Hull Fair

Hull Fair
2002. április 14.

 


zene

A zsupszkulcs nagy döccenéssel tett le minket a vidámpark kapujában. Még nem néztem körül egy kicsit, csak Lunát láttam. Összefonódtak még az ujjaink a kulcs-csomó felett, ami valójában a zsupszkulcs volt.
- Melyikőnknél legyen? - kérdeztem a kezünk közt lévő fontos fémtárgyra pillantva, mert nem akartam rögtön bevallani, hogy ha nálam lenne, valósznűleg valahol elhagynám. Pedig az baj lenne, mert három óra múlva ezzel fogunk visszakerülni az iskola kapuja elé.
Aztán végre körülnéztem. Minden villogó, színes és vidám volt. Az óriáskeréken párok pislogtak magasan a tömeg feje felett, a hullámvasút egy jó nagy csoport ember boldog visításával száguldott végig a kacskaringós síneken, puffogtak a célbalövölde hosszú csövű puskái, idétlen zenét harsogott a körhinta. A szellemkastély bejáratát képező tátongó-vigyorgó macskaszáj mélyéről baljós hangok szűrődtek ki, elkeveredve a levegőben terjengő vattacukor és hotdog-illattal. A tükörlabirintus ezerfelé szórta a villogó, színes izzók fényét, a földet pedig konfetti borította, meg mindenféle eldobált ételes-italos csomagolás.  Bár ez elvileg egy mugli utazó-vursli volt, mégis az az érzésem támadt, van ez akkora felfordulás, mint egy varázsvilág beli rendezvény.
- Mehetünk? - kérdeztem, és ha helyeselt, kézen ragadtam Lunát, hogy belevessük magunkat a tömegbe.
- Csak biztonságból, nehogy elkeveredjünk - somolyogtam újból összefonódó ujjainkra, de láthatta, hogy hamis volt az a “csak”...
- Hű, hol kezdjünk? - kérdeztem egy pillanatra elbizonytalanodva, merre is tartunk a vidám embertömegek sodrásában, és szabad kezemmel újra meg újra a zsebembe túrtam, csak hogy ellenőrizzem, megvan-e még a sok-sok zseton, amit Digby professzor indulás előtt a zsebünkbe nyomott. Közben azért Luna arcát kutattam, vajon ő is örül-e a nyereménynek, amit a mugliismeret versenyen sikerült megszereznünk. Poénból jelentkeztünk rá, azt se tudtuk, mi lesz a meglepetés nyeremény. Hát, nem egy-egy csokibéka lett… De azért izgalmasnak ígérkezett.
- Nézd, van dodgem! De helyesek azok az autók… Remélem van musztáng - böktem a körbe-körbe suhanó, áramszedős kis járgányokra a ringben, amiknek olyan elbűvölő, öreg autó alakjuk volt. Körbe voltak véve fekete gumival, hogy ha összeütköznének, se törjenek össze. Márpedig néha összeütköztek…
- És nézd, van egyszarvú is a körhintán - mutogattam tovább.
- Vagy együnk valamit? Nem vagy éhes? - pattogtam, aztán ránéztem, kedves és megnyugtató vonásaira, és nagy, izgatott sóhajjal kifújtam a felesleges gőzt, mielőtt felrobbannék.
- Inkább te mondd meg, mi legyen, mert én egyedül mindjárt osztódok, és mindenfelé elszaladok - fogtam a fejemet, de most már halkabban mondtam, és nyugodtabban kapaszkodtam a másik kezébe. Az egyetlen biztos pont volt ebben a vidám káoszban, ami mint egy horgony, biztonságban tartott.

Pár pillanatig még kapaszkodok Mira kezébe, ahogy megérkezünk, a kulccsomó kényelmetlenül nyomódik a tenyerembe, ahogy biztos az övébe is, de kénytelen vagyok. Továbbra sem bírom én a zsupszkulcs-utazást.
De van, amér megéri.
Mirával vidámparkozásér például mindenképp megéri.
-Soha nem szokom meg...- motyogom még, miközbe összeszedem magam. Végül felmosolygok Mirára, jelölendő hogy túléltem, nem kell aggódni, és végül a környékre.
-Rakjam el én?- ajánlom föl a hazajutásunk kulcsa ügyébe. Bár nincsenek olyan szuperzsebeim épp, mint ha a műhelyi kezeslábasomat vettem volna föl, valahol azér biztos el tudnám rakni. Esetleg a nyakunkba akaszthatnánk valamin? Mármint, azér nem egyszerre ketten, viccesnek hangzik, de most nem épp biztonságos ötlet.
Ha már nyertünk egy vidámparkozást, élvezzük ki a lehetőségeit inkább. Eleve nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó lennék magnixismeretből - vagyis mugli-, ahogy itt szokták hívni - főleg Mira kedvéér neveztem be én is. Ő érthető, ő a bűbetlen világból jön, abba nőtt föl. Én meg csak... nos, igaz, mi is a diszkréten beilleszkedős módon lakunk a kertvárosba ott Atlantába, de azér sokminden mágikus otthon, meg ott van a közelbe a Wandwood, azér nem mondanám, hogy bűbetlen világba nőttem föl.
Persze egyáltalán nem bánom, hogy itt lehetünk, szó sem róla.
Lelkesen bólogatok, és legalább olyan lelkesen fogom meg a kezét, ezúttal kényelmetlen kulcsok nélkül.
-Mindenképp, csakis azér- somolygok vissza, viszonozva a teljesen átlátszó füllentést, miközbe belesodródunk a tömegbe. -...és máris elkeveredtünk mégis.
De ha együtt keveredünk el, kit is zavarna ez az apró részlet?
Együttérzek a dilemmába, annyi minden van itt, olyan nehéz választani, de csak egyre tudunk egyszerre felülni. Mármint, elméletileg tudnánk egyszerre kettőre, de mind tudjuk, hogy ez úgysem fog megtörténni. Egyelőre sodródok Mira után mindenfele.
-Óóó, de cukik!- olvadozok egy sort, ahogy épp a dodgemeknél állunk meg nézelődni. -Olyan... olyan kis tömpék és klasszikus autók egyszerre! Cadillac az van,.. meg bogárhátú,..- mutatom a szabad kezemmel is, ahogy felismerem a kis úszógumis miniatúrákba szabott klasszikusokat, miközbe keringenek a pályán.
Amikor meg a miniautókba kigyönyörködtem magam, folytatom a Mirába gyönyörködést, olyan lelkesen pattog minden után, engem is feltölt hasonó energiával.
-Most még annyira nem vagyok, esetleg az első menet után?- Öhm... izé... menet? De na, van egyáltalán jobb szó erre? Főleg, ha még nem döntöttük el, mivel kezdjünk, mindenre más szó lenne kábé. Lépj inkább tovább, Lu, attól csak zavarbaejtőbb lesz, ha láthatóan zavarba jöttél a megfogalmazástól. Inkább találj ki szépen valamit, te vagy Mira minden reménye. Az a baj, hogy hasonlóan nehéz döntenem ennyi minden közül.
-Hmm, mondjuk... Nézzük meg, hogy találunk neked Musztángot is? De biztos van, nagy klasszikus.
Nagyobb esélye van annak, hogy valaki már ül benne épp, de legfeljebb majd jól összekoccanunk vele véletlen.

Hull Fair
2002. április 14.

