Tökéletes Kékség

[2003. július 27 - augusztus 18.⭃ rózsaszín riadó ⥷nyár vaaan]

2003. július 27 - augusztus 18.
⭃ rózsaszín riadó ⥷
nyár vaaan

Maradjon tiéd az összes ablak,
Enyém a falba mért üvöltő kövek.
A mi szívünk már csak tarja,
Egymáshoz passzoló ölek.
Maradjon tiéd az összes ablak,

Annyira lesokkolt az egész jelenet, hogy még az Estherből kijött többi részek sem zaklattak fel. Nem is tudom, akkor úgy hirtelen mintha minden zavaró külső tényező megszűnt volna, ahogy a lányunkat a kezembe vettem. Hangosan sírt, mert nehéz volt az első levegő vétel, és fázott és minden baja volt. Kicsi és rózsaszín apróságként kiabált a kezeim között, miközben megmostam és gyorsan bebugyoláltam valamibe, hogy aztán Esthernek is megmutassam. Persze akkorra már odáig jutottam, hogy a könnyeimtől nem sok mindent láttam, csak folytak le az arcomon, miközben Esther felé nyújtottan, és nem is igazán tudtam mit mondani, csak hüppögtem, mint egy öt éves, akinek eltört a kedvenc játéka.
- Láttál már ennél szebbet? - kérdezte Esther is elérzékenyülve, miközben megráztam a fejemet. Akartam volna mondani, hogy igen az anyukáját, hogy ugyan olyan szőke hajú lesz, mint ő és ugyan olyan bájos és édes nő lesz belőle, de egyelőre túl sok érzelem gyűlt fel a torkomba, hogy attól féltem ha valamit mondani akarok, akkor csak hangos oroszlánbömbölés jön ki belőlem, és nem akartam már az első pillanatban a frászt hozni a lányunkra.
- Benjiamin. Szükségem lesz egy medimágusra - közölte Esther fáradt hangon, mire én megint csak bólogatni voltam képes, és szipogva, hüppögve felkeltem, hogy írjak már végre valakinek aki ért is a dolgokhoz. Ekkor láttam meg azt a sok minden véres dolgot Esther körül, és akkor majdnem elájultam. Sosem voltam rosszul a vértől, folyton meg voltam sérülve, vagy törött csontjaim voltak, de akkor ott azt hiszem kirázott a hideg. Belegondoltam, mit küzdött Esther teste, hogy Olivia kicsusszanjon a kezeimbe, de ettől persze megint meghatódtam. CSak könnyes reszketeg írással küldtem el a baglyot a medimágusnak, aki a közelben volt, miközben Esther hangja újra felcsendült.
- Azt hiszem, nem akarok többé szülni... - fintorkott, én meg csak sóhajtottam, és beletúrtam a hajamba. Egy kicsit jobban körültekintőbbnek kellett lennem ezek után, de én mindig is spontán voltam, és Esther mellett nem iagzán tudtam a védekezésre koncentrálni, mert az csak elrontotta volna a pillanat folyamatát.
- Jó, majd vigyázunk. Merlinre olyan boldog vagyok! - bólogattam szipogva és odaültem melléjük, miközben a baba kis gyűrött teste egészen kisimult Esther karjai között. - Ó, micsoda kis tündér - motyogtam elérzékenyülve. Azt hiszem most kezdem megérteni azt a furcsa kötődést apa és Chrissie között. Valahogy ez olyan volt, amit még csak le se lehet írni, de tudtam, hogy mostantól mindenben ő és Esther lesz számomra az első. És hogy Len emiatt sokszor fog rám haragudni. Hirtelen nem féltem annyira, mint az előző hónapokban, pedig bennem kevesebb volt az atyai ösztön, mint Aidenben. Szórakozott voltam, felelőtlen, és még ha úgy vesszük a karrierem legelején álltam. Szinte nem is volt a fiatalabb játékosoknak még felesége sem, nem hogy gyerekük. De én mindig is a saját utamat jártam, így lesz ez most is, még ha ez véletlenül alakult így.
Nem sokkal később megérkezett a medimágus is, hogy szakszerűen ellássa a lányokat, és eltakarítsa az eltakarítani valót. Lassan Esther is meg a ba ais szebben néztek ki, mint percekkel ezelőtt.
- Gratulálok, nagyon szép kislány. Most mind a kettejüknek szüksége lesz egy kis pihenésre - magyarázta a medimágus, de amikor megint cska felzokogtam kissé esetlenül megveregette a vállamat. - Na jól van, Mr. Fraser, azt hiszem magának is - dörmögte az ősz bajsza alatt. Reméltem, hogy amíg velem dumált a másik medimágusnak köszönhetően Esther is egy kényelmesebb helyre kerül, a napozóágynál.

[rózsaszín riadó]

rózsaszín riadó



Benjamin
2003. július 27 – augusztus 18.

style

Még mindig fájdalmas, sokkoló és gusztustalan volt ez az egész. Az egyetlen szépsége a történteknek Olivia volt, aki némi kényelmetlen nyöszörgés leszámítva úgy simult bele a karjaimba, mintha mindig is ott lett volna a helye. Nem tűnt idegennek vagy furcsának, tökéletesen a mi gyerekünk volt. Ez pedig megijesztett. Nem akartam elrontani.
- Jó, majd vigyázunk. Merlinre olyan boldog vagyok! - ígérte Ben a felcsattanásomra. Oké, talán egy kicsit túlságosan is odaszóltam. - Ó, micsoda kis tündér - állapította meg aztán, ahogy közel bújva hozzám, közösen bámultuk a kislányunkat. Még képtelen lettem volna megmozdulni, pedig éreztem, hogy bőven lenne mit lemosnom magamról.
- A második neve szerintem legyen Erica, anyukád után. - Mondtam halkan, ahogy végigsimítottam a szőke kis tincseken. Sokkal jobban hasonlított rám, mint Benre vagy a Fraserekre. Talán a szeme még lehetett barna, de erre is igencsak kicsi esélyt láttam. Tökéletesen magamat láttam minden vonásában és ettől annyira elérzékenyültem, hogy már pityeregve fogadtam a kiérkező medimágusokat.
- Gratulálok, nagyon szép kislány. Most mind a kettejüknek szüksége lesz egy kis pihenésre - magyarázta a medimágus, szerencsére angolul. - Gratulálok, nagyon szép kislány. Most mind a kettejüknek szüksége lesz egy kis pihenésre - tette hozzá Bennek. Közben a másik medimágus engem és Oliviát is az emeletre lebegtetett a hálószobánkba. Csak annyit kellett neki mondanom, hogy melyik ajtón menjünk be és még egy átmeneti kiságyat is kaptunk kölcsönbe a helyi ispotálytól.
Az ellátás gyors volt és szakszerű, sőt még Benjamint is elismerő pillantásokkal jutalmazták, amiért ilyen jól levezette a szülést. Persze a hálószobában kényelmesebb volt már nekem is és úgy tiz-tizenöt papírzsebkendőt követően a sírás is abbamaradt. Csak azzal voltam elfoglalva, hogy milyen kellemes a párnák között és hogy milyen rohadtul álmos vagyok.
- Mrs. Fraser, amint felébred a pihenés után, hozzák be a babát egy kontrollra az ispotályba, de úgy látom minden rendben vele. - Erre csak elpirulva bólogattam. Még soha senki sem hitte, hogy Benjamin felesége vagyok… valójában fel sem merült bennem az igény, hogy összeházasodjunk. Nagyon fiatalok voltunk és még igazából csak élvezni akartam, hogy kettesben lehetünk… ezt persze eléggé felrúgta, hogy teherbe estem.
- Igen… ott leszünk… - bólogattam.
Közben Ben és a másik medimágus is felértek a hálóba. Kaptam néhány bájitalt, aztán a két férfi távozott, Olivia meg teli pocakkal elfeküdt a kiságyban. Fogalmam sem volt persze, hogyan látom el, de arra is ígéretet kaptam, hogy majd mindent megmutatnak nekem. Jasper órái jóformán el is szálltak a gondolataimból… mintha nem jelentem volna meg egyetlenen sem.
- Ben… aludnom kell… -dünnyögtem csendesen a takaró alól. Már alig bírtam nyitva tartani a szemeimet. Csak azt éreztem, hogy szép lassan bekebelez a sötétség és hogy talán Benjamin átölelt. Az illatát mindenképpen közel éreztem magamhoz és ez eléggé megnyugtatott.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

[2004 április 2.⭃ itt voltunk ⥷tavasz]

