyett, törött ablakai, lyukas teteje máris elárulta, milyen körülményke uralkodtak odabent. Nem illett bele a mesevilágba, amit magamnak alkottam… nem illett bele, hogy ő legyen az apám.
– Mondd, mit tegyek vele, hogy végre soha ne jöjjönk a közelünkbe? A védőmágia ellenére is bejutott – sóhajtott fel aztán Ben. Még nem léptünk be azonnal a házba, mert nem hallottunk odabentről gyereksírást. Abban sem voltam biztos, hogy tényleg bent van.
– Nem tudom… – suttogtam csendesen. Besétáltunk a félig kidőlt, rozoga fémkerítés mögé. Túl csendes volt a ház, amitől máris összeszorult a szívem. Csak még egy adag könny sietett végig az arcomon. – Csak zárjuk már le ezt… és… legyünk megint boldogok, mint reggel. – Tettem hozzá. Tehetetlennek éreztem magam, ahogy megálltam a bejárat előtt.
Azonnal előre szegeztem az égerpáclát, remélve, hogy azzal majd megvédhetem magamat, magunkat, ahogy átlépjük a küszöböt. Belöktem az ajtót, ami nyikorogva tárult fel, de odabentről még mindig nem jött semmijen hang. Ellenben a dohos szag erősen talált rám.
– Hová bújtál, te gyáva? – kiáltott be Benjamin, de még mindig nem volt semmilyen hang. Ahogy előttem lépkedett, óvatosan követtem, én magam is előre szegezve még mindig a varázspálcát. Lumosra nem volt szükség, hiszen annyira lyukas volt a tetőt, hogy a napfény könnyen bejutott az épület falai közé.
– Vajon itt van… – dünnyögtem, belekapaszkodva Ben ruhájába. Persze a következő pillanatban valami elrántott tőle. Aztán éreztem a pálcát a nyakamnak nyomva. A bűzös, alkoholos lehelet azonnal egyértelművé tette, hogy apám állt mögöttem.
– Fizess, Fraser… – mondta elmosódó hangon.
– Apa hol van Rosie? Ő nem az én gyerekem… az enyém még meg sem született… – mondtam, de akármennyire is mocorogtam, nem tudtam kiszabadulni a szorításából.
– El sem vetted a lányomat, csak felcsináltad. Ezért fizetned kell, Fraser! – Mondta apám. Még erősebben szorított rám, de látszólag meg sem hallotta, amit mondtam neki Roise-ról. Tudtam, hogy teljesen be van állva valamitől.

[2003. június 13.⭃ szíven rohannak a kardhalak ⥷majd ha felkapom]

2003. június 13.
⭃ szíven rohannak a kardhalak ⥷
majd ha felkapom

Maradjon tiéd az összes ablak,
Enyém a falba mért üvöltő kövek.
A mi szívünk már csak tarja,
Egymáshoz passzoló ölek.
Maradjon tiéd az összes ablak,