 

Itt ez a sok színes fény, vidám és visongó hang, kellemes vattacukor illat, ugrabugrálás és száguldás, de a figyelmemet csak kicsit tudják elterelni. Visszakalandozom Lunához
Újra és újra, olyan ez, mint megnyugodva levegőt venni, mielőtt az ember visszabukik a víz alá bűvárkodni.
-Soha nem szokom meg… - mondja, én meg együttérzően lapogatom meg a kezét, de azért megnyugtat, hogy már mosolyog.
-Rakjam el én?
- Csak ha biztosan haza akarsz menni - vigyorgom hálásan, mert a vicc mögött azért ott van egy kis aggodalom. Elvégre, a legtöbb ilyen iskolai, vagy iskolán kívüli kaland nem végződött túl jól… De a palacsinta fesztivál óta egy kicsit megnyugodtam. Édes, idilli emlék maradt, nem történt semmi katasztrófa, nem jelent meg a Rend gonosz boszorkánya, hogy beleaprítson minket a palacsintába. Remélhetőleg a Rémkastélyban sem ő fog minket várni.
A kulcsok biztonságba helyeződnek, mi pedig összekapaszkodunk, hogy aztán belevessük magunkat a forgatagba igazán.
-Mindenképp, csakis azér...és máris elkeveredtünk mégis.
- Amíg nem egymástól - rántok vállat derűsen, és valóban, minden kételyem elszáll. Bátornak érzem magam, kíváncsinak és felszabadultnak, hosszú idő óta először. A Roxfort méteres kőfalai most a tudatomat sem keretezték, talán Lunának köszönhető, hogy egészen magam mögött tudtam hagyni az iskolát, ahová már túl rég óta voltunk becsukva. Nem jó mindig a négy fal között… Legalábbis nem én vagyok az az ember, aki ezt élvezné. Itt a lehetőségek bőségében pedig elöntött a szabadság érzése, oda megyünk és azt csinálunk, amit csak akarunk… Már persze, a vursli határain belül.
-Óóó, de cukik! Olyan... olyan kis tömpék és klasszikus autók egyszerre! Cadillac az van,.. meg bogárhátú - lelkesedik Luna nagyon szakszerűen, mert nekem ezek csak édi autókák, de rám is átragasztja a rajongást a kisautók felett, amik olyanok, mint a régi, cukormázas amerikai filmekből azok a hangulatos benzintemetők, csak kicsit tömörítve, és sokkal barátságosabb és kevésbé büdös villamos meghajtással. A hosszú antennáik a plafont érik, ami néha szikrázik egyet, ha döccen rajta az áramszedő.
Elnézünk még az ételek felé, a lehetőségek csábítanak ide is, meg oda, de jó, hogy van köztünk valaki kevésbé forró fejűen határozott.
-Most még annyira nem vagyok, esetleg az első menet után?
A szavai kicsit visszarántanak, a “menet” valahogy mintha nem csengene olyan ártatlanul, mint elsőre gondolná az ember, de lehet, a többit csak úgy beleképzelem.
- Khm… Oké - nyögöm ki még mindig vigyorogva, de fülig vörösen, de csak azért pironkodok, mert hirtelen ő is. Ezen a téma amúgy is új még nekem, nem gondolkodtam rajta… Nem csak vele kapcsolatban, de még sosem. Persze, a tóparton működni látszott a dolog, de magas az a lépcső, nem megy fel az ember egyből a tetejére, hacsak nem nagyon bevállalós… És nem, sajnos én is megleptem magam azzal, hogy bizonyos területeken még a szám sem nagy.
-Hmm, mondjuk... Nézzük meg, hogy találunk neked Musztángot is? De biztos van, nagy klasszikus.
- Nézzük - lelkesedem túl ezt az előbbi kérdéskört gyorsan. Akár el is viccelhetném, de meglepő, most még az se jut eszembe, csak az el innen, és hogy gyorsan tapossak valamilyen gázpedált a padlóba, a képletes menekülést kicsit fizikalizálva.
Az elbűvölőnek tűnő, cuki kis babautókban az a jó, hogy pont úgy vannak lekerekítve és körbegumizva, hogy jól neki lehessen menni a másiknak velük. Konkrétan ütközésre vannak kitalálva. Ott várakoznak a szabad pprédák a pálya szélén, így hát odasorakozunk választani. Nincs köztük musztáng, de van egy szép, narancsszínű , fekete csíkos orrú, ami tetszik. Kívül csak egy piros nyílszerű emblémát látok, és mikor már a volánhoz vetődöm, akkor veszem észre, hogy mi a neve.
- Pontiac… Firebird… Cartwrightnak tetszene - csóválom meg a fejem, ő hív mindig kicsi Főnixnek, pedig én ha marék hamu lennék, az is maradnék. Na mindegy. Megkeresem a tekintetemmel Lunát, aztán vigyorogva magasba emelem a zsetont. Szinte amint beindul a járgány, és elhagyom a biztonságos parkoló részt, oldalba tosz valaki, de úgy istenesen padlógázzal, szóval persze nekiütődöm Lunának.
- Bocsánat - sajnálkozom félig azért nevetve, és bemérem, kit kellene levadásznom és visszaadni a kölcsönt. Csakhogy erre meg Luna felől ér egy újabb, jókora löket...

Azt hiszem, megtaláltam a gyógyírt a zsupszkulcs-út kellemetlenségeire, ez a szolíd kis kézlapogatás elűzi a panaszaimat. Vagy Mira úgy mindenestül. Azér még mindig szivesebben választanák más módot, ha lehet, de mire rámosolygok, az utazás kellemetlensége már el is tűnt.
-Hááát, az akarást még meglátjuk, de legalábbis hasznos lenne.- Végül a kulccsomót csak bedugom az én zsetonjaim közé, onnan csak nem szökik el, véletlen meg azt nem tudnám úgyse bedobni valami gépbe, ha összetéveszteném is. Amennyit kaptunk amúgy, el tudnánk egyáltalán ezt mind költeni a három óránk alatt? Pláne amennyi összevonva van mindkettőnknél. Bár legalább nem azt kell számolgatnunk, mire lenne műpénzünk felülni, mit kell kihagyni érte.
-Úgy a legjobb- vigyorgok bájosan együtt elkeveredésünk margójára. Meg természetesen Mirára.
Ilyenkor a leggyönyörűbb... Amikor szabad és felhőtlen, és sugárzik róla, még rám is átragad az érzés. Láthatárba vesző síkságba illene, ahol határ és akadály nélkül repülne, vágtatna...
Szálguldana zsugorított autóval ...hahó, Lu, ugye tudod, hogy közbe épp egy forgalmas vidámparkba vagytok? Gondolom, ki kéne használni a lehetőséget, de olyan könnyű elábrándozni a közelébe. Na keressünk egy kis jelent.
-Dodge Charger is- mutatom -Apának olyanja van, bűvölt extrákkal, például varázslat hajtja. Mármint, a nem dodgem verzióba.
A végét el is nevetem kissé bűntudatosan, ahogy óhatatlanul elképzelem, hogy mutatna egy dodgem-Chargerbe ülve. Nem tőle örököltem az apró termetem. Végül az aránytalanul kicsi autóba ültetett apám mentális képét, meg a valós tömpített autóbébiket hátrahagyjuk, hogy aztán úgy döntsünk, ide jövünk vissza egyből.
De addig még pironkodunk egyet a "menet" szó jelentésein.
Látva, ahogy Mira zavarba jön, én is elpirulok, ha addig még nem, de egy kicsit azér pimaszul fel is fordítom a szemem az elgondolkodós irányba. Aztán természetesen bénavigyorgok tovább, mint aki zavarba van, mer mi mást is vártunk tőlem. De ha ez az eredmény nálam is hasonlóan néz ki, mint Mira esetébe, milyen cukik lehetünk itt egymás felé pironkodva.
Azér inkább vissza is térünk az apró kocsikhoz.
-Úúú, az is jó- ismerem el a választást, Mirára mosolyogva. Mintha rémlene valami ezzel kapcsolatba, talán a decemberi tetoválós kalandunkból, de nem egészen tudok többet felidézni annál, hogy itt lehetne most valami nagy felismerésem valamiről.
De nem sokáig tudok az emlékeimbe kutakodni, kizökkent belőle két dolog is.
az egyik, hogy elindulunk, a másik elég szó szerint, ahogy valaki nekünk jön, és Mirát nekemzökkenti.
-Ugyan, semmiség- legyintek egy mosollyal, kicsit összetalálkozott a vállunk, meg gyanítom, lesz még számtalan hasonló, mielőtt lejár a kocsikázásunk. Meg annak kéne inkább bocsánatot kérnie, aki belénk jött, ha valakinek.
Azér előrébb hajolok jobban körülnézni én is, hátha meglátjuk az elkövetőt. Azt én nem, de valami mást helyette felfedezek.
-Ó, nézd, ott van a...- Ha Mira követi, merre mutatok, fel is fedezheti a Musztángot, ami jelenleg pár yarddal odébb jár tőlünk, de a szavaimból már nem derül ki, mer közbe a másik oldalról is belénk ütköznek, most erősebben is. És mivel így épp előrehajolva nem is váll a vállhoz ülök Mira mellett, hogy egymást legalább megtámasszuk, a lökéstől az ölébe borulok bele félig.