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

Ahogy a Zsupszkulcs lelökött minket a ház elé, nagyot nyújtóztam egészen az ég felé, és megropogtattam a vállaimat. Hétvége volt, és Rendbe kellett tennem már ezt a helyet, hiába voltunk itt a nyáron olyan sokat a családdal, aztán meg Estherrel is, az emlékeket még nem néztük át. Anya nem ért rá, lefoglalta az örökbefogadás, ahogyan Metz is ezzel volt elfoglalva, Aiden meg vigyázott Rosie-ra, Esther is a Oliviával maradt. Elliotra meg rám hárult ez a nemes feladat, és nem is bántam, ő úgyis szeretett elmerülni Aiden emlékei között. Legalább a családunkból valakinek ez jó volt, számunkra még fájt egy kicsit... tompábban ugye, de akkor is fájt.
Elnéztem a falakat, ahogyan a három napra elég cuccot magába foglaló sporttáskámat a vállamra lendítettem, és megmarkoltam Elliot bőröndjét is.
- Na kezdődhet a buli - vigyorodtam el, és a sógoromra kacsintottam, amint megindultam a kék ajtók felé. Egy kicsit elmatattam a zárral, a pálcám nem akart engedelmeskedni a mágiának, miközben a levegőt megtöltötte az a kellemes sós illat - némi halszaggal vegyítve -, ami a tenger felől nyúlt el hozzánk. Álmos délelőtt volt, az égen felhőpamacsokkal, és vijjogó sirályokkal. Ez a hely a nyugalom szigete volt, egy tökéletes kékségbe borult ház. Mindenki számára voltak helyek, ahová ha visszagondolt, a gyerekkora jutott eszébe, az önfeledt, tiszta gyermekkor, ahová néha jó volt újra visszaérkezni. Itt minden érintetlen volt, mert ezt a helyet elkerülte  ahalál, és a szép emlékeket megőrizte. Ezért szerettem, a sószagú levegőjével, és a ház kellemes hűs ölelésével, amit a fehér falak árasztottak magukból.
- Anya már megint rosszul bűvölte meg - dünnyögtem Elliot felé, a napszemüvegem mögül. - Biztos Metz terelte el a figyelmét közben, már megint - jegyeztem meg, majd sóhajtottam egyet, kétszer belerógtam, majd végül sikerült kinyitnom az ajtót, és végre bemehettünk.
Odabent fogadott az ismerős hűvös, és ahogy beléptem, megálltam egy kicsit az előszobában, a hajamba túrtam, és élveztem a ház kellemes illatát. Rozmaring, sütemény és pipa illatú volt, nem tudom, csak én éreztem-e ezt, vagy Elliot is, de jól esett ez az ismerős illat. A bezárt kékre festett zsaluk mögül haloványan kúszott be a fény, félhomály volt odabent, én meg elidőztem egy kicsit miután lepakoltam a cuccainkat. Még a húgom meztelen talpának rohanó lépteit is hallottam a hűvös, fehér kőpadlón.
- Gondolom, már tudod, mi hol van - fordultam felé, és egy laza mozdulattal a fejemre toltam a fekete napszemüvegemet.
Egy kicsit vártam, hogy Elliot is körbenézzen, meg elmerüljön a Kékségben egy kicsit, majd ha ő is kigyönyörködte magát, vagy lepakolt, megint megszólaltam.
- Aiden szobája az enyém mellett van, ott aludhatsz, amúgy az egy nagy szoba volt, csak kettéválasztottuk, nem akartunk osztozkodni - magyaráztam vigyorogva és megindultam felfelé, ha Elliot jött utánam.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

◃ b e n j i ▹

maybe i lied
when i said
i was ok.

style: életképtelen cipőben ║ zene: one night in tokyo

Régen jártam a Tökéletes Kékségnél, pedig gyönyörű helyen volt. Így áprilisban – amikor kiköpött minket magából az a csodálatos zsupszkulcs – még nem is volt elviselhetetlen a forróság. Még kibírtam kiskabátban, de nem bántam meg, hogy Sean kedvenc papucscipőjét vettem fel magamra. Nyújtóztam egyet melegben, miközben Ben mellett haladva megindultam a kék színű ajtó felé.
Szerettem ezt a helyet. Nem csak a kilátás, meg a történelmi múlt miatt. Kétségtelen volt persze, hogy mindez komoly befolyásoló erővel bírt, de a tény, hogy Aiden itt töltötte a gyerekkora jórészét mindent felülírt. Nem ismertük egymást régóta, de ha idejöttünk, mindig az az érzésem volt, hogy a múltja egy szeletét én is megkaphatom. Osztozni akartam vele mindenben, tudni róla mindent. Szerettem és ez a szerelem közöttünk napról napra, sőt óráról órára mélyült, ahogy egyre többet mutattunk a másiknak magunkból. Talán ezt Ben és a család minden tagja érezte.
– Na kezdődhet a buli – Kacsintott vigyorogva rám Ben. Elégedett vigyorral húztam ki magam menet közben.
– De még mennyire, hogy kezdődhet. – Bólogattam nagy lelkesedéssel és alig vártam, hogy odabent legyünk. Fraser-illat, ez jutott eszembe mindig erről a házról. A Fraser-illat a család része volt. Ha megéreztem biztonságban voltam… mióta csak ismertem őket. Erica sosem tette szóvá, hogy tizenöt évvel vagyok idősebb a fiánál, ahogy Ben is testvérként fogadott és amikor a legjobban fájt a bátyja hiánya, ott volt nekem. Mindenért hálás voltam nem csak neki, az anyukájuknak is. Akkor sem léptek ki az életemből, mikor Aiden elmenekült a kapcsolatunkból.
Jól emlékeztem Aiden édes kis gyerekkori képeire, amiket ennek a háznak a padlásán találtam. Egy-kettőt még el is csentem, csakhogy magmanál tarthassam emlékül a kapcsolatunkra. Sosem gondoltam, hogy ismét egy pár leszünk, ahogyan talán Erica sem hitte, látja még a gyerekét.
A sóillat, a kellemes tavaszi szellő és az erősen tűz nap ellenére is igazán elkapott az a megérkeztem érzés. Nem gondoltam arra, hogy máris hiányzik Aiden vagy éppen Rosie. Egyszerűen csak ott voltam Bennel és élveztem a pillanatot, a helyszín varázsát, a tenger hullámainak hangját.
– Most legalább nincs olyan meleg, hogy elájuljak. – állapítottam meg, miközben Ben még mindig az ajtóval küzdött. A zár bűvölésével nem boldogult egy könnyen, így csak nem tudtunk bejutni. Én már azon voltam, hogy berúgom aztán majd a végén megjavítjuk.
– Anya már megint rosszul bűvölte meg – magyarázott halkan Ben. Bár nem láttam a szemét, de tudtam, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Meglepően egyformák voltunk ezen a téren. – Biztos Metz terelte el a figyelmét közben, már megint – tette hozzá, mielőtt kiolvasta volna a fejemből a gondolatot és belerúgott kétszer az ajtóba. A zár végre kattant és feltárult előttünk a Tökéletes Kékség rég látott belső tere.
– Gondolom, már tudod, mi hol van – fordult felém Ben. Csak a szemem sarkából láttam, mert én a szokásos, mediterrán hangulatba merültem el éppen, ahogy körbenéztem a félhomályban.
– Aiden szobája az enyém mellett van, ott aludhatsz, amúgy az egy nagy szoba volt, csak kettéválasztottuk, nem akartunk osztozkodni– folytatta. Hallottam a hangján, hogy mosolyog, de csak akkor néztem rá, mikor már megindult fölfelé, én pedig követtem.
– Mikor legutóbb itt voltam, Erica mindent megmutatott. – Bólintottam. Közben a cipőm talpa csattogva érkezett meg újra és újra a lépcsőre. – Sok cuki kép volt rólatok a padláson. – Meséltem nagy lelkesedéssel, miközben felértünk a szobákhoz. Nem volt nehéz megkülönböztetni, melyik volt Aidené és melyik Benjié. Utóbbiban kellemes őskáosz uralkodott, a másik még ilyen elhagyatottan is rendkívül rendezett volt.
– Ahogy emlékeztem.

