Sherwood erdeje

Elliot O'Mara pennájából

A Nottinghamshire-ben található híres erdő rengeteg történelmi emléket őriz. Ide kötődik többek között Robin Hood legendája is, s ettől fogva rendkívül látogatott is. Az erdő egyik leglátogatottabb részén található az Öreg Tölgy, amit körülbelül 800-1000 évesnek saccolnak. Hatalmas mérete, különleges formája sokakat vonz a környékre, s a legtöbben nem is sejtik, hogy egy nagy varázslóháború is zajlott a közelben a koboldok ellen. A harcok végeztével pedig éppen ennél a fánál gyűltek össze a békekötésre készülő felek.

little adventure

előzmények


Giacomo
2002. április 11.

outfit

Az erdőben egészen más volt, mint odabent a zsúfolt kávézóban. Egyrészről nem hallgattam a muglik fecsegését a legújabb csodakütyükről, amiknek a felét sem értettem, pedig szép lassan azért nem ártott volna azon a téren is tovább képeznem magamat. Forestet ismerve a gyerekeket beviszi a varázstalanok közé és ha egyszer elkezd beszélni, hát semmit sem fogok érteni.
–  Ja... igen... asszem. Tényeg egy erdőben vagyunk, vagy volt valami extra cucc abban a csigában?
Hallottam Giacomo hangját, de nem néztem rá, csak körbe fordultam, hogy ellenőrizzem a körülöttünk lévő fákat. Éreztem, hogy van itt mágia, nem is kevés igazából… de nem tudtam rákapcsolódni a hely energiájára. Sok minden megbillent bennem az elmúlt időszakban és az igazat megvallva nem vallottam volna be senkinek, de a képességeimmel kapcsolatban is egyre nagyobb kérdőjelek ültek meg bennem. Nem találtam magamban azt, ami addig működött. Nem éreztem rá a varázstárgyakra. Kusza mágia vett körül és nem tudtam merre menjek… pontosan úgy, mint itt.
– Nem. Ezúttal tényleg erdőben vagyunk. – Válaszoltam, majd rápillantottam, hogy kacsintással nyomatékosítsam az utalást a legutóbbi kiruccanásunkra a minisztériumban. Az a bájital… az az élénkrózsaszín olyan kellemes képeket rajzolt a szemeim elé. Egy varázslatos erdőt, rózsaszín vadnyulakkal, meg néhány másik állattal, amikre már így utólag nem is emlékeztem. Nos talán éppen akkor ütött be a szer annyira, hogy nem szúrtam ki Forest emberét sem, aki követett és azt adta be Natnak, hogy lefeküdtem Giacomoval.
– Remélem ezért a kis lopásért nem kárhozok el a mugli pokolban. – Ekkor vettem észre a kezében a bögrét, aminek egy kisebb tartalma a nadrágján landolt. Elhúztam a számat egy gúnyos kis mosolyra… milyen édesen naiv felvetés volt, hogy éppen ezért ítélik majd el. Inkább azt nem akartam megvárni részemről, amikor felbukkannak az aurorok és megkérdezik, hogy ugyan mégis milyen zsupszkulccsal jöttünk ide, merthogy az biztosan nem volt illegális és jó pár muglit is amneziálniuk kell a történetek után.
– Nem aggódnék a bögrén a helyedben. – Mondtam és megérintettem a fejemen pihenő kalapot, nehogy lefújja az enyhe szél, ami végig söpört a fák között. – A pokolba egészen másért fogsz elkárhozni… gondolom sokan mászkálnak ki-be a színészúr ágyából. – Vigyorodtam el, majd egész egyszerűen elindultam valamerre. Nem tudtam rájönni, merre kéne haladni, így hát csak mentem előre. Hallottam, ahogy az avar ropog a lábam alatt. Előző őszről maradhatott itt, hiszen felettünk még éppen csak rügyezett a fák lombkoronája.
Lepillantottam a bakancsom orrára, mintha az tudná magától merre menjen tovább. Már ebben is szar vagy, O’Mara… – Harsogta közben a hang. Nem volt sejtésem sem, mire szól a mai munka. Egyszer-kétszer elválltam az izgalom kedvéért egy ilyet, hogy „nézz körbe, biztosan akad ott varázstárgy.” A pulóverem ujját lehúztam annyira, hogy az ujjaimat bele tudjam bújtatni, itt ugyanis a tavasz ellenére is jóval hűvösebb volt, mint Londonban.
– Ugye nem azért hoztál ide, hogy aláírjam a segged? Mert ahhoz elég lett volna kimennünk a retyóra.
Hátranyúltam, hogy belekaroljak és együtt sétáljunk az erdőben. Így legalább hozzádőlhettem és érezhettem a teste melegét, ha már neki eszébe jutott normálisan felöltözni – legalábbis volt rajta kabát.
– Talán arra is sort keríthetünk. – Bólintottam és körben néztem megint, ahogy jobban haladtunk az erdő belseje felé. – Most viszont, el kell kísérned egy sétára az erdőben. – Folytattam, majd kicsit gyorsabbra vettem a lépteimet. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy valaki figyel. – Mindig is el akartam jönni Sherwoodba, de egyik pasimnak sem sikerült ideszerveznie a randikat… – Magyaráztam és a fejemet ráztam, mintha legalábbis olyan nagy dráma lenne ez.
Nem sokat tudtam az erdőről. Persze ismertem a Robin Hood legendát meg egy csomó egyebet, amit a varázslókönyvtárakban őriznek erről a helyről, de fizikálisan sosem éreztem az erejét. Volt benne valami lehengerlő, szinte éreztem, ahogy ott bugyog az erő az ereimben, a szívemet meggyorsítja és kicsit beleszédülök.
– Hiába fekszik minden szembejövő fickóval az ember, legalábbis Vitrol szerint, mégsem kapja meg a kellő figyelemt… cöh…

[A little rash never killed nobody]

A little rash never killed nobody

with: Elliot
2002.04.11.