Hull Fair
2002. április 14.

 

Milyen gyarló is az emberi lélek? Ha minden rendben van, minden szép és nyugodt, van a segge alatt egy kényelmes és szófogadó kisautó… Akkor unatkozik. És az unatkozó emberek szórakoztatásának legegyszerűbb módja egy jó kis ütközet. Ez esetben persze csak picike, tömpe dodzsemekkel, de volt már a történelemben ennél nagyobb tengelyakasztás is.
Az első nagy bummnak még nem sok következménye van, azon kívül, hogy zökkenünk, és legalább van apropóm kicsit Lunához bújni. Ez csak addig tart, amíg a kis suhancot be nem mérem, akkor aztán jól megragadom a kormányt, de csak mert a kölyök már röhögve kartávolságon kívül száguld. Pont olyan fejjel, ami igazolja, hogy bocsánatot kérni nem fog, ellenben ez hadüzenet. És én sajnos kapható vagyok az ilyesmire.
-Ugyan, semmiség.
Luna békésebb hangja kicsit visszatérít, már nem fojtogatom izomból a kormányt. Majd szépen a szélén hajtunk, ahol békésebb a forgalom. De nem.
-Ó, nézd, ott van a...
Követem, merre mutat, illetve először a kecses kacsója tereli el a figyelmem a vezetésről, aztán ahogy szépen a mutatott irányba nézek, meg is látom, mit jelez.
- Musz…!
Jó nagyot kapunk, akkorát, hogy Luna félig átszáll a mellettem lévő ülésből az ölembe. Ez egyébként annyira nem is rossz.
- ... táng! Helló...
Kajánul vigyorogva köszöntöm, aztán nem is könnyítem meg, hogy szabaduljon, inkább most már köré fonom a fél karom, így legalább már még jobban nem ütődhetünk egymásnak.
- Kemény ez az első menet…
Az előbbi pironkodásra visszautalva  kuncogom még,  aztán ezzel a lendülettel a padlóba taposom a Firebirdy pedálját, hogy némileg hanyattvágódva meglóduljunk végre. Mögöttünk valaki keresztbe kiszáguld a pálya korlátjának, nyilván minket célzott, de célt vesztett. Jó nagyot dörrent legalább a palánkon, de nem merek odanézni, mert most a musztángon akarok bosszút állni.
- Szerinted ha nekimegyünk, és kiesik belőle a sofőr, akkor átülhetek abba?
Persze csak viccből kérdezem. Nem hiszem, hogy ezekből a jkárgányokból ki lehet esni. Mi mindenesetre biztos nem fogunk, most már felvettük a forgalom tempóját, kisebb is az esélye, hogy belénk jönnek, viszont nagyobb annak, hogy én tolok telibe valakit.
- Nyáháháá!
Megcélzom a kedvenc kis autóm, meg főleg a pacit a hátulján, de mivel a másik vezető, egy tízéves forma kislány észrevette az üldöztetését, és a két járgány nagyjából egyforma gyors, így egy klasz fogócska kerekedik ebből.
Már majdnem elérjük, amikor a zseton biztosította három perc letelik. Bosszúsan fújok egyet, és  akormányra borulok. Lenne most itt a Tűzvillám, kiporolnám vele a Mustángból a szemtelen kis taknyos csajszikát, aki nyelvet nyújt ránk, és beletöm még egy zsetont a musztángba, mert persze esze ágában se nincs kiszállni belőle.
- Akarsz te vezetni most? Hátha te a Dodge-dzsal utoléred a pofátlant. Vagy csináljunk mást?
A még mindig szabad autó felé bökök a parkoló résznél, de ha Luna azt mondja, hogy már elég az autókázásból, szívesen vele tartok. Azért megjegyzem a  kislány képét, hátha találkozunk még például a céllövöldénél...

-Musz- értek egyet nyögve, ahogy az ütközés Mira ölébe katapultál, bár inkább meglepetésembe, nem is volt túl fájdalmas érkezés. Mondhatni, jó helyre estem.
Ahogy Mira is felsegítés helyett csak körülfog ott az ölébe, én is már vigyorogva tekeredek a minikocsi "ajtajára" könyökölve - azaz arra a kicsit alacsonyabb peremre, ahol rendes autóba az ajtaja lenne, de itt úgyis csak átlépünk rajta beszálláskor. Mer hát ó jaj, ha így átkarolva fogja a kormányt, mitévő legyek, nem tudok visszaülni a helyemre. Ó hát hogy is fogom ezt elviselni.
-Úgy a jó, ha izgalmas- vigyorgok föl a valljuk be, legjobb helyről nem csak ebbe a dodgembe, de az egész pályán is. Érdekes, most mennyire el sem pirulunk szinte ugyanazon, amin az előbb még nagyban "izé, ömm"ögtünk.
A zörgős zajra kicsit összerezzenek mögöttünk, hátralesek - innen egész könnyen, nekem kábé "oldalra" néznem kell csak innen hozzá - látni, csak egy gumírozott kocsi ment neki az erre odarakott akadálynak, semmi tragédia, csak hangos inkább. Kicsit magamat is meglepve, csak nyelvet nyújtok a sofőrre, incselkedve az elvétett támadáson.
De bátor itt valaki, így biztonságból, meg kényelmes helyről, pláne legjobb kedvébe, Lu. Így könnyű.
-Csak hamarabb lejárna az idő- legyintek a kocsifoglalós ötletre. Mivel a "parkolóba" nem láttam a Musztángot, már a pályán lehetett, amikor mi elindultunk, bár ha igazán őszinte akarok lenni, főleg azér, mer ahhoz innen föl kéne kelni, és kiengedni Mirát.
Aki a kiszemelt miniautót üldöző harcikacajával inkább édes, mint bármi más. Lehetne harcias, vagy talán még fenyegető is, de nem, ez aranyos.
-A kanyarba vágd rövidre!- járulok hozzá a harci lelkesedéséhez stratégiával, mer a Musztáng és mi is észveszejtően szálguldunk egyenlő padlógázzal ...talán mind a három mérföld per óránkkal, ezt a kocsit talán még én is le tudnám futni. De legyorsulni így nem tudnánk egymást, muszáj útvonalból érni utól a galádot.
Feltéve, hogy nem állunk meg. Arra lelkesen bólogatok, hogy átvegyem-e a volánt.
-Én megbízok a te választásodba- simogatom meg a Firebird kaszniját, és előkotorászok egy zsetont az elinduláshoz, Mira felé bájmosolyt villantva. Mielőtt a kormányt kézbevenném, felemelem a karom mintegy ajánlatként, hogy ha szeretne, anélkül is elhelyezkedhet a páholyba, hogy egy ütközés repíti oda őt is. És talán ezúttal még elindulni is sikerül anélkül, hogy orvul belénk jönnek..?
Lassan visszatérek a forgalom kis folyamába, egyelőre lassabban haladva - amit néhányan kihsználnak egy-egy potya koccanás erejéig - a musztángos lánykát keresve. Ha leállni nem akar, előbb-utóbb kénytelen a közelünkbe érni.
-Ezt a te kedvedér- bájvigyorgok Mirára, és egy kanyarba érve beletaposok az ördögi tervembe. A megrövidített ív és gyorsulás párosával utólérem áldozatunkat, és jól belékoccanok hátulról. Aztán összeszedem a legbájosabb és -ártatlanabb mosoly és integetésemet, ha hátranézne, hogy bizony mi voltunk ám.
Amit mi más is követhetne szinte egyből, hogy lejár a zsetonunk, és ahogy a bébiautónk megáll, visszakapjuk az ütközést valaki mögöttünk jövőtől.
Még így is jól szórakozva dőlök hátra az ülésbe, Mirához fordulok.
-Nézzük meg, mit lehet enni?
Talán amúgyis ránk férhet egy kis szünet az autós izgalmak levezetésére.

Hull Fair
2002. április 14.