[2004 április 2.⭃ itt voltunk ⥷tavasz]

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

Örültem annak, hogy Elliotot ilyen jól be tudtuk fogadni a családunkba, mintha annak a része lett vona mindig is. Talán azért is volt így, mert sok mindenben hasonlított Aidenre is és rám is. Mintha csak egy rég nem látott unokatestvér vagy testvér lett volna. Igazából még a tágabb körben is bírták a rokonok, akik mindig érdeklődtek róla is a levelekben. Kicsit feléledt a nagyobb családi életünk is, amióta Aiden is visszatért, mintha újra elindult volna az élet fogaskereke, és csak a hiányzó csavar kellett bele. Jó érzés volt ez, mert együtt nőttünk fel. Egyszer ki kéne ugrani Lisáékhoz is Amerikába, bár most a szezon miatt nehezebben tudtam volna utazgatni, és Esther miatt se akartam nagyobb utat bevállalni. Még most is féltem, hogy kihoppanálódnak belőle a gyerekek. A gyerekek, mert ketten voltak. Miért éreztem azt, hogy ők még rosszabbak lesznek, mint én? Minden esetre már most alig vártam, hogy megölelhessem őket is.
Tudtam, hogy Elliot örülni fog annak, hogy velem jöhet ide, főleg mert egy kis szelet Aident is őrzött magából ez a hely. Azt a morcos, magának való, unott kamaszt, aki túl sokat foglalkozott a hajával reggelente a tükör előtt, és aki inkább olvasott valami unalmas és kurvahosszú regényt, csak hogy ne legyen velünk, mert cikinek gondolta. Ezt szívták magukba a Kékség falai, az akkori életérzést, és ezek áramlottak felénk már az ajtó előtt is. Én meg kicist keserű nosztalgiával és izgatottsággal, akér csak Elliot igyekeztem a ház hűvös falai közzé.
Jó idő volt, bár lehetett volna melegebb is, imádtam ahogy perzselte a bőrömet a nap, miközben a tenger körül kellemesen fújt a szél. Akkor a hullámok olyan tökéletesek voltak, hogy meg lehetett őket lovagolni. Hiányzott ez.
– De még mennyire, hogy kezdődhet  - mondta lelkesen Elliot, én meg elégedetten bólogattam is hozzá. Persze az ajtó nem volt teljesen rendben, anya és Metz gyakrabban elugrottak ide, csak anya nehezebben tudta rendbe rakni az emlékeket, azt hsizem. Azért reméltem a nagy románcban nem hagyta el a bugyijait. Merlinre.
– Most legalább nincs olyan meleg, hogy elájuljak - tette még hozzá, én meg felpillantottam az égre, ahol keringőztek a sirályok és a felhőket úsztatta a szél. Elvigyorodtam, ahogy Elliotra pillantottam.
- Hát igen, ez még csak a kezdet. Pedig ha jobb idő lenne, elvinnélek szörfözni - tettem hozzá. Jó, tudtam, hogy se ő se Aiden nem tudott úszni, de régen néha felült ő is elém a deszkára, Chrissie meg anya az apáéra, és az olyan jó volt.  Csak ringatóztunk a habos tenger sós hullámai között. - De talán láthatunk delfineket, van a közelben egy öböl, ahol szerettek lenni - tettem hozzá, majd kínlódni kezdtem az ajtóval, végül csak berúgtam valahogy, és arcon csapott a Kékség illata és az emlékei.
Beléptünk én meg Elliottal körbe is néztünk. A kajás táska öszezsugorítva lapult a zsebemben, azt átlebegtettem a konyhába, ahol visszanyerte az eredeti nagyságát, majd a pálcámat zsebre vágva megindultam felfelé az emeletre. Még a lépcső korlát is kékre volt festve, mint az ablakok kerete, meg a zsilip is, és felfelé lépkedve hallottam Elliot cipőjének a csattogását, amint a lépcsőfokoknak csapódtak. Vigyorogva értem fel, és böktem a szobák felé.
– Mikor legutóbb itt voltam, Erica mindent megmutatott. Sok cuki kép volt rólatok a padláson - mondta, én meg bólogattam. Biztos voltam benne, hogy ott még sok cucc volt, amit meg se néztek, csak a képekkel foglalkoztak. Fent rá lehetett látni a szobánkra, olyan volt, int két mágnes ellentétes pólusa mint a kettő. Az egyik pedáns, tiszta, a másik meg egy őskáosz uralta fekete lyuk.
– Ahogy emlékeztem - mondta én meg hümmögve bólogattam, majd jobbra fordultam, onnan nyílt Chrissie rózsaszínben fürdő szobája, a folyosó másik végén pedig az anyáéké.
- Szétnézhetünk Aidennél, téged úgyis jobban érdekel - fordultam felé, majd beléptem a bátyám szobájába, ahol a fekete és szürke színek domináltak, modern bútorokkal. Volt ott egy egyszemélyes ágy, egy lámpa egy kis éjjeli szekrénnyel, amin volt egy poros zongora kotta. Egy nagyobb szekrény is volt, egy könyvespolc, aminek az alsó fokán ládákba voltak Aiden idehozott személyes cuccai, és még fel is volt címkéve, hogy mi volt bennük, meg egy íróasztal, egy-egy könyvvel, és fényképekkel.
- Hát igen. Unalmas, még most is - néztem szét a minimalista szobában. - Régen midnig kupit csináltam itt, hogy idegesítsem - mondtam és szemtelen vigyorra húztam a számat, majd letettem az ágy elé Elliot táskáját. Az ágya amellett a fal mellett volt, aminek a másik oldalán az enyém. Teljesen ösztönösen volt így berendezve, gondolom valami testvéri dolog csak működött bennünk. Közelebb hajoltam a falhoz.
- Ó, itt is van. Néha morzéztunk egymásnak este - mutattam a nyomokra. - Az én ötletem volt - húztam ki magamat.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

◃ b e n j i ▹

maybe i lied
when i said
i was ok.

style: életképtelen cipőben ║ zene: one night in tokyo

Annak ellenére, hogy Aident otthon hagytam, még mindig ott volt az érzés, közel vagyok hozzá. Santorini és ezzel együtt a Tökéletes Kékség a gyerekkora egy szelete volt, olyan emlék, ami formálta. Nekem Cranagh jelentette az otthont, a nyaralást és a pihenést is, így ő tökéletesen kiismerte azokat a dolgokat, amiket formáltak. A régi lakásomban nem járt még, ahol megöltem Nat Forest volt szeretőjét, de azt a helyet sem mutattam neki meg, ahol eltűntettem. Nem voltam rá büszke, pedig akkor úgy éreztem, muszáj megtennem és életem legjobb döntését hozom azzal, hogy megvédem azt, aki fontos nekem. Hiba volt, de most sem tenném másképpen.
- Hát igen, ez még csak a kezdet. Pedig ha jobb idő lenne, elvinnélek szörfözni - mondta Ben. Mondjuk sejthette, mennyire jól tudnék szörfözni úszótudás nélkül. Igazából bele sem mertem volna merészkedni a tengerbe, ahogyan régen sem. - De talán láthatunk delfineket, van a közelben egy öböl, ahol szerettek lenni.
Bólintottam egyet.
- Egy séta késő délután nem lenne rossz. Akkor gyönyörűek a fények.
Követtem Benjamint a házba, majd csattogós cipőtalppal fölfelé az emeletre. Ahogy a talpam csattogott a lépcsőn, elfogott az az ismerős érzés. Nem csak az otthon melegének kissé állott illata miatt, hanem, mert amikor legutóbb itt voltam ez volt az egyetlen kapcsolatom Aidenhez. Eltűnt, ez pedig az utolsó kapaszkodom volt belé. Valahogy az emléke megnyugtatott, de nem reménykedtem közös jövőben többé... csak jól esett, hogy Erica meghívott magához és családtagnak kezelt a szakítás után is.
Odafent ismét megálltam Aiden szobája előtt. Benéztem a szürke-fekete színű, letisztult helyiségbe. Egészen olyan érzésem volt, mintha éppen a szemébe néznék és a gondolatait olvasnám ki belőle. Azt éreztem, hogy itt általában boldog volt. A helynek pozitív volt az energiája, nem éreztem semmilyen nyomást.
-  Szétnézhetünk Aidennél, téged úgyis jobban érdekel - jegyezte meg Ben.
- Miért, téged nem érdekelnek a titkai? - vigyorodtam el. Még rá is kacsintottam, ahogy a könyves polchoz léptem és legalsó részéről egy felcímkézett ládát vettem el. Az állt rajta, hogy "Fontos." Akármi is lehetett benne, de a címke nem véletlenül került rá.
- Hát igen. Unalmas, még most is - magyarázott közben Benji. - Régen mindig kupit csináltam itt, hogy idegesítsem - tette hozzá, erre elvigyorodtam. A táskám persze földet ért az ágy mellett. Ben biztos érezte, hogy itt akarok majd aludni... bár az egy személyes ágyat már túl kicsinek és gyerekesnek is találtam.
Elővettem a pálcámat, hogy fel tudjam nyitni a lezárt ládát. Benji is közelebb lépett, de ő a falat bámulta, amit aztán én is megnéztem magamnak. Egy kisebb kopás nyom volt rajta.
- Ó, itt is van. Néha morzéztunk egymásnak este - magyarázta. - Az én ötletem volt - büszkélkedett, én pedig újabb vigyorral jutalmaztam. A láda a pálcaintésemre megadta magát és kinyílt. Aident ismerve ezer átokkal védte volna le, ha annyira titkos lenne... bár attól függ, hány évesen hozta ide.
- Remélem, nem fog utálni ezért. - Közben letettem az ágyra a lucfenyő pálcát és felnyitottam a kis kincsesdobozt. Odabent mindenféle dolgok voltak első ránézésre, persze legalább olyan rendezetten, mint amit Aidentől megszokhattam.
- Hm... vajon ezek miért fontosak?- kérdeztem és kihúztam a dobozból az első valamit.