Az, hogy Aiden gyerekét elrabolták, olyan volt, mintha az én lelkemet tépték vona ki. Mintha csak a saját lányom lett volna, és egyből láttam a rémeket. A tehetetlenség őrült erővel burjázott el bennem, amit valmi fortyogó idnulat mosott el. Nem lehettem mozdulatlan, cselekednem kellett. Most sem tudtam megszabadulni attól a gondolattól, hogy megvédhettem volna apát, vagy  ahúgomat. Ha nem blokkolok le Aidentől, akkor hazsnálhattam volna a pálcám, még akkor is ha kicsaptak volna érte. Lefegyverezhettem volna, miközben apa megölelte. És foghattam volna szorosabban a karjiam között a húgunkat, hogy ne szaladjon oda paához... Nem történhetett meg ez újra, hogy lebénulok, és nem cselekszem. Nem akartam még egyszer elveszíteni valakit.
És nem akartam, hogy Esther is meg a mi lányunk ilyen vezsélynek legyen kitéve. De végül beláttam, hogy ha jönni akart, akkor magammal vittem. Szerettem benne ezt az óvó elszántságot, és mielőztt enkivágtunk volna, megcsókoltam az ajkát és lesimítottam a szeméből a könnycseppeket. Már nem gyerek voltam, családom volt és vigyáznom kellett rájuk.
A romos környék visszataszító volt. Én annyira nem voltam olyan válogatós, mint a bátyám, de azért ez a hely tényleg nem volt egy földi paradicsom. Minden lerobbant volt, vagy lelakott, az emberek árnyékként tévelyegtek a sikátorokban, kukákban túrkáltak, vagy éppen meredten bámultak maguk elé valami láthatatlan bámulva. Kirázott a hideg ettől a helytől, és a tudat, hogy Rose itt volt, valami koszos büdös házban, még jobban feldühített. Ő volt Aiden hercegnője, nem illett bele ebbe a világba. A ház csendes volt, mintha nem is lett volna lakója. Se léptek hangja se egy gyerek sírás. A szívem összeszorult, amikor megálltunk a romhalmaz előtt.
- Nem tudom… – válaszolta halkan a kérdésemre. Felsóhajtottam, és én is a pálcámárt nyúltam. - Csak zárjuk már le ezt… és… legyünk megint boldogok, mint reggel.
Bólintottam és beléptünk. A házban csend honolt, náma idegesítő csend. A fény áttört a lyuka stetőn, a levegőben szállt a por, a szememet és az orromat facsarta a dohos szaggal együtt. Nem volt egy olyan hatalmas ház, hogy el lehessen bújni benne, de egy pár hónapos csecsemőt még itt is el lehetett rejteni. Rosie lassan éhes lesz, és nem akarom, hogy emiatt a beteg állat miatt éhezze.
– Vajon itt van… - kérdezte halkan Esther, aztán hirtelen elhalt a hangja, és valami bűzös gusztustalan szag tört be közzénk. Hátrafordultam, és éreztem, ahogy az ujjaim olyan erősen markolják a pálcámat, hogy csoda, hogy el nem törtem. Esthert magához húzva szorosan tartotta a nyakához pedig egy görbe pálcát nyomott.
- Fizess, Fraser  - nyögte olyan beállt hangon, hogy libabőrös lettem. Éreztem, hogy a mellkasom egyre idegesebben emelkedett. Szörnyű volt így látni Esthert. Szörnyű volt belegondolni, hogy ez volt az apja.
– Apa hol van Rosie? Ő nem az én gyerekem… az enyém még meg sem született… – magyarázta Esther, de mintha el se jutott volna a tudatáig amit mondott.
– El sem vetted a lányomat, csak felcsináltad. Ezért fizetned kell, Fraser! - - nem válaszoltam, csak a lehető leggyorsabban a háta mögé hoppanáltam.
- Nincs jogod tőlünk pénz kérni...Capitulatus! - mondtam, és miközben az apjából kirepült a pálca és a meglepetés erejétől elengedte Esthert, én pedig megragadtam a vállánál fogva és a lehető legmesszebb vonszoltam el tőle a szerencsétlent, majd ledobtam a fökdre, hogy csak nyekkent.
- Nincs jogod betörni hozzánk. Hol van Rosie? - kérdeztem, de a fickó csak felém köpött, és elindult megkeresni a földön kúszva a pálcáját, de én arrébb rúgtam. - Hol van Rosie? - üvöltöttem rá, miközben megragadtam a koszos inget rajta és megráztam.
- Sosem találod meg, amíg nem fizetsz, Fraser. A lányom csak hozzám tartozik, és te még fel is csináltad. Adj pénzt és megmondom hol van az ivadék - hörrögte, mire én rászegeztem a pálcámat, és valószínüleg nem tetszett neki az ábrázatom, mert velvinyogott. Ha képes lettem volna embert ölni, már rég nem lenne életben.

[amikor minden elromlott…]

amikor minden elromlott…



Benjamin
2003. június 13.

