Tökéletes Kékség

[Perfect Blue Gallery]

Perfect Blue Gallery

A Tökéletes Kékséget még Rudolf és Erica Fraser vásárolta meg az ikerpár születése előtt, mivel mind a ketten rajongtak a görög tengerért. A kis villa barátságosan áll egy domb tetején, egy elrejtatt varázslónegyedben. Otthonos, igazi kis paradicsom a család számára. A két szintes épület tágas és nyílt terű, szinte nincsennek is benne ajtók. A bútorok is igazán görögösek, kék és fehér színüek. A házhoz tartozik egy terasz is, melyben egy kisebb fehér kőból faragott medence van, és tökéletesen rálátni a görög tengerre.
A család sok nyarat töltött itt, hiszen mindannyiukat valahogyan lenyűgözte a tenger.

[Halk suttogások]

Halk suttogások

Elliot
2002. 04. 13

dress code

Sirályok hangja szól a közelben lévő tengerpart felől, miközben én kisimítok egy gyűrődést  aruhámon, és tétován megigazgatom a hajam. A hófehér épület bejárata előtt ácsorgok. Olyan régen nem jártam itt. Mintha megfeledkeztünk volna róla, hogy létezik ez a hely. De talán csak túlságosan fájdalmas volt rágolndolni, hogy Chrissie már nem rohan sikongatva le a tengerparta, hogy Ben nem üldözi azzal a fura mugli deszkával a hóna alatt, és hogy Aiden nem követi őket szemforgatva, napszemübegben egy könnyvel a kezében. Lehunyom a szemem egy pillanatra, és igyeskzem egyenes háttal előre nézni. Emészt a bánat, talán egész életemben is emészteni fog, de nem hagyom, hogy ez legyűrjön. Nem hagyhatom.
Eleget szenvedtek a fiaim is, és képtelen vagyok végignézni, hogy ők is egyre jobban elveszíti önmagukat. Újra, és újra. Fájt, ahogy Aiden eltűnt otthonról, anyni idő után újra, de Elliot mellett más volt. Boldog. És ha Aiden úhgy bodlog, hogy képtelen egy félnapnál tovább itthon lenni, hoghy képtelen rámnézni, mert Chrissie jut rólam az eszébe, ha ketté szakad is a lelkem elviselem. Miatta el kell viselnem. A fiaim miatt mindent el kell viselnem.
Előre kellett lépnem. Nem hagyhattam, hogy örökre így maradjunk. Ilyen sérültek. Muszáj volt valamit kezenem az életemmel, hogy azt lássák próbálkozok. Hogy talán ebből is erőt merítsenek. Reméltem, hogy Bennek is menni fog, de ugyan oda visszakerült folyton, főleg miután Raylával nem alakultak úgy a dolagi, ahogy elképzelte. Bolond kisfiam.
Nézem a fehér falakat, és hallom még a múlt kavargó emlékeit kikúszni, miközben bennem fészkel a sötétség, még ha ez kívülről nem is látszik annyira. Iagzából említettem Bennek, hogy ide jövök, de őt képtelen lettem volna magammal hozni. Még a kriptába sem ment le Chrissie-hez, csak négy évvel később. Most, hogy Aiden megint eltűnt, egyedül Elliothoz fordulhattam.
Olyan boldogok voltak eggyüt, anniyra szerettem őket kettesben látni, még akkor is, ha a szemem láttára pakolta ki a szobáját, csak hogy vele éljen. És legbelül tényleg reméltem, hogy visszatalál Elliothoz. HA lezárja magában azokat a dolgokat, amiket soha nem volt hajlandó megosztani velünk. Aiden hajlamos volt hazugság mögé rejteni az igazságot, csak hogy megóvjon tőle minket. Vajon hányszor mártotta bele magát a sötétségbe, csak hogy minket megmentsen? Nem hagy nyugodni az a gondolat, hoyg Halálfalónak is miattunk állt be. De ez azt jelenti, hogy anyaként elbuktam. MErt képtelen voltam én megvédeni őt ettől. Képtelen voltam biztonságossá tenni a világát. Bárcsak itt lenne Rudolf. Bárcsak meglennének hozzá az ő szavai, hogy mit is kellene tennem. De csak a csönd van.
Ujjaim a jeggyűrűvel játszanak, amikor meghallok egy halk puffanást, ami kissé megzavarja Szantorini békés csendjét. Nem volt különösen nagy dolog ez errefelé, ahol szintén varázslócsaládok laktak. Bár szerintem csak mi leszünk itt egyedül, az egész negyedben. Ez egy csendesebb időszaka a szezonnak, és most ez a kis békesség vaalhogy megnyugtat.
- Óh, drága Elliot, örülök, hogy látlak! - lépek hozzá, amint megjelenik és melegen magamhoz ölelem, és csillogó tekintettel fürkészem az arcát. - Mondd, hogy vagy? A kisfiad rengeteget nőtt már megint, elképesztően bájosan rágcsálta a sárkányos rágókáját! Montam már, hogy határozottan a te szemöldöködet örökölte? - sóhajtom álmodozva.
Közben előveszem a körtepálcámat, és egy két mozdulattal kinyitom az öreg kék ajtót, melyről pattogott le a festék, de olyan bájosan nézett ki, hogy nem tudtuk Rudolffal újrafesteni. Az előszoba hűvöse kellemesen simogatott, bármennyire is felkavaró volt ide belépni. A fotelen ott pihen Chrissie játéknyula, Rudolf pipája, amit égre földre keresett az egyik évben... Inkább Elliot felé fordulok, hogy bele kapaszkodjak, az egyetlen élőbe ezen a a szomorúan csendes házban.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! Egy szívességet szeretnék tőled kérni... Tudod a padláson van egy-két dolog, amit meg kellene néznünk... Azt hiszem van ott egy mumus - suttogom halkan és izgatottan pislogok rá.

halk suttogások


Erica
2002. április 13.