[2004 április 2.⭃ itt voltunk ⥷tavasz]

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

A tavaszi érzés belengte a környéket, minden duzzadt az új élettől, és biztos voltam benne, hogy hamarosan kicsi sirályok is repkedni fognak az öböl felett. Szép volt itt minden évszakban, de a nyár volt a kedvencem, a forrósággal, a hűvös sós hullámokkal, és a végtelen szabadság érzésével, ami akaratlanul is körbejárt akárhányszor nyaranta itt voltam. Családi fészek volt, ártatlan és tiszta. Egyszer régen még az unokatestvérekkel is eljöttünk ide, szülők nélkül, amikor kölykök voltunk és nagyon kamaszok. Ott feküdtünk egymás nyakában a Kékségben, és Aiden már akkor is főnökösödve felvette az apai vezető szerepét, úgy hogy még csak nem is tudott róla, hogy azt tette. Szép idők voltak, de a szép idők most is a nyakamon voltak, volt családom, Aidennek is volt családja és anyáék is szerettek volna még egy gyereket. Furcsa módon vártam nagyon, Aiden már kevésbé, gondolom bizarrnak tartotta a dolgot. Én meg úgy gondoltam, hogy anya is és Metz is megérdemel még egyszer annyit, hogy felneveljenek egy gyereket. Apa biztos büszke lenne anyára emiatt.
felvetettem a delfinnézés ötletét, és persze Elliot lelkesen fogadta. A ilág legfaszább érzése volt a szörfdeszkán ringatózni a hullámok között, miközben melletted úsztak a delfinek. Egyszer még Chrissie-t is kimentették a vízből, pedig direkt ugrott le a deszkáról, csak az volt a baj, túl mély volt neki a víz.
- Egy séta késő délután nem lenne rossz. Akkor gyönyörűek a fények - mondta Elliot én meg lelkesen bólogattam is, miközben sikerült végre betörni a saját nyalónkba. Vajon anya ezt hányszor fogja velünk még eljátszani? Volt, hog elfelejtette bezárni - nem mintha itt kirabolták volna az embert -, vagy pedig bénán zárta be.
Sikeres bejutásunk után szinte azonnal Aidenhez mentünk, furcsa volt a régi énjének szobájában ácsorogni még most is. Folyton feltúrtam, vicces volt ahogyan a titkait hánytorgattam, vagy éppen kiidegeltem azzal, hogy mindnet direkt összekupiztam neki. Aiden szerencséjére ebből kinőttem. A szobájában is az a megszokott illat fogadott, ami keveredett a ház itt maradt illataival. Elegáns volt, letisztult, teljesen az ellentétem. Chrissie ebben inkább rá hasonlított, de olyan szabad szellemű volt, mint én. Kettőnk között volt a híd, ahogy apa szerette mindig mondani.
- Miért, téged nem érdekelnek a titkai? - kérdezte kacsintgatva Elliot, én meg erre csak elvigyorodtam.
- Dehogy is nem. Aidennek mindig voltak újabb és újabb titkai. Mint amikor nem vallotta be, hogy tetszett neki az Elfújta a szél, az a könyv - tettem hozzá gondolkodva. Szerette a mugli szépirodalmat, ahogy apánk is. Én a fallal nosztalgiáztam, míg hallottam, hogy Elliot a polc alól kihúzott egy dobozt. Ahogy a tekintetemet a falról a ládára fordítottam, Elliot már fel is törte. Aiden gondosan ügyelt a privát térre, meg a titkaira, de akkor még nem volt olyan ügyes a bűbájokból, mint most. Én meg néha fizikai módon is kinyitottam a lezárt ajtókat, ahogy azt most is szoktam tenni vele, ha baja volt.
- Remélem, nem fog utálni ezért - jegyezte meg, én meg csak megvontam a vállam.
- Áh, maximum csak egy pár napig fog duzzogni, ha csak előbb ki nem engeszteled - mormogtam, és belenéztem a fontosnak címkézett ládába, ahol mindenféle fontosnak tűntehő dolog volt. Elliot kiemelte az első tárgyat, ami egy faragott totemszerűség volt. Egy párducnak tűnt.
- Áh, ezt Lisától kaptuk, apa nővérétől. Ő van kint Amerikában a családjával. Egyszer elment egy indián varázslótörzshöz, és totemet faragtatott nekünk. Aiden kapott egy fekete párducot, én egy medvét, Chrissie meg egy őzsutát - idéztem fel magamban a dolgokat. - Apa lovat kapott anya meg egy hattyút. - magyaráztam, és belenyúltam és egy kisebb papírokból álló lefűzött mappát vettem ki.
Gyerekrajzok voltak benne, de nem csak a húgunké, hanem az enyémek is.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

◃ b e n j i ▹

maybe i lied
when i said
i was ok.

style: életképtelen cipőben ║ zene: one night in tokyo

A szobának tökéletesen Aiden illata volt. Még úgyis éreztem, hogy az elmúlt egy évben kissé megült a por a bútorokon és nem volt alaposabban kiszellőztetve. Az a kókuszos, kicsit fűszeres aroma azonban nem múlt el. Tökéletesen ő volt, mint a színek és a hangulat a helyiségben. Hirtelen furcsa is volt, hogy nem az ő hangját, hanem Benjaminét hallottam, ahogy válaszolt a megjegyzéseimre.
- Dehogy is nem. Aidennek mindig voltak újabb és újabb titkai. Mint amikor nem vallotta be, hogy tetszett neki az Elfújta a szél, az a könyv - felelte. Közben én a kicsi ládával küzdöttem, ami a könyvespolc legalsó fokán kapott helyett. Nem volt különösebben eldugva, de azért eléggé meglepő volt, hogy "fontos" címkével látta el és még csak le sem lakatolta rendesen. Talán, mikor utoljára itt volt, ezt nézegette.
- Az mi? - kérdeztem csendesen. Nem sok könyvet olvastam, így nem volt különösebben fogalmam arról, mint is lehetett az az Elfújta az orkán vagy szél vagy mi. - El akarom olvasni Aiden kedvenc könyveit valamikor. - Tettem hozzá Bennek.
Sejthette egy ideje, hogy még nem éreztem sokszor úgy, mint Aiden iránt. Meg akartam ismerni a világát, a dolgokat, amiket szeretett. Ezért mentem el neki ázsiai étterembe ebédért, ha meglátogattam vagy ültem be vele kávézni, hallgattam, ahogy zongorázott.
- Áh, maximum csak egy pár napig fog duzzogni, ha csak előbb ki nem engeszteled- mormogta Ben. Aident ismerve persze félperccel azután tudni fogja, hogy belenyúltam a dobozába, hogy megtettem. Talán ide hoppanál, hogy ránk üvöltsön "MITMŰVELTETEK?!" El tudtam róla képzelni. Amikor rendetlenséget csináltam a szobájába, majdnem elsírta magát. Persze próbálta rejtegetni a könnyeit, de nem sikerült. Már akkor is jobban ismertem, mint kellett volna... ahhoz képest, hogy csupán pár hónapot töltöttünk együtt.
- Áh, ezt Lisától kaptuk, apa nővérétől. Ő van kint Amerikában a családjával. Egyszer elment egy indián varázslótörzshöz, és totemet faragtatott nekünk. Aiden kapott egy fekete párducot, én egy medvét, Chrissie meg egy őzsutát - állapította meg Ben, mikor az első cuccot kivettem a dobozból. Valami faragott dolog volt, nem tűnt ősinek, legfeljebb az elkészítési módja. Egy párduc. Nem lepett meg, az volt Aiden jelképe, de talán ilyen régről származott. - Apa lovat kapott anya meg egy hattyút.
Elmosolyodtam. Nekik szép családi történeteik voltak, nem olyasmik, hogy menekülniük kellett valaki elől. Sosem kellett bujkálniuk, sosem kellett attól félniük, hogy valaki az éjszaka betör és lemészárolja őket. Valójában úgy tűnt, hogy a háborúig különösebben izgalomra sem volt okuk.
- Nekem biztosan rókát adtak volna. - Állapítottam meg, aztán megnéztem a Ben kezében tartott lapokat. Mindenféle szörnyű kutyulmányok voltak rajta... tipikus gyerekrajz, amiken azt sem lehet megállapítani, honnan kéne nézni. A lényeg, hogy bólogass és mondd azt, milyen szépséges. Sosem értettem a gyerekneveléshez igazán, de Adánál ez bevált.
- Ezek mik? - pislogtam nagyokat és próbáltam nézni, melyik irányból kéne megállapítanom, hogy pálcikaembert vagy furcsa nyulakat bámulok-e éppen. Nehéz lett volna megmondani, ezért inkább belenyúltam újra a ládába, amiből kivettem egy kisebb dobozt.
- Mondd, hogy ebben nem a tejfogai vannak... - aggodalmaskodtam, majd kipattintottam a kis bársonydobozt.