style

Az egész helytől a hideg rázott. Talán túlságosan is emlékeztett arra a gyerekkora, amit apámtól kaptam. Igenis tőle kaptam. Nem szerettem a múltat a bőrömön érezni… pedig olyan hideg és remegős volt, mint korábban sosem. Az ujjaim végig simítottak a vakolaton, de az azonnal peregni kezdett. Tudtam, hogy apám itt van, éreztem, pedig semmi zaj nem volt. Ez inkább csak azért volt ijesztő, mert attól féltem, hogy bántotta Rosie-t. Nem akartam, hogy Ben lelkén száradjon Aiden kislányának az élete… így is sokszor volt bűntudata a kapcsolatok miatt.
Ahogy apám előkerült nagyot dobbant a szívem. Nem azért, mert megnyugodtam, hanem mert itt volt és kiszedhettük belőle, hol van Rosie. Nem lehetett itt vele. Egy kisbaba, akit kiszakítanak a békés környezetéből csak nem ilyen csendes.
Nem lehetett vele értelmesen beszélni persze. Túlságosan úgy érezte, hogy diktálhat ebben a helyzetben. Így került mögém, így szegezte nekem a pálcáját… én pedig hiába szorongattam az égert az ujjaim között, esélyem sem volt ellentámadásba lendülni. Egyenesen a torkomba szúrta a fegyvere hegyét. Nem kételkedtem benne, hogy képes lenne bántani.
Elkaptam Ben pillantását. Próbáltam valami olyasmit üzenni neki a tekintetemmel, hogy most muszáj lesz meglepnie. Nem állhattunk le tárgyalni vele. Józan emberrel is nehéz lenne, de az apám nem volt az. Valami szer hatása alatt volt. Éreztem a szagán, a remegésén, a hangja is torz, elmosódott volt.
Ben hoppanált, a pukkanás hangját pedig erőteljes szavak követték: – Nincs jogod tőlünk pénz kérni...Capitulatus! – A pálca kireppent apám ujjai közül, éreztem ahogy kicsit megkarcolja a bőrömet, majd valahol távol pattan el a földön. A szorítás engedett, a következő pillanatban pedig Benjamin már apámat a vállánál fogva taszította a földre.
– Nincs jogod betörni hozzánk. Hol van Rosie? – kérdezte fennhangon.
Apám undorodva bámult rá, majd felé köpött.
– Apa! Vissza kell adnod Rosie-t, ő nem a mi lányunk. – magyaráztam, de elvetette magát a földön, hogy megpróbáljon a pálcájáért nyúlni. Nem sikerülhetett neki persze, mert Ben odébb rúgta
– Hol van Rosie? – üvöltött rá, de apám még csak össze sem rezzent. Így megragadta a mocskos ruhájánál fogva és megrázta, mintha így szavak is jönnének belőle. Tudtam, hogy ennél nehezebb lesz az egész.
– Sosem találod meg, amíg nem fizetsz, Fraser. A lányom csak hozzám tartozik, és te még fel is csináltad. Adj pénzt és megmondom hol van az ivadék – magyarázta. Kicsit felnyögött, ahogy Ben neki szegezte a pálcáját. – A lányom drága árú neked. Aranyvérű vagy és még fizetni sem tudsz érte. Szánalmas egy családod lehet. – Folytatta aztán.
Egyértelműen direkt provokálta Bent, de én közelebb léptem. Óvatosan, nyugtatóan érintettem meg a vállát. Így persze szétnyílt annyira a kardigán a testemen, hogy láthatta apám is a hasamat. Talán csak most jutott el a tudatáig, hogy még nem szültem meg. Aztán persze azonnal megkeményítette a vonásait.
– Tízezer galleonért visszakapod a lányt. – Közölte végül kicsit sem kedvesen. De a tekintete most egyenesen Ben szemeibe fúródott. Olyan volt ez, mint egy kihívás. Én azonban elléptem tőlük, hogy körbe nézzek. Nem érdekelt a zsarolása. – Állj meg, te buta ringyó! – visongott utánam. Talán mégis csak itt volt valahol Rosie, ha ennyire a lelkére vette.
A hátsó szobában több cucc is volt, szekrények, ládák, kosarak. Ahogy benyitottam az egyik szekrénybe, a szemem sarkából megláttam, ahogy az egyik rozogaszéken pihenő kosárban mozdul az anyay. Azonnal odasiettem, lerángattam a koszos anyagot róla és Rosie kissé poros, kétségbeesett arca nézett vissza.
– Szegénykém… – Karoltam át és azonnal magamhoz szorítottam. Hangosan felsírt, mintha csak a szüleit akarná. – Sajnálom… és ígérem, szólunk az apukáidnak. – Simogattam a hátát, miközben kimentem apámhoz és Benhez. – Hogy lehetsz ilyen szívtelen? Csak egy kisbaba.