outfit & mood

Első blikkre tényleg nem igazán tudtam eldönteni, hogy behaluzom az erdőt, vagy valóban itt van körülöttünk, de szerencsére Elliot jobban képben volt.
– Nem. Ezúttal tényleg erdőben vagyunk – felelte kacsintással megspékelve haverom, mire nevetve mélyet szippantottam az erdő friss, karakteres illatából. Biztosra vettem, hogy Elliotnak is eszébe jutott most a múltkori bandázásunk párhuzama, amikor a minisztériumban flesselgettünk össze mindenféle jóságot. Az is nagyon adta persze, de ez most valahogy még izgalmasabb volt... életem során többször szembesültem már azzal, hogy a valóság olykor még jobb, még lélekmelengetőbb tud lenni, mint az illúzió. Ha csak a legegyszerűbb példát vesszük, akkor ha a színpadon játszottam el a hősszerelmest, az sosem volt olyan intenzív számomra, mint amikor a való életemben habarodtam bele valakibe, na persze nekem színészként az volt a dolgom, hogy a közönségnek úgy adjam át az érzést, mintha ők maguk élnék át azt... és a bűvös kör ott zárult be, hogy ehhez pont az igazi szerelmek és csalódások adtak nekem megfelelő ihletet.
Volt valami nagyon tuti abban, ahogy itt ücsörögtem, ebben a varázslatos erdőben, a régi cimborámmal, akivel tök véletlen hozott össze megint a sors. Már ha hittünk a véletlenekben persze. Annak idején, amikor elszakadtunk egymástól Elliottal, nem hittem, hogy ilyen sokáig fog majd tartani, aztán meg már annyi idő telt el anélkül, hogy kerestük volna egymást, hogy szinte beletörődtem, hogy ez már örökre így lesz. De a sors útjainak köszönhetően mégsem így lett, és ennek marhára örültem. Szerettem Elliottal lenni, nagyon bírtam a fejét, bizonyos szempontból tisztára rokonléleknek tartottam, noha tudtam jól, hogy sok mindenben különbözünk. Bár mindig is gyönyörűnek láttam, sosem kezdtem volna ki vele, hisz amikor barátkoztunk, házas volt... és jobban belegondolva talán akkor sem próbálkoztam volna be nála, ha szingli lett volna. Valahogy nem éreztem azt, hogy az esete lennék, és azt már rég megtanultam, hogy az igazi barátokkal jobb nem összekavarni... az csak bonyolítja a dolgokat. Elliotot meg igazi barátnak éreztem, így most kifejezetten örültem neki, hogy anélkül élvezhetjük egymás társaságát, hogy minimálisan is feszengenünk kéne a múlt miatt. Miután lehajtottam a kávét, nagy nehezen feltápászkodtam, próbáltam asszimilálódni ebben a meglepő környezetben.
– Nem aggódnék a bögrén a helyedben. A pokolba egészen másért fogsz elkárhozni… gondolom sokan mászkálnak ki-be a színészúr ágyából - vetette fel a - talán nem is költőinek szánt - kérdést Elliot, mire nevetve csóváltam a fejem.
- Hát öreg, jobb ha nem mész el látónak, mert ennél távolabb nem is járhatnál az igazságtól.... Hónapok óta nem voltam együtt senkivel... és ezt most nyugodtan értheted szó szerint - feleltem vigyorogva, könnyű lélekkel. Lehet, hogy furcsán hathatott a válaszom, és Elliot esetleg arra gyanakodott, hogy csak megjátszom itt a jókedvemet, de ez nem volt így. Most, hogy jobban belegondoltam, jól éreztem így magam, az elmúlt hónapok során sikerült összeszednem az önbecsülésem - Will által - összetört darabkáit. Ez most nagyon, de nagyon jó volt így, élveztem, hogy végre nem arról szólnak a napjaim, hogy plátóian vágyódom valaki iránt, aki tökre nem is akar engem igazán. Úgyhogy bár ezt eddig még magamnak sem fogalmaztam meg eddig, de meg is ígértem magamnak, hogy ez egy darabig még így marad... és hogy mindent megteszek azért, hogy a következő ember, akibe beleszeretek, tényleg méltó legyen a szerelmemre.
- De ennek most - engem is - meglepő módon borzasztóan örülök! - tettem hozzá őszintén, majd előhúztam a pálcámat, és zsugorító bűbájjal úgy lekicsinyítettem a bögrémet, hogy betudjam mélyeszteni a zsebembe.
Aztán nevetve hallgattam Elliotot, aki arról beszélt, hogy már régóta el akart jönni ide, de egyik pasija sem volt képes ide szervezni a randit.
– Hiába fekszik minden szembejövő fickóval az ember, legalábbis Vitrol szerint, mégsem kapja meg a kellő figyelemt… cöh… - osztotta meg velem fájdalmát, mire közelebb léptem hozzá, és bátorítóan megpaskoltam a hátát.
- Szánalmas aszfodéloszgyökerek! - legyintettem lazán. - Ebből is látszik, hogy mennyire nem érdemeltek meg... - tettem hozzá, aztán lelkes csillogással a szememben folytattam: - Na, én készen állok az újabb kalandra ha te is... ahogy téged ismerlek, nem csak egy szimpla kirándulást sejtek az ittlétünk célja mögött... Beavatsz a részletekbe?

little adventure

előzmények


Giacomo
2002. április 11.

outfit

– Hát öreg, jobb ha nem mész el látónak, mert ennél távolabb nem is járhatnál az igazságtól.... Hónapok óta nem voltam együtt senkivel... és ezt most nyugodtan értheted szó szerint – mondta vigyorogva. Vigyorogva? Mintha ez valamiféle természetes dolog lenne. Hát számomra aztán nem hangzott annak… az embernek egy idő után elkezdenek „viszketni” a férfi dolgai, ha nem szexel. Én már aztán csak tudtam, tizenötévig éltem odakint, nem sok lehetőséggel. Mostanra pedig egy több hónapos megvonás egyenesen lehetetlennek tűnt. A hónap elején Aidennel feküdtem össze, aztán tegnap ott volt Alexej abban a szállóban… Oké, talán én meg egy kicsit túltolom és úgy váltogatom a férfiakat, mint más a zokniját. De ez egyáltalán nem volt szándékos. Még kerestem önmagamat ebben a nagyon is új helyzetben. Meghalt a fickó, akivel leterveztem élni az életemet… igazán megengedhetem magamnak, hogy összevissza keféljek.
– De ennek most - engem is - meglepő módon borzasztóan örülök! – Tette hozzá, de nem tudtam, hogy engem vagy magát akarta-e megnyugtatni. Mindenesetre végig néztem, ahogy elszórakozott azzal a bögrével.
– És nem fáj… az? – Mutattam a lába közé, aztán körbe kémleltem az erdőbe. Számomra a szex olyan téma volt, mint másnak az időjárás. Természetes és az élet része, nem jöttem zavarba, ha beszélnem kellett róla. Talán csak néha-néha Aiden tudott kislányos pírt csalni az arcomra. De ő ilyen volt… főleg ez a mostani, kicsit energikusabb énje, ami képes volt leküzdeni a múltját.  
– Szánalmas aszfodéloszgyökerek! – Legyintett aztán, mikor nagy nehezen eldöntöttem, merre is tovább. Még mindig nem éreztem a megfelelő irányt, így hát szorosabban karoltam Giacomo karjába és úgy húztam magammal az erdő belseje felé. Közben persze végig azon kattogtam, hogy merre lehet a helyes út… mit is keresek… és miért éppen Sherwoodban. – Ebből is látszik, hogy mennyire nem érdemeltek meg... – Nem pillantottam rá, csak húztam magammal, hagyva, hogy az avar ropogjon a talpam alatt. Még olyan igazán tavasz volt, amikor az ember még látja a ködöt megülni a fák között és egyetlen falevél sem csüng a fák ágán, csak a világoszöld rügyek. Szerettem ezt az állapotot, elképesztően gyönyörű, s kicsit mesebeli volt.
– Na, én készen állok az újabb kalandra ha te is... ahogy téged ismerlek, nem csak egy szimpla kirándulást sejtek az ittlétünk célja mögött... Beavatsz a részletekbe? – Túl lelkes volt a hangja, ami általában egy komoly bevetésen nem éppen szerencsés. Szóval sóhajtottam egyet, de nem álltam meg. Arra most egész egyszerűen nem volt idő.
– Egyelőre nézelődünk csak. – Válaszoltam őszintén, hiszen én magam sem tudtam a részleteket. Ráadásul nem akartam azt mondani Giacomonak, hogy „hello, amúgy tolvaj vagyok és éppen feketén dolgozok valakinek, aki bizonyára sok pénzt ad, ha megtalálom a valamit.” Ő egész egyszerűen nem ezt az oldalamat ismerte és nem akartam, hogy így legyen.
– Te nem szeretsz csak úgy sétálni egy erdőben? – kérdeztem, majd összerezzentem és szinte Giacomora vetettem magam, apró sikolyt hallatva. A szemem sarkából megláttam egy alakot, s kellett egy pillanat a nagy remegésbe, mire rájöttem, hogy az csak egy Robin Hood szobor, ami egyenesen felénk tartotta a kifeszített íjat.
– Baszki, ezek a muglik komplett hülyék… – Kapkodtam a revegőt, miközben szaporán verdeső szívem fölé fektettem a tenyerem. – Ez baromi para… – Tettem hozzá és szorosan ott maradtam Giacomo testének támaszkodva… talán azért, mert úgy láttam, mintha a szobor egész egyszerűen mozogni. Mozdult még egyet, hogy tökéletesen becélozzon minket a nyíllal, majd mozgatni kezdte a száját.
– Ki vándor ide betévedsz, a bajbajutotton segíthetsz! – Magyarázta a szobor.
– Na jó… menjünk tovább, mielőtt dalra fakadna... – mondtam és húztam inkább Giacomot, azon imádkozva magamba, hogy az a szar utánunk ne lője a fém nyilat, mert akkor beszívjuk. Azt nagyon… nagyon fájna kihúzni. Gyorsabbra vettem a biztonság kedvéért a lépteimet.