outfit

Nem voltam felkészülve erre a mai találkozóra. Éreztem, ahogy a fájdalom megül a testemben, ahogy merven próbálom elnyomni magamban az Aidennel való találkozás emlékét... beszélnem kéne talán róla az anyjának, bár biztosan hazament és megmutatta magát, hogy életben van, ahogyan nekem is. O'Mara... nem csak megmutatta magát, te is tudod... - A hang gúnyosan felnevetett bennem, ahogy saját barna szemeimmel találkoztam a tükörben. A garbó nyakát igazgattam, mintha nem állna jól. Tökéletes volt, már amennyire a vézna testemen az tudott lenni bármi mostanában. Szégyelltem, hogy megint fogytam, hogy összemegyek és elfogyok, hagyom, hogy felemésszen az élet, ami megint megvillantotta a foga fehérjét.
De semmi sem számított, csak az, hogy tartoztam valakihez... valakikhez. Fraserék családként tekintettek rám, legalábbis Erica mindenképpen, ezért pedig mindennél hálásabb voltam. Az anyámon és Naton kívül, soha senki sem bánt velem ilyen finoman, nem akart befogadni igazán az életébe. Ezért hát, pontosan úgy készültem vele találkozni Szantorinin, mintha egy családtaghoz igyekeznék tényleg.
A parfümös üveg után nyúltam. Levettem a kupakját és óvatosan fújtam a nyakamra, meg a hajamra belőle. Éreztem, ahogy az illat megtölti a szobát. Máris jött a velejáró magabiztosság, ahogy az enyhén kókuszos arom elérta az orromat. Jól van, O'Mara... jól van, majdnem normálisnak tűnsz. Nem úgy, mint akit tizenegy napja a nő fia húzott meg. A gondolatra elhúztam a számat, de elfordítottam a tekintetem a sötét tincsekről, a fehér bőrről és a feketének hatot, sötét barna szempárról. Nem akartam magamat szemlélni, így hát elindultam kifelé.
- Elliot, mikor érsz haza? Átjön az öcséd Amberrel. - kérdezte Dean a konyhából, ahogy meghallottam, hogy az ajtónél matatok. Egy vékony kabátot húztam csak magamra, Görögországban talán már szükségem sem lesz rá.
- Nem tudom. Apa. - Mondtam, még mindig furcsán ízlelgetve ezt a megszólítást. Nem hívtam így Deant soha, még gyerekként sem, mert ő nem akarta. Én pedig túl kicsi voltam, hogy már pedig ellenkezzek és mindenképpen apának szólítsam. - Szerintem egy ideig maradok. - Tettem hozzá, majd egy gyors búcsúval hoppanáltam is. Egyenesen arra a címre, ahová Mrs. Fraser hívott. Egy ház elé érkeztem, olyan tipikus, fehére mázol görögstílusú épület, amit annyira imádtam, mikor végigjártam ezt a helyet.
- Óh, drága Elliot, örülök, hogy látlak! - Nem is vettem észre Ericát, egészen addig, míg magához nem ölelt. Összerezzentem a váratlan érintéstől, finoman megpaskoltam a hátát, hogy ne tűnjek túl tolakodónak. - Mondd, hogy vagy? A kisfiad rengeteget nőtt már megint, elképesztően bájosan rágcsálta a sárkányos rágókáját! Montam már, hogy határozottan a te szemöldöködet örökölte?
A szemöldökömet? Elvigyorodtam a megjegyzésre. A kék szemekbe néztem, ahogy elhúzódtam. Túl kedves, túl finom volt Erica ahhoz, hogy úgy haragudjak rá, ahogyan annak idején Aiden tette. Fel sem fogta, milyen szerencsés, amiért volt egyáltalán édesanyja, aki megölelhette.
- Én is örülök a viszontlátásnak. - Suttogtam, ahogy kicsit körbe néztem és azon gondolkodtam, hogyan is vagyok. Leginkább zavartan, fájdalmasan, nyomorultul. Nem akartam, hogy ezt Erica megtudja... volt neki elég baja nélkülem is. Egy egész családot kellett összetartania a tragédia után... nekem meg csak négy kutya volt. Gabe halála lényegében nem borított meg semmit. Csak eljegyeztük egymást, nem volt gyerekünk, jóformán közös életünk sem. Talán ezért nem is voltak könnyeim már. Fájt. Fájt az űr és minden más is.
- És te hogy vagy? - kérdeztem. - Bennel mi a helyzet? - Faggattam, ahogy azon agyaltam, vajon mi történ vele azután a nap után, hogy Cukormáz kanapéján aludt az iszogatásunk után. Jól szórakoztunk, aztán kapott reggelit meg kávét.
Követtem az ajtó felé. Kopott volt, kék... olyan hangulata volt, ami tökéletesen illet ebbe a környezetbe. Alig, hogy benyitottunk, állot, poros szag töltötte meg az orromat. Régen nem járhatott itt.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! Egy szívességet szeretnék tőled kérni... Tudod a padláson van egy-két dolog, amit meg kellene néznünk... Azt hiszem van ott egy mumus  - Jött a magyarázat. Elmosolyodtam. Nem ez lenne az első mumusom... igazából érdekelt is, hogy most milyen alakot öltene. Gabrielt halottan? Aident halottan? Az apámat? Önmagamat? Natot sérülten és betegen? A fiam halálát? Ezer meg ezer lehetőség volt.
- A padláson? Biztosan talál magának egy kellemes sötét sarkot odafent. - Válaszoltam és beljebb léptem, hogy jobban körbe nézzek. Az én családomnak nem volt nyaralója, nem voltunk elég gazdagok, ha meg volt is rá pénz, inkább meghúztuk magunkat apám miatt. Lenyűgözött a hely varázsa. - De szívesen segítek. - Tettem hozzá és a nőre pillantottam.
Ha mutatta az utat, hát követtem őt. Közben persze néztem körbe-körbe. Látni akartam mindent, azt ami Aident formálta azzá, aki lett. Kár lenne tagadni, hogy érdekel... mert érdekel. Fél évig éltem vele, szerettem minden rezdülését, a szemétkedéseit, mindent.
- De ketten fogunk kelleni... hogy összezavarjuk... - Folytattam és már a lépcső felé tartottam.

[Halk suttogások]

Halk suttogások

Elliot
2002. 04. 13

dress code

A nap melegen süt az égből, és hallom a sirályok énekét. Eszembe jut Chrissie, ahogy őket kergette a homokos parton, az apjával együtt. Mind a ketten szerették a tengeri élővilágot, és bár Rudolf szívesen el is figyasztotta a halakat, amiket kifogott, Chrissie mellett nem hozhatta őket haza megpucolni, mert mindig el kellett őket engedni. Hihetetlen mennyit merengek ezeken a szép meg nem szürkülő boldog képeken, de szinte úgy nosztalgiázok, mintha máris hetven éves lennék. Néha annak is érzem magam. Mennyiszer éretem úgy, hogy Bejmanin miatt szaporodnak az ősz szálak a hajamban, és emnyiszer mondta erre Rudolf, hogy én sosem öregszem. Pedig mennyire igen.
Elliot megjelenése azonban kizökkent anynira, hogy a jelenre koncnetráljak, és mosolyogva a karjaimba zárom.
- És te hogy vagy? Bennel mi a helyzet? - érdeklődik, miközben elengedem, és igyekszem kinyitni az ajtót. Rég le van zárva varázslattal. Hány éve nem voltunk itt? Lassan öt, hat? '97 sem volt már az a békés időszak, hogy nyugodt szívvel utaztunk volna el ide. Legalább is nekem rossz érzésem volt, hogy előbb utóbb baj lesz. És milyen igazam volt. És ez alkalommal kívántam azt, hogy bárcsak ne lett volna. Bárcsak ne.
- Remekül, drágám, remekül - mosolyodom el. - A bolt felvirágoztása leköti a figyelmemet, úgyhjogy most már nem csak a Szombati Boszorkány olvasgatásával telnek a napjaim. És ben is sokkal nyugodtabb, hogy nem ólálkodom a konyhában - kuncogok halkan. A zár és a mágikus védőburok utat végül enged a pálcámnak, és beléphetünk a hűvös, fehér falak közzé. Az orromba kúszik a narancs és a dinyne édes illata, ami keveredik a közelben lévő tenger sós levegőjével. Kissé állott ugyan a levegő, de még mindig minden ugyan olyan. Néhány intéssel szélesre tárok minden ablakot, és ajtót, hogy szabadon áramoljon be a friss levegő.
- Ben jól van, úgy tűnik kiheverte a kis kalandotok. Modnjuk őszintén reméltem, hogy egy kislánnyal tölti az éjszakát, de megnyugtató volt mégis azt tudni, hogy nálad éjszakázott. Mostanában kissé elvarázsolt, mintha megint szerelmes lenne - fonom össze magam előtt a karom, hogy a jobb kezemmel elgondolkodva és ábrándosan megtartsam az arcomat. Imádom, szerelmesnek látni a fiaimat, annyira bájosak olyankor, ahogy félig elkalandoznak, és nincs is annál nagyon öörm, mint amikor elhozzák a házhoz a kiszemeltjüket. Akárki is legyen az, én fiaim tökéeltest választják maguknak. Elvégre Fraserek és az anyjuk kifinomult ízlését örökölték.
- Egyébként Aiden hazajött, tudsz róla? - érdeklődöm kíváncsian, és leplezetlen örömmel nézek Eliotra. Féltem hogy elveszíthetem, örökre. Közben odaérek a lépcsőhöz, és fellépkedek a fehér lépcsőn, aminre midnenféle sárkány és rózsaszín állat van rajzolva. - Bent és Chrissie-t kissé zavarták a fehér falak. Nos, igazából Ben kezdte az egészet - mondom kuncogva.
A második szinten vannak a hálószobák, négy szoba egymással szemben félkörösen nyílik a folyosóra, és mindegyik redőnyszerű ajtaja tárva nyitva van, így Elliot be is láthat mindegyikbe. Bár az összes ugyan olyan görögös, egyből látni hogy Chrissie-é rózsaszín, Bennek minden szanaszét van, a szoba közepén van egy régi seprű, gitár és a ruhái, Aidené pedig maga a tökéletesség.
- A padláson? Biztosan talál magának egy kellemes sötét sarkot odafent. De szívesen segítek - mondja Elliot, mire egy hálás mosolyt vetek felé. Egyedül aloigha lennék erre képes. Valószínüleg egyből elájulnék, azután, hogy a mumus testet ölt. Bele se merek gondolni, hogy milyen alakot ölthet. - De ketten fogunk kelleni... hogy összezavarjuk...  - Halkan felsóhajtok, majd egy félre eső kis sarokban odaérünk a padlás lenyitható csapóajtaja alá. Kis zörö,bölés is hallatszik odafentről, mire elhúzom a számat. Nem vagyok az a harcos fajta, ahogy a pálcám sem. Egy apró intéssel leengedem a lépcsőt ami felvezet. Vastag, szürke pos ereszkedik le ránk, mire köhécselve lecsezgetni kezdem a levegőt, majd lessan felkapaszkodom a padlársra.
- Nos, itt is vagyunk. Nem emlékeztem rá, hogy ez a hely... ilyen sötét. Akkor biztosan nem vesszük meg a férjemmel - suttogom halkan, majd a zörömbölés hirtelen abbamarad és nyomasztó, halotti némaság telepedig a furcsán noymasztó padlásra. Az egyik doboz megbillen egy régi falra felszegelt kis plcról és hangos csattanással lezuhan. Összerezzenek, és előre tartom a pálcámat, miközben egy sötét kis árny kusszan el vilálámgyorsan egy másik sötét zugba.