[2004 április 2.⭃ itt voltunk ⥷tavasz]

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

Mintha sose hagytuk volna el ezt a helyet, majdnem örökre. Anyával nem jöttünk ide, azokban az években, amíg csak lebegtünk valahogy az élet peremén. Mintha el akartuk volna felejteni ezt a helyet, az emlékekkel együtt, pedig  a feledés nem segítette azt, hogy jobban legyünk. Csak valami furcsa álomszerű évekké válva sodródtunk az életben. Fel sem tűnt, csak most, mennyire furcsán áttetszővé váltunk, míg nem toppant be Aiden. Pedig ő sem tervezett maradni, látszólag, de tudtam, hogy maradni akart. Csak ő maga sem vette észre, mennyire hiányzott neki mindez. Már nem fájtak úgy az emlékek, még ha láttam Chrissie-t, még most is kacagva szaladgálni ebben a házban is. Lobogott a szőke haja, még hallottam a lábainak a topogását is.
A nyár megrekedt ezen a helyen, álmosan szűrődött be Aiden szobájába is a fény, én pedig odaléptem a zsalukhoz, hogy némi port nyelve, egy kicsit kitárjam azokat. A napsugarak pedig mohón törtek utat maguknak, míg Elliot a dobozokkal foglalkozott. Mintha azok is beszívnák a régi emlékeket, és azoknak ottfelejtett árnyait.
Ráncoltam az orromat Aiden fűszeres, kókuszos illatától, ami végigkísérte nem csak az ő, hanem az én életemet is. Néha zavart ugyan, de hiányzott volna, ha nem érzem. Néztem Elliottal a felcímkézett dobozt, talán neki is az jutott eszébe: lehet ezt nézegette, mielőtt felnőttük volna. Kíváncsian dugtam oda a fejemet, miközben beáramlott a nyitott ablakon át a kellemes tavaszi, sós levegő.
- Az mi? - kérdezte, én meg összeráncoltam a szemöldökömet, hogy felidézzem, miket magyarázott a könyvről. Néha csak úgy elmondta mit olvasott, ha hatással volt rá. Nem sokat értettem belőle, nem is nagyon izgatott az egész, de ez is egyike volt a ritka alkalmaknak, amikor normálisan viselkedtünk egymással. Visszagondolva nem sok ilyen volt.
- Egy bazihosszú regény, van vagy ezer oldal, Amerikában játszódik, az akkori mugli háborúról szól, meg egy csaj életéről, aki beleszeret egy pasasba - idéztem fel elgondolkodva. - Aidn elég drámaian adta elő: pedig ezeknek össze kéne jönniük, akkor is, ha meghalt a lányuk! - utánoztam Aiden kamaszos felháborodott, romantikus énjének a hangját, aztán megcsóváltam a fejemet.
- El akarom olvasni Aiden kedvenc könyveit valamikor - jelentette ki nagy merészen Elliot, mire felhorkantam.
- Biztos jó ötlet ez? Az összes könyvet szerette, amit nem dobott be a szobámba. Ott van a Nyomorultak, az Elfújta a szél, az Ulysses, Háború és béke... tök sok nagypapás könyv és olvasmány - vonogattam a vállamat. - De van belőle gyerekverzió is, az rövidebb.
Közben néztük a kis totemeket, és a róka tényleg illett volna Elliothoz.
- Ha lenne patrónosunk, tuti ezek jelennének meg - dünnyögtem, bár kétlem, hogy valaha sikerülne nekünk. Még anya is elvesztette az inkarnálódott patrónusát. - Biztos vagyok benne, hogy Lisa szerezni fog Oliviának is és Rosie-nak... Meg az ikreknek - sóhajtottam és megköszörültem a torkomat.
Aztán néztük a groteszk rajzot, amit Elliot nem nagyon tudott hova tenni. Oké, nem voltam egy nagy művész, de akkor életem fő művének tekintettem. Bár, most már fogalmam sincs, mi a szart akartam ezzel, azt se tudom rajta, hogy mi micsoda.
- Ezek mik? - kérdezte, én meg megvontam a vállamat, és beletúrtam a hajamba.
- Hát fogalmam sincs. Talán dínók, vagy sárkányok. Egy dühös Aiden csak sárkányként - röhögtem fel, miközben Elliot kiemelt egy kis bársonydobozt. Ne tudtam, mi lehetett benne, ssem láttam még, talán a legutolsó nyarunkon tette bele, mielőtt elindultunk.
- Mondd, hogy ebben nem a tejfogai vannak... - mondta Elliot, én meg elhúztam a számat, azért nem akartam a bátyám fogait bámulni, és ő nem volt az a fogat őrizgető típus.
- Ja, azok anyánál vannak, nagyon égő - vontam meg  a vállamat és néztem a kis bársonydoboz tartalmát. A dobozban lévő első kis aranyozott színű lapra az volt írva, Aiden csicsás gyerekírásával, hogy Kívánságaim.
- Hmm, milyen érzelgős gyerek volt - emeltem le a lapot, és alatta egy másik lapocska volt, némi galleonnal.
"Olaszországban bedobom ezeket a szökőkútba, és elmondok egy kívánságot." Állt a szövegen és alatta a többi lapon lehettek azok a bizonyos kívánságok is.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

◃ b e n j i ▹

maybe i lied
when i said
i was ok.

style: életképtelen cipőben ║ zene: one night in tokyo

A kókuszos, fűszeres illatban egészen otthon éreztem magamat... közel Aidenhez. Ráadásul minden, amit a fontosnak titulált dobozban találtam egy kis darabka volt belőle. Dolgok, amiket szeretett, amikhez kötődött. Nem is értettem, miért vannak ezek ide elrejtve, ahelyett, hogy hazahozta volna. Én még Ben és Chrissie rajzait is kitettem volna a falra, szépen bekeretezve, hogy ne érezze azt, mindezt miattam hagyta maga mögött. Sosem kellett volna Észak-Írországba mennem vele. Önző voltam. Elvettem azt, amiért visszajött az otthonába.
A felismeréstől nyeltem egyet. Próbáltam nem azt mutatni Bennek, hogy mennyire megbántam ezt. Ő nem tehet róla, persze, hiszen nem ismeri, mik történnek közöttünk. Ha Aiden ikertestvére, ha nem, akkor sem kellett mindenről tudnia... a párbeszédeinket nem hallotta és az érzéseinket sem érezhette úgy.
- Egy bazihosszú regény, van vagy ezer oldal, Amerikában játszódik, az akkori mugli háborúról szól, meg egy csaj életéről, aki beleszeret egy pasasba- mesélte el a szeles könyv tartalmát. Romantikus. Pont annyira illet Aidenhez, mint egy rózsaszín, nyuszis kötény. - Aidn elég drámaian adta elő: pedig ezeknek össze kéne jönniük, akkor is, ha meghalt a lányuk! - tette hozzá aztán a bátyja érzéseit. El tudtam képzelni, ahogy szónokol, ha valami nem tetszik neki. A nyugalmát ritkán törte meg bármi is, de akkor annak őszintén hangot tudott adni.
- Biztos jó ötlet ez? Az összes könyvet szerette, amit nem dobott be a szobámba. Ott van a Nyomorultak, az Elfújta a szél, az Ulysses, Háború és béke... tök sok nagypapás könyv és olvasmány. - Talán igaza volt Bennek és túl nagy falat lenne nekem Aiden kedvenc könyveinek átolvasása... de meg akartam tenni érte. Ez a kapcsolat olyan más volt, valami egészen eltérő ahhoz képest, amiket korábban tapasztaltam. -  De van belőle gyerekverzió is, az rövidebb.
Sóhajtottam egyet.
- Néha áldozatokat kell hozni másokért. - Feleltem csendesen és újabb kincseket vettem a kezembe a dobozból. Kis faragványok voltak, állatokról.
- Ha lenne patrónosunk, tuti ezek jelennének meg - dünnyögte Aiden. A párducon végig simítottam, ahogy eszembe jutott Aiden, mennyire illene hozzá. Neki lehetne patrónusa, annyira erős volt és már minden téren rengeteget fejlődött. Nekem erre esélyem sem volt. A legtöbb varázslatot azért tanultam meg, mert egy állat voltam... és meg akartam ölni valakit. A pusztítás a véremben volt s ebbe kapaszkodtam meg, ha el akartam sajátítani valamit. - Biztos vagyok benne, hogy Lisa szerezni fog Oliviának is és Rosie-nak... Meg az ikreknek.
- Bizonyosan... - Bólintottam.
Örültem, hogy a gyerektémáról tovább terelődött a szó a torz gyerekrajzokra, amikből jó néhányat rejtett a ládikó.
- Hát fogalmam sincs. Talán dínók, vagy sárkányok. Egy dühös Aiden csak sárkányként. - Erre felnevettem. Aident elég ritkán láttam dühösnek, legfeljebb morcos volt vagy csalódott. De akkor sem emelte meg a hangját igazán. Valójában, amikor bántott, akkor is csak metsző ridegség áradt belőle, én pedig el tudtam volna sírni magam a szavaira. Olyan egyszerűen fogalmazott, mégis olyan mélyen, sértőn.
A bársonydobozka egész más fajta kincseket rejtett. Nem a galleonokra gondoltam persze, hanem azokra, amiket a kis lapok rejtettek. A kívánságai.
- Hmm, milyen érzelgős gyerek volt - dünnyögte Ben, ahogy az egyik lapot nézegethette.
- Végre igazi kincsek. Mármint bocsi, a dühös sárkány Aiden is vagyonokat ér persze... - nevettem rá, aztán a tekintetem visszavándorolt a dobozkára. Kissé remegő kézzel de elemeltem az egyik fecnit. Az elsőn az állt: "Elvinni Chrissie-t a Mikuláshoz." Ezt nem tudtam neki valóra váltani, habár Rosie-t tavaly elvittük... de annak elég rossz vége volt. Nem szívesen játszottam volna újra.
"Egy olyan könyv, ami sosem ér véget." Hümmögtem egyet. Elég irreális volt egy olyan gyerektől, mint Aiden, de mivel az ő gyöngybetűivel volt írva, nem kérdőjeleztem meg a dolgot.
- Hát ez eddig nem túl izgalmas. - Állapítottam meg, majd a következő kis kívánságot néztem meg magamnak. Jó lett volna meglepni valamivel vagy kicsit belelátni az ő kis világába, de ez valahogy nem jött össze. A következőt vettem aztán a kezembe: "Piknik a rozmárokkal."
- Ahh... de édes. -  Mosolyodtam el és a mellkasomhoz nyomtam a lapot. Egészen meghatott, milyen aranyos gondolat volt ez. - Ezt szerinted megtarthatom?