[A little rash never killed nobody]

A little rash never killed nobody

with: Elliot
2002.04.11.

outfit & mood

- És nem fáj… az? - mutatott feltűnően a lábam közé Elliot, miután közöltem vele, hogy hónapok óta nem szexeltem.
- Haver, ne aggódj értem, cölibátust azért nem fogadtam! Nagyfiú vagyok már, teljesen jól tudok könnyíteni magamon - feleltem nevetve, majd visszakaroltam Elliotba, ahogy megindultunk az erdőben. Bár csak pár perce landoltunk itt, máris élveztem ezt a kis kirándulást. A szellő lágyan simogatta az arcom, mélyen magamba szívtam a friss levegőt, ami olyan volt, mintha nemrég eső esett volna, pedig ahogy elnéztem, a fű nem volt vizes a lábunk alatt. A szaglásom mindig is nagyon kifinomult volt, úgyhogy feltételeztem, hogy...
- Esőt szimatolok... - jelentettem ki félhangosan menet közben. - Te is érzed? - kérdeztem mosolyogva. Szerettem az eső és az erdő illatát keveredni, most, hogy itt voltunk, hirtelen nem is értettem, hogy miért nem jártam többet a természetben. Barátom mintha a hatodik érzékével megérezte volna a gondolataimat, mert épp most kérdezett rá, hogy nem szeretek-e erdőben sétálni.
- De... igen... csak rohadt rég nem voltam már ilyen helyen. Nagy hiba - morfondíroztam, hisz azt hazugság lett volna állítani, hogy nem tudtam volna rá időt szakítani. Elfoglalt voltam, az igaz persze, de a sok bulizás utáni egész napos regenerálódás helyett néha eljárhattam volna túrázni. Eve bezzeg gyakran mászkált Anglia szerte mindenfelé, nyárra is tervezett valami egyhetes zarándokutat, át egy hegygerincen, totál nomád körülmények között. Amilyen lelkesen mesélt róla, még én is izgalomba jöttem az ötlet hallatán, de aztán - a lelkem mélyén - kénytelen voltam egyetérteni vele, amikor szembesített vele, hogy én túl kényelmes vagyok az ilyesmihez. Persze ezt még véletlenül sem vallottam volna be neki, de valószínűleg a második összkomfort nélkül töltött nap után hisztizve hoppanáltam volna haza, hogy vegyek egy jó forró fürdőt, meg teletömjem a hasam.
- Tök fless különben... Te gyakran jársz kirándulni? Tényleg, ez melyik erdő is? - érdeklődtem kíváncsian, mikor váratlanul belebotlottunk valami szoborféleségbe.
- Baszki, ezek a muglik komplett hülyék… - szólalt meg Elliot, és én is körül-belül annyira meghökkenve bámultam a szoborra, mint thesztrál az új kapura.... ami totál váratlanul megmozdult, majd beszélni kezdett. Persze varázsló voltam, vagy mi, így nem kellett volna, hogy meglepődjek ezen, de szégyenszemre bevallom, egy kicsit mégis csak lefagytam. A másnaposság miatti amúgy is gyenge lábakon álló reflexeimnek tudtam be, hogy csak jóval azután reagáltam a szobor szavaira, hogy azok elhangzottak:
- Ki vándor ide betévedsz, a bajbajutotton segíthetsz!
A hideg kirázott az egésztől. Nem tudtam eldönteni, hogy az arcom felé irányuló íj, vagy a szobor érces hangszíne volt nyugtalanítóbb.
Elliot jóval hamarabb lereagálta a helyzetet. – Na jó… menjünk tovább, mielőtt dalra fakadna... - sűrűn bólogatva hagytam, hogy Elliot maga után húzzon kimozdítva engem fizikális és mentális sóbálvány állapotomból egyaránt.
- Szerinted mit érthet az alatt, hogy a bajbajutottakon segíthetünk? Nem vagyok az a tipikus hős lovag típus, úgyhogy remélem senkit nem kell egy sárkány karmaiból kiszabadítani, vagy hasonló... - suttogtam halkan Elliot fülkébe, nehogy véletlenül még felébresszük azt a vélt vagy valós sárkányt. Jobb félni, mint megijedni, ugyebár... Közben éreztem, ahogy egy kövér esőcsepp az orromon landolt. Fasza. Gyorsan a pálcám után nyúltam, hogy nyomassak magunk egy leperexet, mielőtt totál eláznánk.

 

little adventure

előzmények


Giacomo
2002. április 11.

outfit

El nem tudtam képzelni, hogy a marokszex miért jó… de hát ki vagyok én, hogy bíráljam Giacomot? Semmi jogom nem volt hozzá, főleg, hogy nem is ajánlottam volna fel neki, hogy esetleg kielégítem a szükségleteit. Jól elvoltunk, kár lett volna tönkre tenni vágyakkal.
–  Esőt szimatolok... – váltottunk témát aztán, mikor már egymásba karolva sétáltunk a fák között. Szándékosan úgy irányítottam, hogy letérjünk a turistáknak szánt útvonalról. Persze ez nem volt egyszerű, hiszen az erdők bevezető szakaszain, ami még közel esik a civilizációhoz, általában tele van emberekkel. –  Te is érzed?
– Remélem nem fog esni, mert akkor a hátadon kell vinned, hogy ne legyek koszos. – Közöltem, már-már sznob stílussal, azt azonban megtörte az arcomra kiülő mosolyt. Valójában imádtam az erdőket, esőben, hóban, forróságban. Ez volt valamikor a lételemem és olyan kellemesen rángatta elő belőlem az emlékeket. Tizenöt éven át, gyakran étlen-szomjan húztam meg magam a fák között. Néha még be is bújtam egy-egy üregesebb fába. Imádtam. Volt egy hangulata eső idején, még akkor is, ha másnap reggelre olyan sáros lettem, hogy a legközelebbi pataknál is alig tudtam alaposan megmosni magam. Élveztem. A kihívások, a kalandok lefoglaltak, nem kellett gondolkodnom, miért vagyok állandóan egyedül… miért nem jön értem senki és ment meg. Visszatérve a „világba” ez megváltozott. Vágytam rá, hogy szeressenek. Emberekkel akartam lenni. Egész egyszerűen kellett a társaság.
– De... igen... csak rohadt rég nem voltam már ilyen helyen. Nagy hiba.
– Hát akkor most bepótolhatod. Ráadásul nagyszerű társaságban… – mondtam.
– Tök fless különben... Te gyakran jársz kirándulni? Tényleg, ez melyik erdő is?
Reagáltam volna még, de hirtelen összerezzentem, ahogy megláttam a szemem sarkából azt a valakit… amiről kiderült, hogy igazából valami. Egy beszélő valami. Fintorogva bámultam rá, majd a felénk irányuló fémből formát nyíl elől, elrángatva Giacomot, kiléptem a fák köze. Még hallottam, ahogy mögöttem dumál még valami a cucc, de a recsegő-ropogó avar- és ágrengeteg miatt nem hallottuk már kristálytisztán.
A faszom akar bajbajutottakon segíteni… A gondolat megült bennem, ahogy megpróbáltam a mágiára koncentrálni. Kusza volt, már-már túl erős is egyszer-kétszer, majd elhalványult. Nem tudtam, merre kell menni, csak haladtam előre.
– Szerinted mit érthet az alatt, hogy a bajbajutottakon segíthetünk? Nem vagyok az a tipikus hős lovag típus, úgyhogy remélem senkit nem kell egy sárkány karmaiból kiszabadítani, vagy hasonló... – súgta Giacomo a fülembe, ahogy próbáltunk mind távolabb kerülni a szobortól. Megköszörültem a torkomat kicsit. Nem hittem, hogy sárkány lehet a környéken – a minisztérium már régen befogta volna –, de bármilyen más jellegű mágikus lény, éppenséggel előfordulhatott.
– Nyugi, megmentelek a sárkány karmai közül, hercegnő. – Röhögtem el magam, ahogy mentem tovább előre valami kevésbé benőtt rész irányába. Láttam, ahogy egy füvesebb terület felé közeledtünk, ahol talán csak egy fa várakozott. Ránézésre egy nagyobb típus. – Annyira lovagias tudok lenni. – Kacsintottam rá, majd elszakadtam tőle és szépen megindultam előre, hatalmas léptekkel. A kis tisztásra érve egy hatalmas, göcsörtös törzsű fa állt. Ebből áradt a mágia. Éreztem, ahogy a kusza varázsszálak ott lüktetnek körülötte.
Megérintettem a törzsét. A tenyerem finoman simított végig a göcsörtös felületen. Hagytam, hogy kicsit meghorzsolja a bőrömet. Egy csepp vérem is rákerült, ahogy tovább húztam a kezemet. A fa belsejéből különös lüktetés tört elő.
– Lehet ebben van a sárkány… – Léptem hátrébb, neki ütközve Giacomonak.