halk suttogások


Erica
2002. április 13.

outfit

Kicsit feszengtem a langyos görög időben, ahogy a tekintetem találkotott a kék szempárral. Nem tudtam, hogy beszélnem kéne-e Aidenről. Nem emlékeztem, hogy a találkozásunk alkalmával említett-e egyáltalán, hogy hazament, hogy beszélt az anyjával és az öccsével. Valahogy nem is igazán az volt a téma, a túl forró helyzet, az enyhén érzelmes beszélgetés elnyomott minden mást. Ha volt is róla szó, könnyedén lehetett, hogy megfeledkeztem volna.
Nyugi Elliot, csak legyél laza, mint mindig! - mondta a hang. Csakhogy ez nem ment ennyire egyszerűen. Aiden anyukáját túlságosan kedveltem ahhoz, hogy hazudjak neki... és ez nem csak egy egyszerű megkímélés lett volna, hanem tényleg hazugság. Sejtettem, hogy mit érzett, mikor a fia újra eltűnt. Nekem mindennap hiányzott Noah, hiába próbáltam mindennap elnyomni magamban azokat a bizonyos érzéseket. Szülőnek lenni rohadt szar. Főleg olyan szülőnek, aki nem lehet a gyerekével, úgy, ahogyan kéne.
- Remekül, drágám, remekül - jött a válasz. Egy részem boldog volt, hogy Erica kezd jobban lenni. Mindenkinek kellett egy elfoglaltság és ahogy hallottam ő végre meg is találta azt. Ezt pedig hamarosan szóban is megerősítette: - A bolt felvirágoztása leköti a figyelmemet, úgyhjogy most már nem csak a Szombati Boszorkány olvasgatásával telnek a napjaim. És ben is sokkal nyugodtabb, hogy nem ólálkodom a konyhában.
Elmosolyodtam s hagytam, hogy bevezessen a ház hatalmas, masszív, fehér falai közé. Az egésznek olyan mediterrán hatása volt. Élveztem ebben az időszakban, de tudtam, hogy nyáron elképesztően szenvednék itt. Talán el is ájulnék a forróságtól, mint nem is olyan régen, Nattal és a gyerekkel, Olaszországban. A tenger sós illata, a citrusos aroma, olyan könnyedén idézte fel a régi életemet... s nem bántam. Nem haragudtam már Natra, habár sok minden olyat tett, amit utólag nem kellett volna hagynom. De hagytam, mert akkor még elvakítottak az érzések. Nem tudom valaha, lesz-e még ilyen. Meguntam már, hogy valakinek a "gyengébb" fele legyek. Jobb volt nekem egyedül, mint régen, amikor a világot jártam. Vissza kellett kapnom az önállóságomat.
- Ben jól van, úgy tűnik kiheverte a kis kalandotok. Modnjuk őszintén reméltem, hogy egy kislánnyal tölti az éjszakát, de megnyugtató volt mégis azt tudni, hogy nálad éjszakázott. Mostanában kissé elvarázsolt, mintha megint szerelmes lenne.
- Velem majdnem olyan, mintha egy lánnyal lett volna. - Tettem hozzá, egyértelműen hangsúlyozva az öniróniát benne. - Még abban a korban van, amikor mindenkibe szerelmes lesz, aki csak megtetszik neki. Gondolom. - Tettem hozzá. Fogalmam sem volt, milyen egy átlagos tizenkilenc éves élete. Sosem voltam átlagos tizenéves. Tizenötévesen valahogy mindent elvágtak azzal, hogy nem engedtek tanulni többé, hogy kikerültem az utcára, hogy elszöktem a szüleimtől. Meg kellett tanulnom életben matadni odakint.
- Egyébként Aiden hazajött, tudsz róla? - Nyelnem kellett a neve hallattán. Ugyanakkor megkönnyebbülést is éreztem, hogy nem nekem kellett ezt kimondani. Így könnyebb volt a lelkiismeretem is.
- Meglátogatott... - mondtam röviden. Azt inkább nem tettem hozzá, hogy le is tepert azonnal. Még a végén túl sokat látna bele Erica. Azt hiszem, ő a korom ellenére is szerette, hogy velem volt a fia... de sajnos annak vége. Vagy nem sajnos. Ki tudja? Aidennek valószínűleg jobb lenne egy nálam fiatalabb lánnyal vagy fiúval, aki nem várja el tőle, hogy komolyan vegye a kapcsolatot.
- Bent és Chrissie-t kissé zavarták a fehér falak. Nos, igazából Ben kezdte az egészet - folytatta. Ekkor vettem el, hogy a lépcsőnél mindenféle rajzok voltak. Elhúztam a számat egy halovány mosolyra... ez hiányzott nekem igazán. Ez a családi dolog. A gyerekek, a szeretet, ami állandóan körbevett odahaza. Mindent megadtam volna, ha úgy élhetnék bárkivel is, mint annak idején Nattal. Csak talán kevesebb fájdalommal és veszekedéssel. Ez persze kivitelezhetetlen volt. Megtanultam, hogy ahol érzések vannak, ott surlódások is akadnak bőven.
- A gyerekek aranyosak... - motyogtam és követtem fölfelé. Be-belestem a szobákba, nem volt nehéz felismerni, melyik kié lehetett. A rózsaszín a kislányé, a rendetlen nyilván Bené - bár őt nem ismertem ennyire -, míg a tökéletesen rendben hagyott Aidené. Megint eszembe jutott, ahogy éltünk. Nem kellett volna ezen agyalnom, nagyon nem. Inkább a mumusra tereltem a szót.
Amúgy is elértük a csapóajtót. Az pedig egy pálcaintésre engedelmesen kinyílt, a lépcsőfokok leereszkedtek közénk. Már az is poros volt, így egy hatalmasat tüsszentettem, de tudtam, ahogy haladunk majd fölfelé, egyre fullasztóbb lesz a levegő.
- Majd én előre megyek... - mondtam és kihúzva a pálcámat, elkezdtem fölfelé kapaszkodni. Még mindig nem szerettem magasan lenni. Alig egy méter után éreztem a gyomromban megülő furcsa görcsöt, miközben a hányinger kerülgetett. Kibírod, O'Mara!- mordultam magamra, aztán előrébb mentem, hogy szép lassan megérkezzek a teljesen sötét padlára.
- Nos, itt is vagyunk. Nem emlékeztem rá, hogy ez a hely... ilyen sötét. Akkor biztosan nem vesszük meg a férjemmel - magyarázta Erica. A zajra összerezzentem. Valami leesett, valami mozdult, fogalmam sem volt, hogy az tényleg mumus-e. Az igaz alakjukat még sosem látta senki, de ha az is lett volna... miért nem lépett elő és változott valami félelmetes dologgá? Talán más is lakta ezt a padlás.t
- Biztosan egészen más, ha ég a villany... - pöccintettem egyet a pálcámmal, mire egy halovány, sárgás fény megvilágította a helyiség közepét. Nem, ez körülbelül semmire sem volt elég, de ide nem jutott be a kinti természetes fény. - Hát ezzel nem vagyunk kisegítve... - Ahogy arra indultam, amerre a valami futott, azon agyaltam, hogy vajon miféle alakot öltene most a mumusom. Számos dologtól féltem, de a rettegés, mint olyan megszűnt... az érzéseim mélysége... megszűnt. Gabriellel egy darab belőlem is távozott, amit nem tudtam és nem is akartam már visszaszerezni. Éppen elég volt az elmúlt három évben engedni mindennek, átélni a fájdalmat. Már csak léteztem. Hagytam, hogy sodródjak ide s oda, ahogy a sors szeretné. Talán ezért sem löktem el Aident, mikor előkerült.
- Lehet, hogy ez nem is mumus... - folytattam, de mielőtt még kifejthettem volna, mi más lehetet, megpillantottam Nathaniel Forest holttestét a földön feküdni. - Vagy mégis... - A szavam fájdalmasan dobbant egyet. Csak álltam a jelenet felett, könnyek és minden nélkül... nem engedtem magamnak meg, hogy érezzek. Nem volt szabad. - Ezt hogyan lehet viccessé tenni. - Pillantottam az élettelen arcra. Igen. Nat volt a nagyszerelmem, igen, még most is sok minden függ az életemben tőle. A gyerekeim. Az, amit valamikor otthonnak neveztem. Az elvesztése nyár óta olyan pánikot váltott ki belőlem, ami valóságosabb volt rengeteg más érzésnél. Valami történt, mert a mumos a következő pillanatban megváltozott... ugyanaz a csuklyás alak állt előttem, aki annyiszor. És pontosan tudtam ki van alatta. Én. Ő még is a csuklyához nyúlt, hogy lesodorja az arcáról. A mandulavágású szemek, a kegyetlen vigyor az arcán... gyűlöltem.
Ráemeltem a pálcámat hát s némán varázsoltam. Éreztem, ahogy a koncentrációm megerősödik s hamarosan nem a saját arcom, hanem egy bohóc pillantott vissza.