[2004 április 2.⭃ itt voltunk ⥷tavasz]

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

Nem értettem, hogyan szánta rá magát Elliot, hogy olvasson olyan hosszú és unalmas könyveket, amiket Aiden szeretett. Lehet én csináltam rosszul, Esther is szerette a könyveket, de valahogy olvasni nem volt ugyan olyan érdekes, mint csinálni a dolgokat. A pörgést szerettem, nyugton ülni még a könyvek felett sem tudtam. Sok rossz jegyem volt, de kit érdekelt.
- Néha áldozatokat kell hozni másokért - mondta Ellit, én meg csak hümmögtem egyet elgondolkozva, a kellemesen hűvös szobában, ami tele volt még most is Aiden illatával. Ez a hümmögés olyan volt, mintha a bátyám lett volna.
- Ha nem bírná az agysejted, elviszlek egy körre a seprűmmel - vigyorodtam el. Esther nem engedte még velem Oliviát, pedig olyan jó lett volna vele repkedni. Biztos voltam benne, hogy imádta volna, elvégre az én lányom is volt, hogy ne lett volna benne a vérében? Bár kicsit voltak benne olyan gőgös vonások, mint Aidenben, meg olyan kifinomult hölgy volt, mint Esther. Róla sokan azt hitték, hogy aranyvérű volt, akik nem ismerték a családokat jobban.
Elnézegettük a totemeket, a sosem inkarnálódott patrónusunkkal. Furcsa volt, de már nem fájt annyira, hogy nem tudtam megidézni rendesen. Közben néztük a groteszk rajzom is, a húgom képei sokkal szebbek voltak. Szeretett rajzolni, talán festő lett volna, vagy valami ilyen művészszerűség. Nem lepett meg, anya családjában tele voltak ilyenekkel. A kívánságok bájosak voltak, Aiden olyan oldala volt, amit nem ismertem. Sose mutogatta ki is volt valójában, de tudtam, hogy érzékenyebb volt. Sokkal jobban, mint én.
- Végre igazi kincsek. Mármint bocsi, a dühös sárkány Aiden is vagyonokat ér persze... - nevetett Elliot és én is nevettem vele. Na igan, nem volt egy mestermű, de a bátyám megtartotta. Ez pedig mindennél többet jelentett.
- A bátyám tele van kincsekkel, csak ő ezt sosem látta be. Apa mondta ezt mindig - mondtam csendesen, ahogyan a kívánságait kezdtük el nézni. Nem volt sok extra benne, de aztán a végén Elliot tényleg kincst talált.
- Ahh... de édes. Ezt szerinted megtarthatom? - mondta meghatottan én meg csak elvigyorodtam és bólintottam.
- Ja, tuti elfelejtette, hogy ilyen édes is volt, majd lepd meg vele - kacsintottam rá, majd  adoboz mélyéről még előkerült pár fénykép, amit orvvul magának elkobzott.
A kezembe vettem a fotókat, amiken életrekeltünk, a mágia miatt, mintha a múltunk egyes darabjai bele lettek volna zárva a fénykép lapjai közzé. Volt amelyiken anyá ölében ült, és még pelenkás volt, én meg a másik oldalon üvöltöttem, csak úgy, nem sírásból, ő meg komoly arccal bámult hol engem, hol apát a kamera mögött. A másik képen az újszülött Chrissie-ben gyönyörködött. Volt ahol ő is velem állt a konyhában és éppen nézte, ahogy főztem. egy hintaágyon ültünk mind a hátman, közöttünk meg a húgunkkal. Tizenévesek voltunk, és még ő is boldognak látszott. Volt pucés Aiden is, hátulról, a babafenekével, ahogy hasalt. De a legvégén volt egy közös képe apával. Naplemente volt, egymás mellett ültek, nézték a fényeket, amik az arcukon tükröződtek vissza. Ketten voltak, nem vették észre, hogy fotózták őket. Ezért volt olyan őszinte. És a kép elkapta Aiden zavart, de rajongó pillantását apa felé. Tizenhárom éves lehetett.
- Ezt vidd haza neki - mondtam és szipogtam egyet. - a por, itt minden olyan poros - magyaráztam, és elfordultam. - Van kedved főzni velem? - kérdeztem, csak, hogy a témát tereljem, és mindjak valamit. Apa hiányzott, ahogy a húgom is. Sóhajtottam egyet és a beszűrődő napfény felé bámultam, hogy ne sírjak.
- Vagy lemehetünk delfineket nézni - tettem hozzá. Sok mindent monhattam volna arról a képről, de felesleges volt. Elliot szavak nélkül is érthette milyen értékes volt.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

◃ b e n j i ▹

maybe i lied
when i said
i was ok.