[A little rash never killed nobody]

A little rash never killed nobody

with: Elliot
2002.04.11.

outfit & mood

Amikor Elliot megjegyezte, hogy ha esni fog, a hátamon kell vinnem, hogy ne legyen koszos, nagyot röhögtem.
- Hát öreg, lehet, hogy a látszat csal, de fájdalom, nem vagyok az a kondizós típus... szóval azt lesheted, hogy elcipellek - vigyorogtam rá a fejem csóválva. Bizony, ezen a téren komoly elmaradásaim voltak más - társulati srácokhoz képest, amit egyelőre Merlinnek hála a rendezők és a színház vezetői még nem jegyeztek meg nekem... A genetika egyelőre áldásos módon kompenzálta a hedonista életmódomat... de sejtettem, hogy ez nem lesz mindig így, és hogy előbb-utóbb rá kell majd vennem magam a rendszeres edzésre, ha nem akarok pocakos színész lenni... Márpedig egyáltalán nem akartam. Én is hiú voltam, mint minden más előadóművész, és nagyon is foglalkoztatott a megjelenésem... de a haverom előtt nem akartam eljátszani, hogy hú de nagyon sportember vagyok, hisz koránt sem voltam az. És semmi kedvem nem volt hazudni Elliotnak. Meg az igazat megvallva, másnak sem. Az emberek gyakran tévesen feltételezték azt a színészekről, hogy aki a színpadon szerepet játszik, az az életben sem őszinte. Hogy más pályatársaimra vonatkoztatva volt-e ebben igazság, azt én nem tudhattam, de magammal kapcsolatban egyértelmű volt a válasz: utáltam hazudni. Utána valahogy mindig feszült voltam, és azon paráztam, hogy majd kiderül. Még a legkisebb apró füllentés után is kellemetlenül éreztem magam, emlékszem, már gyerekként fojtogató érzés fogott el, amikor lenyúltam apám sétapálcáját, mert azt nagyon menőnek tartottam, és amikor kereste, de nem találta, megkérdezte, hogy nem én vettem-e el. Persze azt mondtam, hogy nem, de amint alkalmam nyílt rá, visszacsempésztem a szobájába, az ágy alá, mintha csak ő felejtette volna ott... és mindaddig, amíg meg nem találta, azon szorongtam, hogy majd kiderül a hazugságom.
Ahogy Elliotot követtem most a friss esőben, elfogott az érzés, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy nem kell megjátszanom magam... az lehettem, aki, és ez éppen elég volt - nemcsak a számomra - , hanem egyelőre úgy tűnt, hogy a világ számára is. Hálásan visszakacsintottam Elliotra, mikor biztosított afelől, hogyha gáz lesz, majd ő bevédi a seggem. Jó volt itt lenni mellette, ebben a totál vadregényes erdőben. Olyan színpadiasnak éreztem ezt az egészet, és valami azt súgta, ezt a napot nem felejtem el egyhamar.
A felemelő érzés egészen addig kísért, amíg el nem értünk egy fáig, ami láthatóan magára vonzotta Elliot figyelmét. Nem voltam túl érzékeny alkat a mágiára, nem véletlen, hogy a süveg például a hugrába sodort, és hogy olyan mesterséget választottam, amit a muglik is képesek voltak űzni... persze nem azt mondom, hogy totál analfabéta voltam varázslóként, de igazán kiemelkedő sem voltam soha, egyik tárgyból sem a Roxfortban. Az MMMM-ben meg már olyan tárgyaim voltak, amik mind a színészethez, a zenéhez és az előadóművészethez kapcsolódtak, így akkor már nem tűnt fel senkinek, hogy nem vagyok az a badass mágus típus. Lényeg, a lényeg, hogy annak ellenére, hogy alapjáraton nem foglalkoztatott különösebben a mágia, mint olyan, most, ezelőtt a fa előtt még én is megéreztem, hogy itt bizony van valami, sűrű, mély erő... ami minden bizonnyal valami erős varázslat vagy átok nyoma lehetett. Elliot közelebb lépett a göcsörtös fához, majd megérintette a törzsét. Láthatóan teljesen megbabonázta a fa, és ösztönösen cselekedett. Tenyerével végigsimított a fa láthatóan szúrós, szabálytalan felületén, majd így szólt: – Lehet ebben van a sárkány… - és hátrébb lépett. Én pont mögötte álltam, úgyhogy kicsit összeütköztünk, de nem volt semmi gáz, arrébb léptem.
- Figyu haver... nincs valami jó előérzetem - borzongtam meg, ahogy a fa aurája egyre inkább a bűvkörébe húzott. - Nagyon fura ez a fa - remegtem meg mostmár erősebben, s közben akaratlanul is hátrébb akartam lépni, de a lábam valahogy nem engedelmeskedett. Megmerevedtem, mintha én is fa lennék, és hiába akartam most már oldalra lépni, az sem ment. Lecövekeltem.
- Ez... nagyon para... - suttogtam, miközben valami mély, kísérteties hang tört elő a fából, amit nem tudtam beazonosítani. Akaratlanul is Elliot karja után nyúltam, hogy belécsimpaszkodjak. - Le kéne lécelni... nem sok kedvem van sárkányokkal lógni... Na ennyit rólam és a bátorságról. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Ha látna, Eve most biztos jót röhögne rajtam...

little adventure

előzmények


Giacomo
2002. április 11.