[Halk suttogások]

Halk suttogások

Elliot
2002. 04. 13

dress code

Aiden úgy jött haza, mintha más lenne. Sokszor nézett ki úgy, mintha menekülne valami elől, ami üldözi őt. De tudom jól, hogy mindannyiónkat üldöz a múlt. És ott lesz. Csak könnyebbé tehetjük magunk számára a napokat. Most hogy visszakaptam megint több erőt adott, mintha örökre eltűnt volna ismét. Bennek sokat jelentett és nekem is, hogy egy rövid időről időre felbukkant. Még ha továbbra is kóborolt, tudtuk, hogy visszatér.
- Velem majdnem olyan, mintha egy lánnyal lett volna. - Kuncogok halkan az önirónikus megjegyzésére. Sok dologban Aidenre emlékeztetett, ezért is örültem, hogy együtt voltak. És most még ha nem is igazán értettem a kettejük közötti kapcsolatot, Elliotot ugyan olyan szeretettel fogadtam, ahogy eddig is. - Még abban a korban van, amikor mindenkibe szerelmes lesz, aki csak megtetszik neki. Gondolom.
- Aiden már elég érett a többiekhez képest, igazából úgy hsizem voltak dolagit, amit el kellett rendeznie, hogy végre békére leljen. Vagy legalábbis a felé induljon el - mondom sóhajtva, és belépek a nyaralóba. Halkan sóhajtok Elliot válaszára. Valahogy ez olyan lehangoló volt, van benne valami szomorú, ahogy mondja és ahogy nézelődik.
- Biztos jól vagy, Elliot? - kérdezem aggódva, és mellé lépve megsimítom a karját. - Ha haza jössz velem, akár főzhetek neked teát. Nem hiszem, hogy van ebben a konyhában bármi is.
Ahogy a feslő emeleten álldogálunk, halovány mosoly suhan át az ajkamon, ahogy tekintetemmel a kislányom szobáját nézem. És mégis annyira fáj.  De a fiaim élnek. És ez az ami képes minden nap erőt adni. Benre annyi terhet hárítottam nyaranta, amikor nálam volt, hiszen én szinte képtelen voltam csinálni bármit is. Ezt pedig többet nem engedhetem meg magamnak.
A padláson a mumus zörgött, majd egyszer csak a földön van, én pedig halk sikolyt hallatva a szám elé kapom a kezemet, ahogy megpillantok egy férfit a földön fekve halottan. Összefacsarodik a szívem, ahogy ELliotra pillantok, mert biztosan nagyon kedves lehet neki akárki is van a földön, de aztán alakot váltva egy csuklyás alakként jelenik meg. A mumus az ember legsebezhetőbb, legmélyebb félelmét mutatja meg, és szembesíti azzal, amitől retteg. Görbe tükör ez, fájdalmas görbe tükör, de ha erősek maradunk ez is, mint minden más is legyőzhető. És ha bár viccessé nem tudom tenni ahogy ELliot sem, inkább közelebb lépek felé, hogy most a csuklyás alak felém fordulva alakot vált.
Egy fehér koporsó, mert a Fraserek mindig fehér koporsóba temetkeznek, és rajta két név, Aidené és Bené. Fáj, szinte belém mar, ahogy nézem a neveket rajta. Nem tudom vidámsággal elűzni, mert ismerem a fájdalmat, ami ezzel jár, és azt nem lehet meggyógyítani sehogy sem.
Elliotra pillantok, mert kezdem úgy érezni, hogy a mumus kezd összezavarodni, a kép megremeg, és hirtelen megint alakot vált, egyre zavarosabban és torzabban.
- Úgy tűnik kezd összezavarodni - suttogom halkan, miközben a mumus megint alakot vált egy összetört üvegben lévő maketthajóvá vált. Rudolf nélkül mindig féltem, hogy egyedül tönkreteszem a családom. És odavész minden, ami egykor neki is a legkedvesebb volt, de ez a kép már csak gyengén pislákol, mintha irreális alakot is, valami odanemillőt is fel akarna venni, mintha kezdene összeolvadni azzal amitől én és Eliot fél.

halk suttogások


Erica
2002. április 13.

outfit

Lehetséges lett volna, hogy még akkor is érzem Aiden illatát, mikor évek óta nem járt ezen a helyen? Nem tudom miért, de ahogy sétáltunk fel az emeletre, végig nézve a szobákon, felismerve a precíz, rendben tartott helyiségben őt magát… elfogott az az érzés, hogy talán ő maga is itt van tényleg, nem csupán az emléke. Nyeltem egyet a gondolatra, de éreztem, hogy a keserűség, amit éreztem egész egyszerűen bebújik a hangom mögé.
– Biztos jól vagy, Elliot? – kérdezte Erica és kedvesen simított végig a karomon. A puha érintés anyámat idézete, ahogy gyengéden próbált a jó útra terelni, sosem vitatkozva vagy vádolva meg azzal, milyen szörnyű ember lett belőlem. Ő nem ilyennek akart. Szabadságot akart adni, hogy ne kelljen az egész életemet apám árnyékában eltöltenem. Én pedig belesétáltam abba az árnyékba, sőt egyenesen a magamévá tettem, szembe fordulva mindennel, amit tanított nekem. De közben meg apa lettem… volt az életemnek három olyan éve, amit szerető családban töltöttem el. – Ha haza jössz velem, akár főzhetek neked teát. Nem hiszem, hogy van ebben a konyhában bármi is.
Csak bólintottam lassan.
– Minden rendben… csak… jól esne tényleg egy tea. – Mondtam, nem akartam jobban belemenni a dologban. Egyszerre voltam szomorú Aiden miatt, a veszteség miatt, ami alig pár napja ért. Így hát egy kicsit katyvasz volt a tény, hogy éppen itt vagyok és segítek. Közben meg irigykedtem, hogy ők ilyen családi életet éltek, hogy Ericának volt lehetőség szülőnek lenni, míg én Noah-ból aprócska szeletet kapok, ami nem is igazán az, amit egy apának tennie kéne. Ott kellene lennem mindennap vele, fogni a kezét, játszani vele, tanítgatni, szeretgetni.
– Ezek szerint Aiden mindig ilyen rendezett volt… – jegyeztem meg elmosolyodva, mielőtt tovább haladtunk volna a padlás felé.
Tetszett a ház, határozottan volt egy hangulata s odafent jobban érdekeltek a kincsek, semmint a mumus. Azzal szembe tudok nézni, az el tud tűnni, ha eléggé összezavarjuk. Azonban túl kevés volt a fény odafent ahhoz, hogy alaposan körbe tudjak nézni, vagy csak végig futtassam a tekintetem az otthagyott holmik között. Ezért hát a sarokból érkező neszezést vettem célba. Először Nat, aztán önmagam apám köpenyébe bújtatott mása jelent meg. Éreztem, ahogy a gombóc nőni kezd a torkomban… és tudtam. Amikor Erica elém lépett, az a koporsó nem csak neki szólt, hanem nekem is. Én is pontosan ugyanúgy nem akartam Aiden halálát, mint ő… éreztem, ahogy megremegek, pontosan úgy, mint a kép… mintha egy pillanatra a koporsó hamarosan Aidenné változott. Élő Aidenné, aki nem hajlandó rám nézni sem. Ezután újabb zavar állt be.
– Úgy tűnik kezd összezavarodni – mondta Erica. S valóban a teremtmény most törött dísztárggyá változott. Az üvegszilánkok között maketthajó várakozott.
Csak bólintottam válaszként, ugyanis, ahogy közelebb léptem, átkarolva a nő vállát a teretmény pörögve, forogva váltott alakot. Egy nyitott koporsóban hevert a fekete csuklya, a maketthajó, mintha csak ez is azt akarná mondani: nem azt kell eltemetni, amink van, hanem a félelmeket. Viccesnek nem volt vicces. Nem tudtam nevetni, de a félelmeim egyszerre egész más módon jelentek meg. Normális ez így?
– Minden rendben lesz Erica… – Suttogtam. Próbáltam valami viccesre koncentrálni, de csak azok a műanyag játékhajók jutottak eszembe, amiket Noah-nak vettem karácsonyra. Apróság volt, olyasmi, amit az ember a kádba rakva lefoglalhatja a gyereket. Előre szegeztem hát a pálcámat: – Comiculissimus!– Koncentráltam és reméltem, hogy megjelenik a fürdőkád, benne a gumikacsák és a kishajók középen. Legalább bájos lett volna, ha nem is olyan marhára vicces.