[2003. június 13.⭃ szíven rohannak a kardhalak ⥷majd ha felkapom]

2003. június 13.
⭃ szíven rohannak a kardhalak ⥷
majd ha felkapom

Maradjon tiéd az összes ablak,
Enyém a falba mért üvöltő kövek.
A mi szívünk már csak tarja,
Egymáshoz passzoló ölek.
Maradjon tiéd az összes ablak,

 A szívem olyan őrült tempóban hasogatta és karcolta a mellkasom falát, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Nem bírtam elviselni a tudatot sem, hogy ez az őrült tébolyult férfi Esther apja. Smmit sem örökölt tőle, Esther csodálatos és gyönörű nő volt, ez a férfi padig gomolygó árnyékként teljesen beszennyezte az életét, és megkeserítette a mindennapjait. Nem akartam, hogy akárhányszor is a tükörbe nézzen és meglássa benne az apját is. Esther mindennél jobban fontosabb volt nekem, és talán már túl régóta szerettem őt olyan hevesen és szenvedélyesen. Még akkor is, amikor Raylak kettőnk közzé sodródott, és el akartam szakadni kétségbeesetten a múltamtól, ezzel együtt Esthertől is. De nem attól lesz a gyász enyhébb, ha megszökök előle. Ezt megtanultam, és talán pont Esther és Aiden miatt értettem meg, hogy szembe kell vele fordulnom, és csak hagyni, hogy néha betöltsék a mindennapjaimat a régi emlékek.
Hiába vetettem rá magam és üvöltöttem rá, semmi sem hatrotta meg, nem is ebben a világban volt, csak lebegett és sodródott minden felé is. Az ilyen emberek veszélyesek voltak, mert semmilyen szabály és társadalmi korlát nem kötötte meg őket. Azt is kéneztem belőle, hogy egy nap talán nem Aiden lányát, a mi lányunkat rabolja el, hanem egyenesen Esthert. Ettől pedig csak még jobban meg akartam védeni őt is és az egész családomat tőle. Éreztem, hogy ahogy ránehezedtem a teste képes lett volna összetörni alattam, de nem engedhettem el. Túl veszélyes volt, még pálca nélkül is. A tekintete volt a legrémesebb. Még csak élet sem volt bennük, csak tompa csillogás, és a belőle áradó enyves bűz is kellemetlenül orrfacsaró volt, mégsem engedtem el.
– Apa! Vissza kell adnod Rosie-t, ő nem a mi lányunk - magyarázta aEsther, de ahogyan az én kiabálásom nem érte el a tudatát, úgy a saját lányénak a hangja sem. Tudtam, hogy ebben a világban nincsennek csodák, hogy sosem változik meg senki egy percről a másikra, hiába szerettem volna ezt hinni akkor is, amikor apa átölelte Aident, amikor majdnem kitört az imperio alól, de az sem történt meg. Ahogy az se fog, hogy Esther hangja megtalálja az alattam elterülő roncsot.
– Sosem találod meg, amíg nem fizetsz, Fraser. A lányom csak hozzám tartozik, és te még fel is csináltad. Adj pénzt és megmondom hol van az ivadék. A lányom drága árú neked. Aranyvérű vagy és még fizetni sem tudsz érte. Szánalmas egy családod lehet.
Ekkor éreztem azt, hogy tényleg megpattant bennem valami, és a kezemet olyan erősen szorítottam ökölbe, hogy még  nekem is fájt. Szinte pattanásig feszültek az izmaim, és képtelen voltam megállítani magamat. Nem tűrhettem, hogy így beszéljen Estherről, sem a lányunkról, aki még meg sem született, se pedig Rosie-ról. Az öklöm az arcüregét találta el, ami rögtön feldagadt és egészen a szeméig lilult el az arca. Talán több pofont is kapott volna, ha nem simította meg a vállamat Esther. Talán addig ütöttem volna, amíg lélegzik? Ez mondjuk teljesen megrémített. Képtelen lettem volna elvenni bárkinek is az életét. Talán annyi elég is volt neki is, hogy rájöjjön, Esther még nem szült meg, és a lányunk még a hasában pihent, vagy éppen úszkált.
– Tízezer galleonért visszakapod a lányt. – magyarázta tovább rendületlenül, de én továbbra is lefogva tartottam, hiába akart Esther után menni, és hiába kiabált utána. - Állj meg, te buta ringyó! - magyarázta,m én pedig kihazsnálva az alkalmat, megint behúztam neki egyet.
- Senki nem hívhatja így Esthert. Még te se - szűrtem ki a fogaim közül, és úgy markoltam meg a rongyos ruhájának anyagát, hogy egészen elfehéredtek az ujjaim.
Nem telt el sok idő, és megjelent Esther kezében az ijedt arcú, poros kislánnyal. Összeszorítottam a számat, mert ha volt valami rajta még meg is fulladhatott volna.
– Hogy lehetsz ilyen szívtelen? Csak egy kisbaba - magyarázza Esther, én pedig lassan felpattanok róla, és Estherhez hátrálok, kezemben a pálcával, amit előre szegezek az apjára. Ő nyögve keresni kezdi a pálcáját, de nehezen tudja kitapogatni.
- Soha ne merészelj még egyszer a családom közelébe menni! - mondtam nagyon-nagyon mérgesen, majd ha sikerült, akkor kihátráltunk az ajtón. Ne akartam, hogy átkot kapjunk tőle.