outfit

- Hát öreg, lehet, hogy a látszat csal, de fájdalom, nem vagyok az a kondizós típus... szóval azt lesheted, hogy elcipellek - jött a válasz. Hát... végül is lebegtethet is, de hogy én nem leszek sáros az is biztos. Morcosan pillantottam fel a még rügyező fák ágai között a szürke égboltra. Igen, nagyon valószínű volt, hogy ránk szakadhat bármelyik pillanatban az ég. Szerettem az esőt, de most már inkább csak bentről élveztem, ahogy békésen kopogott az ablakon egy-egy csepp.
Persz, ahogy elértünk az ős öreg, vastag törzsű fához, amiről az egész erdő híresebb volt, mint Robin Hood legendájáról, akár a nyakamra is szakadhatott volna a jeges víz. Minden más volt... minden eltörpölni látszott a vaskos törzsű növény végtelen mágiája mellett. Az ugyanis kusza volt, ősi és olyan végtelenül csodálatos. Éreztem, ahogy az ereimbe jutva végig lüktet az elmémem.
- Figyu haver... nincs valami jó előérzetem - érkezett a hátam mögül a hang. Szinte beleveszett a fülemben lüktető érzésbe. Még csak hátra sem fordultam. - Nagyon fura ez a fa- folytatta, én meg majdnem elröhögötem magam. Most mit kell parázni egy fától? Semmi baj nem lesz. Nem lehet baj. Robin Hood történetében nem igazán voltak sárkányok, maximum egy-két gonosz ember, meg néhány éhező. Az nem olyan történt volt, amibe sok babonaság fért meg. Már a keresztény időkben született meg.
- Nyugi, amit érzel az csupán a hely mágiája. - Magyaráztam, hátha akkor lenyugszik, bár valószínűleg nem volt ilyesmihez szokva... nem járt meg annyi mindent, mint én... nem ücsörgött ősi sírok és mágiával átitatott helyek közepén. Nem érezte úgy a varázslat minden apró maradványát, mint én. Talán nem is döfték le egész fiatalon egy varázstággyal. Giacomonak talán értelmesebb kamaszkora volt, mint nekem.
- Ez... nagyon para... - suttogta. Éreztem, hogy megijedt, ahogy a mélyről jövő furcsa, morajló hang kitört a fából. Jó, talán kicsit ijesztő volt. Belém csimpaszkodott persze, amivel elszakított a fától, ám a törzsön egy kiálló rész felszakította a bőrömet és a vérem ott maradt az érdes felületen. Éppen csak szisszentem egyet. - Le kéne lécelni... nem sok kedvem van sárkányokkal lógni... - ahogy ezt kimondta, a véremet beszívta a fa.
- Váó... de menő... - Bámultam, szinte csodálva a hatalmas fát. Giacomo csak lenyugszik, ha nem halunk meg, már pedig ettől nem tartottam. A törzs recsegni-ropogni kezdett, mjad szép lassan szétnyílt, hogy megmutassa, mi rejlik benne. Egy egyszerű bőrerszény volt, se ahogy előre hajoltam, s kivettem, a törzs már záródott is össze, mintha nem történt volna semmi. - Tipikus. Kellett valami áldozat. A vérem. -  Vontam fel a szemdöldökömet.
Megráztam kicsit az erszényt, pénz volt benne, legalábbis a csörgés alapján. Ki is nyitottam volna, de valami jajveszékelés ütötte meg a füelmet. Mi a franc... légy résen, O'Mara... az erdő játszik veled...
- Jaj... meghalok... jaj megfagyok! - A hangra összerezzentem, valami nő lehetett és mintha egyre, egyre közelebb ért volna hozzánk. Mindenesetre a hátram mögé rejtettem a pénzt. Jobbnak láttam nem megmutatni senkinek a szerzeményem. A tekintetem azonban nem a közeledőt kutatta, hanem Giacomora néztem, nem akartam, hogy most bepánikoljon és elájuljon. Éreztem, hogy nem ennyi volt az egész és most már kellett tudnom a végkifejletet. Izgatottan dobolt a szívembe a mellkasomban, minden porcikám vele együtt remegett.
- Nyugi, nagyfiú, megvédelek... - vigyorogtam rá és a biztonság kedvéért elhúztam tőle a karomat, hogy a pálcámat a kezem ügyébe tudjam venni. A távolban hirtelen egy őszhajú, piszkos ruhás nő tűnt fel, könnyes szemeit azonnal ránk emelte, majd szó szerint odahullott a lábaink elé.
- Kérem! Kérem segítsenek! Éhezik a kisunokám... a házamban hideg van... - Magyarázta és átkarolta szószerint a lábaimat.
- Sajnos nem tudunk. Szegények vagyunk mindketten. - Válaszoltam, semmi kedvem nem volt haverkodni. Le akartam lépni, de hát csak nem akart elengedni.

[A little rash never killed nobody]

A little rash never killed nobody

with: Elliot
2002.04.11.

outfit & mood

- Nyugi, amit érzel az csupán a hely mágiája - világosított fel Elliot, mire totál analfabétának éreztem magam.
- Ja... persze... - bólogattam sűrűn, mint aki tök tisztában volt ezzel. Holott nem. Elliot a haverom volt, így belefért, hogy beégjek előtte, de azért a kelleténél nem akartam még jobban lejáratni magam. Alapból láthatta, hogy sem terepismeret, sem bátorság terén nem jeleskedem, nem akartam ezt még azzal is tetézni még azzal is, hogy a mágia felismerésében is tök amatőrnek bizonyulok. Pedig nyilván így is sikerült... Az egóm ezt azonban már nem bírta volna el, úgyhogy igyekeztem lazának tűnni, holott baromira nem voltam az. Itt voltunk a világ végén, egy misztikus erdőben, és még az elcseszett eső is esett. Ráadásul másnapos is voltam, és ilyenkor a szokásosnál is fáradékonyabb meg érzékenyebb voltam. Nem csoda, hogy lassan kezdtem kikészülni...
Ezen a lelkiállapoton az sem segített, amikor láttam, hogy Elliot vérét beszívja a fa törzse. Basszus. Ennek a fele sem tréfa. Tágra nyílt szemekkel bámultam magam elé, azt fontolgatva, hogy ha gáz, ha nem gáz, én bizony dehopponálok. Szánt szándékom volt, hogy erre Elliotot is rábeszéljem, de úgy láttam, erre vajmi kevés az esély.
- Váó... de menő... - mondta ámulva, mint akit teljesen megbabonázott az egész szitu. Kezdtem belátni, hogy ha távozni akarok, azt nélküle kéne megtennem... már nyitottam volna szóra a szám, hogy ezt a haverommal is közöljem, amikor a fa törzse egyszer csak... szétnyílt...
- Aztakurva - suttogtam döbbenten. Hát ez egyszerre volt rohadt ijesztő és... vérpezsdítő is a maga nemében. Nem tudom, mi lehetett abban a fahéjas csigában, de egyszerre úgy éreztem, hogy nem akarok hazamenni mégsem. Elvégre ilyen kalandot talán csak életében egyszer él át az ember. Na persze nem Elliot.
- Tipikus. Kellett valami áldozat. A vérem - mondta nagy szakértően, miközben megkaparintotta a törzsben elrejtett bőrerszényt. Amikor megrázta, lelkesen figyeltem a csilingelő hangot. - Jó sok della lehet benne - mondtam még mindig alig hallható hangerővel, mert... nem is tudom... valahogy úgy éreztem, hogy ez a pillanat megköveteli az áhítatot.
Már kezdtem volna egész átszellemülni ebbe a kalandor üzemmódba, amikor egyszer csak valami iszonyatos, fülsiketítő vijjogás hallatszott mögülünk. Összerezzenve fordultam meg.
- Jaj... meghalok... jaj megfagyok! - sipákolt valami öregasszony, mire Elliot gyorsan a háta mögé rejtette az erszényt és jelentőségteljesen rám nézett. Mintha nem csak a szavaival, hanem a tekintetével is azt akarta volna üzenni, hogy ne parázzak... Hát, hiába próbált megnyugtatni, és igyekeztem én is lehiggadni, baromira nem voltam laza. Épp ellenkezőleg.
- Kérem! Kérem segítsenek! Éhezik a kisunokám... a házamban hideg van...  - magyarázta aztán az ősz hajú, szakadt néne, ahogy még közelebb lépett.
Bár Elliot el akarta hajtani azzal, hogy nincs pénzünk, én valahogy úgy éreztem, ez nem lenne okos ötlet. Mégis csak itt vagyunk ebben az elvarázsolt erdőben, ahol láthatóan bármi megtörténhet. Gyermekkori meséim ugrottak be, na meg a színdarabokból ismert jelenetek... Lehet, hogy...ez is egy próbatétel, és... ha nem segítünk a nyanyán, épp azzal szívjuk meg.
- Ne aggódjon, Öreganyám, nekem van még egy kis lém - nyúltam a zsebembe, hogy a pénztárcámat előhalászva felé nyújtsak néhány csilingelő galleont. A néne remegő kézzel nyúlt az érmékért, majd sietősen a batyujába rejtette őket.
- Naagyon köszönöm Kedveském! Merlin fizesse meg! Hadd jósoljak neked valamit a nagylelkűségedért! Nyújtsd csak a tenyered! - nézett rám hálásan csillogó szemmel az idős asszony, mire lazán vállat vontam, és felé nyújtottam a kezem.
- Hát... felőlem.... - s alighogy beleegyeztem az ajánlatba, a néne a tenyerembe mélyedt és izgatottan beszélni kezdett, jóval rekedtebb hangon, mint az előbb.
- Sikeres leszel és gazdag... nem szenvedsz majd hiányt semmiben... Mindenki ismerni fogja a neved... na de vigyázz, amint betöltöd a harmincharmadik születésnapodat, a szerencséd magára hagy... és... - egyszerre kigúvadt szemmel nézett rám a szipirtyó. - egy óvatlan baleset folytán elragad a halál téged ebből a világból... - engedte el a tenyerem az öreg olyan hirtelen, mintha égő vasat tartott volna a kezében.
- Affranc - nyögtem, akaratlanul is elveszetten pillantva Elliotra, mire a boszorkány újra megszólalt.
- Hacsak... nem váltod meg a barátod halálának árát most.... Nem kell mást tenned, csak add ide az erszényt, amit a fa odvában találtál - nézett most kísérteties pillantással a haveromra.
- Ha megteszed, az ifjú megérheti még az aggastyán kort is... nagy családja és hosszú, boldog élete lesz.... akárcsak Neked! - nyújtotta mohón Elliot felé a kezét a a vén csoroszlya.
- Na ennyit arról, hogy jó tett helyébe jót várj... - morogtam idegesen.