[Halk suttogások]

Halk suttogások

Elliot
2002. 04. 13

dress code

Az emberek érzései kiülnek az arcukon, még Aidenén is, bármennyre is hiszi azt, hogy előlem elrejtőzhet. Vagy Bentől, vagy az apjától. Elliotot nézve midnig is volt benne valami szomorúság,  atekintetében néha láttam meg-meg csillanni akkor is,a mikor Noah-ra nézett. Most, hogy Aiden szóba kerül is szomorúsággal teli a tekintete, és ez engem is szomorúvá tesz. Nem szólhatok bele a fiaim szerelmi életébe, addig amíg a körülmények nem durvák. És ha bele nem szólhatok a kettejük közöttti dolgokba, annyit megtehetek értül, hogy mind akettejüket támogatom és leszek a támaszuk. Akár csak Bennél. Még akkor is ha vele veszekedés a vége.
- Akkor, amint végzünk haza is megyünk egy kis baracos teát inni - mosolygok rá.
Szerettük ezt a kis házat, sziget volt a tengeren a várossal együtt, a béke és a nyugalom helye, ahol aiden is és Ben is kevésbé veszekedett egymással, ahol a férjem ki tudott kapcsolódni, ahol igazán egy család lehettünk. Szinte látom ahogy Rudolf főzött Bennel a konyhában én Chrissiet fürdettem a kis rusztikus medencében a hátsó kertben, és Aiden folyton behúzódóott a nap elől egy árnyékba mert mindig megégett, és csak olvasott, és nagyon felőttnek hitték a gyermekeim magukat, mind a hárman, ha napszemüveget tettek a fejükre.
- Ó, ideg, Aiden ha kupisnak talált a házban akármit rednet rakott és morgott az orra alatt, hogy rajta kívül senki se tud rendet rakni - jegyzem meg kuncogva, ahogy feliudézem az emléket. - Ben pedig direkt összetúrta a szobáját. Micsoda nagy veszekdések voltak abból, de a végén még ha verekedtek is, kibékültek. Egy ideig azt hittem sosem fognak, amikor Aiden ismét elment, féltem, hogy tönkre megy a köztük lévő kötelék. - Sóhajtok egyet halkan, ahogy egy pillanatra megállok és a két fiú szobáját nézem. A nap fénye beszűrődik az ablakokon, és a sugarak között táncolnak a porfelhők. Mennyire nem néz ki úgy, mintha mi itt laktunk volna nyaranta. - De azt hiszem rendbe jönnek. Rendbe jövünk - fordulok Elliot felé, nyugtatva ezzel őt is és magamat is. Mert rednbe kell jönnünk. Muszáj.
A mumus rémsztő alakokat ölt magára, de ahogy hol egyikünk, hol másikunk félelmeit kell felvennie, lassan nem tudja követni se magát se bennünket. A pálcám magam előtt tartom, ami meg-meg remeg, és hallom,a hogy Elliot próbál megnyugtatni. Igen, minden rednben. A mumus képei torzak és zavarosak egyre jorsabban és goyrsabban váltogatja magát, végül ELliot ügyesebb, mint én, és egy Commniculussal képes a mumust káddá varázsolni.
- Nahát Elliot, ez nagyon édes - teszem össze a kezeimet, majd a mumus megremeg és kis forfelhőt hagyva maga után eliszkol, ki a tetőablak félig nyuitva hagyott résén keresztül. - Ez után tényleg megérdemelünk egy kis teát - mondom vidáman. De azért körbepillantok még a poros helyiségben. A tekintetem megakad egy régi mahagóni szekrény tetején porosodó cipősdobozon. Egy apró pálcaintéssel magamhoz vonom, és kinyitva sok-sok régi fényképet pillantok meg, amiket évekkel ezelőtt csináltunk.
- És még unatkozni sem fogunk - mosolygok kissé meghatódva. - Őket is bele kell tenni az albumba.

halk suttogások


Erica
2002. április 13.

outfit

Mindennél jobban vártam azt a barackos teát. Könnyebb lett volna az szürcsölgetni, ahelyett, hogy állandóan Aiden illatát érzem, az ő szobájának rendezett valóságát látom. Sok kellemetlenség történt az elmúlt félévben, hogy képes leszek-e túllépni és újra kezdeni ugyanazzal a bizalommal bármit is már önmagában is kérdés s valahol mástól vártam a megoldást, pedig tudtam: nekem kell megoldani. Nekem kell tovább lépni. Ezeknél a gondolatoknál még a mumussal való törődés is könnyebb volt... végül is, csak a legnagyobb félelmeimmel néztem szembe: a hátatfordító Aiden, a halott Aiden és a halott Nat Forest. Gabriel már fel sem bukkant. Az ő halála az akkori legnagyobb félelmemet váltotta valóra. Így hát nem maradt más, mint a régieken örlődni.
Elég az önsajnálatból, O'Mara... A hang parancsolt, én meg engedelmesen koncentráltam az előttem álló feladatra. Mégis ki tudna viccessé tenni egy koporsót vagy egy holttestet? Minden bizonnyal senki. Így hát maradt a bájos megoldás, ami éppen elég volt ahhoz, hogy a mumus megingojon és ha meg nem is semmitsült, hát tovább állt, azon az apró ablakon távozva, kivetve magát Görögország szépséges szigetére.
- Tényleg édes volt... - sóhajtottam. A szívem mélyén csak arra vártam, hogy egyszer azokkal a kis játékhajókkal szórakozzak a kád mellett, a saját gyerekemmel ücsörögve. Családban. De már megtanultam, hogy nekem ez nem jár. Akármennyire is kapaszkodtam ezekbe a vágyakba el kellett engednem. Erica a veszteségei ellenére is szerencsés volt, hiszen neki megadatott, hogy két fiút felnevelt. Irigyeltem, s legszívesebben megragadtam volna az emlékeit, hogy visszaadjam neki őket, hadd élje át újra és újra.
Figyeltem, ahogy magéhoz hív egy cipősdobozt. Amint kinyitotta bele is pillantott, én pedig követtem a példáját. A sárgás fényben azonnal kiszúrtam a csillogó sötét szemeket, az ismerős, erőltetett mosolyt... hát nem volt aranyos kölyök Aiden? Talán öt éves lehetett azon a képen, a tengerparton ücsörögve a homokban. Akartam magamnak, emléknek.
- És még unatkozni sem fogunk - mosolyodott el meghatódva. Ha a tekintete rám vándorolt, észrevétlenül, macskákhoz illő, puha mozdulattal rejtettem a zsebembe az áhított képet. Ennyi kellett Aidenről... ennyi kellett, hogy emlékezzek rá, mik lehetünk volna, ha... ha nem engedem el, ha nem lennék így berezelve mindentől. - Őket is bele kell tenni az albumba.
Csak bólintottam válaszként. Megvártam, hogy elinduljon előre és én is követtem. Magunk mögött egyetlen pálcaintéssel csuktam be a padlásra vezető ajtót. Még egyszer végig néztem a szobákat, ahogy kifelé haladtunk. Aidenénél nyeltem egyet nagyot.
- Erica... én tényleg nagyon szeretem a fiadat... - Suttogtam, de még mielőtt válaszolhatott volna, lenyeltem a gombócot a torkomba és megszólaltam ismét. - Most nagyon jól esne egy barackos tea...
Szószerint kimenekültem a házból és megvártam, hogy ő hoppanáljon. Túl sok volt az érzelmi behatás, nem lettem volna képes megtenni magamtól. Mégsem keserűen gondoltam a házra s a zsebemben lapuló képre sem. Ezek mind-mind olyan emlékek voltak, amik boldogságot okoztak a fájdalom ellenére is. Nem választottam Aident, mikor választhattam volna... mi jogosítana fel rá, hogy most megtegyem?