style: életképtelen cipőben ║ zene: one night in tokyo

Furcsa, hogy milyen gyorsan vált Aiden megint a mindenemmé. Egyszer elhagyott, én próbáltam elfelejteni és még az emlékét is kiirtani magamból, mintha soha nem létezett volna... de amikor visszajött, az olyan volt, mint amikor egy vulkán kitör. Hirtelen megszűnt a feszültség, az övé lettem és ő az enyém. Ráadásul annyiszor, ahányszor csak akarta. Az úgy rendben volt. Az úgy a helyén volt. Talán ezért is éreztem úgy, hogy a kedvenc könyveinek az elolvasása kellemes áldozat. Natnál nem éreztem így, persze ő volt olyan ostoba, hogy még erőltette is a dolgot.
- Ha nem bírná az agysejted, elviszlek egy körre a seprűmmel - mondta végül Benji.
- Helyes... az a sok szó... - bólogattam vigyorogva. - Azt hiszem, szükségem is lesz rá. - Tettem hozzá és még ki is húztam magam nagy büszkén, amiért ilyen áldozatot hozok Aidenért... na és cserébe még repkedhetek is. Mi ez, ha nem a legjobb üzlet a világon? Persze már nem bírtam olyan jól, mint régen. Az igazat megvallva szinte állandóan rosszul voltam a magasban. Talán attól rettegtem a legjobban azon kívül, hogy Aiden valamikor úgy dönt, mégsem akar velem lenni... vagy éppen magamat veszítem el ebben a hatalmas szerelemben.
Mégis, Aiden cuccaiban elmerülve nem is attól féltem, hogy magamat veszítem el, hanem hogy egy élet is kevés arra, hogy megismerjem őt. Annyi titka volt, annyi fájdalma. Azt akartam, hogy meséljen róla, hogy elmerülhessek az emlékeibe. Az ő emlékei az enyémekké kellett, hogy váljanak. Beléjük akartam kapaszkodni, mintha jogom lett volna hozzá.
- A bátyám tele van kincsekkel, csak ő ezt sosem látta be. Apa mondta ezt mindig - jegyezte meg csendesen, ahogy Aiden kicsi kívánságainak lapjait néztük. "Piknik a rozmárokkal." Édesebbet el sem tudtam volna képzelni s annyira valóra váltható volt, hogy már el is képzeltem, ahogy a pihenő, termetes állatok mellett kinyitunk egy üveg bort és megmutatom neki ezt a kis fecnit. A szívemre szorítottam, aztán bedugtam a zsebembe.
- Ja, tuti elfelejtette, hogy ilyen édes is volt, majd lepd meg vele.
- Ugyanmár. Most is édes. Csak neked mutatja mindig a kemény bátyót. - Nevettem rá, aztán tovább kutakodtam a ládikóban. Persze lassan kezdett kiürülni és már csak néhány fotó lapult benne. Azokat hagytam, hogy Ben vegye ki. Így felálltam, hogy megnézhessem vele együtt őket. Édesek voltak, egytől egyig. Rólam nem készült ennyi, amikor kicsi voltam. Talán két-három fotó volt, amin apró kisfiú voltam. Anyám mindig titkolt és rejtegetett, neki én voltam a legféltettebb titka, nem egy ládányi rajz és játékok.
Chrissie is édes kislány volt. Egy kicsit sajnáltam, hogy a mosolyát csak képekről ismerhettem meg... ahogy Rudolf kedves pillantását is. Róluk is inkább csak Erica mesélt, Aiden nem nyílt meg túl könnyen ezekről a dolgokról. Az az utolsó kép, ahol az apjával volt, mégis mindent elárult. Tisztelte őt, rajongással szerette. Megértettem azt a pillantást. Én is így néztem Deanre... csak ő sosem vette észre.
- Ezt vidd haza neki - szólalt meg Ben. Elszakítottam a pillantást a kiskamasz Aiden göndör tincsieről és a szemébe néztem. Úgy vettem át a képet, hogy láttam a könnyek megültek a szemébe. - a por, itt minden olyan poros- szipogott a férfias páncélja alatt. Elmosolyodtam kicsit és megsimogattam a kezét, mielőtt zsebre dugtam volna a képet.
- Van kedved főzni velem?- terelte el a témát. Nem akadályoztam meg benne. Ő nem olyan volt, mint én... ha jöttek az érzelmek, képtelenség lett volna visszafogni. - Vagy lemehetünk delfineket nézni. - Ezen a ponton nem bírtam tovább. Odaléptem és átöleltem Bent. Az ujjaimmal kicsit végig simítottam a tarkóján, hogy érezze, nincs egyedül.
- A családotok emléke az, ami azzá tesz titeket, akik vagytok. - Suttogtam a fülébe és még egyszer megsimogattam, aztán elhúzódtam. Láthatta, hogy az én szemeim is könnyesek voltak. - Most pedig, ideje, hogy az új család formáljon titeket. Az otthonotok és ez a nyaraló megint megtelik élettel. - Fogtam a kezeim közé az arcát bíztatásként. A legjobb kisöccs volt Aidennek, nekem pedig a legjobb sógor.
- Főzzünk egyet, aztán menjünk le a partra piknikezni. A delfinekhez. - Bólintottam és hátrébb léptem tőle. Bezártam a titkokkal együtt Aiden kis ládáját és visszatettem a helyére. Csak ezután karoltam bele Benbe, hogy lehúzzam a konyhába.

[2004 április 2.⭃ itt voltunk ⥷tavasz]

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

Még mindig megcsóváltam hihetetlenkedve a fejemet ahogy Elliot kijelentette, olvasni akarja Aiden unalmas könyveit. Ha mondjuk elhalnának az agysejtjei, akkor mondjuk tudok vele repülni egy kört a környéken, vagy elvihetem egy kellemes kis körútra is. Végül is szeretett repülni, meg szerette a kviddicset is, Olivia után persze ő volt a legnagyobb rajongóm.
- Ugyanmár. Most is édes. Csak neked mutatja mindig a kemény bátyót - nevetett fel Eliot, és ebben igaza volt. Talán éreztem, mikor enyhült meg, vagy volt meghatott esetleg kedvesebb, mint amilyen szokott lenni, de ő ezt látta is rajta. Nekem nem sok mindent mutaott meg magából, de ennek ellenére is ismertem, hiszen mellettem volt a születésem pillanatában is.
- Aiden édes - nevettem fel én is, és megcsóváltam a fejemet. - Maximum amikor alszik, és nem keltik fel "hajnalban" a délig tartó szendergéséből - tettem hozzá még vigyorogva.
A kincsek között turkálva előtörtek az emlékek, a kellemesen hűs, napsütötte szobában, még láttam is magunkat egy családként ahogyan beköltözünk megint ide egy nyárra. Az a nyár sosem jött el számunkra, de mostanában ismét elkezdtünk ide visszajárni. Egy nap újra meg fogja tölteni a helyet a gyerekzaj, és a hal, meg az olívabogyók illata. jó lett volna, ha a gyerekeink is itt nőnek fel, együtt, mert az sokat jelentett, nekem is, hogy néha itt voltunk az unokatestvéreinkkel.
A képektől persze meghatódtam, és ez Elliotnak is feltűnhetett, hiába fordultam el, és nyomtam a kezébe a fotót. Nem szerettem volna, ha meghatottnak lát, így is mindenki tudta, hogy én érzelmesebb és heves indulatúbb voltam mindenkinél a családban, hát még ha látott volna sírni! Hol lett volna az férfias meg apás dolog? Így is biztos bőgni fogok, ha Estherből kikerülnek az ikrek is, mondjuk Aiden meg is fenyegetett, hogy legközelebb gumit köt oda rám, ha nem vigyázok. Erre megborzongtam. Persze ettől még fájt, fájt az apám hiánya, a húgomé is, sajnáltam anyát, sajnáltam a bátyámat is, hogy már nélkülük kellett élnünk. És mégis folytattuk ott, ahol abbamaradt, mégis egy kicsit még most is fájt. Ekkor lépett oda hozzám Elliot, és megölelt, én pedig belebújtam az ölelésébe, és lecsukott szemmel hüppögtem egyet, miközben megsimította a tarkómat nyugtatás képen.
- A családotok emléke az, ami azzá tesz titeket, akik vagytok - mondta és elhúzódott miközben észrevettem az ő szemében is a könnyeket. Remek, még meg is ríkattam, nagyszerű, Aiden ki fog nyírni. Kihúztam magam és bólogattam.
- Most pedig, ideje, hogy az új család formáljon titeket. Az otthonotok és ez a nyaraló megint megtelik élettel - mondta ahogyan a kezei közzé fogta az arcomat, én meg megint csak bólogatni tudtam egyelőre.
- Igazad van - sóhajtottam egy kicsit még reszketegen, majd kihúztam magam, és beletúrtam a göndör tincseimbe, amik nekem sosem voltak olyan kínosan belőve, mint Aidennek. Iagzából én folyton kócosan és ziláltan néztem ki, a ruháim se voltak kifejezetten rendezettek, anya meg ettől folyton csak frászt kapott.
Megvártam, hogy Elliot elpakolja Aiden titkait, aztán leballagtunk egymásba karolva a konyhába. A konyha volt a ház lelke, mondta mindig apa, és valahogy ő mindig összehozta vele a családot. Bájos konyha volt, nem olyan hatalmas mint a házunkban. Kék és fehér volt idebent is a bútor, és minden tárgy olyan rohadtul görögös volt és mediterrán benne. Anya és apa így vette meg, ahogy az előző tulajdonosok hagyták, és nagyjából semmihez sem nyúltak. A nyári melegben ezek a hideg, fehér falak olyan jól tudtak esni, ahogy belépünk a kinti forróságból.
- Csináljunk egy kis gyrost! - lelkesedtem fel. - Mindent hoztam hozzá - tettem még hozzá nagy büszkén és kipakoltam a hűtőládából a húst, minden hozzávalóval együttm majd a zöldségekre néztem, míg én elővettem a húst egy vágódeszkára, és a kezembe vettem egy nagy húsvágó kést.
- Megmosod és felvágod a zöldségeket? - kérdeztem.

◂itt vagyunk▸

2004. április 2.