◂ little adventure▸

2002. április 11.

◃g i a c o m o ▹

please, dance with me
in the dark

style: adventurer ║ zene: the wolf song

 

Na nem! Én tuti nem adom oda a pénzemet senkinek! A hang és én is egyöntetűen ellenkeztünk a dolog ellen. Sosem osztozkodtam szívesen, gyűlöltem, mikor az aranyvarázspálcát magával vitte Cartwright és tovább adott… miközben én szereztem meg. Ő csak szenvedett a mellkasába égő medál miatt… gyenge volt, hagyta, hogy egy varázstárgy ilyen mértékben a hatalma alá vonja. Könnyen beszélt persze az, aki két évig hordott egy másikat s addigra már levágta magáról. Na persze, én sosem engedtem volna meg magamnak, hogy idáig fajuljon a dolog. Az csak egy szánalmas önkínzás volt, értelem nélkül. Nekem a szalag erőt adott, határozottságot. Egyszóval csupa olyasmi, ami alapvetően nem volt a sajátom. Jó érzés volt, míg veszélyessé nem vált az egész környezetemre.
– Ne aggódjon, Öreganyám, nekem van még egy kis lém – mondta Giacomo. Láttam, ahogy már nyúl a tárcájáért, de persze teljes mértékig elítéltem. Az öregasszony még mindig a lábamba karolt, mintha akkor pénzt adnék neki. Csupán addig volt időm a pulóverem zsebébe rejteni az erszényt, míg kinyúlt a galleonokért. Galleonok! Giacomo, baszki… A fejemet ingerülten ráztam meg, ahogy a kezemet elrejtettem a zsebemben.
– Mondanám, hogy ne kapasd el, de már késő… – sóhajtottam némileg idegesen. Olyan volt a nő, mint valami hiéna, ami rávetette volna magát a szajréra, amit az oroszlánok hagytak maguk után. Csakhogy nekem eszem ágában sem volt adni neki a kincsemből. Én szereztem és ha néhány galleon van benne, hát akkor boldog leszek.
– Naagyon köszönöm Kedveském! Merlin fizesse meg! Hadd jósoljak neked valamit a nagylelkűségedért! Nyújtsd csak a tenyered!
Megforgattam a szemeimet, de inkább nem szóltam közbe. Amíg nem az én tenyeremet babrálja nagy baj nem lehet. Nem érdekelt a jövőm… ha egyáltalán létezett. Az sem volt kizárt, hogy lenyilaz az a hülye szobor és meghalok még ma. Sőt, talán egyik nap csak elsötétedik a világ és nem lesz többé holnap. Az élet rendkívül kiszámíthatatlan volt és akármennyire is vágytam a biztonságra, nem adatott meg.
– Sikeres leszel és gazdag... nem szenvedsz majd hiányt semmiben... Mindenki ismerni fogja a neved... na de vigyázz, amint betöltöd a harmincharmadik születésnapodat, a szerencséd magára hagy... és...
– Szerintem összekevert minket. Velem pontosan ugyanez történt tavaly. – Legyintettem. Csak egy gúnyos megjegyzésnek szántam az egészet… hiába volt valóban gyanúsan nagy a hasonlóság. A folytatás persze már némileg eltért a valóságtól. Szerencsére még egyszer sem haltam meg… pedig már csak az az élmény hiányzik az életemből. Igaz párszor azt hittem, hogy haldoklom, hogy az már a vége és nincs tovább. De mindig volt tovább.
– Affranc – nyögte Giacomo és felém nézett. Keserű kis vigyorra húztam el a számat. Sejtettem, hogy nem ez a történet vége, de azért közben távolabb léptem, mielőtt megint megpróbálná átkarolni a lábamat, hogy tőlem könyörögjön pénzért.
– Hacsak... nem váltod meg a barátod halálának árát most.... Nem kell mást tenned, csak add ide az erszényt, amit a fa odvában találtál – fordult a nő is felém. Hát szerettem a rivaldafényt, de ez még nekem is kicsit sok volt. – Ha megteszed, az ifjú megérheti még az aggastyán kort is... nagy családja és hosszú, boldog élete lesz.... akárcsak Neked!
– Na ennyit arról, hogy jó tett helyébe jót várj...
Hangosan felhorkantam.
– Na persze… ennyire kell a pénz, banya? – néztem rá gúnyosan. – Nem neked kotortam elő a vérem árán! És amúgy is, mi a biztosíték, hogyha odaadom, akkor minden igaz lesz abból, amit mondasz? – kérdeztem.
Az öregasszony két galleont emelt a magasba, majd azok fényleni kezdtek. Arany csillogásuk megtöltötte az erődnek azt a kis szakaszát, ahol álltunk. Még el is kellett takarnom a szememet. Mire ismét oda tudtam nézni a kezében nem két galleon, hanem két körforma medál várakozott. Ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy mindkettő egy farkába harapó kígyót ábrázol. Klasszikus szimbólum. Valóban az örökké valósághoz lehetett kötni… részben, hiszen a kör végtelen volt.
– Ha ezeket magatoknál hordjátok hosszú életetek lesz, nagy családotok. – magyarázta és a tenyerébe fektetve a két ékszerfélét. – Cserébe csak nekem kell adnod a kincset.
Sóhajtottam egyet dacosan. Nem hittem ebben a vacakban, de Giacomora sem akartam a frászt hozni, hogy megdöglik harminchárom évesen. Kivettem a zsebemből az erszényt és kelletlenül a banya felé nyújtottam. Ennyit arról, hogy lesz miből vacsorázni.
– Nesze… – közöltem dühösen.
– Jó tett helyébe jót várj, fiacskám. – Mondta, a köpenye redői között elrejtette az erszényt, majd arcon paskolt. Az egyik medált az én kezembe, a másik Giacomojéba nyomta, aztán tapsolt kettőt és hatalmas fénnyel és egy pukkanással eltűnt.
– Ez mi a szar volt… – morogtam és megnéztem a kezemben a medált.

Reed



~ set ~

2004. március 22.

          Lassan egy hónap telt el az elrablásom óta, amiből igazából nem keveredtem ki máig. Továbbra se tudom, hogyan jutottak be a házamba, mikor le van védve valamennyi bűbájjal, és ami még fontosabb, minek vittek el, ha a vérem nem jó semmire? Időről időre felteszem magamnak a kérdést, és ilyenkor nem tudok a munkára… sőt, igazából semmi másra koncentrálni. Ilyenkor felhívok valakit általában, hogy beszélgetni tudunk vagy nagy sétákat teszünk Felixszel.
          Ez a mai is egy ilyen nap, bár ez inkább betervezett kirándulás. Két nap távol Waterfordtól, a munkahelyemtől és a hobbimat is jelentő festéstől. Szerencsére mostanában a kreativitásomat nem ölte meg semmi, csupán szeretnék valami mást csinálni. Gondoltam, eljövök Sherwoodba, a híres erdőbe, ahol a varázstalanok szerint egykor Robin Hood élt és munkálkodott. Nem vonom kétségbe ezt a feltételezést, és biztos vagyok benne, hogy valamilyen valóságalapja is van, de bizonyíték nincs rá. Azt hiszem.
          A reggeli után lassan felöltözök, majd megindulok egy a varázstalanoktól kicsit félreesőbb úton. Felix szereti ezeket a hosszú sétákat, végre nem csak a kertben és a környéken járunk el egy picit. Másrészről viszont aggódom amiatt, hogy néha elrohan valami miatt az erdőbe, aztán percekig nem kerül elő. Ki tudja mi van itt, és kivel találkozhat össze, és most nem feltétlenül egy eltévedt varázstalanra gondolok.
          Nagyjából egy órája sétálunk már, amikor gondol egyet és máris elrohan. Én csak egy kisebb zajt hallok, talán valami rágcsáló vagy egy gyík lehet az, ő viszont nagyon beindul, és tudom, hogy ilyenkor megállíthatatlan. Azért utána rohanok, mert nem szeretném szem elől téveszteni. Megtalálom egy kisebb tisztás szélénél, amint őrülten ás valamit. Beleszagol a talajba, aztán megint ásni kezd. Egy picit odébb megyek, leülök a fűbe, és iszom egyet.
          Mivel percekkel később még mindig nem úgy tűnik, mintha csökkenne a hév, csupán a lyuk lett mélyebb és nagyobb, előveszek egy pokrócot, és kiterítem egy napfényes részre a tisztáson. Azt hiszem, innen nem fogunk tovább menni egy ideig, majd csak hazafelé. Elterülök a földön, lehunyom a szemem, és élvezem a napsütést, de közben azért fülelek, hogy halljam, mi történik körülöttem. Azt hiszem, nem vagyok még ennek köszönhetően sem elég óvatos, mert lépteket hallok. A pálcámért nyúlok, de mikor felülök, hogy körbenézzek csak egy mereven ledöbbent férfit látok, aki Felixet nézi, mintha nem látott volna még kutyát.
          - Öhm… Segíthetek? – Elrejtem a pálcámat, mert bár érzem a mágiát a férfi felől, mostanában már nem vagyok semmiben sem biztos. Nem akarom, hogy támadásnak vélje.