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

[2003. július 27 - augusztus 18.⭃ rózsaszín riadó ⥷nyár vaaan]

2003. július 27 - augusztus 18.
⭃ rózsaszín riadó ⥷
nyár vaaan

Maradjon tiéd az összes ablak,
Enyém a falba mért üvöltő kövek.
A mi szívünk már csak tarja,
Egymáshoz passzoló ölek.
Maradjon tiéd az összes ablak,

Kint ácsorogtam az erkélyen a kinti medence mellett, ami a fehér kőfalával kellemesen hűvös érzetet keltett. Nem nagyon mentünk bele a vízbe Estherrel, maximum csak térdig. A baba miatt csak természetes vízben lehetett volna fürdenie, de ő még a szokottnál is elővigyázatosabb volt, hogy nehogy valami baj legyen. Nem bántam én sem, pedig ha a Kékségban voltunk, mindig élvezettel merültem alá a hullámokkal. De most inkább Estherrel voltam pihentünk az árnyékos teraszon, vagy éppen beültünk egy kellemes kis limonádét inni az egyik barátságos kávézóba, hogy aztán az összes péksüteményt megegye. Bájos volt, amikor olyan éhesen evett, sosem tudtam megunni, és élvezettel, vigyorogva néztem.
A többiek is szét voltak szóródva a világban, anya és Metz elmentek Törökországba, onnan küldött egyszer egy levelet, hogy meg akarták venni 100 kecskéért, és hogy Metz megverekedett érte, hogy ott ne hagyják anyám nélkül a 100 kecskével. szóval nem unatkoztak. Aidenék meg valami flancos kastélyban tengődtek a lányokkal. Kellett már nekik is, meg azt hiszem mindannyiunknak ez a kis kikapcsolódás, hogy egy kicist máshol legyünk egy kicsit távol legyünk.
Esther hasa hatalmasnak tűnt, ahhoz kéest, hogy csak egy gyerek lebegett benne. Néha ahogy rátettem a kezemet, éreztem, ahogy úszkált benne, vagy helyezkedett éppen, de sosem panaszkodott, hogy fájtak volna neki a rúgások. Lehet a kislányunk is olyan finom lelkű lesz, mint amilyen Esther is volt. El nem tudtam képzelni, hogy akkor ketten Aidennel mekkorák lehettünk anyában. Furcsa kötelék volt most is. Régen amikor még nagyon öüssze voltunk nőve, sokszor kerestük egymást a tekintetünkkel, anya szerint sok mozdulatot egyszerre végeztünk. Aztán eltávolodtunk egy időre, és mégis, szinte akkor is voltak olyan mozdulatsorok, amiket egyszerre csináltunk. Furcsa volt és megnyugtató. Örültem, hogy mostanában kevesebbet éreztem szenvedni is.
Esther is kint pihent egy kényelmes, fonott napozóágyban, amit még itt vett anyának a varázslónegyed bolhapicacán apám. Meg volt bűvölve és az ágy kellemesen vette fel Esther alakját, hogy a lehető legkényelmesebben feküdessen. Olyan volt ott a kismama fürdőruhájában, mintha egy görög istennő lett volna. Szerelmesen felsóhajtottam és odalépve megcsókoltam, majd eléguggoltam és megsimítottam a hasát. esther kikészült ha más taperolta de nekem engedni szokta.
- Hát hogy van az én kincsem? Alig várod már, hogy szeptember legyen és apa az ölébe vegyen ugye? - gügyögtem a hasának és a benne lubickoló babánknak is. Még messze volt szeptember, és még csak augusztus vége sem volt, teljesen nyugodt lelkiismerettel pihentünk itt, főleg, hogy Esther és a kicsi is láthatróan jól érezték magukat. Eldugott kis hely volt, ahol még az őrült rajongók sem keserítették meg a napjainkat. Néhány öreg lakos kért az unokájának autogrammot, vagy az unoka magának, akik többnyire foghíjas tíz év alatti kis boszorkányok vagy varázslók lehettek. Imádtam őket, bájosak voltak.
- És te hogy vagy, életem hercegnője? - vigyorodtam el és egy hosszú de annál finomabb csókkal bújtam közelebb Estherhez. Senki sem volt itt aki bánthatta volna őt. Az apja eltűnt a szegénynegyedben, azóta nem bukkant fel, és ide még csak utánunk sem tudott jönni.
- Kérsz még egy kis húsos görög salátát? - pillantottam oldalra, az üres tányérra, de már a jénai tál, amiben készítettem neki, szinte üresen ácsorgott. Elvigyorodtam. - A kicsit nagyon éhes, az apjára ütött - húztam ki magam büszkén. Minden olyan tökéletes volt, mi baj is történhetett volna.

[rózsaszín riadó]

rózsaszín riadó



Benjamin
2003. július 27 – augusztus 18.

style

Reggel óta ott volt az a furcsa feszülés a derekamban, ami csak akkor nyugodott meg, amikor lefeküdtem a napozóágyra. Valahogy az elég kényelmes volt és tökéletes alátámasztást adott, míg minden más pozíció elképesztően kényelmetlen volt. Csak feküdtem ott a fürdőruhában, amiben úgy néztem ki, mint egy becsomagolt, kerek cukorka… és persze próbáltam életben maradni a forróságban. Talán még sem volt annyira nagy ötlet éppen ekkor érkezni Görögországba… már tényleg nagy voltam.
A helyzeten az sem javított, hogy Benjamin kijött hozzám és odaguggolva elkezdte fogdosni a hasamat. A tenyere elképesztően forró és izzadt volt… és ahogy gügyögött, fel tudtam volna robbanni. Azt mondják, hogy a terhesség bizonyos szakaszaiban a hormonok érzékennyé teszik az embert, de én azon már túl voltam.
– Hát hogy van az én kincsem? Alig várod már, hogy szeptember legyen és apa az ölébe vegyen ugye?
Nem szóltam semmit, csak megforgattam a szemeimet. Elegem volt ebből… nem, nem Benből, hanem, hogy bennem él egy személy és még izzadtam is. Őrülten legyezni kezdtem magam a baba magazinnal, amit persze szintén megvett nekem Ben…Ben. Minek? Ezek nélkül is tökéletesen tudtam, mi történik a testemben.
– És te hogy vagy, életem hercegnője? – Bújt végül közelebb, most már az egész izzadt testével beborítva engem. Aztán még csókokkal is kedveskedett.
– Kiválóan… mi a fenét műveltél? Tiszta izzadt vagy… – panaszkodtam, erre oldalra nézett. Az üres tál pislogott rá vissza legfeljebb, amiből már elfogyott a saláta, amit korábban adott. Már egyre ritkábban voltam őrülten éhes, inkább csak a mennyiség maradt hatalmas, amit egy-egy alkalommal elfogyasztottam. Eleinte állandóan ennem kellett.
– Kérsz még egy kis húsos görög salátát? – kérdezte aztán vigyorogva. – A kicsit nagyon éhes, az apjára ütött – büszkélkedett aztán. Erre csak egy sötét pillantást kapott válaszul, remélve, hogy akkor befejezi a túlzott lelkesedést. Én majd meghaltam annyira fájt a derekam, ő meg itt örvendezett, hogy elszórta a magjait a kiváló termőföldembe.
Valamiért úgy éreztem, hogy mindenért, amit ki kell állnom ő a hibás. Tök nagy lett a hasam, a bokám egy pár napja dagad, ezért alig tudtam belebújni a szandálomba és még ez a hülye derékfájdalom sem akart múlni. Ráadásul hiába kértem meg, hogy masszírozza meg, az sem volt elég a csillapítására.
– Ben! – kaptam fel a vizet. – Csak azt szeretném, hogy vedd le rólam az izzadt részeidet… és…. és…! – Eldobtam az újságot, ami neki csapódott a ház falának és a kőre esett. – Hagyj a babás dolgokkal egy kicsit! – Emeltem fel a hangomat egyre jobban. Aztán már olyan frekvenciát ért el, hogy belefájdult a torkom.
– Elegem van. – Jelentettem ki, de mielőtt még folytattam volna, a hasam nagyon elkezdett fájni, ezért odakaptam a kezemet. – Aúúú…. – Hirtelen olyan érzésem volt, hogy talán vécére kell mennem, de aztán még élesebb lett és tudtam, nem erről van szó.