 

-Úgy a jó, ha izgalmas.
Nem is érthetnék jobban egyet ezzel. És az, hogy ő mondja, akiről amúgy nem feltételeznék ilyen gondolatot, csak még jobban tetszik.
-Csak hamarabb lejárna az idő.
Bólogatok, talán tényleg így van. Nem baj az, ha az izgalmas ötletek néha találkoznak az ésszel, az is igaz. De részemről nem kell sok sütnivaló a tervhez, valahogy úgy vagyok vele, hogy azt hiszem, minél erősebben nyomom a padlóba az amúgy is tövig nyomott gázt, attól majd csak jobban megy az autó. Hát nem. A száguldás-élmény persze behatárolt ezeken a hülye-biztos kisautókon, de azért csak nem adom fel. Főleg, mert nagyon kényelmes így, és megnyugtató is, hogy van kit ölelgetnem a nagy izgalom közepette.
- A kanyarba vágd rövidre!
A tanács jogos, csak éppen itt mindennemű irányváltoztatás kockázatos, és jó eséllyel koccanást eredményez. Mondjuk eleve a pályára lépni is magában hordozza ezt a veszélyt, úgyhogy én megpróbálom, de a folyamatos oldaltámadások és az idő lejárta meghiúsítják a próbálkozást.
- Én megbízok a te választásodba.
Rámosolygok, kedves tőle ez. Mondjuk neki másik autó tetszett, azért is akartam ajánlani, hogy most azt próbáljuk ki, de mi tagadás, jól áll neki ez is. Nem is tudom, mi van vele, meg az autókkal, hiszen nem kifejezetten fiús lány, de lehet, hogy pont ezért illik tökéletesen oda a kormányhoz. És főleg illik hozzá az arckifejezés, amivel odaül. Csodálkozom is, meg egyre szélesebben mosolygok is tőle. És lelkesen bújok oda, hogy ne ütődjünk össze megint. Igen, nyilván csak emiatt.
- Ezt a te kedvedér.
- Kezdjek félni?
Szemtelenül kérdezem, de persze nyoma sincs a képemen semmiféle ellenérzésnek, sőt. Inkább még adom alá a lovat, ami jelen esetben éppen gumirozott fémparipa, de remekül megy az irányítása.
A terv beválik, nagy zökkenés, nagy bumm, belőlem meg kiszakad egy nagyon illetlen, kissé ördögi kacaj, pedig az imént fejeltem rá a szélvédőre. Sebaj, a musztángban csücsülő kis taknyos anyázása, meg középsőujj-lóbálása mindenért kárpótol. És a hab a tortán Luna angyali bájmosolya, ami mégiscsak gonoszabb dolog, mint tőle eddig bármi, amit láttam, de annyira szívderítő, hogy kitör belőlem a röhögés.
Persze amíg mi a nyomi kis győzelmünknek örülünk, és a kisautó meg lefullad, valaki hátulról jól megtaszajt minket is, de ez még hozzátesz ahhoz a klasszikus dodgem feelinghez, amire tulajdonképp befizettünk (mármint, mi nem, de az iskola nyilván).
-Nézzük meg, mit lehet enni?
- Ne csak nézzük, kóstoljuk - vágom rá határozottan, aztán egy hirtelen felindulástól vezérelve közelebb hajolok a másikhoz, és mindezen élmények tetejére teszek egy cseresznyés-szájfényes szájrapuszit.
- Keressünk még mást is, ami ennivaló - pattanok ki aztán a dodgemből, és segítő jobbot nyújtok a másiknak.
Lépten-nyomon gyorskajás standokba botlunk, de hátrébb, a placc szélénél egy nagyobb csoportosulás is található körben, közöttük padokkal, amik ragadnak a cukros-olajos kajamaradványoktól, de legalább szálkásak is. Sebaj, azért odasétálunk, és körbeszimatolunk. Van itt olyan cukormázas, összeütögethető gyümölcs hurkapálcikán, van corndog is hurkapálcikán, kakasos meg illetlenebb alakú nyalókák hurkapálcikán, csavaros sültkrumpli - mily meglepő, hurkapálcikán…
- Ha itt még a hambit is hurkapálcikán adják, én tuti azt eszek - röhögöm, de persze nem, vannak tipikusabb és normálisabb vásári gyorskaják, gyros, palacsinta, gofri is. Én azért maradok a mini hamburgernél, amibe egyébként felülről tényleg szúrnak egy hurkapálcát.
- Te mit kérsz? - kérdezem, aztán ha Luna is szerzett energiapótlásra való kaját, leülünk a legkevésbé ragacsos és viseltes piknik-asztalhoz. Én lovaglóülésben a padra, mert úgy kényelmesebb, és mert úgy rá tudok könyökölni az asztalra, kényelmesen enni, és még Lunára is rálátok.
- Szerinted vigyünk Demi néninek vásárfiát? Mondjuk egy olyan nyalókát? - célozgatok a hosszúkás, piros cukorformákra. - Na jó, vagy lőjünk valamit neki a céllövöldében. Vagy magunknak. Lőni is olyan jól tudsz, mint vezetni? - kérdezem Lunától, és nagyot harapok. A kedélyes nasiszünetet egy értelemszerűen következő szükség követi.
- Jössz mosdóba? Nézzük meg, hátha nem halunk bele - fintorgom a tipikus, rikítókék pottyantósok felé, amikből kész kis utca van kiépítve, a kajálós rész mögött, attól szagbiztos távolságba, de azért még nem túl messze.
Odaérvén bevágódok egy fülkébe, eddig és utána még egy darabig ez csak annyira horror, amennyire az egy nyilvános pottyantóstól megszokott. Az igazán kiakasztó dolog akkor ér, mikor a papírtörlőért nyúlok, már a kézmosás után.
– Szervusz, kicsi lány! Elkóboroltál? Gyere, játsszunk egy kicsikét!
Megfagyaszt a döbbenet. Hirtelen elúszik a szemem elől az itt és most. Újra ott vagyok a lángokban álló farmon, évekkel ezelőtt. És újra azok a szavak csengnek a fülembe. Kísérteties módon hajszál pontosan ugyanazon a hangon, de ez most nem vízió, nincs is a közelben tűz. Ez a valóság, és én ugyanazt a gonosz, kárörvendő férfihangot hallom, mint akkor. Amit egy kislány sikítása követ, aztán szaladó léptek.
- Perverz disznó!
Ezt a hangot is hallottam már, de közel se olyan régen, mint a másikat. Ez a dodgemes-káromkodós kiscsaj, a hangok alapján egyszerűen elfutott a pasi elől.
- Te meg mit bámulsz? - mordult fel az utóbbi, és én akkor jöttem rá, hogy még mindig szoborrá válva állok, és a retkes mosdótükörben magamra meresztgetem az ijedelemtől kigúvadt szemeimet. Közben meg Luna lehet, hogy kinn van.
Hirtelen kirontottam a budiból, de az embernek már csak a sarkát láttam, ahogy kifordult a vécék közül, aztán belevetette magát a vidámparkozós tömegbe. Luna viszont ott állt, gondolom, neki szólt az előző, goromba kérdés.
- Láttad… Láttad a fickó arcát? - kérdeztem, már amennyire meg bírtam szólalni a szívemtől, ami felmászott a torkomig zakatolni. Úgy éreztem, a mellkasomról menten leszalad a tetovált musztáng, a pasi után, de már késő, ilyen emberáradatban nyilván még a lábnyomát se tudnám követni.
- Meg kéne ö… ööö… Meg kéne keresnem - nyögtem ki végül. És nem azt mondtam, hogy “ölnöm”, pedig az volt a nyelvem hegyén, de ezt mégse mondhattam Lunának. S a pálcámat se vehettem elő itt, ahol körbe mindenhol varázstalanok ténferegtek, pedig leszívesebben azt tettem volna. Itt van. Egy a háromból itt van. Ki tudja, mit akart a kislánnyal, de most talán megfizet mindenért. A vörös köd lassan ereszkedett fel a szemem elől, próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és hideg fejjel gondolkodni, amennyire lehetett. Mivel olyan fehérre sápadtam, mint a hó, ez talán nem is tűnt lehetetlennek.
- Csak azért, mert azt hiszem, ismerem a tagot. Régről... Láttad, merre ment? Hátha megtalálnánk. Menjünk mi is arra, ha nem bánod, hátha ott lesz valami bódénál, vagy valami játékon. És szólj, ha látod, kérlek.
Csendesen beszéltem, de most nem sikerült előadni a szokásos laza stílust. Ez annak legfeljeb az árnyéka volt. Sötét, hideg, ijesztő árnyéka, de egyszerűen nem bírtam uralkodni magamon, és esdve néztem Lunára, vajon a tükörlabirintus vagy a szellemkastély irányába indul.