Amikor azt hiszed, egyszerű lesz


2004. március 22.
Esmé

Távol állt tőlem a mugli világ, márpedig Sherwood inkább az ő kultúrájuk része volt. Mindenféle tolvajokról, akik valamiért jó tét lelkek is voltak, zengtek a mesék a környéken, olyan annyira, hogy egy Robin Hood nevűnek még szobrot is állítottak a fák között. El is haladtam mellett, ahogy beléptem az erdő fái közé. Meg is álltam egy pillanatra, mélyet szippantottam a levegőből és próbáltam ellazulni. Mostanában ritkán fordult elő ilyesmi, hiszen állandóan ott kattogott a  fejemben, hogy mi lehet a lányommal. Rose Batsával maradt, miután külön folytattuk az életünket, én pedig alig mertem keresni. Az az élet már a múlté volt. A mi múltunké, őt pedig lefoglalta amúgy is a kviddicssztárok élete. Nem sok esélyem lett volna a közelébe menni.
Hazugság lett volna azt állítani, hogy csak a Hiéna fa miatt jöttem ide. Valójában csemete volt, amit a környékbeli őzek is megrágcsáltak. Egy őz röhögőgörccsel... borzalmas lehetett! Ám nem is emiatt, hanem a turisták egyre gyakoribb feltűnése okán akarta a minisztérium eltávolítani, ám én engedélyt kértem a növény Roxfortba szállítására. Így hát magam jöttem el érte Sherwoodba. A leírás alapján valami tisztáson lehetett, igencsak közel ahhoz a turistaúthoz, amin érkeztem. De nem. Akármilyen érdekesen is hangzott, ez csak apró része volt a kitérőm okának. Levegőre volt szükségem, csendre és hogy helyre tegyem magamban a dolgaimat. Muszáj volt. Egész egyszerűen muszáj.
A lábaim gyorsabban szelték a métereket. A sárga jelzésnél lekanyarodtam a tisztás felé. De meghallottam a zajt. Nyilván akadt itt egy-két turista, a lehető legrosszabb időpontban. Általában nem tudtam, hogy a muglikat hogyan kell kezelni. Aranyvérűként sosem kerültem távolabbra a varázslótársadalomtól, a muglik minden szokása furcsa volt. Egy lányt találtam, amint a földön fetreng, Merlin tudja minek, hiszen még csak március vége volt. Ám nem ő ragadta meg azonnal a tekintetem, hanem a mellette ásó kutya. Éppen egy aprócska fa tövében ásott. A leveleit azonnal megismertem.
- Öhm… Segíthetek? - kérdezte a lány, de nem fordultam felé.
- Ez a maga kutyája? - érdeklődtem kissé talán túl keserűen is, ám közelebb léptem a fához, remélve, hogy a mozdulattal legalább arrébb hesegetem az állatot. Az nem úgy tűnt, mintha érdekelné. Végig simítottam a szőkésbarna tincseimen, amibe már keveredett egy-két ősz hajszál. - Na jó! Elég! - Szóltam a kutyára, de a cipőmet máris beterítette sárral, anélkül, hogy rám figyelt volna. Remek. Hangos sóhajjal ráztam meg a lábamat. Gyűlöltem, ha csak egy kicsit is piszkos vagyok, most viszont egyenesen irtózni kezdtem. Éreztem, amint minden porcikámon végig futa a hidegrázás ennyitől is.
- Az a növény rendkívül veszélyes. - Szólaltam meg, a pillantásom a lányra vándorolt, majd vissza a kutyára. - Kisöreg, menj hátrébb a fától!

Reed



~ set ~

2004. március 22.

          Furán érdekesnek ígérkezik ez a nap. A séta megteszi a hatását, teljesen kitisztítja a fejem. Örülök a szép időnek, és annak is, hogy senki nincs a környékünkön. Most nem igazán szeretnék találkozni senkivel, csak a természetet akarom élvezni. Felix ehhez talál is egy tökéletes helyet. Valamit talál a földben, talán egy pockot, ezért őrülten kaparni kezdi a földet. Én már megtanultam, hogy ilyenkor ne avatkozzak közbe, ezért nem is teszem. Csak kicsit félrevonulok és élvezem a napsütést.
          Kicsivel később hallom meg a léptek zaját. Felkönyökölök, de egyelőre csak figyelem az erdőből kilépő férfit, ahogy Felixet figyeli. Igazából még nem tudtam eldönteni, hogy mindjárt ráugrik és leteperi, vagy elborzadva elrohan a közeléből. Ha az első lesz, akkor kíváncsian várom a bokszmeccset, ha a második, akkor biztos jót fogok derülni rajta. Azért nem hagyom olyan sokáig szenvedni a férfit, ha eddig nem tűntem volna fel neki, akkor most megkönnyítem a dolgát.
          - Ez a maga kutyája?
          - Nos, szerintem igen. Nincs más a környéken és nem hiszem, hogy egy kóbor, vad kutya ennyire képes lenne figyelmen kívül hagyni.
          Legalábbis Felix néha nagyon el tud tűnni a saját kis világában, és olyankor csak a kajával tudom kiszakítani onnan. Vagy ha nagyon erélyesen rászólok, de ez utóbbit nem szeretem. Olyankor mindig vadállatnak tűnhetek a szemében, és látom, hogy mennyire meglepi.
          Figyelem, ahogy a férfi Felixszel hadakozik egy picit, annak ellenére, hogy a kutya nem igazán foglalkozik a jelenlétével. Nos, ez még mindig jobb, mintha a területe védése miatt esetleg már megtámadta volna.
          - Az a növény rendkívül veszélyes. Kisöreg, menj hátrébb a fától.
          Oké, nekem se kell ennél több. Nem tudom, ki ez az ember, de biztos, hogy varázsló, és ha azt mondja, hogy ott van egy növény, ami veszélyes, akkor biztos, hogy Felix most azonnal eljön onnan. Felállok, és közelebb sétálok hozzájuk.
          - Melyik növény olyan veszélyes? – állok meg a férfi mellett közvetlenül és nézem azt, amit ő is.
          Persze, már sejtem, hogy melyikről van szó, mert nagyon elüt a többitől az az egy fácska, de akarom még kicsit tesztelni a férfit. Tudni akarom, hogy a sejtésem valóban megfelelő-e, és varázslóval van-e dolgom. Ráadásul a gyógynö… már tudom ki ez az alak. Felkapom Felixet, majd a férfi felé fordulok vele.
          - Magáé a terep, Mr. Lancaster. Csak aztán vigyázzon magára, mert egy átoktörő csókkal tudok csak szolgálni, ha történik valami. Még egy bezoár sincs nálam.