[2003. július 27 - augusztus 18.⭃ rózsaszín riadó ⥷nyár vaaan]

2003. július 27 - augusztus 18.
⭃ rózsaszín riadó ⥷
nyár vaaan

Maradjon tiéd az összes ablak,
Enyém a falba mért üvöltő kövek.
A mi szívünk már csak tarja,
Egymáshoz passzoló ölek.
Maradjon tiéd az összes ablak,

Esther az utóbbi időben egyre jobban vibrált és igazából teljesen megértettem mi miatt. Tökre véletlenül lett miattam terhes, és mégis úúgy döntött, hogy megtartjuk a babát. Aztán az a baba egyre éhesebb és éhesebb lett, és Esther is ezzel együtt, miközben neki el kellett viselnie a testi fájdalmakat, meg azt, hogy egy gyerek mozgott benne, egészen pontosan a hasában. Ezek olyan dolgok voltak, amiket sosem fogok tudni megtapasztalni és joggal érezhette Esther az, hogy neki ebből az egészből elege volt. Még csak írni sem tudott rendesen, ekkora hassal, és egyre többször volt álmosabb is. Meg fusztráltabb. Mégis abban reménykedtem, hogy ebből egy kicsit kizökkenhet, ha együtt töltünk egy rövidebb időt, mielőtt még elkezdődne nálunk a babázás, meg mielőtt szülnie kellene. Szerettem volna, ha ezeket a napokat nyugalomban tölti, de egyre joban vibrált és még a gitározgatásom is idegesítette, pedig az sosem idegesítette.
Igazáűból az sem segíthetett rajta, hogy egyszerűen nem éreztem magamban az apaságot úgy, ahogy éreznem kellett volna szerintem. Hiányzott ebben a részben az atyai támogatás, hogy megkérdezzem tőle, milyen volt, amikor anya minket várt. Hogy ő hogyan élte ezt meg, és mitől félt. Tdtuk persze, hogy örültek, gyerekként ez mindenhol téma, de most jobban kérdeznék, jobban megérteném, és talán jobban érezném magamban azt, hogy apa leszek. Még nagy gyerek nvoltam aki őrült meccseken játszott az egyik legjobb kviddics csapatban, a legjobb játékosokkal együtt és ott is mindannyian fiatalok voltunk, messze attól, hogy családunk legyen. Én mégis belecseppentem ebbe, és ettől teljesen összezavarodtam, és rosszul esett látni azt, hogy Esther ettől szenvedett.
– Kiválóan… mi a fenét műveltél? Tiszta izzadt vagy… – magyarázta, amikor közeléebb akartam menni, ettől persze csak nagyokat pislogva hátrébb léptem. Azért ennyire nem lehettem büdös, ha haza estem egy meccsről, akkor is a nyakamba ugrott.
- Hmm, ne haragudj - mormogtam nagy szemekkel, és felsóhajtottam, de továbbra is vibrált, pedig gondoltam, ha olyan apukás dolgokat csinálok, hogy megfogom a hasát meg beszélek a lányunkhoz, akkor talán ő is ellágyul, de csak olaj volt a tűzre és megint kiabálni kezdett meglehetősen idegesen. Apa egyszer azt mondta, hogy amikor velünk volt terhes anya néha annyira kiborult, hogy teli torokból kiabált és lassan elment a hangja is.
– Ben! Csak azt szeretném, hogy vedd le rólam az izzadt részeidet… és…. és…! – kiabálta, miközben elhajította aaz újságot, amit komolyan azt hittem, hogy egyenesen felém dobott, de az csak a fehér falaknak csapódott neki, majd ernyedten csúszott le a kőre. - Hagyj a babás dolgokkal egy kicsit!
- Rendben mit szólnál hozzá, ha most romantikusan gitároznék neked valamit? Mondjuk a.. Hmm Paradise City? Azt szeretted - próbálkoztam meg, de már láttam, hogy ez is felesleges volt. Esther úgy tűnt mindenben elvesztette a türelmét és teljesen tanácstalanul néztem, ahogy kirobban belőle az az összes  indulat, ami eddig benne fortyogott.
- Elegem van.  Aúúú… - nyögte Esther én pedig teljesen megijedtem, Azt se tudtam mit csináljon, hirtelen arra gondoltam, hogy a sok idegeségtől el fog vetélni és meghalnak, amitől én is ideges lettem.
- Esther! Ne haljatok meg! - magyaráztam, és visszaültettem a helyére, hogy ha felpattant onnan. - Merlinre, Írok Jaspernek egy baglyot - magyarázom és egy fecnire felkanyarítottam pár sort, hogy jöjjön ide, mert Estherrel van valami. Fogalmam sem volt, hogy még mit csináljak.
- Öö, csak nyugodtan koncentrálj a légzésedre - mondtam az első dolgot ami abból a hülye baba tanfolyamból tanultam, mert nem nagyon figyeltem, csak arra, hogy Esther milyen gyönörű volt ott is a szép kerekedő pocakjával.

[rózsaszín riadó]

rózsaszín riadó



Benjamin
2003. július 27 – augusztus 18.

style

Még messze volt a terhességem végre, de eddigre besokaltam. Folyamatosan kényelmetlenül éreztem magam, a derekam elviselhetetlenül fájt és a bokáim is annyira megdagadtak, hogy ma már nem tudtam volna belebújni a kedvenc szandálomba, amit magammal hoztam. Egyszerűen meleg volt, ideges voltam és csak sírni tudtam volna. Egyszerűen nem volt többé kényelmes.
- Rendben mit szólnál hozzá, ha most romantikusan gitároznék neked valamit? Mondjuk a.. Hmm Paradise City? Azt szeretted - gyűlöltem még azt is, hogy Benjamin beszél hozzám. Pedig máskor csak hozzá bújtam és megnyugtatott a közelsége. A gitárjátékát is szerettem, de most valahogy minden idegesített… aztán jött az a fájdalom. Semmihez sem hasonlított igazán, de úgy éreztem, hogy a medencecsontom szét tudna repedni.
Felpattantam a napozóágyból, hogy bemenjek a házba, mert a forróság és a fájdalom együtt teljesen elviselhetetlennek tűnt, de nem tudtam megmozdulni. Ben megfogott és húzott vissza a napágy felé.
- Esther! Ne haljatok meg! - mondta, miközben vissza helyezkedtem. A fájdalom nem szűnt meg, de egy újabb, erőteljesebb görcs érkezett. Csak a hasamra tudtam szorítani a kezemet. Másra már nem volt erőm. -  Merlinre, Írok Jaspernek egy baglyot - folytatta, de akkor éreztem, hogy valami nagyon nedves odalent. Ezért odanyúltam, de nem véres volt az ujjam, hanem csak simán nedves.
- Ben… ahhh… - torzult el az arcom az újabb fájdalomtól. A tenyerem megint rá simítottam oda a hasamra. - Nincs időnk Jasperre… - dünnyögtem és kicsit előre hajoltam, hogy könnyebben tudjak lélegezni. Minden borzasztóan fájdalmas volt. Már pontosan beazonosítani sem tudtam, honnan jön, csak úgy éreztem szétfeszíti a testem ez az érzés.
- Öö, csak nyugodtan koncentrálj a légzésedre- mondta, én pedig próbáltam egyenletesen lélegezni. Hiába, tudtam, hogy ez már nem fog segíteni, mert jött az az érzés, hogy muszáj lesz nyomnom. Itt vált az egész valóságszerűvé.
- Benjamin… nincs időnk… nincs időnk Jasperre várni… - nyöszörögtem és megfogtam a kezét. Erősen megszorítottam, ahogy újabb fájás jött. - Ugye nem lesz baj a babával… - sírtam el magam majdnem, de a fájdalomtól nem volt alkalmam erre. Még erősebben szorítottam meg a kezét. Fogalmam sem volt, mi fog történni, csak hogy a babára kell vigyáznunk. Oliviának jól kell lennie, hiába vagyunk most itt, nagyjából messze mindenkitől, még a civilizációtól.
- Ben. Segítened kell. - Folytattam kétségbeesetten. - Át kéne öltöznöm egy köntösbe… - dünnyögtem és kinyúltam oldalra és elvegyem a puha köntöst, amibe idejöttem. Ha segített belebújni, letornáztam magamról a fürdőruhát, amit még csak meg sem áztattam a vízben. Összekötöttem magamon a köntöst és tudtam, hogy most már csak pár pillanat és Ben kezében lesz a lányunk. - Neked kell elkapnod…