Mira kérdésére már csak egy "nyáá-há-há"-féle nevetéssel válaszolok, már taposva a pedált a pimasz lányka után. Ami valljuk be, tőlem nem épp gyakori, pláne a lelkesedés egy szándékos karambol iránt. De valahogy nem hiszem, hogy Mira félni kezdene épp, itt az ölembe, kifejezetten élvezni látszik az üldözősdit. De ez úgy tűnik, egy ilyen nap, a Musztángos kislány reakciója sem épp a legmegszokottabb.
Ahogy a vidám bosszúutáni idillünket megszakítja egy minket érő ütközés, én is csak beszállok a nevetésbe. Ha már többen nem jönnek belénk, mer észrevették, hogy mi lefulladtunk, egy szusszanásnyit még ülünk a tömpített autóba. Kisimogatok egy kósza tincset Mira arcából, miközbe felvetem a kajaszünet ötletét. A kicsinyes diadalunkat megkoronázni jobban is fog esni, mint ha azzal kezdtünk volna.
A ráadás puszi kellemes és finom meglepetés.
-Valami olyat, amivel jól lehet lakni- értek egyet. Bocsánat, Mira, de veled azt pont nem tudnék, belőled mindig elfogadok többet.
És ha már ilyen előzékenyen a kezét nyújtotta - olyan édes ezzel is - én azt el sem engedem, miután kiszálltam a dodgemből, az mostmár a kezembe marad, ahogy elsétálunk az étkezdék felé.
-Szokták azokat is összetűzni vele- jegyzem meg a hamburgerekről, főleg az ilyen vásári helyben sütötteket, nehogy szétessenek. És mint meg is találjuk, valóba a burgerekbe is van pálcika.
A szendvics, amit én választok, az határeset, abba csak egy fogpiszkáló van tűzve, hogy zászlószerűen rámatricázva hirdethesse a csirkés-salátás tartalmát.
-Milyent?- kérdezek vissza a nyalókás ötletre, mielőtt leesik, mire is gondolt. -Miraaa!.. Azt azér nem illene. A kakasos diszkrétebb.
Azér el kell ismerjem, hogy a legMirább ötlet volt, és hogy valahol pont ezt is szeretem benne annyira. De azér talán nem ilyen ajándékkal kéne egy tanárunknak megköszönni egy ilyen kirándulás lehetőségét. Legalábbis nem az egyértelművel.
-Azt azér már tényleg nem- teszek vallomást a szokatlanabb jártasságaimról, bár érdekes módon ez nem egészen állította azt, hogy egyáltalán nem tudnék... És végülis, Wyne Papáéknál tényleg van egy jó százötven éves megbűvölt puska, amolyan családi ereklye. Bár nagyrészt fali dísz. Mondjuk Apa néha olyan, mint ha velem pótolná be, hogy fia nincsen, elkerülhetetlenül ragadt rám egy-két kevésbé lányos dolog is.
Bólintva kísérem el Mirát a mérsékelten bizalomgerjesztő mosdósor felé.
És mégis, végül nem kék műanyagdobozok bizonyulnak a leggyanúsabb elemeknek. A férfihangot hallva ösztönösen húzódok közelebb az ajtóhoz, aminek a túloldalán Mira tartózkodik, és kitapogatom a varázspálcámat is, remélve, hogy ez végül kizárólag a paranoiám szokásos megnyilvánulása lesz, nem több. És mégis kilesek végül a bódé széle mögül, ahelyett, hogy csak minnél észrevétlenebb maradnák, ha már nem nekem szóltak a szavak.
Nos, a következők már igen. A fenyegető szempár összetalálkozik az enyémmel, én meg már nem tudok időbe visszahúzódni takarásba. Szerencsére a férfi csak elviharzik. Még megszeppenten pislogok magam elé, ahogy Mira előront a mosdóból.
-Mi? igen, mér..?- Most Mira sem segít épp jobban összeszedni magam, csak azon folytatom a pislogást, őt mi lelte hirtelen. Vele indulok, pedig legszivesebben épp az ellenkező irányba mennék inkább, minnél távolabb a férfitől.
-Azt hiszem, talán arra,..- bökök fejjel egy - már meg sem lepődünk rajta - szintén nem épp biztató kinézetű ház felé, lassan kezdek kételkedni, hogy ott a rugóval előugrasztott lepedőszellemek lesznek a legfélelmetesebb dolgok. -De Mira... Mira! Mi történik, miről van szó?
A kezét is megfogva fordítom magam felé, ahogy kérdezem, láthatóan nem valami régi barátot üdvözölni akarna ennyire, és most ő is kezd megijeszteni ezzel a hirtelen hangulatváltozással.

Hull Fair
2002. április 14.

 

Persze, hogy elrontja valami a furcsán idilli vásározást. Megkeseredik a számban a hamburger íze, a dodgem menetszele is mintha arcul vágott volna, pedig halványan emlékszem még, hogy vidáman cirógatott csak. A poénos nyalóka-ötlet szégyenletes, illetlen ostobaságnak tűnik hirtelen, és Luna pedig… Luna most az egyetlen reményem.
- Mi? igen, mér..?
A torkomban dobog a szívem, észre se veszem, hogy picit megragadom Luna vállait, miközben azt ecsetelem, hogy meg kell keresnem a fickót, akit látott, és hogy ismerem.
És egy percig se kételkedem abban, hogy ismerem. Ő az. Kétség kívül. A hangja éppolyan terrorizálón múltidéző hatással volt rám, és ugyanolyan pusztítónak éreztem, mint a tüzet is, ha meglátom. De most mégsem a menekülés heves érzése tölt el. Most pont, hogy a támadás vörös füstje borítja el a tekintetem, de annyira azért próbálok uralkodni magamon, hogy Lunára még ennél is jobban a frászt hozzam. Láthatólag csapni valóan sikerül egyébként is.
- Azt hiszem, talán arra...
A szellemkastély felé kapom a fejem, nagyot bólintok, és meglódulnék, magam után vontatva  Lucit… De mit is teszek? Veszélybe sodrom…? Mikor rádöbbenek, hogy nem olyan egyszerű ügy ez, mert bár ő az egyetlen szemtanúm, de közben nem kéne velem jöjjön, megpróbálom elengedni a kezét, de pont annál fogva egyszer csak visszahúz.
- De Mira... Mira! Mi történik, miről van szó?
Bár vágna arcon. Talán arra lenne szükségem, hogy magamhoz térjek ebből a fura állapotból, ahol a testem itt van a jelenben, de az eszem a múltban esett csapdába. Bár vágna arcon, inkább, mert ahogy most rémülten rám néz, a szép nagy szemeivel, az ártatlan arcán ülő, oda nem illő ijedelemmel, az jobban elkeserít.
- Ő…
Még a hangomat is kislányosabbnak érzem, amilyen hat évvel ezelőtt lehetett. Akkor még nem tudtam hazudni, nem tanított meg a Roxfort, sem a ravaszkás Cartwright. Újra az az esetlen, nyomorult kislány voltam, aki kis híján elnézést kért a létezéséért, és aki bután rohant a vesztébe, mert még annyi esze se volt, hogy elmeneküljön inkább.
- Az az ember… Felismertem a hangját. Egyszer már hallottam, de akkor nem láttam. Csak tudnom kell, ki az - nyögtem ki nagy nehezen. Annyiszor elképzeltem már magamnak, hogy milyen vonások rejtőztek a halálfalók maszkja alatt. Annyiszor szerepeltek a rémálmaimban. De most itt volt a lehetőség, hogy a rémálmok helyére valóság költözzön, és Luna volt hozzá a kulcs.
- Muszáj megnéznem magamnak, aztán elmondok mindent… Kérlek…
Nem tudom, mikor könyörögtem utoljára így. Talán soha életemben. A kis tetovált lovacska mintha jéggé fagyott volna a bőrömön, hiába a kék láng-szerű szárnyak. Szétterjedt a fagy a szegycsontom alatt, már csak Luna kezének melegét éreztem.
- Csak menjünk tovább, nézelődjünk, és közben hátha látjuk… a pasit is...
Próbálok lazaságot erőltetni magamra, és közben tovább indulni. Először csak megnézem magamnak. Semmit se teszek, csak megnézem.
- Nem ő az? Vagy az? Vagy ő ott…?
Az emberek a környéken mind gyanúsak, van itt fiatal és öreg, és mindenféle mértékig rosszarcú meg gyanús alak, de hiába mérek végig mindenkit, egyik se az, akit keresünk. Tehát valószínűleg odabenn van.
A kísértetkastély bejárata gonosz krampusz, vagy vámpír tátongó száját mintászta. Bentről a szokásos gagyi huhogás és gonosz gép-röhögés hallatszott, meg kisgyerekek sikítozós nevetgélése. A sebtében tákolt díszletről pereg már a festék, és a mű-pókhálóba jó nagy darab porcicák ragadtak. Alapból nem én lennék az, aki itt könyékig rágná a körmét, de most erősen kapaszkodom Lunába, és az ajtó előtt megállok, bátorságot gyűjteni.
- Hát akkor…
Belépünk, lézeng is erre néhány ember, és én úgy megnézem az arcukat, hogy a díszlet csak akkor tűnik fel, mikor egy pillegős padlólécre lépek, és kis híján az arcunkba vágódik egy pirosan izzó szemű, rugón lógó csontváz. Alapból maximum röhögősen megijednék, esetleg sikkantanék, de most minden idegem pattanásig feszült. Úgyhogy elakadó lélegzettel, visszakézből úgy behúzok a csontinak, hogy a műanyag koponyaarc behorpad, és az egész fej lerepül, majd végiggurul a lejtős padlón egy másik szobába. Nem látunk be ugyan, de azt lehet hallani, hogy egy csoport gyerek torka szakadtából felvisít, aztán dobogó lábakkal, röhögve elmenekülnek. A csontváz többi része a rugóknak hála visszaugrik a takarásba, de már megrongálva.
- Merlin bassza ketté - füstölgök bosszúsan a hajamba túrva, aztán pironkodva, de most nem a jóféle pironkodással, inkább szégyenkezve Lunára nézek.
- Bocsánat… Csak nézzünk be mindenhova, aztán mehetünk- ajánlom kínlódva, mert bár nem szeretném, de muszáj ennek még egy kicsit kitennem. Egyszerűen muszáj… Csak amíg megtaláljuk...