◃ b e n j i ▹

maybe i lied
when i said
i was ok.

style: életképtelen cipőben ║ zene: one night in tokyo

- Aiden édes - nevetett fel kissé harsányan Ben. Nem akart komolyan venni, pedig én ismertem a bátyját, láttam a mindennapokban... ott voltam, mikor bújni akart, ölelgetni vagy éppen ivott. Minden alkalommal megmutatta, hogy igenis tud cuki lenni, ez pedig szívetmelengető volt ismerni a férjeként. - Maximum amikor alszik, és nem keltik fel "hajnalban" a délig tartó szendergéséből.
- Mostanában nem is alszik olyan sokat. - Mosolyodtam el.
A kedves témákat persze gyorsan felváltotta a keserű emlékek képe. Csak pár éve veszítették el a család jó részét, még túlzottan is friss volt a seb. Legszívesebben Benji fülébe súgtam volna ölelés közben, hogy ne szomorkodj, meríts belőle erőt, hiszen ezt is túlélted, de tudtam, ebben a helyzetben mindez aligha tűnne kedves buzdításnak. A fájdalom tompul majd idővel és talán nem keserű ízzel tölti majd meg a szájukat, hanem szép emlékek bukkannak elő.
Amúgy sem kéne bölcselkedned, O'Mara... éppen neked. Igaza volt a hangnak. Az én anyám is a háború alatt halt meg, ám évekig nem láttam előtte. Az elvesztése okozta seb és a kétségek tudata, amiket miattam kellett átélnie, fájdalmasabbá tették az egészet. Erről nem sokat beszéltem. Az én életem maga volt a katasztrófa. Talán ezért is sírtam el magam, ahogy szorongattam ezt az izmos fiút... mert értettem és éreztem a fájdalmát, de azt kívántam, neki bár ne kéne éreznie, ahogy Aidennek és Ericának sem.
- Igazad van - sóhajtott fel aztán, amint hátrébb húzódott tőlem. Ahogy beletúrt a hajába, hasonlított Aidenre. Az a mozdulat teljesen ugyanolyan volt, hiába tért el annyiban az ízlésük, a világképük. Igazából mindig is egyek voltak.
Meg akartam óvni a fájdalomtól. Talán ezért is pakoltam össze olyan marha gyorsan a cuccokat. Amiket nem vittem magammal, azokat visszadobáltam a ládikóba, majd óvatosan lehajtottam a fedelét. Még vissza is pattintottam a kis kapcsokat, mintha soha nem nyúlt volna hozzá senki... de Aiden persze meg fogja tudni és majd alaposan számonkér érte.
- Csináljunk egy kis gyrost! - javasolta Ben. Tényleg jobb volt témát váltani, valamit csinálni, ami nem a sírás és a porral teli levegő belélegzése. Ezért is követtem a konyhába, ami legalább annyira bájos és nyárias, mint minden a Tökéletes kékségben. Imádtam, hogy itt is hallottam a tenger lágy hullámainak hangját. Beleborzongtam a szépségébe, azt pedig kifejezettem élveztem, hogy ilyen enyhe időben élvezhetem ennek a történelmi helynek a hangulatát. Alig vártam, hogy kimenjünk a partra. - Mindent hoztam hozzá - tette hozzá.
- Mi az a gyros? - kérdeztem elmélázva, ahogy kibámultam az ablakon át a vízre. Tökéletesen látszott innen a kék tetejű házak felett elnézve a távolba. Tényleg nagyon mediterrán volt, de valahogy olyan tisztán.
- Megmosod és felvágod a zöldségeket? - kérdezte Ben. Fogalmam sem volt persze, milyen zöldségek kellenek, de amúgy minden kipakolt a hűtőládából a hússal együtt. Volt ott hagyma, paradicsom, olivabogyó, meg pár dolog, amiről fogalmam sem volt, hogy mi. Ja! Az a hosszú bizony egy uborka volt.
- A hagymát is nekem kell? - dünnyögtem és közben kikészítettem mindent egy sorban a konyhapultra. Akármit is válaszolt, szépen a mosogatóhoz vittem őket. Először a paradicsomot és kicsit ügyetlenül, de mosni kezdtem őket. Féltem, hogy leejtem és összenyomódik. - Jaj. Ez veszélyes.
Kicsúszott a kezemből és beesett a mosogatóba.
- Vááá! - visítottam és a kissé megütődött paradicsommal visszamentem Benji mellé. - Most mi lesz?! - mutattam meg neki a sérült zöldséget.

[2004 április 2.⭃ itt voltunk ⥷tavasz]

2004 április 2.
⭃ itt voltunk ⥷
tavasz

Up on Melancholy Hill
There's a plastic tree
Are you here with me?
Just looking out on the day
Of another dream

A Kékség hangulata tökéletes volt. Illett rá a név, olyan volt, mintha a húgom választotta volna. De ez régóta rajta volt a házon, és az egészet olyan bájossá tette. Jó volt végre itt lenni Elliottal, hogy az emlékek mellett történt valami új is itt. Nem kerültük már el szerencsére ezt a helyet, mégsem látszódott, mintha anya bármihez is hozzányúlt volna. Minden a régi életünk emlékét őrizte szinte, és tudtam, hogy neki nehéz lenne csak úgy elpakolni a húgom dolgait a szobából, vagy megváltoztatni itt bármit is. De néha az a változás lehetett végül is jó dolog, például most éppen csak úgy feltúrtuk a bátyám dolagit a szobájában. Biztos voltam benne, hogy ha haza érünk, karba tett kezekkel fog majd minket fogadni, kimérten végig fog minket mérni, majd hümmög egyet, olyan sokatmondóan, mintha egyenesen itt lett volna mögöttünk.
A komor témák helyett jobb volt főzni, közösen. Azt mindig is szerettem, főleg apával. A végén nem is kellett nagyon kommunikálunk, mindig tudtuk mit kell csinálni vagy a másiknak segíteni. Mostanában ez Estherrel is így volt. Imádtam vele a közös főzéseket, vagy a sütéseket, miközben Olivia ott visongatott a háttérben, vagy éppen csak nézett minket. Esthert jó volt olyankor csodálni, amit amúgy sosem mulasztottam el, ha vele voltam. Reméltem el fogok tudni vele is jönni ide hamarosan, és most mi sózzuk majd rá a kölyköket Aidenékre, meg anyáékra. Nekünk is kijárt volna egy kis szórakozás, mert fiatalok voltunk, és nem akartam, hogy Esther kiábránduljon belőlem, vagy kiégesse a lassan három gyerekünk.
A konyhában mindent előszedtem, miközben elfelejtettem, hogy Elliotnak lehet nem lesznek a dolgok olyan egyértelműek.
- Mi az a gyros? - kérdezte Elliot, miközben megnézte magának a kipakolt kajákat.
- Egy húsétel, amit itt forgó nyárson sütnek, de nekem jó lesz a serpenyő is. Csirke, disznó vagy marha húsból csinálják sok zöldséggel és sültkrumplival is szokták enni - magyaráztam, és közben elkészítettem a húst, meg megcsináltam hozzá a fűszerezést is, és a pácot. Apa nem szeretett mágiát használni a főzésnél, úgyhogy én se csináltam semmit mágiával. Aiden ebben igen csak elkényeztetett volt, mint anya. Szerintem a főzésnél ha az ember beletette a lelkét, akkor nem volt szüksége a mágiára.
- A hagymát megcsinálom én, ha nem bírod a könnyeket - válaszoltam a kérdésre vigyorogva, bár ahogy elkezdte a zöldségeket megfogni, kicsit aggódtam, hogy jó ötlet volt-e, de igazából nem voltam az az aggodalmaskodó típus. Amíg Elliot a zöldségekkel volt elfoglalva, a hússal lassan elkészültem, majd arra rezzentem össze, amikor az a bizonyos jaj felhangzott.
Reméltem nem vágta le a kezét, vagy valami. De mondjuk annak nem lett volna olyan puffanó hangja, bár ki tudja. Odanéztem, és követve a tekintetét, láttam a megnyomódott paradicsomot a mosogatóban. Úgy nézett ki, mint Gosdwell összevert feje, amikor egymásnak estünk még a hetedévünk végén.
- Vááá! Most mi lesz?! - kérdezte kiakadva Elliot, mire megvontam a vállamat. Ennyitől nem hal meg a paradicsom, majd kivettem a mosogatóból, és a vágódeszkáre tettem.
- Semmi, megesszük, ahogy a többieket - válaszoltam vigyorogva, majd ha elkezdte a zöldségeket felvágni, akkor besegítettem neki, hogy ne érezze teljesen bénának magát. - A főzés is olyan mint egy játék, egy veszélyes játék, veszélyes tárgyakkal, amiből fasza dolgokat lehet létrehhozni - mondtam neki közben, és magamhoz vettem a megmosott hagymákat, vágtam hozzá egy drámai grimaszt is, mielőtt elkezdtem megpucolni.
- És amiért áldozatokat kell hozni - tettem hozzá, már csak a drámai zene hiányzott, belevágtam a hagymába, és éreztem a szememben a könnyeket, hogy alig lássam Elliot hogy szeleteli a többi zöldséget.