[2003. július 27 - augusztus 18.⭃ rózsaszín riadó ⥷nyár vaaan]

2003. július 27 - augusztus 18.
⭃ rózsaszín riadó ⥷
nyár vaaan

Maradjon tiéd az összes ablak,
Enyém a falba mért üvöltő kövek.
A mi szívünk már csak tarja,
Egymáshoz passzoló ölek.
Maradjon tiéd az összes ablak,

Szerettem Esthert, akárhogyan is nézett ki. Nekem akkor is gyönörű volt a morcos arcával, vagy a kissé dagadt bokájával, meg az egyre gyakrabban előforduló morcosságával is. Nem tudtam nem imádni még akkor se, amikor teljesen kiakadt. talán ezt érezhette apa anya iránt, akárhányszor ordibált vagy velünk, vagy vele. Valahogy Esther még akkor is gyönyörű tudott maradni. A szülés még messze volt ugyan, de a kezdei önfeledt bújós napjaink lassan úgy tűnt, kezdenek teljesen eltűnni, hiszen Esther is egyre nehezebben viselte azt a terhet, amit cipelt. Két életet elbírni nehéz lehet. Szerettem volna valahogy enyhíteni a bajain, de egyre tehetetlenebbnek éreztem magam, és igaza volt Aidennek, nem rohanhatok állandóan hozzá meg anyához tanácsért. Kicsit tényleg a kistestvérek luxusában éltem, hogy majd a nagyobb megoldja, hogy ő egy kicsit vezet, de azt hiszem tényleg ideje lett volna teljesen önállósodnom.
Esther egyre sápadtabb lett, és egyre jobban nyilvánvalóvá vált, hogy mégis mi fog történni most. Nem tudtam mit tegyek, senki hozzáértő nem volt  aközelemben és egyszerre elfogott a rettegés, hogy ha valamit nem jól csinálok, az Esther és a lányunk életébe fog kerülni.
Benjamin… nincs időnk… nincs időnk Jasperre várni… Ugye nem lesz baj a babával… - sírta el magát Esther, én meg csak megráztam a fejem. Nem lehetett baj a babával, se vele, se senkivel.  Összeszedtem magam, legalább is megpróbáltam összeszedni magam, mert most nekem kellett legalább egy biztos fárfias támogatást nyújtanom neki, hogy minden rendben lesz. Odanyújtottam a kezemet, miközben ő úgy megszorította, hogy azt hittem kiugranak az ujjaim a helyükről, de én csak megsimítottam a homlokát.
- Minden rendben lesz, ne aggódj, vigyázok rátok - suttogtam, átlendülve a kezdeti pánikrohamomon, és próbáltam összeszedett lenni, meg talán nekem sem ártott az a kismama légzés gyakorlat, amit Jasper fura babaizéjén csináltattak velünk.
- Ben. Segítened kell. Át kéne öltöznöm egy köntösbe… - magyarázta Esther, én pedig a leggyorsabban bugyoláltam ki a fürdőruhájából, és csavartam köntösbe. Amint visszafektettem, odaintettem magunkhoz egy csomó kendőt, meg egy vizes tálat, hogy legalább lefertőtlenített kézzel nyúljak a babához, meg Estherhez. Összeszedtem minden bátorságomat, és odahajoltam Esther lábaihoz, ahol éppen csak annyit láttam, hogy ott volt egy fej, aztán lassan de biztosan jött a kislányunk többi része is. Talán majd meghálálom jaspernek azt a hülye kismamás óráját, ahol konkrétan az arcunkba rágta, mit kell csinálni, ha esetleg otthon történik meg az, aminek meg kell történnie.
Ahogy a kezeimbe fogtam a babánkat, rögtön fel is sírt, a kis teste pedig az első levegővételtől kűzdve össze is rándult. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor már a szívem nem a torkomban dobogott, meg a fülemben, és hallottam az első hangját, ami persze ordítás volt és sírás, de ezt a kis ráncos testet a legszebbnek láttam abban a pillanatban, hogy úgy éreztem, én is mindjárt bőgni fogok.
- Merlinre, a te szemeid - magyaráztam meghatódva, miközben megmosdattam, és bebugyoláltam egy kendőbe. Egy kicsit még az izgalomtól remegtek a tagjaim, amikor odabújtam Estherhez, az ágyra, és felnyújtottam az édes kicsi lányunkat.
- Büszke vagyok rátok, anynira, de annyira - sóhajtottam és úgy folytak a könnyeim, mint amikor a kishúgomat fogtam először a kezeimbe.

[rózsaszín riadó]

rózsaszín riadó



Benjamin
2003. július 27 – augusztus 18.

style

A fájdalom, a nedvesség és a mellé érkező félelmek semmi korábbihoz nem hasonlítottak. Fogalmam sem volt, hogy miképpen bírtam volna ki mindezt Benjamin nélkül. Az egész mérhetetlenül gyorsan történt, pedig azt hinné az ember lánya, hogy ilyen kínokat hosszúnak éreznénk. De nem. A baba felsírt, ahogy Benjamin erős, biztonságos karjai közé csusszant. Hirtelen már nem volt ijesztő vagy fájdalmas az egész. Csak furcsán boldog.
- Merlinre, a te szemeid - mondta Ben és nagyjából ennyit hallottam a keserves, életrevaló sírás mellett. Ezért csendesen elmosolyodtam, a könnyeimmel küzdve. Először a pici kezeit láttam meg, ahogy ökölbeszorítva őket rázta a visítás közepén. Olivia tökéletes volt. Már ennyiből is tudtam.
- Jól van...? - suttogtam. Nem hittem, hogy Benjamin hallhatja és valójában nem is volt kérdés, hiszen egyértelmű volt az egész.
Hallottam, ahogy a vízhez érve elhallgat. Hagyta, hogy az apukája megmosdassa és finoman betekerje egy puha törölközőbe. Aprónak tűnt, pedig Rosie-nál nagyobb súllyal jött a világra. Mégis, ahogy Ben mellém feküdt és átadta az ölembe, a kimerültség ellenére is éreztem, hogy magamhoz kell ölelnem és óvnom.
Szinte azonnal megnyugodott az ölemben. Nem sírt, csak dünnyögött magában.
-  Büszke vagyok rátok, anynira, de annyira - mondta Ben, én pedig szipogva bólogattam. Nem tudtam még mit mondhatnék... csak végig simítottam rajta.
- Láttál már ennél szebbet? - suttogtam és közben finom puszit nyomtam Olivia homlokára. A szőke kis tincsei, az apró arca tökéletes babává tette. Ahogy magamhoz öleltem, szinte azonnal megtalálta a módját, hogy miképpen kell ételhez jutni. Csak betakartam a köntösömmel, hogy a feltámadó szellő se zavarja meg. - Benjiamin. Szükségem lesz egy medimágusra. - Tettem hozzá, de a kicsi szuszogni kezdett máris a karomban.
Túlzottan rendben volt minden... semmi ehhez fogható nem volt még az életemben. Csak akkor éreztem, hogy a szülés milyen mocskos is, mikor a kicsi elaludt, megpillantottam a köntös és a napozóágy alján a vért és minden egyebet. Odalent, pedig olyan laza és fájdalmas volt minden, mint egy hatalmas nyílt seb. Ettől egyszerre undorodtam és pánikoltam, tudva, hogy hamarosan tényleg kelleni fog a rendes ellátás. Nem csak nekem, Oliviának is.
- Azt hiszem, nem akarok többé szülni... - fintorogtam.