-Muszáj megnéznem magamnak, aztán elmondok mindent... Kérlek...
Nem tudom, mi történik, de kezd ijesztő lenni. Mira kezd ijesztő lenni...
-Nem engedlek el- jelentem ki meglepően határozottan, bár tudom, hogy végül úgysem tudnám megállítani, legfeljebb akkor vontat magával. Ami önmagába nem példátlan, de most mégis valahogy más érzés kapcsolódik hozzá. Szorosabbra fogom a kezét, de végül persze, hogy hagyom, hogy csak magával húzzon.
Talán őt féltem igazából. Nem tudom, mi ez az egész, de annyit eleget, hogy a férfi egyértelműen csak bajt jelent, Mira meg utána akar rohanni, nem elfele minnél jobban, aminek a leginkább értelme lenne. Gondolom ez is velejár az általába csábító bátorságával...
-Nem,.. nem tudom,.. nem úgy öltözött... Mira, én is csak pár másodpercre láttam. És nem hiszem, hogy ez jó ötlet...
Ő persze hajthatatlan, én meg persze, hogy végül úgyis vele tartok. Elengedhetném a kezét, és megállhatnék, és neki is meg kéne, ha nélkülem nem tudná felismerni az illetőt, de ugyan kit is próbálok áltatni...
-Nem muszáj bemennünk- próbálkozok még félénken a kísértetház ajtajába, közelebb húzódva Mirához, de csak benyitunk végül. Pedig nem is a háztól félek, csak trükkös ijegető szerkezetek meg hangok rejtett hangszórókból. Igen, a szívbajt mindegyik rámhozná még akkor is, ha tudom, hol van, számítok és készülök rá, de teljesen más dolog. Túl jól ismerem, a félelem teljesen mást jelent, mint az ijedelem. Félni attól félek, mit fedezhetünk föl odabenn...
És csak átlépjük azt a küszöböt.
Az előugró csontvázra nagyot sikoltok, talán még ugrok is egy kicsit, de ahogy tudatosul, ez is mi volt igazábol, csak egy erőltetett mosolyra futja felszabadító nevetés helyett.
-Már megtetted te...- motyogok Mira morgolódására, talán a feszültséget enyhítő viccnek szánva, tekintve a csontváz új állapotát, de nem hiszem, hogy most sokat segít. Ha a mosdószünet előtt jövünk ide, most olyan jóízűen kacarásznánk talán ugyanezen...

Hull Fair
2002. április 14.

 

-Nem engedlek el.
Bár sodor magával a tűz a fickó utáni hajszára, de erre a mondatra egy kicsit megakadok. A keze a testembe kapaszkodik, ezek a szavak pedig a gondolataimba. Talán úgy érti, hogy nem hagyja, hogy a célszemély után menjek? Vagy úgy, hogy nem hagy egyedül. Vag csak így, szó szerint. Mindegy. Jó szándék vezérli, ezt biztosan tudom. Nem lesz könnyebb tőle tovább menni, de attól még tovább megyek, csak azért is.
-Nem,.. nem tudom,.. nem úgy öltözött... Mira, én is csak pár másodpercre láttam. És nem hiszem, hogy ez jó ötlet...
Tudom, hogy igaza van. Mindenben. A tiltakozásban főleg. De már olyan régen tervezem ezt… Igazából azóta, hogy magamhoz tértem az első sokkból. Azóta, hogy rájöttem, elellett volna dobnom azt a kis fekete követ, ami most mázsás súlyként nehezedik a nyakamra akasztott kötélen, dühös egyszarvú formára faragva. Más alakot vett fel, régóta hordom így. de azért ez még ugyanaz a kavics, amit ott, akkor gyávaságból nem dobtam el, pedig el kellett volna. Hülyeség, mert nem számít sokat, de azóta a fegyvertáram kicsit kiszélesedett. És hogy mennyire okos dolog ezt be is vetni most rögtön...
- Nem is az... Hogy volt öltözve, tényleg? Célzottabban tudok keresni, ha ismerem, miben van.
Hamarosan ránk tátja a száját a kísértetház bejárata. Érzem, ahogy Luna kedves, csitító jelenléte közelebb simul hozzám. Megremeg tőle a térdem.
- Nem muszáj bemennünk.
Rábámulok. Tudom, hogy egy nyelvet beszélünk, de most mégis… Mintha nem fognám fel a szavai értelmét. Pedig nyilvánvalóan az én hibámból, épp ő nem érti, mennyire nagyon is muszáj.
- Csak mutasd meg nekem… Kérlek…
Majdnem sóhajtom az utolsó szót. Még ellenállok a bűntudat és a józan ész újabb rohamának, de már gyengül a barikád. Luna arcát látva kis híja, hogy összeroppan. De a testem önkéntelenül cselekszik, a lábam csak azért is tovább megy. Annyit készültem erre a pillanatra, annyiféleképp elképzeltem, hogy a jól bevésődött tervtől nem térek el egykönnyen. Csak a tettesek holttestén át. Meg ezén a fura dekorációén is.
-Már megtetted te…
Kelletlenül, kicsit szégyenkezve bólogatok.
- Elvesztettem a fejem…
Aztán körberohanunk, most már pókerarccal tűröm a különböző gagyi riogatásokat, időnként Lunába kapaszkodva, magam se tudom, hogy bátorításért, vagy épp bátortani.
Néhány perc alatt majdnem körbe is érünk. Láttunk már mindent, és mindenkit, aki ide betette a lábát a közelmúltban. És nem volt köztük, akit kerestem.
- Nincs itt.
Kimondtam a nyilvánvalót hangosan is, hátha úgy el tudom fogadni joban a tényt, de nem. Csak belefásultam egy kicsit. Leforrázva, majdnem apatikusan álltam itt, ahol minden arra volt kitalálva, hogy megpróbáljon felcukkolni. De hiába. Viszont egyetlen igazán ijesztő eleme tényleg volt ennek az egyébként kisgyermekriogató helynek, de az nem a koporsóból kiugró vámpírcsávó, vagy a ragadós-nyúlós pókhálócsapda volt. Csak egy egyszerű tükör.
Nem ez volt az a helyzet, amikor szívesen nézek szembe magammal, meg az izzó tekintetemmel, amiből pont az a tűz süt, amit gyűlölök. De ott volt a képben Luna is. A kedvesen aggódó arc, és én voltam az oka az egésznek. Nem tetszett, amit a tükörben láttam, és hirtelen úgy éreztem, le kell huppannom a kanapéra, egy fehér lepedőszellem mellé. Onnan néztem fel Lunára elkeseredetten.
- Nagyon szerettem volna megtalálni. És látni… mert…
Nyeltem egy nagyot, de innen már nem akartam visszafordulni.
- ... tudod, mi történt a családommal. És ez a fickó volt az egyik halálfaló, aki részt vett a gyújtogatásban. Felismertem a hangját. Látni akartam az arcát.
A hajamba túrtam, aztán leengedtem a kezeim, és úgy néztem fel Lunára. Hát most már tudta. Talán már mindegy.
- Annyiszor elképzeltem már, milyen lehet. Erre most itt volt… Végre megismerhettem volna az arcát... De talán már késő, leléphetett.
Próbáltam lemondani, elengedni, de nehezen ment. Nyomorultul néztem Luna szép szemeibe, és jobb híján abban bíztam, hogy a kék tűz talán megvéd, vagy visszafog, vagy túlragyogja a vöröset, ahogy korábban is.