Amikor azt hiszed, egyszerű lesz


2004. március 22.
Esmé

Kicsit tényleg jó volt kiszakadni a Roxfortból. Az erdőben nem volt gyerekricsaj és egyik kamasszal sem kellett megküzdenem, hogy ugyan ne átkozza csirkére az egyik társát - na nem, mintha szabályosan bármilyen varázslatot végig tudtak volna hajtani. Nem volt kedvem hozzá. A fejem is belefájdult, mikor le Fay azt bizonygatta, hogy okkal akarta betörni Fleming képét. Miféle barbár sereg ez? Néha elgondolkodtam, hogy egyiküket másikukat talán farkasok neveltél fel valami erdőben... de aztán mindig tettek valamit, amitől ellágyult az ember szíve. Néha elég volt egy egyszerű kérdés: Hogy van ma professzor? Vagy: Elolvastam a következő leckét, alig várom, hogy arról a növényről tanuljunk. Ilyenkor képes volt teljesen ellágyítani némelyikük. Azokat nem szerettem igazán, akik felnőttnek gondolták magukat. Az veszélyes faj.
A sétát egy kutya szakította meg, aki éppen őrült tempóval ásta a hiéna fát. Pontosan azt, amit kerestem. Ahogy közelebb mentem a fényesre sikált cipőm orra azonnal földes lett. Undorodva néztem meg magamnak a koszfoltokat, de végül nem léptem közelebb. Sőt a kutya gazdáját is belevonva a társalgásba igyekeztem eltávolítani onnan az ebet.
- Nos, szerintem igen. Nincs más a környéken és nem hiszem, hogy egy kóbor, vad kutya ennyire képes lenne figyelmen kívül hagyni.
- Kivéve, ha... - kezdtem, de aztán elgondolkodtam a szavain. Tekintem a lány arcára vándorolt, ekkor esett le, hogy szavai akár gúnyosak is lehettek. - Kisasszony, én csupán az eb érdekei miatt kérdezem. - Tettem hozzá, ám nem volt időm magyarázkodásra. Talán ritkán szólnak hozzá kedvesem, bár nem állítanám, hogy a stílusom olyan lett volna, de azért támadó sem.
Mindenesetre fontosabb volt most a kutya megmentése, annak ellenére is, hogy minden bizonnyal marhára piszkos leszek tőle a végére. Jól fog esni egy nagy zuhanyzás, ha vége ennek a napnak. Ezt már előre éreztem, de nem zavart.
-  Melyik növény olyan veszélyes? - kérdezte a kutya gazdája, ahogy közelebb lépett. Csak így lett ismerős valahogy a hangja. Talán már találkoztunk, de nem tudtam nevet társítani az archoz. Jobbnak láttam udvariasnak maradni, bemutatkozni, mielőtt mondjuk félrelököm a kutyáját. Fawcett-tel láttam annak idején talán, tehát boszorkány. Kockáztatnom kellett, hogy ez kiderüljön.
- Reed Lancaster vagyok, a Roxfort Gyógynövénytan professzora és minisztériumi engedéllyel jöttem, hogy ezt a Hiénafát eltávolítsam innen. - Mutattam, hogy melyik növényről van szó. Bár a barna foltos levelekről egyébként eléggé egyértelmű volt, melyikre gondolok. - Hisztérikus röhögőgörcsöt okoz, aminek a végkimenetele halál is lehet, ha nem kezelik megfelelően az áldozatot. Nem mellesleg, állatokra is veszélyes. Szóval a kutya határozottan nincs biztonságban tőle.
Ha nem nézett hülyének, már megbizonyosodhattam róla, hogy nem muglival van dolgom. És így is történt. A kutyát úgy kapta fel, mintha féltené mindentől is. Igaza volt.
-  Magáé a terep, Mr. Lancaster. Csak aztán vigyázzon magára, mert egy átoktörő csókkal tudok csak szolgálni, ha történik valami. Még egy bezoár sincs nálam.
Szelíden elmosolyodtam. Régen flötöltek utoljára velem. Talán éppen Batsa, bár vele szemben is inkább én voltam kezdeményező. Azoknak a barna szemeknek nehéz volt ellenállni, furcsa is, hogy ahhoz képest milyen könnyen tértem vissza az agglegény életmódhoz. Letérdeltem a földre. A nadrágom máris sáros lett ott, ahol a kutya ásott korábban.
- Ne aggódjon! Csupán a levelek elfogyasztása okozhat rohamot. - Húztam előre a táskám, hogy kivegyem belőle a sárkánybőr kesztyűt. - Találkoztunk már, egyébként? Ismerős. - Tettem hozzá és közben felhúztam a kesztyűmet.
Az ujjaimmal a növényre markoltam. Egyetlen, erős húzással akartam kirántani, de a kisméretű fa meg sem mozdult. Csak sóhajtottam egyet.
- Makacskodik.

Reed



~ set ~

2004. március 22.

          Szeretem azokat a találkozásokat, amik sorsdöntőnek bizonyulnak. Mármint Mr. Lancesterrel korábban is összefutottunk már, de most úgy érzem, ez más lesz. Valahogy nem tudnám megmagyarázni miért, de most talán kicsit mélyebben fogjuk megismerni egymást.
          - Kivéve, ha… Kisasszony, én csupán az eb érdekei miatt kérdezem.
          Azt hiszem, kicsit félreértett engem, nem volt semmi bántó szándék a mondandómban, de így utólag visszagondolva, valóban az is kihangozhatott belőle. Akárhogy is, csak felemelem a kezem, meg az egész testem, mert ha Felix bajban van, akkor nem hagyhatom, hogy csak úgy ott kaparásszon tovább.
          - Elnézést, nem akartam megbántani a mondandómmal. Köszönöm a figyelmeztetést.
          De nem is akarom ennyire komolyan venni ezt a délutánt. Elég volt a túl sok komolykodásból. Végre, szép az idő is, nem olyan depressziósan felhős. Gyorsan felkapom Felixet, majd kicsit hátrébb is megyek, hogy hagyjam dolgozni a professzor urat.
          - Hisztérikus röhögőgörcsöt okoz, aminek a végkimenetele halál is lehet, ha nem kezelik megfelelően az áldozatot. Nem mellesleg, állatokra is veszélyes. Szóval a kutya határozottan nincs biztonságban tőle.
          - Jó, értettem. Nem is zavarom tovább, egy kicsit még hátrébb megyek, jó?
          Persze, ettől még nem tudok mással szolgálni, mint egy röhögésmentes csók, ami vagy megtöri az átkot vagy nem. Mondjuk ez nem egy hercegnős mese, szóval a legjobb esetben is annyit tudok majd segíteni, hogy hoppanálok vele a Mungóba. Aztán meg értesítem az igazgató asszonyt, hogy ne várja a Gyógynövénytan tanárát egy pár napig.
          - Ne aggódjon! Csupán a levelek elfogyasztása okozhat rohamot. Találkoztunk már, egyébként? Ismerős.
          Felhúzom az egyik szemöldököm, majd elmosolyodom. Azért örülök, hogy azok a pár perces találkozások olyan nyomot hagytak benne, ami miatt legalább ismerősnek talál.
          - Találkoztunk egy párszor a Roxfortban az unokabátyám révén. Esmé Fawcett vagyok – nyújtom felé a kezem, de aztán gyorsan el is teszem, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a kesztyű miatt.
          Egy ideig nézem, hogyan küszködik a fával, ami nagyon nem akarja megadni magát. Talán Felixnek mégis kéne segíteni egy kicsit megnagyítani a lyukat körülötte.
          - Biztos van valamilyen varázslat az eltávolítására. Ne adja fel, nem lehet olyan makacs. A hiénák sem azok.
          Nem is tudom, most vigasztalni kéne, hogy nem megy elsőre? Igaz, én örülök neki, mert nagyon tetszik ez a kiállás, olyan markolható az a fenék. De ennyi guggolástól nem is csodálom. Basszus, talán nekem is ezt kéne csinálni, ha jól akarok kinézni.
          - Utána rohannia kell vagy esetleg meghívhatom majd egy kávéra?