[amikor minden elromlott…]

amikor minden elromlott…



Benjamin
2003. június 13.

style

Rosie-t befedte a hely pora. Kicsit kétségbeesetten, kicsit szomorkásan nyöszörgött a karjaimba. Éreztem, ahogy a kis fejét odadönti a vállamhoz, az arcát egészen hozzám fúrja. Biztonságban volt velem és ezt tökéletesen tudta. Talán ezért nem hüppögött tovább, csak élvezte a simogatást, ahogy a hátán újra és újra végig húztam a tenyeremet.
Ben leszállt az apámról. Szépen odahátrált hozzám, de a pálcáját még mindig rajta tartotta. Nem akartam, hogy bántsa, inkább csak szerettem volna megszabadulni tőle, hogy ne történhessen meg ez újra... mióta megtudta, hogy egy aranyvérű férfi az élettársam, meg akarta szerezni a vagyont. De a legdurvább akkor lett a helyzet, mikor a Prófétában meglátta Benjamint. Menő kviddicsjátékos, jó bevétellel.
- Menjünk haza... - súgtam oda Benjaminnak halkan. Közben még erősebben öleltem magamhoz Aidenék kislányát. Már csak dünnyögött magában csendesen, jelezve, mennyire elégedetlen a helyzettel. Örültem, hogy nem bömbölt. Az túlsok nyomás lett volna abban a pillanatban.
- Soha ne merészelj még egyszer a családom közelébe menni! - Ahogy Benjamin beszélt, végig az apámon tartotta a szemét. Bíztam benne, tudtam, hogy megmentene, ha támadás lenne a vége. De apám nem mozdult, még a tapogatózást is befejezte a pálcája után.
- Ezt nagyon megbánod, te kis ringyó... - mordult rám. Olyan volt, mint valami veszett kutya, és tudtam, Benjamin most képes lenne nekik esni. Megérintettem a szabad kezemmel őt, megszakítva Rosie simogatását, majd óvatosan kihúztam az ajtón.
Odakint már többen voltak. Megbámulták, ahogy pizsamában kiléptem az ajtón. Nem érdekelt. Csak el akartam menni erről a gusztustalan helyről... sajnáltam a szegényeket. Mi is azok voltunk, mikor még a szüleimmel éltem. Az árvaház sem volt sokkal felvillanyozóbb hely, de azt sosem értettem, hogy ezért miért kell lesüllyedni. Drogos, ködös tekintetek néztek végig rajtunk. Apám ennek a közösségnek volt a része.
- Menjünk haza... - Halkan beszéltem Bennek. Továbbra sem húztam el a kezem tőle, csak megsimogattam a karját, ahogy vele szemben léptem. Aztán csak bólintottam neki. Itt volt az ideje a hoppanálásnak, hogy végre megfürdethessem Rosie-t és mindannyian felöltözzünk a napra. Nem, nem akartam belegondolni, hogy Ben erről majd szól Aidenéknek. Nem volt kedvem bűnbakká válni... ezért ezeket a gondolatokat, el is nyomtam magamban.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!