Reménykedek még, ott az ajtóba állva, hogy Mira végül egyetért, végül inkább csak elengedjük az incidenst, és csak próbáljuk jól érezni magunkat, még van pár óránk itt. De tudom már rég, hogy úgysem így lesz.
Nem félek a háztól, szembe azzal, milyen benyomást kelthetnek a szavaim. Tény, a sikítófrászt rám hozhatja odabenn jónéhány dolog, de az más. Nem attól félek, mi van odabenn, hanem attól, mit találunk odabenn. Talán képletesebben értve a leginkább...
A korábbi kijelentésemet is, az őszintét megmondva, szívem szerint pont úgy értettem volna, hogy nem hagyom továbbmenni, mégis ugyanez a szívem nem hagyná csak így megkötni Mirát. Maradt hát az, hogy ha menni akar, kénytelen magával vonszolni. Nincs jó érzésem ezzel az üggyel kapcsolatba, és nem hagynám egyedül rohanni bele. Már kezdenék szóba is beleegyezni, hogy segítek neki, amikor ránkugrik ijegetni a rugós csontváz, ezt feltehetőleg egyből meg is bánva.
-Hát még ő- próbálok viccelni végül egy gyenge félmosollyal, kicsit jobb kedvre deríteni Mirát. Az események súlya nélkül még vicces is lett volna a jelenet. Még a csábítóan hősiest is meg merem rá kockáztatni... De valahogy mégis máshogy érződik most.
Miközbe átnyargalunk az egész házon, megpróbálom minnél részletesebben felidézni és leírni a fickó külsejét, mer igaza volt Mirának, több esélyünk van, ha tudja ő is, kit keresünk, és mostmár úgyis belementem a keresésbe. Nem mintha ez több eredményt hozna. Talán nem is ide jött, vagy már továbbszökött előlünk?
-Bocsánat- motyogom, úgy érezve, cserbe hagytam Mirát. Tény, ha nem futunk össze az emberrel, mindegy, hogy felismernénk-e, de én mondtam, merre menjünk, ha tévedtem, és én tartottam fel magunkat akadékoskodással, ha azon múlt, hogy megszökött előlünk.
Sajnálkozva nézek ide-oda Mira és a tükörképe között, próbálom olvasni a tekintetét, közbe vigasztalóan simogatom a hátát. Láthatóna annyi sok érzelem kavarog most benne.
És van valami olyan is a tekintetébe, amit ijesztőnek találok...
Csendbe bólintgatok, ahogy végül mesélni kezd, és helyet szorítva magamnak, leülök mellé a kanapéra, miközbe figyelmesen hallgatom. Egy kérdő tekintettel próbálom sugallni a kérdést, hogy az egész ennyi lenne-e, valamitől kételkedek benne, hogy tényleg csak megnézni akarta volna a férfit, ahhoz nagyon indulatosan eredt a nyomába.
Ha észreveszi, magától hozzátesz még valamit, szeretném meghallgatni.
De nem kérdezek.
Most nem arra van szüksége, hogy még én is megrendítsem, hogy gyanakodnék, vagy nem bíznék benne. Így is olyan megtört, most segítenem kéne neki, támogatnom...
-Mira,.. Mira.- Végül nem tudom, mit is akarjak mondani, marad csak a szólítás, hogy felfigyeljen rá. Szorosan magamhoz ölelem, lapogatom-simogatom a hátát, éreztetni, hogy bármi legyen is, én itt vagyok vele, szeretem, támogatom, nem hagyom cserbe. Nem engedem el, amég ő ki nem bontakozna az ölelésből.
-Semmi gond, semmi gond... Megtalálod még... megtaláljuk. Csak vigyázz magadra.
A kedvéér összeszedek egy kedves mosolyt is. Megvannak a magam kétségei is, de nekem azok mikor nincsenek. Mirának most egy stabil pontra van szüksége, és az fontosabb.

Hull Fair
2002. április 14.

 

-Hát még ő.
Oszthatnám én is azt a halvány mosolyt, de az eszemben csak az jár, bár ne a csontváz koponyáját ütöttem volna le a nyaki egyes atlaszról. Kicsit kecsaposabb lett volna mondjuk ugyanez a jelenet egy hús-vér illető esetében, de nem bántam volna.
De tényleg nem? Éreztem valahol, a jelenleg elnyomott józan eszem azért mélyen csak ellenkezett egy kicsit. Vagy őt képviselte most Luci, kedvesen tudatva ellenérzését, és szívfájdítóan sajnálkozva.
-Bocsánat.
- Ugyan, nem a te hibád.
Már csak gondolatban tettem hozzá, hogy mert az enyém. Nagyot sóhajtottam, érezhette, ahogy finoman a hátamat simogatta. Puha tenyere megnyugtathatott volna, de kiszaladt a térdemből az erő, és a kanapén találtam magam, Luna és a mozdulatlan, gagyi lepedőszellem furcsa, nem igazán édes hármasában.
-Mira,.. Mira.
Ahogy felnézek, Luna bátorító tekintetével, meg a riogatásra szánt díszlet üres, fekete szemeivel találom szembe magam. Érzem, hogy még mondanom kéne valamit, de félek, nem is igazán tudnám szavakba önteni azt, hogy mit akarok, vagy hogy mit gondolok. Csak meg akarom találni. Szembe akarok nézni vele. De nagyon.
-Semmi gond, semmi gond... Megtalálod még... megtaláljuk. Csak vigyázz magadra.
Ahogy átölel, az illata megnyugtat, haja szőke ragyogása elnyomja az itt uralkodó kötelezően rémisztő félhomályt. Egyszerűen muszáj visszatükröznöm azt a mosolyt, amit kapok, pedig nincs igazán semmi mögöttes most, de azért gépiesen sikerül.
- Húú… Khm… Hú?
Elkerekedik a szemem, és talán nem csak én lepődöm meg. Oldalra fordítom a fejem, hogy Luna mellett kikandikálva szemügyre vegyem a lepedőszellemet, aki ezek szerint nem csak statikus kellék, hanem egy szerencsétlen vásári dolgozó, nyilvánvalóan lesből kellene ijesztgetnie a jónépet, de mivel mi kissé szabotáltuk a munkáját, a fehér szövet alatt gyanúsan ugyanúgy guvaszthatja ránk a szemét, ahogy mi is teszük őrá.
Azt se tudom mit mondjak, olyan szinten kizökkent ebből az egész izéből, amiben eddig voltam. Hogy aztán vissza is tereljen, határozottabban.
- Ha a fekete bőrkabátos, szőke csókát keresitek, az csak bekukkantott ide. Biztos nem látta, akit keresett, és elment arra.
A szellem - aki a hangja alapján egy tőlünk csak pár évvel idősebb srác lehetett - felemelte lepedős kezét, és azzal a fehér lepel-kitüremkedéssel mutatott a mágneses horgászdák, céllövöldék, célbadobósok és egyebek bódéi felé.
Lunára néztem, hogy az említett tagot keressük-e, aztán újult lendülettel pattantam fel.
- Nézzük meg!
Ezt mondtam, és minden egyéb tervet most háttérbe szorítottam. Nem is szóltam a hallgatódzó sráchoz, hanem öles léptekkel hagytam magam mögött a szellemkastélyt, és csak a mindenféle ügyességi bódék utcácskájának határán vártam be Lunát, ha esetleg lemaradt volna. Szőke, bőrkabátos alaknak egyelőre nyoma se volt, de itt aztán rengetegen nyüzsögtek, durrogtak a légpuskák, cuppanónyilas játékíjak húrjai pendültek, lendültek a mágneses horgászbotok, és valaki épp akkor vágott le egy súlyos kalapáccsal valami gombra, amit aztán jókora csörömpölés követett.
- De én azt az egyszarvút akarom!
A korábbi, dodzsemes kislány hangja volt ez, a hisztije elnyomott minden egyéb ricsajt, de mivel alacsonyka volt, egyelőre őt magát nem láttam.
- Sajnálom, kisasszony, de ahhoz a céltábla közepét kell eltalálnia, kegyed pedig... kis híján a fülembe lőtt...
Ez meg egy unott bódés nő hangja lehetett, nekem pedig eszembe jutott erről az egészről egy ötlet.
- Lehet, hogy az emberünk azt a kiscsajt pécézte ki magának? Tudod, a musztángost… Ha követi, akkor mi is követhetjük és... Hol lehet…

Aggaszt kicsit, hogy Mira még a - valljuk be, amúgy is gyengécske - vicctől sem derült csak pillanatnyi jobb kedvre sem. Mármint, minden más mellé, amik nagyon aggasztanak. Amellett sem erősködök, hogy mér igenis az én hibám, legfeljebb gondolatba. Végül csak ülök vele a kanapén, valami kupacba otthagyott függöny társaságába, megteszem amit tudok, hogy vigasztaljam, és közbe ahogy magamhoz ölelem, a válla fölött csak bizonytalanul bámulok a szoba üres túlvégébe.
Legalábbis amég össze nem rezzenek, ahogy megszólal mögöttem valaki, kicsit felkiáltva ijedtembe - remélem nem Mira fülébe, túl hangosan - és csak azér nem pattanok is egyet ott ültömbe, mer az ölelés legalább lehorgonyoz.
Félve bontakozok ki, hogy hátranézzek, gyanúsan közelről jött a hang, bár Mira sem ugrott még hirtelen akcióba, szóval nem lehet nagy fenyegetés. Csak valaki, hagyományos lepedőszellem jelmezbe, akit ezek szerint meg sem figyeltem eddig, hogy nem egy indokolatlanul otthagyott kupac függöny vagy mi, hanem a kanapén ült egész végig...
-Öhm...
Meglepetésembe én azt sem tudom, hogyan reagáljak, közbe a "szellem" meg útbaigazít minket. Végülis, tökéletes helyen volt hallani mindent, amiről beszéltünk.
-Öööm... köszönjük. És bocsánat.- nem is tudom, bocsánatot mér kérek egész pontosan, csak habogva megköszönöm a segítséget, mielőtt én is tovasietek. -Mira, várj!
Csak a vásári játékokbódéinál érem utól, leginkább mer ott ő is megtorpan, nem tudva, merre tovább.
-Legalább... engem... várjmeg- lihegem, ahogy mellé érek. El tudnék képzelni okokat, hogy Mira miatt kapkodjam a levegőt, de hát persze, hogy a legrosszabbat kellett megtalálnunk... Próbálom legalább a helyzetet felmérni körülöttünk, magam is felfigyelve az ismerős hang raplijára.
-Talán szerinted tudnánk tőle segítséget kérni?- Leginkább morfondírozok, miközbe egy ötlet kezd körvonalazódni a fejembe, már ha nem teljesen hülyeség. Persze a dodgemezés után érdemes lehet elnyerni a jószándékát a lánykának.
-Apa szerint ezeket a puskákat el szokták állítani, hogy félre célozzon... te tudsz bármennyire lőni?
Gyanútlan- kíváncsian érdeklődöm Mirától, vagy legalábbis annak szánom, aztán biztos úgyis teljesen átlátszó. De amilyen ördögi tervet dédelgetek itt ördögi alkukötésre, lehet nem alaptalan, amikor Apa cukkolásból annak hív néha?

Hull Fair
2002. április 14.

 

- Mira, várj!
A kiáltás furcsa kettősségbe taszít, az eszem vár, a lábam mégis rohan tovább. Amikor Szöszke végre beér, akkor térek magamhoz kicsit.
-Legalább... engem... várjmeg.
- Bocsánat.
Tényleg sajnálom, az arcom csupa bűnbánat, de a talpam alatt akkoris izzik a föld. Ugyanazzal a tűzzel, mint azon a végzetes napon. De én már nem vagyok ugyanaz az ember. Sőt, mondhatni a szöges ellentéte vagyok. Az szeretnék lenni.
- Talán szerinted tudnánk tőle segítséget kérni?
- Vagy csak kövessük, és mikor az ipse lecsapna rá…
Belekezdek a hirtelen felmerült tervbe hangosan is, aztán rájövök, hogy egy kislányt javaslok csalinak használni egy minden jel szerint gátlástalan gyilkos előkerítéséhez.
- Náh, igazad van. A Te ötleted jobb.
-Apa szerint ezeket a puskákat el szokták állítani, hogy félre célozzon... te tudsz bármennyire lőni?
- Még a téli szünetben… Khm… Kaptam egypár leckét.
Visszagondoltam arra az egészre, hogy a nevelőapám miatt elvittek az emberrablók, aztán mindkettőnket jól leamortizáltak, és bár túléltük, Cartwright megkérte az orosz nőjét, hogy okítson ki egy kicsit mindenféle önvédelmi technikára. Hát, ez nem sikerült maradéktalanul abban az egy hétben. Orrbavágtam magam egy nem megfelelően kitartott revolverrel, összetörtem egy vázát egy célt tévesztett dobókéssel, tönkretettem egy számszeríjat, mert üresen nem szabad elsütni. Ja, és megettem vagy négy mandragóralevelet, mire beláttam, hogy ezt az animágia dolgot egyenlőre még jegelni kéne.
- Nem vagyok túlképzett. De azért próbáljuk meg. Mondjuk, felváltva.
A javaslatot tett követi, odakanyarodunk a céllövöldés bódéhoz, ahol a kislány épp a nagyjából vele egy méretű, winchesternek látszó légpuskával céloz - aztán kilövi a bódét megvilágító fényfüzés egyik égőjét.
- Ha segítünk megszerezni az egyszarvút, Te is segítesz nekünk, jó?
Nem vacakolok udvariaskodással. Hihetetlen, hogy egy kisiskolással huzakodom, de amilyen sötét és kapzsi képpel méreteget, belátom, jó hangnemet ütöttem meg.
- Előbb bizonyítsatok - mondja, és a plüssökre mutat a puska hegyével, aztán Lucira. Mind megfeszülünk a szerencsétlen mozdulattól, de mire cselekednék akár én, akár a megviselt idegzetű bodegás nőci, a kislány már Szöszke kezébe nyomja a fegyvert. Én gyorsan lecsengetem a zsetonokat, a néni pedig unottan eldarálja:
- Két lövésed van, ha a közepét találod el, Tiétek az egyszarvú, ha a második legkisebb karikát, akkor…
- Nekem az egyszarvú kell!
A kislány megint felcsattan, aztán kicsi lábával jó nagyot rúg a bődé oldalába, hogy döng az egész, és meg is rázkódik.
- Hajrá…
Csendesen bíztatom Lunát, próbálva mindkettőnkkel feledtetni, hogy most nem csak úgy szórakozásból készülünk lövöldözésre.